Roxfort RPG

Karakterek => Vikitria Maya Mirol sötét oldala => A témát indította: Vikitria Mirol - 2010. 10. 07. - 21:04:10



Cím: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 07. - 21:04:10
(http://kepkezelo.com/images/6471lq1nocd9r0bhnjmy.png)


Zúg a Tiltott Rengeteg, a fák hangosan nyikorognak a késő őszi szélviharban. Minden szürke, lassan már fekete és a levegőben érezni lehet a hamarosan lezúduló eső illatát, már napok óta... de nem esik. Várat magára, de nem akar leszakadni az ég. Mint valami tragédiának az eljövetel úgy váratja magát, miközben már mindenki fohászkodik, hogy végre enyhítsen túlcsorduló feszültségén. De nem teszi.
De nem csak a természet ennyire feszült. A világ hangulata is ilyen. Egyre csendesebb és várakozóbb. Valami történni fog, érzi mindenki. De mikor? Hol? És hogyan? Senki nem tudja, csak várnak. Várnak valamire vagy éppen valakire és sugdolóznak. Mindenki mást. Mindenki másra vár...
Nem lehet megszokni ezt a hangulatot. Képtelenség. Az állandó feszültség, az örökös figyelés minden apró neszre és a soha meg nem szűnő rémálmok gyötörnek napról napra. Lassan magamra sem ismerek és nem tudok mit tenni. Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok, de képtelen vagyok minden reggel régi barátaim szemébe nézni és csak elfordítani a tekintetem: hiába minden, én már nem az a lány vagyok, akit megismertetek! Mert titkon néha még mindig mikor tükörbe nézek látom őt. Látom azt a részem, aki voltam és nem tudom elnyomni, nem megy, pedig tudom hogy azt kellene. Draconak igaza van. De nem. vagyok. rá. képes.
Megint, ahogy már sokszor, csak ülök a szobám ablakában és pásztázom a kietlen parkot. Gyűlölöm az életem. Gyűlölöm magam. És gyűlölök mindent, amiért itt kötöttem ki.
Lassan besötétedik. Lassan Draconak meg kell érkeznie. Üzentem neki. Még a nagyszünetben küldtem neki egy levelet, miszerint a ma délutánt is Tristrammal töltöm ezért találkozzunk később és ma inkább nálam legyünk. Fáradt vagyok.
Legalábbis fáradttá fogok válni estére. De ezt már nem részleteztem. Most pedig csak várok. Várom a szerelmem...


Cím: Re: First Lady in her bedroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 07. - 21:41:41
I WANT YOUR DRAMA
THE TOUCH OF YOUR HAND


Nem lenne egyébként ellenemre, hogy egy lány a szobájába invitál, de ez azért egy kicsit megalázó. Vagy csak én érzem így? Miért van, hogy állandóan lepasszol Crasso kedvéért? Mégis mi a fenét csinálnak folyton? Vikit nem egyszer kérdőre vontam, de mindig csak kitérő válaszokat kapok, és ez igen gyanús. De persze mit várok? Annál többet, hogy "dolgunk volt", sosem kapok feleletként, és meg is kell elégednem ennyivel. Nem akar beszélni róla. Most fáradt. Különben is hagyjam békén, hisz jobb, ha nem tudom. Mintha nekem olyan könnyű lenne...
Egész étkezés alatt a papírt gyűrögettem mérgemben, hisz nem mehettem oda a Griffendél asztalához, hogy elmondjam a véleményem - az nem aranyvérűhöz méltó viselkedés. De ezt nem fogom tovább tűrni, már elhatároztam.
A Viki által megjelölt időpontban még a klubhelyiségben heverészek, lustán pislogva rá az órámra - mintha nem tudnám nagyon jól, hogy már rég késésben vagyok. Igaz, hogy egy úriember nem késik, de most valahogy éreztetnem kell drága barátnőmmel, mennyire... Mennyire hidegen hagy?
Kétségtelen, hogy ez lenne a legnagyobb hazugság, hisz legkevésbé hagy hidegen.
Mégis...
Negyed óra elteltével végül veszem a fáradságot, hogy elinduljak az emeletre a szobához, ahol vár. Legalábbis remélem, hogy vár. Ellenkező esetben a mostaninál is morcosabb leszek, úgy érzem. Nem mondanám, hogy sietek, kényelmes tempóban ballagok végig a folyosókon, majd megkeresem a bejáratot, kimondom a jelszót, és amint megnyílik az út, bekopogok. Bár ezt mellőzhettem is volna, nekem szabad bejárásom van ide, nemde? Benyitok a szobába, és gyorsan körülnézve konstatálom, hogy Viki egyedül van.
- Üdv - köszönök flegmán.
Mintha mi sem történt volna, és nem késtem volna húsz percet, kényelembe helyezem magam a rózsaszín bársonyos karosszékben, és rászegezem a tekintetem.
- Mi újság Crasso irodájában? - érdeklődöm nem kicsit gúnyosan és keserűen. A pletykák szerint igen sok diáklány megfordult már ott, Yolandától kezdve Pansyig...


Cím: Re: First Lady in her bedroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 07. - 22:23:06
MOND HOL JÁR, AZ KIT ÁLMOMBAN LÁTTAM
AKI MEGVÉD ÉS ELVISZ MAJD INNEN, AHOL ÚJRA SZÉP LESZ MINDEN

Nem szokott késni. Nem kapta volna meg az üzenetem? Biztosan megkapta. Abban nem kételkedem. De akkor hol van? Megint lefoglalja Dean? Elegem van abból a lányból, állandóan úgy néz Dracora, mint valami... fogalmam sincs mire, de nem tetszik és kész. Pont.
De hol van már? Állandóan kapom tőle a megjegyzéseket, hogy egy előkelő hölgynek nem szabad késnie, hogy a nemesi viselkedés egyik alapfeltétele a pontonosság. Erre persze ő nincs sehol...
Kezdem kicsit felhúzni magam. Persze nem kéne, de mostanában mindenen könnyebben felkapom a vizet. Tudom. De nem szándékosan csinálom, csak pattanásig feszültek már az idegeim ebben a légkörben. Egyetlen nyugodt percem sincs, és ha esetleg akad, akkor sem tudok kikapcsolni, mert folyamatosan csak kattogok mindenen. Most például azon vajon mit sugdoshat Dean Draco fülébe? Mivel akarja ellene uszítani? Utálom, hogy ennyire jóban vannak! Azt pedig még jobban gyűlölöm, hogy Dean állandóan ártatlan kis angyalt játszik. Mert nem az!
És végre meghallom az ajtó nyitódását és ezzel egyidejűleg a kopogást is, amin egy kicsit meglepődök. Ki az? Draco miért kopogna? De nincs időm kiszólni, hogy szabad, mert már is invitálta magát. De vajon miért kopogott?
- Szia - válaszolom ugyanolyan kimérten ahogy ő is üdvözölt.
Remek estének ígérkezik a mai is...
Letelepszik egy tőlem távolabb eső fotelbe és rám szegezi a tekintetét. Figyel engem. Mintha épp rajtakapott volna valami rosszaságon és arra várna hogy bevalljam. Nem először csinálja ezt. De megszokni képtelen vagyok.
És az iménti kérdésemre meg is kapom a választ, amint megszólal...
Nagyszerű... Megint a régi nóta. Elegem van már ebből!
- Komolyan újra akarod rágni ezt a témát? De ha valóban érdekel: semmi. A szokásos. Mint ahogy azt te is jól tudhatod. Na és te? Merre jártál?
Nem vagyok kedves. De miért lennék az? Ő sem az. Ha megint a Crasso témával jön, akkor én kérdőre vonhatom a késése miatt. Így fair. Nem?


Cím: Re: First Lady in her bedroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 08. - 11:21:55
YOU AND ME
COULD WRITE A BAD ROMANCE


Drága párom egyáltalán nem olyan hangnemben, sem nem olyan stílusban válaszol, ahogy azt elvárnám, vagy ami jólesne. Most vagy takargat valamit, vagy csak kihozták a sodrából. Lehet, hogy a késés miatt ilyen paprikás a hangulata? Hah! Legyen is! Ezek szerint elértem vele a célom - hisz rá is kérdez.
- Merthogy? El kell számolnom mostantól az időbeosztásommal is? - kérdezek vissza hasonlóan undok regiszterben, mint ahogy válaszolt nekem. Az, hogy tulajdonképp ezt a kis csúnya játékot én kezdtem most, nem lényeges, sőt voltaképp sosem lényeges, hisz a hibás nem én vagyok, ez egyértelmű.
- Ha mindenképp tudni akarod: közbejött valami - válaszolom rejtélyesen és öntelten, elvégre teljesen semmitmondó ez a kijelentés, mégis általában nem szoktak rá visszakérdezni az emberek, hogy mégis mi. - De hisz neked is, nem? Akkor meg nem teljesen mindegy? - kérdezem csípősen, de igazából nem várok választ rá.
Kicsit sértő, hogy csak így elintézi az újbóli kérdéseimet Crassoval kapcsolatban, hiszen értenie kéne ebből a gyakori érdeklődésből és célzatosságból, hogy nem tetszenek a magánlátogatásai a professzornál. De minek mondjam el neki újra és újra ugyanazokat a dolgokat? Falra hányt knút az egész. Inkább tovább ütöm a vasat, amíg meleg, ha már így belejöttünk a szópárbajba.
- Egyébként te sem gondolhatod komolyan, hogy majd iderendelsz egy megadott időpontban, én pedig mindent eldobva rohanok majd hozzád. Attól még, hogy külön lakosztályod van, ne képzeld azt, hogy te vagy a first lady. :D


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 09. - 18:15:51
NYÚJSD A KEZED, KÉRLEK
FÉLEK HOGY KÉT VILÁG KÖZT ELVESZÍTLEK MAJD


Nem. Nem kell... Végül is csak egy pár vagyunk nem? Probléma ha rákérdezek, hogy merre járt, ha már ő is vádaskodik? Utálom mikor ezt csinálja! Utálom mikor egyből visszatámad.
Az persze más kérdés, hogy én ugyanezt csinálom. Ezt az esetek nagy részében észre sem veszem. Egyszerűen csak felveszem a stílusát, néha már talán jobban is mint kellene. Nem mintha régen nem ilyen lettem volna, de mostanában... Mostanában lehet, hogy tényleg egyre elviselhetetlenebb a jellemem. De ennek is meg van az oka!
Mint ahogy mindennek...
Nem kéne állandóan mindenre indokot találnom. Állandóan csak védekezem, de miért? Felesleges. Egyre undokabb vagyok, egyre fásultabb. Tudom, hogy változom és nem jó irányba. De...
De ez igenis érthető!
Mit várnak tőlem?
Legyek olyan mint rég? Nevessek önfeledten miközben az életem a feje tetejére fordult, és már többször megfordult a fejembe, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha könnyűszerrel végeznék magammal? Egy egyszerű kis méreg és elalszom örökre. Már annak is utána olvastam, be is tudnám szerezni egykönnyen a hozzáválókat. De... gyáva vagyok... Griffendéles létemre nincs bennem annyi, hogy megöljem magam... Szánalmas.
Szánalmas az egész. Akárcsak én...
- Nem kell semmivel sem elszámolnod... - válaszlom kiábrándultam és elfordulok tőle.
A vitatkozásaink vagy inkább már sokkal inkább a veszekedéseink állandóan ugyanazt a forgatókönyvet vezetik végig. Ugyanazokat játszik állandóan. Vádaskodás. Kiábrándultság. Harag. Undokság. Szúrás. S még sorolhatnám. Mindig ugyanazok... S a legtöbbször még a sorrendben sincs változás.
Lassan kezd unalmassá válni.
De miért csináljuk ezt? Miért viselkedünk így a másikkal? Miért nem tudunk olyanok lenni mint nyáron? Annyira szép volt minden. Annyira élveztem. S mindig ott volt ha szükségem volt rá, de most... nincs sehol. S minél inkább távolodik el tőlem annál inkább nem vagyok képes neki elmondani, mi is bánt. Pedig talán az lenne a megoldás. Talán el kéne neki sírnom, mennyire ki vagyok borulva, hogy úgy érzem nem bírom tovább, hogy sokszor már a halált választanám, mint ezt az életet. De nem tudom elmondani neki. Valamiért nem megy. Ahogy azt sem tudom érthetően elmesélni neki, mi az ami Tristramhoz vonz. Azok a közös titkok, melyek miatt ennyi időt töltök vele, s amiért az ő társaságát sokszor jobban élvezem már, mint Dracoét... Az persze más kérdés, hogy Crasso tanít engem. Ma is azért voltam nála. S ha ő egyszer azt mondja ma óra van, akkor nem érdekli milyen egyéb elfoglaltságom lett volna, mennem kell. Na, ilyenkor utálom őt is...
- Én legalább szóltam, hogy nem jó a ma délután... Órám volt. Ha annyira tudni akarod, nem mintha eddig ezzel nem lehettél volna tisztában - lököm oda neki - S jah, tényleg teljesen mindegy... - és újra a közöny...
De aztán mikor folytatja akkor elszakad valami... Ne szórakozzon már velem? Ezt nem gondolhatja komolyan!
Már sokkal idegesebben válaszolok neki. Eddig képes voltam azért visszafogni magam, vagyis csak követni az eddigi sémát, most jöhet a folytatás.
- Mi az hogy iderendellek? Találkoztunk volna. Én csak annyit mondtam, hogy legyen később és legyen nálam. Nem hiszem, hogy ez akkor bűn lenne! És nem képzelem magam first ladynek!
Úgy viselkedek mint egy gyerek, de ilyenkor nem tudok odafigyelni erre...
- De ha ennyire zavar hogy ugráltatlak akkor el is mehetsz! Rohadtul senki nem kötelez rá, hogy együtt legyünk. Szimplán egy nyugodt estét szerettem volna veled, de ahogy látom épp a megsértődött kis herceget játszod, ehhez pedig most nagyon nincs kedvem. Elegem van már ebből az egészből! Elegem van abból, hogy az egész iskola vagy megvet vagy szajhának tart és még tőled is állandóan sértegetéseket kell hallgatnom!
Talán kicsit túlzás a kiakadásom, de egyre több minden tolódik fel bennem, amit nem tudok kimondani, amivel nem tudok mit kezdeni, és ezt azon az egy emberen vezetem le, akit mindennél jobban szeretek...


Cím: First Lady in her BADroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 09. - 19:58:50
NOT SURE WHAT IT MEANS
BUT THIS PHOTO OF US IT DON'T HAVE A PRICE


Szinte már örömmel nézem, ahogy változnak arcának vonásai, ahogy dühösből szomorúba, onnan pedig sértettbe vált, mint egy groteszk paletta legsötétebb árnyalatai. Ha tudnám, mit forgat a fejében, talán leállnék? Nem hiszem, mivel kétlem, hogy komolyan venném a szándékát. A sajátomat sem tudtam komolyan venni egy évvel ezelőtt, nemhogy másét.
Az, hogy folyton ugyanazokat a köröket futjuk, ilyenkor nem vagy csak alig tűnik fel. Utólag persze megállapítom, hogy már megint semmi másról nem szólt az esténk, csak a marakodásról, arról, hogy ki tud nagyobb darabot kitépni a másikból vagy ki ejti a nagyobb sebet. Sajnos, mint minden játszmában, ebben is szeretek győzni, de valamiért a diadal ebben az esetben egyáltalán nem édes. Sokkal inkább keserű, főleg, mivel utána egész nap a sebeimet nyalogatom, hogy felidézzem és megindokoljam őket a dühömmel és a fájdalmammal.
- Persze. Mindig ezt mondod, de őszintén kétlem, hogy ennyi korrepetálásra szorulnál rúnaismeretből. Vagy másra tanít? Esetleg ősi áldozati rituálékat tanít neked minden egyes alkalommal? Azokhoz tudtommal rengeteg szexuális energia kell!
Némelyikhez. Ugyan ez most nagyon csúnya volt, de jól esik ezzel vagdalkoznom. Nem tudok szabadulni ettől a rögeszmétől, és még Emily is azt mondja, hogy igazam van :D
A hárítása azzal kapcsolatban, hogy ki rendel kit és hová, szinte egyik fülemen be, a másikon ki, hisz nagyon jól tudja, hogy a találkozásaink helyét és idejét mostanában az ő időbeosztása határozza meg, mivel ő olyan nagyon elfoglalt mostanában... Csak tudnám, mivel!
Mondjuk persze elképzeléseim azok vannak.
Mikor közli, hogy akár el is mehetek, szinte tanulmányt lehetne írni az arcomról, azt hiszem. Undok grimaszt vágok, és ökölbe szorul a kezem, de habozok, mielőtt felpattannék a rekaméról, hisz azzal kifejezném távozási szándékomat, holott nagyon szívesen maradnék még, hogy bosszantsam - ám végül győzött az indulat. Talpon vagyok, és teszek pár dühös lépést is felé.
- Ne mondd nekem, hogy mihez nincs kedved, hidd el, én is kezdem unni ezt a műsort! Más nem szerepel a repertoárodban, csak a szenvelgés és a duzzogás? Nem egy felemelő élmény a társaságodban lenni mostanság, egyáltalán nem! De persze a hangulat-ingadozásaidról is én tehetek, feltételezem!
Épp a komód mellett állok, melyen valami furcsa okból ott áll egy közös kép rólunk. Fogom és lesöpröm onnan egy jól irányzott mozdulattal, hisz a pokolba vele! A keret persze nem törik össze, hisz puha szőnyegre esik, de egyenesen odavetődik Viki lábai elé.
- Lehet, hogy azért tart mindenki szajhának, mert úgy is viselkedsz! - teszem hozzá, és érzem, hogy kezdek túllőni a célon, és meg is ijedek, hogy most aztán vége, de aztán felhangzik bennem egy sátáni kis hang, hogy igen, végre egyszer én is kinyitom a szám! Nem fogok kihátrálni ebből a vitából, bár az nagyságának igen kényelmes lenne.
- Nem megyek el innen, amíg egyszer és mindenkorra nem tisztázzuk ezt!
Ezt? Mit? Hát, mondjuk mindent? Lehet, hogy itt a pillanat...


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 09. - 21:24:55
BÁNTOTTÁL, SZAVAD SZÍVEN TALÁL
NE FÉLJ NEM SÍROK, MÉGIS FÁJ, TÁVOLABB VAGY MINDEN NAPPAL MÁR


Már a nyelvem hegyén van, hogy elmondjam hogy oklumenciát és legilimenciát tanít nekem Crasso, ami egyedül az én kérésemre maradt eddig titokban. Nem akartam, hogy kettőnkön kívül bárki is tudomást szerezzen róla, hogy tanulom az elmemágia ezen ágát. Nagyobb biztonságban tudhatom a gondolataimat, ha azt hiszik nem tudom irányítani őket. Így talán valamennyi védelmet biztosíthatok nekik. De mikor Draco fokozza a kis monológját, akkor nálam is elszakad valami.
- Van róla fogalmad mit beszélsz? - kérdezek vissza, ha valóban ezt hiszi az elég súlyos vád velem szemben - Fogadjunk hogy ezt a marhaságot és Dean ültette el a fejedben, aki gondolom merő baráti kedvességből és jó szándékból csak úgy megemlítette ezt neked! De üzenem a drága kis, hogy is szoktad nevezni? Moira-dnak, hogy leállhat az elmélet gyártásaival, mert semmi köze a rúnákhoz a Crassoval való kapcsolatomnak!
Szúrni akarok. Deant gyalázni. Nem bírom azt libát. S közben észre sem veszem, hogy magam alatt is vágom a fát. De miért venném? Ártatlan vagyok. Többnyire.
S felpattan. Na mi az Drága? Menni készülsz?
Tudom, hogy nem. Nem fog itt hagyni. Ő? Soha. Nem hagyhatja, hogy egy nő győzedelmeskedjen felette. Egy Malfoy felett.
Még a gondolataim és gúnyosak. De rohadjon meg!
Felém trappol, de nem ijedek meg. Miért tenném? Nem félek tőle. Ugyanúgy ülök tovább, ahogy eddig is. Meg sem mozdulok, csak figyelem őt. Le nem venném róla a szemem.
- Mondtam már, hogy menj ha akarsz. Nem kötelező a társaságomban lenni, ha ez ennyire terhes a számodra - közlöm vele.
Szándékosan csinálom ezt. Tudom, hogy idegesíti és szúrni akarok. Minél mélyebbre.
Ahogy lesöpri a képet, úgy ugrom fel én is. De nem elé, hanem a képért. Szerencsére nem tört el. Nagyon szeretem az a fotót kettőnkről. Szép emlékeket idéz, és néha azt érzem, hogy már csak ez maradt meg a nyárból. Kettőnkből... Finoman és puhán fogom meg a keretet és emelkedek fel vele, Draconak háttal. Nem akarom, hogy lássa az arcomat. Fájt hogy a földre söpörte a képet.
De neki nem volt elég ez. Folytatja. S ez volt az utolsó csepp.
- Kurvának tartasz? - préselem ki az ajkaim között.
Remegek az indulatól, s amilyen puhán fogtam még pillanatokkal ezelőtt a finom fát, mely körbeöleli a fényképet, most úgy szorítom. De rajta! Kezdjük akkor! Beszéljünk meg mindent? Kezdjük, hogy közlöd mit is gondolsz rólam!


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 09. - 22:08:07
I KNOW THAT WE ARE YOUNG AND I KNOW THAT YOU MAY LOVE ME
BUT I JUST CAN'T BE WITH YOU LIKE THIS ANYMORE


- Tessék, most megint Deannel jössz nekem, pedig itt egyáltalán nem róla van szó! Itt rólad, meg a lehetetlen viselkedésedről van szó! - kelek azonnal Moira védelmére, és azzal a kis fricskával, hogy a becenevét a szájára veszi, csak még jobban felbosszant, már ha lehet ezt tovább fokozni. Bár ahogy elnézem magunkat, lehet, egészen a végtelenségig tudjuk húzni egymás agyát.
És már megint elküld.
- Fejezd ezt be! - rivallok rá. - Nem küldözhetsz jobbra-balra, megmondtam! Én nem az egyik szerencsétlen kétbalkezes játékosod vagyok, és nem te mondod meg, hogy mit csináljak!
Te jó Merlin, a dadámnak még tényleg mondtam ilyeneket ötéves koromban, de hogy most, tizenhét éves felnőtt fejjel is itt tartsak egy kapcsolatban... Nem hittem volna, pedig ez a kifakadás rávilágít arra is többek közt, mi mindent építettünk fel rosszul kettőnk közt.
Nem mintha ez az analizálgatás érdekelne, én csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, olyan legyen... mint Moirával.
Vele könnyű.
Régen Vikivel is az volt, igaz, az azelőtt volt, hogy... mielőtt is?
Hogy megkapta volna a gyűrűt, talán. Az aranyba foglalt kőre esik a pillantásom a saját kezemen - az ikerkövek egyike. Megérintem, megigazítom a kezemen, miközben Viki lehajol a képért, és hirtelen beáll a mozdulatlan csend.
A háta mögött állok, és hirtelen elfog a vágy, hogy bántsam, hogy fájdalmat okozzak neki, de ezt még talán tudom kontrollálni.
- Nem tudom, édesem, te annak tartod magad? - csikorgatom a fogaim között epésen. - Szinte az összes tanár szobájához kulcsod van, nem? Milyen kár, hogy a tanárnők többsége 70 és a halál közt van az iskolában, különben nekem is jobbak lennének az eredményeim - pimaszkodom tovább, bár ez annyira nem övön aluli mint az eddigi vádak.
- Tudod, mit gondolok rólad? Tényleg tudni akarod? - kérdezem kihívóan, és ha esetleg nem fordult volna eddig meg, most megragadom a karját és magam felé fordítom egy barátságtalan rántással.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 09. - 22:40:29
NEM ELÉG NAPFÉNY, MÁR TÚL KEVÉS A HOLD
MOND, HOL AZ A JÓ, MI BENNÜNK VOLT...


- Mert mindenről csak én tehetek, mi? Állandóan Crassoval jössz, de mi lenne ha esetleg előtte magad körül néznél körbe? Kurvára elegem van már abból, hogy mindenki engem ócsárol!
Talán pont emiatt töltök egyre több Tristtel. Ő csak a sajátos már megszokott stílusával fáraszt, de nem akar földbe tiporni. Nem úgy mint mindenki más... Nincs ebben a rohadt iskolában senki akivel beszélgetni tudnék, mert vagy gyűlölnek, vagy félnek tőlem, vagy... vagy éppen minden szavukkal belém rúgnak...
Rám ordít. Vagy pusztán én nagyítom fel már az egészet, de nem érdekel. Úgy sem számít. De a hangnemét én is átveszem:
- Ki az aki küldözget, szívem? - nyomom meg gúnyosan az utolsó szót - Én csak pusztán felajánlottam a lehetőséget, hogyha nincs ínyedre a társaságom, akkor távozz nyugodtan.
Nem tűnik fel a gyerekes viselkedés. Nem tűnik fel nála sem, akárcsak nálam. Hisz mind a ketten ugyanúgy viselkedünk. Ha valaki kívülről hallana, jót röhögne rajtunk, főleg mert tökéletes példája vagyunk a rossz konfliktus kezelésnek. Egy pszichológus akár disszertációt is írhatna rólunk... És mindezt persze felnőtt fejjel műveljük. De vajon vagyunk már felnőttek? Sokáig azt hittem. Már fogalmam sincs... Egyre kevésbé tudom. Azt tudom, hogy egyre elveszettebbnek érzem magam s már a szüleim emlékébe sem tudok kapaszkodni. Hisz mibe? A róluk kialakított képem is hazugság.
A következő kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni. Csak lassan felé fordulok és a szemeimből kiolvashatja mennyire gyűlölöm ezért. Hogy veszi a bátorságot... A szám résnyire nyílik és mint egy támadó macskáé felhúzódik, mikor már nem csak Crassoval jön. Az ujjaim szinte már elfehéredtek ahogy szorítom a képet, de jelenleg azaz egyetlen mentsváram. Ha elengedem robbanok.
- Ne tartsd magad annyira nagyra - lököm oda neki.
Nem a legjobb visszaszólás, de talán egy kicsit betalál. Talán érzékelni fogja a célzást. Talán. Remélem. Túl sértő a téma ahhoz, hogy frappánsabb visszavágást tudjak alkalmazni.
És végül kihívóan felteszi a kérdést, én pedig ugyanabban a stílusban válaszolok, miközben mélyzöld szemeim mint egy ragadózóé izzanak.
- Halljam! Tudni akarom! Mond ki!


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 09. - 22:57:45
TELL ME SOMETHING THAT'LL CHANGE ME
I'M GONNA LOVE YOU WITH MY HANDS TIED


Csak csettintek egyet rosszallóan a nyelvemmel, legyintek, mintha meg se hallottam volna a visszavágást. Jajj, könyörgöm, hagyjuk már a témát, majd elmegyek, ha akarok. De addig megkeserítem ezt a pár percet, vagy lehet, hogy órák lesznek belőle, hát attól függ, mennyire melegedünk bele a témába. Látni akarom sírni.
Ha most kívülről látnám magam, nekitámadnék ennek a szemétládának, aki nem más mint én. Higgadt fejjel soha nem nevezném se szajhának, se semmi másnak Júlián kívül, csakhogy már rég nem higgadt a fejem, ha ez az egész szóba kerül.
- Cöh. - Ennyi a véleményem a gyér kis sértéséről, és csak a miheztartás végett kutatón végigmérem, mintha ő annyival jobb célpontja lenne mások kósza vágyainak.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk egymással, ahogy felteszem az undok kérdést, ő meg odadörgöli az orrom alá a dacos felhívást. Na tessék, már megint azért csinálok valamit, mert ő azt mondja.
- Egy felkapaszkodott félvér vagy, aki mindenki mást hibáztat azért, mert elcssződött a hülye kis élete, és állandóan ugyanabban a pocsolyában vergődik már hónapok óta.
Bármilyen meglepő, sokat gondolkozom ezen, és mindig oda jutok, hogy ez a probléma gyökere - bár, tény, hogy a kis félvért nem kellett volna hozzátennem, mert ettől a sértés igazán gusztustalanná vált. De egy Malfoy mikor játszik tiszta kártyákkal? Soha. Addig üsd a vasat, amíg meleg felkiáltással tovább beszélek, már ha nem ugrik a torkomnak:
- Ja, és hagy jegyezzem meg, hogy unom a kis hisztiparádékat, unom az örökös panaszkodást és nyavajgást! Az, hogy ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni, nos az rád is vonatkozik, világos?
Vajon addig fogom sértegetni, amíg azt nem mondja, elég? Amíg ki nem dob innen? Vagy amíg ki nem mondja ő azt, hogy legyen vége? Miért nem vagyok képes ezt megtenni én? Lehet, hogy tényleg olyan gyáva vagyok, mint amilyennek tart. Hát, akkor viszont teljesen mindegy.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 10. - 09:56:29
AKAROM, HOGY EGYSZER, MÉG EGYSZER JÓK LEGYÜNK
KI TUDJA MIÉRT VAN EZ, HOGY ÍGY RONTJUK EL


Egy csettintés. Nem tud mit mondani. Nem is érdekel. Még mindig itt van. Nem ment el. Talán ez jót jelent? Vagy a legrosszabbat? Már nem tudom. Már fogalmam sincs róla néha, ki is ő... Képtelen vagyok úgy a fejébe látni, mint régebben, pedig nem telt el sok idő, de mégis túl sok minden változott. És hogy pontosan miért, arról fogalmam sincs...
A végigmérése sért. De én is ugyanezt csináltam. Nem fogom magamra venni, nem fogom megadni neki ezt az örömöt.
És elérünk a tetőpontig. Idáig így még sosem jutottunk el. Vágtunk már egymás fejéhez ocsmányságokat, de kimondottan kettőnkig még sosem értünk el. Valamiért mindig másik irányba tereltük a veszekedéseinket. Talán azért, mert féltünk mi lesz akkor átlépünk egy határt. Vajon lesz e visszaút onnan? Mert akármennyire is gyűlölködve tudunk a másikra nézni, akkor sem lennék képes elengedni. Szükségem van rá.
Belekezd...
"Felkapaszkodott félvér..." Talán ha nem egy ekkora sértéssel kezdte volna, akkor azonnal visszatudtam vágni, talán... De így csak hallgatom a szavait, hagyom ahogy átjárja az egész testem. És a gyűlölet, a harag, a düh lassan átveszi a hatalmat. Remegek a kimondatlan indulattól, a hozzám vágott sértések és igazságok hallatától.
És egy reccsenés, a kép üvege pedig beleáll a kezembe.
Felszisszenek, de a fájdalom később jutott el a tudatomig, mielőtt megakadályozhattam volna a katasztrófát. Több helyen is elvágtam magam és a vékony vércsíkok csak patakoznak kifelé eddig börtönökből. A fénykép lassan hullik a földre, ahogy kiszabadult fogva tartójából, és minden lelassul. Végig nézem, ahogy puhán és nesztelenül megérkezik én pedig követem őt. Térde rogyok.
- Ne! – nyögök föl.
Nem érdekel, hogy a ruhámon is feltűnnek a vörös foltok, beletörlöm a kezem, hogy a pálcámért nyúlva azonnal megtisztíthassam a fotót a ráfolyt nedűtől. De hiába próbálom felitatni, nem megy. Valamiért nem megy…
A könnyek lassan utat törnek maguknak, és véres kezemmel törlöm meg arcomat, de ez sem izgat. Csak a képet nézem, melyet elcsúfít egy vöröslő rész. Ez a kép jelentette a boldog múltat, ha erre ránéztem, akkor elhittem, hogy minden szép lehet, és most tönkre ment. Ott virít egy részén a jelenünk sötétsége, örökre emlékeztetve ezekre a szörnyű csatákra kettőnk között.
Fáj a kezem, mind a kettő, talán a balban még szilánk is lehet, de nem foglalkozom vele, nem kötözöm be, csak tartom az ölemben őket és ahogy hogy a ruhám lassan beszívja a ráfolyt vért. Az arcom is maszatos, úgy festhetek, mint egy háborús sérült, pedig csak elvágtam magam és tönkre tettem az egyetlen emlékem, mely a szépre emlékeztetett. Szükségem volt rá. Magamtól már nem jutnak eszembe ezek, egy magam már nem tudom felidézni a jót, csak a rosszat látom, és most ez is elveszett. Már ez sincs…
Némán nézem a képet, ahogy előttem fekszik viharverten, meggyötörten, tönkretéve és képtelen vagyok egyetlen szót is szólni. Könnyeim némán folynak végig arcomon, míg a testem ugyanúgy remeg az előbbi indulattól az agyam pedig képtelen eldönteni, hogy a gyűlöletet, a veszteséget vagy a fájdalmat hozza előtérbe, mert mind a hármat egyszerre nem tudja.
Lassan nézek fel Dracora.
- Tűnj innen! – szólalok meg halkan, de annál velősebben – Takarodj!
Már nem azt mondom, hogy távozz, ha akarsz, egyszerűen felszólítottam az azonnali távozásra. Nincs erőm harcolni. Nem is akarok. Ma elvette tőlem az utolsó mentsváram...


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 10. - 21:51:33
WHAT DID YOU SAY?
YOU'RE BREAKING UP ON ME


Amint kimondom a szavakat, és megint beáll a csend, rögtön megbánom az egészet. Tudom, hogy igazságtalan vagyok vele, de úgy érzem, megérdemli, hogy néha gonoszkodjak, hisz azzal együtt, hogy megnyíltam előtte, rengeteg olyan dolgot is kapok, ami fájdalmat okoz. A titkolózása, és az, hogy Crasso fontosabb neki, mint én. Az, hogy képtelen velem megosztani dolgokat, és képtelen megérteni azt, hogy a dolgok változnak és én is. Hogy szeretnék változni, hogy szabadulni akarok ettől az egésztől. Az, hogy vele vagyok, olyan, mintha bilincsbe zárna, a múlt, a kötelezettségek és a rossz döntések bilincsébe.
Mégis, ilyenkor eszembe jut, hogy senkim sincs rajta kívül. Néha olyan, mintha lenne, de igazából nincs. Csakhogy ő is egyre távolabb kerül tőlem, ezt nagyon nehéz elviselnem és azt is, hogy nem tudok tenni ellene, mert ahhoz nem vagyok elég... elszánt.
Ahogy térdre hull előttem, megrendülten lépek hátrébb, azért is, nehogy hozzám érjen a lehulló papírlap. Az események gyorsan történtek, és egy pillanatra azon is elgondolkozom, hogy Viki mitől lett csupa vér? Mintha a semmiből termett volna elő. Akárcsak Crasso, aki megmérgezte a kapcsolatunkat.
Mindig könnyű mást hibáztatni.
Nézem, ahogy ott dajkálja azt a hülye fotót a földön, nézem, ahogy a képmásom undorodva húzódik odébb a lassan terjedő vérfolttól és húzza magával védelmezőn Vikit is, aki a képen a karjaiba simul. Hát, igen, elég régi fotó, az biztos.
Tanácstalanul állok, mint egy elfelejtett sóbálvány, és bután meredek a képre. Viki valamit szöszmötöl a pálcájával, mire nekem is eszembe jut, hogy esetleg használhatnám. Előveszem, de Viki ekkor üvölt rám, úgyhogy nem használom. A hangjától megrezzenek. Van benne valami... rémes. Főleg, amikor megismétli. És ahogy rám néz azokkal a vadul izzó zöld szemekkel...
Egészen egyértelmű, hogy még ha megfeszülök, akkor sem tudom állni a pillantását. Megpróbálkozom ugyan vele, de nem megy túl sokáig. Dühösen csikorgatom a fogam, miközben a pálcám ott lóg a kezemben a testem mellett. Nem mozdulok ugyan... de magamban kimondok egy nonverbális igét, melytől a keret és az üveg apró szilánkjai újra egésszé állnak össze, még az az apró kis darab is, amely Viki kezébe fúródott. A keretről a vérmaszat is eltűnik, ám a fotóról nem. Azon ugyanúgy terjed a vörösesbarna folt, éppúgy, mint kettőnk közt.
Evidens lenne, hogy kimenjek, bevágjam az ajtót de úgy, hogy ha van még más bekeretezett kép bárhol a szobában, az is csattanva törjön össze a kövön, de mégis idecövekeltem.
- Tényleg azt akarod, hogy eltűnjek? - kérdezem meg csendesen és vékony hangon. Hol marad az ordítás és az a tengernyi indulat? Nem hiszem, hogy tudatosan nyomtam volna őket bele az elmémet védő gleccserbe, inkább csak... elszállt.
Hisz a sírás megvolt, ezt akartam látni, nem?
Szörnyeteg.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 11. - 20:06:40
HA TÁVOLBA NÉZEK, TÁNCBA HÍV A VÉGTELEN
INDULNÉK, DE VALAMIT ITT TART, NEM HAGY MENNEM

Hányszor eszembe jutott már, hogy véget kellene vetni a kapcsolatunknak. Jobb lenne. Nem ölnénk egymást. De… Abban a pillanatban rájövök, hogy nélküle senki vagyok. Ha elhagyom akkor semmivé válik az életem, mert akármennyire okolom néha, amiatt, hogy idáig jutottam, miatta megérte, de ha ő nincs, akkor mi okból folytatnám tovább ezeket a szörnyűségeket, melybe belekényszerítettek?
A nyáron még hozzábújtam minden este, őt kerestem mindig ha gyötört valami, de mára már… Valami megváltozott és nem tudom pontosan mi? Nem tudom miért távolodunk ilyen ütemben egymástól. Szeretnék tenni ellene, de nem megy. Akármivel próbálkoztam fordítva sült el, most pedig már nem is próbálkozom… Már csak támadok. Talán ha Dean nem lenne… Talán akkor… Talán.
Nem tudok koncentrálni. Nem figyelek már Dracora, csak az látom, hogy még mindig itt van és a folyamatosan fülemben csengő szavait hallom. Gyűlölöm érte! Gyűlölöm, hogy ilyen! És gyűlölöm, hogy még mindig szeretem…
Elfordítja a tekintetét. Legalább ennyit elértem. Talán rájött, hogy most túl lőtt a célon. Mert rendben hogy vagdalkozunk, hogy utálkozunk, hogy féltékenykedünk, azaz féltékenykedik, hogy egymásra csapjuk az ajtót, de ez… Soha nem vágta még ilyen konkrétan az arcomba az igazságot. Na igen, az igazság… Tényleg így gondolja? Tényleg ezt érzi? És vajon azért fáj ennyire, mert én is így vélem? Csak szembesülni ezzel…
Hirtelen a kezem felé kapom a tekintetem és felszisszenek. Az üvegszilánk újra felsértve a bőrt távozik a kezemből. Csak most döbbenek rá, hogy még mindig vérzek, méghozzá az egyik sebem elég erősen. Ennyire elvágtam volna magam? És a fájdalom, melynek már rég tudatosulnia kellett volna bennem, most ér el a tudatomig.
A fenébe!
Felállok, mert muszáj valamivel bekötnöm a sebet, csillapítanom kell a vérzést. Közben hallom a kérdését, de még nem válaszok. Csak elfordulok és a szekrényhez lépek, keresek valamit amit a kezemre csavarhatok. De most, hogy már tudatosult bennem a fájdalom, kicsit nehezebb dolgom van, mert amihez csak hozzá érek, újabb fájdalom hullámot indítanak el.
Nem megy. Nem tudom kinyitni a fiókom. Nem tudom, úgy megfogni a fogantyúját, hogy az ne okozzon fájdalmat. Csak állok ott, háttal Draconak és némán hagyom hogy a könnyeim végig csorogjanak az arcomon. Nem tudom miért eredtek el újra. Talán a tehetetlenség váltotta ki, a már így is labilis lelkiállapotomban. Majd végre sikerül megszólalnom.
- Miért akarnál maradni egy olyan lány mellett, akit ennyire megvetsz? – kérdezek vissza.
Nem mondtam ki újra, hogy menjen el. De azt sem, hogy maradjon. Magam sem tudom, mi lenne a jó. Azt érzem, hogy lassan ketté szakadok…


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 11. - 22:16:21
AND I KNOW THAT IT'S COMPLICATED
BUT I'M A LOSER IN LOVE


Mozdulatlanul követem őt a tekintetemmel, a pálcám sem rakva el. Nézem a karján végigcsurgó vércsíkot, nézem ahogy lecsöppen a könyökén és újabb foltot ejt a ruháján és a makulátlan, világos szőnyegen. Aggasztóan sok vért látok, noha tudom, hogy a kéz feltűnően és sokat vérzik kisebb sérülések esetén is - főleg, ha a szíve alatt lógatja az ember. Viki feláll, a saját erejéből, bár moccanok, hogy segítsek neki, a mozdulatom meg is torpan félúton, hisz nyilván nem kérne belőle, mondván: nem szorul rá.
Oké, ez a vér-dolog kezd aggasztani, ahogy látom, hogy mit összeszerencsétlenkedik a fiók gombjával és az mégsem nyílik ki. Intek a pálcámmal, mire lassan morranva kintebb tolakszik. Hallom, hogy megint sír. Kezd elszakadni a cérna.
Most meg mégis mi van? Itt fog szüttyögni egész este? Azt a sebet el kell látni mihamarabb. Igazából le kellene kísérnem a gyengélkedőre, de biztos, hogy hallani sem akar róla. Amellett pedig sok ilyen sebet láttam már el a nyáron: az övét, a magamét, akárcsak ő. Először is ki kell mosni, de ő csak áll ott, szerencsétlenül és tehetetlenül és sírva.
És megint kérdez valamit, de annyira lényegtelen, hogy mit, hogy inkább odalépek a fürdőszoba ajtajához és benyitok, majd ha Viki nem indulna meg felém, odaszólok neki lágyan:
- Gyere már, mielőtt az egész szobát összevérezed.
Lehet, hogy nem mozdul: ha ez a helyzet, és tovább makrancoskodik, visszamegyek hozzá, és megfogva a könyökét, nem törődve azzal, hogy én is véres leszek (ami nagy szó, lévén, hogy rólam és a kényes tisztaságmániámról van szó), odavezetem a fürdőhöz. Vagy támogatom. Vagy csak meglököm. Nincs olyan helyzetben, hogy vitatkozzon, bár igazából el tudom képzelni, hogy nekiáll ezen is problémázni, pedig ez azon ritka alkalmak egyike, amikor csak segíteni akarok.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 13. - 22:17:54
Volt idő mikor királykisasszonynak hittem magam, és hittem a mesékben. Elképzeltem, hogy a szüleim valójában élnek, csak féltésből küldtek el maguk mellől, mert születésemkor egy gonosz banya megátkozott. De majd értem jön egy szőke herceg és megment. Újra a családommal lehetek és megismerhetem a szerelmet. Hittem a mesékben. Hittem, hogy léteznek csodák. És hittem, hogy mindez megtörtént velem.
Igen, néhány hónappal ezelőtt úgy véltem, hogy valóra váltak gyermekkorom képzelgései, hogy megérte várni. A szőke hercegem értem jött és a családomra is ráleltem. Mindent megtettem volna, hogy soha ne kelljen felébrednem az álmomból.
De most...
Vagy rémálommá vált mesevilágom, vagy csak épp a drámai tetőpontnál tartok. Egy ideig abba kapaszkodtam, hogy ez az állapot meg fog szűnni, hogy a zord felhők közül ki fog sütni a nap, de már nem látok semmi fényt, csak a sötétséget, mely beborít mindent. Már nem hiszek abban, hogy a befejezés happy and lesz. Az én mesés tragikum, mely végén a főhősök akár életüket is veszíthetik. Mindez amiatt, mert az elképzelt banyám, befészkelte magát a valóságba is. Ott van mindenhol. És gyötör engem szüntelen.
Most pedig itt állok és egy nyamvadt fiókot sem vagyok képes kinyitni. De nem az ami igazán bánt, hanem, hogy napról napra veszítem el a hercegem. De nélküle vajon mihez kezdjek? S mégsem tudom ezt neki elmondani. De nem tudom, hogy miért...
S a fiúk lassan kinyílik. Draco volt az. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam nála van a pálcája. Nem mondom neki, hogy köszönöm, de azt sem, hogy nem kellett volna, ebből talán tudhatja, hogy a némaságom a hálám jele, de a büszkeségem sosem engedné, hogy a mai este után köszönetet mondjak neki bármiért is.
De vajon miért van még itt?
De a válasz nem érkezik meg, hiába várom.
Látom, hogy a fürdőhöz lép, de hirtelen nem értem mit akar, aztán mikor megszólal egész testtel fordulok felé és csak nézem őt és várok. Nem értem. Miért van még itt? Miért akar segíteni?
Aztán mikor nem mozdulok, odalép hozzám és megragadja a könyökömet és bevezet a fürdőbe. Tiltakoznék. Ha nem lennék ennyire meglepve, meg ha nem lenne jogos azaz érvelése, hogy nem ártana kimosni a sebet. Még ha nem is mondta ki, tudom, hogy erre gondolt.
Hagyom, hogy irányítson, főleg mert elvágott ujjakkal nem sokra megyek. Még a csapot sem tudom kinyitni. De ha megnyitja nekem, akkor már nem kell a segítsége. Sőt. Egyébként sem kellene. Csak...
- Nem kell szánalomból itt maradnod - szólalok meg végül.
Valamit mondanom kell. S ennél jobb nem jutott eszembe, főleg azért sem mert amit igazán mondani akartam volna, azt nem fogom kiejteni a számon. Talán már soha.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 13. - 23:06:35
MY LOVE
LEAVE YOURSELF BEHIND


Csak néz rám, és látom, nem érti, mit mondok, vagy hogy nem tudja, mit akarok tőle, és egyáltalán, miért vagyok még itt. Én sem tudom, mi késztet maradásra, lehet, hogy a bűnbánat vagy a szégyen. Bármennyire is eljátszom, hogy ehhez hasonló dolgokat sosem tapasztalok magamban, mégis gyakori társaim a csöndben. És most csönd van. Végre befogtuk a szánkat, és bezárult Pandora átkozott szelencéje is.
Nézem, ahogy ruháján terjednek a vörös foltok, a kezéből pedig csorog a vér, és feltámad bennem valami, amit rég éreztem. Nem, ez egyáltalán nem a szánalom, inkább az ideges aggódás. Főleg, ha eszembe jut, hogy azt az üveget miattam törte össze, azt a keretet én vágtam földhöz. Hogy is történt egyáltalán? Nem emlékszem rá. Az ilyen veszekedések után jórészt azt sem tudom pontosan megmondani, miket vágtam a fejéhez vak dühömben. Arra, amit most mond, talán hümmögök valamit, de lehet, hogy csak megköszörültem a torkom: megint nincs felelet. Minek is? Felesleges és ostoba szavak.
A porcelántál fölé tartja a kezét, én pedig megnyitom a rézcsapot. A sűrű vörösség engedelmesen csíkozódik, majd hígul halvány vízzé. Sokáig a zubogó vizet bámulom, majd felnézek. A széles tükörben látom kettőnket, és ez megragadja a tekintetem. Nem is magamat nézem a tükörben - azt egy ideje nem gyakran teszem -, hanem őt: a lehajtott fejét, a feltűzött szőke tincseket és a világos bőrét. Olyan rég néztem rá, hogy szinte már el is felejtettem, milyen. Az, amikor csak úgy beszélek hozzá, vagy épp sértéseket üvöltök az arcába, az más. Olyankor nem is őt látom, azt hiszem.
Kicsit talán elméláztam: gyorsan lenézek, mielőtt találkozna a pillantásunk, és felkapva az első tiszta törölközőt a polcról, elzárom a csapot és Viki kezébe nyomom, hogy törölje meg magát, vagy tegyen vele belátása szerint. A kötszert és a jódot a kezem ügyébe lebegtetem a szekrényben tartott dobozból. Nem akarok mindenképp medimágust játszani, de ha Viki a sérülés miatt még mindig képtelen ellátni magát, megcsinálom én. Meglepő módon mindenféle gúny vagy undokság nélkül.
A kezemben tartom a kezét, de lesütöm a szemem annak ürügyén, hogy a sebre koncentrálok, holott csak nincs kedvem ilyen közelről szembesülni a művemmel: azzal, hogy milyen messzire sikerült már taszítanom őt magamtól - és persze fordítva.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 14. - 21:15:54
- Köszönöm - szólalok, meg lassan.
Nem tudom, hogyan jutottunk idáig. A dolgok összefolynak, már arra sem emlékszem tisztán mik hangoztak el percekkel ezelőtt üvöltve, a másik fejéhez vágva a szidalmakat. De a legfontosabbak megmaradtak...
Tudom, hogy milyen vádat kaptam, tudom, hogy eltört a kép a kezeim között, tudom, hogy kiborultam. Emlékszem, arra az érzésre, ami akkor bennem tombolt mikor a földön térdepelve ránéztem. Emlékszem arra, mikor a szekrény előtt álltam tehetetlenül és aztán arra is, ahogy magával húzott a fürdő felé.
Meg vannak a legfontosabb összekötő motívumok, csak a részletek homályosultak el. Ennyire gyorsan...
S már csak a képek sokasága pörög előttem. Ahogy a kezemen végig folyt felhígult vért nézem a fehér kerámián, ahogy aztán hiába pillantok néha rá, sosem tudok a szemébe nézni és végül pedig, hogy már gyengéden a sebeimet tisztogatja, én pedig szótlanul hagyom.
Olyan mintha álom lenne. Lehet, hogy az is? Talán ezért ilyen homályosak a részletek? Azért nem tudom visszakövetni a folyamatot? Olyan érzésem van, mintha csak részleteket éltem volna át, hogy csak kiemelődtek pillanatok az életünkből, de valójában meg sem történt az egész, de mégis a fájdalom magamhoz térít. Az, gúnyos módon közli velem az igazságot, miközben nem akarnám tudni. Annyira könnyebb lenne nem tudomásul venni.
Lassan elveszítem....
Továbbra is figyelem, és mire végzett a tisztogatással sem mozdulok, csak lesem, hátra végre rám néz. Háta végre a szemébe mondhatom, amit szeretnék. Ha ez sokáig nem történik meg, akkor nem várok tovább, akkor csak én is elfordítom a fejem, és a padlóra szegezem a tekintetem.
- Sajnálom - mondom ki végül - Tudom, hogy... - és próbálom megtalálni a megfelelő szót - hogy nem érdemled meg azt amit tőlem kapsz. Hogy nem rajtad kéne levezetnem mindent, és hogy nem kéne titkolózom.
Halkan beszélek és bűnbánóan. De ennél többet nem mondok. Nem akarok magyarázkodni. De azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 16. - 23:24:41
SO I LOOK IN YOUR DIRECTION
BUT YOU PAY ME NO ATTENTION, DO YOU?


Széthullunk apró mozaikokra, mint ahogy a fákról lehullanak a levelek. Korábban oly sok ponton kapcsolódtunk egymáshoz, ám most már lassan a sértések is leperegnek. Fogom a kezét, de nem érzek semmit azon kívül, hogy bsszmeg, én nem ezt akarom, nekem nem ez kell. Át akarom ölelni, de csak az jut eszembe, hogyan tudnám eltaszítani. Meg akarom csókolni, de folyton az jár a fejemben, hogy Crasso is bizonyára ugyanezt teszi az ajkaival. Rohadjon meg... rohadjanak meg mindketten!
Megköszöni, de én továbbra sem válaszolok. A hajam az arcomba hull, eltakarja a szemeimet, eltakar engem előle.
Az előbb végigveszekedett pár percre gondolok, és elönt a keserűség. Látom, vagy legalábbis érzékelem, hogy engem néz arra várva, hogy majd felemelem a fejem és ahogy a tekintetünk találkozik, majd ugyanazt látjuk egymásban, amit régen. Talán azért, hogy bizonyítsam: ez már lehetetlen, felpillantok, majd elfordítom a fejem rögtön, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne, de ekkor már ő se néz rám. A sors akarta így.
Elengedem a kezét, de aztán megszólal, pedig egyáltalán nem szeretném, hogy ez megtörténjen.
Nevetséges, amit mond, és ettől felbátorodom. Erőt adtak a szavai, de sajnos csak ahhoz, hogy egy marással még mélyebbé tegyem a kettőnk közt tátongó szakadékot.
- Ezt te sem gondolod komolyan - vetem a szemére kicsit talán még keserédesen derülve is a mondandóján, hisz annyira hihetetlen, hogy már-már értelme sincs. - Nem kell ilyeneket mondanod, ha egyáltalán nem így gondolod. Én sem gondolom így - mondom és elhiszem. - Titkolózz csak. Nekünk már úgyis mindegy, hogy ki mit hazudik a másik szemébe.
Úgy beszélek, mintha már rég lemondtam volna erről az egészről. Mintha már rég nem érdekelne az ügy, és ki tudja? Lehet, hogy tényleg nem érdekel.
- Tudod, hogy tőlem úgysem kapsz mást, mint ezt - emlékeztetem arra, hogy ez mindig is így volt: a kettőnk viszonya sosem volt fülledt a romantikától és fojtogató a meghittségtől. - Lehet, hogy a nyár emlékei nem ezt sugallják számodra, de.. a nyár véget ért.
Én pedig vagyok, aki vagyok - bár ezt egyelőre nem teszem hozzá. Hisz talán kezdi kapisgálni már...


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 21. - 21:50:36
Ritkán kérek bocsánatot. Ritkán alázkodom meg, és most mégis azt tettem. Reménykedem benne, hogy ezzel el tudunk indulni egy úton, hogy végre megint olyanok legyünk mint régen, még ha jól tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Addig nem míg titkok titkokra halmozódnak vagy nem leszünk képesek úgy állni a másikhoz, ahogy megérdemelné.
Talán naiv volt, de arra számítottam, hogy ha én neki állok és bocsánatot kérek, hogy meg teszem az első lépést, akkor ő követni fog és legalább ma estére befejezhetjük mindezt, talán ma este végre megint a karjaiban aludhatok el, amire már hatalmas szükségem lenne. Annyira megnyugtató volt a nyáron, de még év elején is, hogy átölelt, hogy éreztem a teste melegét és ha rémálmok gyötörtek, akkor csak magához szorított és tudtam biztonságban vagyok.
De most...
A válasza...
- Hogy ki mit hazudik? Miért nem tudod felfogni, hogy a titkolózás nem egyenlő a hazugsággal? És hogy nem mondom el a pontos okát, amiért ennyi időt töltök Crassoval annak oka van? Fogadd el, hogy tanulni járok hozzá. Nincs más. Nincs semmi egyéb. De örülök, hogy bevallottad, hogy te viszont hazudozol nekem. Így már sokkal jobban érzem magam... És ismerhetnél annyira, hogy nem mondok olyanokat, amiket nem gondolok komolyan...
Az utolsó mondta már jóval halkabb volt mint a többi, szinte már csak motyogás.
Nem. Akarok. Veszekedni. Miért nem érti meg? Ő miért akar? Miért szítja a tüzet? Itt maradt. Elmehetett volna, de maradt. Miért? Már egyáltalán nem értem. Régen értettem, ismertem őt, de ma már... fogalmam sincs semmiről.
- Mindig megkaptam tőled, amire szükségem volt - közlöm vele, de nem nézek rá - A nyár pedig csodás volt - emelem rá a tekintetem - És tudom, hogy mit várhatok tőled, hidd el, sosem akartam többet.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 10. 21. - 22:36:44
SORS IMMANIS ET INANIS
ROTA TU VOLUBILIS


Tudom, hogy csak a sértettség beszélt eddig belőlem, hogy semmi más, csak a fájdalom.
Jobb lenne egy időre pihentetni ezt az egészet. Nemcsak a beszélgetés, hanem magamat is. És őt is. Látom, mennyire fáradt, és azt hiszem, nem testileg, hanem inkább lelkileg. Talán ő maga mondta ezt valamelyik nap? Talán pár perce?
Ő oktat ki engem a hazugságról és a titkokról - engem, akinek az egész élete hazugságokból és titkokból áll? Persze ő sem panaszkodhat, azt hiszem. Megfeszül az állkapcsom, ahogy összecsikordulnak a fogaim: megállom, hogy ne válaszoljak semmi, bár dühös tekintetem talán beszédesebb a ki nem mondott szavaimnál.
Elhalkul, lelassul, eltűnik belőle a szenvedély, vagy lehet, hogy a harag. Nekem az csak jól jönne.
Megint felnéz, de ezúttal nincs miért szégyellnem magam, úgyhogy visszanézek rá. Annyira rémesen idegen ez a látvány, hogy egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy ki ő, és hogy mindig ilyen volt-e.
- Szóval nem vársz tőlem valami sokat. Remek, ezt jó tudni - szúrok egy utolsót, lehet, hogy magamba is. Már én sem kiabálok, ez csak egy csendes megjegyzés volt. A finálé megvolt, ez már csak a végjáték utáni csendes összegzés.
Pöccintek egyet a pálcámmal, és a kötszer meg a sebtisztító bájital elpakolják magukat. Muszáj volt valamit tennem, hogy véget érjen ez a jelenet, és elkezdődjön a következő.
- Tegyük fel, hogy Crasso tényleg csak tanít - mondom, és noha a szóhasználatom még mindig azt feltételezi, hogy nem hiszem el, amit mond, azért épp megfontolom a lehetőséget. Hinni kezdek neki. Ez a szomorú és lemondó közlés hihetőbb volt ezer kiabálásnál. - És valami olyat tanít, amiről nem beszélhetsz. Gondolom, megtiltotta. Lehet, hogy letetted a megszeghetetlen esküt is? - morfondírozok hangosan, és egyben rá is kérdezek.
Nem véletlenül utálom Crassot annyira, hisz körmönfontabb mindenkinél, akit eddig ismertem. És ezt utálom. Azt, hogy valaki okosabban keveri a kártyáit nálam. Elviselhetetlen. Főleg azért, mert Vikit bevonta, engem pedig nem...


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 10. 30. - 22:15:12
Miért. Nem. Lehet. Minden. Olyan. Mint. Régen.
Állandóan ezt a kérdést teszem fel magamnak. Talán már túl sokszor is. És megint csak egy talán... Miért nem tudok végre valamire biztosan válaszolni? Miért nincsenek biztos pontok az életemben? Miért csak talánok vannak?
Régen volt.
Volt egy biztos ponton, az Ő volt. Draco. Ha rágondoltam minden világos volt, nem bántam semmit, de most...
Már nem tudom.
Nézem őt. És nem nyugszom meg.
Nézem őt. És nem látok fényt.
Nézem őt.
És semmi.
Talán már nem is szertetem.
Talán már nem? De! Szeretem! Tudom, hogy szeretem! Efelől nincs kétségem, de akkor miért tűnt el minden más? Miért nem elég, csak ez az egy érzés? Miért?
Nem mond semmit. Semmit. Gyűlölöm a semmit is! Ugyanúgy gyűlölöm, mint a talánt. S most mégis én vagyok, aki nem szólal meg. Nem tudok mit mondani. Ha nem akarja megérteni, amit mondok neki, akkor ne értse meg. De tudhatná, hogy jóval többre tartom őt, mint amit magáról gondol. Tudom ki lakozik benne, még akkor is ha nem akarja elfogadni.
S végre túl jutunk egy állandó vita ponton, még akkor is ha csak feltételes módban beszél, már ez is hatalmas előre lépés. S még sem tudom eldönteni, hogy örülök e neki. Percekkel ezelőtt még azt hittem, most fogalma sincs. Már nem tudok Semmit...
Megszeghetetlen eskü. Mennyire egyszerű lenne minden arra fogni.
S mielőtt jobban átgondolhattam volna mindent, csak bólintok. Rábólintottam. Hazudtam. De így talán jobb lesz. Talán...
Nem vagyok jobb nála. Semmivel sem. Tisztában vagyok vele. De miért lenne bűn, hogy meg ragadom az egyetlen esélyem arra, hogy talán, esetleg megint legyen az életemben néhány perc boldogság. Vagy egy biztos pont...
A szemébe nézek. Fájdalomtól ittasan, bűnbánóan, reményvesztetten és kérlően. Szükségem van rá. Nem akarom elveszíteni.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 11. 05. - 00:35:34
HAZUDJ MÉG
NEKEM


Tulajdonképp nem tudom, mit is várok erre a kérdésre. Az a jobb, ha azt mondja, igen, vagy az, hogy ha az a válasz: nem? Azt jelentené, hogy magától titkolózik, nem azért, mert kényszerítik rá. Várok és várok a válaszra, mozdulatlanul állok és nézek rá, de semmi.
A várakozás most ahelyett, hogy feldühítene ismét, most hagy időt arra, hogy elszámoljak tízig, és megnyugodjak. Nem lehetek állandóan dühös rá, és így, hogy elkezdtem logikát keresni ebben az egész... kaotikus baromságban, kezdem elfogadni.
Aztán lassan bólint, válaszként.
Megkönnyebbülök egy pillanatra, és jutok egy korty lélegzethez, mielőtt átfutna az agyamon az a szörnyű tény, hogy így soha nem fogom megtudni az igazságot azokról az együtt töltött órákról. Soha nem tudom meg az igazat, hacsak nem hiszek neki.
A hit mindig is nehezemre esett, de most nincs más választásom.
Vagyis, lenne...
- Remek - csúszik ki a számon a méltatlankodás. Tekintetem körbejárja a szobát, mintha bármelyik tárgy, vagy egy újabb közös fotó, esetleg egy utalás vagy egy jegyzet útbaigazítana ebben a helyzetben. Nincs semmi fogódzóm.
- Kénytelen vagyok bízni benned, nemde? - kérdezem cinikus hangon, hisz nincs a dolog ínyemre. Pontosabban az nem tetszik, hogy nem tudok magam is meggyőződni az igazságról.
Mégis, alig-alig merül fel bennem, hogy most hazudna. Még sosem hazudott nekem.
Vagy csak sosem derült még ki.
Meg akarom fenyegetni, azt akarom, tudja, mivel kell számolnia, ha mégis átver, ám ahelyett, hogy valami frappánsat vágnék a fejéhez, csak ennyire futja:
- Ugye nem hazudnál nekem?
Lehet, hogy nem is az igazság számít, csak egy megnyugtató választ akarok kapni. Lehet, hogy ahogy ő, úgy én is csak egy kis békére vágyom.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 11. 09. - 11:23:55
Egyszer mindennek eljön az ideje. Hányszor hallottam már és most nálam is elérkezett egy "egyszer". Nem most. Nem ma. De most léptem át a végső határt. A nyár óta hárítok, és titkolózom. És hazudok... De ha tudná az igazat, akkor már nem lenne velem és nem szeretném elveszíteni, szeretem őt. Csak minden olyan nehéz és bonyolult, fogalmam sincs már mi történik körülöttem, velem...
Csak állok előtte és reménykedem, hogy elhiszi amit mondok. El kell hinnie! Könyörgöm, higgye el! Minden olyan könnyebb lenne, annyira könnyebb.
- Akárcsak én benned - válaszolom halkan.
Nem akarok újra hazudni, az előbb sem voltam képes a szemébe mondani, csak bólintottam. Némán. Gyáván. A Griffendéles vér már rég eltűnt belőlem. Mint, ahogy minden ami régen voltam. Már azt sem tudom ki vagyok. Talán emiatt is van annyira szükségem rá, mert mellette még érzem, hogy valami köt a múltamhoz, hogy volt életem ez a borzalom előtt is. Méghozzá egy csodálatos életem...
És felteszi azt a kérdést, amire soha nem akartam volna választ adni, de nem tudom kikerülni. Megnyugtatást vár. Tudom. Látom rajta, érzem a hangjában. Hinni akar ő is nekem. Ha most erre nem adok neki megfelelő választ, mindennek vége. Akkor elveszítem. De ha meg megadom, akkor soha többé nem fogok kimászni abból a katlanból, amiben egyre mélyebbre zuhanok. De vajon én mit akarok? Békességet. De ezen az áron? Ha kell igen... Hisz már nincsenek szabályok.
Közelebb lépek hozzá. Kezeim az övéiért nyúlnak. Az egész mozdulat sorozat lassú és megtört, de talán ami a leginkább jellemző rá, a félsz... Félelem a reakciójától. Hogyan reagál az érintésemre? Mindeközben végig a szemeibe nézek, nem veszem le egyetlen pillanatra sem a tekintetem róla, majd mikor kellő bátorságot érzek végre magamban, megszólalok:
- Te vagy az egyetlen dolog, ami ehhez az élethez köt. Soha nem tenném tönkre.
A legszívesebben itt befejezném, de tudom, hogy ebből kihallaná a titkot. S nem akarok kockáztatni. Nem akarom elölről kezdeni a vitát.
- Soha nem hazudnék neked.
Vége. Megtettem. Kimondtam a legnagyobb hazugságot, melyet már soha nem fogok tudni megmásítani.
Az pedig, hogy az előző mondatommal mennyit árultam el a bennem dúló viharokról nem tűnt fel. Ha tudtam volna, mit takarhatnak a szavaim, sosem ejtettem volna ki őket.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 11. 10. - 22:09:28
TOUCH ME DEEP, PURE AND TRUE
GIVE TO ME FOREVER


Csendben figyelmeztet rá, hogy a bizalom oda-vissza működik, ami tény. Szomorú tény, de ezek szerint legalább ő bízik bennem.
Azt hiszem.
Két-három lépést tesz, bekötözött kezén a géz durván az az enyémhez ér, viszont az ujjai puhák. Nem nézek le, a smaragdzöld szemek fogva tartják a tekintetem. Néma bizsergés kúszik fel a gyomromon át a torkomba - rég éreztem ezt a közelében. Melegséget.
Borzalmas, amikor újra és újra emlékeztet rá, hogy mindent értem tesz, ilyenkor, ha éreznék bűntudatot, most mardosni kezdene - bár a nyomai itt vannak bennem. Tudom, hogy miattam ment tönkre az élete, én árultam el, hogy létezik, azzal a félresiklott gondolattal.
És miért?...
Néha megváltoztatnám a múltat, néha mindent megadnék egy időnyerőért, hogy jól elátkozzam magam, mielőtt még beleléptem volna ebbe a rémes verembe, mielőtt beszálltam volna a Halálfaló-játékba, mielőtt...
Feszülten várom, vajon a kertelés mellett kapok-e igazi választ is. Megfogom a kezeit, óvatosan, hisz biztos érzékenyek.
Fellélegzek, mikor kimondja az ígéretét.
Elhiszem. Szó nélkül, fenntartás nélkül elhiszem, mert hinni akarok neki.
Talán van még egy fél lépés távolság köztünk, de eltüntetem, ahogy magamhoz húzom. Egyik kezem elengedi az övét, átölelem a derekát és lassan lehajolok hozzá.
Mintha most csinálnám először, megállok az ajkai előtt. Hiszek neki, de bizonytalan vagyok. A szemeim nyitva: így nézem őt, közelről, megvárom az utolsó lélegzetvételt, mielőtt belekóstolnék a csókjába.
Vajon Crasso csókolta már ezt a piros szájat?


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2010. 11. 11. - 22:19:28
Magához von. S nem ellenkezem.
Miért tenném? Erre vártam már nagyon régóta, erre a pillanatra, melyben nem tudom mikor volt részem utoljára. Nem tudom, hogy ekkora szükségem van rá, hogy ennyire hiányzik, de elég volt csak meglegyintenie a szellőjének és már tudtam, hogy kell. Mindig kellene. Egyre többször és többször, ahelyett hogy egyre ritkábban és ritkábban lehet benne részem. Vágyom rá. Az öleléseire, az érintéseire, a finom csókjaira. A hangjára, a tekintettére, mindarra ami régen volt és már nincs.
S most itt állok újra a karjaiban tart, és azt kívánom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat.
A legszívesebben a mellére hajtanám a fejem, lehunynám a szemem, és az örökkévalóságig húznám a gyorsan pergő perceket. De elengedni a kezem. Miért? Aztán gyorsan rájövök az okra és a szám szegletében egy apró kedves kis mosoly jelenik meg, ami egyre bátrabbá válik, amit finom ujjai a hátamra simulnak és szőke fürtjeivel borított arca egyre közelebb kerül az enyémhez.
Olyan fura ez az egész jelenet. Egyszerre rohannak le a régi emlékek s hívják magukhoz az újabbat, miközben a gyomromban ugrálnak a kis félsz manócskák, mintha az első csókra várnának. Nem értem, de nem is akarom megérteni. Nem érdekel. Nem érdekel kivételesen mit művelnek bennem az átkozott érzéseim, melyek csak tönkre tesznek mindent, hanem hagyom magam, hogy hasonlíthassak a régi önmagamhoz. Ahhoz a lányhoz, aki örömittasan várta a percet, hogy újra láthassa a szerelmét.
Egyikünk sem csukja le a szemeit, csak mélyen tekintünk a másik lélektükrébe. Bizonytalanság. Kételyek. És még sok minden, ami körül leng minket, melyektől nem tudunk menekülni, de talán egy kicsit feledni tudjuk.
S végül az ajkaimon érzem szája édes forróságát. Finoman és puhán csókolok vissza, enyhén hozzá simulva. Mint aki tart valamitől mégis boldogan és ahogy peregnek a homok szemek csókom úgy lesz egyre mohóbb és bátrabb az ölelésem.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 11. 11. - 23:25:48
AND NOW THERE WILL BE NO MISTAKING
THE LEVEES ARE BREAKING


Végre mind a ketten elhallgattunk. Nem maradt, amit egymás fejéhez vághatnánk, nincs már semmi más, amit két kézzel hányhatunk magunk közé, barikádot emelve. Mindketten feszültek vagyunk és kimerültek, és túl sok ocsmányság vesz körül minket ahhoz, hogy tudjuk, mi az, ami fontos, de most végre csönd van.
Az eleinte óvatosnak és engesztelőnek induló csókból lassan tomboló vihar lesz, egyre szorosabban ölelem magamhoz, felforrósodik körülöttünk a levegő. A sok fájdalomtól, amit egymásnak okozunk, egyébként is fülledt a meleg idebent, de most elkezdett kínozni. Vele akarok lenni ma éjjel. Azt akarom, hogy igaznak bizonyuljon mindaz, amit állít. Hogy nincs senki más. Hogy még akar. Hogy kellek. Hitesse el velem, semmi másra nem vágyom.
Miközben a széles ágy felé araszolunk, el-elszakad egymástól az ajkunk. Az utolsó előtti ilyen pillanatban kezem a tarkójára siklik, a selymes tincsek alá, és egy szívdobbanásnyi ideig a szemeibe nézek. Újra. Ezüstszürke a smaragdzölddel.
- Hiányzol.
Ritkán hallott vallomás hagyja el a szám, mely panasz és vád is egyben, de hogy ne kapjak rá választ, gyorsan el is zárom a szavak útját egy újabb csókkal. Nem akarok hallani semmiféle választ. A karját akarom érezni, ahogy kapaszkodik belém, a száját, ahogy az enyémre tapad, és a combjait a derekamon.
Erre az éjszakára már semmi mást nem akarok.

~


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 02. 18. - 13:26:31
Egy Másik nap. Egy Másik eset. Egy Másik történet.




Nem… Nem. Nem! Nem bírom tovább! Nem megy! Ezt képtelen vagyok tovább csinálni! Nem megy… nem bírom…
Csak ülök a zuhanyzómban, ingben… és csak folyatom magamra a vizet… Eláztam. Teljesen átáztam. De csak meredek magam elé. Lila ajkaim remegnek, a fogaim kocognak. Fázom. De ez a monoton hang megnyugtatott. Legalább ennyi még megmaradt belőlem. Ennyi megmaradt… Az érzékek…
Nem találom magam. A helyem már rég nem keresem, azt már elvesztettem. Előre-hátra ringatom magam. Megőrültem? Elvesztettem volna a maradék józan eszem is? Van egyáltalán olyan a mai világban? Maradt még bárkiben is józanság? Itt mindenki megbolondult! Senki sem önmaga! Senki…
 Egyetlen egy órámon sem voltam ma bent. Reggeli után visszavonultam a szobámba. Levelet kaptam. Levelet egy régi ismerőstől, egy rokontól, egy családtagtól…
Az öcsém írt. Luis… Nem hallottam róla, róluk hónapok óta. Egy ideig írtak nekem, vártak haza, hisz együtt nőttünk fel. A nővérük vagyok. De, ahogy nem válaszolgattam nekik, a baglyok ritkulni kezdtek, míg végül nem jött egy sem. Nem tudok nekik írni. Képtelen vagyok egyetlen sort is pergamenre vetni. Még mindig gyötör a bűntudat. A szüleik még ma is élnének, ha engem nem kísérnek Londonba. Közvetetten, de bűnös vagyok a halálukban… És mindez már másfél éve… És most egy levél érkezik, hirtelen, a semmiből.
Szia Maya!

Idén én is elkezdtem a Harrigant. Béka lettem. A nagyiék azt mondták, hogy anyuék nagyon büszkék lennének rám. Nem tudom. Peter és Steve mint ketten keselyűk, de ezt te is tudod. Rájuk büszkék voltak. Szerinted rám is azok lennének?
Hiányzol! Miért nem látogattál meg minket a nyáron? Azt ígérted az utolsó leveledbe, hogy eljössz. Olyan sok mesélni valóm lett volna. Én vértalak! Tudod, hogy én nem hibáztatlak azért ami történt. Anyuék halála baleset volt. Nem tehetsz róla!
De… Peter már mást állít és nem értem miért. Azt mondja, hogy azért hanyagolsz minket, mert Mirol lettél és a Mirolok gonoszak. De én tudom, hogy te nem vagy az! És örülök, hogy megtaláltad a családod. Emlékszem mennyit meséltél a szüleidről. Főleg apukádról, hogy mekkora egy hős volt, hogy sárkányokon lovagolt és egy maga legyőzött száz dementort. Hiányoznak a meséid is! Akárcsak Te! Én nem hiszek Peternek. Főleg mert még azt is mondja… Szóval… Leírni is gonosz dolog. Hogy Te Őt szolgálod. De tudom, hogy ez nem igaz! Akkor sem, ha már Steve is elhiszi. Mert Te sosem tennél ilyet! Ők már nem emlékeznek arra, hogy mindig kiálltál értünk és megvédtél minket mindentől. Ha rosszak voltunk magadra vállalta  a büntetést csak hogy megóvj minket. Én mindenre emlékszem! Nem tudom, hogy miért nem. Nem tudom, miért mondanak ilyeneket. De ne is törődj velük! Biztosan nekik is csak nagyon hiányzol! Ezért amint tudsz, látogass meg minket és írj minél hamarabb!


Öcséd, Luis

És most ez a levél…
Tudják. Ők is hallottak az itteni dolgokról. Miért hittem, hogy sosem tudják meg? Miért vagyok ennyire naiv?
Próbáltam őket kitörölni az emlékeimből. Eltűntetni mindent és mindenkit a múltamból, hogy ne árthassak nekik és ne fájjon nekem…  Így könnyebb. Sokkal könnyebb.
De ez a levél…
Mindenre rávilágított, amire nem akartam emlékezni. Az apámról szóló mesék… A legtöbb, sőt inkább mind a fantáziám szülötte. Sosem tudtam pontosan kit is rejt a név és az arc melyet hozzá tudtam párosítani. Kitaláltam történteteket csak hogy legyen valaki, akire felnézhetek, túl kevés volt, amit meséltek róla, nekem több kellett. John Henderson a hős! Elhittem. Annyira beleéltem magam a saját történeteimbe, hogy igazzá váltak. De az igazság más… John Henderson még csak nem is létezett. John Mirol pedig nem volt hős. Ahogy én sem…
Ugyanolyan vagyok, mint az apám. De végülis rá akartam hasonlítani, nem igaz? Sikerült. Panaszom sem lehet. Elértem, amit el akartam, és elveszítettem mindent, ami voltam… Luis még mindig bízik bennem. Mi lesz, ha ő is megtudja, hogy egy lettem azok közül, akik felelősek a szülei haláláért? Bízik bennem. Hiányzom neki.
A bűntudat emészt belülről. Fáj. Rohadtul fáj. Folyamatosan visszhangzik az egész levél a fejemben és nem tudom kitörölni belőle! El kell felejtenem! El. Kell. Felejtenem.
Továbbra is csak bámulok magam elé. A víz folyamatosan folyik rám. Már nem érzem a hideget és a fogaim kocogásának monoton zaja is kezd elhalkulni. Lehet, hogy már nem fázom? Vagy egyszerűen már csak nem érzem? Nem is érdekel. Csak továbbra is bámulom az előttem heverő pergamentett és a mellette fekvő kést…
Eszembe jutott. Erősen eljátszottam a gondolattal: végzem magammal. A kezemben volt a tőr. Szúrni akartam, akárcsak Júlia, de nem ment. Kiesett az ujjaim közül és a fehér márványra zuhant, ahonnét folyamatosan kiálltja felém vereségem… Nem tudtam megtenni. Nem voltam elég bátor. Egy nyamvadt kis öngyilkosságra sem vagyok képes. Nem megy…
Nem bírom tovább
!


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 02. 21. - 22:29:00
A pálcámat pörgetem az ujjaim közt, ahogy felfelé sétálok a lépcsőn. Unaloműző tevékenység, ráadásul kicsit veszélyes is lehet egy Longbottom-féle balféknek, de velem még soha nem fordult elő, hogy egy nonverbális átok kireppenjen a pálca végéből. Szinte hallom apám feddő mondatát, "Ez nem játék, fiam", de ettől csak még nagyobb kedvvel lendítem tovább a mívesen kidolgozott varázsbotot ujjaimon.
Nem sietek különösebben, noha talán lenne okom az aggodalomra. Viki ma egy órán sem volt bent és egész nap a színét se láttam. Persze nem kérhetek rajta számon semmit, hisz legtöbbször én szoktam ellógni az egész napot, főleg ha mágiatörténet is szerepel az aznapi menün, de egy ideje megembereltem magam, mióta volt erről egy vitánk vele.
Kimondom a jelszót és egy rövid kopogtatóbűbáj után benyitok a szobájába. Csend fogad, Viki sehol. Beljebb lépek, becsukom az ajtót és meghallom a vízcsobogást. Csak nem zuhanyzik? Az ajtó résnyire nyitva. Ez csak nem felhívás keringőre? Fél szemöldököm kérdőn felvonom, és teszek pár lépést a fürdőszoba irányába. Ahogy belesek, megcsap a hideg, ami már önmagában is különös, hisz ki zuhanyzik hideg vízben? Kezemet felemelve tolom beljebb az ajtót, mely hangos és elnyújtott nyikorgást hallat, ahogy nyílik.
Elsőként a kést veszem észre a lábaim előtt. Mit keres egy kés a fürdőszoba márványpadlóján? Tekintetem sietve és azonnal ugrik feljebb. Viki ott ül a kád szélén, mozdulatlanul, dideregve és ömlik rá a víz az aranyozott rózsából. Végigfut a hátamon a hideg és nem csak azért, mert rettenetesen hideg van idebent.
- Mit művelsz itt? - kérdezem enyhén szemrehányóan, de a hangom megbicsaklik. Nagyon nagyon nagyon rossz érzés fog el.
Nem tudom eldönteni, közelebb lépjek-e vagy ne. Olyan hihetetlen, furcsa és groteszk ez a jelenet. Biztos, hogy nem zuhanyozni akart, és azt hiszem, a kést se azért hozta, hogy megszerelje a csöpögő csapot. Vért Merlinnek hála sehol nem látok. Közelebb lépek hozzá, talpam alatt pergamen gyűrődését hallom. Ráléptem valamire? Lehajolok és felveszem az összegyűrt pergament. Elég hosszú levél. "Öcséd, Luis"? Ki a fene az a Luis?
Hiábavaló kérdéseim szaporítása helyett inkább odasietek a kádhoz és egy hirtelen mozdulattal elzárom a csapot. Megszűnik az idegesítő csobogás és a jeges hideg sem áramlik tovább a szobába a csöveken keresztül.
Csak állok mellette, bámulom őt, mintha még soha életemben nem láttam volna, és nem tudom, tudni akarom-e egyáltalán, hogy mi folyik itt.
Nyelek egyet, megnedvesítem az ajkam, és tekintetem a késre szegezem. Idegesít, hogy ot van. Egy pálcaintéssel magamhoz hívom. Inkább az én kezemben legyen, mint az övében. Aztán tovább nézem őt. Előbb-utóbb úgyis mond valamit.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 03. 28. - 00:19:24
"Hűs borzalom cikázik ereimben.
Majd megfagyasztja életem melegjét:
Tán hívjam őket bátorítani?
Dadus! De mit tehet? Bús jelenésem
Csak enmagamnak kell lejátszani."

Hát így érne véget? Így végződne Rómeó és Júlia története a mi életünkben?
"Jer, drága tőr!"
Miért nem jössz? Miért nem moccansz? Rám vársz? Tán nekem kéne feléd lépnem? Nekem kéne könyörögnöm? Nem elég a fohászom? A kétségbeesésem?
Túl hosszúra nyúlt már ez a háború. Nem bírom. Nem megy. Nincs elég erőm.
Bocsáss meg Rómeó!

Minden csöndbe borult már. Nem hallom a világ zaját. Nem érzem hogy körbe ölelne.
Megszabadítottál volna drága tőr? Megszántál volna? Vége mindennek? Valóban véget ért?
Hát ilyen lenne a halál? Csendes és nyugodt?
Megváltás lenne. De valamiért azt érzem, hogy mindez csak egy galád ámítás. Nem a véget nem érő nyugalom szigetére csöppentem, csak lassan elvesző eszem játszadozik velem. Gúnyolódik rajtam.
Vagy talán épp az átmenet kapujában állok?
Nem is fájt. Nem éreztem semmit. Akárcsak most sem. Nincs rossz  sem jó, csak a semmi.
Hogy tettem? Hogyan akartam tenni? Már erre sem emlékszem. De a miértekre igen. Azokra egytől egyig. Minden egyes kínzó motívumra...
Ezek miért nem szűntek meg? Miért nem akar csillapodni a lelkemet mardosó elviselhetetlen kín? Ez örökre így lesz? Ez a büntetésem? Hát a halálban sincs megváltás? Sehol?
Menekülni akarok. Menekülni minden elől. Magam elől...
Egy hangot hallok. Tompán. Messziről.
Nem értem.
Ki beszél? Ki szól? Egyáltalán hozzám intézi a szavait?
Lassan fogom fel az értelmüket. Mit művelsz itt?
Fogalmam sincs hol vagyok. Nem látok. Nem érzékelek semmit a lelkem fájdalmán kívül, s eddig azt hittem nem is hallok, hisz beborított a mély nyugtató egyben nyugtalanító csend. De most szavak hangzanak a távolról, szavak melyeknek jelentésük van.
Időbe telik míg fel fogom, hogy talán hozzám intézték őket. Talán. De hogy ki, nem tudom. Lehet, hogy valaki kétségbeesését hallom? Vagy saját magam? Csak ez lehet. Ez az én hangom. Lekorhol, hogy még mindig csak a kapuban álldogálok, tovább kéne haladnom.

Továbbra is csak meredek magam elé. Megtörten, dideregve, átfagyva és mozdulatlanul.

Hallottam a parancsoló kérdést. Mennem kéne. De nem megy. Nem tudok elindulni. Válaszolni akarok. Magamnak. De nehezebb, mint ahogy a másik hangom utasított.
- Várom a halált... - felelem végül.
Egyedül nem léphetem át a kaput. Egyedül nem tehetem meg.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 04. 21. - 18:23:25
Némán nézem őt és nem is válaszol. Mit művelsz? Mit csinálsz? Hol vagy?
Hol az én Júliám?
Meredten bámulom, és érzem, teljesen kiszárad a szám. Ideges vagyok. Félek. Mi történik itt?
Csurom vizes, csöpög a hajából is, a ruháiból is. Azok a gyönyörű piros ajkak most kékek, akár egy halotté. Onnan tudom, hogy még él, hogy a szája reszket, és előre-hátra dülöngél. Szorong, jut eszembe a szó. Igen, én is voltam már ilyen állapotban, de egyedül küzdöttem meg vele és fogalmam sincs, hogy hogyan.
Nem tudok segíteni.
Nem is akarok.
Megrémít.
Legszívesebben sarkon fordulnék, becsuknám az ajtót és itt hagynám ezt az őrületet. Nem, nem, nem! Ne csináld ezt.
Miért csinálod ezt?
Miért?!
Ökölbe szorított kezemben szinte szakad a pergamen. Talán ez az oka mindennek. Ha eltépem, megtörik a varázs is, nem?
Nem?
Megszólal, de alig értem, hogy mit mond, úgy reszket az ajka.
Halált.
Ezt az egy szót értem.
Körbe nézek, hátha megtalálom a megoldást, hátha fel van írva a falra egy varázsige, vagy ott van egy bájitalos fiola, üresen, vagy ellenszerrel, vagy méreggel...
De nincs. Sehol semmi. Egyedül a törölközőt látom meg a fogason. Leveszem, és Viki vállára terítem, hogy melegítse fel, szárítsa meg... hogy legalább az őrület külső tünetét enyhítse.
Őrület...
- Mi bajod van? - kérdezem végül, vádlón és sürgetően. Választ akarok, választ, választ! Beszéljen!
Az őrültek képtelenek a beszédre...
Talán le kellene ülnöm mellé, de nincs az az isten. Távol akarok maradni tőle. Főleg így.
Könyörgöm, valaki jöjjön már, aki megoldja helyettem ezt a helyzetet!
Nem bírom. Képtelen vagyok rá.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 06. 26. - 17:04:27
ELVESZTEM MÁR RÉG

Meleg. Meleget érzek magam körül. A mardosó fagy csitulni kezdett, enyhül a testemet tűként szurkáló fájdalom, melyről azt hittem a tisztítótűz része. Valami körbeölelt. Érzem, ahogy rám nehezedett, de nem tudom megállapítani mi az? Nem érzékelem a külvilágot. Ha egyáltalán létezik még…
Megborzongok. Ahogy végig fut a hideg és egyszerre a meleg a testemen kicsit magamhoz térek. Már nem csak előre meredek, látom, ahogy a kezeim remegnek. Őket nézem.  Megbabonázva figyelem az apró rángó mozdulatait, és magam felé fordítom a tenyereimet. Az előbb még ezek az ujjak tartották szorosan magukhoz zárva a tőrt, melynek új hüvelyt szántam otthonául. De most nincs benne. Hol van? Hova lett? Meg kell találnom. Meg kell találnom!
Kétségbeesett és riadt tekintettel, hirtelen mozdulatokkal kezdem végig cikázni a szobát. Keresem, de nem találom. Egyelőre ennyire vagyok képes. Mozgatni a fejemet. Egyszerre csak egy mozdulat. Egyszerre csak egy…
Aztán meghallom újra a hangot. Újra ugyanazt a hangot a távolból, mely ismerős és erőt adó, de olyan messze van. Alig értem. Alig jut el a tudatomig kérdése. Mert tudom, hogy azt tett fel. De nem tudom, hogy pontosan mit…
Már nem keresem a tőrt. Csak enyhén rázom a fejem, folyamatosan nemet intek. Mire? Mire mondok állandó nemet? Nem tudom. Nem tudom! Nem Tudom! – sikítóm már magamban.
A levél…
És a fájó képek olyan gyorsütemben kezdenek cikázni a fejemben, hogy nem tudom követni őket.
Halál. Mosoly. Holtak. Ölelés. Fájdalom. Csók. Kín. Szeretet. Sötétség. Nyár. Orkán. Napsütés. Havazás. Játék. Csuklyák.
És minden újra és újra. Össze-vissza. Elölről-hátulra.
Emlékek, jók és rosszak. Gyötrelmesek és csodálatosak. Rohamosan változnak, nem látom őket. Nem látom őket!
Nem bírom! Csillapodjon! Álljanak már meg! Nem látom! Nem bírom!
- Állj! – sikítom és a kezeim a füleimhez kapom és szorosan összeszorítom a szemem.
Nem akarok látni, nem akarok hallani. Csöndet akarok. Csöndet. Örökre…


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 06. 26. - 21:54:26
Nem tudom, mit tegyek, fogalmam sincs, mit tehetnék. A szoba egyre nagyobb, mi meg egyre kisebbek vagyunk benne. a Törölköző nem sokat segít, bár belekapaszkodik, megérinti, de nem lesz tőle jobban. Persze ez sem varázsszer. Én sem vagyok az.
Semmit nem tudok tenni érte. Semmit.
Én soha nem tudom őt megnyugtatni, soha.
Úgy nézem, valamit keres, hátrébb lépek, de amúgy is olyan, mintha nem venne észre.
- Mi az? Mit keresel?
Újra és újra felteszek neki kérdéseket, pedig eddig egyikre se válaszolt. Mégis görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy a józan szavak majd észre térítik. Noha a józanságnak és a higgadtságnak semmi nyoma nincs a hangomban. Inkább a félelem, a türelmetlenség, a pánik és a düh van jelen benne. Bár Viki egyáltalán nincs olyan állapotban szerintem, hogy bármit is felfogjon a külvilágból. Ez kicsit bosszant. Tőle aztán fejre is állhatnék.
Válasz nélkül ringatózik tovább saját őrületében, és már igazán kezd fogyni a türelmem.
- Viki! Szedd már össze magad! - szólok rá egyre erélyesebben. - VIKI! - kiabálok.
Nem használ. Ordíthatok, bármit csinálhatok, nem használ, nem fog magához térni.
Lehajolok hozzá, megragadom a kezét, és megszorítom.
- Nézz rám! Viki, gyerünk, térj már észre! - üvöltöm az arcába, mint valami hülye. Nem vághatom pofon, és a hideg víz sem segített, hát mit csinálok? Rángatom, akár egy rossz rongybabát, de talán ezt is oly fölöslegesen. A keze jéghideg, a ruhája pedig nedves. Mintha egy vízihullához beszélnék.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 06. 26. - 22:35:28
Mi az? Mit keresel? Mi az? Mit keresel? Mi az? Mit keresel? Mi keresel? Mit az? Mi? Mit? Keresel? Az? Mi? Keresel? Mit? Az? Keresel? Mit? Mi az? Mi az? Mi az?
Nem múlik. Nem akar halkulni, csak kiabál. Dühösen, haragosan, hangosan. Miért nem csitul? Miért nem? Kérlek. Kérlek…
Csöndet akarok. Örökké tartó csöndet. És sötétséget… Nem akarom, hogy továbbra is fájjon. Nem bírom tovább elviselni a kínt és nem bírok tovább kínt okozni másoknak.
Legyen már vége!
Belesüppedtem egy örvénybe és nem tudok kijutni. Nem találom a kiutat, pedig menekülni akarok. Már menekülni. Itt nem jó. Azt hittem, ha véget vetek az életemnek nyugalom lesz, de nincs! De… Nem is haltam meg. Még nem. De akkor miért nem érzékelek? Akkor hol vagyok?
Az ismerős hangok kezdenek magukhoz szólítani, hívogatnak, csalogatnak, és menni akarok. Menni akarok! De csak toporgok és képtelen vagyok egyetlen mozdulatot is tenni. Pedig tudom, hogy ő nem bántana, hogy nála felmelegedhetnék, nyugalomra lelhetnék, de valami nem enged hozzá. Miért nem? Miért?
Kérlek, hagy menjek!
A nevem. Viki. Így hívnak. Ez az én nevem. Engem szólongat. Ő, a hang, hív, engem. Mennem kell! Akarok! Én akarok!
Segíts! Fohászkodom magamban, nem tudom kihez. A hang gazdájához? Vagy a tébolyhoz ami magához láncolt? Vagy ez már valóban a halál marka lenne? Lehet, hogy tényleg ez a túlvilág, és ezek a vezeklésem pillanatai?
Hol vagyok? Valaki mondja meg! HOL VAGYOK!
És ki szólít…
Nézz rám! Térj észre! Viki! Viki! Gyerünk! Nézz rám! Gyerünk már! Észre! Rám! Viki! Viki!
Szorítás érzek a karjaimon, rángat. Valaki rángat. Valaki hozzám ért. Valaki…
Fénytelen tekintetem rá emelem. Látom az arcát, a kétségbeesett szemeit, a félelem és tehetetlenség vonásait, a szőke haját. A szőke haját. Ismerősek a tincsek. Akárcsak a szürkés íriszek. De mégsem tudom felismerni az ismerős arcot, de tudom, hogy a Hang tőle jön. Ő tőle.
Egyenesen rá nézek. Bele a szemeibe. A kezemet lassan az arcához emelem és finoman és lassan végig húzom rajta az ujjaimat. Figyelem őt. Ismerem. Tudom, hogy ismerem, de nagyon távol van. Messze tőlem. Az, hogy megérinthettem is új élmény számomra, nem sejtettem, hogy sikerülhet. Hisz a semmiben vagyok, valahol ahol a szenvedésen kívül nincs semmi.
Amint ujjaim az állát is elhagyják leomlanak az ölembe és azzal a lendülettel indul meg a józanító sós folyam is a szemim sarkából.
- Én nem bírom – préselem ki magamból halkan ezt a pár szót – Nem bírom…


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 06. 26. - 23:10:11
Kétségbeesetten markolom a felkarját, és újra meg újra megrántom. Ezzel akarom észre téríteni: minél többször rántom, annál valószínűbb, hogy helyrekattan benne az, ami most mintha kiesett volna a fejéből. Merlinre, komolyan, mi lelhette? Ivott vagy evett valamit? De hát semmi sincs itt. Már körülnéztem. Semmi sincs itt, csak az a hülye levél, ami itt van a markomban, de már átázott bizonyára Vikitria ruhájától. Ez az átkozott pergamen, legszívesebben apró darabokra tépném, elégetném, a hamvakat egy pohár vízben feloldanám és megitatnám azzal, aki küldte, akárki is legyen.
Ismételgetem a varázsszavakat, melyek nem segítenek, akárcsak egy őrült a mantráját: térj magadhoz, gyerünk, Viki, szedd össze magad, gyerünk, nézz rám, Viki, nézz rám, nézz már rám, Viki, Viki, MOST.
De nem hat. Nem, egyszerűen nem. Két kezem lecsúszik Viki könyökére, és egy pillanatig a vállaim közé lógatom a fejem. Érzem, hogy remeg a kezem alatt, és érzem, hogy semmi sem használ, mintha magával az elementáris pánikkal kellene felvennem a harcot. Nem megy... Ráadásul attól tartok, bármelyik pillanatban megvadulhat, mint egy megijesztett macska (pont mint az a hülye perzsája, Sárkány), és majd nekem esik. Józan állapotában is nehéz vele párbajozni, nemhogy ilyenkor, mikor a vad mágiáját semmi sem tartja kordában. Érzem, hogy itt vibrál a levegőben.
Egyszer csak észre veszem, hogy mintha alább hagyna a remegés, felemelem a fejem. Találkozik a tekintetünk és belém mar a félelem. A szemei olyan fakóak és üresek, mintha a túlvilág függönye mögül nézne rám. Egyszerűen mindenem beleremeg. Mikor felemeli a kezét, hátrahőkölök, de aztán rájövök, hogy csak meg akar érinteni. Hagyom. De kiráz tőle a hideg, minden egyes hajszálam égnek áll. Mintha nem ismerne meg, mintha nem tudná, ki vagyok, a szemei olyan üresek, mint a víztükör, mint egy nagy tál semmi. Összecsikordulnak a fogaim.
Ujjai végigszántanak az arcomon, aztán leesnek. Elhúzódom, már nem rajta, csak a két szélén támaszkodom.
Megszólal. Sír. Hatalmas könnycseppek folynak ki ijedten a szemeiből.
- Mi... Mit nem bírsz? Mi történt veled? Viki, válaszolj... - mondom, leküzdve minden egyebet, mely gombócot préselt a torkomba.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 06. 26. - 23:31:20
- Én… Én… Én… Nem…
Miért nem tudom kimondani, hogy véget akarok vetni mindennek? Hogy… Meg… Akarok… Meg akarok halni… Miért ilyen nehéz? Csak pár szó. Pár könnyed szó, de nem jön a nyelvemre. Semmi nem jön.
Érzem a forró könnyfolyamot az arcomon, látom a szürke szemeket előttem. Egyre több mindent fogok fel a külvilágból. Ez talán neki köszönhető? Talán ő az, aki lassan visszahoz a valóságba?
De a valóság…
És újra bevillan minden, minden, ami gyötört, ami ide vezetett, ami felejteni akartam, amire soha többé nem akartam emlékezni. Csak cikáznak és kínoznak a képek, és egyre inkább űzik ki belőlem az életet. Nem megy. Túl sok volt.
Mindent feladtam már és mindent el is vesztettem. Nincs már semmim. Semmi amiért érdemes lenne élnem. Mindent elvesztettem… Őt is…
Veszekedések, könnyek, harcok, viták, minden beugrik. De csak homályosan, fátyolosan, összemosódva. Egyet tudok, hogy a mindent a jelenti a számomra, de már nem az enyém. Ő sem…
Ahogy már én sem vagyok magamé…
Halál. Semmi. Sötét. Csend. Nem vágyom másra csak erre. Túl sok a káosz, a ricsaj, a fájdalom, a hazugság, a csalás, minden…
Nem mertem megtenni. Nem voltam rá képes. De…
Most menni fog! Mennie kell! Nincs más út.
Újra végig siklik az egész szobám a tekintetem, újra keresni kezdek és: Megvan!
Hirtelen mozdulattal szabadulok ki, hisz eddig körbe zárt, akár egy börtön, de nekem ki kellett jutnom, egyenesen előre. Ott csillog. Ott vár rám. Engem vár. Csak engem. Az új hüvelyét…
Elesek. Nem tartanak meg a lábaim, de nincs messze. El tudom érni. Csak ki kell nyújtanom a karom és megkaparinthatom, az ujjaim között érezhetem a markolatát. És:
Megvan!
Megszereztem. Nálam van. Nálam…


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 06. 27. - 12:44:06
Dadogni kezd, beszédre nem képes. Szemöldökráncolva meredek rá, és arra gondolok, jobb lenne felállnom, és hívnom hozzá egy gyógyítót, de nem akarom itt hagyni, a végén kárt tenne magában. Annyi mindennel megsebezheti magát, ott van a pálcája, vagy a tükör, ha darabokra töri, vagy a kádba is belefojthatja magát. Nem, jobb, ha nem hagyom itt. Csak nézem ahogy ide-oda néz, remeg egész testében és jobb híján várom, hogy elmúljon. Nincs ehhez kedvem. Egyáltalán nincs semmi kedvem még egy őrültet istápolni. Elég nekem a saját őrületem és pánikom. Igazából csak a bájitalomat jöttem elkérni! Miért kell ezt csinálnia? Állandóan van valami hiszti, nagyon unom már.
Sóhajtok egyet, és ismét megpróbálom elkapni a tekintetét, hátha valami értelem kezd körvonalazódni benne, de nem (vagy csak nem látom).
Úgy mozdul, hogy nem is számítok rá. Rámveti magát, én pedig hanyatt dőlök a nedves kövön. Rémülten bámulok rá, nem tudom, mit akar, és a kezét is kiszabadította a szorításomból (eltépve és eláztatva a levelet teljesen). A kezemből kiesett a kés, amit az imént magamhoz vettem, és csak egy másodpercnyi késéssel jövök rá arra, hogy az kell neki. Átmászva rajtam ugyanis az után kapálózik, nem érdekelve, hogy épp a földön hempereg.
Gyorsan történik minden. Ahogy megkaparintja a tőrt, rávetem magam, mert rohadtul ijesztő az az őrült csillogás a szemében. Én is utánavetem magam, próbálom elkapni a karját, de egy egyáltalán nem olyan egyszerű.
- Add ide azt a kést! Viki! Add ide! Ereszd el! - kiabálok vele. - Elég legyen ebből a hisztériából! - parancsolgatok, mintha érne bármit is.
Ahogy rángatjuk egymást, kicsúszik a keze e kezemből. Tenyerem végigsiklik nedves kézfején és ujjain, és a vizes kés pengéjén. Az éle felszántja a tenyeremet, de ezt csak egy másodperccel később veszem észre, mikor a vér pillanatok alatt pirosra festi mindkettőnk kezét és a padlót is.
Kell egy pár pillanat, mire a fájdalomtól eszembe jut, hogy el kell állítanom a vérzést.
Ekkor leszek dühös.
- Nézd meg mit műveltél, te elmebeteg! - rivallok rá már tehetetlenségemben. Felállok a nedves kövön, a ruhám is csurom víz már, ráadásul most véres is lettem. A vörös csík végigszántja a karomat a könyökömig, az ingem egyből elárasztja. A csaphoz lépek és vizet eresztek rá, megvárom, hogy a víz lehetőleg minél halványabb vörös színt vegyen fel, aztán... Aztán fogalmam sincs.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 06. 27. - 14:16:16
Egy gondolat jár csak a fejemben: Megszerezni és véget vetni mindennek. Ennyi. Semmi több. Nem vagyok képes többre, végig gondolni a következményeket, ahogy azt sem, hogy nem vagyok egyedül. Minden olyan kusza, és menekülni akarok. De már magam sem tudom, hogy pontosan hova, csak annyit tudok, hogy innen el. Előre vagy hátra, de menni. Valahova az ismeretlenbe a káoszból.
Az ujjaim között érzem a hideg markolatot, de nem sokáig élvezhetem zsákmányomat, mert egy erő rám veti magát és nem ereszt. Se engem, sem a tőrt. De az az enyém! Kell nekem! Kell nekem… Szükségem van…
Potyognak a könnyeim. Meg sem állnak.
Már hallom a szavait. Értelmes mondatokká váltak már, csak válaszolni nem vagyok képes. Pedig akarok. Mert közölni akarom, hogy nem adom, mert szükségem van rá! Az enyém! Az enyém!
Érzem, ahogy enyhül a szorítás, hogy már nem tartja olyan erősen a pengét és érzem, hogy valami forró csorog végig az ujjaimon.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Nézek végig, ahogy egyre gyorsabb ütemben hullanak a vörös cseppek a fehér padlóra. Vér… Felfogom, tudom mi az. És azt is tudom, hogy nem az enyém.
Rám üvölt. Tudom ki ő. Tudom.
Ijedten nézek rá és kihullik a tőr a kezemből. Ő pedig feláll és a mosdóhoz sétál. Sejtem mit tesz. De nem tudok ezzel foglalkozni. Csak bámulom a piros padlót és a rajta heverő kést. Az én vérem is lehetne… Az enyém… De nem. Nem az enyém, hanem az övé. Miattam. Miattam történt minden. Tudom.
Nem nézek rá. Csak továbbra is a kövezetet bámulom, majd halkan megszólalok. Távolról hallom csak a hangom, de mintha nem is az enyém lenne. Még mindig kusza minden, de már tisztul.
- Küzdeni akartam a jóért. Harcolni. Hittem benne. És ők is hittek bennem. Hittek…
Még zavaros a mondani valóm, nem tudom, úgy megfogalmazni ahogy kéne, de fel sem tűnik.
- Véget akartam vetni ennek. Mindennek. Nem bírom, túl sok. – kisebb szünetet tartok végül még hozzá teszem - Rossz vagyok…


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 06. 27. - 22:07:32
Fájdalom szikrázik a szemeim előtt, a hideg víz hol felerősíti, hol enyhíti a hullámokat.
Hallom a tőr csörömpölését, ahogy beleloccsan a véres-vizes-könnyes pocsolyába. Jobban tettem volna, ha pálcával veszem el tőle, nem pedig ráugrom. Hogy lehetek ilyen hülye? De nem! Mindenről ő tehet! Miért nem képes kordában tartani magát?
Elzárom a csapot, és ráhajolok a márványkagylóra. Elfáradtam, borzasztóan kimerít ez az egész. Most épp nem veszekszünk, hanem... Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk, hogy mit csinál. De elegem van.
Hallom, amit mond, de mintha nem is az ő hangja lenne. Lehet azért, mert visszhangzik a vizes padlóról és a falakról, vagy az is lehet, hogy azért, mert ez itt egyáltalán nem a menyasszonyom, hanem valaki más. Vikitria, az, akit én ismertem, soha nem vesztette el ennyire a fejét.
- Édes Merlin... - motyogom magamnak a márványcsapba lógatva a fejem. Egy pillanatra behunyom a szemem, majd felnézek rá a tükörből. Nem tudom, dühöngjek-e, vagy inkább hagyjam az egészet a fenébe.
- Szedd össze magad végre! Itt nincs jó meg rossz! Túl kell élned valahogy, de így rohadtul nem fog menni, ha itt sajnálgatod magadat! Mi a fene ütött beléd? - mérgelődöm továbbra is. - Teljesen elment az eszed!
Megyek és inkább keresek valami kötszert, addig is nyomok a vérző tenyerembe egy marék vécépapírt, ami felfogja a cseppeket.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 07. 01. - 14:58:09
Sírni akarok. Kisírni magamból mindent. Minden bánatot, mindent ami fáj, ami kínoz, ami gyötör. De a könnyeim nem tisztítanak meg eléggé. Könnyítenek egy keveset, de ami a szívemet és lelkemet terheli, ahhoz kevés. Nem tudok megnyugodni, nem tudok felejtetni kellene, tudom, hogy azt kellene, de már elegem van. Elegem van!
Az előbbi káosz gyors ütemben száll el. Mint mikor a szél tova fújja a felhőket, és újra kitisztul az égbolt. Persze még ott vannak az álnok ködfoszlányok, de már lassan, mindent felfogok a körülöttem lévő világból. A fürdőszobából, a vizes és véres padlóból, Draco jelenlétéből, a szavaiból, és abból a mérhetetlen fájdalomból, ami ketté akar szakítani, melyet egy levél okozott. Egy levél a múltamból...
Bíztak bennem. És elárultam őket, mindenkit. Az a lány aki voltam, eltűnt és maradt helyette egy... mi? Minek nevezzem magam? Kígyónak? Félembernek? Átoknak? Egy csökevénynek? Amiket elkövettem azokra nincs bocsánat. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy idáig jutottam. SOHA!
Fogalmam sincs mire lenne most szükségem. Mit is vártam el tőle, de ezt nem. Draco szavai még jobban belém hasítanak, és ebben a pillanatban képtelen vagyok bármilyen pozitív érzelmet is táplálni iránta.
Ki ő egyáltalán? És van fogalma arról, hogy én ki vagyok? Vagy voltam... Ha nem is voltak mindig a leghelyesebbek a cselekedeteim, mindig büszke voltam arra aki vagyok, arra az eszmére amit képviselek. Most pedig...
És miért? Mindez miért?
Lassan már úgy érzem a semmiért...
Felállok.
- Rohadj meg - közlöm vele.
Ez az első dolog, ami eszembe jutott. És már nem küzdök azzal, hogy kimondjam, már csak úgy, folynak ki a számból a szavak.
- Van fogalmad arról, hogy mit beszélsz? Igenis van jó és rossz! És én valaha jó voltam. Küzdöttem mindazért amiben hittem, az olyanok ellen, mint akiket most szolgálok. Érted is kiálltam! - a hangom folyamatosan emelkedik - Ki álltam érted! Te pedig annyira sem vagy képes, hogy bármit is tény értem. Elegem van! Elegem van ebből az egészből! Ez így nem élet! Egy önző rohadék vagy! Ha nem az lennél, hagytál volna meghalni! Hisz én már rég nem létezem, már rég elveszett belőlem minden, már semmi nem maradt meg abból, aki voltam. Semmi! Érted semmi!
Még mindig nem tiszták a gondoltaim, még mindig nem tudok úgy gondolkodni, mint általában, mert nem mondtam volna egyébként ilyeneket. De ez a mai nap...
Már túl sok.
Egy gyors mozdulattal fordulok meg és rohanok ki a szobából. Nem akarok itt lenni, nem akarom látni őt. Menekülni akarok. Mindenki elől. El, a semmibe.


~


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2011. 12. 19. - 00:00:18
VISSZASZÁMLÁLÁS
__________________________________________________________________

Most épp minden rendben.
Ebben a pillanatban.
Ritka az ilyen.
Mióta kilakoltatták a Mardekárt több éjszakát töltünk együtt, ami azért érdekes, mert neki is pont úgy saját halója van, mint nekem. Mindegy... Lehet én vagyok csak paranoiás. A gyűrű az enyém, más nem számít.
A karjaiban veszekszem. A kandallóban lobog a tűz. Két borospohár áll az asztalon, mellettük egy üres üveggel. Megittuk már az egészet. Szép éjszaka volt. Talán az is marad. Kivételesen.
Szinte elalszom rajta, ahogy hallgatom egyenletes szívverését. Olyan finoman meleg. Szeretek rajta pihegni, olyan megnyugtató. Szinte félálomban szólalok meg:
- Holnap 9-re Londonban kell lennem.
James-szel van találkozóm. Nem tudom mit akar. De velem és Crassoval is beszélni akar... Azt is furcsállom, hogy mindkettőnkkel, de ő tudja... Nem hiszem, hogy nagybácsi unokahúg beszélgetésre invitálná Tristet. Persze még azon sem lepődnék meg. Jamestől minden kitelik... De inkább arra voksolok, hogy újfent a Potter kérdés jön előtérbe. Hetek óta a nyomukban vagyunk, de mindig kicsúsznak a kezeink közül... De legalább nem csak nekünk...
Holnap hétvége lenne. Az egyetlen nap, mikor hivatalosan is aludhatnánk amíg jól esik. Nem mintha ez általában nem így lenne. Nem túlzottan figyelünk oda a tanulmányainkra. Valahogy egyikünket sem érdekli...


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2012. 01. 18. - 12:35:19
AMINT LASSAN FELÜLT, BALVÁLLA-TÁJT
EGY TELJES ÉLET MINDEN IZMA FÁJT
HALÁLA ÚGY LETÉPVE, MINT A GÉZ
MERT FELTÁMADNI ÉPPOLYAN NEHÉZ


Üresen fekszem mellette, a bor sem képes életet lehelni belém. Nem melegít fel az ölelése, nem hoz lázba a csókja, sem a gyűrű a nyakamban a fehérarany láncon, sem a gyűrű az ő kezén, se semmi más. Túl vagyunk valamin, testgyakorlat, ismétlődő mozdulatok, gyönyörű hazugság, a forróság minden hiánya. Mostanában nem megy, de nem tesz szemrehányást. Kedves tőle, nagyon megértő. Arra tudok hivatkozni, hogy fáradt vagyok. Tényleg így van. Belefáradtam, nagyon. Mindenbe. És nem is érdekel különösebben. Biztos kudarcként éli meg, de őszintén szólva, ez sem érdekel. Mindegy, hogy ott van-e vagy nincs. Mindegy, hogy ölel-e vagy belém vágja a kést. Szenvtelenül létezem, nem járok órákra, nem mozdulok ki többnyire a szobámból, csak amikor átjön, akkor történik valami, vagy mint most, hogy üzent nekem, hogy borral vár, átjöttem. A bor vonzó lehetőség volt, egy cseppnyi feledés, fél üveg érzés a nihillben. Enni sem nagyon eszem, csak olykor éjszaka, mikor elindulok a konyha felé.
Kezem úgy simogatja a vállát, mint egy játék, amit felhúztak és beállítottak ugyanarra a mozdulatsorra. Sima, egyszerű, nem kell hozzá se éreznem, se gondolkodnom, és közben a mennyezetet nézem, a baldachin bordázatát. Remekül meg tudom játszani, hogy minden rendben, neki tulajdonképp csak arra van szüksége, hogy ne legyen veszekedés, hogy érjek hozzá gyengéden, hogy dédelgessem a szavammal, a kezemmel. Persze biztos vagyok benne, hogy belém lát, ismer kívül-belül, legalábbis egykor ismert. Egy fél éve talán jobban ismert, mint most. És talán én is őt.
Nem mondom, hogy nincs miről beszélgetnünk. Bármiről beszélgetek vele, amiről csak szeretne, cipők, bájitalok, Potter (a névre gondolva megsajdul bennem egy furcsa vágyakozás), pletykák rólam és Elenáról, pletykák róla és Crassoról, pletykák a Nagyúrról.
De attól még üres vagyok, csüggedt és szomorú, és ezen nem tud változtatni.
Megszólal, pedig már majdnem félálomba merültem, gondolataim hálója akár a selyem takarnak be édes semmibe.
A depressziósok sokat alszanak.
- Miért? - kérdezem, és még némi értetlen érdeklődés is csendül a hangomban. - A Minisztériumban? - gondolok egyből arra az egyetlen helyre Londonban, ahol jelenése lehet Vikitria Mirolnak, a Mágiaügyi Miniszter patronált unokahúgának, a Roxfort apró királynőjének, a jegyesemnek, aki most olyan édesen bújik hozzám, mint egy kismacska.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2012. 01. 26. - 19:56:36
Az agyam üres. A gondolataim csendesek, szinte már némák. Megtanultam kizárni saját magamat. Nem csak a világból tudok már kilépni, hanem el tudom felejteni azt is aki vagyok. Így egyszerűbb. Könnyebb. Nem akarok megint az idegösszeomlás szélére kerülni, pedig ez az állapot sem áll már messze tőle... Lassan egy új személyiséget alakitok ki magamnak és végleg elveszek... De talán már nem is bánom. A régi tűz már nem lobog a szemeiben, üresek. Akárcsak a világ is elszürkült. Az egyetlen támaszom Draco.
Nem tökéletes a kapcsolatunk. Sosem volt az. Vagy de, volt. A nyáron. Akkor legalábbis annak tűnt. Mikor megkérte a kezem... akkor még minden más volt, de a karácsonyi eljegyzés... akkor már csak tettük, amit megköveteltek tőlünk. Hivatalos leánykérés... Mindenki előtt... Bábként...
Itt már mindenki báb... a szabad akarat már nem létezik. S nem az elnyomás miatt, hanem mert mindenki feladta saját magát... Lassan megszűnünk létezni és nem tehetünk ellene semmit... Csak haladunk és sodródunk az árral...
Vannak még pillanatok, mikor talán még őszinte mosolyra húzódik a szám. Mikor önkétlenül felfelé kúszik az ajkam és azok a pillanatok Draco karjaiban találnak meg. Most is jó. Csendes. Békés. Szükségem van ezekre a pillanatokra, különben végleg elveszek és soha többet nem találok vissza.
Egyenletesen szuszogok. Szinte már alszom. A szívverése megnyugtatólag hat rám.
Kérdést tesz fel. Hirtelen nem értem, de rájövök, hogy én kezdtem a beszélgetést.
- Igen - válaszolom - James magához rendelt minket.
Minket.
Többesszám. Mintha arra céloznék, hogy őt és engem. Ami, pont annyira lehetne reális, mint hogy Tristet és engem. De nem figyelek a szavaimra. Fáradt vagyok.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Draco Malfoy r. - 2012. 01. 27. - 10:35:23
Ujjaim alig érintik, ahogy fel és le siklanak a karján. Fel, és le. Ez kell ahhoz, hogy csend legyen és nyugalom. Ez kell ahhoz, hogy ne szaggasson szét minket semmiféle viszály, düh, kétely, harag. Hogy ne legyenek érzések. Ebben a fel-le mozdulatban ott van az, hogy el akarom csitítani minden haragját, minden szerelmét, minden érzését és a gondolatait is. Ahogy a sajátomat. A legegyszerűbb mágia, egyszerű simogatás, mégis a legbonyolultabb varázslényekhez az egyetlen kulcs: a boszorkányokhoz. Ez a fel és le.
A hangja olyan álmos, hogy nem is értem, miért nem alszik inkább, miért akarja fenntartani ezt a beszélgetést, ha le is süllyedhetnénk végre az akvárium aljára.
Felteszek egy kérdést.
James.
Magához.
Minket.
Lemondó a sóhaj.
- Én nem megyek - közlöm. Nem tudom, miért nem ezzel kezdte, hogy ott kell lennünk. Bizonyára azért, mert tudta, hogy úgyis azt mondanám, hogy nem. Okos lány és ismer engem, és pontosan tudja, mennyire... gyűlölöm? Lenézem? Nem, ennyire nem értékelném fel a nagybátyját. Egyszerűen csak nincs kedvem hozzá, hogy lássam, hogy ő a Miniszteri székben heverészik, miközben az én apám meg a saját mocskában.
A nem falat emel a fel és le közé. Megállítja a kezem. Tenyerem elsimul a vállán, ahogy lassan elsimulunk mi is egymáson.
Aludjunk már. Érzem, hogy ebből megint csak veszekedés lesz és ehhez nincs kedvem.


Cím: Re: First Lady in her badroom
Írta: Vikitria Mirol - 2012. 02. 08. - 11:38:33
Szeretem mikor nyugodt a világ, mikor álom és valóság közt lebegek, itt, ebben a fázisban van csak csend. A valóságban már élni sem szeretnék, az álmaim pedig... képtelen vagyok már álmodni... bájitalt iszok, hogy ne kelljen látnom a cikázó képeket, melyek majdnem az őrületbe kergettek. Nem sokon múlt... Az volt az a pont, mikor eltűnt belőlem minden, ami voltam. Végleg meg lettem törve. Rezzenéstelen arccal teljesítem a parancsokat. Már nem lázadozom. Már nem akarok tenni ellene. Már nincs semmim. De meghalni félek.
Draco az egyetlen, aki képes ebbe a pihentető állapotba hozni. Az egyetlen. Pedig a kapcsolatunk... Nem. Nem gondolok rá. Szeretem. Más nem számít!
Kiscicaként bújok egyre jobban hozzá, ha dorombolni tudnék, biztosan azt is tenném. De még így is van, hogy hasonló hangokat adok ki. Szükségem van ezekre a pillanatokra, mikor nem kell semmi másra figyelnem. Arra sem, hogy esetleg dorombolok.
Válaszol. S nem értem miért mondja, hogy nem jön. Nem is kell jönnie.
Ránézek. Elmúlt a simogatás.
Nem értem, mi történt.
S újra hallom, az előző kijelentésem. Minket. A f....be... Hogy lehettem ekkora idióta? Miért kell elrontanom, ami éppen jó?
Kibújok a karjaiból.
- Rendben.
Adok egy csókot neki, s már helyezkedem is el a saját térfelemen. Nem akarok vitát.
- Jó éjszakát.
Le akarom zárni ezt a beszélgetést. Gyorsan. Minél előbb. Oh, bárcsak ne kérdezne vissza? Bárcsak elég lenne neki ennyi! Felejtse el az egészet. Reggel majd kisurranok és elmegyek. Az is lehet, mire felébred már vissza is érek. Csak felejtse el!