Roxfort RPG

A számtalan busz-, metró-, és villamosjáratot naponta több ezren használják, és el se hinnénk, hogy olykor-olykor egy-egy pálcával rendelkező is akad közöttük. Hogy mi vonzza őket ezekhez a 'lassú' tárgyakhoz képtelenek vagyunk megmagyarázni, de tény, hogy jelen vannak itt is néha-néha. Szerencsére a temérdek potyázó hajléktalan és mindenféle fura alak között abszolút nem feltűnő itt semmi sem...

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Már egész korán kipattant a szeme Patricknak és most nem is tiltakozott ellene: nem forgolódott, nem süppesztette bele fejét párnájába, nem sötétítette el redőny nélküli ablakait, a Nap verőfénye ellen, hanem rögtön a kávéfőzéshez látott. Nem tudott elvonatkoztatni gyerekkorától, ahol is minden reggel ugyanazt a monoton, berögzült cselekvést látta édesanyjától. Felkelés, csoszogás a régi kávéfőzőhöz, majd az előkészületek után bekapcsolni, és türelmetlenül dobolva hallgatni a fülsértő recsegését a masinának, míg nem kialszik a piros kis lámpa jelezve, hogy készen van a fekete ital. Akármennyire jól sikerült a fejében ez a nap míg álmodott, már az elején fura dolog történt: Az elhanyagolt, mosatlan gép füstölni kezdett hirtelen, majd egy apró szikra után lángra kapott, aminek példáját a mellette heverő rongy is követte. Hiába a gyors felkelés, még mindig túl fáradt volt ahhoz, hogy felfogja egyáltalán mi történik.
- Kurva élet! - szaladt ki a száján legelőször és combját kezdte el csapkodni pálcája után kutatva, de mivel csak egy alsógatya volt rajta ez reménytelen vállalkozás volt. Rögtön visszaszaladt szobájába és egy kellemes ötpercnyi kutakodás vette kezdetét, ami talán több is lehetett volna, ha az égett szag nem hat doppingként a szervezetére. Semmi kedve sem volt kifizetni a károkat. Amiután meglett vonakodva mondta ki az első varázsigét. A vízsugár kicsit nagyobb lett, mint várta és azt érte el, hogy minden tiszta víz lett, ráadásul furcsán nyekergett a kávéfőző vezetéke is. A felszárítás csak ötödik próbálkozásra sikerült a leégett bútorok javítása pedig a sokadikra sem.
- Rohadjak meg, hogy nem tudok normálisan varázsolni... - szidta le magát némiképp kedvét szegve a tervtől, de azért nem mondott le róla, és némi ruhát felkapva magára el is indult...


Manapság divat lett szakadt farmereket hordani. Patrickon is ilyen van, csak neki eredetileg nem így nézett ki sokat látott ruhadarabja. Mindenesetre hangulatossá tették a fura színű és alakú pecsétek, a foszladozó alja és a szabálytalan, kisebb-nagyobb lyukak. Szürke trikója (vajon az idő tette ilyenné, vagy tényleg ez a színe?) már barátságosabb volt. Természetesen nem hiányozhatott nyaklánca sem, ami minden sietős lépténél verdeste a mellét. Mosolyogva nézett rá a zöld sárkánypikkelyére.
~Ezt majd ki kell próbálnom még egyszer...~ Idézte fel a régi emlékeket, majd beállt egy hosszú sorba, ahol egy unott nő árult jegyet.
~Pont olyan, mint nálunk...~  Csillant fel a szeme, és hatalmas izgatottság lett úrrá rajta. Eddig nagyon kevés azonosságot tudott találni a szeretett Bronx és a már-már utált London között, de ez kétségkívül az volt. Végre rákerült a sor. Kivett egy szakadt pénztárcát a zsebéből ami nem nevezhető túl vastagnak, igazából pontosan 8 font harminc cent volt benne.
- Jó reggelt kívánok! - várt egy kicsit, de mivel a nő csak ingerülten kopogott és várta a további mondandót továbbfolytatta - Egy bérletet szeretnék... Harminc naposat. - mondta jókedvűen, mire a nő gépiesen megnyálazta az ujját, elvett egy papírfecnit az egyik stócról, pecsétet nyomott rá, majd bemondta az árát. Rick lassan számolta ki, aminek egy türelmetlen mordulás lett az eredménye, de végül rájött, hogy fölösleges volt, mivel úgyis az egészet oda kell adnia. - Itt van, köszönöm szépen.
- Következő!
~Tényleg olyan, mint Bronx...~ Jutott eszébe, hogy ott is hasonló mértékben ölt testet az udvariasság. ~Ezt szeretem...~ Magabiztos mosollyal állt rá a mozgólépcsőre, majd sétált a megállóig. Közben csodálta a tagekkel és graffitikkel díszített falakat. ~Azért felénk ehhez jobban értenek~ És egyfajta büszkeség öntötte el.

Beállt a várakozó tömegbe és az órára pillantott. 11:30. Ahhoz képest, hogy fél hatkor kelt... A ház rendberakása elvett némi időt. És gyomra is meg-megmordul már jelezve a reggeli hiányát, de agyáig ez nem jut el jelen pillanatban. Érdeklődve néz szét, habár most nem az épített környezetet vizslatja, hanem az embereket, hátha lát valaki nyíltat akivel elkezdhetne beszélgetni, hiába, ő nem bír megmaradni együltében...

Sietős léptekkel loholok végig a városon, közben folyton környezetemet kémlelem, a hátam mögé villogok. Nem vitás, ez már üldözési mánia. Holott senki nem tudja, nem is tudhatja senki, hogy itt vagyok Londonban. Reggel megegyeztünk Zoey-val és Oliverrel, hogy most aztán spuri (hárman hatfelé), mindenki igyekezzen minél több kaját-piát szerezni a további bujkáláshoz, mivel fogytán van a készletünk. A Gringottsot megcélozni reménytelen vállalkozás lett volna némi pénzmagért, mugli bankokból meg legfeljebb rablással juthatnék pénzhez, tehát egyetlen járható út maradt előttem.
A lopás.
A lehető legkisebb lelkesedés jele nélkül vetettem magam a feladatba, mikor pirkadatkor szétváltunk a várostól alig néhány kilométerre a találkahely megbeszélése után. Igyekeztem olyan egyszerű, kézenfekvő célokat felállítani magam számára, amik valahogyan talán megkönnyítenék a dolgomat, melyek segítségével könnyedén legyűrhetném a morális gátlásaimat. Reménytelen esetnek bizonyultam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy az álmosan császkáló járókelők zsebéből elemeljen a tárcájukat, még ha esetleg kellőképpen ügyes volnék is az észrevétlenséghez, valami megfoghatatlan erő mindig visszatartott és az utolsó pillanatban elmenekültem a körmömre égett szituációból. Komoran lépdeltem tovább, egy eredménytelen reggellel a hátam mögött.
Annyi mugli mászkál körülöttem, mégis miért nem tudok ártani nekik? Hiszen ha könnyítek a tárcájukon, azzal valójában nem is tennék rosszat velük, mert kevesebb súlyt kéne cipelniük, nemde? Frászt! Azt hiszem, ha így folytatom, akkor legközelebb leanyázom magam, pedig az nagy tiszteletlenség volna, tekintve anyu halott voltát.
Ekkor egy metróállomás lejárata terem előttem, mint váratlan mentőangyal. Itt tényleg szabadon lophatok, senkinek nem fog feltűnni, annyi tolvajlás történik rendszerint és egyetlen varázsló vagy boszorkány sem mászkál "idelent".
Zsebre vágott kézzel, fürkész tekintettel indultok sétára a tömegben, hátha valaki gyanútlan küllemű, kirámolható egyénre akadnék. És lám: máris szerencsém van, elém bukkan egy szürke trikós, divat-szakadt farmeros fazon, egyenest a jegypénztártól jövő. Ha jegyre volt pénze, akkor nyilván lapul még néhány font a tárcájában, amiből kaját vehetnék hármunk számára. Lássunk neki!
Ártatlan képpel közelgek felé oldalról, előbb a graffitidíszes falat szemlélve, majd a csikorgó kerekekkel fékező metrószerelvényt bámulva, mint aki azon töpreng, felszálljon-e rá vagy gyalogoljon tovább. Véletlenszerűen csapódok a pasashoz, mintha csak a hirtelen meglóduló tömeg lökne neki, s olyan gyors mozdulattal rántom ki zsebéből a tárcáját, hogy szinte a zseb is a kezemben marad. Mégis igyekszem nyugodt léptekkel távolodni, melyet a tömeg sodrása is elősegít. Néhány lépés alatt kiszámítom, hogy mostanra felfedezhette a fickó a tárca eltűnését, tehát várhatóan utánam fog lódulni érte. Már éppen futásra váltanék, amikor vasmarok kulcsolódik kezemre, mellyel az imént loptam ki a szürke trikós zsebéből a tárcát.
Dühödten rántok egyet a satuerejű fogással szorongatott csuklómon, ám a szorítás nem enged, hiába kapálózok immár kézzel-lábbal, képtelen vagyok megszabadulni a férfitól.
- Eresszen! Mit molesztálja a békés járókelőket? Engedjen el azonnal vagy zsarut hívok! - sziszegem falfehéren a méregtől és a félelemtől.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
A békés várakozás közben érdekesnek tűnő alakok után leselkedett, de hamar megunta, lévén, hogy leginkább csak mogorva középkorúakat vagy nyugdíjasokat látott, és hát őt nem éppen kedvelik az effajta népek. A nézelődés folytán azt vette észre, hogy szeme többször megakadt a szemközti falon, amihez két sínen is át kellett volna mennie, ha meg szerette volna érintenie. A falon egyetlen hatalmas odaskiccelt tag volt:


Hirdették az underground stílusjegyében keletkezett betűk és Patrickot valami földöntúli vágy fogta el, hogy ő is felfirkantsa oda a nevét. Nagyon kíváncsi volt rá, hogy milyen technikával sikerült odarajzolni, hisz a metrók között négy perc szünet van, legalábbis a menetrend szerint szóval túl sok ideje nem lehetett, a sínek pedig életveszélyes mennyiségű feszültséget tartalmaznak egy tábla szerint. Habár fogalma sem volt, hogy ez konkrétan mit jelent, de az életveszélyes szó eléggé figyelemfelkeltő, és a mellette lévő piktogram valami villámhoz hasonló alakzatot ábrázol.
~Feszültség? Ideges leszel, ha rámész, vagy mi van?~ Önkéntelenül is széles mosolyra húzódott szája, de ez hamarosan le is hervadt, mivel érezte, hogy valami kiesett a zsebéből. Legalábbis úgy érezte. Ösztönösen maga köré tekintett, de ott nem talált semmit. Aztán ahogy jobbra fordult meglátott egy kezet a tömegben, ami az ő régi, szakadt vászontárcáját markolja. Egy igazi varázsló ilyenkor már rég pálcájához kapott volna a belé nevelt ösztöntől vezérelve. Szerencsére Patrick nem volt jó varázsló és tudta, ha ahhoz a fadarabhoz kéne nyúlnia akkor vagy vészhelyzet van, vagy nincsen más választása. Most is rögtön pusztakézzel nyúlt a pimasz tolvaj után és szerencsére hamar sikerült megállítania. Erősen megmarkolta csuklóját és talán túlzottan is megszorította. Ez csak akkor tűnt fel neki, mikor rájött ez túlzottan vékony egy férfi kezéhez, és ahogy követte a felkar vonalát megpillantotta a vállra érő szőke hajat, majd az arcot, ami már kétségkívül egy nőé volt.
- Ó..., bocsánat. - eléggé megzavarodott először, mivel fogalma sem volt, hogy mi vihette rá a lányt a lopásra, és ebben a zavarában elengedni is elfelejtette, de kétségkívül lazított a szorításon. - Hó, hó! - ijedt meg a fenyegetéstől. - Nem szeretnél te se kopót látni. - kacsintott rá. - Na jó, nézd meg mit nyertél. - Arcán letörölhetetlen vigyor lett úrrá és bizalmat megelőlegezve elengedte a lány kezét, majd karba rakta maga előtt.
~Legközelebb bele kéne raknom egy megszívtad feliratú papírlapot...~ Töprengett el egy darabig.
- Mellesleg mi rohadt életre kéne neked pénz? És miért pont tőlem? - Mutatott végig szakadt ruházatán és így a lány láthatta, hogy a lyukak mentén foszladozó anyag nem valami drága Levi's termékre vall...

Nézem a zavartnak tűnő férfi arcát és nem értem. Miért nem vág szájon, ahogyan normális esetben bárki más szó nélkül megtenné? Oké, hogy rengeteget fogytam a bujkálás néhány hete alatt, de egy lesoványodott kamaszlány látványa ugyan kit tartana vissza egy-két atyai pofontól, mely talán az igaz útra terelné a báránykát? Na ugye, hogy senkit, nem érdemes tagadni sem. Egyesek már csak a megaláztatás miatt is ütnének vagy más egyéb módon próbálnának bosszút állni a gaztevőn. Ehelyett nekem egy tétova pacák jutott. Mázlimra, mert így talán hamarabb meg tudok tőle szabadulni, mintha valami forrófejű futóbolond volna.
Lassanként felhagyok a tiltakozással, nem látván értelmét a dolognak és ekkor, akárha mesében: lazul a szorítás a karomon. Tudom, most kéne elszaladni, talán nem lépne utánam, talán itt maradna idegyökerezve és lemondana a pénztárca tartalmáról.
Áfonyakék szemeimet hatalmasra kerekítve nézek rá azon töprengve, hogy mi lehet olyan furcsa rajta. Már tudom, hallgatnom kell a megérzéseimre, fontos, lényeges dolgokat tudhatok meg olykor szavak nélkül. Most valami azt súgja, hogy az előttem álló pasassal nincs minden rendben. Olyan... nemmuglis. Mekkora röhej volna, ha a metróállomáson fellelhető valószínűleg egyetlen varázslót próbáltam volna meglopni; hát ezen még az unokáim is röhögnének száz év múltán, mikor elmesélem nekik. Ha lesznek egyáltalán, ha megérem azt a kort, ha nem egy halálfalóval állok éppen szemben. Mert a halálosztók ugyan nem kedveznének nekem a vérem és tetteim miatt, félvér származású, iskolaköteles szökevény lévén.
A metró automata ajtói hangos szisszenéssel záródnak, majd eget-földet rengető csikorgással zúg el a szerelvény, mindössze egy hűvös légáramlatot hagyva önmaga helyén az aluljáróban. Az ezüst alapon csupagraffiti járgány után meredek a semmibe. Tulajdonképpen igaza van a pasasnak, én szeretnék a legkevésbé rendőrt látni, de ezt mégsem mondhatom meg neki, még gyanút fogna. Az a vigyor azonban felettébb gyanús, mellyel a tárca tartalmának meglesésére biztat. Nem tán bombát rejtettél bele, barátom?
Gyanakodva lesek bele a tárcába, ám abban nemhogy bomba, de pénz sincs, egyetlen árva knút, illetve cent sem. Ez aztán az idétlen helyzet, csak gratulálni tudok magamnak a fogáshoz. Ekkor tüzetesen szemögyre veszem a mellkassa előtt összefont karral álló férfi öltözékét, melyből megállapíthatom, mekkora melléfogás volt éppen őt kizsebelni. A valóban szakadozott, nem divatcsinálta farmer láttán felnevetek. Csak én lehetek ilyen pancser ezen a világon, hogy egy hasonszőrűt próbáljak meg kizsebelni.
Jelképes vállveregetést adok magamnak hahotázás közben gratulációképpen, szemembe visszaköltözik a vidám szikra, hiszen már nincs semmilyen gond, ami nyomasszon. Váratlan jókedvem annak szól, hogy próbálkozásom ellenére nem loptam semmit, tökéletesen ártatlan vagyok!
- Bocs, haver, téves hívás - kacagok tovább, miközben a kezébe nyomom a saját kongóan üres pénztárcáját, aztán lecsüccsenek az állomás koszos betonpadlójára. - Hát ezt megjártam. Hármat találhatsz, mire kellett volna a pénz. Nem, ne is sorold, hogy drog, szerencsejáték, maffiatartozás, mert nem nyert. Kaját akartam venni, öregem, ennyi az egész.
Szavaimat hangos gyomorkordulás erősíti meg, az én gyomromé. A rajtam lötyögő élénkpiros, lábszárközépig érő, ezerzsebű vékonyka szövetnadrág és az eredetileg testretapadós trikó lazasága is elég meggyőzően ábrázolja, nemrég még nem így néztem ki. Na igen, egykor több volt a fogyasztásom napi négy kondéros keksznél és két szem mindenízű drazsénál. Ez aztán a rapid fogyókúra, de mit tehetnék, ha egyszer többre nem telt? Legközelebb majd jobban megnézem kit próbálok meg kizsebelni és igyekszem valami unalmas bankár stílusú fazont kifogni, nem egy ilyen pacákot, mint ez az üres tárcás.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Csak szavai után kezdi méregetni a lányt, akiben az első szembetűnő az, hogy nem túlzottan ápolt, és ő ahogy meg tudta ítélni ez elég fontos szokott lenni a nőneműeknek ebben a korban, de ezt még el tudta könyvelni magában, és örült is némiképp, hogy vannak olyanok is akik nem adnak túl sokat a külsőre, ugyanis ez nála az ellentétét engedte feltételezni saját magából kiindulva. Mindössze a második volt a beesett arc látványa, és valahogy az egész teste olyan törékenynek tűnt. Fogalma sem volt mitől, de aztán úgy van vele, hogy majd elmondja, ha akarja ő meg nem fog áskálni senkinek sem az életében.
Mosolyogva veszi vissza az ellopott tárgyat, és a biztonság kedvéért még fejjel lefelé fordítja, majd megrázza párszor, hátha kiesik belőle valami, de néhány lassan szállingózó szöszön kívül az eredmény nulla volt. A sikertelen próbálkozás után visszatette farzsebébe, az eredeti helyére.
- Az utolsó dolgok amik eszembe jutnának rólad az az előbb felsorolt három.
~Drogok... Az kéne még, hogy az ilyen szerencsétlenek is rászokjanak. De hát én is ilyen szerencsétlen vagyok mégis rászoktam a rohadt élet, de hát az nem mugli drog, csaak... Basszus. Már megint saját magamnak magyarázkodok.~
- Neked se jutott a dinnyeföldből? - húzza el a száját, mivel az ő gyomra is már küldi egy ideje a figyelmeztető jelzéseket. A beszélgetésben beállt csönd is a szinkronkorgás művészetének megteremtésének pillanata volt. A lányé volt a felső szólam, az övé meg valami basszus hangnemben dorombolt. A gondolkozásban elvesztett mosolya hamar visszatalált arra a helyre ahol mindig is lennie kéne, és ez ugye nem más, mint az arca.
- Segítek neked! - mondta ki olyan hirtelen, hogyha nem élne saját magával huszonöt éve valószínűleg hátraugrott volna a meglepődöttségtől, de már hozzá volt szokva az efféle ösztönös akcióihoz.
~Bazdmeg... ezt mégis hogy gondoltam? Nem vihetem be az Abszol Útra, mert ott van pénzem... A muglipénzem meg elfogyott...~ Konstatálja a helyzetet és erőteljesen harapdálni kezdi a száját bambán maga elé meredve.
Eszébe jutott, hogy talán sikerülne egy invitot alkalmaznia, hogy egy pénztárca hozzákerüljön, de valahogy biztos volt benne, hogy katasztrófa lesz az eredmény, majd hirtelen egy ötlet fogalmazódott meg benne.
- Lökj meg. - nem adott ki hangot csak nagyon nagyra tátott szájjal artikulált, ugyanis, ha meglöki a lány ő nekirepül a mögötte álló ballonkabátos fószernek, aki épp az imént tette be kabátja mély zsebébe a tárcáját, onnan meg igazán könnyű lesz kiszedni, legalábbis ha 8 évesen megtudta csinálni, akkor most sem okozhat gondot...

Vajon igazat mond? Tényleg nem merülne fel benne soha egy falfehér, vékonyka kölyöklányról, hogy drogozhat? Ennyire azért nem nézhettem ártatlan szemekkel rá, ki van csukva. A legtöbb ember amúgy is a barna szeműeket kedveli, mivel nekik vannak olyan hűséges kutyaszemeik, a kék pedig... hát erről eléggé megoszlanak a vélemények, a legtöbben mégis azt pártolják, hogy a kék hideg szín. Tehát egy kékszemű embertől ne várjunk semmi jót, mert jéghideg a lelke.
Az előttem álló férfinak történetesen barna a szeme, mégsem az imént említett hűséges típusra asszociálok róla, sokkal inkább egy rendetlen, hanyag pacák képét látom megcsillanni a tekintetében. Hirtelen nem tudom eldönteni, ezért olyan-e a ruházata amilyen, vagy a pénztelenség okán, melyet híven tükrözött pénztárcája kongása.
- Nem, de túlélem, előfordult már máskor is, lassan megszokom. És te? Azt ne mondd, hogy az utolsó filléreidből jegyet váltottál a metróra, barátom, mert ezt aztán végképp nem hinném el. Már az is gyanús volt, hogy ilyen simán elengedtél. Netán arab leánykereskedő vagy? - viccelődök a lassan újra megtelő peronon ülve.
Érdekes, azt sem tudom kicsoda, mégis szinte feltétel nélkül megbízok benne így, néhány szó elhangzása után. Talán a viselkedése, a nyílt tekintete vagy a lazasága tenné? Nem tudom, de ez most nem is tűnik lényegesnek. Gyomorkorgás szakítja félbe a gondolataimat, két szólamban, egy-egy arányban mindkettőnktől.
No comment. Megpróbáltam meglopni egy másik éhes embert, akinek ráadásul szintén nincs(?) semmije. S míg én égek, mint a rongy, ő felajánlja a segítségét és máris utasítást ad nekem. Óriási.
- Megvesztél? Mégis miért segítenél nekem? - döbbenten, elkerekedett szemekkel bámulom a féltoprongyos fiatal férfit, közben gépiesen felkelek a földről.
Már majdnem teljesítem a parancsként eltátogott felszólítását, amikor észbe kapok, hogy mit akar.
- Na nem, ezt már aztán végképp nem! Magammal vigyelek a teljes erkölcsi romlásba, mi? Ne is álmodj róla, még ha éhen veszek sem. Ez a legrövidebb út az Azkaba... aaa sittre. Nem, nem és nem! - tiltakozok meglehetősen hangosan, kézzel-lábbal  gesztikulálva.
Véletlenül lököm meg a szakadt farmeros segítő szándékú mentőangyalkarikatúrát, tényleg véletlenül, ő mégis nekizuhan a ballonkabátos pasasnak. Aztán igyekszem kilesni a szeméből az eredményt. Vajon sikerült neki? Sikerült kilopnia a pénztárcát a kabátzsebből? Észrevette az áldozat? Kíváncsian nyújtom a nyakam, holott sejtem, hogy szaladnom kéne, minél messzebb innen, vissza a régi életembe.
Amikor még élt anya és apa. Amikor még nem lógtam a Roxfortból, hogy élhessek. Amikor még szabadon együtt bulizhattam, csatangolhattam a barátaimmal. Persze ha egyszer eltűnne Tudjukki a képből és visszaállna a régi rend, a szüleim akkor sem támadnának fel. Valószínűleg be kéne fejeznem a Roxfortot egy újabb évvesztés után, hiszen első osztály előtt csúsztam a himlő miatt. Remélem azért egyszer befejezhetem a sulit és nem kell örök életemben bujkálnom.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Az utolsó filléreimből jegyet váltottam a metróra. - visszhangozza fülig érő szájjal a lány szavait.
~Eléggé abszurd mugli lennék...~ Könyveli el magában, majd értetlen pofával kezd bámulni a lányra. ~Arab lánykereskedő? Mi a szar?~ Értelmezni tudta a szókapcsolatot, de életében először hallotta és rettenetesen furán csengett fülében, de végül úgy döntött nem kér erről bővebb magyarázatot, mert valami elmebetegként tündökölne a lány szemeiben, szóval elkönyvelte ezt is a magas feszültség tábla mellé és biztos volt abban, hogy ha mugli lenne akkor se biztos, hogy nagyobb sikerrel tudna tájékozódni a világban.
A lány jelenléte furcsamód elmulasztotta a tegnap este óta benne lakozó leküzdhetetlen vágyat, hogy felszálljon egy metróra. Feltehetően a sokadik óra után se unná meg a leamortizált üléseket, és a suhanó nagyvárosi látványt, na meg a telekarcolt ablakokat. Amióta idejött mindvégig Bronxot kereste és csak itt érzi, hogy egy kicsit megtalálta 'hazáját'.
~Erkölcsi romlás... Jaj, kislány én abba születtem.~ Kommentálja a lány döbbent kirohanását. Igazából sose értette meg, hogy mi a rossz a lopásban. Valahogy nem tartotta bűnnek, mármint azt az ágazatát, amit a hozzá hasonló alakok művelnek. Ételre kell a pénz, és ezt nem tartotta szégyennek, mellesleg tudta, hogy a muglik tartanak azonosító kártyákat magukról az irataik között, amiből megtudhatja az ember a lakcímüket is többek között. El is határozta, hogy nem fogja elverni az egészet, csak annyit amennyi feltétlen szükséges és visszaszolgáltatja azt tulajdonosához, lehetőleg észrevétlen...
Már látta is, amint egy bokorból odalebegteti a tárcát az ajtó elé, megnyomja a csengőt egy felemelt gallyal majd gyorsan dehoppanál. Micsoda gondosan kifundált terv. Ekkor érezte a lány tenyerét a hasán, és a gyenge lökést, egy darabig nem tudta mire vélje, de aztán eszébe jutott pár perccel ezelőtti mondata és vigyorogva hátravágta magát nekiesve a kiszemelt áldozatnak és félősen kapaszkodott meg egyik kezével a hosszú ruhakabátban, míg teste takarásában kihúzta a hőn áhított vastag bukszát.
- Na de uram! Mit képzel? - nézett szúrós szemekkel a középkorú ember.
- Ezer bocsánat, véletlen volt. - Elszégyenkezve lehajtotta a fejét, és kezét háta mögé tette, amivel egy szánalomra méltó megjelenést kölcsönözött magának, habár elsődleges célja az volt, hogy arcizmainak folytonos rángását ne lássa a mérges úriember, illetve a tárcát se vegye észre. Annak szerencsére nem tűnt fel a hiánya és habár durcásan, de annyiban hagyta az ügyet. A biztonság kedvéért azonban beljebb sétált a várakozó tömegben. Patrick gyorsan megfordult fülig érő vigyorral és felmutatta a lánynak a zsákmányt.
- Ez egy kicsit hiányzott... - motyogta az orra alatt felidézve egy pillanatra gyerekkora emlékeit, de hamar el is kergette, és viszkető nyakához nyúlt.
Ahogy vakarta torkát beleakadt ujja a ramaty állapotban lévő bőrláncba, aminek közepén a kínai gömblángsárkány pikkelye csüngött. A láncnak ennyi kellett és elszakadt, majd mielőtt még a fiú el tudta volna kapni a sínekre hullott.
- A kurva életbe! - szólta el magát a kelleténél kicsit hangosabban, mire jó pár szem rászegeződött, majd fej csóválgatva elfordultak, ezután a lányra tekintett, és rájött, hogy sürgősen ki kéne találnia valami magyarázatot a háromszög alakú valamiről.
- Ez egy ööö... - sokáig nem akadt szájára a szó, de végtére csak megtalálta azt - gitárpengető. - eléggé sántított. Sose volt jó okklumentor (nem mintha akart is volna az lenni), de ez a hazugság teljességgel röhejes volt. Amit az is bizonyított, hogy a gyorsan érkező metró, pontosan átment rajta, de a zöld valami sértetlen maradt.
- Hát öö... elég márkás... - leginkább kérdésnek illett be az utolsó mondata és figyelte a lány reakcióit...

Ezt azért nem gondoltam volna róla, hogy tényleg képes az utolsó centjeiből is jegyet váltani a metróra, amikor a gyomra hangosan korog. Hogy szeretheti valaki ennyire a metrót? Holott koszos, büdös, fülledt és levegőtlen, folyton tömeg van, mindenki rohan, őrült módon tülekednek a muglik és ez a tolvajok egyik paradicsoma.
Amit fényesen biztosít a trikós markában szorongatott pénztárca, melyet anélkül sikerül eltulajdonítania a ballonkabátos fazontól, hogy az bármit is észrevenne a trükkből. Ügyes, bár ahogy elnézem, ő sem éppen kezdő. Lehet, hogy fordítva történtek a dolgok és éppen ő visz bele engem a rosszba? Ha több ráérő időm lenne, akkor nyilván eltöprengenék ezen az erkölcsi problémán, de nem most. A középkorú pasas méltatlankodását ügyesen leküzdi tolvaja, én pedig némi további morgás után felhagyok a tiltakozással.
- Hiányzott? - bámulok rá értetlenül.
Ekkora pechem még nekem sem lehet, hogy egy ürestárcájú, éhes vagy éhező zsebtolvajt próbáljak meg meglopni.
Tekintetemmel követem az aláhulló nyaklánc útját, ám hiába a kviddicsreflexek, mégsem tudom elkapni, a levegőt sikerül csupán megmarkolnom.
- Ahha, gitárpengető, hát persze.
Hitetlen a hangom, a tudatom mélyén mozgolódik valami tiltakozásféle, olyan ismerős az a háromszögletű kis vacak ott a metró sínjén. A gondolatkezdeményt megerősíti az is, amikor a metró átzúg azon a lent heverő valamin és annak semmi baja nem esik odalent az elektromos vágányon.
Elektromosság, áram, tűz... megvan! Csaknem felkiáltok örömömben, amikor végre leesik mi valójában az a "márkás gitárpengető".
- És nagyon tiltakozott a sárkány, amikor lenyúltad a "gitárpengetőjét"? - vigyorgok ártatlanul a pasasra.
Az állomás ismét kiürül, a metrószerelvény ezúttal minden embert magával visz a peronról, én pedig kihasználom a lehetőséget, ha már férfi nem mozdul érte. A férfi, akiről immár biztosan tudom, hogy varázsló. Hát ezért volt nekem ilyen furcsa érzésem. Az is biztos, hogy nem halálfaló, mert akkor nem állt volna szóba velem, azaz egy mugli zsebtolvajjal, ahogy ő láthatta az első percekben.
- Invito! - mutatok a nadrág egyik zsebéből előhúzott varázspálcámmal a medálra.
Tüzetesen szemügyre veszem a pikkelyt, amikor már a kezemben van, ám nem sikerül megállapítanom mely sárkányfajtól származik. Igaz, soha nem voltam nagy sárkányszakértő, de ez még változhat (némi tanulás árán). Visszanyújtom tulajdonosának a pikkelyt, egyúttal kezet nyújtok neki.
- Amy Joy, boszorkány. És te? Mit csinálsz itt a muglik között?

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~Gratulálok Patrick...~ Közben rájött ugyanis, hogy a gyerekkori emlékeinek felidézésének hangos kommentára nem épp azt a képet festi róla, ami. Vagyis... ki tudja? Mert, ha azt az életvitelt folytatta volna tovább, nem biztos, hogy szükség lett volna a lökéshez a tárca elkobzásakor, habár az is bizonytalan, hogy akkor élne-e még, mert ott eléggé rendszertelen a halálozási statisztika, és csak két dolog befolyásolja az életedet: milyen időben, milyen helyen? illetve mennyire rombolod a szervezeted. Valahogy nem tudja megmondani pontosan, hogy ezt az utóbbit mennyire nagy mértékben művelné, ha édesanyja hajdani kuncsaftja nem szuperhős lett volna, hanem egyszerű ember, hisz egy fél éve még így is arra ment el az akadémián, hogy felkeresse a tiltott bájitalok listáját... De ez már a múlté, legalábbis a nagy része, és most különben se ez a téma a beszélgetésben, hanem a gitárpengetője, ami után aggódva tekintett a mélybe.
~Használok egy invitot, aztán kitörlöm mindenkinek a memóriájából...~ Vágott bele magabiztosan aztán rájött, hogy az ő képességeivel még az se biztos, hogy az első makulátlanul sikerülne, nem még a második része a tervnek, ezért kétségbeesve járatni kezdte agytekervényeit valami megoldás után kutatva, amiben az is megzavarta, hogy a lány nagyon nem akarta volna elhinni a gyenge füllentését, de álmában se gondolta volna, hogy az lesz a következő mondata, amit épp mondott. Döbbenten nézett a szőke lányra és szólni sem bírt egy darabig, mikor meg végre rászánta magát, akkor a lány óvatosan varázsolni kezdett és kezébe repült nyaklánca.
- Azt a rohadt... - hüledezett tágra nyílt szemekkel. - Te? Hát ilyen nincs... Ezt nem hiszem el... - valóban lehetetlennek tartotta, hogy feltehetően az egyetlen varázslót fogta ki a metróközlekedők hatalmas tömegéből, jobban mondva a lány fogta ki őt. Egy jó darabig emiatt ismét megnémult és csak elképedt fejeket vágott, de a végére csak megbarátkozott valahogy a gondolattal, de azért boldogan visszavette talizmánját és zsebre vágta, majd odanyújtotta kezét a lánynak.
- Örülök a... találkozásnak... - szünetet tartott, amiben összeszedte magát, majd újra a régi lendületével folytatta - Patrick vagyok, Patrick Keen, és hát inkább vagyok egy tehetségesebb kvibli, mint varázsló. - nem tudta miért kezdett bele a mondatába, ezért a végére fokozatosan halkult is, főleg a kviblit próbálta érthetetlen zagyvasággá tenni, de valamiért érezte, hogy ez a próbálkozása teljes kudarcba fulladt, ezért azon volt, hogy új témába kezdjen. - Csak szerettem volna metrózni egy jót... Bocsi, hogy akadékoskodok, dee... nem kéne neked a Roxfortban lenned? Vagy te már kijártad? - sose tudta megsaccolni az ilyen idős lányok pontos korát. Az egy-két éves tévedés általában garantált volt nála, ami néha belefér, néha nem, és hát ez az utóbbi szituáció volt most épp. - Idén majdnem én lettem ott a bájitaltan tanár... - jegyzi meg félig büszkén, félig keserűen, mert hát a majdnem azért elég távol van az igentől...

Tényleg nem lehet halálfaló, az ugyanis soha nem bámulna ennyire döbbenten, ha a muglik tömegében véletlenül belefutna a belvárosban egy másik mágiázóba. Rögtön a vért firtatná vagy egyszerűen csak fintorogna, míg ki nem derül, hogy milyen származású a másik. Erre esélyt sem adhatok neki, semmiképp nem tudhatja meg honnan jövök, hová tartok. Hiszen ha nem is halálfaló vagy aranyvérű, attól még simán húzhat amazokhoz.
Vajon most szólnom kéne neki, hogy nyitva felejtette a száját a meglepődéstől? Vagy inkább hallgassak, hátha magától is rájön a belső huzat eredetére és becsukja a kajaledobót? Az utóbbit választom, némilegegyszerűbb megoldás lévén.
Azért én sem vagyok semmi. Őrülten menekülök, ámokfutásszerűen rohanok, nehogy véletlenül valaki kiszúrjon, akinek a legkevésbé sem kéne és esetleg követni tudjon, erre pont az orrom elé kerül egy varázsló. Illetve kvibli, legalábbis ha jól hallottam az elmotyogott mondata végét. Ezt a tényt igyekszem figyelmen kívül hagyni, amikor megszólalok, mivel a legtöbb varázslónak meglehetőst rosszul esik, ha ilyesmit emlegetnek vele kapcsolatban. És akármerről nézem is, kisegített, tehát jár neki a tisztelet, megbecsülés, háromszoros hiphiphurrá.
- Jó jamesbondos neved van - mosolygok rá.
Azután rajtam a sor, hogy mély zavarba süppedjek, elpiruljak, majd sápadozzak, s közben többé-kevésbé érthetetlenül habogjak, motyorásszak.
- Ööö... hát szóval, tudod - kezdek bele cseppet sem értelmesen, ám hirtelen meglelem a terelési útvonalat és visszatér az arcomra a jól ismert vidám kifejezés. - Tényleg, majdnem te? Jól jártak volna veled a diákok, habár remélem őket nem holmi zsebtolvajlásra akartad okítani. Ugye, Keen, Patrick Keen?
Közben megfogom a kezét és a mozgólépcsők felé indulok vele, miközben a peron ismét gyorsan benépesül. Nem értem honnan kerül elő mindig ennyi mugli, de most komolyan, honnan tudnak mindig ennyien előjönni? Az egyik barátom ilyenkor mindig azt mondogatta tréfásan, hogy biztos a tűzcsapok meg a reklámtáblák mögül és a csatornafedelek alól kerülnek elő, mert ott valami titkos átjáró van a plázákba, akárcsak a női vécékben, azért cicmötölnek annyit a slózin a lányok. Ha jobban belegondolok, lehet valami a teóriában, végtére is a 9 és 3/4-ik vágány létéről sem tud mindenki, holott a lehető legnyilvánosabb helyen, egy óriási pályaudvaron van "eldugva" a bejárata.
Már csak azt nem tudom, hogyan fogom elmagyarázni Patricknek, hogy nem csak nekem magamnak kell a kaja, hanem két másik társamnak is szeretnék vinni, akik szintén bujkálnak. Lehet, hogy egyszerűen meg kéne szereznem tőle a tárcát valami apró trükkel és lerázni. De ezt nem tehetem meg vele, túl tisztességtelen lenne, hiszen segített pénzhez jutni és ő is majd' éhen hal, akárcsak Zoey, Oliver és én. Vagy vegyük be a bujkáló bandába? És mi van, ha nem akar jönni, mert teszem azt ő nem is akar bujkálni, mert szükségtelen számára? Valamit még majd ki kell ötlenem a probléma megoldására.
Először azonban irány a reggeli! Tehát fel a mozgólépcsőn és meg kell célozni valami normális kajáldát. Most jut eszembe, fogalmam sincs mit eszik meg a bűntárs és mit nem, ennek tehát sürgősen utána kell érdeklődni, hogy mielőbb étekhez juthassunk.
- Tényleg Patrick, milyen kajákat szeretsz? Egyáltalán hová menjünk reggelizni? - kérdem hátrafordulva, miután lazán felszökkenek előtte a mozgólépcsőre.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~James Boond~ Felcsillan a szeme a név hallatán, mivel hatalmas kultusza volt gyerekkorában annak a filmnek. A képregényhősök után a második példaképnek számított az összes vele egykorú életében. Habár belegondolva többször rájött, hogy csak a csordaszellem miatt imádhatta ennyire, mivel egy filmet se látott sose, pusztán mások meséléseiből ismerte a történetet.
~James Bond vagyok~ Fogalma sincsen miért töltötte el annyira büszkeséggel ez a név, mert már jó pár éve nem hallotta senkitől, de azért jól esett neki. ~Még egy pluszpontot írok neked.~ És agyában az Amy név alá fel is jegyezte a harmadik pontot. Az elsőt azért szerezte, amiért nem futott el az első adandó alkalommal, amikor lehetősége volt rá, a másodikat azért, mert kedves, harmadik pedig azért, mert segített növelni az egoját. Azt egy kicsit furcsállotta, hogy a lány zavarba jött a Roxfortos kérdésre, de igazából nem nagyon volt tisztában az itteni állapottal, csak eléggé nagy vonalakban, úgyhogy nem is firtatta ezt tovább.
- Ó köszönöm. ~A negyedik plusz~ Én szigorú tanár lettem volna aki nem tűrte volna a fegyelmezetlenséget... - amilyen büszkén kihúzta a mellét az első pár szónál, olyan mértékben roggyant is össze - Ezt ugye te se hiszed el?
Némileg meglepődik mikor a lány helyzetváltoztatásra ösztökéli (újból), de most már finomabb módszert választ a lökésnél, egyszerűen megfogja a kezét.
Imádta a mozgólépcsőket, sokkal jobban, mint a lifteket, ez talán az enyhe mértékű klausztrofóbiájának is betudható volt, mindenesetre minden ilyen alkalommal teljes eksztázisba jött, és azzal szórakozott, hogy amíg ő áll, addig környezete halad, ami igazából fordítva volt, de nem tudta különösebb érdekelni. Hát igen, vannak akiket még így huszonéves korban is ilyen egyszerűen boldoggá lehet tenni, most azonban ez valahogy mégsem következett be teljes mértékben, sőt némileg frusztráltan is érezte magát, amit igyekezett kifelé nem mutatni több-kevesebb sikerrel. Ennek az oka pusztán a hatalmas mennyiségű tömeg volt, ami jelentősen megsokszorozódott mióta ő bejött.
~Úristen, ezeknek valaki szaporító főzetet adott~ Eszébe jutott egyik első bájitaltan órája még kisiskolás korába, amikor minden alapanyagnak a dupláját keverte be, mert nagyon jó eredményt szeretett volna elérni. Az eredménye büntetőmunka lett és 500 db kis patkány per óra. De azért a lányok sikítása kárpótolta egy jó pár dologban. Egy darabig el is felejtette a megannyi embert és hatalmas vigyorra húzódott a szája, de mivel eléggé hülyén nézhetett ki ilyen spontán érzelemkifejezéssel ezért inkább gyorsan rendezte vonásait. Közben fellépett egy lépcsőfokra és nekidőlve a 'jármű' oldalának kezdett beszélni.
- Hmm... Én igazából az egyik közeli pékségből szoktam venni egy kenyeret meg vajat, néha mást is, de, ha gondolod felfedezhetjük London olcsóbb ételkülönlegességeit, én úgyse nagyon ismerem a várost. - apróbb szünetet tartott majd újra folytatta - Tényleg, hogy kell neked a kaja? Csak mostani étkezésre, vagy elvitelre, hogy kevesebbszer kelljen alkalmaznod a most tanult technikát. - sunyin kacsintott egyet, de nem hagyta abba - Ha gondolod még tudok tanítani egy pár hasonló módszert... - valahogy nem nézte volna ki a lányból az igent, de azért, megkérdezte, hisz félreismerni is lehet, nem csak megismerni...

Felnevetek, mert ezen a dumán nem lehet nem nevetni. Még hogy szigorú tanár, Patrick?! Ennyire nem lökhettem meg erősen az előbb, hogy agyrázkódást is kapjon tőle szerencsétlen. Akkor lettél volna te szigorú, amikor én apáca, márpedig arról legalább három évezrede lekéstem.
- Hát nem, de a helyedben nem is csodálkoznék nagyon. Fizikai képtelenség elképzelni téged, amint McGalagony módra szigorkodsz, vagy savanyú pofával, halálos halksággal surrogsz fel-alá a diákok háta mögött, akár az a rémdenevér Piton. Te ehhez túl... laza vagy. Aki sárkánypikkelyt hord a nyakában, az nem lehet egy betonkemény tankönyvcentrikus kőagyú. Anélkül pedig a Roxfortban mostanság nemigen leszel tanár.
Hopplá, majdnem a saját kelepcémbe zuhantam, hiszen hirtelen egészen mást akartam mondani neki, ám még időben észbe kaptam, mielőtt galibát okozhattam volna. Sosem voltam jó titkolózó, de azt azért mégsem kéne elkotyogni, hogy valójában szökevény vagyok. Akit még simán taníthatott volna Patrick a Roxfortban, mivel hatodéves lennék, ha nem éppen ebben az időben születünk mindketten erre a bolygóra a zsebtolvaj úrral. Azt hiszem, képtelen leszek túlzottan sokáig tartani a számat, ha a suli marad a fő téma. Az addig oké, hogy félig megúsztam a dolgot, mert nem kezdett újból faggatózni a koromról, de valami nagyobb, jobb elterelő hadművelet szükségeltetik a teljes gyanútlanításához.
Az étkezés éppen ilyennek ígérkezik.
De most mi a bánatot mondjak? Az nem a legmegfelelőbb szerintem, hogy "én az utóbbi időben az erdőből, mezőről gyűjtöttem össze, amit csak tudtam, meg persze a folyók és tavak is gazdag táplálékforrások", ez olyan gagyinak hangzik, akárha én találtam volna ki. Kéne valami jobb, de Londonnak ezt a részét alig ismerem. A memóriámban megbúvó egyetlen evésre alkalmas hely egy közeli pizzéria, másról errefelé nem sűrűn tudok, leszámítva a mozit és a számtalan üzletet, bankot, valamint az elenyésző létszámú lakóházakat. Betörni mégsem kéne, tehát marad a pizzéria.
- Tudok errefelé egy pizzériát - csillantom rá kék szemeimet a bűntársra, azután csekély lelkesedéssel folytatom. - Őszintén szólva semmi mást nem ismerek erre, mivel ritkán szoktam itt megfordulni, maximum száz évente egyszer, bár talán még sokat is mondtam ezzel. Neked van jobb ötleted?
A pizza csak melegen jó, újramelegítve már nem az igazi, tehát azt nem lenne épeszű ötlet vinni Zoey-nak és Olivernek. Tényleg, ők vajon merre lehetnek most? Vajon elkapták őket a halálfalók, a mugli zsaruk, esett-e valami bajuk vagy már épségben kuksolnak a találkahelyen egy kudarcos akció után? Mindegy, ezen most nem szabad agyalnom, ételt kell szerezni nekik, aztán mehetek, én nem számítok, a saját gyomromra kell a legkevésbé gondolni ilyenkor, hiszen még bőven bírom, alig vagyok éhes.
Ekkor érünk fel a mozgólépcsővel. Az előttem türelmetlenül toporgó húsz-huszonkét éves ifjonc farzsebéből degeszre tömött tárca lóg ki félig. Csupán egy apró mozdulat, s amint a suhanc lepattan lépcsőről, hogy hevesen integetve loholjon a megállóból éppen startolni készülő busz után, a vaskos bőrtárca lemarad tőle.
Nagyot sóhajtok. Ennyi volt a nagy erkölcsi dilemma, egy ilyen egyszerű mozdulat kettéroppantotta. Enyveskezű zsebtolvaj lettem hát én is. Éljen. Akkor mégis miért ez a kellemetlen rándulás a gyomromban, ami arra nógat, hogy most rögtön szaladjak utána és mint becsületes megtaláló adjam vissza neki a pénztárcát? A fenébe, enni kell valamiből és ezért néha sutba kell vágni az erkölcsi dilemmákat.
Ahogy elhagyom a mozgólépcsőt, visszafordulok Patrick felé.
- Köszönöm, nem szükséges további fejtágítás, jó mesterem volt. Itt áll velem szemben - mosolygok rá félszegen, szememben büszke csillámlással a sikeres lopás miatt, bár talán némileg kevésbé kéne örülnöm a ténynek, hogy megloptam egy embertársamat. - Amúgy a mostani étkezésen kívül még két alkalomra elegendő kaját kéne szereznem, hogy egy darabig ne kelljen visszajönnöm a városba.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Kába fejjel hallgatja a neveket, amik közül csak a McGalagony volt kicsit ismerős, pusztán azért, mert őt kellett volna keresnie az állásinterjú alkalmából, de arc már nem párosult hozzá, a többi pedig teljesen furán hatott rá. Amerikában nem dívik túlzottan az efféle különc nevek adása varázslókörben, szó szerint sokkolta a gyakorta kimondhatatlannak tartott szavak gyakorisága itt. Még egy érv Anglia ellen, az Amy szerencsére nem tartozott ezek közé, és ennek igazán örült, ahogy a burkolt bóknak is, legalábbis ő ennek fogta fel a lány lazaságra utaló megjegyzését, csak úgy dagadt ez egoja emiatt.
- Hát öö... nekem fogalmam sincs kik ezek, mert én nem angliai vagyok. - szabadkozott tarkóját vakargatva. - Amúgy sem vagyok híve ennek az énvagyokamindenható tanár-ideálnak. Van sokkal barátságosabb módja a tanításnak is. - az életfilozófiai szárnybontogatásokat egy kedves mosollyal zárja, majd rögtön áttér a következő témára - Pizzéria? Legyen! Úgyis rég ettem már pizzát. - egyezik bele mosolyogva mivel abszolút nem volt más ötlete az étkezésre vonatkozóan, habár meg kéne számolni, hogy egyáltalán mennyi pénzük van, hisz ha csak az úgynevezett bankkártyák tömkelege lelhető fel a tárcában, akkor bizony rendesen megszívták, így hát elő is vette a bőr tartót és a legnagyobb természetességgel nyitotta ki. Mármint nyitotta volna, ha nem akad meg a szeme, a bizonytalan lányon, aki új szerzeményét mutogatja szolidan. A változást egyből észreveszi.
~O-ó... talán nem a legjobb példát mutattam neki.~ El is húzza a száját egykedvűen, de szemébe pár pillanat múlva ismét visszaül az a kedves csillogás.
- Azért nem kell belőle rendszert csinálni. - hangja nem tükrözte arcát, komolyabb volt, mint máskor, de a valódi szigort, fegyelmezést még csak meg sem közelítette formailag, pusztán tartalmában okított. - Mindenesetre, ez a két oszlop lesz a délutánunk alapja. - vette el a lánytól a szerzeményt és tette másik, szabad kezébe, majd az elsőt zsebre vágta, és az némi gondolkodásra ösztökélte, hogy a második is nála legyen, vagy visszaszolgáltassa annak aki szerezte. Némi tanakodás után úgy döntött a második a helyesebb, ezért visszanyújtotta. - Ez maradjon is nálad a továbbiakban. Később biztos szükséged lesz rá.
Szemöldöke majdhogynem fejbúbja közepéig szalad a fura kijelentésre, ami lehet, hogy itt az Egyesült Királyságban szokványos, de az ő amerikai fejének szinte feldolgozhatatlan volt.
- Mi bajod a várossal? - ő sose tudta elképzelni a pörgős, metropoliszok nélkül az életét. -Vagy fenyeget valaki? Szólj, ha az ételszerzésen kívül tehetek valamit érted. - és igazából most jutott először eszébe az a tény, hogy ő egy boszorkánnyal találkozott, aki a mugli világban próbál boldogulni pénz nélkül, és ennek a mondatnak már az első fele eléggé ritkaság mostanában, a második pedig lehetetlen, ha a muglik egész történelmét nézzük.
- Már értem! Tartozol valakinek, nem? Azért nem mész az Abszol Útra, ő meg gondolom próbálja behajtani a tartozását rajtad, ezért félsz ennyire, nem? - fürkészte kíváncsiskodóan a lány arcát...

Nem angliai... Hát miféle varázsló az, aki nem angliai? Eddig meglehetősen ritkán találkoztam ilyennel és valahogy képtelen voltam elképzelni egy más országból származó varázsló életét. Annyira megszokott volt számomra a nyüzsgő London, a hatalmas és lenyűgöző megjelenésű Roxfort, a legfontosabb mégis az angol beszéd.
Ha már angol beszéd, nem értem hogy nem figyeltem fel eddig Patrick akcentusára. Mert akármilyen enyhén is hallatszik ki a szövegéből, mégis van neki némi. Nem hasonlít a franciák raccsolós fellengzősségéhez, sem az oroszok és örmények kemény, pattogós vezényszavaihoz. Annyi bizonyos, hogy angol nyelvterületről való a pasas, ám amennyi angol nyelvű rész van a világon, na hát azzal már Temzét lehetne rekeszteni.
Látom a szemén, nagyon nem tetszik neki amit művelek. Nem csodálom. Sokkal inkább magamon ámulok és nem a jó értelemben véve. Fogalmam sincs hová lehetett az az ártatlan kisleány, aki egykor voltam, mindössze néhány hónappal korábban. És megint ott vagyok, ahol a part szakad. Azaz ott, hogy akkor még legalább az anyám élt, ha apa már halott is volt, mégis volt valakim, akihez tartozhattam. Volt otthonom, volt családom, volt életem, most pedig egy útszélre vetett, ócska kis tolvaj vagyok.
Akaratom ellenére könnyek felhőzik tekintetem, hiába próbálom elrejteni őket. Gyorsan fordulok el Patricktól, semmiképp nem akarom, hogy észrevegye a gyengeségem, hiszen úgysem tehetne értem semmit. Az az érzésem, máris túl nagy bajba kevertem őt pusztán azzal, hogy megismerkedtünk. Alkarommal törlöm le arcomról az egymással versenyt gördülő könnycseppeket, ezzel megakadályozva szilaj törekvésüket a föld felé, azután visszafordulok a férfi felé.
- Igérem, nem fogok belőle rendszert csinálni - próbálom elrejteni beszéd közben újfent kitörni készülő könnyeim.
Ajkamba harapok, onnan viszont vér serken; legalább van mire ráfogni a könnyezést.
Patrick kiveszi kezemből a frissen zsákmányolt tárcát. Nem, nem veheti el Zoey és Oliver kajájának biztosítékát, nem engedhetem, hogy megszerezze! Néhány másodperc fáziskésés után már éppen vetődnék felé, akárha éhes oroszlán a prédájáért, amikor mégis visszaszolgáltatja. Elszégyellem magam. Képes lettem volna némi pénzért nekiugrani egy másik varázslónak, hát idáig zülleszt az éhezés...
- Semmi, de tényleg semmi bajom nincs vele - cincogom erőtlenül, hangom híján van a legminimálisabb meggyőzőerőnek.
Ezt nem fogja bevenni, muszáj lesz sürgősen kiötlenem valami mást. Végtére nem mondhatom el neki mindjárt öt perc ismeretség után, hogy "jaj haver, itt varázslóháború van, a rosszak elől bujkálok, mert én a jókhoz tartozok ám". Biztos azt hinné, meghibbantam. Aztán belegondolna ha ilyenek a jók, vajon milyenek lehetnek azok a bizonyos rosszak? Farokfelvágva menekülne, bár talán azzal járna jobban Keen, nem az ittmaradással. Tálcán kínálja a megoldást Patrick, mégsem vagyok képes azt állítani, hogy igen, pontosan ez van a dolog mögött.
- Valami ilyesmi... - motyogom a földet nézve, fülig vörösen.
Azt egyelőre nem kell tudnia, hogy legfőképpen az életemmel tartozok annak a valakinek, továbbá anya néhány iratával, melyet magunkkal hoztunk, mikor elmenekültünk a katyvaszból Zoey-val. Előbb-utóbb úgyis rájön szinte magától a dologra a fickó, ha elég okos.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~Ezt kurvára elbasztad...~ finoman ábrázolja magának a helyzetet és kitágult a semmi egy pontjára meredő szemeivel bambán várja a végtelenített mozgólépcső befejeztét. Belül csak az alapvető létfenntartó funkciókra különített el egy kis részt az agyából, az összes többi neuronját arra ösztönözte, hogy gondolkodni kezdjen, mi a legjobb eshetőség, mit csinálna egy igazi tanáraz ő helyében, mert ha egy ilyet nem tud megoldani, akkor még mázlija van Roxfortnak, hogy lekéste az állásinterjút, neki meg azért, hogy nem vették el a lelkesedését egy olyan alkalomkor. De nem! Pont ő lenne aki feladná? Egy vérbeli amerikai sosem adja fel! A gettóba is elért az a hatalmas nacionalizmus amit a média sugároznak és a csodával határos módon jutott be kemény koponyájába és ott is ragadt egy életre meghatározva ezzel alapvető életfelfogását, szerencsére nála jó értelemben és egy örök optimistává tette, aki még sose látott apjáról is a legjobbat feltételezi.
Szóval nem hagyta annyiban, igenis ki fogja javítani a tévedését és jobb kedvre fogja deríteni a lányt. Nem szereti a célkitűzéseket és hasonlókat - habár eddig egész élete azon megy el, hogy megmutassa a világnak valaki varázslatok nélkül is lehet nagy varázsló, de ez mellékes -, de e mellől nem fog tágítani a mai nap. Vonásai, akár az érintésre reagáló mimóza levelei azonnali reakcióba léptek Amy hangjával és az ijedt, megdöbbent arc hirtelen egy még az előbbinél is derűsebb, gondtalanabb, természetes ruhát öltött.
- Nem kell szomorkodni, megérdemled azt ami a kezedben van. Ez csak egy előreutalás volt, hogy legközelebb ne lopj azért, mert tudsz, ez is egy fajta hatalom. Nem olyan, mint ami a minisztériumé, ez alulról rántja le a dolgokat, nem felülről taszítja. - akármennyire okító, száraz jellegű a szöveg hangja és a végére betoldott kacsintás még ezt is élvezhetővé tette, habár arra igyekezett odafigyelni, hogy a komolyság-faktora ne csökkenjen túlságosan, azt meg majd a lány eldönti ez mennyire sikerült.
- Tipikus, nekem is sikerül mindig pont azt a szálat megfogni, ami szakadóban van. - kínos félmosollyal tarkóját vakargatja és csak ekkor veszi észre a lány szája sarkának furcsa, erőteljes pirosasságát, amit újra az a fura, elhalt ábrázat követne, ha a kivitelezés felénél nem dobta volna vissza a parancssort és a régit nem állította volna fel helyette újra.
~Na bazdmeg... most felvágózhatnék, hogy varázsolok neki valami jót, de még erre se vagyok jó, egy főzetet meg nem fogok neki összedobni itt a mugli-tenger közepén~ 
- Na jó, ezt most hagyjuk abba. - még maga is meglepődött, hogy sikerült ilyen kemény mondatot ennyire mosolyogva mondania, ami lehet, hogy még ijesztőbbé tette, de hogy hibáját kijavítsa fojtatta tovább - Egyikünk se hibás azért, mert a világ hülye, mindig lesznek elnyomók, elnyomottak meg olyanok akik éppen nem elégedetlenkednek... ja meg olyanok is mint én, akik szarnak az egészre. - hatalmas vigyorra húzta a száját majd felfrissült jókedvvel folytatta miközben már az egyenes csempén lépkedtek - Elárulok neked egy titkot. - kedve egy csöppet sem romlott, pusztán a hangerőt csavarta egy kicsit lejjebb - Képzeld én csak annyit tudok erről az országról, hogy nagy a káosz, olyan van hatalmon aki a feketeséget pártolja - a mágia szót is hozzá akarta még rakni, de nem az jött a szájára, mivel ilyen keletű problémák az ő hazájában is előtérben kerülnek, csak éppen teljesen más jelentésben - mármint a zsebpiszkokat meg mindenféle ilyesmiket. De hogy most ki az akinek nem adtunk nevet, vagy hogy hívjátok fogalmam nincs. Dumbledoreról is annyit tudok, amennyit a csokibékás kártyák mondanak...

Hát persze, könnyű azt mondani, hogy ne lopjak csupán azért, mert tudok. Ha tudnád, majdnem tanárbácsi, hogy mi minden áll a hátam mögött... ha csak sejtenéd is miért szorulok lopásra...
Amilyen könnyű ilyenkor önsajnálatba süppedni, olyan nehéz elkerülni vagy kimászni belőle. Az ember addig-addig szövegel és filózik, mígnem elhiteti magával, nála bizony senki nincs rosszabb helyzetben ezen a világon, ő a legszerencsétlenebb halandó/halhatatlan, vele aztán derekasan kitolt az élet. Ebbe a hibába kezdek belecsusszanni Patrick lopással kapcsolatos okfejtését hallgatva, ám amint észbe kapok, igyekszem korrigálni az irányt.
Előtérbe tolakodik a régi énem, mely szerint senki nem láthatja a fájdalmam, gyengeségem, erősnek kell mutatnom magam, ha belehalok is. Mostmár nem anya elől rejtegetem a gyenge pontjaim, sokkal inkább saját magam és egyúttal az egész világ elől. Le kell nyelni a könnyeket mindenáron, el kell tüntetni az ajkam szétrágcsálását jelző vércseppet, s mosolyogni kell, bármilye repedezett feszes az a mosoly az arcomon. Nem láthatja senki a fájdalmat rajtam! Akár a kínzócölöphöz kötött indián. Bármily rossz módszernek tűnik ez a szokásom, párszor már bevált az életben, talán ismét nyerő lesz.
Mégis élesebb a hangom a kelleténél, amikor ezt felelem az utolsó mondataira:
- Na ne mondd! - ám aztán megenyhülök, hiszen Patrick voltaképpen nem tehet semmiről - Ő, Akit Nem Nevezünk Néven, avagy Tudjukki. Így szólítja a legtöbb varázsló és boszorkány, ha netán szóba kerül valahogy, habár eléggé utálják szóba hozni a legtöbben. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, az emberek félnek kiejteni az igazi nevét, a hideg rázza tőle a népet olyan mérhetetlenül gonosz. Dumbledore viszont halott. Talán ő volt az egyetlen, akitől félt Tudjukki, mégis sikerült elérnie, hogy meghaljon Dumbledore professzor. A csokibékás kártyákon kívül sokféleképpen juthatsz információhoz róla: egy rakás legenda, történet, mende-monda kering az emberek és a varázslények között, mely róla szól.
Remélem ezzel sikerül elterelnem a figyelmét az iménti apró gikszerről, a kiakadásomról. Lassan komolyan olybá festek, akár egy tépázott idegzetű banya, ha nem figyelek oda a viselkedésemre. Nem véletlenül próbálok bizonyos témaköröket elkerülni minden beszélgetés során, ám a jelenlegi helyzetre muszáj visszatérni egy kicsit.
- Tudod Patrick, a helydben azért mégis félteném az életed. Hacsak nem vagy aranyvérű és vagy halálfaló, akkor ebben az Angliában, a mai világban nincs életbiztosításod, hidd el nekem. Számtalan biztosnak hitt élet omlott már össze Tudodki miatt.
Nem teszem hozzá, hogy az én életem is egy ilyen összeomlott, vázára csupaszodott valamicsoda maradt mindössze. Azonban ha elég jó emberismerő, akkor kiolvashatja a szememből, az újfent megránduló szájsarokból, az idegen pénztárcán görcsösen megfeszülő kézből, az elfehéredő ujjízületekből.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Fogalma nincs arról, hogy milyen ára van az újbóli határozottságnak, és igazából bele se gondol abba, hogy ez csak egy színjáték lenne. Inkább mosolyog egyet biztatásképp, egyfajta 'látod, megy ez neked' arckifejezéssel. A szomorú lányok mindig is a gyengéi voltak életkortól függetlenül.
Maga se tudja miért, de úgy döntött nem árulja el, hogy kicsit - nagyon - sarkított össztudásáról, mert azért tisztában van azzal, hogy neki nem tanácsos túlzottan felhívni saját magára a figyelmet, lévén, hogy stílusa, anyai felmenője, mugli kedvelése, és nem utolsó sorban vére nem éppen tetszik a fekete köpenyeseknek (az már egy teljesen másik kérdés, hogy egyszerűen a személyiségéből adódik a nyíltsága, vidámsága, amit még a háború sem tudott visszafogni). Mosolyogva hallgatja Amy lelkes magyarázatát, amiben védeni és óvatosságra inteni próbálja Patricket. Szívesen felnevetne, mivel tudja, hogy őt valamiféle hatalmas jellemfejlődésre csak korbáccsal meg crutiatusszal lehetne ösztökélni, de mégsem tette, nem szerette volna megbántani a lányt. Számtalanszor tapasztalta már, hogy néha furcsa gesztusai nem azzal a szándékkal érnek célba, mint amivel elindultak.
- Gondolom ilyen történeteket a kocsmákban mesélnek, én meg ott jobb szeretem a hölgyek társaságát. - kacsintott rá a másikra - Mindenesetre köszönöm az aktuálpolitikai összefoglalót. - őszinte volt, mivel azért jó volt tudni, hogy nem egy őrült rajongóval van dolga, habár - talán a túlzott naivitás miatt - valahogy igen kevés emberről tudta volna ezt feltételezni. - Kedves vagy! - egy rövid időre megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett, de aztán le is tette a kezét, és tovább fojtatta - De kérlek bízz meg bennem annyira, hogy tudok vigyázni magamra. - na jó, ez most nem volt teljesen igaz, mivel puszta kézzel, vagy bökővel verekedni, még úgy-ahogy tudott is, de sajnos azoktól akiktől igazán félnie kéne átkokat használnak.
~Mi a kurva életért nem tanultam meg rendesen varázsolni~ belső érzései dörömbölve próbálnak rést találni vigyorán, hogy kikússzanak arcára, de szerencsére nem sikerült nekik. Pedig már reménykedett, hogy valamennyire megbékélt ezzel a hiányosságával, és keserűen jött rá, hogy csak azért érezte így, mert már rég került szóba. Mindenesetre továbbsiklott a probléma felett, úgy gondolta úgyse fogja tudni megoldani.
- De én tényleg nem értem. Itt lakom már... azt modja, hogy, egy... három... hmm... igen már fél éve. - ez a számolásos rész nem sikerült annyira, ő is érezte, ami miatt újabb kínos mosoly ült ki arcára - Szóval már ilyen régóta itt vagyok, és még sincsen semmi bajom... Én legyőzhetetlen vagyok, mint Superman. - kacsintott egyet pontosan úgy kihúzva magát, ahogy az egyik legismertebb szuperhős szokta, minden képregény végén...

Igen, a kocsmákban is szoktak terjedni afféle rémmesék, mellyel én szolgáltam új barátom számára. És a legtöbb ember pontosan azért nem hisz bennük, mert a sok részeges disznó biztosan nem valós történetet terjeszt a gigantikus adag piák benyakalása után. Csakhogy kedves Patrick, jelen esetben egy alkoholmentes életet élő lánykával állsz szemben, aki a tökéletes igazságot tárta fel neked, bár erről te mit sem tudhatsz. Nem mondom, hogy sajnos, mert addig jó, amíg még vannak boldog és gondtalanul vidám életet élő mágusok Angliában. Így van esélyünk győzni.
Meglep, amikor megfogja a vállam, ám magabiztos kijelentése tizedennyire sem meglepő számomra. A legtöbb pasas nem szereti elismerni a gyengeségeit, sőt, sokkal inkább rájátszanak, lazán előadva pont az ellenkezőjét a valóságnak. Lehet, hogy Patrick nem ezen fickók közül való, mégis van egy olyan sejtésem, hogy valami nem stimmel a túlzott könnyedségével.
- Azért csak ne bízd el magad, sosem tudni, Patrick. Jobb félni, mint megijedni - kacsintok a pasasra mosolyogva.
Remélem érzékeli, nem fenyegetésnek szántam a szavakat, csupán figyelmeztetésnek, hiszen a veszély bárhonnan jöhet, sokszor éppen a legkevésbé várt helyekről csap le.
Superman? Ezen muszáj kacagni, ahogy így előadja kissé öntelten, mégis van valami játszi kedvesség a hangjában. Olyan mint egy nagyra nőtt óvodás, aki apró barátai előtt parádézik hősi dresszben, éppen csak dudorodó karizmát mutogatva, foghíjas tejfogvigyorral. Egyszerűen aranyos és ettől kedvem támad megsimogatni a feje búbját, mintha a sosem létezett kisöcsém volna. A mozdulat mégis megtörik félúton, helyette inkább egyik hajtincsemet igazítom a fülem mögé, hogy ne lengedezzen zavarón a szemem előtt.
- Repülni is tudsz, Superman? Mert akkor berepülhetnénk abba a pizzériába, ott szemben - mutatok kuncogva az étkezde felé. - És lehetne úgy, mint a filmben? Tudod, hogy fogom a karod és együtt repülünk millió méter magasan a város fölött, ami apró játékszernek látszik alattunk és közben alig lobog a ruhánk, meg sem fagyunk a mínusz 30 fokban, viszont prímán halljuk egymás hangját az üvöltő szél dacára. Na?
A végén alig bírom visszagyűrni kitörni készülő nevetésem, melynél talán csupán a gyomrom korgása lenne hangosabb, ha nem igyekeznék minden erőmmel elnyomni.

- Váú... - még sosem gondolt bele a Superman-filmek realitásába. Semmiképpen se mondható naivnak, de ő mindig totálisan elhitte azt, amit ezekben lát. Ha az ember egy panel árnyékában nő fel, ahol este csillagokat sem lehet látni attól a megannyi fénytől, akkor szüksége van hősökre, ideálokra. Olyan akár fiktív, akár valós szereplőkre, akik megmutatják, hogy van jobb, lehet jobb. Akik megmosolyogtatják őket, akik mindig nyernek, akiknek mindig szerencséjük van, akik túlélik.
Hirtelen eszébe jutott az a furcsa, régi tévé ami előtt harmincan is ültek egy-egy alkalommal. Hogy nem zavarta őket az sem, hogy ugrál a kép, a hang. Ha esetleg elment akkor ők folytatták tovább a történetet, vagyis szerették volna, ugyanis addig kiabáltak egymással arról, hogy ki legyen Superman, míg nem visszajött az adás. Aztán rávitte őket a kényszer, hogy megtanulják az apróbb hibákat önerőből megoldani a készüléken, hogy vegyenek valami olcsó tányért, ami fogja az adást. Vettek is, habár nem a saját pénzükből...
Mindenesetre Patricknak nem valami szomorút játszottak lelke húrjain, ezt mutatta az a fura mosoly, amibe azért az is megjelent, hogy ez elmúlt. Sehol sem érezte magát nagyobb biztonságban élete során, mint a tíz emeletesek között, és ezt itt Angliában soha nem élheti át újra, lévén, hogy itt nincsenek...
Közben lába automatikusan a szag irányába sodorja, ami szunnyadó oroszlánként kelő gyomrát is felébreszti. A test többi, emésztéshez szükséges szerveit pedig hatalmas bömböléssel hívja vadászatra az értékes tápanyag után. Ez a hatalmas erőfitogtatásnak is beillő üvöltés csak szolid korgásként nyilvánul meg a külvilág felé, de a férfi érezte azt a hatalmas kisugárzást, ami miatt tempóját is megnövelte némiképp.
- Kellemes a hangod, énekelsz is? - mondta a nevetésre válaszul. Valóban tetszett neki a lány csengő hangja, és kicsit úgy érezte magát, mint kísérleti patkányai egyike, akit szag-süketté és vakká tett, majd egy már látóként megismert labirintusba helyezte, amit egércsapdákkal szegélyezett, amikhez a közel megy megszólal egy halk csengő, és ez a kellemes figyelmeztető hang tükröződött vissza Patrickban, amikor a másikat beszélni hallotta.
Amint elértek a célponthoz, ő udvariasan kinyitotta az ajtót és előre engedte a lányt, majd automatikusan a sorba állt, és miközben az előttük lévőek rendeltek alaposan átnézte a nem túl bő kínálatot, majd kikérte a másik véleményét, hogy mit vegyenek, és mennyit? Amint sikerült közös nevezőre jutniuk elmondták ezt a pultosnak is, kifizették, elvették a számukat, majd leültek egy mindkettejüknek szimpatikus boxba. Patrick természetesen a lánnyal szembe.
- Te szereted Angliát? - fura fájdalommal nézett ki az ablakon az utcát járó elegáns alakokra, nagy bevásárló szatyorral járó öreg nénikre. Senki fiatal, senki vidám. Mindegyikük csak megy, és rutinból csinálja a napi teendőket, nem élvezetből. Ami baj, legalábbis szerinte...

Úgy nézem, igencsak megleptem a talán túlzottan reális felfogásommal. Hiába, a kviddicsmeccsekről nekem mindig az maradt meg, hogy már harminc-negyven méteres magasságban is őrült szél tud néha tombolni, hát bele sem mertem gondolni mi lehet a felhők felett. Olyan magasan csupán akkor jártam, amikor repülővel utaztunk valahová a családdal, seprűvel nem mertem olyan magasra merészkedni, még egy Tűzvillám hátán sem volt hozzá elég bátorságom. Egyedül nem is lesz soha, még egy ilyen őrült kíváncsi lelket viszont sosem sikerült találnom, aki a fellegekbe vágyna seprűn lovagolva.
Szerencsétlen flótás, ha engem egyszer énekelni hallana, biztos nem élné túl. Énekelni legfeljebb nagy magányomban szeretek, a zuhanyrózsának a fürdőszobában, sehol másutt és soha máskor. A víz legalább nem szól be, hogy "kisanyám, ezzel a hanggal inkább menjél hiénának, csak fogd már be!", ellenben a kósza humán szervezetekkel, akik furtonfurt menekültek, morgolódtak az énekhangom hallatán.
- Addig élsz, amíg nem hallasz énekelni, kizárt, hogy valaha dalolászásra adjam a fejem - vigyorgok szemérmesen, ám az okot egyelőre nem fejtem ki bővebben, majd megkérdezi, ha kíváncsi rá.
Elmormogok egy halk köszönömöt, amikor előreenged az ajtóban. Tényleg igazán rendes tőle, hogy nem terelte szakadt énemet egyenesen az első arra járó zsaru karmaiba, bűnmegelőzési célzattal.
A pizzériában érdekes tekintettel méregetnek, valószínűleg ágrólszakadt külsőmnek hála, mégsem zavartatom magam. Patrick mellett biztonságban érzem magam valamiért, így átvizslatom a kínálatot, ügyet sem vetve a furcsálló pillantásokra. Nem csinálok ügyet belőle, hogy melyikünk fizet, végtére egy kaptafa mindkét tárca, egyik sem a miénk. Pedig amúgy utálom, ha fizetnek helyettem, miattam.
Bizonyos szempontból a modern nő típusba tartozom, akit valójában nehéz meghatni, az érzelmekről hallani sem akar, a könnyeket pedig hírből sem ismeri. Ám ha egyszer valaki átlát a külső kőkemény mázon, akkor nem egy tipikus huszadik század végi nőt talál mögötte, hanem egy riadt kislányt, aki védeni próbálja magát a világ durva hatásaitól. Erre azonban ritkán adok lehetőséget tudván, mennyire képesek visszaélni vele az emberek.
Leülünk egy boxba. Mo Pizzériája tipikus angliai létesítmény, apróbb-nagyobb boxokkal, élénk, mégsem túl harsány színekkel, fiatal pincérlányokkal és egy pultossráccal, aki szükség esetén kidobóként is alkalmazható. A pizza felszolgálásáig még legalább tíz percet várni kell, legalábbis a kasszánál álló srác ezt mondta fizetéskor. Nem tudom milyen témával lehetne elütni addig az időt, ám Patricknak szemmel láthatóan már akadt ötlete, amit rögtön fel is dob.
- Nem tudom - vonok vállat tétován. - Vannak napok, amikor szürke kisegérként surranok végig az utcákon, az emberek sokszor azt sem veszik észre, ha a lábukra lépek ilyenkor. Kegyetlenek tudnak lenni néha, bántóak, lelkifurdalás nélkül fájdalmat okoznak egymásnak. Ilyenkor az épületek is csak egymásra dobált szürke dobozok a szememben, rendetlen kupac az egész város, még a fű is szürke a portól a Hyde parkban a szememben, akárcsak a köd, a szmog, az eső. Mégis van az egészben valami különös... mintha egy óriás hajigálta volna egymásra azokat a dobozokat, amik a lakóházakat, műemlékeket adják. Mintha ő könnyezne a város felett, egy elvesztett barát miatt nekikeseredve és mintha az ő lélegzete gomolyogna ködként a városban. Ez valahol olyan misztikus, varázslatos. Ezt szeretem Angliában, hogy az egész különös és különleges egyszerre. Jobb napjaimon azonban, amikor szinte ragyogok, átalakul az egész város. Tovatűnik az emberek megszokott mogorvasága, rám mosolyognak, kedvesen és udvariasan viselkednek, ezer ágra süt a nap, amitől valahogy mindenki boldog. Más ízű lesz a levegő, szinte harapni lehet a frissességét. Ilyenkor átalakul London meg az egész ország, már nem a szomorú óriás játékszere, hanem titokzatos tündérek birodalma, akik most ébredtek mély álmukból, ám elhatározták, hogy szebbé teszik a világot. Ezt a másik arcát sokkal jobban kedvelem Angliának. Azt hiszem, ezzel azt akartam mondani, hogy szeretem az országot, ahol élek. Ha ezt hívják szeretetnek...
Ismét tétován vállat vonok, s közben igyekszem elnyomni a konyhából származó illatok hatására kiújuló gyomorkorgásomat. Azután letörlöm arcomról az iménti monológ után véletlenül ottmaradt elmerengő mosolyt és a varázsló felé fordulok.
- Te hogyan viszonyulsz a kérdéskörhöz? Honnan jöttél? Kíváncsi vagyok milyen lehetett ott az élet, ahol ezelőtt voltál.

Mosolyog mikor a lány énektehetségéről tart szolid beszámolót. Most mondaná, hogy ő sem, de az igazság az, hogy soha sem próbált meg. Amikor dalolt, az általában garázsbandák ingyenes (vagy besurranásra alkalmas) koncertjein volt, és hát a teli torokból való üvöltés az kicsit eltér a fent említett fogalomtól. Így hát inkább csöndben maradt, de már meg van az első dolga, a hazaérés után. Sejtelmesen szélesebbre húzta az előbbi apró vigyort, ugyanis a társasház többi bérlőjének arcát próbálta vizionálni, méghozzá nagy sikerrel. És az élményen az se rontott, hogy képregényszerű effektusok játszottak benne végig. 
A hangulatos pizzázó tonhalas-gombás izzadságszaga igazán jellegzetes aurával ruházta fel az apró épületet. Kicsit olyannak tűnt, mint a kutyák territórium kijelölése, és való igaz... Nem nagyon volt más gyorsétterem a horizonton belül. A beszélgetésbe egy hangzatos monológ rázza vissza. Csak úgy lebeg a szavak hullámain, mint egy ügyetlen szörfös, aki minden apró mozgásnál lecsúszik a deszkáról. Szívszaggató monológ, és Patrick el is hinné, hogy jó hely a szigetek, ha csak ezt hallotta volna. Te jó ég, mi mindenre képesek a szavak...
- Beszarás! - nevetett egy jóízűt, amire többen odafordultak, de csak úgy félszemmel. Végül azért mindenki visszafordult cigarettájához és ételéhez. - Mármint nem az. - kezdett neki gyorsan a magyarázkodásnak, mivel rájött, hogy nem feltétlen úgy lett értve reakciója, ahogy ő akarta. - Tisztelem a mondataid. Nagyon szépen beszéltél, tényleg. Csak tudod ez a fajta nacionalista fogalmazásmód... - ismét belenevetett mondanivalójába, de most már sokkal visszafogottabban - Szóval ez, pontosan olyan volt mintha nálunk, odahaza megszólítottál volna egy járó-kelőt, és megkérdezted volna ugyanezt, csak Amerikáról. - régi diafilmekként jelent meg szemei előtt az újvilágról  alkotott stilizált világkép. Többek között azért ebben a módban, mivel országa jellegzetességeit csak ilyen képeken látta, meg képeslapokon ugye, de azokat nem nagyon szerette. Szóval volt ott minden. New York-i fények, Szabadságszobor, felhőkarcolók, Hollywood, Las Vegas, Grand Canyon, meg még sok olyan, aminek nem tudta a nevét. A monológ alapján ez az álszent Amerika jutott eszébe, és nem az az őszintének tartott, aminek mindennapja a gettóban játszódik panelek között, cigifüstben, alkoholszagban. Neki az a nagybetűs USA, és ő így szereti, mindenféle irónia nélkül. Mert hiába a vandalizmus, magas bűnözési ráta. Ott családja van, ott testvérei vannak. Voltak...
~kérdéskör...~ meglepődik az intellektuál kifejezésen. No nem azért, mert a lányból nem nézte volna ki, csak ő maga inkább egyszerű mondatszerkezetek híve, és nem beszéli az angolt ilyen szofisztikáltan, de megérteni-megérti, és őt is, szóval ez a lényeg. Sóhajt egy nagyot, majd felkönyököl az asztalra. Tenyerébe helyezi állát, és párszor végigsimít borostáin, miközben a széles ablakon bámulja az idegen utcákat.
- Amerikából jöttem... - ~mesterségem címere... hülye patrick, vedd komolyra a figurát~ Hisz a lány megérdemel ennyit, ha ő is így válaszolt. Bár egy apró mosolyt nem tud elfojtani - Más... Nem ilyen. Egy darabig mugli környéken nevelkedtem. Meg utána is gyakran visszajártam oda. Bronxnak hívják. New York egyik része... - elmerengve beszél, ahogy az öregek szoktak a jó erőben eltöltött évtizedekről. Ha ezt most látná biztos pofán verné magát - Tíz-, húszemeletes tömbházak, koszos utcák, sok hajléktalan. Imádtam... Tudod ez rosszul hangzik. Undorítóan. És tényleg, tényleg egy szemétdomb volt, és valószínűleg züllötten haltam volna meg, de nem! Nem ez a lényeg. - legyintett egyet és visszafordult a lány felé. Szemébe nézett, és nagy átéléssel folytatta. Egészen belejött így a végére. - Olyan közösség volt. Olyan összetartás... Sok szarban benne voltunk. De mindegyikből ki is másztunk! Tesók voltunk, nem csak barátok. Sőt... Nem is tesók, hanem egyek. Én voltam John, de ha kellett Mary vagy Ted is. És ők is ugyanúgy váltak eggyé velem, ha arra volt szükség. Meg az a sok vidámság... Felejthetetlen... És nem csak azért, mert egybeesett a gyerekkorommal. - micsoda drámai időzítés... a pizza is megérezett a végére. - Jó étvágyat. - mosolygott kedvesen, és a még gőzölgő étel után nyúlt...

Érdekes a reakciója, amit a szövegelésem váltott ki belőle; ám azután mindent megmagyaráz a továbbiakkal. Túlzottan nemzeties, angolos volnék? Lehet, mindenesetre nem tűnt fel. Biztosan azért, mert más az embernek a saját szájából hallani szavakat és más az is, ha egy "külsős" mondja el ugyanazt.
- Nacionalista lettem volna...? - töprengek el Patrick szavain. - Nem annak szántam. Csupán azt próbáltam érzékeltetni vele, hogy az élethez mindenkinek szüksége van egy bizonyos érzésre. Van akinek az kell, hogy a közelében legyen valaki, akit gyűlölhet. Más az örök nevetésért él, megint más a folytonos kesergést élvezi a létben. Nekem az kell a létezéshez, hogy meglegyen az elvarázsoltság-érzet, bármilyen hülyén hangzik is. Egyszerűen szeretem, ha az élet elvarázsol és ebből nem vagyok hajlandó engedni egy grammot se.
Igen, igaza van a pasasnak, minden országról el lehetne regélni ugyanezt, ám az mégis más lenne, attól függően, hogy kinek az egyéniségén szűrődik át. De hát hülye kérdésre hülye válasz jár, nem?
Elnézem a sóhaját, a borostadajkálást, az ablakbámulást. Meglehet, nem kellett volna feltennem ezt a kérdést neki, hiszen ki tudja miért jött el onnan ahonnan. Végülis bárkinek lehetnek titkai. Talán nála is családirtás volt, ha nem is halálfalók általi, annyi minden lehetséges.
Amit leír előttem, az nem éppen egy kajáldába való, még ha csak egy gyorsétkezdéről van szó, akkor sem. Tényleg undorítónak hangzik. Pont olyannak, amilyennek az amcsi filmek megjelenítik az ember előtt a gettót és a lepukkant elővárosokat, a züllött nagyvárosi utcákat, a kiskamasz drogos és piás korosztályt, meg az öregebb változatukat, a kiégett vénséges szeszkazánokat. A hideg kiráz a gondolatra. Arra pedig még inkább, ha eszembe jut, hogy most éppen hozzájuk váltam hasonlóvá a bujkálással, a szakadtas cuccokkal. Pfuj.
A pizza ezt a lélektani pillanatot választja a megérkezésre - épp mire elmenne tőle az étvágyam. Jó étvágyat kívánok neki, majd azon merengek az ínycsiklandó szeletek fölött az ajkamat rágva, hogy bele merjek-e kérdezni a gyerekkorába, kamaszéveibe és hogy miért jött el végül, ha olyan jó volt ott a társaság és miért pont Angliára esett a választása.
Fél perc múltán döntök, az egyik kacéran felém kacsintgató pizzaszeletért nyúlok és mielőtt beleharapnék, megszólalok:
- Ne haragudj, utálom késsel-villával enni a pizzát. Ezt amolyan proli kajának tartják a nagyszüleim és a falra tudtak mászni attól, hogy csak így simán rágcsálom, semmi úridámás viselkedés. Nálatok hogy szokás fogyasztani? Netán pont azért Anglia volt a célpont, mikor eljöttél Bronxból, mert itt lehet kézzel und lábbal enni? - vigyorgok rá pimaszul és azzal a lendülettel beleharapok a tűzforró pizzába.

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Halványan elmosolyodik a lány frappáns védekezésén. És valóban, ennyi évesen már meg kéne tanulnia nem pusztán sémákban gondolkozni. De annyira nem megy neki. Ahogy az se, hogy ő most folyamatosan izguljon és féljen a miatt mikor fogják eltenni láb alól. Pedig ő ugyan nem akar ártani se maszkosnak, se maszktalannak. Csak hagyjanak neki pár négyzetméter életteret, munkahelyet ahol olyasmit csinál amit szeret, és természetesen egy kis fizetést is. Adódik a kérdés, hogy mi van a szabadidővel? Egy viccesebb figura azt felelné, hogy olyasmit nem szeret csinálni, ahol nincs sok szabadidő, tehát már egy előző kritériummal  megadta a választ. Patrick ennél az esetnél kicsit másképp áll a témához, ő úgy van vele, hogy ha például tanít, akkor annak minden percét (ha kikapcsolódásnak nem is) szórakozásnak fogja fel, és ez neki elég. Persze hosszabb távon biztos begolyózna egy kicsit.
~Elvarázsoltság érzet...~ Neki egy egészen picit más jutott eszébe a szókapcsolatról: minden hónap idusán 10 unciányi mámort lélegeznek be pórusai, kellemes delíriummal feltöltve fáradtságtól túlcsordult lelkét..
- Mmmm - szalad ki a száján a sóvárgás. Bamba tekintete elveszik a felszálló gőzfodrokban, és mintha nem is lélegezne. Bábként ül pár másodpercig, mígnem spektrumába egy kecses kéz úszik az egyik szeletért. Erre kicsit megrázza magát és elvörösödve kér elnézést, de jobbnak látja megtartani a mentegetőzést magának, nem kell, hogy több rossz dolog is kiderüljön róla, hisz ahogy érezte a gettó leírás sem varázsolta el túlságosan a ki tudja hány éves leányzót.
- Szóval, hogy mi, Bronxiak hogy esszük? - levakarhatatlan fülig érő mosoly, amibe talán egy egész szelet pizza elférne, de hogy biztos legyen a dolgába gyakorlott mozdulatokkal feltekeri a repedezéssel tiltakozó pizzatésztát. Egy kézzel átmarkolja a közepét, majd vízszintesen tartva fölemeli a kész mesterművet. Akár egy gyerek aki betűtésztából élete első szavát rakta ki. Végighúzz szemmagasságban, majd nemes egyszerűséggel leharapja a felét, méghozzá olyan bámulatosan, hogy a feltét nem pereg az ölébe. Jó pár év gyakorlás kellett ehhez a szint eléréséhez, de álmában se gondolta volna, hogy egy lány előtt fogja hasznosítani. Öt perc leforgása múlva pár korty ásványvízzel taszítja mélyebbre a falatokat. - Így. - még mindig vigyorogva néz bele a lány szemébe, majd maga elé helyez egy újabbat, hadd hűljön önmagába egy darabig.
- Tudod gyerekként felénk divatosak voltak az "aki utoljára csinálja meg ezt meg azt, az ez meg az" című játékok. Meg kellett tanulni az apró fortélyokat. - színpadiasan széttárja a kezét és vállat von, mutatva, hogy nem ő tehet róla. Azért ábrázata azt is elárulja, hogy bánni se bánja. - Mellesleg azért jöttem, mert hallottam üresedés van a Roxfortban, csak hát... lekéstem zsupszkulcsot. - Jellemző, ugyan ki más, ha nem ő lenne ennyire balszerencsés. - Netán szüleid udvariasság mánia menekített el otthonról? - kérdezi érdeklődve.

Mmmm?! Ez vajon mi akart lenni? Semmi olyasmit nem mondtam, amire így kéne reagálnia, kötve hiszem, hogy az elvarázsoltság érzése ennyire finom lenne. Hacsak... hacsak nem máshoz kötötte. Mint például drogokhoz. Na ne, kifogtam egy drogos, examerikai, templom egere pasast? Aki ráadásul pont miattam kéjeleg egykorvolt nagy drogmámorai emlékén itt, London közepén, egy pizzériában? Őstehetség vagyok, de komolyan, egyre zűrösebb alakokat találok, ahogy telnek az évek. Merlinre, mi lesz, ha egyszer felnövök és megöregszem? Bedugnak egy vidéki diliházba, csak hogy megmaradjon a futóbolond-lelési átlagom? Hát ez igazán gyönyörű kilátás a jövőre nézve.
A magabiztos, mind a 102 fogát kicsillantós vigyora láttán muszáj elnevetnem magam. Valahogy olyannak tűnik tőle, mint a kisklapec a szomszédból, miután sorra betörte vadiúj csúzlija segédletével a házuk ablakait, s a büntetés kiszabása után ez a vigyor derengett fel arcán. Pont ez, ami azt jelentette: a fenébe is, megérte! Ám mivel Bratt mindössze a hatot töltötte azon a héten, mégis kissé másképp festett a mosolya. Fogat foghíj követett és talán pont a csont- és tejagyarak közti szóközök tették igazán csibészessé a kölyköt. Patrickot azonban inkább szemei csillogása, lévén egészséges - vagy legalábbis hiánytalan - rágókészlete.
A kajálási módozata azonnal elnyeri tetszésemet, hisz oly egyszerűnek tűnik, bár a felvágós sikkes úri körökben ezt biztos proli módszernek hívnák, nem elegánsnak. Segáz, úgyse érdekeltek sose a sznobok.
- Ügyes - csettintek nyelvemmel elismerően.
Magamhoz veszek egy újabb szelet pizzát és az imént a szemben ülőtől ellesett módon fogok összegöngyölítéséhez. Ám amikor megpróbálok beleharapni a létrehozott pizzakígyó egyik végébe, a másik vég gátlástalanul az ölembe hullajtja minden tartalmát. De jut belőle az asztalra, az ülésre, a padló és a kis box minden szegletébe. A másik probléma pedig az, hogy kis szájú egyén lévén, képtelen vagyok olyan könnyed eleganciával átharapni, mint Patrick. A hamburgerrel is ez a bajom: egyszerre csak az egyik fele fér be a számba a sokemeletes építményének.
Hamar belátom kudarcom, a majdnem totál üres pizzatészta a tányéron landol, a szalvéta serény munkához lát kezemben. Végtére a muglik előtt nem tollászkodhatok varázspálcával, max orrtúrásra lenne jó, mert ahhoz nem kell varázsolni; ez viszont nem szokásom, ergo kiesett a játékból a mágikus fadarab. Letörölgetem pólóm (azaz még jobban elkenem rajta a feltét alkotóelemeit), majd felületesen eltakarítom a széthullott, -gurult darabkákat.
- Hát ez nem jött be - sóhajtok fülig vörösödve, mivel megint minket néz a fél kajálda. Sok nekem ez a kitüntető figyelem.
Az ezután elhangzó kérdésére könnybe lábadnak szemeim, hiába szedem össze minden akaraterőmet. Úgy hiányzott ez a téma, mint mókusnak az erdőtűz. Most jöhet a gyors terelés, mielőtt Patrick kiszúrná a könnyeket, mert a sajnálgatást nem bírom.
- Meghaltak - közlöm, majd váltok. - Mellesleg tavasszal nagykorúsodtam, legalábbis boszorkányos szempontból nézve, szóval már nem vagyok Roxfort-köteles. A császkálás meg... éppen ehhez volt kedvem.
Gyanús sebességgel hallgatok el, elharapva a mondat végét. Egy pillanatra elfordulok az ablak felé, hogy lopva letörölhessem az igyekezetem ellenére felfedező útra készülő könnycsepet, mely szempilláimon hintázik. Mikor visszakönyökölök az asztalra úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, eközben igyekszem bedumálni magamnak mily nagyszerű színlelőmester vagyok. Patricknak nem szabad észrevennie a szülők felemlegetésére kitörni készülő hisztériát, mert akkor menthetetlenül lebuknék.
Higgasztónak szánt mélységbe lélegzem be az éltető oxigént, már-már bokamélységig, mielőtt visszakérdeznék.
- És a te családod? Hová tetted a döglesztően dögös feleséged meg az égetnivaló srácaidat? Vagy barátnőd van? Különben is, hogy lehet lekésni egy zsupszkulcsot? - érdeklődök végel egészen nem témábavágóan.

Where are you brother??

*A London városát a felszín alatt ízekre szabdaló metróhálózat kék Piccadilly vonalán, a Heathrow repülőtér irányából, száguldó szerelvényen egy feltűnően vörös színesebbnél színesebb ruhadarabokat, és napszemüveget viselő jelenség üldögél a mellette meglehetősen szürkének tetsző utasok között. A lány egy sárga mintákkal díszített kék kabátot egy piros, vékony lábaira, makulátlanul idomuló nadrágot, fekete cipőt, és egy arca nagy részét takaró napszemüveget visel.  Táskája nincs, ugyan a repülőtér irányából érkezik, s olyan hevesen bújja a kezében lévő brosúrát, mely a metrótérképet tartalmazza, hogy aligha kétséges a hordozó alkalmatosság hiánya ellenére nem ide valósi. Többen komolyan megbámulják az itt élő színes kavalkádból, ki-ki a maga módján. Az indiaiak, bangladesiek, pakisztániak jobbára gyanakvó pillantásokat vetve rosszallóan. A helybéli, angolok európaiak leginkább ignorálják úgy, mint minden mást ebben a forgatagban, mintha csupán ez lenne életben maradásuk kulcsa. Az ázsiaiak hasonlóképp, viszonyulnak a kérdéshez itt a földalatti rohanás közepette, s talán az egyetlen oldal, aki érdeklődést mutat, s helyenként bíztató töltettel bámulják, a feketéké.

Hosszúra nyúlik az utazás keresztül a szövevényes hálózaton. Egy átszálló az Earl's Court-nál, majd a zöld District vonalon tovább egészen a Paddington állomásig, mely a barna Bakerloo vonalon van. Azonban egy kisebb sétával könnyen megközelíthető a Distric vonalla közös állomásról. Egy kisebb séta a föld alatt a forgatagban, mígnem a meghatározhatatlan frizurájú vörösek kilyukad úti céljánál az állomás bejáratánál. A metrótérképre már nincs szükség, így egy erre alkalmas kukában elhelyzve azt sétál tovább az állomás bejárata felé. Majd amint áthalad a méretes Paddington felirat alatt egy félreeső zugot keres a vágányok közt, s mihelyt ezt megtalálja hátát egy téglafalnak vetve mélyen a zsebébe túr, és egy kis piros bőrtasakot vesz elő. A tasakot gondosan kibontva pedig egy maréknyi sötét fekete hajszálat vesz ki belőle. Kezében forgatja a tincseket, miközben lassan előkotorja a nemes szerszámot is, mely ezek után már aligha enged kétséget boszorkány mivolta felől. Az eszköz a tincsekre irányul a fiatal boszorkány pedig ekképp szól orra alatt elmosolyodva.*

-   Nos kedves Kelly merre keresed mi drága kisöcsénket?? *Hallastzik a kérdés, majd egy varázsige, mely reményei szerint elvezeti a lányt az öccse nyomában járó nővéréhez.*
-   Ubidominus! *A tincseken aranyló izzás fut végig majd a boszorkány még szélesebb mosolyra húzza a száját s hátradőlve beleivódik az ez idáig támaszul szolgáló falba.*