Roxfort RPG

A kirakodóvásár közepén van egy titokzatos, színpompás sátor, melyben az országszerte híres jós, Madame Yue válaszol a jövővel kapcsolatos kérdésekre. Természetesen nem ingyen, de még a legjózanabb, legföldhözragadtabb ember is azt mondja, hogy a jósnő tudása megéri a pénzét!

A jóslat ára egy dupla galleon. Ezt letéve az asztalra, a jósnővel való rövid beszélgetés után megtörténik a kártyavetés, a kristálygömb-vizsgálás vagy a madár feltépése (minden kérdéstípushoz másféle jóseszköz a leghatékonyabb), és a látottakból Madame Yue kiolvassa a jövendőt. A rendelkezésre álló idő harminc perc, onnantól fogva minden megkezdett tíz perc egy újabb galleonba kerül.

---

A jóslatok formája:
A jósnőhöz érkezést és a kérdés feltételét egy reagban postoljátok! Ezt követően a jósnő szólni fog hozzátok, feltárva a jövendőt! Ezután a távozásra nem kell reagot küldenetek, Madame Yue a jóslata végén úgyis kitessékel benneteket, kivéve persze, ha újabb galleont tesztek az asztalra. Egyszerre csak egyvalaki jöjjön! Így nem keverednek össze az értékes jóslatok!

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Madame Yue hatalmas, sötét szemeit rád meresztve próbál megismerni a tekinteted alapján, ajkán mindentudó kis mosoly játszik. Ő is kendőkbe és ékszerekbe van öltözve - lehet, hogy ez amolyan jósnő-szokás? Karperecei sejtelmesen csilingelnek és fénylenek a homályban, akárcsak arca.
Kártyakupacot vesz elő, és hosszú ujjai máris kevergetésbe kezdenek. Aztán eléd tartja a paklit. Emelned kell.
Miután ez megtörtént, elkezdi teríteni a lapokat, és sejtelmes hangján elmagyarázza, mit lát.
- Ez a személy fiatal, akárcsak te.
Hol lepillant, hol fel rád, várva a reakciót.
- Zavaros érzelmek fűznek hozzá. És őt is hozzád. Fontos vagy az életében, de jól látom... akad egy vetélytársad, igaz?
Újabb és újabb lapokat tesz az asztalra.
- De ne aggódj, hamarosan el fog szakadni tőle, és mire véget ér a háború, senki nem marad neki, csak te. Nagy szüksége lesz rád, édesem. Együtt maradtok, de sajnos semmi sem tart örökké...
Egy ideig még vizslatja a lapokat, majd fölnéz. Letelt a harminc perc. Amennyiben nincs több kérdésed, vagy nincs több aranyad, nem árul el többet.

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Amint csendül az újabb érme az asztalon, Madame Yue, aki egyébként, ha jobban megnézed, kicsit gyanúsan fiatal, nos, újra a kártyák fölé hajol, és kirak még hármat az egyik mellé.
- A lány szíve nem hozzá húz - mondja némi tűnődés után, de látszik rajta, hogy ezt a részt ő maga sem érti, hiszen nem a szerelemről van szó, még ha a kimondottak alapján ez is valószínűsíthető. - Te sajnos nem tudsz tenni ez ellen semmit. Viszont... - Kirak egy újabb lapot -, azt hiszem, ez az időszak neked is embert próbáló lesz. Nincs a kedvesednek könnyű természete, megpróbál majd elmarni maga mellől, de ha kitartasz, elnyered a jutalmad. A szívét már nem, azt összetörték... De a szeretetét és a ragaszkodását talán igen. Sok együtt töltött idő után elfogad maga mellett majd társként, ám nem fog... - újabb kártya - nem fog melletted megöregedni. Nem, máshoz köti majd a sors, de te mindig szerepet fogsz játszani az életében.
Újra végignéz a kártyákon, kezét végigsimítja rajtuk, majd inkább fölnéz, ismét a szemeidbe, azzal a hátborzongató pillantással, melytől úgy érzed, beléd lát.
- Add a tenyered. Biztos magadról is hallani szeretnél.
Megvizsgálja a tenyered, meg-megérinti a vonalakat.
- Úgy látom, nagyon hasonlítasz az édesanyádra. Jobban, mint szeretnél és mint hinnéd. Noha ez a kapcsolat megváltoztatott, nem kapaszkodhatsz belé örökké. Viszont úgy látom, sikeres leszel abban, amit végül választasz magadnak. Büszkék lesznek rád, bár soha nem fogják tudatni veled. A férfi, akihez hozzá akarnak majd adni, nem hoz sok örömet az életedbe. És sajnos úgy látom, sosem leszel édesanya.

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Ugye nehéz szembesülni azzal, amit soha nem akartál hallani senki szájából? Ugye nehéz szembenézni azzal, hogy az életed egy idegen számára most nyitott könyv?
Ahogy a jósnő előre hajol, a sátort betöltő derengő fényforrások mintha erőre kapnának, nyilván azért, hogy jobban lássa kezedben, amit látnia kell. Ám még azelőtt búcsút int puha, fehér kezednek, mielőtt megfogalmazná válaszát.
- Kétség kívül jó anya lennél. Azokból válnának a legjobb anyák, akik soha nem lehetnek azok.
Igazából Madame Yue komolyan elgondolkodik most azon, mi is legyen az, amit elmondjon, és mi az, amit ne. Persze észrevette az apró, elfojtott könnycseppet és az el nem zokogott bánatot, hisz a jelen rezdülésének érzékelése éppoly fontos a jövendőmondásban, mint a múlt befolyásoló erejének figyelembe vétele.
- Tudod, a jövő változik. Változtathatsz rajta. Bizonyos erős befolyással rendelkező fordulatokat élesen látok magam előtt, a többi csak cikázó lehetőségek zavaros halmaza. Viszont nem látok a jövődben gyermeket. Sajnálom.
Tenyerét az érmékre helyezi, mintha zavarná a magas torony, mintha túl sok lenne ott. Nem jó túl sokat tudni.
Már indulsz kifelé, mikor utánad szól, és épp ezért nem tudni, vigasztalásnak szánja-e a szavakat, vagy valóban így volt igaz:
- Láttam egy férfit, aki mellett boldog leszel. De sokat kell várnod rá, és ehhez nem biztos, hogy lesz türelmed. Ez már csak rajtad áll.

---

Figyelnem kéne... figyelnem nehogy "rendbontás" történjen. De nem érdekel. Egy kis kikapcsolódás nekem is jár. Járom a fesztivált, a sátrakat. Nézelődök és kicsit egyedül vagyok, úgy sem sokáig tehetem ezt meg, de most olyan jó egyedül, így, hogy nem a negatív gondolatok özönlik el a fejemet, hanem csak ez a boldog ricsaj.

Magam sem tudom miért tértem be. De megtettem. Sosem hittem a jóslatokban. Az meg egy már kérdés, hogy s jövőt előre megmondani nem lehet. Főleg az enyémet nem. Engem valamiért mindig döntés hozatal elé kényszerít a sors... valamiért mindig útvesztőkbe botlok... Pedig jó lenne, ha tudnám melyek a helyes utak, de már rájöttem, olyan nem létezik. Minden választás veszteséggel jár.

Némán leülök és azonnal két érmét rakok ki az asztalra.
- Két kérdésem lenne: egy a háborúról. A másik pedig rólam. Tudni szeretném, véget ér e. És hogy egyszer sikerül e meglelnem a helyem.
Ködös kérdések. De ködös a válasz is amelyre vágyom. És ha valóban egy jósnővel állok, azaz ülök szemben, akkor úgy sem kell pontosabban nem fogalmaznom.

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

A határozott fellépés ellenére Madame Yue szinte biztos benne, hogy olyasvalaki érkezett szentélyébe, aki legbelül maga sem tudja, mit is kellene tennie. Jósnőhöz vagy csak a végső kétségbeesésükben fordulnak az emberek, vagy olyankor, mikor maguk sem tudják, milyen nagy szükségük van útmutatásra.
Pillantása ugyan nem jelzi, de felismerte a betérőt. Lassan keveri meg kártyáit, ahogy lassan fordul meg a homokóra is, mely látszólag a levegőben lebeg nem messze a homályban.
- Sokan kérdezik nap mint nap tőlem ugyanezt - kezd beszélni, holott még ki se vetette kártyáit. Arcán közben már-már derűs mosoly látszik, ahogy nagy szemeivel néz téged. - Feleslegesen. Minden háború véget ér egyszer. Bár, azt hiszem, te inkább arra vagy kíváncsi, hogy számodra hogyan ér véget. - Befejezi a kevergetést és eléd tartja a paklit. - Nos? Emelj.
Amint ez megtörtént, sorra kirak egy pár lapot, majd egy újabb sorba még hármat. Némi tűnődés után kezd el beszélni:
- Noha úgy hiszed, magad választottad ezt az utat, valójában kényszerítve voltál. De te is nagyon jól tudod, hogy nem járhatsz folyton álarcban.
Épp az álarc szót használja, milyen különös...
- Amit túl sokáig fojtasz el magadban, előbb-utóbb felszínre kerül majd, és annak beláthatatlan következményei lesznek. Nemcsak rád nézve. Úgy látom, egyébként is pengeélen táncolsz. Valami nagy veszély leselkedik rád, folyamatosan a sarkadban jár.
Ez a mondat tulajdonképp elég elcsépeltnek hangzik, ráadásul kicsit magától értetődő is, hiszen háború van.
Kirak az egyik kártya alá még kettőt, és kicsit talán unalmas már a szertartásosság.
- Azok közt leled majd meg a helyed, akikre nem is számítasz. Nem a régi barátokról van szó, hanem új szövetségesekről. Két férfit látok, akik egymás ellenségei.
Felpillant, kíváncsi rá, hogy erről a furcsa ellentétről vajon eszedbe jut-e valami. Nem, itt nem a kegyeidért rivalizáló udvarlókról van szó, még ha nem is hangsúlyozza ezt ki.
- Nagyon óvatosnak kell lenned, bármit is forgatsz a fejedben. - Egy pillanatig tartja a szemkontaktust, majd csak úgy miegymásként hozzáteszi, kicsit könnyedebb hangon: - És egyébként jobban tennéd, ha alávetnéd magad egy alapos gyógyítói kivizsgálásnak. Jobb megelőzni a bajt, mint később hiába küzdeni ellene.

Nem tudom mit vártam. Ezek a jóslatok mindig ködösek és betanultak. Kicsit változtatnak általában a megfogalmazáson, de ennyi... Most is ezt érzem.
Minden háború véget ér egyszer... Nyomomban jár a baj... Vizsgáltassam ki magam...
Nem hiszek benne. Azaz hiszek. Mert a baj születésemtől kezdve önkéntes barátommá szegődött. És igen, egy háború véget ér, belegondolva már most sincs... A hatalom a mi kezünkben van. De ez nem élet. És jó lenne tudni, hogy vajon még az én időmben lesz e újra béke. De persze erre a kérdésre, csak olyan válasz érkezik melybe akármit bele lehet magyarázni... Miért ülök itt?
De nem állok fel. Csak hallgatok.
S titkon még érdekesnek is találom. Nem élhetek örökké álarcban... Majdnem elnevetem magam. Ez kicsit betalált. De a másik megjegyzése jobban felkeltette a figyelmem:
Két férfi áll majd mellettem, de egyik sem a múltam része. Draco... Vele mi lesz?

Előveszek még egy érmét és kirakom.
- Van egy férfi az életemben. Szeretem őt. Mindennél jobban szeretem. Tudni akarom, az ő sorsa hogyan alakul. Boldog lesz e...
Az utolsó szavak halkak, túl halkak. Fogalmam sincs hogy meghallotta e a Jósnő. De nem tudtam kimondani hangosan, képtelen lettem volna rá. Egyre jobban érzem, hogy ketté fog válni az utunk, és fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni majd nélküle. De még rosszabb az, hogy félek, vele mi lesz...
Nincs több kérdésem. Magamról már nincs. Talán azért sincs, mert nem hiszem, hogy megélem a békét...

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Yue tisztán érzékeli, hogy ez a lány korántsem olyan fogékony a jóslatokra, mint az előző, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is teljes komolysággal végezze a munkáját. Elvégre semmi sem meggyőzőbb, mint egy valóra váló jóslat. A lány érméért kutat, ő pedig nincs meglepve. Mindenki hamar ráérez a jövő ismerete által érzett halálos magabiztosságra.
Ahogy újra kirak néhány kártyát ide is, oda is, elmereng, hogy vajon melyik férfiról is van szó, ám erre rögtön válaszul megérkezik az egyik árulkodó lap. Tehát a szőkéről hiszi azt, hogy teljes szívéből szereti. Érdekes.
- Nem lesz boldog - vágja rá. - Mostanában, és nagyon sokáig nem lesz az és ennek a bánatnak te magad leszel az okozója. De a jövő tartogat még számotokra meglepetéseket. Tudod, akiket eleve egymásnak rendelt a sors, azok előbb-utóbb rátalálnak a másikra.
Azért kíváncsiságból még letesz egy kártyát. Halálszimbólum. Figyelmeztető jel, megint.
- Megvan a esélyed arra, hogy egy távoli jövőben együtt legyél vele és boldogak legyetek, de ahhoz észen kell lenned.
Úgy dönt, ez egyszer egyértelmű lesz:
- Még a végén belehalsz a háborúba - siklanak ki a szavak a száján, és úgy érzed, körülfognak, nagyjából olyan kellemesen, mintha Nagini ölelgetne. A hátborzongató pillantás nem hiányzott már amúgy is meglevő aggályaid mellé.
Madame Yue persze nem haragszik meg, hogy oly sietősen és köszönés nélkül távozol sátrából.

---

*Füstök, ködök, jelek, rajzolatok. Halálfalóvá tevő kéztetkó, hőssé rajzoló sebhelyminta. Ez kell a gyerekeknek, hogy valakiknek érezzék magukat. Ital, ital, ital és bizonyosság, ez kell a felnőtt varázslóknak ahhoz, hogy ne érezzék magukat éppen annyira semminek, mint amennyire azok. Kék derű pattogott a férfi tekintetében, ahogy végigjárta a forgatagot, újra, sötét kabátjának zsebében nyugodtan nyújtózott a pálca, noha biztos volt benne, hogy már nem sokáig. Biztos, elvégre az alvilágból jött és oda is fog távozni majd, ott pedig könnyen szóródnak a hírek, ott cserélnek a gazdát a tűzvarázslatoknál is nagyobbat és tartósabbat szóló mágikus robbancsok, minden, ami egy ilyen bulihoz kellhet a rosszarcúaknak. Már csak ki kell várni a mulatozók vesztét, milyen ironikus, hogy itt mulatoznak. Nem érzik a sakál bűzhödt leheletét az arcukban, miközben a fehér fogak már a húsukat tépkedi? Furcsák ezek az emberek itt nyugaton, vitathatatlanul egzotikusak hat év távollét, szellemi és némi testi fogság után. Bár kell lennie rajnak, hogy a hozzá hasonlók csemegézhessenek aztán a zűrzavarból és a káoszból.
Mindenféle cél nélkül érkezik a jóssátor mellé, mintegy magától értetődő természetességgel csapja be maga mögött az anyagajtót, a fejét kicsit meghajtja az alacsony belmagasság kényszerének engedve, amíg leül és a galleont, illetve a két galleont feldobja, aztán az asztalra csapja. Sápadt, nyúzott, soványabb arcából kiviláglanak nagy, sötétkék íriszei, mint egy privát jósgömb, csak éppen olvashatatlanabb, mint az igazi.*
-Az efféle némbereknek nem szokás fizetni ilyen mulatságban, hanem maguktól mondják boldognak és boldogtalannak a magukét-*a feldühített embert a legőszintébb, a haragjában látja az ember a legtisztábban a másikat. Kicsit előrehajol, komolyan, higgadtan fürkészi a Madame-ot.* -Mire látsz még jónak ebben az életben?

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Madame Yue a berontóra emeli tekintetét, majd lazán megrázza a kezét, hogy eloltsa a benne levő gyufát, mellyel életre keltette az asztal szélén álló hosszú, karcsú gyertyát. A láng apró tükörképe ott táncol a jósnő szemében, miközben számodra talán idegesítően mindentudó mosollyal néz rád.
- Talán én nem afféle némber vagyok - rendezi le jókedvűen a kritikát. Nem túl hosszú élete során kitapasztalta, hogyan kell szólni a dühös férjhez, hogy a reménytelen szerelmeshez és hogy a hitványságot tettető nagyvilágiakhoz. Állja a pillantásod, sőt, mintha mulattatná az agresszív kétkedésed. Aztán megszakítja a szemkontaktust, lepillant előbb a két aranyra, majd az előtte levő fényes kristályra. A jól ismert kéztartással közrefogja a gömböt, és egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán bámulni kezdi a benne gomolygó sejtelmes semmit.
Egy mély lélegzet után beszélni is kezd.
- Jó vagy abban, amit csinálsz, de a háború után már nem fogod ilyen könnyen keresni a kenyered. - Némi szünet: megmozgatja az ujjait, mintha a kristálygömbben kavargó ködöt akarná kissé felkavarni. - Azért sem, mert valaki mindig az utadban áll majd. Aki olyan, mint a kellemetlen, maró füst.
Érdekes ezt a hasonlatot használni, mikor valaki egy gömbnyi füstöt mustrál, de hát biztos tudja, miről beszél.
- Egy akaratos alak, aki követ majd, mint az árnyékod. Ám a végén még talán hasznot is tudsz húzni a helyzetből. Hisz úgyis mindig arra törekszel, nem?
Egy rövid felpillantás. Hát, ha már harminc percet kifizetett a vendég, legalább hallgassa is végig Madame Yue minden mondanivalóját, még ha unná is.
- Ha nem küzdöd le a démonaidat, akkor hiába kapálózol, ott maradsz a gödör alján, pedig lenne, aki tol hátulról. Ez valamiféle függőség, amiről beszélek. Nem feltétlenül az alkoholproblémáidra gondolok. Inkább az el nem kergetett álmokra.
Ismét megmozdítja a csuklóját, mintha lapozni akarna a könyvben, melyet a jósgömbben lát. Furcsa mód ilyenkor mintha a kristály árnyalata is megváltozna kissé, bár biztos csak a fény.
- Nem vagy túl népszerű ember. És túl jóindulatú sem. Ettől függetlenül viszont lesz valaki, aki egy idő után kénytelen lesz csakis rád támaszkodni. Vagy öreg, vagy nagyon fiatal, mindenesetre igen gyámoltalan, és nagy szüksége lesz rád.
Ismét egy gyenge-határozott csuklómozdulat.
- És látok még valamit. Nagy vagyonon fogsz csücsülni, mégsem leled majd benne örömöd.
Nos, ez igen rejtélyes és eufemisztikus kifejezése volt az aranyér-problémának, mellyel a fiatalúr előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni, mindenesetre nem akart vulgáris lenni.
Felpillant a lebegő homokórára, az idő letelt, ám nem teszi le a kezeit az asztalra, hogy ott tartsa a látott képet. Az ő fogalmai szerint választ adott a kérdéseidre, ám van akinél sosem lehet tudni, mégis mire érti azt, hogy jó valamire.

*Előredőlő figyelemmel hallgatja, agresszív mosoly a tekintetében, ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig a jóskisasszony bizony pontosan ahhoz a némberfajtához tartozik, bár nem ad ennek hangot, miért bántaná meg a kedves hölgyet, amikor az éppen az ő jövőjét, múltját, jelenjét, vagy csak éppen némi zavaros füstöt forgat olyan rafináltan megtekert csuklómozdulatokkal, amiket követni szó szerint gyönyörűség élénk tekintetével.*
-A zavarosban dobja fel magát a legtöbb nagy és zsíros hal. Tudok gazdálkodni vele-*főleg most, hogy figyelmezteti valaki arra, hogy mire kell figyelni. Hogyha nincs is semmi valóságalapja, hogyha nem is lát a jövőbe, arra akkor is jó, hogy nagyon is reális problémákra hívja fel a figyelmét, amire kívülállótól mégiscsak jobban figyel az ember. Döbbenet viszont, hogy éppen egy ilyen nőtől kell visszahallania arról a szerencsétlenről. Annak a rossz ízű éjszakának az árnyalatai egymás után dobták fel magukat az emlékezetében, rosszul a folyó fenekére betonozott tetemekként foglalták el a felszínt a tudatában. Kéklő tekintete egészen megkomolyodik, pajkosság helyett gyanakvással telik meg, a mosolya is inkább pengésedik.*
-Te tudod a legjobban, hogy mire törekszem-*kígyóbűvölő lágyan hangsúlyozza, mintha bizalmat akarna ébreszteni magában, ezzel is pozitívvá téve a jóslatot, ami mintha a jövő lenne maga, pedig az már biztos, hogy ez nem így működik.* -Ne ezt lásd-*az utolsó jóslattöredék nemigazán nyeri el a tetszését, sem tartalmában, se formájában, felpattint egy újabb galleont, a nő elé csúsztatja, de a kezét egyelőre még rajta hagyja, mintha fenntartaná magának a reklamáció, azaz a pénz visszahúzásának jogát.*
-Nem ismerek öregeket, és támogatni se akarom őket. Elvégre rosszindulatú vagyok és mindenekelőtt irigy. De te tudod, hogy mit kívánok igazán. Róla beszélj most. Mi lesz vele?-*vagy inkább velük, hiszen nincs olyan mágikus vagy természetszerű ellenpár, mint amilyet ő képezhetne az alkimistával, ehhez nem kell jóstehetségnek lenni, mégis, az önálló sorsokban látni kívánja azt, hogy a „függősége”, rajongása elnyer némi jutalmat, persze kedve szerint értelmezheti akármilyen választ is kap.*

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Szemöldökének egyetlen rándulása jelzi, milyen mulatságos és felesleges az öncsalás. Ki lehet jelenteni, hogy nem hiszel a jóslatokban, ha épp egy kisebb vagyont áldozol azért, hogy megszerezz egyet, ami kedvedre való.
Mindenki csak azt akarja hallani, ami őt igazolja.
A felszólításerejű kérés meglepi, bár a férfi talán csak zavarba jött a témától, és minél hamarabb túl akar lenni a kényes részeken. Hát rendben, neki aztán mindegy.
- Éppen róla beszélek - egyértelműsíti végül a homályos utalásokat, hogy te is értsd. Hisz valaki gyámoltalanról beszélt, valaki öregről. Egy betegség éppen öreggé és gyámoltalanná tesz... nem? Miközben a homokóra fordul egyet a levegőben, jelezve az újabb megkezdett tíz percet, Yue ismét megcsiklandozza a levegőt a kristálygömb körül, és vesz egy mély lélegzetet.
- Te is tudod, hogy nem nem kötik hozzád érzelmek. Legfeljebb érdek. Vagy ugyanaz a függőség, amely téged őhozzá. Egy rossz szokás, kényszer. Nyűgnek fog érezni, ahogy minden sikeres férfi annak érzi egy idő után az effajta kapcsolatot.
Felpillant, a kristálygömb derengő fényei mély árkokat rajzolnak arcára.
- És légy óvatos. Nem lehet az ilyesmit túl sokáig titkolni anélkül, hogy túl sok fájdalmat okoznál magadnak.
Úgy tűnik, eleget hallottál. Jót-e vagy rosszat... Utóbb kiderül. Mindenesetre Madame Yue egy pillanatra fáradtan dől hátra, mikor az aranyat hátrahagyva távozol.

---

Látszólag céltalanul bolyongtam a forgatagba... ide is benéztem, oda is benéztem. Furcsa volt. Egyszerre nyüzsgő és nyugodt, felkavaró és elbágyasztó. Nem tudom mi volt velem. Egészen addig, míg meg nem érkeztem a Jósnő sátrához.
Vettem egy mély levegőt és még egyszer végig gondoltam, hogy tényleg akarom én ezt??? Tényleg meg akarom tudni, hogy mi lesz a jövőben? Majd a levegővel együtt az aggodalmam is kileheltem, majd beléptem a sátorba.

- Jó napot. - köszönök, majd közelebb lépek az asztalhoz és helyet foglalok a jósnővel szemközt. Markomba szorongattam már eddig is az erre szánt összeget, amiből az elsőt át is adom, s felteszem a kérdésemet.

- Mi lesz velem a háború alatt és után? És mi lesz az egyetlen emberrel, akit tiszta szívemből szeretek? Vissza talál még hozzám? - ezt így egyszuszra kivágom, majd kíváncsian és egyben félelemmel várom a jósnő válaszát... s még egy lehetőséget... egyetlen kérdésre...

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Mikor belépsz, a jósnő épp nyújtózkodik, kézfejének apró csontjai a vállaival harmonizálva roppannak ki, akárcsak a nyakának csigolyái, hogy jobbra majd balra billenti szép fejét.
- Üdv! - köszön vissza neked jókedvűen. Különös, hogy a sok nyomasztó és ismétlődő kérdés, a sok bágyasztó duruzsolás nem tudja letörni jókedvét.
Hisz minden jóslatban ott van a csodás végkifejlet lehetősége.
Madame Yue óriási szemeit egy pillanatig a tieidbe fúrja, majd a kártyapaklit veszi elő. Fürgén megkeveri, majd eléd tartja.
- Fogalmad sincs, hányan kérdezik tőlem újra és újra ugyanezt - cseveg, mielőtt felszólítana: - Emelj!  
A megemelt részt a pakli aljára teszi, majd kiszór az asztalra pár kártyalapot.
- Nos, az a fő kérdés, hogy a szerelmednek te vagy-e a fontosabb... vagy ő maga.
Tűnődve rakosgatja az unalomig ismert kártyákat egymás alá-mellé-fölé, majd egy pillanatra megáll, és újra végignézi az első sort.
- Igazából sosem veszítetted el őt... És nem is fogod - szögezi le a legfontosabb hírt rögtön az elején, majd csendes, figyelmes magyarázatába kezd a látottaknak.
- Noha most úgy tesz, mintha nem számítanál neki, tudnod kell, hogy mindent érted tett. Az, hogy távol tartja magát tőled, szintén a te érdekedben történik. De te szenvedélyesebb vagy annál, hogy ezt eltűrd. Az őszinteséged sok gyötrelmet okoz mindkettőtöknek.
Némán kitesz két újabb kártyát az egyik mellé, majd halványan elmosolyodik.
- Hosszú út áll még előttetek, és fiatalok vagytok, de... Gyerekeket látok. Akárhány lapot teszek az asztalra, mindegyikben kettőtöket látom.

Vidáman köszön vissza jósnő. Fura, sosem gondoltam volna, hogy egy ember, aki látja mások jövőjét, vagy akár a sajátját... találkozik számtalan szörnyűséggel... na és persze boldogsággal is, de jókedvű, meglepően derűs.
Ebből a vidámságból rám is átragadt egy kevés...
Megkeveri a paklit, emelek, majd asztalra veti a lapokat...
Megdöbbenek a hallottakon... Sosem veszítettem el, miattam ment el? Azért hagyott el, mert fontos vagyok neki?
A döbbenet az arcomra is kiül, de tovább hallgatok...
Gyerekek? Csak minket lát a kártya lapokban??? Merlinre, ez nem lehet... vagy még is...
Újabb érmét helyezek az asztalra...
 - Tehát az én vérmérsékletem okoz szenvedést nekünk? Teszek valami olyat, amivel bajba sodrom magunkat? Mikor??? - sok minden fordult már meg a fejemben, hogy mit is kéne tennem... és lehet, hogy azzal rontok el majd sok mindent?? Biztató hallani a távoli jövőt... de hol van az még??
Teljesen bele lovaltam magam a dologba, pedig nem is nagyon hittem az ilyenekben korábban... És most mégis...

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Yue rég látott ilyen őszinte reakciót. Az emberek általában titkolni akarják az érzelmeiket, mikor jósol nekik, mert azt hiszik, hogy azzal elárulják, mit akarnak hallani. Tény, hogy sokat segít, de csak annak, aki hazug jövővel ámítja a hozzá betérőket. Ő nem ilyen. Legalábbis akkor nem, ha nem muszáj.
Egy pillanatig elgondolkodva vizslatja a lány komoly-bizakodó arcán a kétségbeesést, majd sorra leteszi az újabb lapokat. Furcsa jelek bonyolult halmaza keletkezik a sorból. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és összeráncolja a szemöldökét.
Látja, amit lát, de hogyan fogalmazhatná ezt meg? Legszívesebben közölné, hogy édes, érmék lovagja, főpapnő és akasztott ember fejjel lefelé, nem látod? De ő azért van itt, hogy közvetítsen az egyszerű emberek felé. Ez néha elég nehéz.
- Azzal sodrod bajba őt, hogy el akarod kerülni a bajt. Minél jobban védelmezni akarod, az ő nyakán annál szorosabbra húzod a kötelet. Komoly döntés elé állít benneteket a sors, és te az ő érdekét figyelembe véve fogsz dönteni. Emlékezel majd erre a jóslatra, de képtelen leszel hátat fordítani neki. Ki kell állnod a legnagyobb veszélyt és a legrémesebb kínokat, ahogy kiálltad már érte korábban is, emlékszel még, ugye?
Kinyitja szemeit, és egy pillanatra mintha perzselne a tekintete. Pont úgy, ahogy a Cruciatus perzselt akkor. Hónapokkal ezelőtt történt, az emlék mégis hátborzongató.
- Néha úgy tűnik, rossz döntést hozunk, ám megfelelő távolságból nézve megállapítjuk, hogy az volt a legjobb döntés, amelyet hozhattunk.
Látván, hogy kellően sokkos állapotba kerültél, kicsit aggódni kezd, de mikor képes vagy felállni, és távozni, megnyugszik egy kicsit. Néha olyan strapás dolog ilyen dolgokat közölni az emberekkel, de néha mégis jó érzéssel tölti el, hogy neki legalább módjában áll figyelmeztetni...

---

   - De nekem tényleg nincs semmi…
   - Hagyd már, tudjuk, de most akkor is te jössz, muszáj bemenned a jósnőhöz! Figyelj, ő nem olyan, mint Trelawney.

   Újabb érveket se tudok felsorakoztatni, máris belökdösnek a sátorba. Nem számít, hogy ehhez nekem nincs sok kedvem, azaz… nem szívesen fárasztom másokat a problémáimmal. Sőt. Nekem nincsenek is problémáim, tényleg. Akkor meg mit kérdezhetnék Madame Yue-től? Ki fog nevetni, vagy még rosszabb, kizavar majd! Megfordul a fejemben, hogy most azonnal sarkon fordulok, és már itt sem vagyok, ehelyett azonban hallom, ahogy az apró oldaltáskám kapcsai kattannak egymáson, és mintha egy láthatatlan erő irányítaná a mozdulataimat, már keresem is a leszurkolnivaló galleonokat. A kíváncsiság nagyobb úr a gyávaságnál, de csakis ma, Samhain napján. Hát jó, legyen.
   Bizonytalanul foglalok helyet a jósnővel szemben, és csak most veszem igazán szemügyre őt. Arra számítottam, hogy egy antik nénike fogad majd a bibircsókjaival kacsintgatva, nem csoda hát, hogy meglep, mikor kiderül a Madame-ról, hogy igazán fiatal és szépséges. Micsoda titokzatosság lengi körül, bár én is.. na mindegy.
   - Öhm… – hogy kellene megszólítanom? – Sz… jó napot kívánok. Én… jósoltatni szeretnék – szerintem ez a hír földhöz vágja! Hedvig fejére, így indítani!
   - Szóval…
   A pénz! A pénz, a pénz, el ne felejtsem – már egészen átmelegedtek az érmék a markomban, s most gyorsan előretolom őket az asztalon, mielőtt meggondolhatnám magam. De az ihlet csak nem száll meg. Fogalmam sincs, mit kérdezzek. Eszembe jut a háború, a sok szörnyűség és haláleset, erről pedig rögtön elfog a már jól ismert aggodalom; mi lesz a családommal, ha történne velük valami… Így is úgy is csak idegeskednék, talán jobb nem is tudni előre a bekövetkező tragédiákról. És mi van velem? Néha abban is kétkedem, hogy ezzel a páratlan ügyességgel, amivel a sors ver engem, hogy akár a holnapot megérem.
   - Én csak… hát nem is tudom. Mondana valamit rólam?

   Mire lennék én alkalmas az életben? És leküzdöm-e valaha ezt a nevetséges viselkedést, mielőtt gyomorfekélyt kapnék? Létezhet, hogy egyszer elér a szerelem? De mikor és hol és miért? Annyi a kérdés, de most, hogy alkalmam nyílik feltenni őket, csak hallgatok és mélán bámulom a ragyogó kristálygömböt.

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

Madame Yuének nem szokása rendezgetni a kártyapaklit, ám néha meg kell szellőztetni a lapokat, hogy feltöltődjenek vibráló energiával. Saját életet él mind. Épp ezzel foglalatoskodik a jósnő két betérő közti szünetben, bár ami azt illeti, meginna már egy jó erős ogrenyálat is. Az egyik legerősebb vodka...
A sátor bejáratát egy apró kis kéz hajtja félre, félősen lépsz beljebb. Madame Yue rádhunyorog, mintha nem látna jól a gyér fényben.
- Üdvözöllek - köszön, ha már őt is megtisztelték a köszönéssel. (Ez egyáltalán nem olyan alapvető, mint bárki hinné.) Yue nem szokott senkin gúnyolódni, vagy ha mégis, hát mindenkin egyforma mértékben. Aki annyi mindent tud az emberekről, akikkel találkozik, mint ő, annak egy idő után vagy teljesen megkopik, vagy kiélesedik a cinizmusa. Ő valahol a kettő között van. Olykor mulat, olykor együttérez, olykor mindkettő, hisz meg kell találni minden bajban az örömöt.
A pénz csendülésétől Yue egyből éberebb lesz, kistányérnyi szemeit rád mereszti, és úgy tűnik, nem is nagyon szokott pislogni. A töredékes mondat elhangzása után is csak néz rád egy pár pillanatig. Pár nagyon hosszú másodpercig. Feltérképezi tündérforma arcod minden kis vonalát, majd kinyújtja sötétvörösre lakkozott karmokban végződő ujjait feléd. A kezedet kéri. A tenyeredből fog olvasni.
Érintése meleg és barátságos, pozitív kíváncsiságot áraszt. Némi szemlélődés után megszólal.
- Mégis mit mondhatnék rólad, amit nem tudsz még magadról? - kezdi a meglepő kérdéssel.
Minden ember tökéletesen tisztában van a saját határaival, csak a fantáziája, a félelmei, az arroganciája vagy épp az akarata ide-oda tolja ezeket a határokat, hol beljebb, hol kintebb. Valahol a lelkünk mélyén érzékeljük ezeket a titkos manipulációkat, de magunknak sem ismerjük be, hogy megtesszük őket nap mint nap.
- Azt hiszem, sokkal jelentéktelenebbnek látod magad, mint amennyire valójában vagy. Nem vagy apró. Húzd ki magad! - förmed rád kedvesen, és a másik kezével is megérinti tenyered, szétterpesztve pár ujjadat.
- A képzelet komoly erő. Felvértez mindennel, ami ahhoz szükséges, hogy ideig-óráig biztonságban érezd magad. Ritkán lépsz ki az álmokból, pedig lett volna már alkalmad rá. Súlyos titkokat kell őrizned.
A másik kezedért nyúl, hogy két tenyeredet egymás mellé tehesse. A közhiedelemmel ellentétben, mely szerint csakis a bal tenyér vonalai tárják fel az ember életútját, a kettőt összenézve is lehet megállapításokat tenni.
- Amíg tündérként lebegsz a világ felett, sok baj nem érhet. A hozzád hasonló emberek gyakran szembesülnek azzal, hogy a többiek nem értik és kigúnyolják őket, pedig csodás adottságod van. A kezeiddel és az ajkaiddal alkotsz egy olyan világot, melyben érdemesebb lenne élnünk. A kreativitásodat sosem fogod elveszíteni. Az eszedet viszont... Nos, azt talán igen. De ne aggódj, úgy látom, lesz, aki olykor lerángasson a földre.
Elengedi a kezeidet, és kezét a két letett aranyra teszi, ezzel jelezve, hogy letelt a harminc perc. Ám mielőtt indulnál, még mondani akar valamit.
- Tudod, a félni csak azok képesek, akiknek elég erős a fantáziájuk hozzá. Ne hagyd, hogy a képzeleted irányítson téged, irányítsd te őt! - buzdít, majd hagyja, hogy távozz. Sóhajt egyet. De rég volt ilyen álmokkal teli kislány ő is! Volt egyáltalán valaha?...

---

Fesztivál... vagy mi a szösz ez az izé, amin most épp vagyok. Nem, nem felügyelek... Mire felügyeljek??? Csak nézelődök. Járatom a tekintetem a magukba bele feledkező diáklányokon. Hallgatom a kacagásukat. Néha vissza visz ez a légkör az időben... akkorra, mikor még én is diák voltam... Érdekes...
Ahogy lábaimat egymás után teszem, mintha furcsa kísértés lenne... egyre a jós sátor felé haladok. Megtorpanok előtte... Körbenézek. Senki nem lát.. Bemenjek??? Merlinre... miért ne???
- Kezeit csókolom. - köszöntöm a jósnőt, majd helyet foglalok. Az asztalra helyezek egy érmét... majd megszólalok.
Nem akarok túl egyértelműnek tűnni... még is... hogy kezdjek bele
- Mondja meg nekem, hogy mi lesz velem az elkövetkező hónapokban, években? Mi fog történni itt körülöttünk? Tudja mi lesz a Háború kimenetele?? - ez szakad ki belőlem elsőnek. Nem kételkedem a sikerben, hogy tehetném, hiszen a Nagy Úr mindenkinél hatalmasabb. Ő nem bukhat el, Ő... De valahogy még is ez a kérdés foglalkoztatott hetek óta... túl sokat vagyok a Roxfort falain belül.... majd még egy kérdés. - Mi lesz a fiammal? - és még ez az, ami most foglalkoztat. Túl sokat töltöttem a diákok között. Túl sok időt... A régmúlt vissza köszön és mindig eszembe jut a fiam. Kezdek érzelmes lenni... Elég!
Tekintetemet rá szegezem... és hallgatom a választ...

(http://i264.photobucket.com/albums/ii181/keiivile/madameyue.png)

A túludvarias köszöntés valószínűleg nem egy ifjonc sihederhez tartozik. Madame Yue érdeklődve emeli föl fekete haj keretezte arcát, és fölnéz seprűszerű pillái alól. Az érme már csendült. Várja a kérdést.
A háború, a háború... Persze, megérti. Az emberek életét ilyen vagy olyan irányban, de nagyon erőseb befolyásolja az az apró tényező, hogy Angliában varázsháború dúl.
Ha látná előre az egésznek a kimenetelét, ha meg tudná jósolni, mikor lesz vége és hogyan...
Nos, valószínűleg akkor sem osztaná meg senkivel.
Mokkaszín tekintete egy pillanatra vendége szemeibe fúródik, majd úgy dönt, végül kedvenc kártyáiért nyúl. Elmerengett azon, feltépjen-e egyet kedves madarai közül, de abból sajnos soha nem derülne ki, hogy mi lesz a férfi gyermekével.
Hacsak nincs tojás a madárban.
Szóval megkeveri a paklit, és emeltet, aztán mintha passziánszozna, úgy kezdi el kirakni a lapokat.
- Rengeteg ember veszi körül magát, noha soha nem hitte, hogy ilyen állásban fog valaha dolgozni. Sőt, egyáltalán dolgozni. Úgy látom, felveti a pénz. - Hosszú ujjai végigzongorázzák az eddig letett lapokat. - Nem fog túl sokáig maradni a mostani állásában, nem önnek való. Legkésőbb nyár elején ott hagyja majd. Lehet, hogy ez okozza a törést, melyet életútjában látok, és melynek ideje szintén körülbelül ekkorra tehető, de más okai is vannak a nagy változásnak. Ezek közül sok már most elkezdett munkálni ön körül, talán láthatatlanul, talán nem. Vannak erők, melyek az ön bukását szorgalmazzák, nem is kevés, ám eddig úgy tűnik, erősebb volt náluk. Ám a szerencse forgandó.
Elkezd kirakni egy új sort, ez lesz a válasz a háborúval kapcsolatos kérdésekre. Minél többször rakja ki a választ ugyanarra a kérdésre, annál árnyaltabb a történet, annál sokrétűbb, szinte már bele lehet zavarodni a szálakba.
- A háborúval kapcsolatban már évek óta ugyanaz a véleménye. Még azt hihetném, hogy ön túlságosan lojális típus, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nincs így. - Egy gyors pillantás a fölső sorba, és hozzáteszi megjegyzésként: - Tudja ezt a felesége is. Bár meglepő módon az a fiatal szépség mintha kissé megbabonázná az ártatlanságával - mondja, és mintha egy kis cinkos fény is villanna a szemében; aztán visszatér a második sor értelmezéséhez.
- Ezek a harcok rengeteg áldozatot követelnek öntől, melyekbe lassan belefárad. A hite meginog. Érdemes lenne ezt az ügyet átgondolnia még egyszer.
Már csak a fiad van hátra. Ehhez csak három lapot fordít fel. Az utolsót csak félig emeli fel, és egy pillanatra lehunyja a szemét. (Micsoda pókerarc!) Nem egy kedvező lap.
- A fiad félárván nő fel.
Egy pillanatig hagyja a levegőben lebegni ezt a mondatot, mely ugyanúgy vonatkozhat az anyjára is, mint az apjára, majd mintha csak az időjárásról ejtett volna szót az imént, folytatja:
- Mivel még nagyon kicsi, a háború mocska nem hagy mély nyomot a lelkében. Különös varázserővel rendelkezik már most is, csak még nem adta jelét ennek. De egyébként kicsit magának való ember lesz belőle. Igen agresszív, de nem kezelhetetlen.
Egy pár pillanatig még szemléli az utolsó kártyákat, majd felnéz.
Az idő lejárt. A kérdéseket a kártyák megválaszolták, ő csak tolmácsolt.

---

Kezdetét veszi a "móka". Rezzenéstelen arccal hallgatom a kellemes hangot és vele a nem is oly kellemes mondanivalót. Sokan vesznek körül... igen a diákok, jelenleg ez a "munkám", ami azért be kell vallani, egyáltalán nem rossz. Bukásomat akarják? Még szép, ki ne akarná a Halálfalók és a NagyÚr bukását, aki nem érzi azt, hogy vele kell tartania, akit nem itatott át az elkötelezettség. Pillanatra ökölbe szorul a kezem, de csak egy aprócska pillanatra, szinte észrevehetetlen. Szóval, bukásomat... És a szerencse forgandó? Na nem, az sosem, ne legyen a nevem Angelus Mirol, ha tőlem elpártol a szerencse...
A véleményem? Hm ez érdekes... Kezdek már kételkedni egy kicsit az egészben, mikor a következő mondat szinte tőrként hasít belém. Hogy tudja e? Kétlem, hogy sejti, biztosan... de mit tehetne? Az élete a kezemben van. És egy újabb mondat... Félárva... Nem kétséges, hogy kiét veszíti el a fiam. Egy pillanatra sötét árny fut át az arcomon, majd a továbbiakat is rezzenéstelen arccal figyelem. Újabb érme... Aztán megszólalok:
- Tehát félárván. Lát valamit a kártyákban, hogy ez megakadályozható e? Vagy egy szükséges velejárója lesz a jelenlegi eseményeknek? - bukik ki végül belőlem a szó. Nem tudom mi történt, de egy pillanatra érdekel is Vesta sorsa és nem is... De egy valakié biztosan... Az övé sokkal jobban.
- És a fiatal szépség, ahogy említette. Vele mi lesz a helyzet? - túl mély nyomot hagyott bennem... túl mélyet. - Róla, rólunk... mit mutatnak a kártyák? - ezt nem kellett volna... ezt nem, pedig...
- És még egy utolsó...Akiért hűséget fogadtam, annak kegyelmét megtarthatom e? - ez volt az, ami legjobban foglalkoztatott... Kellett valami olyan mód, ahogyan valamilyen biztosítékot szerezhetek arra, hogy a kegyeltje maradok...
Elhallgatok, s várom a választ.

Nem igazán értem minek is erőltetik. Nevetséges az egész, de tényleg!
Ám hiába beszélek, fölöslegesen teszem és csak süket fülekre talál az egész. Persze hogy nem úszhatom meg. Egyszerű sóhajjal pillantok Ben-re aki kellő lelkesedést imitálva pislog rám nagy, ártatlan szemekkel. Szinte könyörög, hogy tegyem meg a kedvéért... és... nem értem miért nem tudok tényleg nemet mondani, ahogy legszívesebben tenném.
Mondhatnám, hogy hajt engem is a kíváncsiság, de igazából nincs így. Hazugság az egész, ahogy a jóslás is egy nagy humbug csak, egy vakvágánya a mágiának és csak megcsonkítja és kicsúfolja az eredeti szépségét a varázstudománynak. Hol érthetné meg ezt Bishop!
Mély levegőt veszek és még egy dacos pillantást vetek rá.
Hát legyen ha ennyire akarja. Igen, a közröhej tárgyává teszem magam, mondhatni, csakis miatta, de ingazából tényleg elfog az érdeklődés. Az érdeklődés, hogy két koszos galleonért vagy talán többért milyen fékevesztett idiótaságokat hordanak majd össze nekem.
A sátorból kilépő lány sápadt arcát figyelmen kívül hagyva lépek be egyetlen szó nélkül. Ben úgyis tudja a véleményem, nem látom tovább forszírozni az ügyet.
Megcsapja az orrom a jellegzetem illat, talán valami füstölőféle, de nem tudom nem is akarom beazonosítani mi az. Egyszerűen csak émelyítő, de kellő hatást gyakorol az emberre a hatásos félhomállyal együtt.
A jósnőre rá se pillantva huppanok le szembe vele, tincseim felborzolódnak egy pillanatra, majd teljes szobormerev mozdulatlanságomat követve megnyugszanak.
Nincs kérdésem, csak a nőre pillantok. Tudja miért vagyok itt. Amiért mindannyian.
- Nos, ne kíméljen...-
Hangom elég rideg és kellően unott hogy lássa rajtam, nem jószántamból jöttem és hogy hamar kívánkozom távozásra. Talán a legjobb kuncsaftjainak az egyike vagyok... nem húzom az idejét és a fölösleges információkat, sőt... nekem tesz szívességet még ha enged. Talált valaha is ennél jobbat vajon?

Miután a galleonok kérésre az asztalra repülnek, önkéntelenül is cinikus félmosollyal várom a  hablatyolást. Más esetlegesen nevetne, látva hogyan rezzenek össze az idegen nő hangjára, engem viszont kétségbe ejt hogy bármilyen hatással is van rám. Arcom ugyan rezzenéstelen maszk, ahogyan mindig is, mindössze talán még jobban kihúzom magam, mint általában, vívva a csatát vele és nem szándékozva feladni azt.
Sötét pillantást mérek a jósra mikor a testvéremet hozza szóba és még inkább azért, amiket összehord itt...
Nem az akinek gondolod...  a tükörkép... gyűlölni és szeretni...gerincferdülés...
Hogy a búbánatba jön ide a GERINCFERDÜLÉS??
Mindössze a falfehérről még falfehérebbre vált az arcszínem, amint a másik tökéletesen láthat a halovány gyertyafényben is. Ennyi elégtételt kap a külsőmtől a szavaiért. Más kérdés, hogy mit gondolok belül, de azt egyelőre megtartom magamnak, addig amíg összeszedve két értelmes szót tudok kinyögni.
- Mégis hogy gondolja ezt? -
Hangomban az él jelzi, hogy bizony nem vagyok csöppet sem olyan higgat, mint tűnik. Sőt, megérintettek a szavai, bármennyire is nem szeretném. És tudom, hogy tudja. Hisz ez a munkája... manipulálni, játszadozni mások babonás eszével és érzelmeivel, minden gátlás nélkül.
Már bánom hogy beléptem ide. És ha kimegyek Ben kapni fog, amiért nagyon sajnálnom kellene, hiszen ő csak 'jót' akart. Mert ő csak mindig 'jót akar'. Hát nem jött be, ezúttal sem.
Nem, nem tetszik, amit hallottam. Sem magamról, sem róla, sem Yolandáról. Mert még magamnak sem merem bevallani hogy akár az is megeshet, amit itt összehordanak nekem. Vagy hogy töredéke talán igaz is. Épp ezért csak a düh tart még idebent a magyarázatig.

 

Hatalmas karneváli forgatag, izgatott diákok, és tömeg. Ez az első dolog, amit el tudok mondani a Shamhain-ról. Egyedül nem is lett volna érdemes nekivágni, így Helgával jöttem, de most már kétszer is meggondolnám, hogy biztos jó ötlet-e. Helgát ugyanis inkább a jósnő vonzotta, engem már nem annyira, de addig-addig kérlelt, amíg be nem adtam a derekam, és végül belementem, hogy keressük meg a jósnőt. Személy szerint nem igazán akartam sietni, de Helga karomnál fogva megragadott, s maga után vonszolt a tömegben.
Unottan hagytam magam, abban bízva, hogy hátha megtaláljuk azt a sátrat, és szabadulhatok. Ám eddig úgy tűnt, hogy nem lesz ekkora szerencsém.
Mikor egy pillanatra megálltunk, boldogan vettem tudomásul hogy végre körbenézhetek, amikor Helga belevisított a fülembe.
- Nézd Sab, ott van!- örömködött, s már ráncigált is oda.- Menj te először azután meséld el mi volt!
- De én nem...- kezdtem tiltakozni, de mondandóm végére már be is toltak a sátorba.
- Öhm, jó napot!- köszöntem, majd helyet foglaltam a jósnővel szemben- Igazából ezt nem is én akartam, csak a barátnőm vett rá erre, de ha már itt vagyok tudna pár dolgot mondani, hogy mit hoz a jövőm?- hadartam miközben a zsebemből előhúztam a galleonokat, amiket az asztalra is tettem, mivel fogalmam sem volt, hogy mennyi a jósoltatás, így vártam hogy vajon ebből mi lesz.

Most hogy ha már így betoltak a sátorba, kezdett egyre kíváncsibbá tenni a dolog. Figyelmesen hallgattam a jósnőt, s néztem ahogyan a kártyákat keveri, de arcomra egyre jobban kiült a döbbenet, mikor elmondta, hogy mi vár rám. Hogy Alyson hatással lesz a jövőmre, és nem biztos, hogy a családomat meg tudom védeni tőle?! De mégis mikor szabadult ki? Bár a bosszúállás tudom miért van, hiszen anyáéknak köszönheti, hogy az Azkabanba került. De akkor is ezt nem hittem volna.
Rengeteg elmélet jutott eszembe, s a jósnő a végén tett tüzes megjegyzésén is egy kicsit elgondolkodtam, mint ahogy az összes eddig hallott mondaton. Vajon mit jelenthet ez? Temérdek kérdés halmozódott fel bennem a jóslat hallatán, így a maradék galleonjaimból ismét az asztalra helyeztem kettőt.
- Meg tudnám előzni valahogy a nővéremmel való találkozást? És ki az a másik sötét alak?- kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom-e. Ezen kívül pedig még volt egy hatalmas kèrdőjel, amit mindenképpen tudni akartam.- Meg ha sokáig nem lesz mellettem férfi, akkor mi lesz velem és Chrissel?- ez volt az utolsó dolog, amit kérdeztem, de ezt muszáj volt. Azt tudomásul vettem, hogy vigyáznom kell arra, hogy mit mondok, s ezt igyekszem is betartani, így ez annyira nem érdekelt, de a többi igen.

Valahogy úgy érzem, kár volt eljönnöm erre az egész Samhain-os rendezvényre. Lehet, hogy csak engem nem érint meg, de nem tudok ellene mit tenni. Szétnéztem már mindenhol, de akárhol is jártam, elég hamar meguntam, és tovább folytattam az utamat. A többi diák sem kötötte le a figyelmemet, egyedül Abigail-nek ígértem meg, hogy miután körbejártam az egész helyet, megkeresem, és beszélgetünk egyet, hisz' már olyan régen volt erre lehetőségünk.

Elég vicces. Mindenhol vigyorgó iskolatársaimat látom, és felötlik bennem a gondolat: egyedül csak én nem tudom elengedni magam?! A válasz igen..
Két okból is.
Az egyik, hogy semmi kedvem nincs belefutni James-be, aki valahol itt kódorog a bazárosok között. Még tisztán emlékszem a legutóbbi vitánkra, ami.. nos, elég érdekesen zárult. Azóta egy szót sem váltottunk egymással, de mivel az ember a pillantásokból is eleget ért, nem is áll szándékomban beszélgetésbe keveredni vele.
A másik ok, hogy nem tudom miért, de elég rossz érzésem van ezzel az egész Samhain-nal kapcsolatban. Fogalmam sincs miért, de legeslegbelül érzem, hogy itt történni fog valami, ami nem épp a szórakozásunkat fogja erősíteni..

Oldalra pillanatva, meglepetten veszem észre a kis helyet, mely már első benyomásra megbabonáz, és mintegy parancsszóra lábaim önként és dalolva indulnak el, hogy én legyek a következő a sorban, aki átlépi a Jósnő sátrát.

- Szép jó napot! - köszönök a nőnek, majd egy kis szemlélődés után, helyet foglalok vele szemben.
Nem teketóriázok, nem beszélek mellé, csak előveszem a kellő mennyiségű galleont, és a nő elé tolom, és fel is teszem az első kérdésemet.

- Sok minden változott az utóbbi időben körülöttem. Szeretném tudni, hogy visszatalálok-e majd egyszer a régi életemhez, és a barátaimhoz, akiket elvesztettem? - az utolsó szócskánál kissé megremeg a hangom, de nem is törődök vele, inkább folytatom a sort, egy újabb kérdéssel. - És mi lesz velem és a bátyámmal? Hogyan alakul az életünk?

Az első kérdések után, finoman hátradőlve, és kíváncsian várom a Jósnő válaszát. Aztán, ha mindezekre válaszolt, lesz még egy pár kérdésem hozzá.

   Nem, sosem gondoltam volna, hogy én… hogy akár én ilyen hülyeségre vetemedek, ráadásul a születésnapomon! Az egyetlen napon, amikor nem félek ünnepelni, amikor a magam módján, de képes vagyok kilépni az én kis világomból. Talán ilyenkor állok legközelebb régi önmagamhoz. Talán ilyenkor hasonlítok ismét a régi Grisam Windflowerre. Még ha tudom is, csak árnyéka lehetek magamnak. Sosem leszek már a régi, és ezt sokan meg is mondták. Okosabb emberek, mint én, s nem tudok mit tenni, hiszek nekik. Mert nincs más választásom. És mert félek. Szinte mindentől.
   Kezeim zsebre téve, vállaim felhúzva, kerülgetem nagy ívben az embereket és a piszkos kis tócsákat. A sarasabb részeket az út mentén. A kutya- vagy rágógumit az úton. Vagy egyéb, kiborult, kiöntött ételt, italt. A tömeg nyomasztó, szinte már elkeserítő. Rengetegen vannak. És büdös van, már ha van egyáltalán levegő. Borzalom ez az egész. Szeretem a karneválokat, de ez akkor is kiakaszt egy kicsit. Nem bírom.
   Amikor megígértem, hogy elmegyek jósnőhöz, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz valójában is megtenni, na de az ígéret szép szó, még ha magamnak is tettem és betartani úgy jó. Vagyis nincs választásom. Ujjaim tördelve állok meg a baljós sátor ajtaja előtt, szemeimmel próbálok belesni, mert ha vörös a boszorkány, akkor fordulok is vissza. A vörös hajú emberekben nem lehet bízni. De nem látok be. Egyébként eleve a jóslásokban nem lehet megbízni, én legalábbis nem hiszek bennük. Nem, egyáltalán nem, de mivel erről tantárgy is van, meg minden, kell, hogy legyen benne valami, még ha ez a mágia egy megmagyarázhatatlan ága is. Hiszen ki látott már olyat, hogy gömbökben meg kártyákból, meg gusztustalan teamaradványokból kiolvassák a jövőt? Abszolút groteszk.
   Nagy levegőt veszek. Hatalmasat, majd kezem a sátor ajtajára téve behajtom azt és a kis nyíláson, fejem lehúzva bebújok a sátorba. Odabent érzem a füstölő illatot, s megbánom, hogy nem vettem még nagyobb levegőt. Mondjuk ez egész kellemes, nem úgy, mint a jóslástan tanárnő, az iskolában.
   A szék mögé sétálok, lenézek rá, majd körbenézek a kis sátorban, s pillantásom megakad egy párnán, melyet egy kis, alacsony székre hajítottak hanyagul. Megfogom a ciklámen párnát, majd a páciensek részére fenntartott székre rakom, s óvakodva, nehogy a karfához érjek, leülök. Az asztalra rakok két galleont, majd tenyeremmel eltakarva tolom a jósnő felé, s csak ezután köszönök.
   - Üdvözletem. – talán kicsit hivatalos, de semmiképp sem szeretek a sablonos, napos köszönésekkel nyitni. Nagy levegőt veszek, majd a boszorkányra nézek, aki hál’ Merlinnek, nem vörös. Egy fokkal jobb, fekete, bár hosszú körmei, s megjelenése elég rémítő. Főleg, hogy egyik körme hosszabb, mint a másik, és ez zavar. Nagyon zavar, de nincs mit tenni.
   - Kérem, - nagyot nyelek – Kérem jósoljon nekem. Mondja meg, mi lesz velem ezekben a borzalmas időkben. Milyen lesz az egészségem és a lelki állapotom? – kérdezem bevezetésül, a legfontosabb kérdéseket hagyva utoljára. A sátor jó hatással van rám, bár tudom, klausztrofóbiám miatt már nem sokáig maradhatok eme kicsi helyen. De olyan megnyugtató ez a titokzatos füst és halvány látványvilág.
   - Mi lesz Lilyvel? Ő mugli. - magyarázom - Újra együtt lehetünk-e a háború után? Vagy egyáltalán? És… - most jön a java – meggyógyulok-e valaha? Úgy értem leszek-e az, aki a balesetem előtt voltam? – ha jósnő, tudnia kell mindenről. Tudnia kell a balesetről, meg minden egyébről. Ha jósnő, tudnia kell válaszolnia. Ez úgy is felfogható, mint egy próba.

- Szeret... nem szeret... szeret... nem szeret... - andalogva, álmodozón lépdelünk a pánik centruma, az Örömtűz Máglyája felé. Én és a Démon. Virágszirmok helyett viszont apróbb sátrak, asztalok és ablakok pusztulnak el, ahogy az ártásaim letépik őket a Valóság virágos mezejéről.
- Szeret...- esik szilánkokra egy nagyobb kirakat, üvegporral hintve be az előtte szaladókat- Nem szeret... -egy lány pánikkal terhesen sikolt fel, ahogy égni kezd a talárja. Szemeim éhesen isszák be a Káosz és Pusztulás mind határozottabbá váló díszleteit, s őrült kacagással folytatom a játékot.
- Szeret... nem szeret - a bronzálarc mögött elhal a nevetés, hogy vásott, elmeháborodott mosolynak adja át a terepet. Megérkeztem a Máglyához.
A tűz a környék sátrait emésztette, a virágoknak már csak elhamvadt tetemét lehetett sejteni az izzás mélyén. Árnyék és por.
Csendben, gyalázatosan nyugodtan gyönyörködöm a fények játékában, ahogy az égen parázsló Jegy félelemmel tölti meg a csalárd szíveket. Körös- körül menekülők, üldözöttek, Halálfalók járják a részeges keringőt, sikolyok, rémült kiáltások és diadalittas kacajok fonódnak hozzá  a tűz ropogásának érdes neszeihez. A vihar szemében álltam, míg körülöttem tombolt az orkán.
Milyen szép is ez az éjszaka! Az aranyló lángkígyók felett millió csillag gurult szerteszét, a sötét vászon előtt pedig a Nagyúr jele hirdeti az igazságot. Már csak egyvalaki hiányzik mellőlem...

- Türelem... -susogom a Démonnak, mikor az sürgetőn millió vágyképet zúdít rám. Lehunyt szemmel élvezem a Máglya ontotta meleget, amíg újabb társamra várok. Odil Watsonra.
A Démon hangos fújtatással reagált a névre; egy második zöldes szemű szép szörnyeteg szerinte   már túl sok volt a jóból.
Mi tagadás, én is bizalmatlan voltam még Odillal. Friss hús. Alig 2 hónapja kapta meg a Jegyet, és ezidáig nem láttam rajta azt az elszántságot, ami állítólag a Nagyúr kegyére érdemesítette.

Hát, most itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy meggyőzzön róla...

Késik. Unalmamban a rohanó alakokkal játszom: aki egy bizonyos határon belülre jön, Sóbálvány- átkot kap. Fennhangon nevetek az elvágódó testek látványán, de ezt a játékot is hamar elunom.

Átkozott szipirtyó! Miért nem jön már? Talán inába szállt a bátorsága... -kaján, élveteg hang a fejemben.
Annál több móka marad meg nekünk! -gonosz szemvillanással fordulok el a tűztől, hogy a titokzatos, pompás sátorral nézzek farkasszemet. Nem kell, hogy úgy alakuljon, de szép koporsó lenne. Elindulok a bejárathoz; a rosszkor rossz helyen levőknek ártás és felsőbbrendű lenézés a jutalma. Pár lépéssel a cél előtt körülnézek: a kolléga sehol.
Hát jó... akkor enyém lesz az egész dicsőség! -szorosan megmarkolom az átforrósodott pálcákat, majd mágikus pajzsaimat szorosabbra vonva belépek Madam Yue budoárjába.

A sátorba lépve különös érzések és gondolatok vetik rám magukat az édes, füstös félhomályból, de ha az a szándékuk, hogy elbizonytalanítsanak, csúnyán melléfogtak. Józanabb pillanataimban talán még elgondolkodtató lenne a Démonról és a magányról való okfejtés, de itt és most csupán egy lefitymáló ajakbiggyesztést sikerül elérnie.
Nem, a Démonnak semmi köze nincs a magányhoz... ennél a társaságnál ezerszer jobb lenne végre egyedül lenni a saját fejemben.
Próbáltam-e szembeszállni vele? Számtalanszor... de a mostani paktum egyelőre jobban beválik, mint az eddigi próbálkozások.
Az első pillantással felmérem a terepet, ahogy a szemem hozzászokik az odabent honoló sötéthez.
A levegő telítve van mágiával, finoman csipkedi a bőrömet, ahogy beljebb lépek. Az egyedüli személy a sátorban a jósnő, mást se nem látok, se nem érzek idebenn. A bejárattal szemben asztalka áll, amiről hosszú, túlságosan díszes terítő omlik alá -agyam egyből elkezdi számba venni az ártó holmikat, amik elég kicsit hozzá, hogy alatta lapuljanak. A giccses terítő tetején méretes kristálygömb ontja magából a teret megvilágító kevéske fényt. A láda és az üveg sem kerüli el a figyelmemet. Tekintetem végül az aprónak látszó alakon állapodik meg, ahogy az sztoikus nyugalommal megszólít. Túlságosan nyugodt, mintha várt volna rám.
Ha nem látta volna előre, hogy jövünk, akkor csapnivaló jós lenne -ölt testet a gondolat, ami torokhangú kuncogásra ingerel.
- Madam Yue -hajolok meg kissé, szemeimet továbbra is a nőnek csak nagy túlzással nevezhető bakfison tartva, ahogy az a párbajnál is íratlan szabály. Milyen fiatal, szinte még gyerek... mekkora erőt és tehetséget örökölhetett, ha az már most, ilyen zsenge korban a Nagyúr figyelmére méltatja! Kíváncsian szemlélem a leányzót, ahogy az asztalon könyököl. Pálcát nem látok a közelében, de sosem lehet tudni. Az enyémeket mindenesetre egyenesen rá szegezem. A kérdésére csupán egy tárgyilagos, de őszinte- őrült választ adhatok:
- Még nem szolgált rá, de még az a nap is eljöhet -szemeim összeszűkülnek, ahogy elképzelem a pillanatot.
Lassan kezd idegesíteni ez a nyugalom. Sokkal jobban szeretem, ha az áldozataim rettegnek, vagy kegyelemért könyörögnek... de nincs időm sokat töprengeni a dolgon, mert megérkezik Odil.
- Sokkal jobb lenne, ha mindenki időben megérkezne a helyére -szúrom közbe epésen, míg a kolléga kellően kikacagja magát. Elkésett Halálfaló? Ez nem fog tetszeni a Nagyúrnak... - mosolyodom el egy pillanatra, de szememet továbbra sem véve le a jósnőről.
Szemmel láthatóan mulatott rajtunk, és ez feldühített. Legyen bármekkora jóshatalma, akkor is elviszem a Nagyúr elé!
- Nem azért jöttünk, hogy a családi ügyeinkről cseverésszünk! -vágom rá indulatosan, mielőtt Odil válaszolhatna- Úgy látom, pontosan tudod mi kell nekünk. Azt is tudnod kell, hogy ha ellenállsz, sokkal kellemetlenebb és körülményesebb lesz a dolog, de ha az együttműködést választod, azzal nem csak a mi, de a saját helyzetedet is megkönnyítheted.

Két út is járható; csak rajta áll, melyikre lép. Én mindkettőt élvezni fogom.

- Vigyázz a szádra, Odil –szavaim hüllőként marnak rá társamra a hűvös bronzmaszk alól- Téged pedig szemmel láthatóan nem tanított meg senki a prioritások fontosságára. A Nagyúr szörnyem megdühödik, ha nem kapja meg amit akar… úgyhogy csevegj csak a bájos családodról, ha nem félsz, hogy a dühe ellened fordul, ha nem teljesíted a feladatot.
Nagyon remélem, hogy a kioktatás célravezető lesz, és a nő végre-valahára kegyeskedik a lényegre koncentrálni. Ha nem… nos, ha miatta nem tudnám elvégezni a rám bízott kötelezettségeket, elég lesz a Nagyúr elé tárnom szolgája nyilvánvaló engedetlenségét és alkalmatlanságát. Ha szerencséje lesz, a Sötét Úr nem személyesen végez vele, hanem nekem adja őt. A gondolatra apró mosoly csimpaszkodik szemérmetlenül a szám sarkára, az álarc alatt bujkál mindenki más elől.
A meghajlás láthatóan meglepetésként érte a leányt. Bizonyára nem számított ilyesmire egy Halálfalótól.
Micsoda előítéletek! Hiszen nekünk is van szívünk, még ha hideg és megkérgesedett is –fintorog egy sort a Démon, majd immár teljes figyelmét a jósnőnek szenteli, hogy felzárkózom Odil mellé.
- Talán igazad van… -sóhajtok mélyet, majd tovább méregetve az aprócska jóst a sötétség takarásában bujkáló szemek felfedezni vélik a félelem apró jeleit: finoman remegő kezek, bizonytalanságról árulkodó tekintet…
Félj csak, félj –duruzsolja legbelül a Bestia, s én nem mondok neki ellent.
A szemöldök felívelése és a mosoly meggyőz róla, hogy ő legalább olyan komikusnak találja a szóváltásunkat, mint én magam. Az az érzésem, a maga módján jobban szolgálhatná a Nagyurat, mint ez az ír nőszemély itt mellettem.
Minden félelem ellenére el kellett ismernem, a mondandója nagyon is nagy bátorságról tanúskodott.  Immár biztos voltam benne, hogy tudott az érkezésünkről, tudta, hogy nincs értelme ellenállni. A saját vesztünkkel farkasszemet nézni pedig valódi bátorságra vall.
- A magamfajta sosem teszi el a pálcát –válaszolom szenvtelenül - de nyilván ezt is tudod.
Lassan a sejtelmes fénybe burkolt kristálygömb elé lépek, pálcás kezem pár arasszal a derengő gömb fölött tartom, a fegyvert továbbra is a lányra szegezve.
- Kínzás? Pedig már éppen elhitetted velem, hogy bölcsebb vagy annál, hogy feleslegesen erőlködj –hangom csevegő, mézes-mázas, mélyen doromboló, miközben a jós szemébe nézünk, én és a Démon. A bő kabát és a jótékony félhomály közben elrejti a mozdulatot, ahogy lábammal óvatosan ellenőrzöm, van-e más is az asztalka lábán kívül a földig omló terítő alatt.
A nő szavai minden fegyelmezettségem ellenére szöget ütnek a fejemben.
Üdítő változatosságként hat egy harmadik hangot hallani odabenn.
Akarom… nem, abból semmi jó nem származna, jobb a tudatlanság –gondolkodom el az ajánlaton egy pillanatra.
Ha a Nagyúr elé kerül, nem lesz több lehetőséged! Most végre megtudhatnád, mikor lesz a miénk Ő, aki mindennél kedvesebb nekünk… -a bűnre csábító hang egyre erősödik, ahogy hezitálok.
De a Nagyúr… a megbízás… -nemrég éppen én olvastam Odil fejére a dekoncentráltságát, s lám, most talán én magam változtatok a fontossági sorrenden.
Amiről nem tud, az nem is fáj neki –bíztat a pokolfajzat.
Ez rám is igaz… -jegyzem meg keserűen. A sátorba való belépésem óta első ízben vett erőt rajtam a nyugtalanság, és a döntésképtelenség. Tudom, ha rossz választ kapok, a következmények mindenkire kihatnak majd a környéken. De ha az áhítottat, akkor… a maszk résein át Odilra sandítok.