Oldal nyomtatása - A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra

¨¨S u n n y¨¨

A tegnapi nap folyamán megcselekedtem azt, amit megkövetelt a haza… jobban mondva a samhájnos bigyó, ami a mai nappal indult. Nagyon jó dolognak tartottam, mert ugyebár, így nem volt tanítás, és egészen éjfélig kimaradhattunk. Nem gondoltam volna, hogy ezekben az öljük meg egymást időkben ilyen bulikkal múlatjuk az időt, de hát áldásom rá, nekem csak jó, mert hódolhatok annak, amit szeretek. A semmittevésnek, meg persze a szórakozásnak. De szóval, amit megkövetelt az értékrend, hát tessék csak elképzelni, meghívtam egy kislányt magammal. A felsőbb évesektől láttam, hogy ez valami trend, szóval, gondoltam, akkor már követem a divatot, nehogy csak én legyek lemaradva. Nem szoktam minden hülyeséggel majmolni a népeket, mert szerintem tök jó, ha az ember kicsit különc… én szerintem, fenét, biztosan az vagyok. Mindegy, megírtam a családnak is a hőstettemet. Meglepetésemre valami zsíros hajú tanár olvasgatta – mielőtt bárki beszólna, nem Piton volt, bár valóban rá is ráférne egy adag haj ápolószer, vagy egy nullásgép -, azt mondta szükséges, mert mindenkiét ellenőrizni kell. Jól van, gondoltam… ahogyan olvasta a sorokat vigyorgott, majdnem bokán rúgtam, mit nevetgél a levelemen a galád. Aztán, amikor végzett, közölte, hogy majd negyven évesen már nem így fogok gondolkodni a nőkről. Nem értettem, mi a baja azzal, hogy megírom a családomnak, egy lánnyal megyek le a samhájnosságra, ráadásképpen ÉN hívtam meg, mert bátor vagyok, meg ilyenek. Megráztam a fejem, aztán rákötöttem egy Maroon nevű baholy lábára a pergament, és útnak eresztettem. Megreggeliztem a Nagyteremben, mert ugye azért ezt mégsem lehetett kihagyni, fontos dolog, akárcsak a tízórai, a nassolás, az ebéd, az uzsonna, a nassolás, a vacsora és a nassolás.

Amint megvoltam, összekaptam magam, feldobtam a vállamra a fekete bőrkabátomat, és már meneteltem is célom felé. Gondoltam, ha már randevúzni megyek, vagy mi a szösz, a lánykával, szépen öltözöm… így felvágósan egy fekete farmernadrágot húztam magamra, meg egy vörös inget. Két ingem elégett, ahogyan megpróbáltuk a szobatársakkal vörösre változtatni a fehérből, de harmadikra sikerült… szerencsére, mert ezen kívül már csak két fehér ingem maradt. Arra egy fekete mellény, meg a jó vastag fekete bőrkabát, aminek van ilyen pomolypamacs bélése is. A sál az ujjába volt gyűrve, meg a sapka is… legalábbis remélem, hogy nem hagytam el, mert amikor a bagolyházból visszaértem, akkor toltam bele, szokásom. Mivel nem igazán voltam tisztában, hogy merre lehet a hollóhát klubhelyisége, így azt beszéltük meg Summerrel, hogy a bejáratnál találkozunk. Mondjuk, majd beszélek Artival, biztosan érdekelné őt is egy olyan buli, hogy kiderítsük, melyik háznak merre az ajtaja.

Kiérve a kapuhoz felöltöttem a bőrkabátot, meg rendbe vágtam magam, hogy kellőképpen várakozzak a misszre. Időben leért, azért ez tök jó… várakozni unalmas, unatkozni pedig nem igazán szeretek.
- Kezeidet csókolom!
Köszöntöttem vigyorogva, majd térültem-fordultam, nem tudtam, most ilyenkor mi a szokás, vagy van egyáltalán szokás? Nyavalya bele, kérdezősködnöm kellett volna. Hát, az útra mutatva szólaltam meg újfent.
- Csak utánad… vagyis melletted…ööhh…
Na ebbe meg én is belezavarodtam, de miután elindult, felvettem vele a lépésütemet, és baktattam. Nem akartam úgy bóklászni, mint egy kuka, így próbáltam végig szóval tartani. Megkérdezgettem, milyen volt a tegnapja, mi a kedvenc színe, étele, melyik a kedvenc tanára, mivel szeretni elütni az időt… szóval így bigyóztam, ne mondja azt legközelebb, mekkora unalmas csóka vagyok. Az gáz. Persze túlzottan hogyishívjákolni sem akartam, szóval így keresgettem az arany középutat, a szótlanság, meg beszélgetés között. Ki tudja, eltaláltam-e?

Leérve a banzájhoz kissé meglepődve konstatáltam a tömeget, rengetegen voltak… diákok, tanárok, árusok, mindenféle alkoholistának tűnő alakok, aztamindenségit, mennyi ember. Megtapogattam a farmer zsebét, benne volt a megbűvölt tárcám, jó pár sarló figyelt benne, soha nem költhettem semmire, csak a hétvégéken, itt az alkalom, hogy bevásároljak. Pár pillanatig egy kissé tétován topogtam, mert annyian voltak, de aztán úgy döntöttem, itt az ideje belevetni magunkat az életbe. Hatalmas vigyorral a számon húztam ki a kabátzsebből a jobbomat, majd nyújtva felé ráztam meg a szemöldököm. Észrevettem valamit, ami nagyon érdekelt, és biztos voltam benne, hogy neki is tetszeni fog. Hát, ha adta a kezét, akkor magammal húztam… ez jó egyrészt, mert nem veszítjük egymást szem elől… meg amúgy is… csak mert… ha meg nem adta a kezét, akkor pislogtam két kört, és intettem vele, hogy jöjjön… a cél nem volt más, mint a Vízlik sátra.

Rick, aki nem Erik, de Cartmen. :D

*Anyukám azt mondta idén elmehetek le Roxmortba a Samhain karneválra egy kicsit lazulni meg ilyenek. De azzal a feltétellel engedett el, ha nem egyedül bóklászom a tömegben, és ha nagyon fogok vigyázni magamra. A csudába is néha a szülőkkel. Szeretem Anyucit, de néha túlzásba tudja vinni a "féltem Sunnyt" dolgait. Csak egy elnéző mosollyal magamhoz szorítottam Anyut, és persze megígértem neki, hogy vigyázni fogok magamra. Mert ugyebár én jó kislány vagyok, meg ilyenek. Ha nemet mondok az lett volna a vége az egésznek, hogy vele kell mennem. Az meg olyan égő, olyan ciki lett volna. A nagy lányok tuti kiröhögtek volna. Már csak az volt a talány, hogy ki lesz az a bátor önként jelentkező, aki eljönne velem lazulni egy klassz banzájra. Tegnap pedig Rick Cartmen a nagyteremben meghívott magával a big balhéra, ahogy itt angol földön mondják trandy stílusban. Igent mondtam azonnal. Hogy a csudiba ne mondtam volna igent? Bár titkon reméltem, hogy esetleg Arthi elhív majd, de hol itt a gond? Cartmen van olyan jó parti, mint Arthi. Siettem elújságolni Anyukámnak, aki az anyák hülye szokásaihoz hasonlóan egyből lecsapott a témára, és nyomban kikérdezett Rickről. Normális a srác? Ti most randiztok? Nem vagytok túl fiatalok még ehhez?? Ha ezt apád megtudja... Én csak bosszúsan a fejemhez csaptam. Anyu javíthatatlan, ha Rólam vagy Dylanről van szó. Csak elmegyünk együtt a karneválra. Az olyan rossz dolog? És akkor Dylan miért mehet csajozni? Mellesleg a negyedik évfolyam legdögösebb csajával megy majd. Tegnap elárulta Nekem a bátyó. Végül beleegyezett, hogy Dylan vagy Ő helyett Rickkel menjek el a Samhain cuccra. Másnap reggel, Samhain napján nagy izgalommal öltöttem fel magamra a kedvenc ruhácskáimat. Egy egyszerű, a szemem színéhez illő kék egybe részes - térdig érő- szoknyát rajta hatalmas piros virágokkal. Erre egy szintén kék, meleg kabátot öltöttem fel, vékony lábaimat pedig szintén kék csizmácskába bújtattam. Ma a kék szín a nyerő nálam. Anyukám azt mondta, ha ebben Erik meglát, eláll majd a szava is. A hajamba semmit nem tettem egy kék csaton kívül, de azt is csak azért, hogy ne lógjon bele a szemembe a derékig érő szőkésbarna hajamból egy rakoncátlan tincs se. A Hollóhát klubhelyiségből egyenesen a bajárat felé vettem az irányt. Úgy beszéltük meg Rick-kel hogy ott találkozunk. Remélem nem várt rám túl sokat. Elé állok útra készen, hogy jelezzem neki, felőlem indulhat a mandula. Úgy üdvözöl, akár a felnőtt bácsik szokták a felnőtt néniket. Én pedig nem szeretem a felnőtteket, mint tudjuk.*

-Szia Rick! Nagyon csini vagy. Menő a kabátod.

*Üdvözöltem Őt mosolyogva. Aztán halkan elnevetem magam udvariasságán, majd határozottan elindulok a Roxmortsba vezető úton. Miközben sétálunk, a karneválra rendületlenül ostromol kérdéseivel. Elmosolyodom, aztán megpróbálok válaszolni sorban mindegyikre.*

-Olyan mint mindig... Persze anyám kínos köréről nem beszélve. Képzeld tök para lett amikor elárultam neki, hogy veled megyek ma a balhéra. A felnőttek olyan hülyék. Nem gondolod? És a te napod milyen volt tegnap? *

Az első sikeres válaszadás után tekintetem az övét keresi, majd megpróbálom ki találni mit fog válaszolni erre. Megvárva illedelmesen a válaszát nekiveselkedtem a következő kérdéseknek.*

-Mi a kedvenc kajám? Nincs kedvenc. Az ír kaják a kedvenceim. Mivel ír vagyok én is. Talán azért. És neked van kedvenc ételed?

*Ismét kíváncsi tekintet, majd megvárom, amíg feldolgozza a hallottakat, megvárva ismét a válaszát nekiveselkedtem az újabb kérdéseknek.*

-Én az összes tanárt szeretem. Meg az összes órát is. Valamiért mindegyikben van valami érdekes. Te hogy állsz a tanuláshoz?

*Na, jó, nagyon shitt próbálkozás tőlem egy griffendélest arról kérdezni hogyan is áll hozzá a tanuláshoz. Talán nem kellett volna belenyúlnom a kényes témába. Hollósként engem még megért, hogyha szeretem a tanulást meg a sulit meg ilyeneket, de furi lenne ha Rick ugyanígy vélekedne az iskoláról és dolgairól, ahogyan én. Mindenesetre érhetnek még meglepetések. Ez a nap pedig kellően különleges ahhoz, hogy ez ma bekövetkezzen.*

-Hogy mivel szeretem elütni az időt? Öh.. Nem korai kérdés ez még egy kicsit? Majd idővel jobban megismerhetjük egymást, de ezt így egy szuszra? Kicsit sok.

*Tudom, nem volt valami szép húzás tőlem, hogy a kezdeti laza csevej után most kicsit visszafogtam a dolgot. De én ilyen vagyok. Nem szeretek túl sokat adni magamból így elsőre. Nem is nagyon beszélgettünk még eddig. Ugyan jól haladunk a bratyizás terén, de azért nem akarom, hogy rögtön mindent tudjon rólam. Nem akarom megbántani ezzel szegény Ricket, de én már csak ilyen hogy úgy mondjam, titokzatos vagyok.. Remélem, nem veszi zokon tőlem. A faluba leérve rögtön sűrű emberforgatag vett körbe miket minden oldalról. Ki ki a különböző sátrakhoz siet, a különböző látványosságokhoz. Ekkor akadnak meg sötétkék íriszeim a Weasleyk sátrán. Rick reakcióiból arra következtetek, hogy Ő is szívesen venné célba a vicces varázscuccairól híres duó sátrát. A felém nyújtott kezét elfogadom. Az előbbi titokzatosságom után véletlenül sem bántanám meg Ricket. Meg egyáltalán sosem. Egy kézfogásnál többet úgysem kaphat belőlem sajnos. Nekem ott van Fergie, akihez furi, és a felnőttek szemében egézségtelen kapcsolat fűz. De Ő most nincs így. Azért derült arccal vetem be magam a varázsvilág legtutibb és legviccesebb dolgaival teli helyre. Lucynak társat szeretnék venni. Első utam egy törpegolymók felfedező túra. Tekintetemmel a törpegolymókok felé kutatok. A zsebemben izgatottan motoszkáló Lucy is biztosan örülne egy társnak.*

¨¨S u n n y¨¨

A köszöntésére emberesen kihúztam magam, hát azért tökre jó ilyeneket hallani. Azt ugyan nem tudom, hogy miért, de minden dolgot pozitívan kell felfogni. Abban teljesen egyetértünk, hogy a kabátom állat, különben fel sem venném… anyu valami olyan kapucnisat akart rámtukmálni, amin ilyen szőr van… há’ mi vagyok én, nő? Mondtam, ha megveszi, mindenből meg fogok bukni, és alkoholista leszek. Jó, hogy nem akart rózsaszín nadrágot, meg inget is mellékelni hozzá, ilyen csillag alakú napszemüveggel. A lefelé út egész kellemesen kezdődött, nem igazán csippantotta a felnőttes dolgokat. Ennek nagyon örültem, mert ha fapofaként kellett volna mocorognom mellette odalent, biztosan elveszítem valahol.
- Minden felnőtt egy idióta, kivéve persze a családomat!
Válaszoltam bőszen mosolyogva, amikor ráébredtem, hogy az ő szülei sem gyerekek éppenséggel, hacsak nem valami fura famíliából érkezett.
- Na meg persze a te családod…
Ez valahogy még mindig nem elég.
- … meg a cimborák családja…
Fogjuk rá, így már azért megfelelő méreteket öltött a dolog, és mégsem vagyok felnőtt gyűlölőnek nevezhető. Annyira.
- Nem volt rossz a tegnap, brillíroztam bájitaltanon!
Arra nem akartam kitérni, miért is akadt ki az anyukája, amikor megtudta, hogy velem jön. Elkönyveltem magamban, hogy azért, mert még nem ismeri a lehengerlően kedves énemet, amilyen mindig is vagyok. A válaszadást követően jött a következő kör, az ételek… ez egy érzékeny pont, legalábbis számomra. Oda vagyok a fűszeres cuccokért, meg a krémesért és kakaóscsigáért. Tudom, ezek mugli kaják, de én már csak ilyen degenerált vagyok… bár azért varázsétkek között is van kedvelhető.
- Süti töménytelen mennyiségben, de főételnek egyértelműen a szarvashúst mondanám.
Remélem nem lelkes állatvédő, mert akkor már most keresztet vethetek, hogy barátok legyünk. Ártatlan kis szarvasok húsát rágcsálom, de Merlinre, hát nagyon finom áfonyás mártással kérem. Az órás kérdés is lehet, hogy mellényúlás volt, valahogyan éreztem, hogy azt a választ fogja adni, ami pillanatokra rá el is hangzott. Igencsak félresikerült hollós lett volna, ha mást mond.
- Sötét varázslatok… de ne általánosíts, nem azért, mert menő, hanem mert tényleg tutkó!
Na igen, sokan azért mondják az SVK-t, mert annyira királynak érzik magukat tőle. Badarság, tele van tök jó dolgokkal, amiket legalább hasznosítani is lehet az életben.
- Aztán átváltoztatástan és bájitaltan. Ez a három, amire azt mondom, hajrá!
És valóban, nem vagyok egy nagy rajongója a többinek, bár még a bűbájtan meg a gyógynövénytan befigyelhet.
- Tanárnak pedig a jó öreg Galagonya nénit mondom, meg persze a szüleimet és az életet.
Kevesen mondanak ilyen idős korukban ekkora dolgokat, de megéltem pár szép napot, ami megtanított, ezek a tanárok a legjobbak. A „mivel szereti elütni az időt” kérdést buktam, szerinte még korai a dolog, meg sok egy szuszra… nem esett le, mit akar ezzel mondani, de ő tudja. Gondolkodtam, hogy mondom neki, vegyen kettő szuszt, de inkább kihagytam.
- Oké!
Válaszoltam kaján vigyort ragasztva a pofazacskómra, majd megragadva a kezét indultam a sátor felé. Nem igazán téptem, de tényleg jó volt így, mert annyi emberke mászkált minden sátornál, meg körülöttük, felettük, lehet alattuk is, hogy simán elveszítettük volna szem elől egymást.

A Vízlik művi tákolmányához érve aztán elengedtem Summer kezét, és kérdő tekintettel merengtem körbe, annyira tuti dolgokat hoztak magukkal az exroxfortosok. Egy pillanatra oldalra tekintettem, a pártnerem mit is csinál, vagy mi az, ami érdekli.
- Rengeteg cucc van, mi érdekelne?
Kérdeztem tőle kissé emelt hangon, hogy biztosan hallja, amit mondok. Eléggé nagy volt a zsivaj körülöttünk, az árusok, kofák, meg a pénzüket szórók sok helyen keményen alkudoztak. Ezt majd ki kell próbálnom nekem is, nagyon ott van a szeren.
- Nekem kellene majd sötétségpor, vagy mi a fene, egy trágyagránát, meg egyéb kellékek.
Fűztem tovább csillogó szemekkel a gondolatot, miközben a kiállított tárgyakat szemléltem. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogyan viszek be gránátot az iskolába, ha már egy fadarabra is azt mondják az őrök, hogy gyilkos fegyver, elkobozni.

Rick, aki nem Erik, de Cartmen. :D

*Nagyon jól érzem magam Rick társaságában. Pofimról még maga Tudodki sem tudná lefagyasztani a mosolyt. Nem vagyok a szavak embere. Legalábbis megfelelő partner híján mindig szótlan, és passzív maradok. Rick viszont hál' Merlinnek végig szóval tart, aminek nagyon tudok örülni, hisz ha rajtam múlna bizony ideje korán uncsivá válna a dumcsizás. Amikor a család témához érünk csak egy barátságos mosollyal felelek Ricknek. Nem egy átlagos családba születtem, hogy úgy mondjam rém rendesbe... Elég csak arra gondolni, hogy az anyám nem régóta halálfaló lett. Azóta már nem egészen teljes a családi harmónia. Még akkor sem, ha anyu mindezt kényszerből tette. Rick tekintetét keresem, így hallgatom végig az Ő válaszait a kérdésekre. Amikor az édességek kerülnek szóba vérmesen csillogó szemekkel bámulok társamra. Hát hogy a halálba ne szeretnénk az édességeket? Hisz gyerekek vagyunk, a gyerekek pedig köztudottan oda vannak meg vissza a cukorkáktól, meg a fincsi omlós sütikéktől.*

-Én is nagyon, de nagyon szeretem az édességeket. Minden jöhet. Nyalóka, csoki, mugli süti.. Anyukám szokott mugli sütiket sütni otthon. A suliban nincs neki ideje ilyenre. Kóstoltad már a Mince Pie-t? Az egy Ír süti. Nagyon fincsi. Anyu ünnepekkor szokott csinálni nekünk. Szarvashúst még nem ettem, de biztosan klassz kaja készül belőle.

*Magyarázom piszkosul nagy hévvel kísérőmnek. Az újabb válaszára szintén elmosolyodok. Az SVK a kedvence. Mostanság már nem arról szól a tárgy, amiről régebben... De attól még ahogy Rick mondta nagyon tutkó tárgy. Kissé elhúzom a szám amikor Mirolra gondolok. Hogy engedhették, hogy egy ilyen tanítsa az egyik legklasszabb tárgyat a suliban? Höh.. Baromi gáz.*

-Én nem általánosítok. Szerintem is nagyon tuti az SVK. Báár mostanában mintha nem ugyanaz lenne a tárgy lényege mióta az új tanár tanítja nekünk.. Nem gondolod?

*Miután elfogadtam Rick felém nyújtott kezét a kísérőm elvezet a Weasley ikrek sátrához, ami bizonyára tele van jobbnál jobb menő cuccokkal. Betérve a sátorba ámulva tekintgettem körbe Rick oldalán. És a nag csodálkozástól azért kiszalad a számon egy 'woow' szócska, majd ismét Rickre pillantok vigyorogva. Évfolyamtársam elengedi bent a sátorban a kezem, látom rajta, hogy Ő is most végzi az első terepszemlét a híres neves Weasley ikrek sátrában. Szemeimben merő boldogsággal húzom elő kabátzsebemből Lucy-t, a kék színű törpegolymókomat, majd ha Rick idő közben felém fordult, bemutatom neki is kis állatkámat.*

-Ő itt Lucy. Először szeretnék neki keresni egy társat. Olyan egyedül érzi magát szegénykém. Aztán a többi klassz dolgot is megnézhetjük. Egy trágyagránátot én is veszem mindenképpen. Dylannek lesz, a bátyámnak. Az a tökfej a múltkor eldugta a bájitaltan jegyzeteimet, én pedig nem tudtam készülni a másnapi órára. Még nagy mázli, hogy már egy héttel azelőtt bemagoltam mindet. Gyere nézzünk körül.

*Amíg magyarázok neki végig őt figyelem, hogy vajon mit szól ehhez a nagyszerű ötlethez, majd lassan elindulok felfedező, na és törpegolymók felfedező túrára a sátorban, reménykedve, hogy Rick követni fog.*

¨¨S u n n y + Lucy¨¨

Annak a bizonyos váóóó szócskának a kiejtése után mosolygós tekintettel méregettem a leányzót mellettem. Annyi jóféle portéka volt kihelyezve, hogy azt sem tudtam, melyiknél kezdjem majd, ha nekivágunk a kalandnak. Az ember lehet bármennyire is önmegtartóztató, ilyenkor azért eldurran az agya… bár rám soha nem volt jellemző a visszafogottság, meg a félénkség. Jó előre tudtam, minden hülyeséghez hozzányúlok, még akkor is, ha jól megszívom. Summer szavait hallgatva tekintettem a kezében heverésző szőrös, hát, nem tudok jobb szót, hogyishívjákra. Ott mocorgott, meg minden, eléggé furán festett. Azt legalább már megtudtam, hogy a neve Lucy, bár, első látásra inkább azt mondtam volna, valami félresikerült, vagy zsugorító bűbájos lufi. Én biztosan labdának nézném, bár megkérdőjeleztem volna a szemet, meg a száját. Nem akartam megérinteni, láthatóan félénk jószág lehetett, mert azonnal megpróbált behúzódni évfolyamtársam kabátjának ujja alá. Azzal meg, ha még tapogatni próbálom, ki tudja, merre szalad itt el a tömegben.
- Aranyos kis kópé!
Jelentettem ki még mindig a bigyulát méregetve, majd összeszűkített szemekkel kezdtem fürkészni a sátorban lévő alkalmatosságokat, látok-e valamelyiken efféle szőrös szerzetet. Túl sok volt az ember, így nem sikerült a szemmel felderítés. Közben az járt a fejemben, hogy Summer mi a fészkes fenének magolt be olyan leckét, amire még egy hete volt. Annyi mindent csinálhatott volna helyette. Példának okáért elkísérhetett volna a gyengélkedőre, hogy Pompfrey íróasztalának egyik fiókjába záptojást rejtsünk, meg bűzpatron… egyedül nem volt annyira szórakoztató, bár a szagok halmaza kárpótolt a magányért. Meg ott volt persze a kviddics pályás incidens. Sorolhatnám a sort számára, de nem teszem, egyszerűen most az köt le, ami itt van.

Ahogyan magamhoz tértem a gondolatok rettenetesen sűrű mezejéről, hát látom, hogy Summer megindul a sátor szíve felé. Vigyorogva léptem ki én is, hogy tartsam vele a tempót. Azért meg kell mondanom, figyeltem, hogy szem elől ne tévesszem, de az árúkra is kellő hangsúlyt fektettem. Minden volt, ami szemnek és szájnak az ingere, annyira csalogattak, hogy a legszívesebben az összesből kértem volna egy darabot, vagy megkóstolni, vagy rászórni valakire, mittudomén. Aztán, ahogyan fordultam, észrevettem egy nagyobb kosarat, tele azokkal a golymókszöszökkel, mint Lucy volt.
- Nézd csak!
Rikkantottam el magam, miközben megindultam feléjük. Volt kék, zöld, barna, piros, fekete, már csak szivárványos hiányzott a színtömegből. Nem tudtam, hogy ezek most fiúk, meg lányok, vagy semmilyensem lények, így odaérve nézegetni kezdtem őket. Egyet elkapva a szemem elé emeltem, és valami jeleket kerestem, mert ugyebár nem mindegy, hogy Lucy milyen társat kap. Vagy mégis?
- Figyu…
Kezdtem bele sejtelmesen a mondókámba a lány kékeit keresve.
- … most akkor fiút?
Újra megszemléltem a kezembe kaparintott tengerszínű lényt, de nem találtam megfelelő nyomokat rajta, ami alapján el tudtam volna indulni.
- Van ezeknek nemük?
Kérdeztem a fejemet vakargatva… hiszen Merlinre, ha nincs, akkor mi alapján Lucy, vagy Aladár, vagy Kolbász? Úgy döntöttem én nem veszek, mert Modi valószínűleg az első adandó alkalommal, amikor nem figyelek, ételnek nézné. Az meg gáz, a vér nem jön ki egyszerűen a szőnyegből. Meg sajnálnám is a kis porontyot.

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

- Hey, Dyl, én most elmegyek aaa... tudod. – kacsintok rá fülig érő mosollyal, miközben legjobb barátom a tű alatt fekszik, s grimaszol. – Hozzájuk. – súgom fülébe, közelebb hajolva, mellyel a tetováló, hölgynek aligha nevezhető nő, aki Joe Cutter segédjeként szolgál, rosszalló pillantását váltom ki. Tudom, tudom, ne ugráljak a tű körül, meg ne zavarjam, meg blablabla. Még jó, hogy az enyémet maga Joe csinálta.
Egy felmutatott hüvelykujjal jelzem haveromnak, hogy minden rendben lesz, elvégre túléltem a dolgot én is. Mától van IGAZI tetkóm! Ez olyan szuper! Csak szülői engedélyt kellett hamisítani, amit bármely felsőbbéves szívesen megtett pár galleonért cserébe. És mától, köszönhetően ennek az S bigyós karneválnak, és Barnabas Hoolengernek, aki Griffendéleshez híven, összetartó volt és csak fejenként öt galleont kért, feltéve, hogy az ő szignója fog díszelegni a szűlői engedély helyén, van tetkóm. Ugyanis a tetováláshoz ez kellett, hiszen még kiskorú vagyok, és azok nem kapnak csak úgy tetkót. Teljesen be vagyok sózva. Kár, hogy nincs minden hónapban ilyen karnevál.
És mától, igen, van egy oroszlán tetoválásom. Igaz, csak kis oroszlán, nincs sörénye, csak valami sörénykezdeménye és csodásan mutat a hasam alján, a csípőm felett, ott, ahol az a V alakú rész kezdődik lefelé. A kis oroszlán mozog meg minden, olyan, mint egy mugli tamagucsi. Fekete fehér, színek nélkül, és tudom simogatni meg minden. Úgy imádooom!
Dylannek nem tudom milyen tetkója lesz. Ő jobban szereti a kisebb állatokat. De az övé is tuti szuper lesz.
Utam a hatalmas tömegen keresztül a Weasley sátor felé vezet, mely kimagaslik a többi kis bazáros közül, s előtte egy csapat emberke gyűlt össze, termékmintáért, meg persze személyes találkozóért. Rohanni kezdek. Nem érdekel kit lökök fel, kinek megyek neki. Igazándiból letojom őket. Engem csak egy valami érdekel. Vagyis kettő, az ikrek. Fred és George Weasley. A példaképeim. Olyan akarok lenni, mint ők. Azt hiszem bátran állíthatom, hogy ők a valaha volt legjobb csínytevők a Roxfort történetében. Ahogyan régen Tapmacs, Ágas, Holdsáp és Féregfark voltak. Bezony, a Csínytevőknek több nemzetisége is volt, bár az imént említett becenevűek Tekergőknek hívták magukat. Én speciel semmilyen gyűjtőnév alá nem soroltam még magam, meg Dylant. Na meg néha Ericet.
Átvágok a tömegen, pár csajt még arrébb lökök, teljesen előrefurakodok és végül megállok a pult előtt, melyre fel vannak sorakoztatva a különféle varázsvicc termékek, és mögötte...
Mögötte ott vannak Ők.
És most mit csináljak? Integessek neki, vaagy egyszerűen szólítsam le valamelyiküket?
Idegességemben ropogtatni kezdem ujjaimat, és pipiskedni, csak, hogy még jobban láthassam őket, végül odakiáltok.
- Fred, Heeeeeeeeeeeey, Freeeeeeeeeeeeed!

Rick, aki nem Erik, de Cartmen. :D

*Halkan elnevetem magam amikor Lucy befurakodik a kabátujjamba. Hát igen. Félénk kis jószág, de talán nem véletlen. Olvastam már arról, hogy a gazdáik jellemét sokszor tükrözik az állataik. Ha ez igaz, akkor ezt a fajta zárkózottságot, magánakvaló hajlamokat biztosan tőlem "sajátította" el. Ha egyáltalán létezik ilyesmi. Halvány lila gőzöm sincs erről, hogy így van e. Erik felé dobok egy barátságos mosolyt, amikor megjegyzi, hogy Lucy aranyos. Aztán szememmel én is a törpegolymókokat keresem a Weasley-k sátrában. Oldalra nézve látom, hogy Rick is így tesz. Ő azonban gyorsabban találta meg amit kerestünk. A törpegolymókokkal teli kosarat. Lucyval a kabátujjamban, Rick oldalán célba vesszük a törpegolymók hadsereget. Van mindenféle színben belőlük. Noha nekem aztán tök mindegy hogy milyen színű a kis törpicsek. Nem azért tartom Lucy-t sem, mert szép a színe, hanem mert aranyos, és kész. Meg egy törpegolymókról könnyű gondoskodnia az embernek, főleg ha az illető egy kislány. Anyu szerint is jól döntöttem, hogy törpegolymókot tartok. Egy bagolyhoz, vagy az ő farkasaihoz nem vagyok még elég nagy. Dee ha felnövök megígérte nekem, hogy odaadja Morrigant és Akelát, a farkasait, akiket sutyiban tart a Roxfortban vázákká változtatva. Ez persze hétpecsétes titok, különben Anyuci repül a Roxfortból, és az nem lenne jó... Rick megkérdezi hogy fiú nemű törpegolymókot szeretnék e venni.

A kérdésére jól láthatóan elgondolkodom. Mert valahogy sosem jutott eszembe megkérdezni bárkitől is, hogy van e neme a törpegolymókoknak. Csak a józan eszemre tudok hagyatkozni. Mert nyilvánvalóan minden állatnak van neme. Olyan nincs, hogy nemtelen. Akkor mi ha nem fiú vagy lány? Csak hogy ez nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Mert Rickről vagy Rólam még könnyen megállapítható hogy Ő fiú, Én meg lány vagyok. Na de egy törpegolymókról nem igazán tudom ránézésre megállapítani. Figyelem, ahogy Rick elgondolkodva vizsgálgatja a kezében lévő tengerszínű apróságot nyilván a célja az, hogy valahogyan kiderítse fiú e vagy lány az illető.*

-Nem tudom. *Tárom szét tanácstalanul karjaimat.* -Biztosan van, mert minden állatnak van neme. A bagolynak is van neme, aztáán a kutyáknak is van. Akkor a törpegolymókoknak miért ne lehetne? Csak azt nem igazán tudom miről lehet megállapítani.

*Fogok bele a probléma elemzésébe miközben Ricken tartom a tekintetem. Jó nagy problémát feszegetünk hisz akkor hogyan lesznek kis törpegolymókok? Kell hozzá egy lány meg egy fiú. Nem? Merlin rongyos táskájára... Hát engem sem az unikornis hozott vagy egy hippogriff. Anya meg Apa birkóztak egy éjjel, aztán néhány hónappal később megszülettem Én. Cöhh. Hihetetlen. Miért ilyen bonyolult a világ? Az embereknél sokkal egyszerűbb a dolog. De a varázslényeknél nem hiszem. Nem nagyon problémázok a dolgon. Kiveszek a kosárból egy piros színű egyedet, aztán úgy döntök lezárom a nemiség problémáját. Már ami a törpegolymókokat illeti.*

-Nem is lényeges, hogy fiú e vagy lány. Ez a piros nagyon kis édes. Különben sem szeretném, ha egy csomó törpegolymókom lenne a végén... Tudod ha egy fiú meg egy lány izé... Inkább hagyjuk... Ő jó lesz Nekem. Kérlek adj neki Te nevet. Nagyon szeretném ha Te neveznéd el a csöppséget.

*Rick felé tartom a picurt, tekintetem az övé és a piros törpegolymók között cikázik a kérés elhangozta után. Ő biztosan ad majd neki valamilyen vicces nevet. Aztán Lucy előmászik az új jövevény láttán, majd gyorsan vissza is iszkol a kabátujjamba. A látványra csilingelő kuncogást hallatok.*

¨¨S u n n y + Lucy¨¨

Naháááát, megfogtam egy hollóhátast a kérdésemmel… azért ez nem semmi állapot. Kár, hogy nem volt nálam filctoll, vagy valami festék, biztosan kidekoráltam volna a Vízli sátor oldalát. Pálcával meredek dolog, mégiscsak az iskolán kívül vagyunk, he. Azért ez a ritka alkalmak egyike, igazi diadal. Nem vagyok hülyegyerek, de egy kéket megfogni, olyan, mint amikor mondjuk… nem tudom mihez is hasonlít. Mindenesetre pár pillanatra lefagytam, amikor közölte, ő sem tudja, hogy most akkor mivan. Tény, minden állatnak van neme, legalábbis azt hiszem, de akkor ezeknél hogyan lehet eldönteni? Ismét megemeltem a kis törpicseket, és végigméregettem, látom-e a pisilőjét. Hát nem láttam, fura, akkor ez most valami élő labda lenne, vagy gyártják őket valami nagy üzemben?
- Hát, bigyója nem igen van!
Jelentettem ki határozott hangon, meglehetősen furcsa arcot vágva, miközben visszaraktam a fickót, vagy csajt a társaihoz. Gondolom kezdte már magát kellemetlenül érezni a kezemben. Amikor visszacuccoltam, Summer akkor vett ki egy pirosat, jelezve, hogy tulajdonképpen neki tökre mindegy, milyen nemű izékéről beszélünk. Szerintem ezt ő sem gondolta végig, hiszen, ha teszem azt Lucy fiú, ő meg egy lányt vett ki, akkor lehetséges, hogy kis idő múlva a Roxfortot el fogják lepni a golymókok. Tényleg, vajon mennyi bigyót rak, vagy mi a szösz? Lehet ezer gyereke van egy ilyennek elsőre… semmit sem tudunk a golymókokról. Nacsak érjünk vissza a kastélyba, benézek a könyvtárba, mert zavar, hogy azt sem tudom, mi történik körülöttem.

A fura gondolatokat továbbtessékelve, vagy éppen elraktározva tekintettem rá ismét vigyorogva, és hallgattam a mondókáját. Ezek szerint mégis végigokoskodta ezt, na, csak hollósról van szó. Aztán, amikor megkért, hogy én nevezzem el, a vigyor lefagyott az arcomról, helyét pedig egy hatalmas megdöbbenés vette át.
- Háööö…
Kezdtem bele a még formát nem öltött, összetettnek induló mondatszerkezetbe. A fejemben valahogyan másképpen hatott a történet, de még nincs elveszve semmi.
- … nahát! Soha nem neveztem el még más golymókját!
Igazából fullosan boldog voltam, azért ez szép gesztus tőle, majd meghívom egy fagyira. Persze azzal még nem tudom le a dolgot… a barátok szokták ilyenekre felkérni a másikat. Annyi minden jutott az eszembe hirtelen, csak úgy cikáztak a nevek a fejemben, Kolbász, Béla, Marcipán, Krémes, Homár, Bob, Karalábé… és még sorolhatnám. Mielőtt megszólaltam volna, közelebb hajoltam a bigyulához. Értelmes nevet kell adnom neki, mert évfolyamtársam anyukája így is teljesen katarzisban volt az elmondása szerint, hogy velem jött le erre a samháj izére. Biztosan elő leszek majd véve tanórán, vagy előtte, esetleg utána. Lehet meg is bukok.
- Akkor legyen a neve Dan.
Ez jutott először az eszembe, magam sem tudom, hogy miért, elvégre mondhattam volna Odilt is. A gond, hogy nem vagyok az a nyalógép típus. Hamár pedig a nyalogatásnál tartottunk, hirtelen ötlettől vezérelve emelkedtem fel, és tekintettem Summerre.
- Eszünk egy fagyit? Biztosan van errefelé…
Persze, mi van akkor, ha nem.
- … ha mégsem, akkor ez egy nagyon félresikerült vásár.
Még hátra volt a fizetés, meg persze a gránátok és a fekete por.

Rick, aki nem Erik, de Cartmen. :D

*Rick nagyon lazán veszi a kényes fiú vagy lány kérdést. Hagyatkozzunk arra amit láthatunk. Ennek a fura kis szerzetnek tényleg nincsen semmilyen izéje amin keresztül kezdetben csak pipilnek az emberek, vagy az állatok aztán... Inkább hagyjuk. Abban mindenesetre egyetértünk, hogy egyikünk sem szeretné, ha ellepnék a kastélyt ezek az amúgy aranyos kis törpikék. Persze az is megeshet, hogy nem is állat, hanem valami megbűvölt valami. Ki tudja. Majd utána járok a dolognak. Madame Cvikkernek biztosan vannak könyvei amiben írnak a törpegolymókokról, mint a mugliknál az állatmeghatározó lexikon. Így tudom elképzelni a dolgot. A könyvtárosnéninek pedig köztudottan minden témáról vannak könyvei. Különben mi másért is lenne könyvtáros? Eltűrök egy arcomba hullott szőkésbarna tincset miközben Rick válaszát hallgatom a kérésemre.

Kicsit mintha váratlanul érné hogy arra kérem adjon nevet újdonsült állatkámnak. Elmosolyodom aztán kíváncsian várom milyen nevet fog választani a kicsikének. Rick a Dan név mellett döntött. Felragyognak szemeim a név hallatán. Annyira aranyos név egy törpegolymókomnak. Ráadásul Apumat is így hívják, aki imádok. Na jó Anyut is imádom, de Ő mostanában olyan fura. Mióta Tudjukki csatlósai közé állt Damona néni alattomossága miatt azóta mintha megőrült volna. Sosem mondtam el neki mennyire fáj, hogy hagyta magát belerángatni. Még akkor sem, ha tudom hogy miattunk tette. Arcomon méteres vigyorral nézek Rick szemeibe.*

-Ez akkora jó név. Dan. Tudod Apumat is így hívják. *Azzal megsimizem Dan nevű új törpegolymókomat.* -A Te neved mától Dan.

*Aztán hirtelen úgy döntök valahogy meg kell háláljam Rick szívességét. Felágaskodok lábujjhegyre, mivel Ő magasabb nálam, aztán egyenesen a bal orcájára nyomok egy hatalmas puszit. Utánna elvigyorodok, amikor a fagyit hozza szóba. Úgy szeretem a fagyit. Az egyik legjobb dolog ezen a flancos bolygón. Minden ízűt szeretem ebből az édességből is. Málnás, csokis, epres, vaníliás... Az összeset amilyet csak kitaláltak.*

-Ez nagyon jó ötlet. Szeretem a fagyit. Minden ízben jöhet. Te Neked melyik a kedvenc fagyid? Van egy amit nagyon szeretsz? Vagy Te sem válogatsz a sok finom közül? Bármelyik jöhet? *Válaszolom lelkesen. Aztán Rick válaszára felnevetek.* -Biztosan van fagyi.. Hacsak Tudodki nem nézte csokis muffinnak, és nem falták fel a...
*Próbálok frappáns választ adni. Talán kissé sötétre sikerült a humor, de ez most így jött ki sajna. Tudodki nevénél kiáz a hideg, amitől kissé megvonaglik apró testem. Nagyon nem szeretem Tudodkit... Remélem Ricket nem ijesztettem meg nagyon. Inkább belé karolok ha hagyja, ha nem, akkor szorosan mellette bandukolva haladunk a pénztárhoz a megannyi szuper Weasley cuccal megrakodva na és a törpegolymókkal.

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   Fantasztikus forgatag, egész álló nap csak úgy özönlenek a vásárlók, az ikrek alig győzik a munkát! Még szerencse, hogy a samhaini biznisz előtt ismét tartottak egy kis meghallgatást, méghozzá asszisztensi állásra, oda hozzájuk. Elkél a segítség, és mára már bőven van is miből fizetni a személyzetet. Sőt mi több, Fred ebben a pillanatban úgy gondolja, túlságosan is alábecsülték a karnevált, mikor csak egyetlen kisegítői posztot hirdettek meg az újságokban. De legalább Minney, a szöszke boszorkány nem vonakodott, mikor megtudta, hogy leprikónnak öltözve, miniszoknyában kell majd árulnia a Weasley fiúk világhírű termékeit.

   - Elnézést, a Rókázó Rágcsa mennyibe kerül?
   - Ma csak öt sarló, és hat egy percen belül!
   - Szép napot és egy telefület!
   - Fél áron a tied, ha a párját is viszed!
   - Kapható még a Sikító Párna?
   - Neked, drága, egy csók az ára!

   És így tovább, hosszú órákon keresztül, a fiúkat valósággal ki kellett menekíteni a standjukról, mikor ebédszünetre kongattak. Szerencsére szusszanhattak egy keveset, mikor a nagyszínpad elé hömpölygött a tömeg, mert megkezdődött a „Famulus ki mit tud”. Épp elég idő arra, hogy Fred és George kihordják a sátor hátsó raktáraiból a dobozolt termékeket.
   - Tudod, Georgie, szerintem a szervezők talán mégsem voltak olyan körültekintők, mint ahogy azt ők hiszik – mondja az egyik vörös ördög pakolás közben, egy kihajtható kempingszéken ülve.
   - Becsempészted a kóstolók közé a Sodró Sörkorcsolyát? – kapja fel lelkesen a fejét George, és valósággal szikrák pattannak ki a szeméből.
   - Nem.
   - Akkor jó, mert én igen.
   - Viszont Lee utánajárt pár dolognak, például a színpadi kelléktárnak meg ilyesmi. Azt mondta, a hátsó karzat legtetején nem felügyel senki, és van akkora hely, hogy elférjen egy doboz Futótűz Fantázia… teszem azt. – Vakargatja meg az állát a pálcájával Fred, és mindezt olyan könnyeden ejti fivére elé, mintha csak az időjárásról csevegnének. Bár ahogy az ikreket ismerhetjük, egy kis csíny nálunk alapvető, akár az időjárás.
   - Feldobná a miniszter beszédét egy kis dirr-durr. Micsoda látványelem, nem utolsó sorban remek reklám.
   - No és Samhain napján mindenki szívesen pukkangat. Gyanúsíthatnának éppenséggel mindenkit a merénylet elkövetésével, de az érdem akkor is minket illetne.
   - Ó, Fred, belőled nem elég egy!

   Az, hogy az ikrek Futótűz Fantáziája valóban a színpadon várakozik-e robbanásra készen, csak a jó ég tudja, meg talán Lee Jordan, akit mindig is érdekelt a csempészet és a kémsztorik. De a pihenőnek vége, az első vásárlók ismét rázzák a rácsokat, ez most a kiszolgálás ideje. Főként, hogy egyiküknek akadt egy lelkes rajongója is.
   - Mondja, mi a gondja… tökmag? – sétál előre a pulthoz Mr Weasley, és meredeken lefele tekint, egyenesen a koboldképű fiúcska szeme közé. Már csak az a kérdés, hogy vajon tényleg a megszólított áll-e rendelkezésre, vagy ez is csak egy újabb trükk?

¨¨S u n n y + Lucy+Dan¨¨

Miután felvázoltam a fagylalttal kapcsolatos aggodalmaimat, elhallgattam. Azért hagynom kellett Summernek is némi időt a válaszokra, mert a végén az lesz, hogy beszélek, és már nincs mellettem senki. Utálom, hogy szeretek dominálni, de ez van… szóval így, ha van egy társaság, akkor jó, ha a közepén vagyok, máskülönben nem érzem magam valami fenségesen. Jó, nem halok bele, meg ilyenek, de milyen már, hogy egy Rick Cartmen ne legyen szószónok, és ötletelő, agyaló, meg irányító. Egyszerűen nem tudnék elnyomva papmpogni, amíg a többiek tolják az ipart, és egyebeket.

Aztán, a kusza gondolatokból a velem szemben álló hangja rántott vissza. Ő legfeljebb ebből a hosszú perceknek tűnő, mégis másodpercek alatt fejemen végigvágtázó bréjnsztorminból annyit észlelhetett, hogy megüvegesedtek a szemeim, és bárgyún pupilláztam magam elé.
- Dan, igen… jó név!
Vágtam rá vissza elvigyorodva, aztán leesett, hogy az apukáját is úgy hívják. Meg, hát most, ezek után már a golymókot is.
- Ebbe beletrafáltam! Így legyen nyolcasom a máguslottón!
Válaszoltam meglepetten, mert az addig tiszta volt, hogy az anyukája az Odil néni. De, hát az apukájával még nem igazán találkoztam, így nem is tudtam sem a nevét, sem semmi mást róla. Meg kell állapítanom, hogy szerencsés flótás vagyok, vagy, ha az nem, akkor Merlin adta tehetségem van. Erről meg én nem tudok, csak gyanítom… az elméletem erről az évek során egyre csak erősödött.

Ahogyan álldogáltam, és figyeltem Summert golymókkal való bigyózását, vigyorogtam. Milyen kis aranyosak így együtt, biztosan örül, hogy tud venni egyet. Meg ezentúl, Lucy, akit fiúnak könyveltem el magamban, mától egy lánypartnerrel is büszkélkedhet… legalábbis remélhetőleg, mert ugye ez a rész még mindig homály. Ahogyan pislogtam, hát egyszer csak azt vettem észre, hogy a hollós nőszemély így közelebb lépett, megemelkedett, meg odahajolt. Nem húztam el magam, hát most mitől féljek, gondoltam magamban… kaptam egy puszit tőle. Ezt most miért? Nem azt mondom, hogy tök rosszul esett, de nem értettem az indokot. Persze, Merlin tartsa meg jó szokását, most aztán mindenki sunnyoghat körülöttem, még a felsősöket is leköröztem. Azok egy csomó időt tekernek valami értelmes dologért a lányoknál, bár rosseb sem érti őket, én meg lejövök, térülök-fordulok, és máris puszit kapok. Kihúztam magam, meg amúgy is, a mellkasom mintha önálló életre kelt volna, kidülledt. Gondolkodtam rajta, hogy elkiáltom magam, mindenki hódoljon be nekem, meg utána, ahogyan az izomgépek szoktak, így befeszítek, de aztán rájöttem, hogy az talán túlzás. Az én szememben nem annyira, de lehet, hogy Summer visszaszívná a fejemről a pusziját.

A fagyi, igen, naná, hogy jó ötlet, tőlem van… meg ugye hideg, finom, nyalogatni kell. Ott van rajta az öntet, a kis kekszbigyó, amit belenyomnak. Höhhh. Kérdésáradat következett kérem szépen, szóval memoritereztem, hogy mindenre megadjam… vagy ne, elvégre ő is titokzatoskodott, nekem is kellene.
- Teljesen odáig, meg vissza vagyok a fagyikért!
Kezdtem bele, miközben megindultunk a tömegben, először fel sem tűnt, hogy belém karolt, mert csak mondtam, és mondtam.
- A gyümölcsös annyira nem a szívem csücske, én inkább a kreált ízekért rajongok.
Na itt esett le, hogy a keze az alkaromon pihen. Lenéztem egy pillanatra, de nem szóltam, miért is tettem volna. Szerintem így menőnek tűnhetek, vagy ilyesmi… meg tök jó fej és aranyos. Minek lökdössem el magam mellől?
- Vanília, csoki, puncs, tojáslikőr…
Persze a likőrt az nem fagyi formában is nagyon szerettem, anyuék készletét rendre csapolgatni szoktam, ha otthon vagyok. Biztosan tudják, hogy csinálom, mert rendre megtelik az üvegcse. Azért azt remélem, hogy nem néznek emiatt alkoholistának, vagy ilyesmi. A halálfalós poénon vigyorgok egy kört. A hideg kiráz tőlük, meg eléggé félelmetesek, de kellenek emberek, akik nem borzonganak meg a nevük hallatán… legalábbis láthatóan nem.

Az áruk kifizetését követően kislattyogtunk a sátorból, ahogyan azt már bent is jeleztem, egyből valami fagyi után kezdett kutatni a két kocsonyalesőm. Valahol csak van, ha nem, akkor majd forrócsokizunk helyette, mert az is űberel pár dolgot. Az instant sötétségport, meg a trágyagránátot Vizliék két sakkfigurának varázsolva adták át, meg elmondták, hogy mi az ige, amivel visszaváltoztathatom majd a suliban. Befelé menet csak nem bukunk meg vele… full kémtörténet lesz az biztos.

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

Félénken még felé intek, majd látom, hogy Fred Weasley, teljes toronymagasságában magasodik alacsony magam fölé, s kérdést a kérdi, vagyis kérdi a kérdést, vagyis arra kíváncsi, hogy mi a gondom, de hát nekem semmi sem, és... letökmagozott, fúú, de utálom, de mindegy, hiszen ő Fred Weasley! Neki még azt is megbocsátanám, ha Mardekárosnak nevezne. A két felnőtt egyike, akiket tisztelek és csodálok! Akik a példaképeim!
- Hát, gond az nincsen. – felelem rá, majd hadarni kezdek zavaromban. – Csak tudja magaapéldaképemés szerettemvolnaegy autogrammotkérni megegykét tanácsot, hogyhogyan forgathatnánkfelaRoxfortotúgy, ahogy maguktettékrégebben, jó perszeazsemvoltolyan régen, deeee értina. – ejj, ha ebből értett valamit, akkor beépített fordító gépezet van benne, ami lelassítja a beszédet, vagy valami ilyesmi.
Nagy levegőt veszek, majd izgatottam egyik lábamról a másikra állok, megköszörülöm a torkom és újra szólásra nyitom szám.
- Bocsánat, csak tudja, maga a példaképem és totál tutira be vagyok pörögve, meg tök zavarban vagyok, meg minden. Tudja, én is arra hajtok, hogy minden rosszat kihozzak magamból... és a Roxfortból. – mondom, a vége felé elcsendesedve, mintha egy bizalmas információt közölnék vele. Azért nem árt ha tudja, kik az utódaik. A méltó utódaik. Mert, hogy nálam jobbat nem talál, az szent!
Alig győzöm kapkodni a fejem, a sok érdekesség között. Egyrészt tele van a pult szuperebbnél szuperebb dolgokkal. Rókázó rágcsák, csalizajgépek, telefülek, Orrvérzés ostyák, Kanári Kuglófok, meg minden, amit csak kívánni lehetne! Egyszerűen megveszek ezekért a holmikért! Ha lenne egy Gringottsi széfem, tele galleonnal, addig vásárolnék Weasleyék boltjában, amíg el nem fogyna az összes pénzem. Kár, hogy nem tudnám hova rakni azt a sok mindent. Mindegy. Megvenném magamnak a Roxfortot.
Másrészt meg itt van előttem Fred Weasley, hátrébb, pedig George! Ez egy olyan lehetőség, egy olyan emlék, ami meghatározó lesz az életembe. Talán még könyvet is írok róla. Tuti tök híres leszek, ha a többiek megtudják, hogy beszéltem egyikükkel.

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   A nagy zűrzavarban azt sem tudni, hol áll a fejük, de csak addig, míg a furfangos Mr Weasley kalapot nem emel vendégei előtt – végre lekerül kobakjáról a Fejnyelő Fejfedő, s ím, manifesztálódik korunk feltaláló-zseniduójának egyik fele. Feje.
   Tehát most mindkét fejes ugyanazzal a tekintettel bámul a Tökmagra, és telepatikusan azon tanakodnak, vajon milyen nyelvet is használhat a kis rajongójuk. Amaz emberfeletti sebességgel pörgeti a nyelvét, tán még bele is izzad egy kicsit a tempóba, legalábbis ezt igazolja a mély, kontrollált sóhaj, amit két blabla közé ékel.
   - Maga… – ismétli egyik ikrünk némi sértett éllel, mintha bántaná az egóját, hogy a maga nem ő maga, de végül is ki tudja, ez az apró majmocska egészen biztosan nem. Néha napján még a saját anyjuk se képes különbséget tenni a fivérek között, olyan egyformára sikerültek.
   - Ugyan, kedves testvér – legyint rá a másik iker, aki nem az egyik – Hát illik így üdvözölni a jó szót? Egy reménybeli rendbontót? Kérlek, Magonc uram, fáradj beljebb.
   S Mr Weasley egy láthatatlan pálcasuhintásának köszönhetően a sátor szája előtt felállított tömör fapult kígyózó ködfelhővé válik, mikor a mágus keresztülnyúl rajta, és szelíd erőszakkal vállon fogva vezeti be a kulisszák mögé a kisembert. A pult kerek fél perc múlva visszanyeri szilárd halmazállapotát, tehát ha a fiú megfutamodna a hatalmas lehetőség, Fred és George Weasley aranyat érő tanácsai elől, úgy megteheti még e fél perc alatt. A továbbiakban a sorsa az ikrek kezében nyugszik.
   - Éles meglátás. Nem hagyhatjuk parlagon az új generációs bajkeverőket, hacsak…
   - …nem egy szájhőssel van dolgunk. Mielőtt kooperációról beszélnénk, tarts nekünk egy rövid bemutatót a repertoárodból, közlegény.
   - Látod azt az emeletnyi dobozt a sarokban? Ott nyílik a sátor hátsó bejárata, mögötte pedig a $hodălatos $védasztal. Légy kreatív!
   - És láthatatlan…

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

Lábaim megremegnek testesnek nem titulálható aprócska testem alatt, s szemeim lecsukom, csak pár másodpercre, mint aki nem tudja, most alszik és az egészet álmodja vagy ez az igazság és teljesen ébren van és minden álma, egy kézcsapásra teljesülni látszik. Jézusom, hogy én mennyire szerencsés vagyok!
- George! – kiáltok fel, mikor meglátom a füllel kevesebb ikert, és kezemmel lelkesen intek neki, arcomon a mosoly lassan eléri füleim, s szétfeszíti arcom. A végén a Mungóban kerülök. Mindegy. Megéri.
Nem győzöm kapkodni tekintetem kettejük között. Ahogy beszélnek totál kiegészítik egymást. Mintha csak egy ember monológja lenne, csak két féleképpen, vagy hogy is van ez. Nem tudom, de nagyon jó. Ezt meg kell tanulnunk Dylannel!
- Miért? Tegezhetem magukat? – szemeim csillognak, s kezeim összeszorítom. Milyen jófejek!
Legszívesebben ugrálni, s sikítozni lenne kedvem, mikor beljebb tessékelnek, s egy szuperjó varázslattal szabad utat is engednek. Nem habozok, a lehető legnagyobb örömmel ugrálok be, vagyis át a pulton, mely most légneművé vált. És hozzám ért!
- Meg kell tanulnom ezt a varázslatot. – suttogom elképedve, miközben a magam mögött helyre álló pultot lesem, majd miután teljesen visszanyerte eredeti, vagyis eddigi formáját, az ikrekre nézek, kik folytatják a beszédet.
Szájhőssel? Dehogyis!
- Nemvagyok... – kezdeném védelembe venni magam, de szavamba vágva kiadják a küldetést. Nagy levegőt veszek, lassan megfordulok és szememmel megvizsgálom az említett, $hodălatos $védasztalt.
Most mit csináljak?
A sátorban járatom tekintetem. Kalapok, kellékek, csokoládék, bogyók. Bogyók, megvan! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a pattogós cukorkákhoz sétálok, melyek – a felirat szerint – extra csípősek. Bele markolok, s zsebre tömöm mind, mely kis kezembe fért. Aztán a Rókázó rágcsából meg a kanári kuglófból is veszek mintát. A sátor kijáratához sietek, és egy szempillantás alatt kilépek rajta. Odakint pár boszorkány vihog az asztalnak hátat fordítva, és az alvégen pedig öreg, kalapos varázslók tárgyalnak a gazdasági hírekről. Felöltöm az ártatlan kisfiú arckifejezésem, és az olívabogyók közé rejtek pár pattogós cukrot. Ugyanez a sors vár a gyömölcsös kosárra is, ahol a szőlőszemek között bujkálnak a csípős kis édességek. Aztán egy nagy kuglóf mellé eldugom a kanáris verzióját is. Már csak a Rókázó rágcsával kéne valamit kezdeni, de ekkor az egyik púpos boszorka megfordul, majd kemény tekintetével, mint egy gonosz könyvtárosnő néz rám.
- Hát te meg mit keresel itt?
Ijedt arcot vágok, majd lesütöm szemem.
- Nem találom a mamám. Pedig azt mondta, hogy itt lesz. – hangom elkeseredettnek hangzik.
- Jólvan, de akkor maradj távol tőlem. Még a szagod se tetszik. – fröcsköli felém, majd visszafordul az ördögi körbe, s hallom monológjának kezdetét a gyűlöletes gyermeki fajról. Nyugodjon meg, én se szeretem az olyan banyákat, akiknek nagyobb a púpjuk, mint a fejük.
Elmegyek mellettük, majd futni kezdek. Nem merek ezek után kockáztatni, mázli, hogy megúsztam. Egyenesen berobogok a sátorba, ahol lihegve megállok, vigyázzállásba vágom magam, kezem homlokomhoz emelem, s a parancsnokokra nézve jelentem:
- Küldetés végrehajtva!

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   Az ikrek sokat sejtetőn összenéznek, de egyelőre nem adják a thestrált a kisfiú alá – az összetegeződéshez még korán van, alig este nyolc. Talán majd ha a szöszke herceg kiállta mind a hétpróbás nyolckalandot...
   Úgy tűnik, mintha mellre szívná a becsmérlő feltételezést, ám minél bosszúsabb a bors, annál csípősebb hatást ér el. Nem is habozik soká; követi a Weasley fiúk instrukcióit, és beljebb fárad a sátor kénköves bugyraiba.
   - Szerinted tudja, mire vállalkozik? – súgja oda kérdését George a képmásához, hangjában jóval kevesebb aggodalommal, mint ahogy az illenék ilyen körülmények között.
   - Abszolút nem. De ha valaki a nyomdokainkba szándékszik lépni, vállalnia kell a kockázatot. Nagy felelősséggel jár, tudod, a reflektorfény, a személyi kultusz és a sok kölnit pössentő lány… Emlékszem ám, mikor egyszer az egész karodat adtad a sikerért – filozofál Fred is, tekintetével végigkövetve a buzgó rajongó minden mozzanatát. – Csak várjuk ki a végét.
   - Várjuk. Formára azért elmenne Weasleynek. Azok az integető fülek, mintha csak Percy bátyót látnám.

   A fiúcska minden bizonnyal a Griffendél Ház egy reményteljes tagja, legalábbis Fredék erre mérget vennének – mondjuk egy fiolányi Kamu Kanyarót a legutóbb piacra dobott Maximuláns szériabővítményekből –, az erre utaló jelek eltéveszthetetlenek. Merész és tettre kész természet, a mohó ostobaságot igazoló, ám épp az ebből nyert adrenalin-löketért sóvárgó, ifjú lélek… annyira griffendéles. Oh, a régi szép idők. Tehát a fiú rendre elvégzi a kapott utasításokat, és nem időzik holmi haditervek kiötlésével. Improvizál, és ez jó. Már majdhogynem nyakon csípi az ízbazárnál káráló, emberevő banya, de a srác még ezt az akadályt is viszonylag kreatívan oldja meg. Aztán visszaspurizik az ikrek elé, és haptákba vágja magát.
   - Hmm – summázza egyikük.
   - Elsőre nem rossz – bólint a másik is.
   - De ettől még nem hajt ki a babér a füled mögül.
   - Rendbontónak lenni kiváltság, nem osztogatják minden sarki standon ezt a címet, fiacskám. Először is, áruld el becstelen neved!
   - Aztán – ismét összepillantanak a Weasleyk, s valami vad szomjúság csillan a szemükben – segíts be a pultnál.
   Azt hogy, hogy nem, nem teszik hozzá, hogy teljesen ingyen, és az ő közreműködésük nélkül. Legalább Minney, az eladó kisasszony örül majd a társaságnak.
   - Parancsolj, az egyenruhád – ránt elő Fred a pult mögül egy komplett leprikónjelmezt, melyet pár pálcasuhintással a kis bajkeverő méretére igazít. – Persze nem kényszer a trolltalp-tor.

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

   Vigyorom, s szám szélei fülem végének alját súrolják. (De csak azért, mert a közepéig nem érnének el.) Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült teljesítenem a kapott küldetést, s így talán megkedvelnek majd a fiúk, illetve, hogy sikerült nekik bizonyítanom, bezony engem is tréfából és bajkeverésből faragtak. Az anyatermészet egy sorsra szánt minket, jobb, ha tudják. És ha majd nagy leszek, legalább olyan jó leszek, mint ők ketten. Tudom, tudom, hatalmas célok, de hát nem pont ezért dolgozok, most is?
   A dicséretet nem viszik túlzásba, de jól esik hallani, ezt a keveset is. Mintha szokták volna mondani, hogy „Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot le se szarja." Vagy nem így van? Ezt majd valahol meg kell néznem, nehogy alulműveltnek tűnjek Fredék szemében.
- Arthur Bellefleur vagyok. – válaszolok, amilyen gyorsan csak tudok, viszont a kérésükre hirtelenjében nem tudok mit mondani. A pultnál? Minek, hisz az a csaj tök jól el van egyedül is. Meg hát ők ezért vannak itt, nem? Jó, persze, megértem, hogy ilyen nagy személyiségek nem állnak be pultosnak, meg, ha olyan lebilincselő személyiségek kötik le őket, mint magam, akkor pláne nem, de ez akkor sem fair. Én, mint pultos? Hát normálisak ezek? Vagyis… nem, de épp ez a jó bennük.
   Fintorogva tekintek a gagyi jelmezre, s kifejezem kételkedésem.
- Nincs más, amit csinálhatnánk? Ez a pultozás tök uncsi lehet, semmi jó nincs benne. Meg a jelmez is tök gagyi. Ne értsetek félre, szívesen segítenék, habár szerintem tök bénán csinálnám, de én sokkal szívesebben tolnék ki másokkal. Jobb lenne, ha elkövetnénk néhány csínyt, nem? – igazándiból nem adok konkrét választ, de asszem’ le lehet vágni, hogy mennyire van kedvem pulthoz állni és kiszolgálni a többieket. Hát semennyire. Hisz azért jöttem ide hozzájuk, hogy szórakozzunk, meg, hogy megtanítsanak pár trükkre.
- Tényleg… - egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, s kezeim egymást nyomkodják. - és tudnátok pár tippet, vagy jó tanácsot mondani, amiket alkalmazhatok a Roxfortban? – mert most már megoszthatnák velem, amit tudnak. Bizonyítottam, ezentúl nem kérdőjelezhetik meg tehetségem.

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

- Arthur Bellefleur. Arthur Bellefleur – visszhangozza Fred, mintha csak a sátor szegényes akusztikáját kívánná orvosolni. – Nos, kedves Arthur. Vagy legyen inkább Artie, ugye nem bánod? – ki bánja, ha bánja? – Artie, elmesélek neked egy rövid, de tanulságos történetet.
Az ikreknek, akárha előre megbeszélték volna, úgy csengnek össze mozdulataik; ketten, kétfelől ragadják vállon a pöttöm fiúcskát, és kíméletes céltudatossággal kormányozzák a szedett-vedett raktárhelyiség hátsó régióiba.
- Mikor egyetlen ikremmel bekerültünk a Roxfortba, mi is csak „az újabb Weasleyk” voltunk a sorban. Mit tudtak rólunk?
- Csak amit láttak: vörös haj, szeplők, meg a szokásos. – Bólogat nagy helyeslőn George is, aztán mintegy vezényszóra, egyszerre nyomják le Artie-t egy háromlábú, alacsony székre. Igen félelmetes körülmények ezek egy fiatal varázsló számára, főleg, ha korábban sok mugliféle thrillert és akciófilmet nézett. Persze a fiúk mindezt nem tudhatják, hisz odahaza náluk nincs televízió.
- Aztán megmutattuk nekik. Vége – rántja meg hetykén a vállát Fred, s olybá tűnik, a mese valóban a végéhez ért. A két Weasley úgy köröz Artie körül, akár a lecsapni készülő keselyűk. – Mi a tanulság?
- Nos, kérhetsz segítséget – paskolgatja meg George a kölyök feje búbját, de minden barátságosság ellenére nem sok gondolkodási időt hagynak a vallatottnak. – Áh, inkább megmondom: mi is a legalján kezdtük. Bizony ám, öcsi.
- Úgyhogy nagy trollság lenne rögtön a profik szintjén tetszelegni, egyet értesz, Artie?
- Nincs más, amit csinálhatnál. Az ingyen tanács pedig nem jó tanács, úgyhogy fontold meg ezt még egyszer.
Az ikrek a fiúcska feje fölött összekacsintanak egyszer, aztán úrias közönnyel maguk is helyet foglalnak egy-egy termetes hordó tetején. Csak a bölcs Merlin a megmondhatója, mi lötyög azokban a hordókban.

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

- Nyugodtan. – nyugtázom tegezési szándékukat. Hát hogy a fenébe ne nyugtáznám. Szent Trollok! Hiszen ők Fred meg George Weasley! Úgy hívnak, ahogy csak akarnak! Aztán kezük vállaimhoz érnek. Hűűűű… szemeim hirtelen csillogni kezdenek, persze csak képletesen, de akkor is. HOZZÁM ÉRTEK!! Soha többet nem fürdök. És ezt a ruhát sem fogja kimosni senki. Ezt garantálom. Ez most már egy ereklye.
   Történetüket figyelmesen hallgatom. Minden szavukat jól magamba szívok, hogy aztán hitelesen elmesélhessem Dylannek az egészet, mert hát nem kérdés, mindenről tudnia kell. Tényleg… hol késik már az a gyerek? Talán az egész testét betetkózzák? Hűű, de király lenne! Vajon Fredéket érdekelné a tetkóm?
   Egy székre tolnak, és kicsit filmbe illő jelenet, ahogyan előttem mászkálnak, de tetszik. Igazándiból most mindent tudok értékelni, hiszen itt vannak ők! A példaképeim! Egész életemben erre a találkozóra vártam, és most itt vagyok velük! Tök jó, csak kár, hogy be akarnak rakni a pult mögé, hogy segítsek. Na majd én beszélek a fejükkel.
- Értettem. – válaszolom mosolyogva. – És köszönöm a segítséget. – pár pillanatig elnézem George vörös tincseit, majd Fred felé fordulok. – De ezeket én is tudtam. Mindent tudok rólatok. A példaképeim vagytok! – közlöm velük ragyogó mosollyal, majd nyughatatlanul mocorogni kezdek a széken.
- Én viszont inkább arra voltam kíváncsi, hogy léptetek a profik szintjére. Mert azt értem, hogy csináltatok egy csomó vicces dolgot, de azokat Hóborc is szokott, mégsem túl király, amit csinál. Biztos megvolt a trükkötök. Tuti volt valami… titkos hozzávalótok. – fogalmazok kicsit esetlenül. Mindegy, hiszen biztos értik mit akarok, így nem kezdek magyarázkodni. Ők meg örülhetnek, hogy ilyen lelkesen vallatom őket. Biztos sokan kíváncsiak rájuk, na de én vagyok az első számú rajongójuk. Ezt tuti díjazzák, és remélhetőleg nem manójelmezzel.
   Izgatottam dörzsölöm össze tenyerem, majd ujjaim egymásba gabalyodnak, ahogyan tekintetem egyik ikerről a másikra jártatom. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok! Kár, hogy lassan sötétedik, Dylan még sehol, vagy csak nem vettem észre, és nekünk pedig meg lett hagyva, hogy sötétedés előtt érjünk vissza a kastélyba. De… egy kis késés még nem a világ. Elvégre a lehető legjobb emberekkel töltöm az időt.

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   Némi kétséggel tölti el ikreink szívét ennek az újszülött rendbontónak a buzgólkodása. Még hogy mindent tud róluk! A fiúk cinkosan összepillantanak hordóikról, s ennyi is elég ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondol e pillanatban a másik. Hát hogy a sajtszagú sárkányleheletbe tudhatna mindent róluk ez a parány, amikor néha napján még önmaguknak is meglepetéssel szolgál egy-egy merész ötletük avagy világmegváltó fejlesztéseik. Két ilyen elme zsenije örök titok a nyilvánosság előtt, tehát kézenfekvő gondolat, hogy Artie füllent. Vagy legalábbis erős túlzásokkal él. Egyszer bizony még hasznos tagja lesz a társadalom haszontalanjainak, de a mohóság még senkinek sem vált előnyére. És mindez a két Weasley furmányos agyán tökéletesen egyszerre fut át. Bizonyára sokat segítenének a fiúcskának, ha hangosan is megosztanák vele a tanulságot, de akkor eloroznák Artie elől a felfedezés célját és örömét.
   - Ezer köszönet, Artie fiam, fogalmad sincs róla, micsoda nagyszerű érzés példaképnek lenni – mondja talán Fred, miközben leszökken a hordójáról és lassan visszaténfereg a pult mögé.
   - De szorítunk neked, hogy mihamarabb megtapasztald te is – tódítja valószínűleg George, s ő is követi testvérét. Aztán a pultnál elmatat valamin, de mikor ismét Arthur felé fordul, már a kezében tart egy aprócska dobozt.
   - Viszont ha a profik szintjére akarsz lépni, akkor végig kell másznod a szamárlétrán. Te sem gondolod komolyan, hogy betérsz a sátrunkba, aztán egy kis hízelgés után a kezedbe nyomjuk a siker kulcsát, hogy azonnal a profik között mókázhass…
   - Épp a lényeg felett siklasz el. Talán ócska dumának tűnik, de az odavezető út az, ami profivá érlel. Gyakorlat nélkül csak egy lelkes rajongó maradsz, barátocskám. Egyébként melyik hülye adja ingyen a titkait?
   - És mivel te a kulcshoz vezető első lépést hárítottad el az előbb – Mr Weasley beszéd közben a köténykék és az eladásra váró holmik felé billenti a fejét –, így ezennel átadtunk minden tudást, melyet a választott utad végett kiérdemeltél. A többit magad kell megoldanod. De azért nem engedünk el üres kézzel.
   - Szent igaz. Ebben a dobozban egy üveg Fluxi Maximo nevű olaj van. Ez még csak a termékminta, de elhiheted, hogy nagyon hasznos lesz, ha egyszer olajra kellene lépned, de úgy tűnik, nincs menekvés a helyzetből. Nincs más dolgod vele, mint hogy valami szilárd felületre öntöd, és átcsúszol rajta, miközben a kívánt célállomást vizualizálod lelki szemeid előtt.
   - Tehát nagyjából úgy működik, mint a Hop-por, csak nem kell hozzá kandalló, és a Minisztérium sem tudja lekövetni a helyváltoztatást – Fred halkan megköszörüli a torkát, és suttogva folytatja – Valójában éppen ezért nem egészen legális a szer, de ez csak a kormány miatt van így. Reménykedjünk benne, hogy egyszer, ha naposabb idők járnak felettünk, a kis Fluxi is törvényes utakon folytathatja nagyszerű pályafutását. Addig pedig csak fű alatt áruljuk, de megnyugtatlak, horribilis összegért.
   - Úgyhogy becsüld meg jobban az ajándékunkat, mint a munkát. Most pedig kifelé a sátorból, ha nem segítesz, akkor legalább ne hátráltass! Gyerünk-gyerünk – csettintget szabad kezével George, hogy indulásra ösztönözze a fiút, s elhaladtában a kezébe nyomja a dobozkát.

   - Ez rendkívül szép gesztus volt tőlünk – sóhajtozik meghatottan Fred, mikor ismét maguk maradnak a sátor hátsó részében. Elégedetten figyeli, ahogy a szegény segédeladójuk készül összeroppanni a munka súlya alatt, majd kissé fáradtan keresztezi lábait egy sistergő fadoboz tetején.
   - Így van, Freddie, nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl jók vagyunk. Ahh… meg tudnám szokni ezt a „munka” dolgot, vagy hogy is nevezik mások – folytatja George a székén hintázva, és henyén a szájába hajít egy fejetlen csokibékát.
   - Remélem, Artie fiacskánk lassanként felnő a küldetéshez. Végtére is nem akármilyen pályát választ az, aki a Weasley ikrek nyomdokaiba lép.

• • • •

köszönjük a játékot! (;

Fred „felülmúlhatatlan” Weasley

• • • •

   Csillogó szemem lelkesen jártatom a Weasley fivéreken, ahogyan felváltva beszélnek, ráadásul úgy, hogy egyikük sem tér el a témától, és úgy tűnik, mindketten tudják, miről regél épp a másik. Mintha egymás fejébe látnának, és ez nagyon szuper! Próbálom ellesni taktikájukat, hogy később Dylannel mi is kipróbáljuk. Igaz, már számtalanszor kíséreltük meg a dolgot, ám valahogy mindig máshol lyukadtunk ki, mint a másik, és ez kissé idegesítő volt, úgy mondjuk kétórányi kísérletezést követően. Naná, hogy csak úgy csüngök minden egyes szavukon.
   Annyira szuperek!
- Nem… - nem gondoltam. – mondanám, ám rögtön belém is fojtják a szót, úgy pörög a nyelvük, hogy csak na, még bólogatni is alig van időm. Hűűűű!
   Kicsit összehúzom szemeim, ahogyan a kiválasztott utamról beszélnek. Igazából hiába szeretem őket annyira, és hiába hiszek el nekik – majdnem – mindent, amit mondanak, őszintén kétlem, hogy az én utam a sikeremhez éppen azzal kezdődne, hogy manójelmezben árulom iskolatársaimnak a Weasley termékeket. Ez az ő sikerükhöz vezetne, nem az enyémhez. Más kérdés.
   Hű a annyát! Egy totálúj terméket adnak nekem méghozzá teljesen ingyen. Apám!
- Köszönöm! – hálálkodok nekik, hol egyikre, hol másikra pillantva, és elveszem a nyújtott dobozt, úgy markolom parányi ujjaim között, mintha az életem szállítanám egy… dobozba zárva. Mondjuk azért vicces hasonlat. Mindegy. Sosem akartam költő lenni.
- Még egyszer köszi, és sziasztok! – fordulok még félig hátra, intek is, ha idefigyelnek, majd a pultnál kibújva kilépek az utcára, tekintetem végigjáratom a bódé előtt nyüzsgő tengernyi embertömegen, s miután sikerül megállapítanom, hogy Dylannek se hamva se színe, futni kezdek, mint egy félőrült óriás, egyenesen a tetováló szalon felé.

Köszönöm a játékot! <3

Roxfort RPG

Időn kívüli játékok => SAMHAIN => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 01. 15. - 12:38:25