Roxfort RPG

- majd koppan egy nagyot, ha így erőszakoskodik. - a harmadik pofont kapja egy rövid időn belül. Friccs csontos keze nem éppen simogatásra lett kitalálva, és ezt jelzi az a hatalmas piros folt vékony arcán, mégis magabiztosan, flegmán mosolygott, miközben az olajos kezek a lehető legnagyobb erőt kifejtve szorultak a fiú bal kezére.
- Maradj csöndben! - mordul rá a méregtől tehetetlenül és lépteit felgyorsítja. A hirtelen ütemváltás nem tett jót a másik egyensúlyérzékének, és kis híján orra bukott, amit egy kárörvendés ízű, fröcsögő nevetés kísért - Mégsem vagy olyan tökéletes, mint ahogy hiszed. - az a kaján vigyor csak nem akar eltűnni, és ez igazán idegesíti Errolt, de nem annyira, hogy átrendezze arcvonásait, inkább csak a lehető legpimaszabb megoldást választja.
- mégis tökéletesebb vagyok, mint maga. - a nyugodt, tényszerű hangszín joggal vörösítette el az öreg gondnokot, aki megmutatta, hogy munkája azért még erejében tartja, és határozott mozdulattal vágta neki a közeli falhoz, a szorítást nyomássá változtatta, és helye is más lett, ezúttal mellkasa sipított nagyokat a kellemetlen érzéstől. A hirtelen fájdalmat nem tudta már eltakarni a szorult helyzetben lévő fiú.
~nem rántasz pálcát, nem rántasz pálcát, nem ütsz vissza, nem ütsz vissza~ akár egy dogmát ismételgeti magában lehunyva a szemét. Szaglóháma úgy látszik még mindig nem szokta meg ezt a különös, patkányméreghez hasonló illatot, pedig már jóval több, mint öt perc telt el azóta, hogy rajta kapták, hogy engedély nélkül mászkált a birtokon. Sűrű, fullasztó köd volt és esett az eső. Nem értette, hogy milyen ember az aki ilyenkor bent kuksol.
~biztos gyávák~ csak ezt tudta elképzelni lehetséges magyarázatként. A fröcsögő nyál egyáltalán nem az esőt idézte vissza a csupasz fák tövében, sokkal inkább hasonlított a maró kénsavhoz. Nem szerette Friccset, sőt utálta. No, nem azért, amiért a többiek, hogy mindig büntetőmunkára van fogva, hanem amiért ilyen agyalágyult volt, ennyire hülye. Sosem bírta elviselni ezeknek az embereknek a közelségét.
- Merlinre! Hogy nézel ki fiam? - hallatszott az ismerős hang egy jó adag rémülettel keveredve. Horatius Lumpsluck. Őt is utálta, gyűlölte! Nem szerette ezt a nyalizást amit mindenki ész nélkül folytatott nála. De azt kénytelen volt elismerni, hogy nagyon okosan csinálja, hisz amilyen kapcsolatai születtek a klubja miatt. - Jól van Friccs, engedje el, Mr. Dreenman igazat mondott. - hangja határozottan csengett, mire melléről levette koszos mancsát a férfi, de az első reakció nem a felsóhajtás volt, hanem egy gúnyos nevetésféle, amit azonban a tanár se nézett jó szemmel, és egy szúrós tekintettel csöndre intette azt, és berángatta az irodájába.
Szokásos, szidás, hogy tele van lehetőségekkel, és miért vesztegeti el? Mindjárt kezdődik a Lump Klub, és egy árnyalatnyi, csalódott utalás, hogy megint nem hozott ajándékot. Azért azt még nem mondta el, hogy csak az étel miatt jár oda. Pár pálcaintés és szakadt, koszos ruházata egy elegáns dísztalárrá változott, amit szíve mélyéből utált, de elviselt, legalábbis addig, amíg ki nem ért, rögtön átváltoztatta egy kényelmes, nem túl ünnepélyes mugli ruhává, és gyors léptekkel elsietett a helyszínre...

A helyiség már tele volt diákokkal akiknek arcán nagy volt a meglepődöttség, mivel ez az első alkalom az éven, hogy nem csak bőven késve a professzor után érkezett. Arcán a szokásos kedvtelenség, unottan elhúzott száj ami legfőképp annak szólt, hogy még nem voltak kirakva az ennivalók. Pedig nem rég volt vacsora, ahol még az anorexiás hollóhátas lányok és keveset evő, nagyszájú első évesek helyett is táplálta magát, de hát túlzottan hozzá szokott ahhoz, hogy az éjszakát végigzabálja, ami nem éppen jó szokás, de mit tegyen egy alvászavaros fiú? Talán elmehetne orvoshoz, vagy szedhetne rá valami főzetet, de neem, az túl egyszerű lenne neki.
Ahogy megszokták jelenlétét az apró csoportok visszafordultak saját dolgaikhoz és beszélgettek, vagy éppen az ötödikesről mondták el nem éppen pozitív véleményüket. Őt túlságosan nem érdekelte ez az egész. Árnyékként húzódott be egy távoli sarokba, és a falnak nekidőlve, komoran nézte az ajtót, próbálva ezzel meggyorsítani az időt, hogy végre ideérjen a köpcös öregember....

|Errol|
|'96. november - folyosók aztán a terem|

*Tíz pont a Griffendélnek és száz pont mínusz a Hugrabugtól, amiért feltartottak a lépcsőnél, miközben ők kifele áramlottak a nagyteremből, én pedig befele próbáltam áramolni, szó szerint, gyakorlatilag hömpölyögtem, folytam, ahogy a nyakamba szedtem a lépcsőket. Nem sokat száradtam a menetszéltől, mielőtt beesetem volna a toronyba, a Dáma mellén vizes tenyérlenyomatot hagytam, ahogy egy picit megtámaszkodtam lihegni, de aztán már bent is voltam a csupa meleg, csupa fény, csupa vörös, csupa arany, csupa ember klubhelyiségben, ahonnan némi zaklatott kérdés- felelek játék után jutottam a hálóterembe. Az olyan kérdésekre, hogy „Nish, megáztál?” egy hatékony igennel, az „Esik?” kérdésekre egy talánnal, azokra, amelyikek pedig azt firtatták, hogy jól vagyok-e egy határozott nemmel tudtam megfelelni. Nem voltam jó, de ez nem volt újság, melegem volt, fáztam, megint melegem volt, aztán megint fáztam, persze leginkább helycserés támadással, kint volt melegem és bent fáztam, de legalább a fejem nem fájt. Azt mondták elkaptam valami vírust, nem hiszem, hogy szabad lenne az ilyesmiket garázdálkodni hagyni a Roxfortban, de majd én jól terjesztem az igét és úgy beoltok Lump Klubon mindenkit, hogy csak leshetnek. Mondjuk az arrogáns kis hatodéveseket, Malfoyjal, Lamartinnal az élen.
Sebesen öltözködtem, a nyakamig gomboltam a dísztalárt, kötöttem hozzá egy hosszú, kötött, piros-sárga sálat, és még azon csöpögős hajzatomat hátrasimítva visszarohantam néhány emelettel lejjebb. Az ajtó éppen mozgásban volt, de a professzornak nem sok nyoma volt, noha nem is számítottam ma semmilyen nagy eseményre. Csoda, hogy egyáltalán volt Klub. Semmi nem történt. Tényleg semmi. Annyira nem, hogy…*
-Oh, bocsesz-*hajszál híján átestem egy muglin. Mire eljutott az agyamig, hogy mit is láttam már két lépéssel odébb voltam, intettem az ismerős arcoknak, aztán lefagytam. Muuuugli? Itt?! Milyen perverzió ez kérem szépen, ha valami hülye tréfa akkor alighanem lesz néhány barátságtalan szavam a professzorhoz, hogy idehozott egy szerencsétlent, gyorsan fordultam vissza felé, kicsit el is mértem, mert túl közel volt a tisztánlátást kedvéért összehunyorítottam a szemem és így… lassan fazont nyert az alak. Kifújtam a levegőt.*
-Áh Dreenman. Épp most néztelek muglinak, ha pedig beülsz abba a sarokba, ahova indultál, akkor biztos, hogy ma még egyszer-kétszer meg akarlak menteni hülye, kretén varázslóviccektől-*megráztam a kezem, még mindig volt rajta az esőnyirokból, talán nem ártott volna hajat is szárogatnom, de… dobpergés híján hang alapján tájolom be, hogy az öreg megjött, de még úgyis beszélget másokkal. Pálcát azért nem fogok előkapni, magabiztos arccal, esőverten szándékoztam megjelenni, a víz az öltözékem része, kérem elfogadni. *

Jellemző. Újra kudarcba fulladt csendes dühöngésre irányult kísérlete. Mondjuk legalább ebben az évben jobban elnézik, és rá foghatja, hogy ideges az RBF-ek miatt, habár ezt azért leginkább csak a diáktársai hitték el, sajnos az őt tanító tanárok ismerték annyira, hogy tudják ő nem éppen az a stresszelős fajta, sőt túlzottan nem az, amit előszeretettel firtatnak is, ha hanyagságából valami hiba születik, ami azért elég gyakran előfordul. Lassan fordítja hátra a fejét a hang irányába, ahol a griffendéles állt. Fáradt sóhaj közepén megfordult és zsebre rakta a kezét. Tartása hanyag, görnyedt volt, mint mindig.
- Nish. - biccentett egy észrevétlent a fejével. Egy darabig gondolkozott azon, hogy eljátssza-e, hogy fogalma sincs kivel beszél. Szerette az ilyen szórakozásokat, amikor a másik ledöbben és frusztrált lesz egy darabig, de aztán inkább nem tette. Minden testrésze sajgott még, amihez Friccs hozzáért. Még csak az a szerencse, hogy sapkáját nem vette le, mert akkor feltehetőleg nem itt lenne, hanem Dumbledore irodájában, vagyis mégse, mivel lehet, hogy most sincs az iskolában. Ez esetben Mcgalagony szidná össze, ami azért jóval rosszabb. Ösztönösen odanyúl a vékony téli sapkához és lejjebb húzza, egészen szemöldöke vonalához. Fapofával hallgatja végig a másik mondatát, és igazából nem is nagyon figyel a szavakra, pusztán értelmezi őt. Sokkal inkább méri fel a másikat, akit nem nagyon ismert, de igazából foglalkoztatja a személyisége, mivel egyszer hallotta ebéd közben az évfolyamtársait arról beszélgetni, hogy mennyire furcsa néha és teljesen bogaras. Szerette a bogaras embereket, lévén, hogy őt is annak mondták. Az, hogy tiszta víz volt, nem túlzottan izgatta, majd szörnyülködik rajta Lumpsluck egy sort, legyen az ő dolga, őt sosem érdekelték a külsőségek. - hogy te milyen figyelmes vagy. - imitál némi ámulatot, hogy ne tűnjön túl száraznak az iróniája. Hozza a bunkó formáját, de azért belül már elhatározta, hogy módosul az esti programja: már nem csak az evésre koncentrálódik, hanem az evésre és egy kellemes beszélgetésre.
Múltjában bogarászott, hogy még mit tud a fiúról. ~griffendéles, oké ez megvan. fura srác, a hollósok nem bírják és állítólag furán varázsol, vagy valami ilyesmi, bár ezt nem egészen értem.... a franc ez így elég szegényes, most hogy tapossak bele a lelke közepébe?~ ha nem lett volna alapjáratban elhúzva a szája most megtette volna újra, de szomorúan vette észre, hogy ennél jobban már nem tudja, így hát érdeklődve lesett ki a másik takarásából, a nyíló ajtót fürkészve, és ez nagy hiba volt. Amikor találkozott tekintete a professzorral legalább hatszor fulladt bele egy emlékekkel teli merengőbe, de a sorozat megszakadt, amikor valami bájgúnár megállította, egy kis nyalizásra. Ráncai rögtön kisimultak és kedvesen mosolygott. Ennek egyszer örült és szomorodott el, mivel egy kicsi része kívánta azt, hogy valakit felidegesítsen visszaszólásaival, még nem ülepedett le benne a mai elkapása. Bezzeg, ha nem merül bele ennyire az írásba, akkor talán még mindig kint lehetne. Végülis már ez mindegy.
- csak nekem van herótom az öregtől és a csürhéjétől? - bök fejével a házigazda felé. Talán mégse döntött még az esttel kapcsolatban, ettől a választól tette függővé egyáltalán azt is, hogy ne rúgassa ki magát az egész klubból...

|Errol|

*Nem állítom, hogy a felismerés öröme ragyogtatta fel a srác szemét, ennyire átlagos lennék? Nem mintha nem tennék meg mindent azért, hogy lehetőleg pozitívan emlegessenek és ne úgy, mint őt, de azért nah, jól esik az ember hiúságának, ha úgy néznek rá, mintha ő valaki volna, nem csak valakinek a valakije, aki ráadásul hetedéves, ezért kerüld el nagy ívben, mert RAVASZkodik és emiatt harap, nem is kicsit, és főleg, hamarosan kilép a nagybetűs varázséletbe, jó, ha csodálod. Már nem azért, de aki olyankor lép ki az életbe, azt biztos nagyon pofán vágja majd a valóság, elvégre a Roxfort, a maga puha, elvarázsolt szellemiségével nem adja meg igazán a tizenévesek számára szükséges szórakozási, energiabefektetési lehetőséget, nem csoda, hogy annyi itt a frusztrált, beszűkült…*
-Áh, hát persze, alap-*vigyorodom el, ha ő lazára veszi, akkor én miért ne.* -Nem ciki, ha az ember nem akar belerúgni minden útjába akadóba-*a parfümériák szagán túl végre valami számomra is kellemesebb, étek-illatok kerülnek előtérbe, lehet, hogy ma előbb lesz „vacsora” aztán észosztás, és bár én most inkább innék valamit, hideget ami aztán belülről felmelegítene, de ez nem egy olyan buli.*
-Hogy?-*mellé lépek visszapillantok.* -Határozottan talán, éppenséggel igennem. Voltaképpen, ha belegondolsz semmit nem árt nekünk azzal, hogy kenegeti a hiúságunkat az elismeréssel, és még az is lehet, hogy lesz belőlünk valami. Vagy éppen túlságosan rövidlátó az öreg, így kerülnek ide mindenfélék is, de ha jobban körülnézel, a stílusa nagyon nem jön be senkinek-*és tényleg, körbenézek, egy-két buzgócsingtől eltekintvem nagyon kezdeményeznek a professzornál, pedig valahol biztosan mind nagyon tiszteljük őt a tudása miatt.* -Halál felesleges rajta herótolnod magad, ő úgyis meg akar változtatni a maga képére, te pedig úgyse fogsz változni. Innentől kezdve meg mi számít? Mondjuk a hollóhátas kviddics-lányok, akik legalább hiánytalan számban itt vannak mindig, emelve az esemény fényét-*kissé elfordulok tőle, azt asztal felé, öt ujjal hátratúrom a szememből a poliposan tapadós tincseim, végigpillantottam a legközelebbi kínálaton.* -Osztriga-*jellegzetes undor csikorog végig a hátamon, miközben félretolom az adott tálat, egy ügyes mozdulattal kicserélem a forralt borral, így az a felénk eső asztalvégre kerül, távol mindenkitől, két tökleves kancsó árnyékába. Visszapillantok Errolra, azt hiszem ez a keresztneve, de járunk annyian a Roxfortba, hogy bőven tévedhessek, aztán Lumpsluckra.*
-…amúgy mondták már, hogy nagyon piros az arcod? Beteg vagy?

Mohón szippantotta be az új, kellemes illatokat és nem tudta megállni, hogy ne nézzen hatalmas szemekkel a hosszú asztalra. Rendkívül bunkó és udvariatlan volt, ami természetesen egy csöppet sem zavarta, pedig néhányan - aranyvérűek főleg - apró köhintésekkel próbálták tudtára adni, hogy térjen magához, miközben elsétáltak mellette. Mintha nem is hallotta volna, koncentrált meredten egy tányérra, amin hússzeletek voltak tojással és kolbásszal a közepén. Nyálelválasztása pöccintésre beindult és már indult is volna feléjük, elfelejtve, hogy épp egy kérdést tett fel. Erre Nish pazar időzítés keretében emlékeztette, mire azért lassan visszafordult.
- pff... - jó néhány ilyen közbeszólást tett a mondandó alatt és a lehető legegyértelműbb gesztusokkal igyekezte a fiú tudtára adni, hogy rohadtul nem ért egyet. Bár a lányok említésére azért sandán odapillantott a félreismerhetetlen jelenségekre akik most is egy csapatba tömörülve beszélgettek és röhögcséltek. Na igen a sportolás szépen kihozza a női idomokat, pláne, ha ezekre rásegítenek a ruhaválasztással is, mire visszafordult a másik már elindult az asztal felé, aminek rendkívüli módon örült és egy nagyobbat lépve felzárkózott mellé. - érdekes, én mást szűrtem le néhány beszélgetésből. elég jó az akusztikája az épület minden részének. sajnos meghallok olyanokat is, amiket nem szeretnék. és lenne fontosabb dolgom. - többek között felrémlett neki, egy mardekáros lány élménybeszámolója, hogy a nyár egyik estéjén mit, hogy fogott meg, mekkorákat visított, meg hogy hányszor ismételték meg. Átkozta magát, hogy ilyen vizuális típus és gyorsan lehunyta a szemét, erősen szorítva azt a vékony bőrredőt, hogy eltűnjenek azok a képek. Szerencsére megcsapta a forralt bor eltévesztethetetlen illata, a jól ismert fűszerkeveréké. Szerette azt az italt, habár egyáltalán nem vágyott most rá.
- osztriga? - kérdez vissza kíváncsian. Nagyon sok étel új volt neki itt az iskolában, még az ötödik évben is. Otthon az egyszerű, de finom kosztok hívei, és inkább esznek mugli sajátosságokat, mint varázsló dolgokat. Habár ez ugyanannyira népszerű volt a mágikus világon kívül is még sem számított annyira átlagosnak. - még sosem kóstoltam. - elvette az egyiket és szeme elé emelte.
~bazdmeg...~ vonta le az egyszerű következtetést. Fogalma sem volt, egyáltalán melyik része ehető ennek. Kétszer-háromszor megforgatta, majd egyszerűen behelyezte a szájába. Valahogy gondolta, hogy a rossz megoldást fogja választani, és ezt jelezte minden egyes rágásnál az a hatalmas roppanás, miközben a kemény külső váz tört darabokra. Először azt gondolta, hogy csak ropogósra van sütve a külseje, de aztán rájött, hogy ez a szúró érzés az ínyébe és szájpadlásán nem éppen természetes. Az apró szilánkok belekapaszkodtak a puha felületbe kellemetlen perceket okozva a fiúnak. ~skót vagy, kibírod.~ biztatta magát, és próbálta a legtermészetesebb arckifejezést vágni, majd gyorsan töltött magának egy pohárral a legközelebbi italtól, ami a forralt bor volt. Nem törődve annak hőfokával hatalmas kortyokkal próbálta lenyelni a szájüregében maradt dolgokat, ami végre sikerült is, bár kellőképp leforrázta ízlelőbimbóit ahhoz, hogy az este kulináris élvezetei közömbösek legyenek számára, és inkább csak éhségét csillapítsa.
- ja, tényleg elég szar... mielőtt még elröhögné magát saját szerencsétlenségén megfordul, és ugyanúgy puszta kézzel elvesz egyet az elsőként kiszemelt húsok közül, amit szintén nem helyeseltek elég sokan, lévén, hogy már nem ezt írja az etikett, meg azt sem, hogy egyszerre tömjük be a szánkba. Legalább addig nem szólalt meg, míg az tele volt.
Piros az arca... Szemei összeszűkültek, és habár nem lehetett érteni, hogy mit morgott hadarva az orra alatt, arról  nem lehetett kétsége a másiknak, hogy jó néhány sértésnek lehetett gazdája, de aztán mégis válaszolt.
- igen. - nem volt kedve elmagyarázni incidensét, úgyhogy a kisebb ellenállást választotta, ami talán nem a legpozitívabb a beszélgetés számára, de szerencsére elég kreatív ahhoz a hollóhátas, hogy ez ne okozzon neki gondot. - én nem értem. - micsoda ritka mondat a szájából! pedig néhányszor csak az önérzete nem meri hangosan kimondani, habár nem is órákon van erre szüksége, hanem sokkal inkább a könyvtárban töltött időszakban, amikor néha nem elég egyszeri olvasás ahhoz, hogy megértse az archaikus nyelvezetű szövegeket. - miért olyan fontos az, hogy rajtam egyszerű mugli melegítő van, az lány meg minden lépténél csörög attól a sok undorító ékszertől. - mutatott egy a közelben elhaladóra, aki valóban rendelkezett az említett tulajdonsággal, és emellett süket sem volt, és a méregtől vörösen vágtatott arrébb; az erőteljes léptek még inkább errol igazát bizonyították...

|Errol|

*Némely embereken vagy nehéz kiigazodni, vagy én nem vagyok szellemileg elég friss ahhoz, hogy értelmezni tudjam azokat a változatos pöfögő hangokat, amivel alámzenél, de hát legyen, alighanem ez a negatív véleménynyilvánítási formája, bár én jobb szeretem a verbális kommunikációs formákat, amennyiben véleményről van szó, egyébiránt pedig mindenki csináljon, amit csak akar, nem fogom megtéríteni. Milyen jó, hogy legalább nem hagy itt két szó között teljesen, csak félig-meddig, de hát azért van a merőkanál és a pohár, hogy kárpótoljam magam. Megmerítem a bíborló-lilálló italban, átkeverem, mert én szeretem, ha mozgásban van, persze a fülem és a figyelmem az övé.*
-Mármint mást szűrtél le a professzorral kapcsolatban hallomásból?-*pillantok rá, aztán körbe, de a beszélgetések tompa zsongássá olvadnak össze valahol a befogadóképességem határán, csak a legközelebbieket értem, de mivel ott meg éppen a számmisztika legújabb kutatási eredményeiről van szó teljesen olyan, mintha egy szót se értenék belőle.* -Avass be kérlek, mert az én szerény hallomásaim és ismeretségi köreimben körkörösen szidják a módszerét, vagy éppen mulatnak rajta, a tisztelet csak az olcsó képmutatási csillog a szemükben-*milyen szépen megfogalmaztam, ezért már járna egy házi dolgozat K, a miheztartást végett. A poharamba csorgatom a kanálból az italt lassan, rubintoknak fantáziálom a félreesett cseppeket, így aztán jókora fáziskéséssel kapom fel a fejem, miután belekóstoltam, de élvezhetetlen melegnek találtam a bort.*
-Neh!-*jajdulom a futóféreg-rajongók nyers borzadályával, amikor eső után az autóutak kocsikázva kedvenceik tetemei szőnyegként borulnak eléjük, de a katasztrófa már megesett, meredten figyelem, ahogy rág és csak rág, és nem köpi ki, pedig józan értelemmel én bizonyosan ezt tenném.* -Ki kell inni-kanalazni a héjából-*az őszinte csodálattól elfúl a hangom, vagy a visszatartott nevethetnéktől-sírástól, felényújtom a poharam, amikor szemlátomást ital után kutat, hitetlen-döbbentem megrázom a fejem.* -Ember, forradalmasítottad az osztrigaevést. Hogy eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy a héját is kár elpazarolni-*hörrenem elcsukló hangon, még mindig az arcizmaimmal viaskodva, aztán új pohár után nyúlok, mert erre a megrázkódtatásra inni kell. Na meg persze a témaváltásra is inni kell.*
-Valóban nem értem miért jó, ha valaki karácsonyfának öltözik-*halkítom le a hangom, mert azért mégiscsak megvan a határ a cinkosság és az udvariatlanság között*-de ha jobban megnézed, az ékszerek a mi kultúránknak is gyakran súlyos részei, attól még nem látszik valaki kevésbé varázslónak. Elvégre valahol a varázspálca is csak egy ékszer-*az új boromba kortyolok, legalább annyira ízlik, mint amennyire az előzőt nemes cél érdekében áldoztam fel, rápillantok újra*-Viszont a te mugli melegítőd azt sugallja, hogy a varázslók nem számítanak, nem léteznek, nem lényegesek, csak valami mellékes csökevény a muglik evolúciójában, nem pedig fordítva. Ugye érted, hogy ez miért bántó egy igazán varázsló érzelmű mágus számára, főleg egy mágustársadalmi összejövetelen?

A kudarcba fulladt osztrigaevés után a majdnem osztrigaevésbe fulladt fiúnak a saját magáról alkotott hiba nélküli zseni képe kicsit csorbult, de igyekezett a legkevesebbet mutatni ebből. Jól tudta magáról, hogy majd az esti elgondolkodáskor - az gyönyörű, néma időszak amit minden nap hajnali egy óra környékén tölt a sötét klubhelyiségben, amikor az összes tökéletlenségét saját magára zúdítja, és mazochistaként loval bele a szentimentális gondolataiba elhatározva, hogy mától megváltozik mindenféle következmény nélkül -  úgyis elő fog jönni, akkor meg minek rontsa el a kedvét már most?
Egy fejbiccentéssel köszönte meg a felé nyújtott poharat, majd amint kiürült lerakta maga mellé az asztalra. Az ízlelőbimbói halálának szánt csendes pár másodperc miatt szerencsére nem hallotta meg a mögötte röhögőket, de azért nem neheztelt, hogy Nish ilyen lazára vette a figurát, bár biztos volt benne, hogy majd hallgathatja, hogy 'az a pancser dreenman még a bishop kölyöknél is nagyobb lúzer... képzeljétek a múltkori lump-klubbon...' és ezek díszes számú társait. Jó pletykához híven valami olyasmit várt két hét múlva, hogy 'te tényleg megetted a fából készült osztriga alakú díszítéseket...'
- nem szeretem a kitaposott utakat. - gúnyosan elvigyorodik saját magán. Vagyis inkább kárörvendő énje röhögi ki azt, amelyik nem jött rá erre az egyszerű dologra. Hiába minden külső jel, nem volt ez a sikertelen pillanat elég egy akkora jellemfejlődéshez ami nyílt önkritikához vezetett volna. Az előbbinél nagyobb nyugalommal hallgatja végig az új témára való reakciót és unott arca a közömbösségtől az örömig vezető összes lépcsőfokot bemutatta nagy részletességgel. A végére már kiszakadt belőle egy lenézést tükröző nem éppen szívmelengető elfojtott kacaj is. Mások szerint bunkó, saját maga szerint őszinte, miért takargassa véleményét, ha a kimondásából nem származik olyan dolog, ami az ő szemében hátrányként van feltüntetve. - várj, várj! - még mindig mosolyogva felemeli a kezét, hogy most hagyja abba, mielőtt még röhögőgörcsében ott hagyná a griffendélest. Az persze meg sem fordul a fejében, hogy az előbbi példából tanulva ő is mutathatna valami kis empátiát - te komolyan azt hiszed, hogy a fejlettebből alakult ki a fejletlenebb? - csapzott vonásai némiképp rendeződtek - pedig a hallottak alapján volt egy kevés kételyem, hogy miért nem a hollósok közé kerültél, de most már... - a gyorsan elhadart mondat elharapott véggel leginkább egy saját magának szánt megjegyzés, amit pusztán azért nem fejezett be, mert nem tud olyan gyorsan beszélni, mint ahogy ez a mondat át suhant az agyán, és már rögtön kezdett is az újba, amit egyértelműen a másiknak szánt - ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy kezdetben csak mi, varázslók voltunk és genetikai sérülések útján lettek utódaink sárkány-, vagy éppen szúnyogszerű lények... - az az irritáló mosoly újra megjelent egy kis időre, de megszólalásával szinkronban tovaszállt - nem hiszem, hogy az embereket be kell, hogy határolja egy olyan semmiség, mint a külsőség. a tartalom adja a forma alakját, csak ugye ahhoz olvasni is kell tudni, ami meg keveseknek adatik meg... - fintorogva elhúzza a száját, undorodik a világ ekkora égbe kiáltó hibáitól, de itt még nem fejezte be - egyáltalán tudod miért hordunk ruhát? mert van egy ilyen képzetünk, hogy védelmet nyújt a támadások ellen, a hideg időszakban meleget ad illetve segít eltakarni esetleges testi hibákat, amikre nem vagyunk büszkék. ha ezeket sorra veszed, nem értem mi a bajod a mugli ruhámmal. - az ő szemében ez egy hibátlan, megdönthetetlen következtetés, és tökély-képzetébe szűkült elméje egyáltalán nem tud elképzelni a helyeslésen kívül más reakciót...

|Errol|

*Nyüzsgés, kacagás, színek, forgolódó emberkék, egészen behúzódom az asztal,  a bor mellé, az ott árválkodó széket magam alá rántom, fél könyékkel az asztalon hódolok az édes élvezetnek.*
-Ahogy elnézem nemhogy a kitaposott utat nem szereted, de bozótvágó kés nélkül eleve el se indulsz, mert majd te vágod az utat-*pillantok fel rá, így alacsonyról szemlélve tiszta óriásnak látszik, megszeppenten kapom magam alá a lábaimat, miközben nézeteket fejt ki, jó demagógiával, ellenállhatatlanul, ártatlan bólogatásra hagyva csak érdemi lehetőséget, úgyhogy muszáj szembekerülnöm ezzel, felemelem remegős kezemet mintegy félősen, elvigyorodom.*
-Ember, ember! Szó sem volt arról, hogy én mit és hogyan gondolok! Sohse állítottam, hogy a varázslók leromlásából lettek a muglik. De manapság életveszélyes azt mondani, hogy a jobb muglikból lettek a varázslók-*fénylő mindenttudás a szemében, mosolyra húzom a szám, annyira aranyos ebben a magából kikelt formában, hogy szinte meglátom benne a gyereket, pedig nekem aztán tényleg nincsenek apai ösztöneim, és szándékaim meg még annyira se, lassút pislogok.*
-És még téged tartanak szűkszavúnak-*lenyűgözöttségemnek nem adok más hangot, csak a „rajongó” tekintet, elvigyorodom.* -Nekem semmi bajom a ruháddal. Azon kívül, hogy muglinak néztelek benne és csúnya és zajos az anyaga miatt. Általában ilyen gyorsan eldöntöd valakiről, hogy mit gondol, amikor nem is, vagy esetleg van lehetőség véleményt nyilvánítani?-*fellesek rá megint, bekortyolom a bort, ami kihűlt valamelyest a kezemben tartogatva, sajnos nem tudok olyan mértékletes tartózkodással viseltetni, mint ő.*
-De minek ezen agyalni, ezt vetted fel, majd viseled a következményeket, ha esetleg valaki kifogásolja, szóval vagy éppen tettel. A te merészséged, hülyeséged, fájdalmad, szégyened, vagy éppen önnön dicsőséged-*megvonom a vállam, vetek egy pillantást a professzor felé, kicsit előrébbhajolok hozzá, maradok a halk hangvételnél*-A tartalom nem ad formát, csak lehetőséget, ahogy a külcsíny sem mutat semmit a belbecsről. Ezek teljesen függetlenek egymástól, de miért rejtegetnék mugli öltözetbe az erényeid, ha egyszer varázsló vagy, ugyanígy miért akarna egy mugli pálcával hadonászni, ha az csak nevetségessé teszi magát vele? Detto ugyanez varázslóknál. Szóval személyes bajom nincs. Tőlem aztán fűszoknyában is lehetnél-*nevetek fel, ahogy megpróbálom elképzelni, de mielőtt a szertelen vidámság erőt venne rajtam szolid fájdalom sistereg fel a halántékomnál, a szememet hunyorgatva nyúlok inkább a poharam után. Nem, azt hiszem ezt nem kellett volna az agyamra erőltetni, most jön a nemes bosszú, hátradöntöm a tarkóm a falnak.*
-Okéh, ki se fejtsd mit gondolsz… igazad van-*becsukom a szemem, lenyelem a bort.*

- ó, köszönöm. - valóságosan bóknak vette a kijelentést, habár abban nem volt biztos, hogy annak szánták, mindenesetre neki tetszett ez a mondat, és már jól el is rakta, hogy legközelebb felemlegethesse, ha a témához való.
~één, vágom az utat~ magabiztos mosollyal réved a távolba, és aprókat bólogat hozzá. Csak ekkor tűnik fel, hogy Nish már leült, és így egy elég kényelmetlen helyzetbe léptek át, ami a hollóhátasnak sem tetszett, ezért pálcája segítségével magához rántott egyet - szándékosan a terem másik végéből a legnagyobb tömegen át -. A nagy sebességgel közlekedő objektum - sajnos - senkit sem talált el, de jó pár embert eléggé megijesztett. Az egyetlen szerencse az volt, hogy az épp beszélgető professzor semmit sem látott az egészből. Mikor közel ért, lelassított az egyszerű fa ülőalkalmatosság. Errol megfogta és elrakta a pálcáját, majd hanyagul levetette magát. A másik mellett ült, nem szembe vele. Kezeit zsebre vágta, lábát pedig hosszan kinyújtotta maga elé. Törzse nem volt éppen egyenes, és feneke sem ott kezdődött, ahol az ülő rész összeért a támlával.  
~szűkszavú...~ valóban az volt, nagyobb társaságokban. Ritkán volt alkalma, ilyen beszélgetésekhez, mivel vagy az aurája miatt, vagy már csak elvből kerülték őt, aminek igen hálás tudott lenni, bár az mindig is bosszantotta, hogy félreismerték őt, mert megfelelő társaságban igenis nagyon rendes és jófej tud lenni. A glasgowi kortárs költők estjén is kifejezetten jól érezte magát, méghozzá úgy, hogy senki más mulatságát nem rontotta el, na és arról se feledkezzünk el, hogy a társaság muglikból állt - habár némelyikük legalább olyan elvarázsolt volt, mint ez a kastély -.
- csúnya.. - ismétli nem éppen gúnymentesen a szót, de úgy döntött inkább nem kezd bele az esztétikáról szóló kiselőadásába, mostanában ahhoz is lusta lett, hogy valakit úgy istenigazából megsértsen, habár nem hitte, hogy pont ezt a fiút fogja. Utálta a griffendéleseket és a mardekárosokat. Legtöbbjüket túl egysíkúnak látta, amit undorítónak talált, mintha mindegyikükre ráhúztak volna egy oroszlán vagy kígyó jelmezt, miközben magzatok voltak, és a ruha nem engedte, hogy valós alakjukká manifesztálódjanak ezen a világon. Egész testét kirázta a hideg ezekre a gondolatokra. Azt azért nem felejtette el, hogy vannak kivételek, és az egyikkel éppen beszélget. - azért vagyok előítéletes, mert az esetek kilencvenöt százalékában igazam van. - ismétli - furán - hatalmas közönnyel saját maga által felállított nagy igazságát, majd kisvártatva hozzá teszi - aztán, néha bejön az az öt százalék... - húzza el a száját.
Azért volt vicces a beszélgetésük, mert minden csendet kitöltöttek. Ha egyik pontot rakott mondata végére, akkor a másik csakazértis odazsúfolta a saját reakcióját rá. Mindegyikük saját magának akarta az utolsó szót, legalábbis a fiatalabb igen, és emiatt szerette volna azt gondolni, hogy a másik is.
~na de ennek mostmár megvárom a végét, és csak utána válaszolok, hogy lássa nem vagyok én olyan, mint amilyen tényleg vagyok...~ kínosan elmosolyodott saját gondolatán, de feladva elveit elővette bozótvágó kését, hogy lehámozza magáról a saját tettei iránti felelősség kezeit. Még nem jött el az ideje, még vannak körülötte mások is. Fájdalmasan veszi észre, hogy ízlelőbimbói még mindig nem akartak helyre állni, olyan varázslatot meg nem ismer, ami ez ellen tenni tudna valamit. ~meg kéne tanulnom ilyen apró, praktikus bűbájokat.~ és ezzel el is határozta, hogy következő könyvtár látogatásakor valami ilyesmi témájú könyvet fog keresni.
És végre Nish is befejezte a gondolatmenetét, amire már hangzott is volna kontra, illetve a rekontra, mikor szép lassan eljutott tudatáig az utolsó mondat. Tekintete és szája összeszűkült, nagyot fújtatott orrán keresztül. ~megölöm...~ akár a varázslósakk leütött bábui porladtak szét dührohamait tartó gátak axonjai hosszú fonalán. Lassan megfordította a fejét, hogy szembe legyen végzős társával, és már-már arra készült, hogy szokásához híven pont ott nyúl hozzá a másikhoz, ahol fáj, de aztán mégsem ez történt. Merev teste lassan kiengedett, szemei érdeklődően fürkészték a másikat, de nem szólalt meg. Lassan felemelte lábát és szárát megtámasztotta a másik combján. Mindkét kezével rájuk támaszkodott és összekulcsolta szája előtt az ujjait. Előrehajolva fürkészte a másik érdekes cselekvését, igyekezve nem megzavarva a mozdulatai neszével. Mi lehet ez a fura reakció, amit még sosem látott, amiről még sosem olvasott testbeszéddel, gesztusokkal, pszichológiával foglalkozó könyvekben? Mi ez, amiről nem tudja, hogy micsoda?
Hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a székét, és nem törődve az eddigi csönddel úgy helyezte el, hogy pontosan szembe legyen beszélgetőtársával. Ismét felvette előbbi pozícióját, azzal a különbséggel, hogy némileg oldalra billentette a fejét.
- ez micsoda? - talán nem így kellett volna kezdeni ezt az egészet, de lényegében nem nagyon tudja zavarni - miért csinálod ezt? ez betegség? ha igen, akkor pszichológiai alapú, nem? - csak úgy küldte a kérdéseket egymás után, nem hagyva szüneteket köztük, és izgatottan várta a választ, ami lehet, hogy közel sem lesz olyan érdekes, mint amennyire ő azt elképzelte...

|Errol|

*És megköszöni. Komolyan, az agyam eldobom néha az emberektől, hogy mennyire nem érzik az iróniát, vagy ha érzik is, képesek teljesen simán úgy tenni, mintha az ott se lett volna, füst, érted, semmi. Megköszöni, neki jó, ő a bozótvágó harci lézer, a buldózer és ebben a tudatban teljesen elégedett. Ha valami tanhoz hasonlítottam volna, azzal is teljesen elégedett lenne. Hogy imádhatják… bár voltaképpen ha belegondolok az előbbi csaj, ugyan sértetten elvágtatott, de a következő beszélgetésében a téma ez lesz, úgyhogy voltaképpen hálás lehet a beszólásért, mert van mivel dicsekednie, van miről beszélni és barátainak álcsodálástól nyirkos szemei előtt riszálhatja majd a kincseit, álirigy sóhajaiktól teljesen körülrajongva. Bonyolult ez már, bonyolult nekem, megrázom fájós fejem, elvégre mégsem hagyhatom romlott tudatban, de mielőbb odatenném a pontot vagy a kérdőjelet a köszönésének végére, továbbhalad, én meg mint valami meglassult átok próbálom követni.*
-Mindenkinek megvan a maga igazságsága és ha te csak a sajátodat vagy hajlandó észrevenni, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy  95%-os a saját igazad. Persze így is lehet élni, csak minek?-*olyan erőtlennek érzem a hangom, mintha nem is én lennék, micsoda öröm, be kéne vennem a gyógyszerem, de most ennyi ember előtt előkapni, nem, inkább becsukom a szemem és pihentetem egy kicsit a fejem, egy ilyen közbeszólás után úgyse sokáig tart még „hollóhátasnak” ahogy korábban utalt rá, mindegy is, elmegyek innen egy fél év múlva, nem dolgom megváltani a gondolkodását, különben is, ki mondta, hogy én tudom jobban? Csak azért mert van két év előnyöm? Na ne röhögtessem már ki magam magammal… jaj, ez megint bonyolódik, a szék lábának dermesztő csikorgására összerezzenek, honnan került ide szék? Az előbb reptette, jól van, de hogy került szembe velem, bután meredek rá.*
-Olyan, vagy, mint egy bagoly-*csak nem pislog annyit, kihúzom magam, a hátam, nyakam, tarkóm a falnak simítom. Tök madárszerű. Vajon ha rosszul válaszolok előrevág a fejével és kitépi a zsigereim? Tündér keresztenyám, ezt nem hagyhatod!.*
-Öhm, a válaszom egy határozott talán-*nyelek egyet, próbálom nem nagyon hülyének nézni, egyáltalán miféle kérdések ezek, ilyet nem kérdez meg az ember, már csak udvariasságból se, nem veszi észre a másik száján a vaj és/vagy egyéb halvány színű foltot, a félrefésült hajat, a macskaszőrt a fülében… meg ilyen apróságok. A talárom alatt az oldalamnál tapogatódzom végig a dobozkám után, egyelőre nem akar a villogósan eleven színű hengerke a kezembe akadni, ez nem kicsit dúlja fel a lelkivilágom.*
-Tiszta kedves, hogy így aggódsz, bár van egy olyan érzésem, hogy az aggodalom helyett inkább azt lesed hogyan tudnál összecsomagolni egy mikroszkóp alá, csak tartasz kicsit az ekkora kiterjedésű transzformációs bűbájoktól-*a sapkájára koncentrálok, mivel az elég pasztelszínű ahhoz, hogy ne homályosodjon el folyton, vagy legalábbis annyira nem zavar, hogyha az homályosodik be, mert úgyis csak egy sapka.* -Amúgy dehogy, nem vagyok én dilis-*méltatlankodom erőtlenül, a másik kezemmel is végigtapogatom a lehetséges ruhafodrokat, baljós sejtés körvonalazódik bennem.* -Csak egy kis fejfájás, biztos a front… Túl éles a szemed, nem mondták még?

- ó, aggódok én érted. - mindenféle hangsúlytól mentesen válaszolt, agyának legnagyobb része az esetleges tünetek beszkennelésén fáradozott, keresett izzadó tenyeret, homlokot, kipirult arcot, véreres szemet, kiütés nyomokat vagy akármilyen furcsaságot, de a fájdalom ekéjének jellegzetes barázdáin kívül semmit nem talált - perpillanat te vagy az egyetlen normális a teremben. - tényleg túlságosan elvonatkoztatott a beszédtől, ha ilyet kitudott mondani mindenféle utókorrigálás nélkül.
Volt benne valami furcsa vágy, hogy felajánlja, hogy kikísérje a mosdóba ott pedig elkábítsa és bevonszolja a bájitaltanszertárba (hisz úgy sincsenek most ott), ahol pár csepp veritaserum társaságában kihallgassa a fiút.
~sose tudnák meg, hogy történt ilyesmi. ott már rég nincsen senki ilyen későn, a prefektusok még sosem kaptak rajta, ha tilosban járkálok, Friccs pedig le van szarva~ nem tűnt fel neki, hogy az eddigi redőnyök, amik ráültek íriszére nyom nélkül tűntek el megmutatva ezzel összes gondolatát annak, aki belenéz. Ő pedig úgy érezte, hogy ez az új tudás, ez a furcsa, újonnan jött perverziója olyan fénnyel ragyogja be a termet, hogy nem is nagyon lát mást a hatalmas fehérségben. Errol Dreenman mindig tanul a hibáiból, csak éppen nagyon ritkán veszi ezt a tapasztalatot figyelembe. Úgy érzi, hogy lebeg, vállára veszi a zsenialitás erdőtüze, pedig csak keze kúszik pálcája felé, mikor valami aggasztó történik.
Egy félmondat, egy elharapott félmondat nyeli el ezt gyönyörű fehérséget, ami eddig körülölelte, és hiába érzi úgy, hogy canon-reflexei is működni kezdenek, még sem tudja megakadályozni azt, hogy még auráját is beszippantsa ez a pár szó.
'Amúgy dehogy, nem vagyok én dilis' nagy erővel pattognak koponyája falán a szavak, és ereket szakítanak el agyában, de nem. Ha most abbahagyja a beszélgetést, akkor elviharzik innen, beleül a múlt fotelébe és észre se fogja venni, hogy esett bele abba a keskeny résbe, ami a párna és a karfa között van.
~ELÉG~ látja, ahogy a márványból faragott szavak egy utolsó, hatalmas sikoltással robbannak szét, az éles darabok pedig bekerültek az ingerek közé néha eszébe juttatva ezt a pár őrjítő pillanatot.
- én viszont dilis vagyok. - még érződik rajta a feldúltság, de csak mint a nyújtózó macska testén a hideg. Végigfut, majd farkán keresztül átadja a közegnek. Idegeskedjenek mások miatta, neki most nincsen kedve - és ez az egyetlen igazi érték bennem. - mugli-, és varázslópszichológusok jelennek meg előtte, tesztek, amik felhúzzák, elszomorítják. Rorschach tintapacáit tetoválja agyára. Összegzések, elemzések, félreértésekből született kiértékelések, ijedt tekintetek, apja vállán menedéket kereső édesanyja, és mindig szeretetteljesen vigyorgó kishúga - de bennem legalább van. - alaposan szétnézett a termen hatalmas megvetéssel a szemében, fekete füstként szálló dühe, egy ponton apró tündérmanókká alakult, akik kegyetlen tetteikkel pánikba, kiáltozásba kényszerítette a tömeget. Képzetében senki sem volt olyan gyors, hogy pálcát rántson és megállítsa őket.
Mikor visszafordult már nem tűnt annyira utálatosnak az arca, de belsejében egy hang folyamatosan hívta a megtorlásra. Óvatosan előhúzta a pálcáját, és combja mellé szorította. Törni szeretett volna. Az összes tányért, edényt, drága porcelánt és üveget a falhoz vágni, a teremben mindenkit könyörgésre kényszeríteni, hogy hagyja abba, fejezze be.
De nem, nem tehette meg. Sóhajoknak is beillő indulatos lélegzetvételek keretében csúsztatta vissza vesszejét a helyére, és próbált teljes mértékben a beszélgetésre koncentrálni.
- ma és a következő három napban semmilyen front nem fog jönni. - blöfföli fapofával. Igazából fogalma nincsen arról, hogy mit mondanak az elkövetkezendő időjárásról. - mi ez? - a fiú egyik legnagyobb szerencséje, hogy a hollóhátasnak nem tűnt fel kutakodása, annyira lekötötte saját kis problémája, ami hirtelen megszűnni látszott, és egy baljós vigyor jelent meg arcán. - elkísérjelek aaaa gyengélkedőre?...

|Errol|   

-Ezt akkor most én is vehetem hízelgésnek-*nem érzem különösebben erőteljesnek magam, főleg ahogy szemlél, hosszadalmasan, meredten, bágyadt mosollyal intek el az arcom előtt, némiképpen jelezve felé, hogy éppen ilyen arca van. Tiszta kettyós, látszik rajta, mégis a szavaival inkább megdöbbent, mintsem értelemmel töltené el a gondolataimat.*
-Gondolod, hogy a dilisség erény?-*aggodalmas kételyt fogalmaznék, ha mernék, de valahogy idegenszerűen hat ezzel az elmeredő tekintettel, a kezeimet a zsebembe rejtem, kínosan érzem magam előtte, jobban örülnék, ha nem szorítana sarokba, de Merlinre Nish! Ez voltaképpen csak egy kölyök, semmi több, akármilyen furcsán is viselkedjen, mégiscsak egy gyerek.*
-Most már nagyon nem vagy madárszerű-*korrigálom a korábbi állításomat, kihúztam magam a székben feszengve, elpillantottam a professzor felé. Vajon nagyon neheztelne rám, ha fognám magam és elmennék? Alighanem feltűnne neki a hiányom, főleg, hogy ha én felbujtom, akkor Errol se marad itt sokáig, sőt, ahogy elnézem maximálisan készen áll a dobbantásra. Elbírja a hátam még ezt a felelősséget, de nekem mennem kell. A falnak támaszkodva felállok.* -Inkább olyan vagy, mint aki meg akar harapni. Uralkodsz a vonásaidon, vagy ez már az uralkodott verzió? Valójában tényleg meg akarsz harapni?-*vigyorodom el, hátrasimítom a haja, a zsebeim olyan üresek, hogy szinte konganak, ha beleesne valami tök visszahangos lenne az egész, de inkább nem forszírozom ezt sem.*
-Jobb vagy, mint egy meteomágus. Hiperérzékeny vagyok rájuk, három nap, az már szinte itt topog a szomszédba. Nem kell elkísérni… csak felmegyek egy pillanatra a szobába és már jövök is vissza-*ide? Vissza? Esélytelen, de azt neki nem kell tudnia.* -A világért se venném a lelkemre, hogyha miattam neheztelne meg rád a professzor, vagy Frics elkapna, amint a folyosón őgyelegsz, korán van még de ugye nem szabad kint tartózkodni-*valamiért van egy olyan késztetésem, hogy felhívjam a figyelmét ezekre a legalapvetőbb szabályokra, valahogy nem hiszem, hogy különösebben észben tartaná, sokat pörögne rajtuk, legalább csak annyit, hogy szabályszerűnek tűnjön a megkerülésük, mindenféle óvatosság nélkül… Aranyos.*
-Vagy tudod mit? Jobb, ha elkísérsz a toronyig, a professzor úgyis aggódik, ha egyedül kószálunk-*ellököm magam a faltól, bizonytalanságot nem hagyok a mozdulatomban, és igyekszem nem megbillenteni a fejem, ki állította, hogy az ember agya körül nem éles üvegszilánkokkal van kitömve a koponya, mert az se tudott sokat az emberi felépítésről.* -De a gyengélkedő nem kell, csak beveszek valamit a fejemre egy picit szédülök-*meg egy picit szépítek is, de ez már teljesen részletkérdés. Bíztatóan rápillantok, aztán némi könnyed szédelgéssel az emberek között az ajtó felé indulok.*

~csak azt a csöpp fertőző részt szeretném kiharapni belőled, ami még köt a tömeghez, ami nem engedi, hogy olyan szabad légy, mint amilyen én vagyok. csak lehántom rólad azt a hámréteget, ami már összeért a romló világ bűzével, és az alatta lévő szűz részt rezisztenssé teszem az érveimmel.~ képzelete nagyon elszaladt, és észre se vette, hogy egészét felépítő paradoxonok újabbal bővült. Utálja, ha két ember hasonlít, ha valaki nem tud egyedi lenni, ha valaki sablon, és most mégis saját képére szeretne formálni valakit. Ha ez majd eszébe fog jutni egyszer, akkor biztosan az lesz az első gondolata, hogy ismét isteni erény birtokosa lett, hisz a mugli legenda szerint így történt az ember teremtése.
Az ő arcát is megfestette a benne zajló betegség, habár ez a jelző teljesen más értelmet nyer nála, mint a migrénjeivel küszködő griffendéles fiúnál. Míg nála a belső tűzként emlegetett életerő parázslani látszik, addig Errolban valami olyat kebelezett be, amit nagyon nem kellett volna, és a sűrű fekete füst koromja lassan lemoshatatlanul rá fog ülepedni a másikra, ha még sokáig együtt lesznek.
- nem akarlak én bántani. - és valóban, akármennyire nem volt éppen biztató hangneme, a saját értelmezése szerint nem hazudott. Sőt! Egyenesen jót tesz majd Nishnek azzal, amit tenni fog, mert... mert... szóval jót fog tenni, ő érzi.
Habozást nem tűrve már fel is állt, és karjánál fogva segített föltápászkodni a nála magasabbnak, és hát elég viccesen mutattak, hogy a rátámaszkodó végzősnek jócskán le kellett süppednie ahhoz, hogy a helyzet ideális legyen. A hollóhátas fiú céltudatosan haladt a kijárat felé, és közben elkapott egy kisebbet és mogorván odaszalajtotta Lumpsluckhoz, hogy mondja meg neki mi a helyzet. Közben azért imádkozott, hogy nehogy úgy gondolja az öreg, hogy ő is velük tart. Remélte, hogy fontosabb neki a boldog nyugdíjaskor megalapozása, mint egy jelentéktelen fejfájás. Ami talán csak neki jelentette perpillanat a világ közepét.
Kiértek.
Szétnézett a fáklyákkal szegélyezett folyosón. A mágikus tüzek kellemesen cirógatták arcát. Ilyenkor mindig eszébe jut, amikor elsőéves korától kezdve, mindig eljátssza a friss húsokkal, hogy egy bizonyos adományért - kezdetben csoki, majd pénz - cserében belenyúl a forró tűzbe. Persze a sok tejfelesszájú még igazából bele se gondol, hogy az iskola számít a töménytelen balesetre, és hogy varázslással mennyi minden elérhető, így a tűz se mardossa meg azt, aki belenyúl. Mikor összegyűlt a kellő mennyiség, abból amit kívánt évről-évre gazdagodó látványelemekkel tarkítva kezdetét veszi a show. A sok balfácán csak ámul, de mindig van egy aki kipróbálja, és rájön a tükre. Aztán egy hétig hallgathatja, hogy 'add vissza!' kezdetben a 'nem adom!' és valami gyermekded átok volt rá a válasz, aztán észérvek, most meg már csak gúnyos nevetés és az 'aki hülye, haljon meg'.
Senki nem volt ezen a részen, csak ők.
- bocsi, nem túl jó a szemem. - szabadkozott, és elővette pálcáját, hogy egy 'lumos'szal javítsa a viszonyokat. 
Lassan lépdeltek, aminek oka nem a hatalmas nyugalom volt, hanem sokkal inkább az, hogy nehéz terhet kellett cipelnie, de végül is csak elértek az elágazáshoz, ahol jobbra kellett fordulni a vécékhez. Hirtelen mozdulattal fordította a fiú mellkasa felé a pálcáját, és még mielőtt az ellenkezhetett volna sóbálványátokkal sújtotta.
Ez mint utólag kiderült, nem volt a legjobb ötlet, mivel a súlya elég nehéz volt, és néhányszor majdnem kicsúszott a kezéből, miközben végighúzta a szőnyegen.


- finite. - mormogta a varázsigét, aminek következtében az előbbi átok hatását vesztette, de szusszanásnyi szünetet sem hagyva már jött a következő, ami egy kötöző bűbáj volt. Senki nem jár már ide. Mindenki a klubhelyiségekben lévő mellékhelyiségeket használja, ha Friccs benéz, akkor pedig a mentség a másik rosszulléte, és ezt megint csak a professzor tudja igazolni.
Nish két piszoár között helyezkedett el, valami igen esetlen pózban. Vele szemben Errol ült egy lehajtott ülőkéjű vécén, természetesen csak azért sem úgy, ahogy kellene. Keresztbe fordult a szűkös helyiségben, hátával és lábával támasztva a falakat, mintha azok össze szeretnék zárni őt. Kezében két pálcát tartott, egyikkel lebegtetve a másikat, és látszott rajta, hogy igen jól szórakozik. Mindenféle szavakat rajzolt a fatárggyal a levegőbe. Felvitte magasra, megszüntette a bűbájt, majd mielőtt még a földre pottyanhatott volna ismét létrehozta azt. Nem figyelt a vele szembeülőre. Arcán gyerekes mosoly, és szemében is valami boldog fény csillant. Fölöttük egy apró gömb lebegett, ép kellő mennyiségű fényt árasztva.
- mi ez a fejfájás? - aprókat nevetett, miközben ide-oda húzogatta az esetlen fadarabot a levegőben, aki egyszerre próbált a fizikának és az azt legyűrő erőnek is engedelmeskedni. Nem lehetett túl komplikált helyzetben szegény, és Errol már azon se csodálkozna, hogy magától, átkozná meg a fiút a sok kegyetlenség miatt....

Errol
-Ezt azért jó hallani-*nyögöm nem annyira örömmámortól elcsukló hangon, mint inkább egy gyors kis agygörcs után épülőben, pihegve szinte, gyöngécskén.* -Azért látom nem a bőbeszédűségeddel akarsz lenyűgözni a segítőkészséged mellé-*de legalább nem hagy összeesni a folyosón, mint valami játékrongyot és dönt a sarokba, mint a megunt seprűt, máris mennyi pozitívat találtam róla rövid beszélgetésünk ideje alatt, amellett, hogy most éppen nem látszik egészen százasnak, de hát attól, hogy egy kicsit kettyós még lehet, hogy nincs vele semmi baj. Végül is, pici, védtelen, törékeny alkat és gyorsan bepusztította a boromat, lehet ő felfedezte benne azt az alkoholtartalmat, amit én annyira hiányoltam? Szegény, még a végén megvádol, hogy leitatom és megerőszakolom egy sötét sarokban. Na mindegy, akkor majd igyekszem valahol nagyon máshol lenni.*
-Na, ez azért mégis túlzás-*húzódóm el, támogatást nem fogadok el, hát mire van a fal, ha nem azért, hogy kellemes hűvöséhez kenődve haladjak a cél fele, ami éppen egy imbolygó lángú fáklya, bámulatosan lassú reflexszel hajolok ki előle és mielőtt a kölyökre borulnék, újra a falnak döntöm magam, kifújási célzattal. Határozottan nem vagyok jól, amióta felálltam hirtelen a világ elindult, mint a helyét kereső kutya körbe-körbe karikába rendezve a lábait és az egyes végtagjait, Errol is jórészt hol feltűnik, hol eltűnik, de jórészt nagyon imbolyog a fényfoltok között, amit a látóhatárom peremén játszanak számháborút. Az ótvaros életbe már… Belekapaszkodok a sarokba, határozott lendülettel megindulok a keresztfolyosón, amikor egy mugli pattan elém. Mugli? Roxfortban? Idehurcolták szerencsétlent, amikor ma van a Lump Klub… öhm, várjunk, olyan ismerős ez a gondolat és olyan ismeretlen a pálca végéből felvágódó egészen másfajta fény, mint amit a gyenge szeműek megkívánnak, nyitnám a szám egy hangos höjjre, ehelyett dermedten elvágódom. Töküres zsebeim kizsebelődnek, borzadva szemlélem, ahogy elkobozza a pálcám. Elaludtam volna? Esetleg bitangul bevertem a fejem. Neeem, ehhez legalább egy agyműtéten kellett volna átesnem, mivel én nem álmodok olyan, hogy bevisznek egy sötét sarokba és meg…
…kötöznek.*
-Ez azért kurvára több a soknál-*adok hangot heveny felháborodásomnak, valami furcsa elvadult ösztön miatt, alighanem anyai ágról szánalmasan remeg a hangom, mintha csak könyörgéshez skáláznék be.* -Megvesztél? Add azt vissza, a sajátodat meg add oda a Malfoyéknak, ha nem tudod mire valók, ők talán orrpiszkálásra még használt veszik-*a fejem a hideg falnak döntöm, becsukom a szemem. A sötétből ami átlagemberek tudatának hátsó zugában honol vérszín virágszirmokként bomlanak elő a fájdalom hullámai, hagyom magam levegőért kapkodni, összeszorított fogaimnak felsebezni a szám, leszorított szememből előszivárogni az első fájdalomkönnyeknek, Merlinre, mennyire szánalmasan festhetek. Felpillantok, sóvár, éhesen a pálcámra, dühöngő erőfeszítéssel vonzanám magamhoz, ha tehetném, de annyira azért nem vagyok „más”, hogy a pálcám nélkül bájoljak. Bár tudnám. Csak egy kicsit. Csak magam felé fordítani, kigondolni egy Finitet és rávetni magam, hogy aztán az arcán virító vörös folt mellé elhelyezzem a mosdó csempéjének lenyomatát is. Hogy vágyom rá! Akárha a gyógyszeremre, az értelmetlen szadizmus is azzal az ígérettel kecsegtet, hogy jobb lesz.*

A gyerekes mosoly nem csillapodik, a lendület, a kedv amivel játszadozik az apró eszközzel. Szemében, még a Nish agyában kigondolt átkok fénye is boldogan tükröződik vissza. Valóban jól érezte magát, valóban úgy gondolta, hogy megérte, hogy Friccs pofán vágta, hogy Lumpsluck leszidta, hogy berángatták őt abba a pojácákkal telezsúfolt helyiségben, hogy ez a griffendéles majdnem felesett benne, ő pedig nem küldte el mogorván.
~Ez egy jó nap!~ és valóban ezt gondolta. Csak úgy pezsgett benne a rá nem jellemző életkedv és vidámság. Érdekes ember, új ismeret, fölényeskedhet, megmondhatta a magáét a pedellusnak, orra alá sózhatott a köpcös professzornak, irigy szemekkel kísérve lépett ki a teremből, éles beszólásával gondolkodásra késztetett egy ékszerekkel agyonaggatott lányt. ~Tökéletes...~ Nem is annyira magától volt elhűlve, sokkal inkább a sors nagyszerű szervezőkészségétől. Micsoda forgatókönyv!
És a vidámsága csak tetőzött, abban az apró nevetésben, aminek nyoma még egy mosoly képében sokáig ott maradt arcán.
- Ez jó... Ez tetszik. - kommentálta verbálisan is a Malfoyokra tett megjegyzést. Ő se tartotta túl sokra azt a rohadékot. Igazából a Mardekár szégyenének nézte, és ez a csorba, az övé is volt, mivel amióta már többen mondták neki, hogy kígyók között a helye, azóta kicsit otthonának is érzi a zöld-ezüst díszítésű klubhelyiséget, ahol ugyan minden évben csak egyszer jár általában, a szokásos felfedező körútján. Már eléggé ismeri a kastély szegleteit, de mégis élvezi a tilosban járást, a csöndet, a magányt, a hangulatot amit nyújt ez az egész építmény. De az, hogy lelkének egy apró zuga folyamatosan suttogja, hogy a másik házban a helye, távol áll attól, hogy tiszteletben tartja az ott élőket. Van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy még a saját anyját is kiröhögné, lehülyézné, ha olyat tenne, ami a fiú szemében erre érdemes. - Még nem adom. Még nem válaszoltál. Hirtelen megdermedt egy helyben, valami kísérteties vigyor keretezte arcát, tartalmat adva vonásainak, és valami olyan jelentéssel ruházta fel, amit rohadtul nem akarnak látni ép eszű emberek.
Az idegen pálcát kezébe lebegtette, majd gondosan elrakta zsebébe, és a sajátjával körzött csuklóból. Nem varázsláshoz készült, nem gyakorolta a bűbájtan órai tanulmányokat, pusztán játszott, mert úgy volt kedve. Olyan volt, mint egy apró tigriskölyök, aki szelíden játszik a mellé rakott pamutgombolyaggal, de akármelyik percben széttépheti éles karmaival és fogaival.
- Valami gyógyszert emlegettél. - nem tudta kimosni a következő cselekedetét annyira egyértelművé tevő kifejezést tekintetéből. - Invito Nish gyógyszerei - a hasznos kis begyűjtő bűbájnak kellett egy kis idő, hogy megtalálja az utat befelé, ami némi zajjal is járt, de szerencsére senki olyan nem mászkált a környéken, akinek ez szemet szúrt volna.
Az apró, lezsugorított dobozkák táncot lejtettek a két fiú között, hol piros színben bújtatva a másikat, arcát eltorzítva, aztán zöldbe, majd végül kékben. Látványos mozdulattal gyűjtötte be mind a hármat tenyerébe. Nem szólt semmit, a tablettákat vizsgálgatta. Mindegyikből kivett egyet, összehasonlította őket, írást keresett rajtuk, ami elárul valamit a készítőjükről, vagy akármiről, de semmi hasznosat nem sikerült megtudnia. A dobozok is címke nélküliek voltak.
- Akkor most játszani fogunk. - kellő hatásszünetet tartott, és csak azután folytatjuk - Én kérdezek, te válaszolsz. Ha kielégítő a válasz kapsz egyet. Úgy vélem, mind a háromból be kéne venned ahhoz, hogy jobban légy, és bizonyosan történni fog akkor is valami, ha nem veszed be időben. Nő a fájdalom, egyre elviselhetetlenebb lesz a külvilág. De megkönnyíthetsz magadnak mindent, ha válaszolsz. - újabb tehetsége mutatkozott meg, mégpedig az, hogy miképpen varázsoljunk a boldogságból pszichopatizmust. Akár egy mugli horror is kezdődhetne így. - Mesélj el mindent a fejfájásodról...

Errol

*A gyógyszerem… hát itt van. A ládám… engedelmesen felnyílt, utat adott nekik, és ők bejárták a kastélyt. Itt van mind, a tartalék a tartalék tartaléka is, hiánytalanul. Sóváran bámulom, amíg el nem homályosodik a szemem, hátrabillentem a fejem, elszántan meredek a fénygömbbe, ami világosságot nyújt, de megvilágosodást nem, mindenesetre arra elég, hogy a fénynyalábok a tudatomig hatoljanak az íriszemen keresztül, elvakítva a kül és belvilág minden nyűgére és fájdalmára, tiszta fénnyel, tündérfénnyel övezve… de nem szakít ki nyomorult helyzetemből és a fájdalom se múlik tőle, csak a lüktetés csavarodik fel erre az új ingerre, erős fény, irányított irritáció, menni fog, emelett kell gondolkodnom, ötletelnem, cselekednem, de a mocsok életbe…*
-… kurvára szükségem van rá. Most-*zihálósnak hallom a hangom, megnyirkosodik az arcom a fájdalomtól, a testem a kötelekben mintha egy egészen más, távoli világ lenne, a fájdalommentes béke és boldogság szigete, de a fejem a vár, ami lángokban áll, harci dobok szaggatják érzékeny csendjét, kaszaboló szörnyetegek metszik zászlaját, balliszták szórják fájdalmas játékgolyókkal a falait. Úgy buknak elő belőlem a szavaim, hogy nem tudom visszafogni őket, a gyűlölet formálja őket, a bosszúvágy a kínért, a félelem a fájdalomtól, nem érezhetnék ilyesmit, nem szabad ártatlan kíváncsiakra zúdítanom az elszabadult indulataim, nem lenne etikus.*
-Görcs. Migrén. Muglibetegség-*hadarom, ahogy eszembe jut, a fejem előrebillen, veheti bólintásnak, kell mind a három, hogyne, hidd csak ezt, adj mindegyikből és akkor nekem nagyon jó lesz, édes, gyors, kába hatás, beburkolna a nyugalom és a béke, zenét hallanák, nem csak valami artikulálatlan üvöltést, ahogy az ereimben rohanó vérrészecskék versenyeznek egymással. Lehunyom a szemem, vissza a falnak a fejem, megfeszítem a köteleim, lazítgatom, tekergek, rab madár, apám büszke lehetne rám, hallgatok, amíg tudok, de úgysincs mit megvallanom. A fájdalmat kérdezi Nish, a fájdalomra válaszolj. Itt nem rólad van szó, csak a fájdalomról. Új szavakat bökök ki lassan, a hangom tompa zörgésnek tűnik.* -Az agyban keletkezik. Mindenféle különösebb indok nélkül… betegség. Örökletes. De néha spontán is kialakul. Csomó aranyvérűnek is lehet, belterjesség melléktünete. De a muglik is szenvednek vele-*összefüggéstelen szavak és gondolatok, eldőlök oldalra, a padlóra ejtem a fejem, amennyire tudok a hátamra fordulok, hunyva tartom a szemem. Sok a hang, a szag, a fény. Sok van itt belőle.*
-Egy beteg állat vagy-*sziszegem, visszafogni se tudom a hangom.* -Eressz már el, nem mondhatok semmi olyasmit, amit ilyen vallatás nélkül ne tudnál meg, mert nincs titok, fogd már fel! Nem vagyok különleges.

- csak AZT HISZED, hogy szükséged van rá. - az átlag emberek a hanglejtés játékával emelnek ki szavakat élőszóban. Errol valahogy túl unalmasnak tartotta ezt a módszert, ezért úgy dönt, hisztérikus pofával megemeli a hangját, és két szó erejéig olyan hangerőt feszeget, ami a Lump Klub zsivaján belül nem okozna különösebb problémát, de itt... mintha tölcsér lenne a közöttük lévő távolság. Az ő fülét is bántja, eléggé. Nem szereti a zajt, az értelmetlen hangoskodást, de fapofával tűri saját hülyeségét. A mondat végén sandán eltekint az ajtó felé, mintha látna valamit a vécéfülkék fehér falaitól. Némán vár, hátha lépteket hall, vagy ajtó nyitódást. De semmi, egyedül vannak, csak ők ketten, na és a gyógyszerek.
Azok az érdekes kis tabletták. Amiket a vizsgálódás céljából kivett, már rég visszarakta és a dobozokat leállította a földre. Csak a kékből vett minta maradt még a kezében. Úgy látszik nem tudott megmaradni egy helyben, a kíváncsiság okozta apró idegesség pattogott minden mozdulatában. Inai nyikorgása is még elmebetegebb tetteket sugallt neki. Most az első tablettával játszadozott. Ezt sokkal könnyebben lehetett irányítani, mint az aerodinamikai szempontból otromba, össze-vissza forgolódó favesszőt. Újra, mintha oda sem figyelne a helyzetre, holott csak szeme volt a pirulán, az összes egyéb receptora Nisht fürkészte.
~szóval kétségbe vagy esve... tökéletes. én irányítok...~ Boldog volt hatalma miatt, és megrészegült egy kicsit, habár úgy-ahogy tudta a határokat. Ami mondjuk nem jelentette azt, hogy figyelembe is veszi őket.
- UNCSIIIIIIIIII - imitálta az egyik elkényeztetett aranyvérű évfolyamtársát, közben hozzáképzelve annak fejét, és minden röhögni való gesztusát. Ki is szaladt belőle a megvető nevetés, de ugyanolyan éllel tűnt is el, és mindenféle magyarázat nélkül telt tovább az idő.
A koppanásra odafordul, azt hitte meglazult a varázsa, de aztán rájött, hogy csak a fiú próbálja kimutatni szenvedését, és már háton fekszik a piszoárok alatt. Ez tetszett neki, nem volt finnyás, mindenképpen szimpatikus tulajdonság az ő szemében. Ezért úgy döntött esélyt kap. A tabletta lassan közeledni kezdett a feje felé. Egészen lassú, őrjítő tempóval. Valahogy úgy, mikor a csap csöpög, téged idegesít, és odafordulsz megnézni, hogy nem-e képzelődsz. Látod, ahogy gyűlik a csepp, látod, ahogy egyre nagyobbodik a gömb és mégis. Azt a pillanattöredéket lusta vagy kivárni, lusta vagy együttműködni a természettel, és hamarabb robbansz fel, minthogy az az apró víz lehűtene, csöppenésével. Körözni kezd, apró, nyugtató köröket ír le, majd ellipsziseket, nyolcasokat, egyre gyorsul, négyzetek, téglalapok, hatszögek, nyolcszögek, majd mindenféle ideges, szabálytalan alakzatok.
Végül megáll, megáll a homlokod közepén, ahol a szemeddel már nem látod, csak érzed, hogy ott van. Karnyújtásnyira? Ugyan, sokkal közelebb. Majdnemhogy a részed már. A tabletta vándorolni kezd, lassan lefelé, végig az orr kiugró lejtején, majd megáll a szájnál, pont olyan messze, hogy még kinyújtott nyelvvel se érd el. Már ha nem vagy kígyó, vagy konkrétan Piton, akiről olyan legendák terjengenek, hogy igazából egy kígyó varázsló, akinek animágus alakja egy ember. Eléggé nagy baromság, de attól még beszélgetnek ilyenekről.
- Ne félj... - hangja, akár egy ugráló elektromos-mező felállítja az összes szőrszálat a közelben - az nem baj, ha különleges vagy. különlegesnek lenni jó. - egészen halkan beszél, és egész lénye megváltozik egy pillanatra, de aztán akár egy álom az ébredésnél úgy foszlik ez el - mikor kezdődött? meséld el az első élményed róla, mondd el, mi váltja ki? nem hiszem, hogy random. olyan nincs, hogy random. mindennek van oka...

Errol   

*Kételkedem abban, hogy ez megtörténhetett, a leginkább pont azért, mert megélem. Ha nem élném, hanem álmodnám, vagy egy látomás része volna, akkor sokkal könnyebben elhinném, hogy igen, ez egy reális félelem, ez így megtörténhet, megeshet... na de ez?! Hogy tényleg megtörténik? Mert más dolog félni valamitől, felkészülni rá, aztán a beivódott, gondoltban ezerszer eljátszott mozdulatot már reflexből megcsinálni egy másik helyzetben, ahol végül is hasznosnak bizonyul majd... majd.*
-Ne kiabálj legalább-*behunyom a szemem, nyugalmat erőltetek magamra, széthasadok a fejemtől a lelkemig, de nem számít, tényleg, komolyan, kit érdekel, legyen meg a kölyöknek a szórakozása, egyszer van gyereknap, amikor azt se tudom, hogy mihez nyúljak, hogy visszaszerezzem a pálcám meg úgy egyáltalán a kezdeményezési lehetőséget. Ravasz volt. Én meg naív. Na ezért nem megyek aurornak.
És akkor megérzem. Összerezzenek, ahol hozzámérinti, már csak a felületből is tudom, hogy mi az. Nem vagyok egy béka típus, hogy lekapjam a mozgó legyet a levegőből, vagy éppen a gyógyszerem, de egy kis animágia mennyire jó lenne. Hirtelen békává változhatnék, hosszú nyelvvel... FÁJ! A csempén lüktet az agyam tompán és lassan kívül, ahol a hideggel érintkezik a koponyám és forró hevességgel belül, aprókat rándulva, görcsösen össze-összecsavarodva a megannyi gondolatszál. Felnézek.*
-Ha mesét akarsz hallgatni akkor fordulj valaki máshoz... tényleg nincs ebben semmi mese. Most magyarázhatnám, hogy amikor üvöltesz például...-*soha ne add ki a gyengéid annak, aki előszeretettel éppen meg akar ölni, vagy legalábbis erősen elhasználni az állóképességed, jól van Nish, ezt bebuktad*-... az olyan, mintha kis tündérek szurkálnák a fejem belülről, de ennek nem sok értelme van-*őrizgetem a méltóságom, nem kapok a gyógyszerem után, úgyse érném el, és addig jó, amíg ilyen közel van, hátha, hátha esetleg így is hat, pusztán a kisugárzásával és visszaszorítja a fájdalmat... huh. Kiráz a hideg.* -Nem különleges, beteg vagyok - *egészen alázatosra fogom a hangom.* -Ha most azt akarod, hogy könyörögjek ... akkor vedd úgy, hogy azt csinálom, csak hanyatt fekve nehéz...-*csak oldozz már el! Megfeszegetem a kötelet, magam alá húzott lábbal tornászom magam ülő helyzetbe vissza, a fejem a hideg porcelánnak döntöm, koppan az elszabott lendülettől, majdnem visszadőlök szédülve.* -Merlinre...-*egy fél fintort engedek magamnak. Lassú vagyok, iszonyú lassú. Így akkor se tudnám rávetni magam, ha akarnám. Illetve akarom, de nem tudom úgy kivitelezni, hogy hatékony legyen. Kigondolok magamra egy „Finitet”, erősen szuggerálva a pálcám, de azon túl, hogy a szemem előtt elhomályosodik Errol képe és árnyéka nem sokat ér.*
-Bármennyire is élvezed, előbb-utóbb erre jön valaki is kiszabadít... Eskü nem köplek be ha nem vársz addig, hanem elengedsz...

- anyád még mindig bogár bárd meséivel tömi a fejed? persze, mindenki megmenekül, mindig a jó győz. - szinte elborzadva horkan fel, majd nem bírva tovább az ülő helyzetet fölpattan, és járkálni kezd, minden kezében lévőt zsebre vágva, pálcáját kivéve. - mondjuk tényleg mindig az győz. csak ugye relatív, hogy kit nevezünk annak. az én sztorimban én vagyok, a tiédben te. és  ugye, egyikünk mindenképp úgy fog kikerülni ebből a helyzetből, hogy az jó legyen neki. vagy te fölkelsz és elversz, vagy én meg tudom amit akarok elkábítlak, belebegtetlek a klubhelyiségetek női részlegébe, és amikor reggel felébredsz egy lány sikítására, majd magyarázkodhatsz, hogy mit kerestél az ártatlan elsős kislányok között... - utálatosan elmosolyodott, majd Nishre tekintett.
Csak ekkor vette észre, hogy felállása után megszűnt a varázslat is, és a pirula a fiú orra előtt hevert a földön, és valószínű, hogy már szájával rég fölszedte, hacsak büszkesége meg nem gátolta a koszos (és valamitől még egészen nedves) piszoár alatti csempéről való étkezést. Mindenesetre nem akarta meggátolni, az végkimenetelét tekintve rontott volna rajta, inkább higgadtan elfordult, és egy hatalmas hím szúnyogot bámulva a falon beszélni kezdett.
- remélem így már fel fogod fogni a kérdésem, és normális válaszokat fogsz adni rá. Mi... okozza? - ismételte lassan, mintha csak egy retardáltat korrepetálna, valami halálosan egyszerű témából. - ok-okozat. kauzalitás. nem olyan bonyolult, gyerünk erőltesd meg az agyad. - átment lekezelőben, amit azért csinál, mert sikertelensége okán már irdatlan ideges, de valahogy meg kell őrizni imázsát, és kontrollját a helyzet fölött.
Hirtelen egy hatalmas sóhajtás szakadt ki belőle, és átkozta magát baromságáért, hogy miért nem jutott ez hamarabb eszébe. Ideges volt, és legszívesebben fájdalommal tompította volna el ezt az érzést, de nem tehette meg. Majd este a klubhelyiségben. Úgyis úgy intézkedett, hogy egy olyanba kerüljön,  ahol rajta kívül csak egy másik van, az pedig a legcsendesebb, és legjobb alvó mind közül. És nem utolsó sorban, fél Errol különcségétől, mint a tűztől. Tökéletes partner.
Nem volt kérdés hogyan tovább, mit fog tenni. Mivé alakítja a hatalmas sóhajtást. Hangja unottá vált, és egy ásítással álmosságot erőltetett arcára, miközben szembe fordult a griffendélessel. Erre azért volt szükség, hogy árulkodó vonásait eltüntesse. Unott hangon szólalt meg.
- pedig reméltem, hogy érdekesebben is eljuthatunk a végére. mondd meg mi a betegség neve. és akkor végeztünk. - fölösleges ígéreteket nem tett, nem mondta, hogy eloldozza, hagyja magát megátkozni, biztosítja jólétét. És még a gyógyszer visszaadásában sem biztos, de abban igen, hogy néhányat meg fog tartani. Egyszer még jól jöhet...

Errol   

-Nem kell ehhez anyám-*nyöszörgésszerűen vinnyog elő a hangom a torkomból. A jó mindig győz, a jóság relatív, de mindenkiben ott van.* -Menthetetlen idealista vagyok... menekülj mielőtt megfertőzlek-*mielőtt teljesen elrongálód az ideigeim, elkeserítesz, feldühítesz és olyasmit találok gondolni, amit aztán megbánok. Elvégre csak egy szerencsétlen, elnyomott gyerek. Nem neheztelhetek rá amiért olyan, amilyen, kiméra-törvények szerint élnek, ha életben akarnak maradni manapság a varázslók én tényleg nem...
...szövegelése közben látom, hogy elfordul, nem figyel, a koncentráció megszakításának következtében a gyógyszerem leesik. Lelki szemeimmel látom, ahogy megnyílik alatta a csempék közti rés és belezuhan a sötétségbe, örökre elveszve a számomra, a kilátástalanság hidege egy hosszú pillanatra befagyasztja a józanságom, úgy szedem fel, mint a madárfióka az elejtett, még vonagló férget, úgy is nyelem le, felráncolódó fintorral az orrom mellett, ahogy megakad a nyirokbolyhos tabletta a nyelvem mögött, kesernyésítve a szám tovább, nem mintha nem lenne amúgy is pocsék a fizikai érzetem. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam az undort és megvetést, amivel rám néz, hátha akkor nem érzem kevésbé gyomorforgatónak az egészet. Mindjárt hatni fog. Egy korty ital kéne... de így is elég lesz. Enged majd a görcs, a tompa a tarkómon, visszahúzódik a szúrás a halántékomból.*
-Migrén-*válaszolom szolgai alázattal. Szédülök, ahogy a lépteit hallva elképzelem, ahogy cikázik előttem, kicsi, zárt térben fürge léptekkel, mint egy patkány az üstben, gyors fordulókkal az íves falak mentén. Meghullámzik a gyomrom, összeszorított fogakkal gondolok valami másra, színes italokra, zöld abszintra, karamellszín sörre.* -Az okozza, hogy beteg vagyok... mindenkinek fájhat a feje... minden okozza! -*megállt. Isteni. Felnézek rá ahogy emelem a fejem hátrafele csúszik kicsit le a fal mellett. Hajthatatlan vágyat érzek a szabadulásra, biztosan hiszem, hogy akkor nekem elmúlik minden bajom. Ennek a mottójával  húzom fel a lábaim, amúgy is testhezálló a pozíció, hogy  aztán amiért közelebb jött fölényeskedni bosszúból úgy rúgjam térden, ahogy csak súlyomból és erőmből telik. Kicsi ez a hely ahhoz, hogy nagyon eldőljön, elgurulok a faltól, persze a nedves mocsokba hempergőzve kaszálom el, hogy aztán továbbhemperedve rajta a pálcámhoz férjek a zsebében, heveny zavaromban mindkét oldalát végig kell érintenem, zavaró közelségben, ha nagyon ugrál, akkor lefejelem, itt öljön meg a szégyen.*
-Finite-*mormogom, amikor végre az ujjhegyem pálcát tapint, kötözőbűbájjal nyűgözött tagjaim szétpattannak, a zsibbadás is végigrohan rajta, miközben kirángatom a zsebéből a karcsú fát a gyógyszereimmel együtt. Hanyatt fekve emelem a dobozt a számhoz, három-négy tabletta előtt szavamat se hallani. Visszahúzódom a falhoz, amíg el nem múlik fel nem kelek, akkor se, ha beverte a fejét és itt fog elvérezni. A lábam a pálcájára helyezem, ha még fekszik, ha nem, akkor csak nézek rá.* -Egy-egy-*szorongatom a dobozt. Édes dobozom.*

- migrén, migrén. a..nagy..fran..co..kat.. - szótagolja halkan. ez nem sima migrén. Többnek kell lennie, valami nagyobbnak, ritkának, egyedinek, bonyolultnak. EZ NEM LEHET SIMA MIGRÉN üvölt egyik belső énje, rázva vastag láncait, készen arra, hogy erőszakkal, fenyítéssel húzza ki a válaszokat, aztán gondoskodjon a tetemről is, és valami frappáns módon rejtse el. Ezt a részét talán még élvezné is, mivel logikát igényel, és nem menne olyan könnyen, mint a legtöbb agyat megdolgoztató feladat. Meg is fogant benne a gondolat, hogy enged a csábításnak, de ekkor egy reálisabb hang zavarta meg, ami azt súgta, hogy nem merné elkövetni a gyilkosságot, ha meg igen, akkor csak megnehezítené az életét, és ilyen áldozatra ő nem hajlandó, mivel nem teljesen pozitívan jön ki belőle.
Mégis úgy tetszett, hogy a morgó vadállatnak igaza van, sőt pillanatról-pillanatra, ismerte el a kibontakozó nagyszerűséget. Ennek oka az volt, hogy nagy erővel vágódott a csempének. Arccal előre a koszba. Elbukott. Elbénázta. Szar volt. Túl hülye. Logikátlan és beképzelt. És nem is a hibái dühítették, hanem az, hogy Nish jobb volt. Nem tartotta érdemlegesnek a hibáit, addig ameddig ő a legjobb, és márpedig neki kell lennie a legjobbnak, egyedül ő érdemes rá. Ez a versenyszellem tartotta életben, és egy hipogriff ereje testesült meg akaratában. Soha nem adja fel, soha nem fogja feladni.
Az állat fröcskölődő nyála forrón perzseli szöveteinek belsejét. Nem úgy terjed szét ez az érzés, mint a harag, megfestve egy pillanatra a kapillárisok labirintusát. Ez kitörni szeretne, mint egy forró pont, lemarva a tornyosuló akadályokat, és gejzírként kispriccelve a hámszövetekbe vájt lyukakon. Ez a gondolkodást nem ismerő erő mozgatta, amikor szinte a leérés pillanatában már fel is lökte magát karjával és egy vérre vágyó farkas ábrázatával vicsorgott a griffendélesre. Nem  volt nála pálca, a földön hevert valahol, vagy a másik talán rég összeszedte. Nem érdekelte, ő nem átkozni akart, csak érezni, ahogy kemény ökle alatt csontok recsegnek,  benyomódik a bőr, és ha kinyújtaná kezét, talán meg is tudna érinteni valami furcsa alakú belső szervet.
~egy-egy~ jut el a tudatáig. Nem mozdul. Végigméri a lehetőségeket, a másiknál pálca van, nála meg csak a puszta keze, és egy ember bőre nem olyan, ami visszaveri az átkokat. Csak egy élete van, vigyáznia kell magára, ő különleges. Legalábbis így tartja magáról. ~egy-egy... nem ő vezet. egálba vagyunk. még nyerhetek. még van időm. még nem telt le. nyerni fogok. NYERNI FOGOK~ az ösztönember eltűnt, acsarkodó vonásai kisimultak, és a frissen mosott ruhák bája szólalt meg könnyed hangjában, még így koszosan is.
- ügyes. - hirtelen csak ennyi tellett tőle, de aztán rájött, hogy a megakadását hatásszünetként is felhasználhatja - így sokkal élvezetesebb lesz, mint abban a kiszolgáltatott helyzetben. - apró mosollyal megkoronázva mondatát, véglegesen megteremtett egy mester-tanítvány viszonyhoz hasonló légkört, ami azért elég fura, főleg így, hogy a vele szemben álló másfél fejjel magasabb nála. De egy jó színjátékkal akármit el lehet hitetni, akárkivel. Ezt már tapasztalta.
Gondosan leseperte mugli melegítőjéről  a koszt, mintha  érdekelné. A pálcájára, még csak ki sem pillantott. Tudta, hogy melyik 30 centi átmérőjű körben kell keresnie, és azt egy kis ugrással megtalálja. Nem mutatott magabizonytalanságot, vagy félelmet. Ugyanúgy állt, mintha még mindig a Lump-klubban lennének eszegetve valami flancos ételt, és nem egy pár hüvelykes veszélyes fadarab képzeletbeli meghosszabbítása döfné keresztül a szívét.
~várjunk csak...~ a gyér fáklyafényben, amúgy is fakó arca, kaméleonként kezdte felvenni a mögötte lévő maszatos fal színét. A sápadás oka, nem a rádöbbenés, hogy talán életveszélyben van, vagy valami hihetetlen pálfordulás. És nem is a múltkori alkímia óra egy nehéz feladatának megoldása ugrott be hirtelen. Neem, valami sokkal furább, sokkal zavaróbb. Nem fogtak rá pálcát. Nem állt vele szemben az ír fiú. Ott ült a sarokban, a gyógyszerektől valami mámoros mosollyal, de azért ráncolt fejbőrrel, ami még mindig a fejfájásra utal. Hát persze, semmi sem hat egyből. És még a fegyvere lehetséges helyét is rosszul tippelte meg, mivel nem számított rá, hogy a fiú leleményesen magához húzza. Össze volt zavarva. Nem tudta ennek az okát, megfordult a fejében, hogy talán a betegségtől nem nyerte vissza a józaneszét.
~Igen... a fájdalom, a fájdalom lesz a ludas...~ győzködte magát, de valahogy nem tudta ezt bevenni, ezért óvatossá vált. Természetesen csak bőrszövete által körülhatárolt szférákban. Amit a világnak mutatott, az gyökeresen különbözött:
Teljesen biztos volt magában. Belül persze egy szuperszámítógépet megszégyenítő sebességgel mérte fel  távolságokat, összegezte az adatokat, következtetett és próbálta megtervezni, hogy nyerhetné vissza ismét fölényét. Most már nem kérdezgethet csak úgy.
A legnagyobb gondja az volt, hogy egy hetedikessel állt szemben, aki ráadásul elég furán varázsol az elmondások szerint, így még azt sem tudja megsaccolni, mivel próbálkozna először, ha Errol megindulna felé, és azt a röpke embernyi távolságot átugorva megpróbálna ütést vinni az oldalába...
De nem. Nem teheti, nem így kell megoldani a dolgokat, illetve első sorban nem így akarja. Szégyellné magát, ha logikájával nem sikerülne kimásznia ebből a helyzetből.
- ezek mugli gyógyszerek? - kérdezi a legnagyobb közönnyel, mintha mi sem történt volna...

Errol   

-Törődj bele. Migrén. Fájás. Kín. A fejben. Semmi más. Bárkinek lehet. Akárkinek, mindenkinek, kivéve neked, mert ugye ez egy kutya közönséges betegség-*egyetlen dolog miatt vagyok dühös, az pedig a félelem. Meg a kiszolgáltatottság. Akkor már kettő. Nem baj, számmisztikára úgyse járok, pedig igazán misztikus, ahogy az alapvető számolni tudás elhussant a fejemből, mintha  soha nem is létezet volna, érthetetlen, távoli paramétere lenne az életemnek, semmi más. Mondjuk azért a kettőt igazán észben tarthatnám, két szemem van, két fülem, kér karom, két lábam, két her...*
-Igen, részben azok-*válaszolok sietve, a tarkómat még mindig a hideg falba passzírozom, hátha az agyamig hatol a gyógyszer, üres gyomromban lassan oldódik, az a fél pohár forral bor, amit sikerült magamhoz vennem nem különösebben kedvez neki gondolom, kénytelen vagyok magamban hangosan bíztatni arra, hogy tegye, amit tennie kell, mielőtt a szemem vonalában lüktető halántéki ér mentén szét nem reped a fejem, mert sajnos meglehetősen esélyesnek látszik.
Ennek ellenére a jobbik szemem a potenciálisan veszélyes kölykön tartom, elvégre aki elmebeteg volt és képes volt megkötözve idehurcolni egy diáktársát, az másodszor is képes lesz rá, de nem, amíg valamelyest az eszemnél vagyok, a pálcám és a gyógyszerem védett pozícióban, a csuklóm lazán tartva, minden eshetőségre felkészültem, senki nem mondhatja, hogy nem. A szemem is rajta. Már amennyire képes vagyok nyitva tartani. Jó lenne elmormolni egy figyelőbűbájt, de akkor bedőlne az inkognitóm és egyáltalán. Rábámulok, fókuszálok, az arcát igyekszem kivenni, világos maszat a többi maszatban, szem, száj orr.*
-Még gyerek szinte...-*fel se tűnik, hogy hangosan beszélek, pedig hallom a hangon, de valahogy tompán azt képzelem, csak odabent szól, és nem hallatszik kifele*-...még nagyon...-*a gyereket valamivel le kell foglalni, mielőtt a figyelmük újra a kegyetlenkedés felé terelődne. Hiszen ez már csak ilyen. Minél nagyobb egy tehetség egy fiatalban, annál valószínűbb, hogy annak valaki majd a kárát látja. Nézzék csak meg mi lett a Sötét Nagyúr esetében, testet öltött rémálom lett, már ha ragaszkodunk a tényszerűséghez és nem megyünk bele jobban.*
-Mugli gyógyszer az alapja... a mechanizmusa. És az időmennyiség, ami alatt hatni kezd-*és, és, és... most. Igen. Érzem már. Könnyebb. Levegőt veszek, mélyet, annyira élvezem, annyira, hogy azt csak vulgárisan tudnám árnyalni, de az ember legalább önmaga előtt maradjon tiszta-szájú, ha már egyszer alapvetően úgyis úgy jönnek a számra a vulgárisabbnál alpáribb kifejezések, mintha ott lenne a helyük.* -De a hatása...-*varázslatos, tiszta, könnyű, kábító, és mégis annyira  megnyitja az elmém, mintha lebegnék, felette az olyan problémáknak, mint egy átvizesedett dísztalár, kesernyés gyógyszeríz a torokban vagy éppen egy vallató hajlandóságú Hollóhátas, aki a kérdéseket ugyan okosan teszi fel, csak a módszerei nem egészen kifinomultak. Igen, így annyira világos minden, még mosolyogni is futja félig az erőmből, komolyan nézek rá ennek ellenére, ha mozog, akkor a beriasztott vészérzékemnek köszönhetően néhány szikra azért pattog a varázsbíró kezemen.*
-Nézd nem tudom mit hittél. Beteg vagyok, ha innen fel kell kelnem, akkor biztos, hogy lehánylak, szédülök, rosszul vagyok, fázom, éhes vagyok, és neked hála ki tudja milyen bacilust nyaltam fel-*annyira jó érzés, hogy szabad a kezem, biztonságban van, a pálcája is nálam van, bár ha meg is szerezné, talán tudnám magam védeni eléggé ahhoz, hogy valaki bejöjjön a zajra.*
-Szóval most marhára nem vagy olyan jó nálam, hogy elcseverésszek az élet nagy dolgairól veled, főleg, ha azt hiszed, hogy én valami különleges bogár vagyok egy morbid ember-gyűjteménybe. Menj innen a jó fenébe, a pálcád holnap reggel a Taknyos Talmina hölgyének szobránál fogod megtalálni, elég félreeső-*és azért beugraszthatnál egy üveg lélekerősítőt, értsd: alkoholt, mielőtt feldobom a talpam. De ez már csak fikció.*

Mint egy a tavaszi légtől betépett lepke szállt el a jó ízű virágok fölött, csak épphogy rápillantva az elsőbbségért egymást lökdöső pollenekre. Rájuk nézett, szippantott egy nagyot, majd az eredménytől függetlenül pattant tovább a következőre. Most csak morzsákat gyűjt, mindegyiket megízleli, megrágja, amilázával  alkotóelemeire bontja, majd átadja a szerencsétlen óriásmolekulát többi emésztőnedvének. Az információk felkocognak gyomrából az agyába vezető lépcsőn, és fent nem halnak meg a végkimerülésben, hanem még futnak egy kört, hogy megtalálják helyüket valami kis dobozban, ahova befekszenek, türelmesen várva, hogy rájuk zárják a fedőt és azt tegyenek velük, amit akarnak. Errol testében minden a helyén volt. Talán túlzottan is. Állandóan kereste a bajt szervezetének. Rövid ujjúban mászkált télen, naptejt még sosem látott a bőre, pedig nyaranta járnak le a spanyol-francia határhoz. Hideget evett hidegre, szőlőt tejre és körülbelül a létező összes dolgot megcsinálta, amivel tönkre tehetné magát. Egy normális, rendes szervezet már régen felakasztotta volna magát a végbelei segítségével, ahogy azt illik. Hát a skót fiúé biztos nem ilyen volt. Minden, mindig flottul ment, beteg is csak akkor volt, ha muszáj, és akkor sem sokáig. Talán pont ez a belső nyugalom, harmónia, elfogadás, békés együttélés volt az ami lehetővé tette a hollóhátas kimeríthetetlen rebellis jellemét. De akkor unhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hol keletkezik, honnan jön ez a folytonos lázadás minden és mindenki ellen? Sokat gondolkodott már rajta, és most is eszébe jutott, lévén, hogy épp egy beteggel beszélget. De szóval most egy begombázott pillangó volt épp, és a viárgpor szagolgatása valahogy így nézett ki:
- És miből van? Van a dobozon összetevőkre vonatkozó rész? Honnan vetted? Személyesen csinálták neked? - ezek voltak a szippantások. Minden kérdés egy, várva, hogy a szavak, mint apró kémiai részecskék felkússzanak az orrába, de itt nem hagyja abba, tovább ugrik - sima migrénje akárkinek lehet. Migrénes fejfájás, vagy valahogy így hívják, de én nem vagyok medimágus. - hadarja alig érthetően a számára lényegtelen részeket - de ez tartós, folyamatos. Ez a sok gyógyszer arra utal. mi váltja ki? - már régóta kerülgeti ezt a virágot, néha visszatér hozzá, mint most. Nagyon érdekli, ugyanis nincsen szaga, legalábbis ő nem érzi, pedig nagyon próbálkozott. Figyelmen kívül hagyja az olyasmi töltelékmondatokat, mint 'Beteg vagyok' vagy 'Menj innen a jó fenébe'. Tisztában volt vele, hogy ezeket csak úgy mondja, holott semmi közük nincsen a beszélgetéshez, amit három ilyen után szóvá is fog tenni - így határozott -, de még három ilyen előtt vagyunk, így csak ajkát harapdálva aprókat lépkedett ide-oda. Nem tudta miért csinálta, csak tette, hogy úgy nézzen ki, mint aki nem áll, mint a befőtt, hanem ötlete van, gondolkozik, és legkevésbé sem tanácstalan. Azért néha Nish felé is fordította a fejét. Kinézett rá, mint gyerekkorába, mikor a postást várta, hogy jól megdobálhassa az ablakpárkányba rakott előre meggyúrt hógolyókkal. De a postás nem jött, Nish sem szólt semmi értelmeset, csak ült mint a befőtt azzal a sápadt ábrázatával, ami egy kicsit változott az utóbbi időkben. Olyan furcsán de-fókuszáltak lettek a pillantásai, és a feje is csak ingadozott minden ok nélkül. Már látott ilyet, érzett ilyet. Volt már nála drog, volt már benne drog. Egyszer mert vallja a kipróbálás szentségét, így ez sem maradhatott ki a sorból. Talán túl korán, talán nem. Most már megtörtént, és rohadtul nem lett belőle semmi baja. Szóval ismerte ezt a fura érzést, és most valahogy elkapta a vágy, hogy a morzsák mögé leadogassa ezeket is a gyomrába. De inkább nem, volt fontosabb dolga.
- ahha, halluciongén szerek? - kajánul elmosolyodott (csak vezetett valamire a járkálás) - nem minden betegségre adnak ilyeneket... egy egyszerű fejfájásra semmiképpen sem...

Errol   
*Hogy takarodnál el te utolsó dögkeselyű, te élősködő, te a véremet szívó kék pióca, te mindent tudó, okoskodó balfácán! Fogalmad sincs a világról, fogalmad sincs az életről, csak bámulsz kifelé abból az undorítóan kényelmes burkodból, tapogatódzol, hemperegsz meg néha egy kicsi mocsokban, sárban, aztán farokfelvágva hazakocogsz, mint aki mindent tud az életről! Annyira gyűlölöm a fajtád, annyira!
Ahogy jön olyan hirtelen ér véget ez a gondolatroham hála Merlinnek, nem ismerek magamra, én nem vagyok ilyen, csak a fájdalom, de az... eloldódik, kifut, a görcsökből kidől a tartás, az egész valahogy puha lesz, és könnyű. Nagy levegőkkel lejjebb engedem a szemhéjam, a szám kiszárad, újranyalom az érzés egy hatalmas IGEN-hez fogható, ami felrobban az emberben. Mit bánom én, ha bánt, ha kínoz, már nincs hatalma felettem, elmúlt...*
-Igen...-*lehelem magam elé, a mámor csodákra képes.* -Mármint öh... nem, az ég egy adta világon semmi nincs a dobozon, ne kérdezd mi az, engem nem is érdekel, apám szerzi valahonnan, gondolom valamelyik patikus csinálja neki... ugyan már-*mosolygok, megvédem a titkom, igenis megvédem, belőlem nem szedsz ki semmit, énekelni lenne kedvem, halkan nevetek, kicsit rekedten felköhögve azt az undok ízt a torkomból, ami még a gyógyszerrel került oda, valami nedvesség, keserű, brr*-Ha lenne bennem bármi különleges gondolod, hogy lehetne kezelni ilyen sima tablettákkal? Na ugye, hogy nem-*félrehajtom a fejem ahogy hallgatom és már nem akar kizuhanni a fülemen az agyam ez pedig valami... élmény.* -Rendszeresen van. A migrénnek az a lényege, hogy olyan fejfájás, ami mindig van, zavarja a koncentrációt, ilyenek... Milyen pálcád van?-*kihúzom a talpam alól az idegen fadarabot, háromszor-négyszer végigpörgetem az ujjaim között, mint ő tette az enyémmel a levegőben, játszok vele. Szikráztatom, pörgetem, feldobom és elkapom, körbetáncoltatom a bal csuklóm körül, aztán mivel engedelmesen simul vissza a tenyerembe újra elkapom. Csak az arca érdekel, belemosolygok a képébe, a fal mellett feltolom magam állásba, azért még nem az igazi a dolog ezzel az egyensúllyal.*
-Invito gyógyszereim-*begyűjtöm a dobozkáimat tőle, hogy mindegyik drága szín újra nálam legyen, mert mégse élhetek a színecskéim nélkül.* -Ugye belátod, hogy nem engedhetem, hogy véletlenül lenyelj belőlük. Gyermekek elől elzárva tartandó-*megint feldobom a pálcát, könnyed derűvel élvezem, most egy kicsit én játszok.*

~megölöm... széttépem... darabokra szaggatom... felkoncolom... kinyírom...~ Furcsa alakzatokat vett fel a szája a másodperc törtrészei alatt, de hang nem szaladt ki, csak levegő szaladt végig légcsövén végigcsikarva a fogakat. Nagyon utálta a helyzetet. Nincsen nála pálca, nincsen hatalma. Ott áll szerencsétlenül, körülötte kedvezőtlen környezet. Nem tud egy ugrással elbújni, úgy, hogy abból sikeresen jöjjön ki. Nem tud semmit hozzávágni a másikhoz. És nem. nem. nem. Tele van tagadószavakkal a feje. Az egyetlen igent a griffendéles harsogja, és ezért lelkesen  oda is hajol, de utána némileg csalódottan húzza vissza a fejét. Gúnyt űznek belőle. Zsarolják. Gyenge. Rosszabb. Megbukott. Lendületet vesznek rajta gondolatai és  lejjebb taszítják. Fokozatosan hagyja el elméjét, majd kitekint szemgödrei ablakán, megbámulja a csukott száj sötétjét és nagyot koppan a gégén, majd a hangszálakba is beleakad. A gerincben csúszik végig, közben csípőjét valami még jobban rántja lefelé. Hol felvillan, hol nem... Mint egy rosszul leengedett redőnyön keresztül nézi a folyton változó tájat. Idegesen verő szív, hullámzó tüdő...
Nincs apelláta, nincs semmi. Persze néhány fanyar gondolat azért megfogalmazódik benne. Ez a belső kirándulás, az igazi utazás a föld középpontja felé. Most annyira nem sötét a szájüreg. Piszkos fény szűrődik be a fogak közötti észrevétlen réseken. Valahol a sarkánál járhatott éppen, amikor tűz kezdte égetni. Gejzírként nyomta fel a forró hő, és termikelve szállt fölfelé, hogy aztán onnan kezdhesse meg a sorsdöntő fordulatot. 'Gyermekek elől elzárva tartandó'. Egy lázadó nemzet erejével üvöltöttek izmai, amik kívülről is jól láthatóan feszültek meg. Nem volt soha túl izmos, de eléggé sovány ahhoz, hogy szálkásnak nézzen ki, pedig elég valószínű, hogy fizikális képességek terén nem lenne osztályelső. Bár állóképességével...  neem, inkább  kitartásával, makacsságával, csakazértis felfogásával kárpótolta őt a genetika. Mosolyog, ahogy a pörgő fadarab lassan kiúszik a képből, és előrefelé rugaszkodva repül Nish felé. 
Csontos keze boldogan szorul ökölbe, és húzódik hátra, hogy aztán előretolja és lankásabbá tegye a hetedikes orrnyergét. Sapkája előrecsúszik egy kicsit, félig-meddig belelógva szemébe, de ez nem érdekli. Magabiztosan szeli a két ölnyi távolság állott hugyszagát egy jobb cél érdekében. Ha pedig eléri, nem fog megállni egy ütést követően...