Roxfort RPG

(http://i1213.photobucket.com/albums/cc474/Nataleah/Desdemona%20Lamoureaux/damonaa.png)

Nemsokára egy újabb megbízás elébe kell néznem, de ez egyáltalán nem tölt el aggodalommal. Az idő telik, ám sem nyugtalanít. Tudom, hogy nem szabad semmit sem elsietni, mert mindennek megvan a saját ideje.  
Az utóbbi időben nem kaptam újabb feladatokat a Nagyúrtól, ugyan is már két hónapja egy véráruló nyomában vagyok. Nem egyszer volt lehetőségem lecsapni rá, de úgy gondoltam, hogy az nem lenne túl érdekes, és annál inkább összecsapott munka. Köztudat, hogy nem szeretem elkapkodni a feladataimat. Muszáj egy ideig az áldozataim nyomában lenne, hogy többet tudjak meg róluk. Ez abból a szempontból jó, hogy könnyebb lesz végezni velük, ha eljön az ideje. Szinte gyerekjáték, ha ismerem az zsákmány szokásait, mert így nagyjából tudom, hogy mire számíthatok.
Ezúttal az a különbség, hogy nem egyedül kell dolgoznom. Nem igazán tudok, vagy inkább nem igazán szeretek csapatban játszani, mert olyankor az az érzésem, hogy függök a másiktól. Ha valamit elcsesz, az akár az én életembe is kerülhet. Ez természetesen fordítva is igaz. Nem szeretek felelőséggel tartozni mások életéért és kétségkívül óvni sem akarom őket. Elég, ha a sajátomra kell figyelnem. A tény pedig, hogy a csapattársam férfi sem igazán izgat. Attól hogy a másik nemhez tartozik, nem azt jelenti, hogy jobb nálam, vagy jobban teljesít bizonyos dolgokban. Azt is tudom, hogy Danténak hívják, idősebb nálam és hogy lassan három éve, hogy a Nagyúr szolgálatába állt. Ez természetesen nem azt sem jelenti, hogy sokkal tapasztaltabb is. Rengeteget éltem át, nem kevés dolgot vészeltem át. Azt hiszem, az évek során bőven volt lehetőségem élettapasztalatot szerezni. De perpillanat ez lényegtelen. A legfontosabb, hogy el kapjuk a vérárulót, bármibe is kerül ez.
A Culloden luxusszálloda egyik fényűző, de nem a legluxusabb lakosztályában ülök egy kis asztalnál, ami a szoba egyik sarkában van. Azért nem választottam a legdrágább lakosztályt, mert az túl feltűnő lenne, nekem pedig az a célom, hogy minél jobban eltitkoljam, hogy a szállodában vagyok, ugyanis akit keresek, szintén itt van.  
A karosszékben ülök, lábaim keresztbe vetve, a tenyereim pedig egymásnak simulva az egyik combomon pihennek. Hűvös tekintetem az órára szegeződik. Már csak tíz perc. A megbeszéltek szerint Dante hét után jön. Remélem, hogy nem fog késni. Nem szeretem, ha valaki pontatlan. Hanyagságra és komolytalanságra utal, és véleményem szerint nem lehet olyasvalakiben megbízni vagy azzal dolgozni, akire legalább az egyik jellemvonás igaz.
Ha ideér, tudni fogom, hogy ő az. Tudtommal kétszer kell kopognia. Először csak egyszer, majd egy rövid szünet után még kétszer. Ezzel a módszerrel kevesebb az esély arra, hogy egy idegennek nyitok ajtót. Kötve hinném, hogy valaki pont így kopogna. Szinte lehetetlen.
Ismét az órára pillantok. Már csak öt perc. Gyerünk Dante, már csak rövid öt perced maradt.

(http://i1213.photobucket.com/albums/cc474/Nataleah/Desdemona%20Lamoureaux/damonaa.png)
Bocsánatot kérek a hatalmas késésért! <3

A pontosság igen fontos, főleg ha az ember halálfaló. Nekünk, a „rosszaknak” mindig ébernek kell lennünk, nem szabad hibáznunk. A pontatlanságból nagy baklövések alakulhatnak ki, ugyanis az idő nagy csalóka. Amikor például kimondjuk azt, hogy egy perc, olyan kevésnek tűnik, de az igazság az, hogy ennyi idő alatt egy egész élet megváltozhat.
Nagyon jól emlékszem az első küldetésre, amit természetesen a Nagyúrtól kaptam. Akkor még fiatalabb voltam, és teljesen tapasztalatlan. Nem tudtam kezelni az indulataimat és inkább a szívemet és az érzéseimet követtem, a józan eszem helyett. Épp ezért majdnem beleszaladtam egy átokba, csupán egy hajszálon múlt, hogy az ellenfelem pálcájából süvítő Avada Kedvara eltaláljon. Ezután majdnem elvesztettem a kitűzött személyt, de a furmányosságomnak és a szavak erejének köszönhetően végül kivégeztem az ellenségemet, ezzel pedig sikeresen teljesítettem a Nagyúr parancsát. Szerencsém volt, ezt a mai napig sem tagadhatom, hisz, ha elhibáztam volna a küldetést, akkor most nem lennék itt. Még ha a vetélytársaim átkait ügyesen visszavertem volna, nem hinném, hogy a Sötét Nagyúr megbocsátotta volna az ügyetlenségem miatt balul elsült megbízást.
Az egyik hibám a sok között az, hogy előítéletes vagyok, és ha valakiről megalakítom a saját véleményemet, az illetőnek később nehéz dolga lesz, ha meg akarja változtatni a meglátásaimat. Persze nem egyszer tapasztaltam azt, hogy nem szabad megítélnem valaki úgy, hogy közben nem ismerem, de szerintem sokkal nehezebb megjegyezni egy személyt úgy, hogy közben semmi rossz tapasztalatunk nincs vele kapcsolatban.
Az órára pillantok, és azt látom, hogy csak három perc van hátra a találkozás időpontjáig. Lehet, hogy más küldetést kapott, és valami hiba csúszott be… Ez egy jó példa arra, hogy egy baklövésből egy másik születik. Akár a dominóvár – ha egy dől össze, akkor a többi is össze fog, mert hatással vannak egymásra.
Az óra mutatója még egyet mozog és vele egyetemben valaki az ajtóra kopog. Mintha csak az, aki a bejárat előtt áll, megbeszélte volna az órával, hogy együtt mozogjanak.
Az illető csupán egyszer kopog. Nem válaszolok rögtön, meg sem mozdulok, hanem várok egy picit. Pár másodpercen belül két másik kopogás is hallatszik. Elégedetten elmosolyodom, majd felállok a helyemről. Egy mozdulattal ellenőrzöm, hogy minden hajtincsem a helyén van e, majd magabiztos léptekkel az ajtó felé indulok. Elfordítom a gömb alakú kilincset és óvatosan kinyitom az ajtón. Velem szemben egy a húszas éveiben járó, fiatal férfi áll, aki szívdöglesztő mosollyal az arcán köszön rám. Még be sem lépett a szobába, de már bele is kezd egy magyarázatba. Én nem kérdeztem meg volna, hogy miért nem jött előbb, hisz végül is a megbeszélt időpontnál korábban érkezett, azonban tetszik, hogy úgy érzi, magyarázattal tartozik nekem.
A muglikat és a nevetséges tévedéseiket használja fel kifogásnak. Még szerencse, hogy ki nem állhatom az összest és a sárvérű csemetéiket.
-   Üdv! – köszönök vissza, majd ismét halványon elmosolyodom. – A muglik és a szánalmos kis életük… Komédiákat lehetne róluk írni. 
Az agyhoz lépek, ahol pár órával ezelőtt leraktam a combközépig érő kabátomat, majd felveszem azt és a társam felé pillantok.
-   Nos, van már tervünk? – kérdezem meg, és addig nem indulok kifelé, amíg nem felel. Ha még nincs tervünk, akkor egy kicsit még maradunk a szobában, míg megbeszéljük, hogy melyikünk mit fog csinálni. Viszont, ha minden kész, akkor nincs értelme tovább húzni az időt. Végezzünk csak el minél előbb a feladott parancsot.