Roxfort RPG

(http://i50.tinypic.com/mcx6ph.jpg)  (http://i50.tinypic.com/mcx6ph.jpg)  (http://i50.tinypic.com/mcx6ph.jpg)

ALAPOK

A MÚLT

A nevem Wendy, Wendy Pervinkle és 19 éves voltam mikor meggyilkoltak…

Az emberek valamilyen különleges okból kifolyólag nagyon félnek a haláltól. Szinte megmagyarázhatatlan az a rettegés, mellyel várják, vagy éppen nem várják közeledtét.
Én vártam… Nagyon vártam….
És őszinte leszek, semmit sem akartam jobban, mint túlesni már ezen az egészen, hiszen a jeges félelemtől és a rettegés bűzétől nincs semmi a számomra mi elviselhetetlenebb. Persze ki gondolkodik azon reggelente, hogy vajon ez lesz-e az utolsó nap az életébe?! Hát naná hogy senki. Nem úgy indulsz el otthonról, hogy számolgatod a lépéseidet, hogy vajon szerencsétlen számú lépéssel érsz-e el a munkahelyedig, vagy sem… sőt, azt sem nézed, hogy álomtól összetapadt szemekkel vajon melyik lábadat teszed le először a földre…
Senki sem akar meghalni, vagyis normális ember biztos nem várja fiatalon a halálát. Én sem vártam. Hiszen annyi mindent akartam még elérni az életben, annyi minden várt még rám! Család, gyerek és Oliver… azonban mégis, a szépreményű álmoknak egy pillanat alatt vége lett… De inkább ne szaladjunk ennyire előre. Vannak dolgok, melyeket még minden más előtt megosztanék veletek.

Egy ragyogóan napsütéses napon születtem, mondhatni már ez a nap is pont olyan idilli volt, mint úgy általában az összes. Nem, nem akarok nagy szavakat használni, de soha nem voltam nehéz eset, mindig is én voltam, aki vidámságot hozott mások életébe. Ami tény, az tény, egyszerűen nem volt olyan pillanat, amikor borúsnak láttam volna a körülöttem lévő történéseket. A szüleim igazán kedves emberek voltak, akik minden egyes napért hálát adtak a jóistennek. Hát ilyen helyre érkeztem én. Egy vallásos, kedves, rosszindulattól mentes családba, ahol soha nem számított más azon kívül, hogy mennyire vagy becsületes és mennyire vagy ember. A szüleim muglik voltak, akik a megélhetésért és azért, hogy becsülettel felneveljenek igen keményen megdolgoztak. Nem volt egy hihetetlenül fontos állásuk, azonban én mégis rajongtam értük. Apu asztalos volt, anyukám pedig egy ruházati bolt eladója. Klassz kis emlékeket gyűjtöttem gyermekként. Tárgyakat, illatokat, melyek fontosak voltak a számomra. Például a megmunkálásra váró fa kellemes és az új ruhák tiszta illatát. Imádtam mindig a szüleim körül sertepertélni. Ezért is határoztam el, hogy ha majd felnövök, értékesítéssel fogok foglalkozni. Közelebb hozom majd az emberekhez ezeket a szép és fontos dolgokat, hogy ők is átélhessék az élet tiszta pillanatait és azt a fajta szeretetet, melyet az ember nem érez mindig, minden tárgy iránt – csak az iránt, ami különleges. Én pedig a különleges dolgokkal akartam foglalkozni.

Persze mint minden gyereknek, az én jövőképem is változott. Lassan eltávolodtam az ábrándos vágyálmoktól és a realitás felé fordultam, melyet az örök plátói, kamasz szerelem tett még csodálatosabbá. 8 éves voltam, mikor megismertem őt. A szomszédunkba költözött és hiába volt közöttünk pár év korkülönbség én pont úgy foglalkoztam vele, mintha a testvérem lenne. Mivel anyukámnak már nem lehetett másik gyermeke, ösztönösen örökbe fogadtam a szomszéd srácot. Hát ő volt Oliver. Sokat játszottunk együtt és én tényleg nem foglalkoztam azokkal a furcsaságokkal, melyek körülvették. Nekem természetesek voltak, és tényleg nem éreztem féltékenységet. Azt hiszem, ha Isten adott volna egy kistestvért, nagyszerű nővére lehettem volna. Azonban ez nem így történt, nekem pedig be kellett érnem mások gyermekével. Hamar barátok lettünk. Talán ő volt az egyetlen olyan gyerek, akit tényleg imádtam. Persze voltak mások is rajta kívül, de valahogy az ő barátsága mindennél fontosabb volt. Hogy nevezhetjük – e ezt kezdődő szerelemnek? Nos, azt hiszem, így visszagondolva, hogy ez már akkor is az volt, csak még nem tudatosult bennünk ez a dolog. Pláne nem 8 évesen.

Egy évvel később Oliver furcsaságai egyre erősebbek lettek. Nem féltem tőle, csak egyszerűen nem tudtam kezelni. Nem értettem, hogy a semmiből hogy képes egy csodálatos homokvárat építeni, mikor én - ha órákat kínlódtam, akkor sem tudtam egy normálisat összehozni. A helyzet odáig fajult, hogy egy nap idegesen, hisztizve ültem a hintánkon. Épp azért voltam morcos, mert nem találtam fairnek hogy Oliver már megint valami szépet és újat alkotott, én pedig nem. Talán ennek a morcosságnak köszönhető, hogy a mellettem lévő virág hirtelen elhervadt.
Kétségbe estem… nem is kicsit… hiszen egy élő teremtés lett a semmi martaléka!
Szipogva, könnyekkel az arcomon vettem a kezembe a hófehér rózsát, melyet megfosztottam az élettől. Ekkor történt meg a csoda. A virág életre kelt, majd gyönyörű szirmai azonnal élettel telve fordultak a nap felé.
Persze arcomra először a döbbenet ült ki, majd ezt fel is váltotta pillanatok alatt a büszkeség. Hiszen én is tudok valami olyat, amit eddig még sosem csináltam. Már én is olyan voltam mint Oliver…különleges.

Az évek hamar elrepültek, kapcsolatunk törhetetlen maradt és én évekkel később már csak azt vettem észre, hogy egy összegyűrt levelet szorongatva, sírva állok a vonat lépcsőjén, és ahogy a füst szálldos a levegőben, nekem olyan nemes egyszerűséggel hullnak a könnyeim, mert elmegyek messzire, és itt hagyom azokat az embereket, akiket mindennél jobban szeretek. Nehéz időszaka volt ez az életemnek. Nehezen szoktam meg az újdonságot. Már hozzáidomultam egy bizonyos környezethez, egy élethez és most nehéz volt mindent újból felépíteni, ráadásul több száz diák között. Persze nem adtam fel, én nem az vagyok, aki feladja… egyszerűen csak napi szinten ragadtam pennát és írtam Olivernek, és a szüleimnek, hogy megnyugtassanak, hogy tanácsot adjanak, hogy mégis mit hogy csináljak, és hogy elmeséljem, mennyire borzalmasan nehéz az életem így nélkülük.
Hálistennek barátkozós és kedves természetem lehetővé tette, hogy hamar beilleszkedjek. Hipp-hopp lettek barátaim, ismerősök, olyanok, akik szépen-lassan fontossá váltak… és szinte észre sem vettem – olyan gyorsan jött el a nap, mikor Oliver is megérkezett. Hozzám… Haza…

A kapcsolatunk folytatódott természetesen, annyi különbséggel, hogy már érettebben néztünk a világra, és valami furcsa, új dolog kezdett vibrálni a levegőben. Már nem csak a szünidők voltak a számunkra, hanem miénk volt a világ! Akkor találkoztunk, amikor csak akartunk és végre nyugodtan együtt tölthettünk minden percet. Nem voltak szülők, akiknek segíteni kellett volna, nem voltak mások. Csak mi voltunk egymásnak, és a szerelemnek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Az eszem természetesen azt súgta az elején, hogy ez egy nevetséges helyzet, hogy nincs semmilyen alapja, hogy felesleges bonyodalom, a szívem azonban mást mondott. Éreztem, tudtam én már évekkel ezelőtt is, hogy többet jelent nekem, mint egy barát. De ki gondolta még akkoriban, hogy ez tényleg, igazi szerelem?! Mindenesetre szerelem ide, szerelem oda, próbáltam magam, magunkat annyira visszafogni, amennyire csak lehetett. Talán azért is kellett várnom olyan sokat az első csókig, addig a pillanatig, ameddig ténylegesen egymásba nem habarodtunk - rózsaszín felhőbe burkolózva. Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben, minden tekintetben. Soha nem kellett más, soha nem vágytam másra. Mindezek ellenére a kapcsolatunk titokban zajlott. Talán a félelem miatt, a rosszindulat miatt és azért, hogy egyikünk se sérüljön. Igaz nekünk nem jelentett sokat az a pár év, mi nem ebben mértük az érzéseinket, viszont másokat megbotránkoztattunk volna vele. Talán ezért is terveztük azt, hogy majd a „ballagásom” után végre letelepedek a sulihoz közel és megvárom Olivert. Ebbe a számításba azonban hiba csúszott… hatalmas hiba.

Késő nyári, fülledt éjszaka volt. Mivel az apró kis lakást, melyben a napjaimat töltöttem valamiből fizetnem kellett, dolgozni jártam. Munkahelyem nem volt más, mint egy apró kis kocsma, ahol megvolt egy törzsvendégekből álló apró kör és ahol megkereshettem azt a pár galleont, amiből ki tudtam fizetni a lakást, valamint a kaját a saját magam és Oliver részére. Szerettem ez a munkahelyet. Az emberek bizalommal fordultak felém, nem voltak tolakodók én pedig halálra nem dolgoztam magam. Az idő mindig gyorsan telt és én sok új történettel gazdagodva tértem nyugovóra. Azonban aznap este… aznap este rossz előérzetem volt. Persze elhessegettem ezt az egész megérzéses dolgot. Hiszen intuíció? Pff… olyan van? Nem, nincs. Az ember nem érez meg dolgokat, hacsak nem jós. Legalább is gondoltam ezt én, naivan.
Az égre viharfelhők kúsztak, már annyira párás volt a levegő, hogy az orromon egy apró izzadtságcsepp kúszott végig, egészen ajkaim széléig. Megszaporáztam hát a lépteimet, hiszen nem volt kedvem elázni, csak egy hideg zuhanyra vágytam, majd az apró ágyamra, ahol kipihenhetem a mai nap fáradtságait.
Ekkor találtam magam szembe vele…
Sötét volt, és az arcát egyáltalán nem láttam. Csuklya takarta minden porcikáját, csak a hold sápadt fényében előcsillanó hófehér bőre sugallta azt nekem, hogy férfival van dolgom, egy igen magas, világos bőrű férfival. Tartása, vállának szélessége olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy muszáj volt megállnom. Egy pillanatig néztem őt, büszke tartását még így is, ahogyan kezével a falnak támaszkodik. Először azt hittem, hogy rosszul van, azonban mikor ujjai görcsös szorítással kapaszkodtak bele a fal kiálló tégláiba  már láttam, hogy tévedtem. A félelem egy pillanat alatt végigszáguldott a gerincemen, szívem vadul vert és éreztem, nem kellett volna megállnom. Egyszerűen el kellett volna mennem mellette, azonban már késő bánat. Megpróbálkoztam mindennel, összeszedtem minden erőmet és határozott léptekkel indultam el a háta mögött, hátha megúszom valahogy.
Nem volt szerencsém…
Keze a vállamba markolt, majd egyik kezével a vállamat fogva, másikkal a hajamba kapaszkodva húzott be egy sötét sikátorba. Igazából arra sem volt időm, hogy sikítsak, nemhogy a pálcámat is előrántsam. Túl erős volt, túl gyors, én pedig túlságosan rémült. A félelem bűze testemből szinte párolgott, hányni tudtam volna tőle, és attól hogy ennyire tehetetlen vagyok. Mielőtt bármilyen ötlet is az eszembe jutott volna, már éreztem is két átkot. Az egyik egy némító varázslat volt, a másik pedig a Crucio. Némán vonaglottam a kíntól és sikítani akartam, de nem tudtam. Torkomból nem jött ki semmilyen hang, majd pedig pont úgy dőltem neki a falnak, mint egy baba, melyet az alkotó most támasztott neki a kirakat falának. Szemem elhomályosult a feltolult könnycseppektől, lábam remegett, el akartam tűnni mindenáron. Felegyenesedtem, és teljes erőmből ellöktem az idegent. Persze én nem értem sokat ez ügyben. Csekély 50 kilóm kevésnek bizonyult vele szemben. Nem tudtam felborítani, csak megingattam hatalmas termetét. Azonban ez idő elegendő volt ahhoz, hogy megpróbálkozzak a meneküléssel. Kétségbeesve rohantam hát ki a sikátorból, ki emberek közé, akárhová, csak ne legyek egyedül. Nem jutottam messzire…
Átka hamar utolért, ekkor adták fel a lábaim a harcot. Összeestem, testem összecsuklott. Hallottam lépteit, éreztem ujjait, ahogy finom bőrömbe nyomódnak, éreztem ajkaimon a vér ízét és azt is éreztem, hogy erre vágyott, erre várt. Mintha a vér lenne számára a fenséges manna, olyan hévvel hajolt az ajkaimra és tépte le a ruhát rólam.
Reszkettem, ütöttem, és rántottam volna le a csuklyát a fejéről, mikor egy óvatlan pillanatban elengedte a kezem..
Azt hiszem ez volt az utolsó pillanatom az életben. Ellökött magától, majd a sárban fetrengve nem láttam mást, csak egy zöld fénycsóvát mely kellemes melegséggel töltötte be a lelkemet.
Meghaltam…

Már nem élek, azonban lelkem itt ragadt.
Olivert keresem és meg akarom találni az idegent, aki ezt tette velem. Otthonom immár a Roxfort, vagy épp az a hely, ahol Oliver is tanyázik. Tudnia kell mi történt velem… tudnia kell, hogy mi történt! El kell mondanom, hogy nyomós oka van annak, hogy már hónapok óta nem jelentkeztem. Hiszen megöltek!!!
Segítenie kell, meg kell keresnie a szüleimet, el kell őket bújtatnia, és ami még ennél is fontosabb, meg kell mondanom neki, hogy mennyire szeretem…

JELLEM

EGYEBEK

CSALÁD

KÜLSŐ

magasság || 170 cm .
tömeg || 49 kg .
szemszín || zöld
hajszín || vörös
különleges ismertetőjel || vörös hajzuhataga, valamint az apró kis szeplők az arcán és szellem mivolta

kinézet || 170 cm magas, vékony testalkatú lány vagyok. Úgy is mondhatnánk, hogy hasonlítok a modellekre, hiszen hozzám hasonlóan, ők még ennyire vékonykák. Soha nem voltam egy anorexiás típus, tehát egyáltalán nem vetem meg a kellemes ételeket. Akármit megehetek és vékony, karcsú alakom ellenére mégsem látszom betegesen soványnak. Hála ennek a külsőnek, meg a hosszú lábaimnak akármit magamra vehetek, én pedig egyáltalán nem zárkózom el a divat elől. Nem vagyok egy kiöltözős típus, azonban szeretem a színes holmikat, a szoknyákat, a lapos cipőket. Örömmel viselek zöld holmikat, pláne ha smaragdos árnyalatról van szó, hiszen az még inkább kiemeli szemem csillogó fényét. Kiegészítőket egyáltalán nem hordok, viszont vannak olyan ékszereim, melyeket egyáltalán soha nem veszek le. Ilyen pl. az arany nyakláncom a Szűz Mária medállal, valamint az arany gyűrű a bal kezem középső ujján. Ezeket még a szüleimtől kaptam, tehát evidens, hogy ezért ilyen fontosak a számomra. Amiről még megismerhetsz, az a szalag a hajamban. Nem szeretem a hajgumit, egészségtelennek tartom, úgyhogy, ha rendezni akarom göndörödő tincseimet, akkor azt egy szalaggal teszem.

egészségi állapot || egy halotthoz képest egészen tűrhető

TUDÁS

varázslói ismeretek || Kijárta a Roxfortot, mindent elsajátított, amit el kellett. Gondolkodott a továbbtanuláson, azonban a gépezetbe hiba csúszott és korán távozott az élők sorából
mugli képzettségek || zongora tudás
pálca típusa || 12 hüvelyk vörösfenyő pálca sárkányszívizom húr maggal. A markolata rózsafából készült, melynek végén ezüst, gyönggyel díszített kígyó szem található.  klikk  (http://acmewandsupply.com/images/3000.jpg)

különlegesség || -

SZJ-PÉLDA

EGYÉB

Nos,
elfogadom.
Nagyon szép lett :)