Roxfort RPG

A Három Seprű által állított szabadtéri iszogatósátor, melyben a fűtőbűbájnak köszönhetően nem fagy senki szája oda a poharához.
Az italrendeléseket az asztalok közepén levő örökláng-mécsesbe lehet belemondani, és miután a mécses melletti fémdobozba beledobják a szükséges érméket, az italok öt percen belül odalebegnek egy tálcán.
Madame Rosmerta az alkalomra különleges italokkal is készült, ezek: forralt mézbor, fűszeres-tátikakonyakos forró csokoládé és melegített rozspálinka.
A sátor a tér közepén rakott máglyától tisztes távolságban áll, de jól látható, mondhatni, hogy a karneváli forgatag kellős közepén, a legforgalmasabb helyen áll.

*Igen csak érdekes és hatalmas ez a kis vásár, de valahogy nem sok minden köti le a figyelmemet.
Persze vannak érdekes dolgok és a Jósnőn is gondolkodtam, hogy benézek oda, de aztán rájöttem, hogy igazából nem érdekel a jövőm és nem is tudnék mit kérdezni a nőtől, ezért pedig felesleges pénzt pazarolni, hiszen nem sok van belőle.
Lassan sétálgatok a sátrak között.
A Weasley Varázsvicc Vállalat sátránál is elidőzök kicsit, de úgy érzem, hogy én már felnőttem az ilyen hülyeségekhez.
Vagy legalábbis most ezt érzem, mert elfintorodva, felvont szemöldökkel lépek tovább egy nagyobb, tágasabb sátorhoz.
Belépve az ajtónál egy oszlopot támasztó férfit pillantok meg, aki igen csak mélységes undorral nézelődik és vizslatja az embereket.
Nem szokásom ugyan, de most lassan odalépek a férfihez.
-Nem élvezi a Samhain-t? - teszek fel egy egyszerű kérdést, miközben a férfi arcát fürkészem.
Lehet, hogy nem volt jó ötlet idejönni hozzá, de persze a) nálam van a pálcám és b) itt mindenki előtt úgysem merne megtámadni.
Max. csak vet rám egy gunyoros pillantást és elmegy, de merem remélni, hogy tűnök annyira értelmesnek és korom ellenére érettnek, hogy nem fog egy egyszerű, csicska Roxfortos diáknak nézni.
A sörsátorban igen csak nagy a bűz, a sörszag, amit soha nem szerettem és nem is tudom, hogy miét keveredtem errefelé.
Habár a vajsör illatát szeretem, a sima sörtől általában hányni szoktam, így a vajsört is kerülöm.
A férfire függesztem a tekintetemet és csak figyelem, hogyan is reagál az apró kis megszólalásomra.
Amúgy egy fekete topot, egy piros inget, egy fekete farmert és egy csizmát viselek most, hiszen nem árt kiöltözni az ilyen rendezvényekre.
Na nem mintha tetszeni akarnék valakinek...
Egyszerűen csak ilyen kedvem van és meg akarom adni a tiszteletet ennek a rendezvénynek.
A Hollóhátos kitűzöm azért ott csillog a mellemen.*

*Többet tud a túlélésről, mint a legtöbben, így az új versenyzőt, aki a sátorba óvakodik ugyanolyan alapossággal veszi szemügyre, mintha egy tiszteletreméltó és hatalmat sejtető varázsló lenne, bár ilyesmi ugye a zöld szemű lány esetébe szóba se kerül, még csak egy gondolatvillanásnyi időre sem. Formás idomok, bizonytalan, kényelmes járás, mint aki nem tudja pontosan merre tart, de ez nem is érdekli igazán, hiszen az irány szinte magától adja magát a talpa alá, és mire úgy komolyabban ránéz, nem csak a szeme sarkából méregeti a jövevényt az már mellé is toppan, mi több, meg is szólal. Eltűnődve szemléli egy pillanatig, talán kicsit tovább az arcát, kérdő hangsúllyal szólal meg.*
-Nincs ehhez az öltözékhez némiképpen hideg?-*kérdezi kabátos eleganciáját alighanem nem kell hangsúlyoznia, az időjárási viszonyokra való tekintette pedig még a kisebb gyermekekkel bírók is be-betérnek ebbe a fűtött melegedőbe, pedig aztán itt tényleg mindent látni, ami kívül esik a szalonképesség szűkre szabott korlátain.* -A következtetést rossz. Módfelett élvezem-*bár nehéz lenne megindokolni miért. Élvezi a szabadnapot? Ugyan már, minden nap szabadnap az ő beosztásával. Esetleg az iskoláskorú lányok nyüzsgését? Nem lenne egy utolsó tényező, de annyira nem lenyűgöző a kínálat, akinek esze van, az nem jön ide, akinek meg nincs annyi esze, annál hiába a szép külső. Bár funkcionálisan még megfelelhet.* -Nézze csak az embereket-*lágyan duruzsol a hangja, ahogy egy kicsit lejjebb hajol, hogy szintben, magasságban közelebb legyen és hallja rendesen mély, simulékony hangját, bár áthidalhatatlan magasságkülönbség feszül közöttük, nem jön zavarba, egészen mellélép, kicsit talán mögé, csak hogy érezze a törődést.* -...mind boldogok, repesnek, örülnek maguknak. Veszik a hígított szeszt, lágyulnak, derülnek. Mintha nem lenne sötétség, füst, vér és árnyék. Maga tanult, okos, hollóhátas kislány. Mit keres itt ilyenkor? Kiütközik a griffendéles rokonlelkűség és ha majd történik valami katasztrófa maga ott lesz az első sorban? Melyik első sor, akiket megölnek, vagy akik fejvesztve elmenekülnek?-*halkan, kedveskedve duruzsolja, megtévesztően lágyan, akár félre is érthetik a hangsúlyait, sőt, ikerlányait sütiztető mágusanyuka elborzadva néz is hátra „szegény hollóhátas kislányt megrontja az a rosszarcú, nem igaz, hogy nincs itt senki?”-kiszólás könyököl a tekintetében, de azért egyedül úgysem fog partizánkodni, Alecet pedig még annyira se érdekli, hogy felnézzen a kedvéért. Az ő ereit is fűti a szesz, persze, és ha nem is a józanságát fojtja el, a száját, nyelvét meglehetősen szabaddá teszi.*

*Nem is tudom, hogy kerültem a sörsátorba, de azt tudom, hogy nem fogom szeretni ezt a helyet, ahogy eddig sem kedveltem a sört és a szagát.
De persze itt igen sok ember megtalálható, akik hangosan nevetgélnek, vagy öblös hangjukon kacagnak fel, és megbeszélik a jóslások értelmét, hogy a jós egy csaló, vagy épp, hogy a teázó mennyivel kellemesebb, mint ez sátor.
Ezzel teljesen egyet tudok érteni, de mégis feltűnik egy idősebb srác (férfi?), aki csak egyedül sétálgat le s fel a sörsátor előtt.
Felvont szemöldökkel figyelem a férfit, és legyűrve minden félelemet, igazán bátor tettre jutok: odasétálok hozzá és megszólítom.
Nem sűrűn szólítgatok meg idegen embereket, főleg nem ilyen vészterhes időkben, hiszen könnyen lehet, hogy a férfi halálfaló, de valahogy erre most nem is gondolok.
Egyszerűen olyan kisugárzása van a férfinek, hogy vonzza a tekintetemet és muszáj odalépnem mellé.
 Érdekes egy kisugárzás, de a férfi is igen helyes, így nem is tudom, hogy miért nincs egy kellemes, női körből álló társasága.
~Talán a jelleme miatt~*jut eszembe egy apró gondolat, de ezzel nem foglalkozva szólítom meg a férfit.
Ő lassan végignéz, jól megnézve, hogy hogyan is nézek ki és ki is vagyok, majd egy apró kérdést tesz fel.
Felvonom az egyik szemöldökömet és kissé értetlenül nézek rá, majd ismét végigmérem magam és megvonom a vállam.*
- Nem fázok, köszönöm *válaszolok röviden.
Nem tudom, hogy a férfi szájából ez bók akart lenni, vagy egyszerű ténymegállapítás kérdéssel egybekötve, az igazat megvallva nem is érdekel.
Persze a kérdésemet is meghallja, hogyne hallaná meg, hiszen nem is köszöntem, ami miatt azonban nincs lelkiismeret furdalásom.
Megesik az ilyesmi és persze az is, hogy egy köszönés után a beszélgetés igen hamar egyszerűen meghal.
Mikor a férfi azonban válaszol, kissé ismét felvonom a szemöldökömet és körbenézek a sörsátorban ücsörgő embereken és elhúzom a számat.*
- Csak irigyelni tudom... *jegyzem meg csendesen egy vörös képű, igen csak részeg öregre pislogva.
Soha nem szerettem a részeg embereket és ez most sem változott meg ezen a kis rendezvényen.
A lágy, duruzsoló hang ismét kissé közelebb von a férfihez és közelebb is lépek hozzá, majd követve a tekintetét, amit persze nem sokáig tudok megtenni, mert a férfi lehalkítja a hangját és mellém, szinte mögém lép.
Bizseregni kezd a karom és a testem és a pulzusom is kicsit felgyorsul, hiszen a férfinek tényleg kellemes, mély, simulékony hangja a fülemet súrolja.
Egy fél pillanatra le is hunyom a szemem, majd sóhajtok egy nagyot.
- Nem fogok elfutni ha harc lesz. De úgy vélem, hogy erre a gondolatra nem lesz szükség, mert itt nem fog semmi történni. Hacsak... *kezdem a gondolatot, majd a végénél megfordulok és mélyen a férfi szemébe nézek, vészes közelségbe léve hozzá:*
- ... maga nem tud valamit, hogy készülődne itt valami kis harc? *a hangom ugyan olyan kellemes és lágy, mint a férfié, a hangsúly is inkább kijelentés, mint kérdés, de izgatottan, csillogó szemmel meredek a férfi szemébe és várom, hogy mit is reagál erre a kérdésre.*

-Furcsa-*maga elé lehel, mintegy reprezentálva az időjárási viszonyokat a már igencsak férfikorba ért fazon. Elmúlt húsz, s bár fiatalosságban az átlagvarázslókat felülmúlja, nem könnyű letagadni bizonyos természeti viszonyokat, amik öregítik az embert, fogdát, menekülős, hajszás, egészséges életmódot. Aligha becézget az öltözet megfirtatásával, bár voltaképpen a sokat mutatás elve alapján, még az is lehetne, de hogy erre éppen az érintett hölgy fókuszáljon, az már felettébb ritkaságszámba megy. Egy úriember persze, miután szelíden hátrahúzódott bizonyára átruházná meleg kabátját, de Alec hisz a személyes döntések szabadságában, mindenki a maga öltözékének kovácsa.*
-Ha nem tetszik, mit keres itt?-*némiképpen megütközik, remek a mulatság, bár még nem ontottak vért, nem vertek meg senkit és a sátor se dőlt össze, azért nem mondható, hogy teljes unalomba és érdektelenségbe fulladt volna a délelőtt illetve a kora délután.*
-Naiv-*nyugodt ténymegállapítás, elégedetten mosolyog a felé tekeredő harcos amazont, kék szemében derűs szikrák pattognak, kényelmes tartással dől újra neki az oszlopnak, hanyagul, de a figyelme nagyon is fókuszált, bár nem távolodik el a külvilágtól, vitathatatlanul a zöld szemű piroska lehet ennek a haszonélvezője.*
-... és erre még a korod se lehet magyarázat-*nem strapálja magát tovább a magázódással, a szeme megvillan*-Miért gondolod, hogy innen ma mindenki bántatlanul távozik? Hm?-*fölényesség helyett könnyű jókedv formálja a hangját, némi italízzel keveredve.* -„kis harc”?-*a szóhasználat megmosolyogtatja, megcsóválja a fejét.* -Fogadást mernék arra kötni, hogy az a harcocska, bulicsíra sokkal inkább fog vérfürdőre hasonlítani, ahol remélhetőleg a gyengék és védtelenek fáznak rá a legjobban. Mármint várhatóan. Iszik valamit?-*az örökmécsek felé int egy nagyvonalú mozdulattal, mintha ő maga lenne a vendéglátó.* -Biztos akad valami kedvedre való szörp, tea, töklé, miegymás-*kedvtelve szemléli a mély, ezerszínű pillantást, bár a hozzá tartozó arc és test nem elég törékeny és nem elég szőke az ő ízléséhez, azért az a tekintet, a csillogó lelkesedés egészen megragadja.*
-Csevegjünk másról, nem szoktam kiskorúakkal fogadásba bonyolódni-*nem mintha bármiről szólhatna egy ilyen beszélgetés, mint az iskoláról, a politikáról, a félelemről, vagy éppen a családon belüli erőszakról, ő azért próbálkozik.* -Mint varázsló, mi a véleményed a Samhain éjszakáján megelevenedő szörnyekről?-*elvigyorogja az utolsó szót, nem köti merevségbe az arcizmait, ő vitathatatlanul jól mulat.* -Egyáltalán, hogy tetszik ez az össznépi sátrazás? Azt mondtad irigyelsz, tehát nem leled különösebb kedved ezekben a változatos programokban, kérdem én, miért nem? Van itt minden, mi diáklánynak szem-szájnak ingere, ráadásul a fél iskola is itt zümmög. Netán keveselled a „hagyományos” foglalkoztatást?

*A férfi, maga elé lehelvén jelzi, hogy bizony kicsit hideg van, amire csak titokzatosan elmosolyodom, majd megvonom a vállam.*
- Nem vagyok egy fázós típus... *kezdem, de hamarosan a nyelvembe harapok.
Felesleges csacsognom, úgysem érdekli, hogy miket beszélek itt össze-vissza, hiszen látszik rajta, hogy nem diák, de talán még tanár sem, mert még soha nem láttam a suliban, pedig azért már ott vagyok 4 és fél éve.
Bizonyára egy falubeli, aki ugyanúgy kijött ünnepelni ezt a kis ünnepet, mint mindenki más.
Igazából azt sem tudom, hogy most mit ünneplünk, egyszerűen csak kíváncsi voltam, így kijöttem ide, hogy körülnézzek.
Az apró megjegyzésem úgy néz ki, felkeltette a férfi érdeklődését, hiszen visszakérdez, hogyha nem tetszik, akkor minek is jöttem ide ki?
Elgondolkodtató kérdés és persze a válaszon is elgondolkodom, de végül igen egyszerű választ adok:*
- Mert mindenki itt van. Ha van ilyen lehetőség, inkább idekint vagyok, mint az iskolában ahol fel s le mászkálnak a Hal... tanárok és a prefektusok, nemde? *pillantok a férfire és remélem, hogy nem vette észre a kis elharapott szavamat, és még idejében kijavítottam azt, amit igazából mondani akartam.
De persze ki tudja, hogy ez a férfi kicsoda, lehet hogy éppen valamiféle kém, így lehet, hogy nem ártana vigyáznom a számra előtte.
~Hülye kis csitri!~*szidom meg magamat és el is pirulok kicsit, de remélem, hogy a válaszomban rejlő diplomatikusság elfedi az elharapott szót és a férfi arra fog koncentrálni.
A kis ténymegállapításra felvonom az egyik szemöldökömet és érzem, hogy kitörne valami nem túl szép szó a számból, de még idejében ismét a nyelvembe harapok.*
~Naiv? Mi az, hogy naiv?~*háborodok fel, de egyelőre még csak magamban.
A kis magyarázatra csak mereven, komoly arccal figyelek a férfire és szemeibe mélyesztem saját, kék szemeimet.*
- Merem remélni, hogy ebből a harcból Ön is, én én is ki fogok maradni *jegyzem meg komolyan, de idő közben egy apró, titokzatos mosoly kúszik az arcomra, ami elég észrevehető, inkább a szememben jelenik meg, mint az ajkamon.*
- Csak ha Ön is csatlakozik...* válaszolok a kérdésre és mivel nem látok jelen pillanatban a férfi kezében poharat, így könnyen lehet, hogy együtt fogunk inni valamit hamarosan.
Még mindig kissé a férfi hatása alatt vagyok, de igyekszem ezt legyűrni és értelmesen beszélni vele.
Egy újabb kérdést kapok, amire egy kicsit elnevetem magam, majd visszakomolyodva nézek a férfi szemébe.*
- Nem igazán hallottam még erről az ünnepről, így nem tudok választ adni a kérdésedre! *tegezem le én is a férfit, hiszen ha már ő tegez, akkor én is tegezhetem, max. szól, ha nem.
- Honnan tudod, hogy mit is kívánhatna egy diáklány? *kérdezem pimasz kis mosollyal és végigmérem a férfit, majd kinézek a sátorból.*
- Valóban van itt minden féle, de valahogy egyik sem ragadja meg a fantáziámat. Kivéve a teázó. Az igen kellemes hely. De Weasleyék? Azt hiszem, ahhoz túl komoly vagyok. A jós sátor nem érdekel, a sárkánysimogató? Hmm. Az sem az én asztalom. De ahogy látom, Te sem rohangálsz egyik sátorból a másikba... *jegyzem meg egy apró mosollyal.*

*Megvonja a vállát, neki teljesen mindegy, hogy ki mennyire kap tüdőgyulladás, emlékei szerint az orvosi ellátás éppen kielégítő az iskolában, ha nem is lenne az, ő akkor se gyámolítja senki fiát, borját, okos ember nem is kérné ilyesmire.*
-Tanárok? Szerintem azok is itt vannak lent, mind láttam néhányat mindkét fajtából-*arcizma se rándul az elszólásra, pedig nagyon is élénken figyel. Mosolya, felemás, kétes hangulatú, nem mentes a rosszindulattól sem, de mivel sajnos nem gondolatolvasó, legilimentornak pedig különösen gyenge, így aztán nem is olvas a sötét fürtök alatt vonagló gondolatok között, nem tud rábólintani a naivitásra. Főleg, hogy a fejrázás aktuálisabb.*
-Hiú remény, bár akinek nincsenek ellenségei, annak nem kell harcolnia. Te hogy vagy ezzel? Ellenségek, ellenlábasok, rosszakarók, elegánsak vagy éppen szemérmetlenül erőszakos hódolók raja veszi körbe nem?-*vonásnyi fintor, aztán eljön végre a bólintás ideje is, ellöki magát alkalmi támaszától, előrelép, csak aztán fordul hátra félig különösen alacsonynak ható társalkodója felé, hogy az hallja és értse, valamit hogy ez a viszony kölcsönös is legyen a sátorponyva alatt feszülő halk morajlásban.* -Részemről teljesen megfelelő. Bár úgy láttam a kocsmából küldenek olyasféle italokat is, amik inkább cukrok, mint alkoholok, és inkább édesek, mint finomak-*mármint az ő kényes ízlésének, hiszen az édes és a finom nem zárja ki egymást, különben nem maradna fenn a szeretőtartás intézménye, mindenesetre könnyedén felnevet, amikor az asztalhoz ér, érmét pattint a dobozba.* -Nekem egy rozspálinka lesz-*a lányra pillant kérdőn, hogy neki mi, miután a mécses fellobban a kívánságával, aztán folytatja a gondolatot.*
-Én is jártam iskolába, és már akkor is jártak oda diáklány félék, elég kiforrott elképzeléseim vannak a kívánalmaikról-*a mustrát csak egy szemvillanással viszonozza, ő volt olyan alapos, hogy mindent elsőre alaposan végignézett az ominózus diáklánykán. A hangjából nem hűl ki az előző mondat éle, erőteljes színe, forró, párás szaga, nyirkossága, mikor válaszol.*
-Én fürge voltam, már korábban bejártam, ami érdekel, különben is, hosszú még a nap. Sohse becsüld le a humornokok tudományát sem, mindig akadnak használható igék, varázslatok, amik csak arra várnak, hogy valaki továbbfejlessze őket. Nem érdekel a jövő? Pedig végrendelkezési szempontból sohse árthat. Tea-*sokféleképpen értelmezhető fintorral tesz pontot az egyszavas mondat végére.*

A Főnix Rendje

*Zimankós időjárás borzolta a kedélyeket egész Skóciában. Remus Lupin az ablak előtt állt és a üvegen végigcsorduló vízcseppeket nézte. Akárcsak egy kisgyerek, szurkolt a leglassabban csordogálónak. Hiába, olyan idők jártak, amelyekben egy kis gyermeki öröm - pár másodperc, melyet komolytalanul áll ki az ember – üde fényfolt a sötétségben, oázis a sivatagban. Megvárta, míg utolsóként ér célba a kis esőcsepp, majd hátat fordított a nyirkos ablaküvegnek.
Sötét szobában állt. Az a kevéske fény, mely az utcai lámpákból szűrődött be a nappaliba, poros bútorokat, szakadt tapétát, és kopott padlódeszkákat világított meg. Remus Lupin gyermekkori házában állt.
Évek óta nem járt itt, most azonban úgy adódott, hogy ez a legtökéletesebb helyszín. Sötét, kietlen, elfeledett… Tökéletes kiindulási pont, olyan, amiért nem kár, ha elveszik. Egy feláldozható csatatér. De Remus nem félt efféle támadásoktól. Kizártnak tartotta, hogy bármiféle csetlés-botlás után ez a ház elveszhet. Túl érdektelen volt ahhoz, hogy bárkinek felkeltse a figyelmét, és gyanakodjon rá, megtorlást reméljen ettől az ős öreg viskótól.
Lassan végigsétált a kihalt szobák között. Nem lepték el gyerekkori emlékek, hiszen nem voltak olyanok. Kiölte mindet az az egy… Ha lehunyta szemeit éjszakánként, vagy ha csak egy ismerős illat csapta meg, mely ehhez a házhoz kötötte, nem a kis falubéli házikó, hanem egy erdő képe jelent meg lelki szemei előtt. Az erdő mélyén, egy fa lehullott, nyirkos avarában, egy kisfiú vérben ázva, az életéért küzd.
A merengéséből a nappali végében álló ingaóra döreje zökkentette ki. Az óra teljesen ép volt, és amennyire csak lehetett, elütött a ház leharcolt hangulatától. Nem véletlenül. Lupin, egyből az érkezése után javította meg a szerkezetet, hogy figyelmeztesse önmagát, ha eljött az idő. És a jelek szerint, eljött…
Lupin az órához lépett. Azon egy szem por sem volt, s úgy csillogott a fa, mintha újonnan lakkozták volna. Az óra tetejére viszont egy akasztófa volt akasztva, melyen fekete talár lógott, fekete inggel és nadrággal, valamint az óra mellett ugyancsak fekete cipő várt Lupinra. Pillanatokba tellett csak, hogy kopott ruháit lecserélje azokra a darabokra, melyek szinte visszakívánkoztak Perselus Piton ruhásszekrényébe. Lupin igencsak furcsán festett a sötét ruhákban. Azonban az alakváltó műveletnek még nem volt vége.
Remus kinyitotta az ingaóra ajtaját, és kivett belőle egy laposüveget, melyet rögvest belső zsebébe mélyesztett, majd kivett még egy űrtartalmát tekintve jóval kisebb poharat, melyet valaki előzőleg megtöltött valami sárszerű anyaggal. Befogta orrát, majd lehúzta a pohár tartalmát, melytől egykettőre olyan hányingere támadt, hogy meg kellett kapaszkodnia a falban. Viszont itt még nem ért véget a történet. Lupin egész testében érezte, hogy hatni kezd a bájital. Arca megnyúlt, ráncai kisimultak, a sebek eltűntek, szeme égkékre színeződött. Haja gyorsabban növekedett, közben tejföl szőkére színeződött, és végül, mikor már a válláig ért, megállt. Eközben teste is növekedni kezdett, valamint karcsúbbnak, törékenyebbnek érezte magát, mint amilyen volt. Aztán minden abbamaradt. Remus Lupin első lépései a szoba végében lévő tükörhöz vezetett. Az oly mocskos volt a portól, hogy nem láthatta magát benne. Pálcáját a tükörre szegezve megtisztította hát azt. Egy magas, jóképű férfival nézett farkasszemet, kinek égkék szemei, és hosszú, szőke haja volt.  Nem ismerte az illetőt, de a fiatal Lucius Malfoy-ra emlékeztetett.
Nem volt már más hátra. Pálcáját zsebébe mélyesztette úgy, hogy bármikor előkaphassa, ha a szükség úgy hozza. Még egyszer, utoljára körülnézett a szobában, majd pukkanó hang kíséretében elhagyta azt.

Kitisztította tüdejét, szívott egy kis friss levegőt. Nem szeretett hoppanálni, bár nem is ismert sok embert, akikről elmondható ennek az ellenkezője. Nem éppen a legkényelmesebb, de minden bizonnyal a leggyorsabb közlekedési forma volt.
Az első dolog, ami feltűnt neki, az Roxmorts falu végében magasló Szellemszállás. Egyértelmű, hogy tekintete rögvest arra az épületre esett.
Szűk mellékutcákon át, végül eljutott a forgatag szívébe, de nem ért rá nézelődni, hiszen fontos feladata volt. Sietős, még is bizonytalan léptekkel haladt. Nem tudta még oly jól irányítani a vékony, nyurga lábait. Kiszemelt célpont a Sörsátor volt, melyet előzőleg maga a Rend határozott meg. Ha minden igaz, a társa már várni fog rá. Előzetes személyleírás alapján, már tudta kit kell keresnie…*

*A vállvonogatásra ne mreagálok semmit, hiszen mit is mondhatnék?
Tényleg nem az apám, vagy valami védő férfi, aki szóljon azért, hogy megfázok avagy sem.
Nem igazán érdekelt soha az emberek véleménye, általában a saját fejem után mentem.
Hogyha én azt állítom, hogy nem fázom, akkor köszönöm szépen jól vagyok és TÉNYLEG nem fázom.
Hogyha pedig mégis meg fogok fázni? - az nem az én hibám volt, hiszen én nem fáztam.
Kifejtem, hogy azért is jöttem ide, mert itt van mindenki és talán a tanárok sem nyüzsögnek itt annyira, mint a suliban.
Annyira...
Hát persze, azért itt is összefutottam néhány tanárral és néhány halálfalóval is, amitől a hányinger kerülget.
De sajnos nem zárhatják ki őket innen (sem), így el kell viselni őket.
Remélem, hogy a kis nyelvbotlást a férfi nem vette észre, de a válaszából ítélve, melyben ott lapul a "mindkét fajtából" szó, bizony pirulva tudatosítom magamban, hogy igen is észrevette a kis elszólást.
- Hogyne, de nem annyira nyüzsgönek, mint az iskolában *veszem vissza a szót és védem meg az igazamat, hiszen tényleg igazam van és ezért jöttem le.
Látom a bájos kis mosolyt a férfi arcán, ami még inkább helyessé teszi az arcot.
Elgondolkodom, hogy vajon Ő mit kereshet itt?
Hiszen nem is tanár, nem is suli belé...
Talán itt lakik a faluban, vagy épp minisztériumi ember, akit kiküldtek őrködni?
A legrosszabba - miszerint Alec HF - bele sem gondolok és remélem, hogy tényleg nem egy sötét emberrel beszélgetek, mert ha megtudnám, lehet, hogy hanyatt homlok menekülnék el tőle.
A harcra lehet, hogy tényleg kicsi naivan gondolkodom, de ez engem nem érdekel.
Inkább nézzenek hülyének és lepődjenek meg az okosságomon és leleményességemen, minthogy többet várjanak tőlem, mint amire képes vagyok.
A kérdés igen csak meglep és ez látszódik is az arcomon, egiyk szemöldököm pedig felvándorol a homlokomba, kecses ívbe emelkedve.*
-Igyekszem mindenkivel kellemes, vagy épp semleges viszonyt kialakítani. Nem tudok róla, hogy lennének ellenségeim. Nem vagyok az a barátkozós típus *válaszolok kicsit talán hosszabban, mint a férfi várta és meg is lepődök magamon, hogy ilyesmire is képes vagyok.
Habár ezzel a kijelentésemmel igen csak megcáfoltam azt, hogy most idejöttem ehhez a férfihez és kedves csevejbe elegyedtem vele.*
- És Te? Mit keresel itt? Talán itt laksz a faluban? Vagy őrködsz? *kérdezek rá arra, ami már igen csak régóta bizerágálja a fantáziámat.
Remélem, hogy kapok is rá választ és nem azt, amitől a legjobban félek, miszerint a férfi HF.
Az italmeghívásba a férfi belemegy, amire elmosolyodom és büszkén kihúzom magam - persze csakis akkor, mikor Alec már hátat fordított nekem.
Örülök, hogy kicsit többet megtudhatok a férfiról, hiszen ez az én büszkeségem: információkat kicsalni másokból, magamról pedig semmit sem árulni el.
Igen csak jól űzöm ezt az ipart és remélem, hogy itt is kamatoztathatom a tudásomat.
- Melyik a kedvenc alkoholos italod? *kérdezek rá a dologra sunyi kis mosollyal a férfitől és persze már tegezem, hiszen nem szólt, hogy nem tehetem. Nem lehet idősebb 25 évnél, így max. 10 év van közöttünk, ami nem sok.
Szerintem...
Hamarosan oda is érkezünk az asztalhoz, persze követem a férfit, majd mellette megállva nézek az asztalra*
- Egy vajsört kérek *jelentem ki határozottan, nem érdekelve, hogy még nem vagyok nagykorú.
Valószínű, hogy mára ez nem számít és bőven adnak a diákoknak is alkoholt, ami csak jó lehet.
A diáklányos megjegyzésre titokzatosan elmosolyodom, majd biccentek.*
- Akkor bizonyára otthon vagy a nőkben *jelentem ki somolyogva.
Szóba kerül a Samhain által kínált látvány is, amit kifejtek, hogy nem hiszem, hogy nekem való.*
- Igen, bizonyára igazad van. De nem csínyekkel akarok bármit elérni, hanem komoly, normális és valódi tudással *jelentem ki határozottan.
Na igen, nem is tagadhatnám le, hogy Hollóhátas vagyok.
- Hát, lehet hogy benézek a jósnőhöz. Te voltál már odabent?* kérdezek rá nyíltan, hiszen a férfi konkrétan nem jelentette ki, hogy kedveli vagy hülyeségnek tartja ezt a jóslásdit.
A teára tett fintorára elnevetem magam, majd hamarosan meg is jelennek az italok.*
- Ha már együtt iszunk, elárulod a neved? *emelem fel a korsóm koccintásra és mélyen a férfi szemébe nézek, várva a bemutatkozást.*

-Szóval manapság így fest a nehezen barátkozás?-*vigyorra rándul a szája széle, leadja a lány kérelmét is, aztán a mécsest tartó asztalnak támaszkodik háttal, kicsit fel is ül a szélére, éppen kényelmesen, a lánnyal szemben, aki így kénytelen hátat fordítani a sátor bejáratának, amit azonban ő így kiválóan és remekül szemmel tud tartani, hacsak le nem ül mellé, rá, vagy elé, ami azért ebben az időben nem éppen  kellemes elfoglaltság, mert a testmeleg bizony csak kevés és illékony, bár a testmelegek összeadása és hatványozása már egy egészen kellemes és kívánatos állapot. Széles mosoly rándul meg a száján.*
-Nem lakok itt, nem őrködöm, mit őriznék egy csapat elvadult fiatalon és ráadásképpen kit érdekel mi lesz velük?-*őszinte és rosszindulatú, bár a hangsúlyozása annyira könnyű, mintha nem beszélne komolyan, mintha nem is ragaszkodna egészen az adott témához, ez neki játék, tétje semmi, még annál is kevesebb, hogy egyáltalán gondolkodjon azon, hogy a lány mire gondolhat, miben reménykedhet, mire vágyhat. Ó igen, a védettség érzése mily édes, kétes, mételyes, lehúzó érzés, kioltja az emberben az agresszív életvédő ösztönt, ellazítja az óvatosságot, badarrá és butácskává teszi, de hát ezt jobbára úgyis elnézik a saját köreikben, a felsőbb vezetés meg lecsap rájuk jog, törvény, szadista és köpenyforgatóan jóképű személyek formájában.*
-Ki vagyok én, hogy megmondjam melyik ital a legjobb, melyik lehet a kedvenc? Egyformán hódolója vagyok mindegyiknek. Persze, a vajsör, mint olyan nem számít alkoholos italnak-*szögezi le vérmesen komolyan megcsóválva a fejét, majd felpillant, ahogy a felcsapódó sátorszárnyak között előbb az italaik lebegnek be a tágas tálcán, aztán egy szőke férfi lép be. Fiú-férfi, kétes a meghatározása, a szőke mindig fiatalít, a kékséges szemek soha nem árulnak el többet annál, mint amennyit feltétlenül szükséges, és mégis, valahogy sohase keltenek idős, öreg, benyomást, ahogy a hegyi patakok is kéken frissek, barnán már felmoszatolódott koszlott vizek csak. Figyelmesen, fürgén végigszemléli az alakot, egyelőre nem ítéli veszélyesebbnek, mint a többi fajzatot, akik idegyűltek, pillantása visszarebben a lányra, megpihen somolygó száján, szélesebb vigyorral nyugtázza.*
-Nincs olyan férfiember, aki otthon van a nőkben. Nincs olyan varázs sem, ami ezt szavatolni tudná-*személyesen veszi le az italokat a tálcáról, a kisebbik kupica az övé, az üveget a lánynak nyújtja.* -Minden nagy ötlet egy viccel kezdődik. Lásd: viccesnek gondoltam, hogy bemenjek a jósnőhöz, aztán most azon gondolkodok, hogy komolyan kéne vennem amit mondott-*válaszban a válasz, félrehajtja a fejét.* -A nevem Xavier. A tied?-*kicsiny kupicáját az üvegnek koccintja, viszonozza a pillantását, sötét, felzaklató, mélyre, vesébe ható, elemző tekintete van.*

Az esték nyomasztóak. Emlékek a padlón egy undorító világosbarna kupacban, és már nem az alkohol masszírozza a gégét, hanem önnön része. Ő maga termeli, és a saját izmai, a saját teste készteti arra, hogy fájdalmat okozzon magának. Elmosolyodott. Fejjel lefelé bámult rá egy megtépett, zsíros hajú szakállas alak. Szeme alatt a bőrt nem az évek rángatják lejjebb, hanem a dühödten fölemelt és megdöntött üvegek sokasága. A képzeletbeli kupac nőtt egyel, ahogy forgatta maga előtt a sötétzöld, törékeny tárgyat, nem törődve, hogy a maradék, olcsó büdös lötty magára csurog közben. Hol elkeskenyedett, vagy épp széthúzott feje ugyanúgy keresgélte a valós képet, ahogy belül is az a megfoghatatlan, léleknek nevezett valami.
- Az igazság... az igazság belül van. - pár pillanaton belül egy hangos csörömpölés jelezte a részeg haragját. Nem nehéz kitalálni azt a pár okot, ami kiválthatta. Rögtön az első a valós, az elfogyott muníció. A cigarettás doboz egy órával ezelőtt lett túl könnyű, és most második csapásként a mámorforrás is elapadt. - Ne aggódj, még van nyolc... - a rövid csendet egy túlerőltetett röhögőgörcs törte meg, amit apró büfögések, és belső hangok zavartak meg. Hiába, a gyomor a bosszú híve, és meg kell hagyni rendkívül jól csinálja. De legalább ilyen mesteri hallgatásban ez az apró mugli falu is. Mintha minden elvesztette volna a kedvét a zenétől, az énektől. Pedig a földön fetrengő alaknak rendkívül nagy kedve lett néhány pajzán nótához, és egy mulatozós kedvű barti társasághoz. Ez utóbbi volt a nehézkesebb, lévén nem voltak barátjai. Most már ivócimborák sem azóta a jellegzetes eset óta. Ó ki tudná elfelejteni azt a flegma franciát, a maga minden előkelőségével, beképzeltségével. - Az a ROHadék! -  mindenféle következetesség nélkül váltott hangsúlyt a szó közepén, és adott egy furcsa dallamot a mondatnak. Földön elterülő kezei nem tudtak rámarkolni egy kecsesen elvékonyodó nyakra sem, hogy ismét megbotránkoztassa a tisztességes település tisztességes lakóinak tisztességes hallgatását.


Persze nem volt olyan felhőtlen a lég abban a kis viskóban múlt éjszaka,  mint amennyire látszott. Pár bennrekedt füstpamacs mellett ott motoszkált a holnapi nap előkészítése.  Épp annyira sikerült érvényesülnie, mint volt munkájában a magánéletének. Pedig igazán... hálás lehetne, hogy befogadták, megvédik, nem adják ki. Pedig hányan hány ezret fizetnének azért, hogy saját maguk rajzolják körbe egy éles tárggyal ütőerei, vagy mondjuk ádámcsutkájának a vonalát. Boldognak, vidámnak, súly nélkülinek kéne lennie, aki fölött ott lebeg a lehetőség ezernyi buboréka. Hm... Megvigyorogta volna ezt a rövid gondolatmenetet, de józanul sosem ment. Pláne egy ilyen kényelmetlen helyzetben. Hat centivel magasabb, mint általában, és csupasz fejbőre reszketett a hideg szelek simogatásától (mintha csak sok kis hegyes köröm vagy tű korcsolyázott volna rajta szünet nélkül). Szőkés szakálla körbekerítette vékony, de annál szélesebb száját, és kecskékhez hasonlóan álla alá is lelógott egy kevés. Kényelmetlen volt így, hogy nem futnak erős, dús, fekete szőrszálai egész pofáján, védve a külvilágtól, elrejtve érzéseket. És így, fejszőrzet nélkül még jobban irritálta a tegnap éjszakai fogyasztás élménye, és egy hang azt sugallta, hogy le kell öblíteni a múltat, hogy minél mélyebbre menjen, és fölküzdeni magát esélye se legyen. Ennek elkerülése végett nem hozott pénzt magával, és az egyetlen laposüveg ami mellkasát nyomta a hatalmas szövetkabáton belül abba igen érdekes állagú és ízű százfülé főzet volt. Persze, senki se mondta, hogy az izmos földművekből készített bájital vajsörízű. De hogy valami ennyire borzasztó legyen?
Szemei rutinosan kerestek egy olcsó, és fiatal Lucius Malfoy utánzatot. Legalábbis, így adták meg neki a személyleírást ha jól emlékszik. Ha nem, akkor is ellenőrizheti a köszönő kóddal. Ami pedig nem más, hogy a beszélgetést kezdeményező első két mondatának valamelyikében el kell hangoznia a kéknek,  másikéban pedig ugyanilyen feltétellel madárnak. Frappáns, és micsoda szimbolikával bír.
- Á öreg barátom, hát tényleg te vagy az Brandon? - a vaskos kezek félig oldalról, félig hátulról csapódtak a kicsit vékonyabb munkatárson, aki minden bizonnyal Remus Lupin. - Az utolsó találkozásnál, se volt épp kék az ég. - legnagyobb jókedvét elővéve, fültől fülig vigyort varázsolt, amiről meg volt győződve, hogy rendkívül visszataszító, ezért inkább intett a fejével ki, a felhők felé, közben folyamatosa vizslatva az emberekkel megtelt hatalmas sátrat...

*Az apró kis megjegyzésre elpirulok, hiszen tényleg nem szokásom annyira könnyen barátkozni és csak úgy odamenni emberkékhez.
És ha belegondol a férfi, nem sokat tudhatott meg rólam ez alatt a rövid idő alatt.
Ami persze akár még változhat is, de nem vagyok az a minden-titkot-kifecsegő leányzó, így nem biztos, hogy annyi mindent meg fog tudni rólam.
Igyekszem mindig fenntartani a barátságos leányzó látszatot, habár néha elküldeném a pokolba az illetőt, aki társalogni próbál velem.
De most... Mintha a férfinek vonzó varázsereje lenne, valahogy vonz a tekintete és az, hogy vele beszélgessek.
Tudom, kicsit botor dolog, hiszen egyáltalán nem ismerem, még a nevét sem tudom, de remélem, hogy idővel kicsit többet is meg fogok tudni róla.
Az apró megjegyzésre nyitnám a számat, de inkább nem mondok semmit, hiszen ki tudja, hogy mit venne le abból a férfi, hogyha valami ilyesmit mondanék neki, hogy vonz a jelentléte.
Na nem, azt azért nem vallom be neki, hiszen abból csak gond lenne és én lennék a csávába.
Inkább csak elpirulok - (~"Na persze, mintha tudnám irányítani"~) - és leüstöm a szemem.
Egy apró kis mosoly is megjelenik az ajkam szegletében.
Természetesen nem ülök bele a férfi ölébe és nem is ülök le mellé, hanem az asztal másik felén lévő székre ülök le és habár így tényleg háttal vagyok a bejárat felé, valahogy most nem érdekel.
A pálcám a zsebemben és gyanítom, hogyha valaki veszélyes alak térne be ide, látnám Alec arcán.
A kérdésemre sajnos nem kapok konkrét választ és kezdem úgy érezni, hogy a férfi is épp oly' titkolódzó, mint én vagyok.
Nyilván, most már egy dologgal többet tud ő rólam, mint én róla, hiszen rólam lerí, hogy diák vagyok a Roxfortban.
- Értem. Azt hittem valami minisztériumi auror vagy, aki azért van itt, hogy megtartsa a rendet *jelentem ki és kicsit meg is villan a szemem, hiszen igen csak tisztelném a férfit, hogyha auror lenne és talán ez a hangomból is kiérezhető.
A következő kérdésemre se kapok konkrét választ, ami kezd kicsit zavarni.*
- De mégis. Csak van kedvenc italod, nem? *kérdezek vissza, hátha ezzel válaszra bírom a férfit, bár igen csak kevés reményt fűzök hozzá.
Hamarosan megjelenik egy férfi és látom, ahogy Alec a sátor bejáratát nézi.
Hátra is fordulok, a kezembe markolom a pálcám végét, de csak az italok jöttek meg, így nincs mitől félni.*
~Kedzek aggódni, hogy paranoiás leszek~*gondolom kissé ironkiusan a dolgot és el is mosolyodom a magam hülyeségén, de persze ezt nem teszem közszemlére, a mosoly amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan rebben is el.
Az apró megjegyzésemre, miszerint Alec igen csak otthon lehet a hölgyekben, vigyorogva válaszol nemet, hiszen ahogy ő mondja "Nincs olyan férfiember, aki otthon van a nőkben".*
- Na igen... *jelentem ki én is szélesebb mosollyal és ki is húzom magam büszkén, mintha hatalmas büszkeség lenne, hogy nem lehet rajtunk kiigazodni.
A kis bölcsesség - ha lehet így nevezni, elgondolkodtat és érdeklődve pislogok a férfire.*
- Voltál bent a jósnőnél? Hmm. És komolyan vetted, amit mondott? Hát nem tudom... *csóválom meg a fejem és a kupámba pislantok, ahonnan kellemesen gőzölög a vajsör.
Hamarosan a koccintás következik és megtudom a férfi nevét, mire egy apró fintor és csodálkozás fut végig az arcomon.
Remélem, hogy ez nem volt nagyon észrevehető, igyekszem gyorsan elfordulni és a sátor ajtaja felé pislogni.*
~Xavier? Valami normálisabb nevet gondoltam neki~*gondolom magamba, majd visszafordulja mélyen a férfi szemébe nézek, viszonoza a pilantást, ami tényleg igen csak mélyre ható és érzem, hoyhan kezd el hevesebben verni a szívem és hogyan fut végig a hátamon a kellemes hideg.*
- Mila *biccentek egy aprót a férfi felé, majd belekortyolok a kupámra, a szememet még mindig Alec szemébe mélyesztve, nem engedve el a pillantását.*

-Auror?-*démonikusnak ható, mély, karcos nevetés szakad fel belőle, energikusan, élénken, mint aki életének legjobb tréfáját hallja. Eszébe se jut rejtegetni magát, eladni magát a jó oldal mellé, hősnek bepózolni, learatni a másnak kijáró tiszteletet, a tekintetében dévaj derű villog.* -Ó nem, Mila, még véletlenül sem. Nem vagyok olyan elvetemült, hogy aurornak menjek és pénzért csináljam ugyanazt, amit bármelyik csirkefogó és naplopó az utcán-*furcsa fénnyel izzik fel a tekintete, nem is akar félrepillantani, a lány szemkontaktushoz való ragaszkodási vágya a legteljesebb mértékben kielégülhet, mert ő nem néz félre, bár újabb vendég érkezi, a szeme sarkából fel is méri a drabális alakot, aki azonban még így se vetekszik az ő magasságával, bár most ül, mindenesetre az ízlésének tisztelettel adózik, ő is a kis szőkét választaná, hogyha éppen nem Milát boldogítaná.*
-Persze vannak kivételek. Mármint az aurorok közt. Elvétve, de nekik azért érdemes fenntartani az intézményt, de tudod... egy rendes auror sokkal többet tud annál... Várjunk csak, éppen neked magyarázzam?-*megint villan a szeme, azzal a fura, mindent látó fénnyel, mosoly az arcán, a kupica tartalmát teljesen elnyeli, a kiürült kis poharat az örökláng mellé löki, hadd forrósodjon.* -Hiszen éppen az iskolában van a díszpéldány, Cedrah-*mosolyog, kicsit előretámaszkodik, a lány közelébe az asztalon, mintha bizalmas közlésre készülne, de aztán marad a hangja ugyanolyan erőteljes, éppen csak árnyalatnyit franciásabban szólnak a hangzói, az akcentus édes, lágy.* -Egy olyan magasan képzett, kellően agresszív, okos mágus, mint ő szerinted ráérne gyerekeket őrizgetni egy olyan karneválon, ami szinte vonzza magához a rosszarcúakat és kártékonyakat? Biztos nem. Értékes nyersanyag ő, akire majd szükség lesz, ha nem csak ilyen kicsi villongások lesznek a soron, hanem mondjuk valami igazi, látványos küzdelem. Bár ha esze van, akkor sem konfrontálódik-*csóválja meg a fejét, felpillant a lány mögött állókra, az arca nyugodt, figyelő, de semmi esetre se sugall olyasmit, ami veszélyes lehet, amitől félni kell.* -Bár megtisztelő, jómagam csak egyszerű kereskedő vagyok-*visszapillant a lány szemébe, hízelkedő mosollyal.*
-Mivel akarsz leitatni? Alighanem csődbe mennél, más esetben meg tökmindegy. De mivel franciának születtem, csakis a bor és a konyak, a kedvenc, ameddig van valami töményebb addig pedig őrzöm őket és csodálom a polcon, de mindent a maga sorrendjében Mila...-*ízlelgeti a nevet, szokatlan hangzás a száján, de aztán megvonja a vállát, a kezét a lány felé nyújtja.*
-Voltam, de még csak gondolkodom rajta, hogy komolyan vegyem-e. De tanultam egy-két trükköt tenyérolvasásból, bemutatnám őket, annak a tudatában, hogy az bizony úgy kamu, ahogy van, de legalább nevet egy jót.

*Úgy tűnik, hogy a tippelgetéseimmel még igen csak mellé nyúlok, mert nevetésre készteti Alec-et a tippem, hogy ő auror lenne.
Felvont szemöldökkel, komoly arccal pislogok a férfire, hogy miért is volt olyan baromi vicces, amit mondtam, de hát megesik az ilyesmi.
A magyarázatra még mindig felvont szemöldökkel, kíváncsian csillogó szemmel nézek a férfire, hiszen először nem igazán értem, hogy mire akar kijukadni.*
- A csirkefogók? Mire gondolsz? *kérdezek vissza, mert nem igazán világos a dolog, hiszen legjobb tudomásom szerint az aurorok a fekete mágusokat kergeti, a halálfalókat igyekeznek elfogni.
Habár a háború után ez igen csak visszaszűkült, nem sok auror jár fenhangon hirdetve, hogy a halálfalóknak veszniük kell.
~Talán az Azkaban is üres~*jut eszembe egy apró gondolat, amire a torkom összeszorul, hiszen az senkinek nem lenne jó.
~De legalább dementorok nem rohangálnak itt...~*jegyzem meg magamban és egy aprót sóhajtok is, remélve, hogy a férfi nem vette észre és nem értelmezi másként, mint amit igazából jelent.
- Valahogy én mindig is tiszteltem az aurorokat... *jelentem ki kicsit elgondolkodva, halkabb hangon és tényleg látszik, hogy elgondolkodom.
A névre persze felkapom a tekintetem és elmosolyodom.*
- Oh, a tanárúr. Nem is tudtam, hogy ő is auror *lepődök meg kicsit, de valahogy a férfi kinézete jobban megfogott és általában ott is meg is álltam, mint hogy arról kérdezősködjek, hogy mit is csinál a tanításon kívül.
- Honnan ismered? *kérdezek rá egy apró kis dologra és biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre nem kapok választ, hiszen ez elég bennsőséges kérdés lehet, habár ki tudja, hogy Alec mennyire nyílt természetű.
Meglepődök, hogy Alec egyszerű kereskedő, hiszen tényleg kinéztem volna belőle egy auror-t.
De tévedtme, így lassan bólintok, hogy igen, megértettem és látszik rajtam, hogy tényleg meglepődök.
Megesik az ilyesmi persze, hogy az ember mennyire félve ismeri az embert.
Az apró megjegyzésre, miszerint le akarom itatni, lágyan felnevetek és mélyen a férfi szemébe nézek.*
- Eszembe sem volt leitatni téged, de most hogy mondod *jegyzem meg pimasz, titokzatos mosollyal és a szemem is megvillan kissé.
- Én a likőröket szeretem. Sárgadinnye likőr, barack likőr... Ilyesmi *jelentem ki mosolyogva és tényleg kicsit elgondolkodom a többi pián is.
Persze van még néhány kedvenc, de ezeket most inkább nem sorolom fel, még a végén tényleg megjelennek itt az asztalon és én leszek leitatva, nem a férfi.
- Tenyérolvasás? Oh! Szabad? *kérdezem és kíváncsian mosolyogva a férfi felé nyújtom a tenyeremet.
Kíváncsi vagyok, hogy mennyire jók azok a trükkök.*

*A mosolya rezzenetlen, a jókedve töretlen. A szeme sötéten kék, olybá tűnik, erre a mai, különleges alkalomra állandósította benne a csillogást, sehol egy szorongó mattság, egy kétkedő villanás, egy gunyoros hunyorítás. Teszi a szépet a világnak, komolytalankodó mosollyal fogadja a lány komoly pillantásait, összefűzi az álla alatt az ujjait, aztán szétbontja, ahogy a kezéért nyúl. Persze előtte még lezavar pár kört válaszolásban, a hangjában nincs tartózkodás.*
-Csirkefogó. Azon kívül, hogy mindig ugyanarra gondolok, ezt a szót úgy tudom neked a leginkább lefordítani, hogy az auror is csak varázsló. Olyan varázsló, aminek hatalma van. A hatalom pedig csábítja magához a visszaélést. Amíg a csirkefogók ezt illegálisan csinálják, az aurorok legálisan. Tehát voltaképpen a csirkefogó olyan auror, akit nem szeretünk és nem képeztünk ki-*szétteríti a lány tenyerét, egyik kezét alácsúsztatja a kézfejének, hosszú ujjai, keskeny, de összességébe hosszú kézfejéről nem nagyon lóg le, míg a baljával megcirógatja középen.* -Szép, fiatal, karakteretlen kéz. Még nem mélyültek el a vonalaid, még nincsenek lefutott játszmáid, kialakult ellenségeid, esküjeid, ígéreteid, áldozataid-*nem színezi misztikussá a hangját, simán, fordulékonyan formálja a szavait.* -Mindazonáltal meglepő találkozást tudhatsz magad mögött-*elvigyorodik, őt tudja miért, min mulat, szemlátomást nincsenek olyan aggályai, hogy esetleg teljesen hülyének nézik, végigsimogat a tenyér középvonala mentén, aztán két irányba.* -Sehol egy heg…. Kényelemszerető életmódra vall-*az ujjakat lefogja maga felé, felpillant.*
-A tisztelet nem rossz. Mindenki szereti, ha tisztelik és akkor hajlamosak elnézőbbek lenni. Aztán vannak, akiket muszáj tisztelni… mondjuk a tanár úr-*felveti a fejét, hátrarázza a homlokába hullott rosszindulatú tincseket, amik hajlamosnak tűntek arra, hogy eltakarják előle a jövő rezdüléseit Mila kezén, végigfuttatja a tekintetét a sátor népén, hosszan, nyugodtan meg-megül a pillantása, semmilyen szempár nem tántorítja őt el a szembenézéstől, némiképpen talán kihívó lehet, de mégis, ártatlanul ücsörög egy padon egy iskoláslánnyal. A szava is neki szól.*
-Évfolyamtársak voltunk az iskolában. Az ilyen ficsúr okostojásokat megjegyzi magának az ember nemde? Neked is vannak gondolom amolyan riválisaid, akik szebbek, jobbak, okosabbak nálad, de te pontosan tudod, hogy nem igaz, mert te vagy a legszebb, legjobb, legokosabb, csak nekik nagyon az önreklámjuk. Ahogy ez lenni szokott ifjoncoknál, nem volt még annyira régen, hogy elfelejtsem-*újabb mosoly a ragyogó szemekbe címezve.*
-Likőrök?!-*gyengén megjátszott rémülettel és látványos összeborzadással.* -Elképesztő egyesek miket nem képesek meginni. Ott vannak az angolok a tejes teájukkal, azt tudnám csak ezekhez az édes nyákokhoz hasonlítani, már bocsáss meg… jut eszembe, a tenyered nagyon sima, nem fogsz elég gyakran poharat, ha már egyszer alkohol-*megcsóválja a fejét rosszallóan, aztán behajtogatja Mila ujjait tenyér felé, kicsit közelebb hajol.*
-Inkább meg se mondom, mit láttam. Légy másmilyen, mindig másmilyen, mint amilyen lennél és akkor szorgos, hasznos, egyszerű tagja leszel a társadalomnak.

*A kérdésemre igen csak érdekes választ kapok, amit még mindig nem is értek teljesen, de nem foglakozva vele többet, biccentek a fejemmel, hogy OK, megértettem és ez tök szuper.
Pedig nem értettem meg és nem is szuper, de ezt most Alec nem olvashatja ki a szememből, hiszen igen csak jól tudok hazudni és érzelmet leplezni.
Hamarosan azonban megfogja Alec a kezemet, ami igen csak jól esik, hiszen a férfi keze kellemesen meleg és kicsit meg is rezzenek, remélve, hogy nem vette észre.
Lassan, szinte sejtelmesen cirógatja a kezemet, ami igen csak jó érzés és legszívesebben le is hunynám a szemem, de annyira nem akarok pofátlan lenni, így inkább csak kicsit hosszabb ideig pislogok és a férfi szemébe nézek, míg ő beszél.
Mivel a vonalaimat nézi (mármint a kéz…), addig én nyugodtan nézhetem az arcát.
Be kell vallanom, tetszik a férfi, de soha nem hagytam, hogy az érzelmeim a felszínre kerüljenek, így most is elfojtom ezt a kis érzelmet.
A szemem csillogása is egyre jobban tompul el, majd lassan ránézek a kezemre is.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, így inkább csak csendben figyelem a dolgokat és hogy Alec mit is mond.
A tenyérjóslásról hamarosan áttér a tiszteletre és el is meséli, hogy bizony vannak emberek, akiket muszáj tisztelni.*
- Ez nem feltétlen így van. Mert egy béna, kis mamlasz tanárt senki nem fog tisztelni *szólok közbe, ellenkezve a férfinek és most ismét a szemébe mélyesztem a saját kékségeimet.
Szóba kerül az auror tanár úr is és kiderül, hogy bizony évfolyamtársak voltak a férfivel és hogy nem is volt annyira régen.
A kis monológra felvonom a szemöldököm és úgy nézek a szemébe.*
- Engem nem érdekel, hogy ki jobb, szebb, vagy okosabb nálam*válaszolom egyszerűn és kicsit meg is vonom a vállam.*
- Én tudom, hogy mire vagyok képes és én csak tanulni akarok. Azért jöttem iskolába, nem azért, hogy versengjek *jelentem ki határozott hangon.
Szóba kerül az alkohol is, a likőrök, melyek az én kedvenceim.
Le is osztja a férfi ezeket az italokat és nem is nevezi igazi alkoholnak.*
- Pontosan ezért szeretem. Soha nem szerettem alkoholizálni és nem azért iszok alkoholt, hogy berúgjak, és jól érezzem magam. Hanem mert néha az embernek jól esik egy kicsit elbódulni. De még soha nem voltam részeg! *jelentem ki és akár hiszik, akár nem büszke vagyok arra, mert semmi kedvem piától hányni, vagy épp nem tudni magamról.
Hamarosan azonban érzem, hogy az ujjaim be lesznek hajtva és Alec eltolja magától a kezemet, kicsit közelebb hajolva suttog egy mondatot.
Az apró megjegyzésre nem reagálok, csak mélyen belenézek a férfi szemébe és olyan gondolatok futnak végig a fejembe, amire nem is gondoltam volna.
Hasonlók, hogy „Milyen jó meleg volt a keze” és hogy „Milyen kellemes az illata” valamint „Milyen jó lenne megcsókolni”.
De igyekszem ezeket a gondolatokat kizárni a fejemből és lágyan elmosolyodom.*
- Lehet, hogy mégis benézek ahhoz a Jósnőhöz *kacsintok a férfire pajkosan, majd lassan felállok.*
- Köszöntem a beszélgetést *biccentek a férfinek és az ajtó felé indulok, hacsak meg nem állít.*

A Főnix Rendje

Fázósan összébb húzta köpönyegét. Meglehet, hogy elegánsan festett a fekete talárban, de hogy kellemesen is érezte volna benne magát, nos, az nem volt elmondható róla. Szívesebben húzott volna szakadt inget, mint hogy itt fagyoskodjon. Hiába, Remus Lupin mindig is a praktikusság mellett állt.
Körültekintett. A hatalmas sátor alatt sokasodó nép oly színes és változatos volt, mint Bagoly Berti minden ízű drazséja. Voltak ott csavargók, diákok, koboldok, öreg varázslók, bájos boszorkányok, de Remus csak egy embert keresett. Ugyanakkor szeme sarkából egy idősebb férfin tartotta szemét, aki egy nálánál fiatalabb lánnyal beszélgetett.
Percekbe tellett míg megpillantotta a közeledő célpontját. Feje kopaszon fénylett, és termeteiben akkora volt, hogy a roxforti Rubeus Hagrid válláig is felérhetett. Figyelte hát az idegent, és szemmel követte őt. Az idegen amint észrevette, hogy Remus figyeli őt, sietős léptekkel, és széles vigyorral arcán elindult a silány Lucius Malfoy utánzat felé.
Lupin hátán, illetve oldalán csapódnak az erős karok.
- Á öreg barátom, hát tényleg te vagy az Brandon?
Jobb nevet valóban ki sem találhatott volna a férfi. Mivel ebben nem volt előre egyeztetés, úgy volt fair, ha Remus találhatja ki Smoke álnevét. Azonban a férfi gondosan ügyelt arra is, hogy válaszában elhangozzék a madár szó is. Ez volt ugyanis a jel, amivel tudtára adhatta a másiknak, valóban Remus Lupin rejtőzik a kék szemű, szőke lófarkas álca mögött.
- Frank, micsoda öröm, micsoda öröm téged újra látni. És pont ekkora forgatagban, pedig úgy tudtam, hogy te direkt azokat a helyeket kedveled, hol még a madár sem jár.
Cinkos mosolyt villant, mely épp olyan ravasz, mint az igazi Lucius Malfoy vigyora.
- Azt javaslom menjünk egy kicsit csöndesebb helyre. Az meg is felel.
Állával a sátor végében lévő magányos asztalra bök, majd kezeit zsebre dugva, balosával varázspálcája markolatát fogva, elindul a kiszemelt pont felé.
- Nem találkoztam semmi szokatlannal idefelé jövet. De ne felejtsük el, hogy a sötét oldal sosem alszik.
Eme nagy bölcsességgel telepedett le az egyik székhez. Ez az asztal tökéletes pont volt a megfigyelésekhez. Persze jól tudta, hogy nem maradhatnak végig egy helyben. Attól függetlenül, hogy ez idáig nem találkoztak ellenséggel, még nem altathatták el érzékeiket.
- Azt hiszem nem volna tanácsos alkoholt innunk.
 Szólt az ismeretlen, szőke férfi, Brandon hangján.

*A vonásai élénk és éber figyelmet tükröznek, ami persze nem marad titokban az őt szemlélő lány előtt sem. Majdnem mindenre terjed ez a fajta figyelem, vizslatás ami csak él és mozog a sátorban és annak környezetében. Hangok, kiabálások, futó lábak, üvöltő gyerek, hisztérikus élvezettel kacagó tinédzserlány, halkan pusmogó férfiak. A tenyér után egy szőke, karcsú férfin pihen el a pillantása, akit az előbb is megszemlélt magának, és most mozdul csak össze egy gyanúsan inkább bérterjesztőnek látszó fazonnal, akiből inkább kinézni a csecsemőfalót, mint a gondos családapát. Mégse ez zavarja annyira, bár vitathatatlanul zavarja valami Xaviert, a hangja azonban könnyed marad és csevegő.*
-Ugyan kérlek. Nem figyelsz. Azt mondtam vannak, akiket érdemes, nem pedig azt, hogy általánosságban az összes professzorotok tisztelnivaló. Bár -*mosoly dereng a szája szélén, nehezére esik elfojtani, még mielőtt veszedelmes hevességgel vigyorrá terebéjesedhetnek.* -Az én időmben még nem voltak „béna, kis mamlasz” tanárok, esetleg ez egy újítás az iskolaszerkezetben? Vagy csak a diákság lett még vérszomjasabb-*amiben ugyan kétkedik egy kis , vidám fintor erejéig. A fejét éppen félrehajtja, sötétnek tetszik a szeme így, árnyékban, komolyan szemléli a vonásait a lánynak.*
-Hát persze, mind ezt mondják, elnézést, hogy feltételezni mertem-*szinte nevet, egy fél szavát se lehet komolyan venni ebben a mondatban, hiszen a tiltakozás éppen abban erősíti meg, amit gondol. Megcsóválja a fejét, nem fejti ki bővebben, hátradől, maga elé kapja az egyik kis poharat, amit valami gondatlan személy hagyott az asztalon, azzal játszik az ujjai közt, amíg a lány beszél, sőt, még akkor is, amikor ő fűzi tovább a szavak gyöngyeit lassan, mondhatni megfontoltan.*
-A likőrtől el lehet bódulni?-*ez egy egészen újfajta felfedezés a számára, megint látszik rajta egyfajta játékos színészkedés, ahogy ezt előadja, viszonozza a lány pillantását. Nincs benne lenézés, elítélés. Lesajnálás, gúny, szánakozás. Tiszta és érdeklődő, legalább a szemének kékje olyan nemes, mint a milyen a tartása, megjelenése, bőven ellenpontozza úgyis hanyag, nyegle gondolataival, mókázó, gyerekesen bosszantó mentalitásával, amivel olybá tűnik, hogy ténylegesen kezd a túl komoly Mila agyára menni. Nem mintha ez őt személy szerint bármiben is befolyásolhatná.* -Majd leszel. Nem olyan rettenetes. Bár tény és való, a testfolyamatai olyankor egészen megvadulnak-*egy pillanatra eltűnődik, aztán biccent.* -Ne is legyél. Rettenetes, amikor az emberek egy-két hét múlva elkezdik tagadni a részegültségben elszenvedett pozitív élményeket, a vidámságot, a derűt. Szörnyű. Komolyan. Iszonyú-*meg-megnyomja a szavakat egymás után, persze nem állhatja vigyorgás nélkül, felmosolyog a lányra, aki indulásra szánja magát, az ő térfelére gurigatja az ujjai között tartott poharat, amivel eddig játszott.*
-Ezt köszönni kell? Minden jót kisasszony, csak óvatosan a jósnővel.

Némán követi kilétét igazoló rendtársát... ismerősét? Ki tudja melyik szó húzható rá leginkább egy ilyen kényszeredett, alkalmi feladatra. Talán az elvtárs lenne a legkifejezőbb, ha történetesen igaz lenne. Ideáktól és eszméktől súlyos a gyomra, görnyedt a háta, remegnek a lábai. Nem érdekli, hagyják békén, öljék meg, magasztalják fel, közösítsék ki, degradálják gyerekké. Lassan már akármit szívesebben elfogadna, mint ezt az elcseszett életet? ó nem, sokkal inkább létezés, egy akaratlan történés, nem szebb a havazásnál, többre valóbb egy földrengésnél. Eleje, kiteljesedése, csúcspontja, hanyatlása és vége van. Miért kéne szépíteni, miért kéne piedesztálra emelni pusztán azért, mert vannak gondolataink, amikkel el tudjuk mondani, hogy milyen jó nekünk akkor, amikor éppen nem rossz, de hogy igazából mindjárt vége és úgyis jön az elkerülhetetlen. Határozott véleménye volt, határozott, pesszimista, elkeseredett és belülről nagyon is megváltoztathatatlannak tűnő. Üresség, egyszerűség. Csak ez a két jelszava volt. És csak ezt a kettőt nem sikerült betartania soha. Nem akarta volna eléggé? Önmagunk becsapása? Nem, ekkora álszent paradoxonra képtelen volt. Az ok egyszerűbb, de annál kevésbé üres: mások. Tömeg, zaj, fény, harsány nevetés, trappoló léptek, üdvrivalgás, csordaszellem... Irtózott, már-már betegesen félt tőlük. Menekülni, elzárkózni, meztelenre vetkőzve kuporogni a sarokban, a padlón. Hallgatni, ahogy a lélegzetvételek, a szívdobbanások felfűzik a valós élet nyakláncára láthatatlan gyöngyeit. Ha majd elkészül a nagy mű, akkor meg kell halni. Előtte is meg lehet, de a végén úgy se marad mentség.
Efféle gondolatokkal küszködve hallgatta, hogy léptei nem konganak, nem vernek visszhangot. Sokadjára tapasztalta meg a boldog(nak látszó) tömeg keltette alapzaj okozta rendkívüli fájdalmakat. Élesek, durvák. Nem valóak romlott, de annál kisebb lelkébe. Biztos volt benne, hogy a zsúfoltság, a mások szégyenét neki kell hordozni, neki kell az ég felé vinni minden este, és olcsó alkohollal lemaratni a szennyet. Ez a vallása, ez a szertartása. A legigazabb hitű hitetlen. Elfeledkezett magáról, az idegen testről, a sátorról, Lupinról és az asztalról is. Ösztönösen járt, irányította az erőteljes végtagokat. Belejött végre, éppen annyira, hogy miközben ül elfelejtsen mindent.

- Ő sem? Akkor lehet rossz helyen vagyok. - Felsejlik egy beteg mosoly, ami rövid időre visszaidézi a csapzott fekete hajú férfit. Aztán arcáról eltűnik mindenféle változatosság. Komorrá lesz, mint egy rozsdás kard, de tekintete nem válik korhadó, vizes fává (ahogy valós szemei tennének), hanem ugyanolyan rideg maradt, mint az említett fegyver. Nem ő volt, és nem is akart ő lenni ez a nap, ez a pár óra - Szokatlant? Azt én sem... pár régi ügyfelet azonban igen. ~Főleg őt..~ Belépéskor kiszúrta a toronymagas, előkelő franciát. Nem is lehetne más, akinek ennyire összekeveredett vérében a mocsok és a tisztaság. Kétes elegy, kétes figura. Akkor, a Borgin & Burkes előtt részt talált az egészében, és egészt a részében. Ez semmiképp sem volt kölcsönös, de nem túlzottan érdekelte. Önzővé vált, és sok ideje először cselekedett szíve szerint. Talán, ha most... ha most odamenne...
Szemeit a pult felé sandításból keserű szavak vonzották a vérfarkas felé. Meg kéne rökönyödnie, alkut kicsikarni, rezzenéstelenül nemet mondani, hiszen mit tudna tenni? Nem kezdeményezhet harcot a karnevál közepén. Fölöslegesek az  ilyen praktikák, ha mellkasát két laposüveg nyomja. Anyja tisztálkodási szereit idéző vodka, és még borzasztóbb százfülé főzet. Nem keverve viselhetőek el, hanem sehogy. De Smoke filozófiája szerint ahhoz először el kell fogynia.
- Rendben. - dobhártya karcoló orgánuma érzés nélkül lavírozott a levegőben. Eldöntötte többet nem néz rá a matt fényű nemesre, nincs vele ma dolga. - Nincs jó idő. - tűnődő hangneme nem úgy érződött, mintha bármi köze is lenne az egészhez, de talán mégis... - A varjak a hajnalokat szeretik, a hajnalokat és az estét. Kezdeni előnyös, befejezni kifizetődő. - summázza gondolatait társának, és enyhe kérdőjellel szeme sarkában várakozik megerősítésre, cáfolásra...

A Főnix Rendje

Nem sejtette miféle gondolatok játszódnak le társa fejében. Őszintén szólva nem is nagyon izgatták efféle dolgok, hogy belelásson mások koponyájába, ösztönösen megbízott a kopasz férfi bőrébe bújt Rend tagban. Egészen az asztalig vezette, ment elől, mint valami jó vezér. Pedig ha tudnák, hogy egész életében a háttérben húzódott meg,hogy nem szokott ő efféle hatalomhoz. Épp olyan távolinak és furcsának tűnt az a roxforti állás, mint a roxforti tanulmányai, egyben kamaszkora. Ez a kettő emlék mintha kizárta volna egymást. És most ugyancsak nagy felelősség zúdult a nyakába, de még is, mintha eltörpülne kórsága miatt szerzett tavalyi küldetése mellett. Borzongva riad ma is álmában annak a helynek a gondolatától. Örül, ha elterelheti kósza gondolatait a felől a sötét emléktől…
Ösztönös volt a mozdulat, amikor beletúrt hajába. Csakhogy a megszokott ősz szálakkal átszőtt, rövid, vörösesbarna fürtjei helyett most hosszú, selymes, szőke tincsek tapadtak ujjaihoz. Fáradt volt, és mindezt tetézte ez a tettvágyból elvállalt feladat. Mégsem mondhatott nemet. Nem tudott volna otthon ülni feleségével. Ez volt az ő hatalmas hibája. De nem is lehet kárhoztatni érte. Talán még Smoke sem sejti, hogy belül mind a ketten ugyan akkora roncsok ők. És azt talán még maga Remus sem tudhatta, hogy a Rend alappillérei mind-mind ilyen emberekből tevődtek össze. Hiszen pont ilyen sebzett lelkű volt Sirius barátja is, vagy éppen Perselus Piton, az áruló is… A háború elpusztított mindenkit belülről.
Ujjait az orrnyergére szorította, könyökkel megtámaszkodott az asztalon. Minden rossz gondolatot, vagy oda nem illő, az akciót veszélyeztető emléket igyekezett száműzni elméje egy távoli, de biztonságos zugába. Amint végre kitisztult feje, ismét Smoke-ra pillantott, akinek időközben megeredt a nyelve.
- Nincs jó idő. A varjak a hajnalokat szeretik, a hajnalokat és az estét. Kezdeni előnyös, befejezni kifizetődő – szólt a kopasz férfi hangján, majd Lupinra fordította tekintetét.
A vérfarkas ezúttal nem válaszolt azonnal, előbb meghúzta mellkasánál domboruló százfűlé főzettel teli laposüvegét. Arca elfintorodott a borzalmas, italnak jóindulattal sem nevezhető főzettől. Kellett egy kis idő, míg visszarendezte vonásait, és válaszolni tudott. Előbb azonban ő is megszemlélte magának az eget.
- Nem hiszem, hogy ma tartanunk kellene bármitől is, kedves barátom, a mai napon maximum a jókedvű iszákosok – itt egy pillanatra elidőzött asztaltársán, alig észrevehetően - …lesznek a legnagyobb ellenfeleink. De hát pont ezért vagyunk itt, hogy az ilyenektől megoltalmazzuk az ártatlan járókelőket. Nemes feladat ez is, és valakinek ugyanúgy el kell végeznie.
Egy pillanatra feltűnt a szőke férfi szemében az igazi Remus Lupin is. Szelíd mosolyával kísérte szavakba öntött gondolatait, majd ő is a söntés felé pillantott, gyanús egyéneket keresve. A sörsátor eddig tisztának tűnt, gondolatai hát a Sárkánysimogatónál bajlódó Ruby felé vándoroltak. Vajon nekik tartogat valamit az éjszaka, vagy esetleg már is valami gondba ütköztek volna?
Lupin ösztönei azt súgták, hogy okosabb lenne beszélgetéssel elütni az időt. Éberebbé tesz, mint az álmodozás, és többet megtudhat társáról is. Egyelőre azonban nem szólt egy szót sem…

Fapofával nyúl mellényzsebébe, hogy a jobb oldali laposüveget elővegye. Lecsavarja a fémkupakot, és rutinmozdulatként közelíti szájához, hogy jó bőven szaladjon ki belőle a mugli lőre. Mert whiskeynek a legnagyobb jó indulattal lehet nevezni. A hatalmasra sikerült korty két dolgot is eredményezhetett volna: Legalább a fele elfogyott, illetve kezdhetné furcsán érezni magát a mennyiségtől, mivel nincsen túl sok szilárd táplálék a hasában, már napok óta. A másodikra edzettsége a magyarázat, míg az elsőre a mágia. Nem is olyan bonyolult dolgok ezek. Legalábbis sokkal egyszerűbbek, mint Remus szavai, amitől kellemetlen remegés futja végig immár szabad végtagjait.
~Kedves... barátom...~ értéktelen, álszent, felszínes szavak. Gyomorforgatóbbak a százfülé-főzetnél. Alaptalan, és felesleges szófecsérlés. ~Nemes...~ Sírva fetrengene a röhögéstől, ha nem felejtette volna el mindkét folyamatot már egy ideje. A cinikus nevetés, gunyoros felhorkantás még csak-csak megy, de a szívből jövő röhögés... Még feladatnak csak-csak nevezhető ez a megbízatás, de nemesnek... Csak, mint egy muglibarát félvér a Malfoyok szemében. Hisz kit akarunk ámítani? Itt vagyunk egy halott öregember tiszteletére. Hatalmas volt, egy valóságos zseni, de kevés zseni normális. Itt vannak vak ámulatból, néma csodálatból, rejtett félelemből. Nem ismerte. Egyszer beszélt vele, akkor is ordibált, dühöngött. Meggyalázva szellemiségét és jellemét lépett ki önmagából, hogy múltbéli sérelmekkel vívjon szélmalom harcot. Ideges volt, és eltörte ujjait miközben apró kezeivel az asztalba boxolt. És az öreg idegesítő nyugalommal tűrte, mintha valami holdkóros, nyegle vénember lenne. Nem is nagyapjára volt dühös árulása miatt a végére, hanem sokkal inkább a néma Albus Dumbledore-ra. Persze később megértette, átgondolta az egészet. Jóval később, valahol a hidegben. De mégiscsak túl nagy, túl fölösleges ez az áldozat. Porszemeknek gondolta a teremtményeket. Nincsen nagyobb, kisebb, szebb, csúnyább. Csak jobb helyzetben lévő. Voldemort és közte semmi különbség nincs. Lupin és közte semmi különbség nincs. Nem a halálfalók tettei változtatták meg a világot, hanem a világ változott meg, mert meg kellett változnia. Miért? Hogy egy újabb metamorfózis következzen be. Ez a rend a világ rendje, és nem a főnixeké.

Kezdte nem kedvelni a férfit. Túlzottan nagy, komplex és nehéz szavakat használt. Fölöslegeset olykor. Mint maradék leves tetején a zsír. Funkció nélküli badarság. Habár ő senkit nem kedvelt. Magát a legkevésbé. Utálta az embereket, néha félt is tőlük. Pusztán eltűrte, mert alkalmazkodni mindig tudott. Vízként töltötte ki hiányosságait a tűrőképesség. Ezért volt képes ilyen sokáig bírni a munkáját. Csak most... csak most hagynák egy kicsit békén.  
- Hm... - rövidebb csend után ekképp kommentálta az elhangzottakat. Látott ő gyanús arcokat. Látott olyanokat akiknek alkarján is van mit nézni. Habár, kevés olyan helyet ismer, ahol nem lehetne látni. Pusztán nem mindig tudja az ember. Hogy mennyire vágyja Smoke ezt a tudatlanságot. Legalább, mint árnyék a fényt. - Úgy legyen... legyen úgy... - látszott rajta, hogy valami feszíti arcizmait. Apró tüske, gondolat kívánkozik ki. Harcoljon, ne harcoljon ellene? Nem akar. Nem szeretne. Inkább gyáván tovább engedi ajka ellenőrző pontjáról. - Te miért vagy itt? - jócskán többértelmű kérdés. Csöndben kellett volna maradnia... csöndben. Abból még sosem volt baj... Legalábbis ritkábban.

---

A Főnix Rendje

Csak ül ott, tekintetét a másikéba fúrva, mintha a szemein keresztül próbálná kiolvasni annak gondolatait. Azokat a gondolatokat, melyekről semmit sem tud, sőt még csak nem is sejt. És ez az aggodalom, hogy nem tudja milyen ember is áll mellette, emészteni kezdi a nyugodtságát.
Teljességgel biztos benne, hogy ma nem fogja őket semmiféle vész érni. Lehet kezdenek romlani ösztönei, lehet öregszik is, de nem volt benne a levegőben az a fajta veszély, melynek régebben már kilométerekről érezte a szagát.
Mindezt Frank, azaz Smoke is látja rajta. A szavak pedig úgy szaladnak ki a magas kopasz férfi szájából, hogy közben észre sem veszi miféle veszély közeleg feléjük.
- Te miért vagy itt?
Mondaná, hogy parancs miatt. Mondaná, hogy a becsülete miatt. Mondaná, hogy mások védelméért. Mondaná, hogy annak a férfinek az emlékéért, akinek az életét köszönheti. De nem mond semmit, nem tesz semmit, csupán balkézzel az asztalra könyököl, hogy közelebb legyen, jobban értsék. Nem tervezett hosszú monológot, csupán tisztázni kívánt pár félreértést társával, azonban mindez elmarad, ugyanis elfoglalják asztaluk harmadik székét is.
- Fordítsuk vissza a kérdést. TE miért vagy itt?
Fogalma sincs róla ki ez a férfi. Hogy mit akar, az világos, de hogy miért… Szőke álcája mögül vizslatni kezdi őt, feltűnően, hiszen megteheti. Nem tetszik neki a viselkedése, hogy csak úgy minden szó nélkül le merészelt ülni az asztalukhoz. Azonban nem fél a férfitól. Nem szokása megretteni az efféle alakoktól…
- Akkor én is feltenném a kérdést – fordul az ismeretlen felé. – Miért van itt? Mit akar? Nem tűnt fel, hogy a barátom és én egy magánbeszélgetést folytattunk? Úgy vélem semmi köze hozzá, hogy mi a látogatásunk célja, és ha megkérhetem, akkor távozzon!
Próbálta felvenni azt a szőke stílust, ami jelenlegi képéhez illik, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Már megbocsáss, hogy közbeszólok, de alapvetően van némi tárgyalnivalóm kedves barátunkkal, amire most kerítek sort az idősebb jogán, ha úgy tetszik.
Lupinnak nem szokása elveszíteni a fejét, most sem tesz így. Azonban azt elmondhatjuk, hogy idegei pattanásig feszültek sápadt bőrű maszkja alatt. Szívesen megnézte volna a barátságtalan férfi alkarját, de nagyvalószínűséggel nem talált volna ott semmit. Végül arra az álláspontra jutott, hogy csupán az alkohol az, ami a franciát hajtja.
Amint az említett harmadik közelebb hajol, úgy hátrál ki a középpontból Lupin. Könyökét leveszi az asztalról, visszasüllyeszti széke mellé, hátát a szék támlájának hajtja, és ismét körülpillant. Azonban 90 fok körül megakad tekintete valamin a távolban. Pont ott, ahol a sátor véget ér, pont az alatt valami megmozdult a levegőben. Fényes szárnyaival hatalmasat csap, és megkezdődik a káosz. Sikoltások hangzanak fel mindenhol, egyre hangosabban, mintha egy hullám söpörne végig a karneválon.
A sárkány eltűnik a sátor pereme mögött, Remus pedig nem érzi tanácsosnak felállni asztaltól és megnézni hová tart. Pláne mert pillanatokon belül megtudják hová is tartott a szörnyeteg. Óriási robajjal tépik le fejük fölül a ponyvát, hogy méterekkel odébb tegye le.
Lupin ösztönösen cselekszik. Szinte felrúgja az asztalt, olyan sebességgel pattan fel onnan. Nem is tudja hogy került kezébe pálcája, csak egy valamire tudott összpontosítani: meg kell mentenie a sátor alá szorultakat.
- Segítsetek!
Elméje mélyén átúszik egy varázsige, közben pálcáját a lángokra tartja, hogy az abból kirobbanó vízsugár harcba tudjon szállni az egyre feljebb törő lángnyelvekkel.