Roxfort RPG

Amy ismét meglátogatja a hegyoldalban nemrég talált tisztást, ami ugyan nem túl nagy és enyhén lejt a talaja, de legalább rejtve van minden mugli szeme elől, akik a környékbeli faluban laknak. Még a vadászok sem szoktak túl gyakran portyázni errefelé, ők sokkal inkább a hegy másik oldalát kedvelik, mely az északinál szelídebben emelkedik és közelebb van a faluhoz. Onnan könnyebb elcipelni a zsákmányt, ráadásul nem olyan dögfárasztó fel-le caplatni a jócskán meredek lankákon, miközben hajtják az ártatlan, védtelen vadakat.
A leányzónak ugyanis semmiképp nem lenne jó, ha bárki szeme elé kerülne. Szökevény, így mondják ezt mostanság a varázsvilágban. Voldemort üldözi olyan bűnért, melyről ő nem tehet: félvér boszorkány, vagyis a mostani eszmék szerint nem is lehet boszorkány, a varázspálcáját legfeljebb lophatta valamely "tiszta vérűtől", aki nem volt elég elővigyázatos. Amynek tehát rejtőzködnie kell, míg jobbra nem fordulnak a dolgok, avagy míg harc lehetősége nem adódik, hogy megküzdhessen az életéért, szabadságáért.
Bármekkora szégyen, a lány néhány napja lopásra ragadtatta magát. Na jó, azért pöttyet erős túlzás lenne lopásnak nevezni, mert hagyott némi ellenértéket a seprű helyén, de az a néhány galleon aligha fedezi a járgány teljes értékét. Mindegy, cetlit mégsem írhatott, hogy "Bocsi, szükségem volt rá! Ha rendeződik az életem, megküldöm az árát!". Ám mivel nem volt szíve minden szó nélkül elvinni a Nimbusz 2001-et, ezért a nála lévő pár galleont belebegtette az ablakon közvetlenül azután, hogy hasonló útvonalon kijuttatta az eltulajdonítanivalót.
Még most is belepirul, ha eszébe jut az a délután, pedig tudja, mindenképpen szüksége van a seprűre. Az ő remek Tűzvilláma ripityára tört, mikor a szökés után landoltak vele Oliver fején a koromsötét éjben, s közlekedési eszköz híján hamar feladná legyengült szervezete. Muszáj volt szereznie egyet.
Óh, Jégmadár, ha itt lennél... - sóhajt bánatosan régi jó seprűje után a makacskodó zsákmány hátán lovagolva. - De te már valahol a végtelen kviddicsmezőkön száguldozol, nem ül többé senki a hátadon. Te bezzeg nem rángattál, nem billentél túl a fordulókban, simán vetted az élest kanyarokat, nem fütyültél, ha farolni próbáltam veled és nem szövegeltél hátramenetnél... Micsoda?! Ki fütyül és dumál itt Merlin háta mögött, amikor elvileg egyedül kellene lennem? Ki a búbánatos kertitörpe jár itt?!
Amy nem tehet mást, viszi a reflexe a közeledő hangtól legtávolabbi fák sűrűjébe. Éppen nemrégiben filózott el azon, hogy ha ez a beidegződése megmarad, a Roxfortban bizonyára igen bajosan fog eljutni egyik teremből a másikban, sűrűn vetődhet faliszőnyeg, lovagi páncél és más egyéb mögé. Ha egyáltalán visszekerül valaha a Roxfortba, bár ezzel a módszerrel már az Abszol úton vagy akár Londonban is jócska problémái akadnának.
Most azonban más a lényeg, rejtőzni kell, nem törődhet olyan apró-cseprő problémákkal, mint a jövő. Hiszen ki tudja, talán Tudjukki egyik híve közeleg, talán éppen őrá vadászik és nem véletlenül járja a hegyet, Skócia egyik eldugott kis faluja mellett.
Joy sebesen húzza fel magát egy szélesebb törzsű fa alsó ágára, hogy onnan egyet-kettőt feljebb lépve kellőleg rejtve legyen a - még megmaradt őszi - lombokban a váratlan látogató elől. Az öntörvényű seprűt a biztonság kedvéért egy faághoz kötözi egy kapkodós bűbáj segítségével, nehogy árulója lehessen. Már kirajzolódik az idegen alakja a tisztás túloldalán a fák között, mikor Amy észreveszi, mégsem sikeredett tökéletesre a rejtőzése, hátizsákja némi avar takarásában lapul, éppen szemben a jövevénnyel. Ha nem a földön járva közeledik, vagy élesebb a szeme a kelleténél, esetleg túl közel jön, akkor rögtön kiszúrja a tatyót. Az egykori griffendéles szíve döbbenetes hangerővel dörömböl a lány mellkasában, mintha ki akarna törni a bordák szorításából.
Még nem akar harcot. Túl gyenge hozzá.
Kérlek, ne vedd észre, menj el! - befelé sír csupán, magában nyöszörög, de agya már túllépett a sokkon, ártások, rontások igéi és pálcamozdulatai cikáznak képzelete vetítővásznán.

 Kora reggel volt. A nap sugarai erőtlenül kezdték bontogatni a hajnalban a tisztás fölé boruló felhőréteget. A föld még harmatos és hideg volt, a környező fák levelein is fagyos cseppek gyöngyöztek. A madarak is csak most ébredeztek, csiripelésük lassan töltötte meg az erdőt.
Valahol a hegy lábánál, a falutól nem messze már más is talpon volt. Négy alak kapaszkodott felfelé a szűk hegyi ösvényen. Elöl egy középkorú férfi haladt, egy míves kivitelű sétapálcával kezében. Halántékán és barkóján már megjelentek az ősz hajszálak, testalkata és arca jólétről árulkodott. Öltözékén látszott, hogy nem épp erdei sétára készült, ami azt illeti kissé különcnek, ódivatúnak tűnt. Ki vesz fel ugyanis egy túrához bokáig érő, fekete köpenyt és cilindert?
Mögötte libasorban három ifjú haladt, egy lány és két fiú. A lány szőke, szeplős teremtés volt, amolyan igazi brit jelenség. Közvetlenül a cilinderes férfi mögött haladt. Hátán hatalmas vászonzsákot cipelt, kezében pedig egy vastag, bársonykötéses könyvet szorongatott. A két fiú, akik a sor végén haladtak, álmos arccal pislogtak körbe. Láthatóan nem volt kedvükre a reggeli séta. Egyikük magas, sötétbarna hajú, szemüveges srác volt lapátszerű, elálló fülekkel. A másik szőke, alacsony, borostás arcú. Mindhárom fiatal kék talárt viselt, mellrészén öklömnyi címerrel, ami két keresztben álló seprűt ábrázolt.
Lassan kiértek egy kisebb tisztásra, ahol az elöl haladó férfi megállt és szembefordult a többiekkel:
- Nos hát itt volnánk! – szólalt meg öblös hangján –  Az Arthur trónjánál. Tudjátok, hogy miért jöttünk pont ide?
-  Mert itt találhatjuk Nagy-Britannia legszebb kőrisfáit!  – válaszolta a szőke lány lelkesen.
-  Kiváló, Miss Doomsby! Egyszer még nagyszerű seprűkészítő lesz önből! – dícsérte meg a cilinderes, mire a lány zavarában elpirult.
-  A Tűzvillám seprűkhöz pedig Nagy-Britannia legeslegjobb kőrisfáira van szükség, hogy vásárlóink elégedettek legyenek. Csak a legegyenesebb, legvastagabb fák alkalmasak nyélnek, hogy a lehető legkényelmesebb ülést biztosítsák a…Mr Cross, Mr Millighan, figyelnek maguk egyáltalán? – szakította félbe mondanivalóját a férfi.
A két fiú ugyanis szemmel láthatóan az ébren maradással küzdött. A magasabbik nagyot nyújtózott, míg az alacsonyabbik lopva elnyomott egy ásítást.
-  Természetesen, Mr McOisin! – válaszolta.
-  Reméltem is, fiúk. Becsüljék meg, hogy magukat hoztam ki alapanyagot válogatni! – mondta Mr McOisin fejcsóválva. –  Nos, akkor mindent tudnak. Egy óra múlva itt találkozunk. Legalább tíz, tökéletesen egyenes szál kőriságat várok el fejenként. Minimum másfél ujjnyi vastagot. Oszolj!
Ahogy a középkorú varázsló intett, a három fiatalabb háromfelé széledt szét.

Eamon észak felé indult egy kisebb ösvényen. Lábaival egykedvűen taposta a nedves, őszről maradt avart. Már vagy fél órája kutyagolt, néha beljebb ment, ha egy-egy megfelelőnek vélt ágat vett észre, de legtöbbször nem járt sikerrel. Magában fortyogva gondolt Mr McOisinra, aki hajnalok hajnalán képes kihozni ide Skócia egyik legeldugottabb falva mellé, kőrisfát gyűjteni. Megállt, előhalászta hátizsákját és nagyot húzott a termoszba készített tejeskávéból. Ez egy kicsit felébresztette, így szemeiből eltűnt az álmosság. Ennek eredményeképpen észrevett az ösvény végén egy újabb, valamivel nagyobb tisztást, azon túl pedig egy facsoportot csupa kőrisfával. Megszaporázta lépteit, hogy gyorsabban átvághasson, és végre használható eredményt mutathasson fel főnökének.
Ám ekkor hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Zizegő avar és reccsenő ág hangja volt. Eamon megállt és fülelt. A hang a facsoportból jött, minden kétség nélkül.
~ Biztosan valamilyen állat – nyugtatta magát, de azért a biztonság kedvéért előhúzta pálcáját. Lehet, hogy az az állat egy éhes farkas, vagy egy vaddisznó.
Óvatosan elindult a fák közé. Lábai alatt recsegtek az apró gallyak, a komposztálódó tavalyi levelek alatt.
Egy nagyobb kupacot pillantott meg maga előtt pár lépéssel.
~ Biztos egy tuskó – állapította meg, és elfordította fejét, hogy használható ágak után nézzen. Egy pillanat múlva azonban visszafordult. Határozottan úgy tűnt számára, hogy a tuskónak szíja van. Akkor ez bizony nem tuskó, hanem egy táska! Bizonyára egy szórakozott erdőjáró hagyhatta ott.
A fiú úgy döntött, megvizsgálja közelebbről is.

Bánatosan sóhajt fel, amikor látja, hogy ez a fickó bizony nem fog elmenni az ő remek kis tatyója nélkül. De ha mégis otthagyná a helyén, előbb biztosan átkutatja. Ki tudja milyen ember, talán még képes és kiveszi belőle az Amy számára fontos dolgokat. Úgy mint: néhány falat élelem, takaró, apró családi emlékek, lopott mugli iratok (amikkel álcázhatja magát szükség esetén, ha éppen bemerészkedik valamilyen településre), tartalék ruhák, könyvek, körözési plakátok (köztük a sajátja is). A tértágító bűbájjal ellátott táskában elfér mindezeken kívül még jónéhány holmi, de Joy számára ezek a legfontosabbak. Nem kéne idegen kézbe jutniuk még akkor sem, ha esetleg netalántán teljesen megbízható idegenről volna szó, amire annyira cseppnyi az esély manapság, hogy az már negatív.
Ráadásul a férfi kezében varázspálca van, amit még akkor húzott elő, mikor Amy alatt megreccsent az ág, ahogy fészkelődött idegességében. Az a bizonyos első reccsenés még nem tűnt vészjósnak, hiszen bármelyik fa recseghet és ropoghat szabadon, nem tiltja nekik a törvény. Hanem ez a második... Amikor Joy felemeli az egyik lábát, hogy szép csendesen leosonjon a fáról és leátkozza a tappancsairól a rejtélyes okból váratlanul itt termett fickót, tiltakozásul akkorát reccsen az ág, ami már aligha kerülheti el az "illetéktelen" figyelmét.
Amy hamar rájön mennyire elhamarkodottan vélte, hogy a tekintélyesnek éppen nem nevezhető súlya alatt nyöszörgő faág majd el fogja bírni, ha egy talpon keresztül nehezedik rá ugyanaz a súly, amikor már a két talpas verziót is nehezen viselte. Mégsincs már ideje letenni a másik lábát, ugyanis az ág úgy dönt, elege volt a teherviselésből. Éktelen zajjal szakad le, fütyülve arra, hogy a mindaddig rajta álló humán lény rejtőzködési célokra használná.
A lányka ajkaiba harapva, némán zuhan le, hátha a réten lévő férfi nem szúrja ki, hogy az ágakkal együtt más is zúdult alá a fatörzs mentén. Némán tűri, hogy az ág, amibe kapaszkodni próbált és szintén leszakadt a súly alatt, rajta landoljon, s igyekszik az avarba süllyedni, vagy legalább a megmaradt kevéske lombbal takarózni.
Tiszta struccpolitika, nem? Ha becsukom a szemem, akkor a kutya sem neszeli meg a jelenlétem, mert nem lát. A fenébe a struccokkal és egyéb állatkerti lényekkel, mozdulj már, úgysem úszod meg a harcot!
Főként önmagára dühös a sorozatos bénázásokért. De jut a haragjából az ismeretlen pasasnak is, a jelenlétéért, a fülelésért, a táskakutató magatartásért, a kezében lévő varázspálcáért. Amy jelenlegi lelkiállapotában talán még a sötétszőke frizurára is képes lenne haragudni. Tulajdonképpen az egész világra haragszik, de a legegyszerűbb levezetésnek egy gyors párbaj tűnik, vagyis a férfin fog kompenzálni, rajta fogja kitombolni mindösszes dühét.
Villámgyorsan szeretne felpattanni, azonban előbb le kell görgetnie magáról a sárnehéz gallyacskát. Ráadásul a fatörzs pont útban van, nem látja tőle a fickót sem.
Hangosan zihál, mire végre sikerül megválni a ragaszkodó levéltárolótól. Némi avarcsörgés kíséretében próbál a fa rejtekében felegyenesedni, háttal a rétnek, hátha nyerne néhány szusszanásnyi időt a párbaj előtt. Légzési zajait csendesítve igyekszik kifülelni, merre járhat a táskakutató hajlamú pasas.

 Két egymás utáni gyanús reccsenés mellett még egy óvatlan seprűkészítő gyakornok sem mehet el. Főleg akkor, ha a reccsenést egy letörő ág követ, vele együtt pedig egy rajta ülő emberi lény, aki még az imént bagoly módjára gubbasztott rajta. Csoda, hogy eddig nem tűnt fel Eamon számára.
A lány kúszva igyekezett kikerülni a varázsló látóteréből, és menteni magát, meg a vélhetően hozzá tartozó ingóságokat. Öltözékén látszott, hogy régóta tartózkodhatott már civilizációmentes környezetben. Gyanús eredetű foltok (vélhetően sár), helyenként szakadások csúfították el ruháit. Hosszú, szőke hajába száraz levelek ragadtak. Viselkedése is zavartnak látszott, hogy felfedezték rejtekhelyét. Feltűnt Eamon-nak, a meg-megvillanó arcról, hogy a lány nagyon fiatal lehet. Olyan 16-18 éves, és láthatóan fél.
~Vajon mi dolga lehet ilyenkor pont itt? Valószínűleg az éjszakát is itt tölthette. - vélte a férfi. - Lehet hogy megszökött otthonról?
A "vadállat-rejtély" viszont ezzel megoldódott. A zaj forrása itt állt tőle néhány lépésnyire. Eamon lassan leeresztette pálcáját és óvatosan közelebb lépett.
- Nem akarlak bántani, ne félj!  - igyekezett megnyugtatni - Nem vagyok rendőr, vagy ilyesmi.

Amy ijedten rándul össze a hang hallatán, mely jóval közelebbről szól, mint amire számított. Nem kell sok, hogy ráeszméljen, megtalálták. Nincs visszaút, nincs menekülés, elő kell bújni. Segáz, előpattan és majd jól szétátkozza a fickót. Apró cafatokra. Azután már mehet is tovább, viheti a hátizsákját, irány a nagy büdös céltalanság!
Ujjbegyei elfehérednek, olyan erővel szorítja varázspálcáját. Nem mintha nehéz lenne elszánnia magát a támadásra, mégis, amikor a belső vetítővásznon megjelenik a "cafatokká átkozás" képe, Joy gyomra felkavarodik. Ha nem lenne üres, akkor már tuti rosszul lenne; túl erős a fantáziája, még a vérszagot és hozzá nazionálja a képhez. Ha létezik egyáltalán olyan, hogy valaki a szagokat, illatokat is odahallucinálja a kép mellé, akkor biztosan így hívják.
Nem rendőr?! Hát persze, hogy nem rendőr!
Amy kevés híján hangosan elneveti magát. Ki hallott már olyan zsaruról, aki varázspálcát markolva közlekedik a semmi közepén? Ráadásul aligha céltalanul bolyong, bár indítéka egyelőre nem tisztázott. A lány kapkodva határoz: lényegtelen miért kószál éppen itt és most a pacák, el kell csenni az eszméletét, hogy meglóghasson, ezúttal lehetőleg tényleg teljesen nyom nélkül.
Az Imperius átokhoz messze nem elegendő a tudása, mással pedig nem tudja olyan viselkedésre kényszeríteni, amely során eltekintene az ő létezésétől. Marad a régi jó módszer, a párbaj, ezúttal rajtaütéssel kombinálva.
Reményei szerint totál váratlanul pattan elő a fa mögül a szöszi lányka, maroknyiságában is igen elszántan. Futtában céloz a férfi vélt előfordulási helye felé, majd sebtében újabb rontást küld nagyjából ugyanoda.
- Petrificus totalus! Incarcerandus!
Nem néz hátra, hogy mennyire volt sikeres, azt úgyis hamar megtudja. Amennyiben legalább az egyik varázslat célba ért, akkor a delikvens aligha tud mozogni, vagyis nem tudja megcélozni Amy, hogy lefegyverezze vagy megátkozza. Ellenben ha sikertelen a kísérlet, akkor rövid időn belül úgyis zuhogni fognak utána a különféle, válogatott avagy válogatás nélküli ártások, rontások, átkok. Talán még egy főbenjárót is sikerül kifognia, ha elég mázlista és a pasas hangyányit agresszívabb típus.
Ebben a percben egyetlen célja van mindössze a kopottas boszorkánylánynak, szeretné elérni azt az ígéretesen kövérlő bükkfát, ami alig néhány méterrel előtte díszeleg. Kitűnő óvóhely lenne, azon aligha jutnak át a varázslatok, legalábbis idő lenne, amíg szétfarigcsálnák a kábé másfél méter átmérőjű törzset.
Azonban Amy nem is Amy lenne, ha nem bénázna a legsúlyosabb helyzetekben. Meglepetésszerűen hasra vágódik egy gallyban, melyet vagy az avar bújtatott eddig vagy ott sem volt, mintha most varázsolódott volna oda. A landolás lendületétől szó szerint felkopik a lány álla, langyos vér csörgedezik a levelek közé, pálcája pedig repül néhány méternyit, azután annyit sem mond "nyekk!", s máris eltűnik a levélkavalkádban.

 Gyorsan és váratlanul érte a támadás az ifjú varázslót. Szerencséje volt, hogy az átkokat vaktában, futva eresztette el a lány, miközben újabb fedezék felé menekült, és szemét is alig merte ráemelni. Ám nem sejthette, hogy vérbeli sportolóval került szembe. A sóbálványátok elől egy ugrással elvetődött előre, bele az avar kellős közepébe. Rutin dolog egy fogó számára, mintha csak egy felbőszült gurkó elől kellene kitérnie.
A második rontás így fölötte húzott el, jó három arasznyival, mivel álló helyzetben levő ellenfélre érkezett.
A támadáshullám után lassan, zihálva próbált feltápászkodni. Pálcája még a kezében maradt, úgy ugrott el egy pillanattal ezelőtt. Olvasta ugyanis a Minisztérium szórólapját, még most is a fejében csengtek a hivatalos szavak: " pálcáját mindig tartsa magánál". Emlékezetébe idézte a következő sorokat is, ezért gyorsan felelt a két varázsigére.
- Protego!
Számított rá, hogy nem lesz tökéletes a pajzsbűbája, hiszen alig egy hónapja tanulta, egy hivatalos oktatáson a műhelyben.
Így kellett tehát rájönnie, hogy a vele szemben álló zilált külsejű lány boszorkány. Amint meglátta, előbb vélte volna valami hajlék nélküli mugli lánynak, aki láthatóan valami vagy valaki előtt nem érzi magát biztonságban.
~ Ha viszont boszorkány, mit kereshet ebben az időpontban egy elhagyatott skót erdőben? - futott át agyán a gondolat. - Ráadásul ha ilyen fiatal, lehet, hogy még iskolás. Roxfortos. Akkor miért van itt?
-  Nem akarlak bántani!   - ismételte konokul. Okosabb nem jutott eszébe, de még hozzátette: - Nem vagyok halálfaló se.

Vajon beválna a "tettesd magad halottnak" módszer? Az állatvilágban többnyire működik, hogy az inzultált hullát mímel, mire az állatok legnagyobb része békén hagyja, mert nem szeretnek dögökkel bíbelődni. Leszámítva a ragadozókat. Viszont más probléma is akad azon kívül, hogy ez itt nem az állatvilág, dacára az erdőnek. A nagyobb gond az, hogy jelen pillanatban a varázsló a molesztált fél, mivel Amy támadott rá, azaz nem a lánynak kéne előadnia a holtat a békénhagyás érdekében.
Na jó, lehet, hogy ez egy idétlen elmélet vagy ha nem is az, erre a helyzetre akkor sem alkalmazható.
Aha, szóval nem halálfaló. Hát persze, hogy nem. Vajon ki szokta ezt a legtöbbet mondogatni mostanság? A régi vicc is valahogy ekként hangzik:
          Egy sötét, felhős éjjelen kopognak egy zsidó család ajtaján. Reszketeg hang szól ki:
          - Ki az?
          - Jóbarátok - hangzik a válasz.
          - Hányan vagytok?
          - Fünf!
Szóval attól, hogy mondanak neked valamit, nem feltétlenül kell elhinni és rögtön megbízni a másikban.
Amy agya ezerrel pörög, szinte hallhatóan csikorognak a fogaskerekek; ennél talán már csak a szívverése a hangosabb, amit mintha megsokszorozva verne vissza a föld. Habár előfordulhat, hogy csak az ijedtségtől dobol olyan őrült hangosan a füleiben a vér és kívülről abszolút semmi nem hallható. Mindez lényegtelen, sokkal fontosabb lenne másodperceken belül kiötleni valami nyerő stratégiát.
Lássuk a főbb elemeket! Varázspálcája elveszett valószínűleg az enyészeté lesz, hacsak nem sikerül visszaszerezni egy begyűjtőbűbájjal, amit a "nem halálfaló" fickóból kéne kicsikarnia. Itt áll a semmi közepén, teljesen szakadtan, zsákja az idegen mellett van, vagyis jelenleg nincs semmije azon kívül, ami ruha éppen rajta van. Kinézete, kora láttán suliban lenne a helye, ami elég gyanússá teszi, akár muglival fut össze, akár valaki mással a varázsvilágból. Fizikailag sincs a topon, csekély eséllyel élne túl két-három kínzó átkot.
Összegezve, Amy elég tréül áll. Nem marad tehát más, mint a jó öreg színlelés, a hazugságok kusza, bonyolult és utálatos hálója. Amivel előbb-utóbb úgyis lebukik, mert genetikailag képtelen a folytonos kamuzásra, de hátha addig adódik számára valami előnyös helyzet, amikor megpattanhat és esetleg varázspálcához is juthat.
Ártatlan fejjel, felemelt karokkal kecmereg fel az avarról, így jelezve fegyvertelenségét.
- Akkor jó. Azért támadtam rád, mert azt hittem... Áh, mindegy, nem fontos. Bocsi miatta, mostanság kisség bizalmatlan vagyok a világgal szemben.
Talán túl sokat árul el magáról ezzel a szöveggel, de azt legalább sikerül elhallgatnia, hogy pálcáját elnyelte az avar. Ha nem elég szemfüles megfigyelő a másik, ez a megdöbbentően fiatal (vagy csupán fiatalos?) varázsló, akkor nem is tudhat róla.
- És mit csinálsz itt, ha nem vagy halálfaló és nem akarsz bántani senkit? - érdeklődik úgyképpen, mintha mindennapos lenne, hogy Merlin háta mögötti erdőkben véletlenül összefut egy varázsló és egy boszorkány némi bűbájoskodó jópofizás erejéig. Vagy mintha nem is Skócia egyik zugában lennének, hanem teszem azt a londoni metró valamelyik megállójában.

 Hogy miért nem átkozott vissza rögtön Eamon? Ezt talán maga sem tudta volna megmondani, de egy tizenéves lányból nem nézett ki ártó szándékot. Inkább önvédelmi célból sült el a pálca a kezében. Most pedig ott állt előtte, megbénultan, kiszolgáltatottan. Teljesen megadta magát, de még mindig remeg. Eamon arcán sajnálat tükröződött, csodálkozással keveredve. Hiszen, ha a lány talál először, akkor most ő állna vagy feküdne itt az avarban.
Nyelt egyet és nekikészült, hogy magyarázatot adjon előbbi ellenféljelöltjének:
- A nevem Eamon Millighan  - ha bemutatkozik, gondolta, talán oldhatja az előbbi feszültséget.  - A Tűzvillámnak dolgozom. Seprűkészítő vagyok, illetve leszek. Azért vagyok itt, hogy megfelelő alapanyagot gyűjtsek hozzá. Itt van a közelben néhány társam is, de nem kell tőlük se tartanod.
A varázsló remélte, hogy a lány hinni fog neki. Hisz tényleg ez az igazság, bármennyire is hihetetlenül hangzik. Kíváncsian fürkészte a maszatos arcot, vajon legalább egy apró jelét a bizalomnak felfedezheti-e rajta. Lefelé, az avarra egyáltalán nem nézett, így az elejtett pálcát nem vehette észre.

Amy kissé zavarba jön, már tényleg nem tudja, hogy színleljen-e vagy sem, van-e egyáltalán értelme az egésznek. Mert a halálfalók nem szoktak bemutatkozni, az esetek 99,9 százalékában meg sem próbálják elnyerni a kiszemelt áldozat bizalmát, csak egyszerűen rutinból átkoznak. Biztosan piszkosul unhatják már az egész hercehurcát, eleinte talán még játszadoztak a likvidálni vágyott személlyel, ám egy tapasztalt vén róka már aligha fekteti ilyesmibe felesleges energiáit.
Stop, vissza a lényeghez: a szemben álló (na de melyik értelemben?) fiatalemberhez. Vén rókának túl ifjú, tapasztaltnak pláne. Vagyis elfordulhat, hogy ő még a játszadozós típus; serdülő macskakölyök, aki képes végigpofozni az egész kerten az egeret, csak mert az adrenalinban gazdag vérű pocik sokkal finomabb. Meglehet, pont ő az az egy ezrelék, aki még a végletekig feszíti a húrt és kiélvezi a játékot? Muszáj tehát arra koncentrálni, hogy ne tudja meg, Amynél nincs pálca.
Viszont még mindig itt van az a lehetőség, hogy tényleg nem halálfaló, nem csupán átverésből állítja.
A társak emlegetésére azonban a lány elveti ez utóbbi ötletet, ingadozása végre helyrebillen. Azt persze ő nem tudhatja, hogy nem a megfelelő helyre, de hát képtelenség mindig mindent előre tudni.
- Heló, Eamon! - magabiztos léptek, határozott kéznyújtás.
Nem, nem kézcsók után sóvárog, tényleg kezet akar fogni a pasassal. Aztán előbb-utóbb úgyis adódik lehetőség, ha nem is mindjárt a támadásra - a fene se akar megint felsülni vele -, de legalább a menekülésre. Egyelőre úgy dönt, belemegy a színlelésbe. Már csak egy elfogadható kifogást kéne kitalálni, hogy mit keres egy iskoláskorú lány ilyenkor az erdőben, messze a Roxforttól.
- Á, a népszerű Tűzvillám - lelkesül Amy. - Akkor kőriságat keresel. Nos, úgy száz-százhúsz méterre innen van néhány meseszép kőrisfa, égig érő ágakkal. Azt nem tudom mennyire görcsösek, mert nem figyeltem meg, amikor elhaladtam mellettük. Érdekelnek a seprűk, a fák viszont már kevésbé.
Szakértelme nem véletlen, egykori Tűzvillám-tulajdonosként és kviddicsjátékosként egyaránt érdeklődik a seprűk, különösen a versenyhajtányok iránt. Na meg anno elég sokat ápolgatta-dédelgette hű seprűjét, hogy minden meccsen és edzésen tökéletesen szuperáljon.

A lányon egyre inkább látszott, hogy kezdi megtalálni önmagát. Mind a félelem, mind az előbbi átkozási kedv tovaszállt belőle, és helyét átvette a talán "igazi" énje. Sőt, ahogy határozottan kezet nyújtott Eamon felé - amit természetesen elfogadott a seprűkészítő-tanonc - egyre inkább úgy tűnt, hogy van egyénisége, stílusa. Egy ilyen fiatal hölgyhöz képest egészen meglepő dolog az ilyesmi, habár látszott, hogy elég sok mindent átélhetett az utóbbi időben.
- Örvendek.. - mondta Eamon.  - És a kisasszonyban kit tisztelhetek?
Kíváncsi lett volna persze arra is, hogy mit is keres itt tulajdonképp a lány. Ezekben az időkben nem lehet senkiben sem bízni, ez érthető. Bár azért furcsa, hogy egy skót erdő kellős közepén egy iskoláslány sóbálvánnyá akarja átkozni. Ezért jobb, ha még mindig óvatos marad. Ki tudja, hogy elnyerte-e a bizalmát, vagy mégsem.
Hiszen annyi mindent írnak az újságokban és a minisztériumi kiadványokban. Ki tudja, lehet, hogy EZ a csel. Kicsit elhamarkodottan közölte magáról, hogy "nem halálfaló"...
- Á, a népszerű Tűzvillám.Akkor kőriságat keresel. Nos, úgy száz-százhúsz méterre innen van néhány meseszép kőrisfa, égig érő ágakkal. Azt nem tudom mennyire görcsösek, mert nem figyeltem meg, amikor elhaladtam mellettük. Érdekelnek a seprűk, a fák viszont már kevésbé. - folytatja a lány a beszélgetést, így Eamon gyanúfellege is oszlani látszik.
- És egészen sokat is tudsz a róluk! Kviddiccsezel netán valahol?
~ Egyszerű ellenőrző kérdés. Nyilvánvalóan az iskolai házát fogja megnevezni, ha játszik valahol. Abból pedig kiderül egy-két dolog. - okoskodott magában a varázsló

A bemutatkozás egy húzós témakör. Mert oké, mondott egy nevet a pasas, de ki tudja tényleg úgy hívják-e? És ha mégsem? Ha más, mint akinek kiadja magát? Amy fejében lassan körvonalazódik egy ötlet, miszerint saját csoporttársának fogja kiadni magát. Na jó, de kit alakítson? Mi van, ha a fickó pont ismeri azt az illetőt, akinek ő kiadná magát? Nem, ez így nem fog menni, muszáj lesz sürgősen kitalálni egy per has kamunevet.
- Catherine Connors, de a barátaim csak Catnek hívnak.
Igyekszik olyan felhőtlennek mutatni hangulatát, mint aki nem az imént hazudott egy nagyot, ami azért elég nehéz, ha valaki gyűlöli a hazugságokat. Próbál teljesen ártatlanul vigyorogni a vele szemben álló félre, ám mosolya elég repedezettre sikeredik, süt belőle a feszültség. Csak nehogy elfelejtse a saját nevét, mert az elég nagy égés lenne.
A kviddicsezős kérdés sem éppen nyerő, habár talán inkább Amy lett kissé paranoiás, azért lát már egy ideje csaknem mindenben csapdát.
- Nem, igen, vagyis pontosabban nem igazán - hadarja meglehetőst határozottan. - Tavasszal végeztem a Roxfortban, de addig kviddicseztem, benne voltam a házam csapatában. Az RBF után úgy döntöttem, hogy egy évig járom a világot, kóborlok erre-arra, varázslók, boszorkányok és a mugli világ között. És lőn. Viszont menet közben közbejött néhány nem várt apróság, például megtámadtak párszor, amitől rendkívül gyanakvó lettem. A muglik között állítólag gyakori az útonállás, de a búbánat gondolta volna, hogy ennyire.
Joy nagyot szusszan. A suli és a kviddics témakör tehát kihúzva, sikerült mindkettőt úgy letudnia, hogy viszonylag hihető legyen a fedősztorija, mégsem mondott vele semmi konkrétat. Már csupán a holmijait kellene megkaparintani és rögvest el is párologhat. A táska lesz az egyszerűbb eset, mert az kéznél van. Na de hol lehet a varázspálca? Mindegy, ezen Amy ráér gondolkodni, szépen apránként kell haladni.
Első körben tehát - szabadsága biztos tudatában - könnyed léptekkel odasétál a hátizsákhoz, lehajol érte és vállaira veszi a böhöm tatyót. Szusszan egyet, mert mégsem mondhatja ki hangosan a megkönnyebbüléstől, hogy "Egy megvan, jöhet a következő lépés!".
Ehelyett inkább kérdez, miközben ravaszul araszol a pálcája vélt tartózkodási helye felé:
- És mondd csak, Eamon, mit tettél volna a táskámmal, ha a kezedbe kerül?
Ez akár ellenőrző kérdésnek is elmegy, mert ugye fő a bizalom...

Szerencsére a lánnyal szemben álló varázsló semmit sem sejt abból, hogy az imént nem az igazi nevet hallotta. Ez a próbálkozása tehát sikeresnek bizonyult. Legalábbis elsőre annak tűnt.
- Catherine...Connors  - ízlelgette halkan az imént hallott kereszt- és családi nevet.
Eamon agyának fogaskerekei csikorogva dolgoztak. Connors...Connors...
 - Nem vagy véletlenül rokonságban Nigel Connors-sal? Tudod a Dublin edzője. Régen a Wigtown-ban és a Chudley Csúzlikban is játszott.
Teljesen őszinte kérdés volt Eamon részéről. Ha a lány otthon van a kviddicsben, biztosan hallhatta a nevet, bár fennáll az eshetősége, hogy azt mondja: " Nem, nem vagyunk rokonok", és ezzel máris ugrott a beszédtémáról. Egyébként Nigel Connorsról tudni lehetett, hogy aranyvérű. A nővére és a felesége is dolgozott a Brit Mágiaügyi Minisztériumban...
-  Szóval a házad csapatában - reagált Eamon a következő válaszra. Igazából érdemi információt nem tudott kiszűrni a lány mondanivalójából. Valamiért nagyon titkolózni akart előtte, különben egyenesen megmondta volna, hogy Griffendél, vagy Hugrabug, vagy bármelyik.
- És milyen poszton játszottál? - érdeklődött, ezúttal mindenféle csapda nélkül.
-  Most már értem az iménti reakciódat. Félsz az útonállóktól, meg hasonlóktól. Egyébként a táskád gazdátlannak tűnt, azért akartam megvizsgálni. - sietett a magyarázattal a varázsló.
Végigmérte mégegyszer a lányt. Nagyon elhagyatottnak tűnt, nagyon ziláltnak. Eamon kezdte felfogni, hogy mi ez az egész, miért nem bízik senkiben.

Amy eltűnődik a "neve" megismétlésének hallatán. Nem is volt olyan kattant ötlet, tulajdonképpen egészen jól hangzik. Sebtében elhatározza tehát, hogy ha valaha újjászületne, akkor ezen a néven fog élni és valami nyugis, békés mugli helyet keres a következő léthez. Ki van zárva, hogy még egyszer boszorkányként kínlódjon ezen sártekén, amit Földnek hívnak. Tény és való, a boszilét jócskán leegyszerűsít ezt-azt, de azért bonyodalmakat is szül szép számmal - mint például a titkolózás a muglik előtt.
Nigel Connors neve nem hangzik ismeretlennek Joy előtt, mivel kviddicsfanatikusként természetesen többször ízekre szedte a témával foglalkozó könyveket, lapokat, folyóiratokat, vagyis nagyjából tisztában van a jelen és a közelmúlt játékosaival. Úgy ötven évre visszamenőleg. Amy, pardon: Catherine mégis úgy tesz, mint aki soha életében nem hallotta még ezt a nevet. Azért csak jobb letagadni, mint felvállalni egy ismeretlen rokonságot, ki tudja mennyire tenne jót az neki, vagy éppen mennyire nem.
Tenyerét felfelé fordítva, tétován vonja meg vállát.
- Sajnos még soha nem hallottam. Pedig ha lenne egy ilyen fickó a rokonságban, akkor nyilván könnyebben indulnék az életben. Mármint, tudod, híres kviddicsező meg minden. Lehetne protekcióm. Habár az sem mindig jó, mert sokszor, pontosabban mindig azt hiszik a protekciósokról, hogy csak azért vannak ott ahol, mert valakinek a valakicsodája. Minimum duplán kell bizonyítaniuk, hogy tartósan megmaradhassanak valahol.
Gyanakszik, biztosan gyanakszik - kattognak a lány agyában a szavak. - Másként nem akarna ennyire faggatni a kviddicsról. Vagy csak én lennék ennyire mágusfélő? Most szimatolsz vagy nem szimatolsz, igazán megmondhatnád!
Hidegvér, az kell most ide, meg nyugalom és tiszta fej. Mindegy, egyszer úgyis bele fog gabalyodni Amy a saját maga által szőtt hálóba, ha Eamon nem is kapcsol idejében, a lány biztosan lebuktatja magát előbb-utóbb, amilyen balfácán a hazudozásban. Valamikor úgyis leesik a pasasnak, hogy mi a helyzet, hiába takargatja, szépíti a valahavolt griffendéles. Kérdés, hogy a "seprűgyáros" a javára írja ezt, vagy sem.
- Hajtó voltam. Nem tudom mennyire jó vagy rossz, egyetlen dolgot tartottam mindig fontosnak: hogy élvezzem a repülést és a játékot. Anélkül nem megy, de szerencsére soha nem volt olyan szituáció, amikor ilyen probléma lépett volna fel. Viszont túl sokat beszéltünk rólam, most mesélj te. Szintén roxfortos voltál és kviddicseztél? Vagy még most is játszol valahol?
Beszéd közben természetes óvatosan tovább araszol a fák közé abban reménykedve, hogy nem tapossa el a saját varázspálcáját.

 - Értem  - bólogatott Eamon "Catherine" válaszára. elvégre cirka 61 000 000 brit közül rengetegen viselhetik a "Connors" családnevet. Nem is beszélve arról, ha ezt a kört leszűkítjük csak a varázslókra, még így is minimum háromjegyű számot kapnánk.
~ De miért beszél ennyit a protekcióról - gondolkodott magában a varázsló, bár egyelőre nem mondta ki, de először most kezdett el úgy igazán gyanakodni. "A gondolat, pedig, a legellenállóbb parazita, ha egyszer gyökeret ver, kiirtani lehetetlen". Bár már eddig is árgus szemekkel vizslatta a lány minden mozdulatát, kicsit talán attól is tartva, hogy nem a sóbálványátok volt az utolsó kísérlete.
~ Hogy lehet a kviddicsről pont a protekció felé terelni egy beszélgetés fonalát? Valamit biztosan titkol...
-  Hajtó? Nem is rossz...Én fogó voltam a Roxfortban és vagyok még most is. Egy északír csapatban játszom, a seprűgyár mellett, bár most jelenleg szünetel a bajnokság... - mesélte a lánynak.  - A suliban amúgy griffendéles voltam. Charlie Weasley után én örököltem meg a pozíciót a csapatban, és ötödévig én vadásztam a cikeszre.
~ Az egyenes beszéd talán eloszlatja a gyanút - vélte Eamon, így bátran tette fel a következő kérdést:
- Te melyik házban voltál? Vagy?

A lánynak egyetlen kifejezés jut eszébe, amikor meghallja, hogy egy exgriffendéles fogóba botlott. Íme a rövidített változat: "hogy az a cifra múltú, agyonsuvickolt mosolyú, büdös, vénséges vén, alulöltözött, mélyen gonosz, szívtelen, lelketlen, hontalan, gazdátlan házimanó vinné el Narniába a jégkirálynő udvarába szobornak!". Hangosan azonban mindössze félrenyel, főként eme sötét felettébb gondolat hatására, azután köhécselős fuldoklásba kezd.
Az indulatkitörés oka pedig annyi, hogy ha a tavalyi tanévben is ő volt a Griffendél fogója avagy még a Roxfort diákjai közé tartozott, akkor ismernie kell Amyt, mivel a lány abban a tanévben végig a piros-arany hajtók között vágtázott seprűháton a kvaff után, a gurkók elől. Azaz pontosan tudja kicsoda a lány és mit keres itt, ha ráismert. Amennyiben eddig még nem sikerült beazonosítania, az valószínűleg a vastag koszrétegnek és az ágrólszakadt külcsínnek köszönhető, úgyhogy Joy hálát adhat a nyakába zúduló faágnak, mindösszes levelével együtt. Plusz a sárnak.
Innentől aztán már jöhet a gondolkozás, hogy mit valljon be és mit ne, mivel álcája valószínűleg perceken belül porba hull. Nem baj, védenie kell az életét, amíg lehet! Míg meg nem lesz a varázspálcája.
Fuldoklás közben vörösödő, majd enyhéden liluló fejjel térdre bukik, szemei ütközéshatárig düllednek, már-már kiugranak helyükről, hogy saját önálló életet kezdjenek. Amy idétlen módon a torkát szorongatja, mivel a saját hátát veregetni nem tudja. Ekkor - csoda történt! - megpillant egy pálcamarkolatot a tőle fél lépésnyire lévő levélkupac alatt; a sajátját. Mintha a félrenyeléses fuldoklás miatt történne, mintha arra keresne valami megoldást, előredől, négykézláb köhécsel tovább, s közben suttyomban becsúsztatja a pálcát a pulcsija ujjába.
A tényleges megfulladás előtt alig egy bagolyköpetnyivel sikerül végre felköhögnie légcsövéből az oxigéncserét akadályozó tényezőt. Ezután már alig bíborlila fejjel áll talpra Eamon mellett, mintha mi sem történt volna.
Azon agyalog, hogy remélhetőleg a fickó nem arra gondolt a "nem is rossz"-szal, hogy látta őt, Amyt kviddicsezni és nem is rossz játékos. Bármennyire hízelgő lenne ezt hallani, jelen helyzetben nem volna éppen a legelőnyösebb, mivel az a totális és végleges lebukást jelentené. Szóval legjobb lenne annyiban maradni, hogy maga a pozíció az, ami "nem is rossz".
- Vagy? De hiszen mondtam, hogy tavaly végeztem - próbálja erőtlenül védeni álcáját. - Persze, tudom, sokan mondják mennyivel fiatalabbnak nézik a koromnál. Azt hiszem, még huszonöt évesen is tizenkettőnek fognak nézni. Képzeld, hetedévben egy ötödéves randira hívott, mert azt hitte, hogy az alatta lévő évfolyamba járok. Muris volt.
Erőltetett kacaj követi a sztorit, amit próbál mégis természetesnek mutatni.
A házkérdést szerencsére sikerült megint kikerülnie, ráadásul már pálcája is van, bármikor meglóghat, ha esetleg úgy érezné, hogy szorul a hurok a torka körül - mármint a jelenleginél jobban. Amint túllép egy bizonyos határon Eamon kíváncsisága, vagyis inkább a gyanakvása.

 Akárhogyan is erőltethetné Eamon az agyát elég esélyes. hogy nem fog eszébe jutni a lány, hiszen 3 évnél is több idő eltelt azóta, hogy elvégezte a Roxfortot. Azóta rengeteg új arcot látott, rengeteg új embert ismert meg. Ha a lányt látta is párszor az iskolában, akkor bizonyára másod vagy harmadéves lehetett. Egy lány pedig 3 év alatt sokat változik, nőiesedik, így nem csoda, ha EG látta is valaha Amyt, ebben a pillanatban nem ismerheti fel. Pláne, hogy álnéven mutatkozott be, szintén rontja az esélyeit.
- Szóval tavaly végeztél...- ismételte meg a lány mondatait Eamon hangosan, hogy továbbszője a beszélgetés fonalát. - Akkor Katie Bell évfolyamtársa voltál?
Katie-t úgyis tudta, hogy mindenki ismeri. Ha más nem a közös órákról, vagy a kviddicsmeccsekről. A lány remek hajtó volt, és Lee Jordan szavaival élve látványnak sem utolsó. Bár Lee majdnem minden griffendéles hajtólányról így vélekedett.
-  Aranyos történet!- mosolyodott el EG a randis történetre udvariasan. Most a sár és koszréteg, meg az elnyűtt ruhák mögé tekintve, valóban kicsit fiatalnak találta a lányt, ám ennek ellenére egészen csinosnak. Megpróbálta elképzelni egy iskolai dísztalárban, valami karácsonyi ünnepségen, a Roxfort dísztermében, de olyan távolinak és lehetetlennek tűnt ebben a pillanatban.
- De még mindig nem mondtad meg, melyik házban voltál akkor!- vetette fel ismét, hogy a témánál maradjon. Hiszen nyilvánvaló, hogy a lány igyekszik kibújni a válasz alól. De miért lehet neki ennyire kínos? Miért?

Amyt kiveri a víz, amikor rájön, hogy tényleg nem sikerült rendesen bemagyarázni a pasasnak kilétét, azaz itten kérem szépen gyanakvás esete forog fenn. A lány teste megfeszül, akár egy ugrásra kész macskakölyök, szeme a lehetséges eltűnési, menekülési útvonalakat kutatja, keze görcsösen szorítja a pulóver rejtekében a varázspálcát.
- Katie Bell... hát persze, évfolyamtársak voltunk. Játszottunk is párszor. Mármint kviddicset.
Próbálja rákényszeríteni magát, hogy ne legyen túl feltűnő a menekülési vágya, belenéz Eamon szemébe, erővel mosolyog egyet, mintha jó hangulatú emlékek futnának át az agyán.
Persze, emlékszik Katie-re, tényleg együtt kviddicseztek, mert mindkét lány a csapat tagja volt. Meg párszor külön is lementek a pályára, vagy a birtok egy-egy eldugott részére - ha a pálya éppen foglalt volt -, dobálgatni kicsit a kvaffot, gyakorolni a manővereket, a gurkó elől való kitérést. Csak éppen azt nem tudta megjegyezni, hogy hanyadéves volt a lány, úgyhogy 50-50% az esélye annak, hogy eltalálta a helyes megoldást. Vagy bejön a blöff, vagy nem.
Na jó, megmondom neki melyik házba járok, illetve jártam, azzal már nem sokat ronthatok a helyzeten. Legfeljebb tényleg sürgősen más tartózkodási hely és csevegőpartner után kell néznem - von vállat lélekben Amy.
- Griffendéles voltam valaha, a szebb időkben. Akkor még a házimanó sem gondolta volna, hogy egyszer vissza fogom sírni a sulit. Tudod, nagyon hirtelen lett vége: egyik pillanatban még tanultam, órákra jártam, leckékkel kínlódtam. Aztán váratlanul befejeződött, jöhetett volna a munkakeresés, továbbtanulás, de hát mostanság ilyesmiről nem sűrűn lehet szó, ha az ember nem tisz... - elharapja a szó végét.
Nem tiszta vérű, ezt akarta mondani. Röhej, hogy még hazudni sem tud tisztességesen, mert mindig visszakanyarodik az igazsághoz és közben idegileg totálisan kikészíti önmagát, még ha éppen nincs is rá oka. Önmagának generálja vele a lebukást, azzal, hogy képtelen hideg fejjel, higgadtan lehazudni a csillagokat és az összes repülő objektumokat az égről.

 Akárhogy is erőlteti a lány által megadott álnév még mindig nem ismerős. Connors nevű hajtó nem volt a Griffendél csapatában, az tuti. Legalább a fele történet hazugság, ha nem az egész. Bár egy sarokba szorított egér természetes, hogy mindent megtesz a szabadulás érdekében. Eamon mégsem mondhatja erre, hogy "Lazulj le" vagy "Kezeld könnyedén". Holtbiztos, hogy az ellenkező hatást váltaná ki a lányból. Így is elég idegesnek tűnik: folyamatosan a jobb ruhaujját vakargatja, mintha egy menyétet rejtegetne benne.
-...Aztán váratlanul befejeződött, jöhetett volna a munkakeresés, továbbtanulás, de hát mostanság ilyesmiről nem sűrűn lehet szó, ha az ember nem tisz...-szakad abba hirtelen a mondanivalója.
Eamon minden szóra figyel. Gyanakszik.
- Nem tisz...?  - kapaszkodik bele az utolsó mondat maradványaiba, és inkább érdeklődőre próbálja fogni a hangját. Mégis inkább úgy hangozhat a másik számára, mint egyfajta számonkérés. Mint a hal, mikor ráharap a horgon levő csalira, és a horgász első lendületből megpróbálja kirántani a vízből. Csak a hal súlyát még nem sikerült felbecsülnie.

Amy egyre laposabb pislogásokkal lesi a pasas reakcióit, amikből elég világosan következik gyanakvása. A lány persze lapít, amíg csak lehetséges, mi mást tehetne?
És akkor elhangzik az a bizonyos mondat, a félbeharapott tiszta vérű kifejezéssel. Eamon visszakérdez, pontosan ahogy várható.
Tudtam, úgy tudtam, hogy egyszer elcsípsz egy fél szót vagy bármi mást, ami esetleg igazolhatja a gyanakvásodat. Ó, a búbánatba, hát még azt az egérutat sem hagyod meg nekem, hogy békésen elsétáljak? Miért volt muszáj visszakérdezned, mégis miért? Nem lehet már bízni egyetlen fiúban sem, nem adják meg a nyugis visszavonulás kényelmes lehetőségét.
Itt az idő, nincs mit tenni, támadni kell.
- Nem tiszteli az öregebbeket - próbálja mégis valahogy menteni a menthetőt, de már nem is reménykedik semmiben, itt legfeljebb egy naiv tündérgyerkőc hinne még a mesékben. Éppen ezért a következő szó ismét a támadásé. -Incarcerandus!
Mondhatni csípőből lő, s ezúttal igyekszik pontosabban célozni, mint a korábbiakban, több sikerben azonban aligha reménykedhet egy jó reflexű kviddicsjátékos ellen, de ami ennél is fontosabb: a férfi felnőtt, Amy viszont csupán egy éretlen kamasz, birtokában a lányok összes hátrányos tulajdonságának. Ezek egyike a lassúság is, már ami a saját tappancsokon végzett fizikai helyváltoztatást illeti.
Próbál még időben odébb vetődni, ezúttal hátán a táskával, ami jelentősen akadályozza a könnyed mozgásban. Cél az erdő, azon belül az összes lehetséges, rejtőzésre alkalmas hely. Csak reménykedni tud abban, hogy még idejében sikerül elillannia a várható válasz-átkok és vallatás elől.

 Talán nem kellett volna ennyit faggatózni. Talán nem szabadott volna ennyire közel merészkedni hozzá. Ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg az ír srác agyában, kb 10 másodperccel a lány átka után. Most kezdte felfogni, hogy mi történt az előbb vele.
Miss ál-Connors pálcájából ujjnyi vastag kötelék pattant ki szavai hatására. A kívánt hatást nem érte ugyan el, vagyis nem kötötte gúzsba áldozatát, de átmenetileg mindenképp harcképtelenné tette Eamont. Ugyanis a kviddicsreflexeknek hála, érzékelte a felé repülő köteleket, így még időben kitért az útjából, de nem elég gyorsan, így a kötelék ostorszerűen csapódott Eamonnak, aki az ütés erejétől némileg megingott, és kishíjján talajt is fogott... volna...ha kezével nem tompítja az esést. Balszerencséjére ez a pálcát tartó végtagja volt, így varázseszközétől akaratlanul megszabadult egy kis időre. Azonban pillanatnyi megingás után, a szerencséjére mellé eső pálcát újra kézbe kaparintotta és vaktában a lány felé tüzelt:
-  Capitulatus!

Nem akarja (nagyon) bántani a pasast, ám úgy látszik, ez kölcsönös. Hiszen a halálos átok helyett mindössze egy lefegyverző bűbáj varázsigéje hagyja el a fickó száját. A bűbáj majdnem talál, ám a lány még jókor bedobja a hírhedt védekezővarázst, Protego!-t rikoltva. Ezután Amy számára is meglepő, amit művel: helyből felszállással rajtol...
...Eamon felé.
Varázslópárbajban nem győzhet, tiszta sor, az előbbi sikeres védése csupán a Vakvéletlen, avagy a kamaszt körülvevő őrangyal-légió műve volt, esetleg talán valamely jó szellemé, de hogy nem Joy érdeme, az hót fix. Marad a fizikai kontaktus, azaz a testcsata. Ha néhány aljasabb női trükkel sikerül megfosztani a férfit járóképességétől, akkor talán még időt nyerhet magának a menekülésre, eltűnésre.
Vadmacskaként veti magát előre, azonban a hátizsák a vártnál jobban lerövidíti röppályáját, s már késő korrigálni. Immár teljes súlyával zuhan tehetetlenül, mígnem Eamon lábszárának - vagy ha ő odébb lép, akkor egy az avarban megbúvó kőnek - csapódik feje és eszméletét veszti.
Így már nem jut ideje befejezni a vetődés kezdetekor megkezdett gondolatmenetet, miszerint érthetetlen, miért nem valami halálos, vagy kábítóátokkal próbálta a pasas "lefegyverezni". Tudata békésebb vidékre, nyugodtabb időkbe kószál, akárha álmodna, bár elég különös pózban, szétlapított gyalogbéka módra hason kiterülve, hátán a tatyó-púppal, kezében még mindig görcsösen markolva a varázspálcát.