Roxfort RPG

         Alapok

jelszó || "A Doxy márpedig egy védett állat!"
 teljes név || Jean-Pierre Onvaskier
becenév ||Jean-Pierre, Jean, Pierre
nem || férfi
születési hely, idő || Aberdeen, 1982. 03. 01.
kor || 15
vér || félvér
iskola || Roxfort
évfolyam || ötödik


         A múlt

- Tessék? … Hogy Malfoy? A Roxfort ura? – szemöldökeim, mintha egy előre lefektetett sínen szaladtak volna végig. Szám szinte belecsúszott sokat használt állásába, amivel kételkedésemet, lenézésemet, megvetésemet fejeztem ki – Csak annyira, mint Mrs. Norris. – pontot raktam a mondat végére. Verbálisan, és nonverbálisan egyaránt. Nem volt kibúvó, nem volt de. Néhány apró, elfojtott kuncogás szaladt végig a folyosón. Én pedig éreztem, ahogy bátorságom sármja manifesztálódott a nyár alatt szépen megért lányok gondolataiban. Öt fénylő tekintet várta az újabb szavakat, a kontaktus viszonzását, pár elsuttogott szót. Öten vésték emlékeikbe minden apró mozdulatom, és várták a következőket. Öten fordultak epekedve utánam, miután szokásomhoz híven a Hölgyeim formulával adtam tudtukra távozásom. Jó lesz, ez az ötödik év is.

Születtem. Néha úgy mesélem, hogy franciahonban. A Bordeaux-i borvidékek termékeny lankáin fogant az ihlet szerelmes szüleimben, kilenc hónapra rá pedig én egy tengerparti csendes faluban. Festői táj szeretetre méltó emberekkel, vidámsággal. Minden reggel látni, ahogy a vízből előugró Nap lerázza sugarai közé ragadt cseppeit. És még jó pár perc érzelgős néhol romantikával fűszerezett szöveg következik. No meg persze a kihagyhatatlan ígéret. Ha szeretnéd, nyáron elviszlek oda Ennyi áldozatot megérnek a nők. Ritka esetekben kicsit többet is.
Az igazság némiképp másképp hangzik. Apám sárvérű. Az egyetlen pozitív hozadéka, hogy francia emigránsok utódja. Anyám szintén mugliktól született. Az egyetlen pozitív hozadéka, hogy... Talán a szeme, igen azt minden bizonnyal tőle örököltem, de más nagyon nincs. Szóval jól összejött a bagázs. Két szegény, majdhogynem kiközösített tagja a varázslótársadalomnak összeállt, és még engem is megszültek. Szerelemből? Saját képmásuk megteremtése végett? Nem nagyon érdekel. Előbbi nem tartozik rám, utóbbi pedig szerencsére nem valósult meg. Valami távoli rokonom gyönyörű génjei lelhettek végre megnyugvást és táptalajt bennem. Szóval Skóciában élek. Tengerparton, ez igaz. De a ködtől nem nagyon lehet látni a felkelő Napot, és a legkevésbé sem érdekel. Néhányszor volt már alkalmam hozzá, és annyi tökéletesen elég volt. Az emberek nem szeretnek itt lakni. Sokat esik az eső, nagy a köd, a tengerpart is csúnya a maga sok éles sziklájával, a hideg vizével és így tovább. Az a sok rühes féreg, aki panaszkodik, elköltözhetne már innen. Én csak miattunk nem tudom elviselni az itt létet néha. Pedig a part…
Szóval gyerekkor. Varázslónegyed, elzárva mindenféle mágiamentes koholmánytól. Robbanós snapszli, varázslósakk és hasonló dolgok voltak a menő játékok. Természetesen pénzre ment a játék, nyolc év felett. Természetesen egy mulya ismerősöm kevert, akit megtanítottam csalni, de százalék-számításra nem. Szóval nekem mindig volt csokibékára pénzem. És egy idő után kölcsön is tudtam adni. Kamatra, és meghatározott időre természetesen. Tökéletes rendszernek látszott akkor, és nagyon jövedelmező volt, ezen a szinten. Ekkor tanultam meg hazudni, persze még volt hová fejlődnöm, hisz az egyike a legszofisztikáltabb művészeteknek. Ó micsoda gyönyör is van egy jól kiagyalt füllentésben… A másik fontos lecke, ami szintén itt tudatosult bennem, hogy nem jó teljesen a középpontba lenni. A lebukáskor egyértelmű volt minden szál, és esélytelen próbálkozás lett volna másra kenni. Meg is kaptam a nevelés-, büntetés-adagomat és egyéb szidalmazásokat. Nem akartam… Bocsánat… Nem tudtam, hogy ez ennyire rossz… Én csak segíteni akartam… Az angyali pofám, és az a két szép szemem. No meg a tehetségem. Szerintem egy ilyen próbálkozás se járt sikerrel a szülők terén. Nem hallgattam rájuk. Másokat húztam be a csőbe, és tanultam a kárukon, ahogy azt szerintem minden normális ember tenné, ha olyan talentumok lapulnának a zsebében, mint amilyennel rendelkezem. Persze, sokkal hátrébb tartanék, ha nem lett volna egy hozzáértő segítségem, aki már bejárta az utakat és hasznos tanácsokkal látott el. Hogy ő kicsoda? Roger Amadeus Richard Plantagenet. Igen! Pontosan az a gazdag, ősi aranyvérű család leszármazottja, aki utód nélkül hunyt el két éve.
Most hiába minden karizmám és fortélyom. Nehezen tudom elhitetni, hogy igazat mondok. Hogy ismernének? Ugyan kérlek. Pusztán igazat mondok. Az emberek nem vevők a valóságra. Hazugságokat, kitalált meséket, kiszínezett történeteket akarnak hallani. Én pedig megadom nekik ezt az örömöt, akkor valóban rosszat teszek? Ne kerüljük ki ennyire a történet egy nagyon is lényeges részét, aminek a vége az, hogy hihetetlenül gazdag leszek, és 21 éves koromtól Jean-Pierre Plantaganet lesz az összes papíromra írva. Hála a jóságos keresztapámnak.
Szóval úgy kezdődött ez az egész, hogy meghívtak az agybajos Dreenmanék magukhoz vacsorára. Még egy olyan aberrált családot. Idegesítő, folyton beszélő anya, és sza(er betű) faviccekkel magát fiatalítani próbáló anya. Na és persze az első éves kis zsenipalánta Errol. Hogy utálom! Fordulna fel, és tépné ki a máját két meghízott doxy. Egy tapló fas(zé betű), egy gyerekes, beképzelt hülye. És a sapkája… hát azt hittem azzal a minőséget hírből sem ismerő étkészlettel fogom meggyilkolni ott helyben. Törökülésben ül a széken, szürcsölve eszi a levest, a húst pedig kézzel. Ez tizenegy évesen is elég undorító volt, de arra már semmit nem mondok inkább, hogy mára sem változott ez. Szóval annál a degradált famíliánál vendégeskedtünk, és küldtük az udvarias mosolygásokat, a bókokat meg mindenféle ekkor szokásos formulát.
- Hagyd abba. – a sapkás tökmag (igen, már akkor is magasabb voltam nála, és idősebbnek néztek, ha együtt mutatkoztunk. Szerencsére ilyen nem volt sokszor) szánakozó tekintettel nézett rám, amit abszolút nem értettem először. Mármint nem azt, hogy mire utalt, hanem, hogy hogy láthatott át ennyire a szitán? Gyönyörű alakítás volt, szokásomhoz híven.
- Pardon? – nekem még nem volt pálcám, de várakozó értetlenséget már születésemtől varázsoltam az arcomra, amikor csak kedvem tartotta.
- Még egy ilyen értetlenkedés, vagy merev formalitás, és esküszöm felpofozlak. Legalább akkor többet nem kell elviselnem az undorítóan álszent és retardált szüleidet, meg téged, a talpnyalót sem. – HOGY MI? Az én családom retardált, ez oké. De, hogy ezt pont ő mondja? És hogy engem egy lapon emleget a szüleimmel? Már, hogy képzeli. Vörös lett az arcom, és tudtam, hogy meg fogom ütni. Biztos voltam benne, hogy megütöm. Aztán mégse. Inkább úriemberhez méltóan kioktatom. Pontosan ezt fogom tenni. Ezt se. Akkor már megütöm. Egy emlékezetes pofon jó nevelői segédeszköz. Egyiket se tettem a végén, csak sértetten, vesztesen visszakullogtam a szülőkhöz, és fényeztettem egy kicsit magam, hogy csecsemőként lebegtettem a pürével teli tálkát, meg hasonló esetek. Valamennyire ápolta sérült egómat, de addig biztosan nem halok meg, míg meg nem torlom ezt a sértést. Készülj fel Dreenman!

De nem is ez a lényeg, hanem a hazamenetel. Elköszönés, mosolygás, majd legközelebb, igen, persze, jó éjszakát. Ésatöbbi. Már kicsit nekem is elegem volt ebből. Aztán beléptünk a kandallóba, és huss… Tessék? Mágiaügyi Minisztérium? Mi a rohadt életet keresünk Londonban este nyolckor? Látszólag csak én kapdosom a fejemet össze-vissza, a szülők teljesen nyugodtak, és persze jön is, hogy ’Apának egy kis dolga van…’. Később megtudtam, hogy felelőtlenül vett fel kölcsönöket. De még mindig nem értem a logikáját ennek a vendégségnek. Utolsó vacsora?
Szóval én álldogálok a tárgyalóterem előtt. Nézegetem a tapéta mintáját, a portrékat, számolom, hogy hány lépés széles és hosszú a folyosó. Tehát udvariasan unatkozok, talán egy kicsit látványosra is sikeredett, mert kedves, nyájas hang szólított meg. Ki vagyok, mit keresek itt? Gorombának és ellenségesnek indult az egész, de a válaszokat, és az etikettnek megfelelően csináltam mindent. Ennek egyszerű oka van. Hiába a csökönyös származás, a szánalomra méltó szülők. Valahol volt, valahol lennie kellett egy olyan felmenő, akiben testet öltött a báj, az örökölt sznobizmusom. Akkor még úgy éreztem, hogy ez nem teljesen az enyém. Nem volt idegen, pusztán másnak éreztem, egy ajándéknak, aminek használatában nem vagyok teljesen biztos. Szóval ezek, a tökéletes gének, amelyek utódról utódra vándoroltak, és vesztették el a DNS láncolatban eredeti helyüket a keveredéssel, cserélődéssel végre rám találtak, és mint vándor a hosszú út után megpihenve ivódtak neuronjaim kényelmes szövevényei közé. Könyvek akadtak a kezembe, és már a legelső olvasat is olyan volt, mintha egy már nagyon régen megszerzett passzív tudást hoznék felszínre. Tudtam mikor bókoljak, helyeseljek, szóljak bele, maradjak csöndbe. Tökéletes beszélgetőpartner voltam mindenki számára, és ez általában kifizetődő szokott lenni. Jelen esetben is megtörtént, ugyanis annyira megtetszettem Mr. Plantaganetnek, hogy meginvitálta magához a családot. Az egy sokkal kellemesebb este volt, még a szülőknek is tetszett. Aztán ezek megismétlődtek. Barátságot kért tőlem, én meg azt, hogy legyen a keresztapám. Ő meglepődött ezen, de a szeretet kifejezésének fogta fel, ezért belement. Jól jött a pénz apának, a bíróságra se kellett mennünk többet, én pedig a karácsony kivételével, szinte mindig a Plantaganet-villában tartózkodtam. A legjobb taneszközöket kaptam, a legszebb talárokat, ingeket és nyakkendőket. Még ennél is kifinomultabbakká váltak mozdulataim, és viselkedésemet illetve beszédemet többször a bársonyhoz hasonlították. Herceg voltam a Roxfortban. Tanárok és a lányok kedvence. Tele hasznos kapcsolatokkal, sikerélménnyel, boldogsággal.

Gondtalan, felhőtlen napok voltak, és apámként tekintettem Rogerre. Szerettem, jobban, mint igazi szüleimet. De az idő eljár mindenki fölött és két éve kifogott rajta a kor. Én ápoltam, amikor az orvos és a bejárónő nem ért rá. Egy kicsit romlottak is az eredményeim, de akkor nem érdekelt nagyon. Nem szerettem volna elveszteni az egyetlen olyan embert, aki valóban kiismert, akiben bíztam…
De ennek is volt pozitív hozadéka azért…
Nem, nem tudok erről így beszélni. Megkért, hogy huszonegyedik életévemet betöltve vegyem fel a családnevét. A Minisztériumba már rég be van nyújtva a kérvény és el is van fogadva. Erről persze apáék nem tudnak, ráérünk még arra. Enyém lett mindene. Felbecsülhetetlen értékű kúriája a hatalmas arborétummal, és öreg könyvtárral együtt. A Gringottsban nyugvó galleon milliói, talán milliárdjai. De mégis, valahogy jobb volt mikor együtt hoppanáltunk az eldugott walesi területre, és nem visszhangzott annyira a címerekkel és pajzsokkal teleaggatott hatalmas aula…


Ennyit erről. Újra feljavultak az eredményeim. Illetve ismét elértek egy átlagos szintet a bűbájtan és transzfiguráció kivételével. Keresztbe teszek Errolnak ahol csak lehet, rosszindulatú pletykákat indítok útnak. Növelem a hírnevem, ámítom a birkanépet, és pártatlan maradok egészen addig, amíg biztosra nem tudom a győztes nevét. És ez utóbbi mostanában eléggé kétes.  Harry Potter, halálfalók, Sötét Nagyúr… Csak úgy repkednek az ideológiák, a valós, és valótlan bűnösök, szavak, nevek, átkok, holttestek. Egyfajta teremtői káosz uralkodik, ami rohadtul, de rohadtul nem jó nekem…. A ”barátaim” nagy részének édesapjának egyedi tetoválása, és ékköves maszkja van, és mindig ott állok valamelyik izomagy monstrum széles vállai mögött, ha sárvérűekkel piszkálódnak. A piszkáltak nem látnak engem, de a piszkálódók tudják, hogy ott vagyok. Természetesen, ha nagy a gáz, én tűnök el a leghamarabb, és legészrevétlenebbül, és az alibi, na igen, az mindig jut. Hogy hogy? Ugyan kérlek…


Jellem

Nyájas, mézes-mázas, fondorlatos, körmönfont. Kitűnően hazudik és színészkedik. Ha bájitaltanban nem is jeleskedik túlzottan, szarkeverésben lekörözhetetlen. Barátságokat teremt, és pusztít, attól függően, hogy számára hogy előnyös. Szívességeket kér a segítségekért cserébe. A talpnyalás és a köpönyegforgatás ha RAVASZ-tárgy lenne, akkor Minisztériumi dicséretet kapna. Gyáva, behódol akármikor annak, akinek gyorsabb a hajója.  Ezek az ínycsiklandó tulajdonságok mellett rendkívül hiú is, és megjelenése mindig makulátlan. Képes leírhatatlan időmennyiséget eltölteni szépítkezéssel.
Ezek rosszul hangzanak így együtt, de népszerűségi rátája nem ezt mutatja, habár tény és való, hogy Errolon kívül nincsenek olyanok, akik igazi személyiségéről leírást tudnának adni.


         Apróságok

mindig ||  
÷ármány
÷cselszövés
÷gondosan megtervezett hazugságok
÷vonatok
÷naiv lányok
÷színészkedés
÷hideg
÷sziklás tengerpartok
÷győzelem
÷megjelenés
÷bájolás
÷saját maga
÷sznoboskodás
÷körmönfont beszéd
÷francia
soha ||
÷kontroll elvesztése
÷elbukás
÷ápolatlanság
÷jól képzett legilimentorok
÷szétszórtság
÷felelőtlenség
÷mások érdekei
÷származása
÷Errol Dreenman
÷francia szavak helytelen kiejtése
dementorok || Roger halála
mumus || Errol makulátlan külsővel, hibátlan francia kiejtéssel, rajongó lányok hadával a háta mögött megszégyeníti az egész iskola előtt
Edevis tükre ||Rogerrel  áll a villában.
százfűlé-főzet || Színe nem állapodik meg egy tartományban, hanem a kavarással egyetemben változik. Kellemes szagú, íze először semmilyen, de utóíze borzasztó, szinte kibírhatatlan.
titkok ||
|kisit irigykedik Errolra, amiért ilyen okos
|szereti Rogert
|a számtalan hazugság és pletyka
rossz szokás ||
|hazugságok
|körömágyának bőrét tépkedi, rágja, ha nem látja őt senki
|a francia miatt raccsol


         A család

apa ||   Claude Onvaskier, 43, sárvérű
anya ||   Clarabell Elisabeth Onvaskier, 45, sárvérű
testvérek ||  -
családi állapot ||egyedülálló
állatok || sisakos kaméleon - Leon
 


         Külsőségek

magasság ||182 cm
tömeg || 78 kg
szemszín ||királykék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel ||Kimagasodik kortársai közül méretében.
kinézet || Sármos, megnyerő, karizmatikus személyiség. Kellmes beszédhangja miatt könnyen megbíznak benne az emberek, amit előszeretettel kihasznál önző mivoltára való tekintettel. Olyat, hogy rendezetlenség, hanyagság, még csak hírből sem ismer. Drága, puccos, de nem giccses ruhákat hord.
egészségi állapot || hazudozás ::)


         A tudás

varázslói ismeretek ||
|Flitwick szerint már tavaly le tudta volna tenni a bűbájtan RBF-et
|McGalagony ilyet nem mondott neki, de kétség kívül jól megy az átváltozástan is
|átkozni  nem tud túl jól, párbajokban a reflexeire és a kontrákra épít
|a többi tantárgyból nincs kiemelkedő teljesítménye egyik irányban sem
felvett tantárgyak ||
|rúnaismeret
|alkímia
mugli képzettségek || szülei próbálták ráerőszakolni a dolgokat, de nem nagyon sikerült nekik, bár sokat bolyongott Aberdeen mugli részein, de nem mondhatni, hogy ismeri a világot. A vonatok mindig is lenyűgözték.
pálca típusa || 11 hüvelyk, meggyfa, unikornis szőr
különlegesség || nagy affinitás a bűbájokhoz, gyenge átkok


         Szerepjáték-példa

errol-multi. remélem ez mentség ^^

         Egyéb

avialany|| Cesar Casier

Patrónus: acromantula
Édesapja unokatestvére Reneé Dreenmannek, tehát Errolnak szegről-végről a rokona.
színkód: #A0C09A (user hajlamos elfelejteni)

   Helló-helló!

   Nekem, személy szerint nagyon tetszett az előtörténeted, a karakter jelleme is érdekes, csupán pár apró hiba van, amit javítanod kéne. (:

• Fusd át még egyszer az előtörit, van pár helyesírási hiba/betűkihagyás.
• Nem derül ki, hogy szüleid miért is költöztek el Franciaországból Skóciába?
  
• A káromkodást kérlek "cenzúrázd ki", valahol elég sok helyen használsz trágár szót, de nem olyan vészes.
• "Edevis tükre ||Boldog, hosszú élet Rogerrel" - A tükörben egy képet látsz. Egy egész életet nehéz - szinte lehetetlen- egyszerre megjeleníteni. Kérlek fogalmazd át, vagy írj mást. (:
  
• Jean hol tanulta ezt a fajta modort, kimértséget, etikettet? (Még Roger megismerése előtt). Mint írtad, szüleid szegények voltak, nem tartom valószínűnek, hogy nagyon előkelőek lettek volna, ha mégis, írd le miért. Ha nem tőlük, említsd meg kérlek, hogy honnan/kitől tanultad. Ezt akár a jellemben is kifejtheted. (:
  
• Hogy állsz a háborúhoz? Harryhez, illetve Voldemorthoz?
  
     Csupán ennyi javítanivalód lenne, írj nekem egy PM-et, ha javítottál, és újra megleslek! ;)
           Szép lesz ez az előtöri! (:

hali.

köszönöm szépen a gyors reagálást.

"...francia emigránsok utódja..." - ezt írtam az apjáról, tehát nem ő vándorolt ki fr.o.-ból, hanem még a felmenői. Pontosabban a nagyapja. Ha ennek a javítása is szükséges, akkor jelezd légy szíves.

A többi észrevételt köszönöm, holnap javítom.

üdv.
Jean-Pierre 8)