Roxfort RPG

.-= Sajtli =-.



Amikor nekizendítettem a nótának, hátratekintett, szemében némi meglepettség tükröződött… Na igen, vannak dolgok, amit csak kevesen tudnak rólam, nem kell minden kártyalapot azonnal kiteríteni a képzeletbeli asztalra. Akkor az ellen tudni fogja, mivel is vagyok fogható, és attól a pillanattól csak ügyesen kell kevernie a paklit… ha pedig emberileg nézzük a dolgot, egy jól kiismerttel már nincs mit kezdeni. Unalmas, és lerágott, monoton. Akkor jó valaki, ha újra és újra érdekes dolgot tud mutatni, akár évek múltán is. Szerencsére az ilyen és hasonló szükségletektől jó távol álltam, nem igazán volt elmondható rólam, hogy lettek volna barátaim. Bár, páran talán már kiérdemelték, hogy ne idiótaként tekintsek rájuk. Aztán most itt van ez a nőszemély, a feltűnésével, meg minden baromságával. Ez új, és furcsa, majd kiderül, hogyan tudom kezelni a dolgot hosszútávon, mert eddig ugye ilyen hozzáállási formára nem volt szükségem.

Dúdol.
Csendesen.
A dallam közben egyik pillanatról a másikra hallottam meg, még annak ellenére is, hogy a folyosókon jó néhány gerenda bizony megnyikordult, ahogyan haladtunk. Nem egy mai viskó, az már biztos, remélhetőleg nem ették meg annyira az idő rozsdás fogai, hogy szét is szakadjon alattunk… bár, jó helyre esnénk, az idióta részeghalmazra. Öt balfasszal kevesebb a kicsiny világunkban. Amikor elhaladtam mellette, és megtaszítottam, az alkaromon egy bökést éreztem, aztán a nevem mondta. Csendes volt az ejtése, alig hallható az üvegek csörömpölése mellett. Megtorpantam, miközben a szájharmónikát leeresztettem, halványan elmosolyodtam… de csak amíg háttal álltam neki. Egyszerűen képessége van az ilyen helyzetekben is bénázni, de tőle ez nem is annyira idegesítő, mindinkább egy jó alap a vérszívásra. Pofámra aztán a nyugalom és üresség ült, úgy villantottam hátra a betegesen kék szemeket, hogy figyeljem, mit is szeretne. Még meg sem szólalt, de már tudtam, mit akar. Éreztem, hogy be fog következni, eddig mindig beugattam neki, hogy meg kellene köszönnie, ha már annyira segítőkész vagyok. Most nem volt szándékomban bevasalni a szóbeli adósságot, de hallgattam. Hülyén vette volna ki magát, ha beszólok. Megköszönte, talán oldódott is kicsit, mert mosolygott… érdekesek a nők. A „nem is utoljára” szófordulatra kénytelen és kelletlen, de féloldalas, gúnyos vigyor barázdálta az arcom. Persze a gúnyos jelen helyzetben egyértelműen arra utalt, hogy igen, ebben nem kételkedem.
- Alkalomadtán majd bevasalom a tartozást.
Pár pillanatig komor képpel méregettem, de aztán elvigyorodva ráztam meg a fejem, hogy tovább induljak… szájharmónikázzak.
Haladtunk.
A szoba.

Odaérve a szobához elléptem Shay mellett, aztán a Davidtől kapott emléket a bőrkabát felső zsebébe csúsztattam. Bal zseb, a kulcs, amit Tom adott a szobához… a kulcsok amúgy meg voltak bűvölve, az ember, ha zárta az ajtót, akkor bűbájok tömkelege kelt életre… nyitásnál persze ezek megszűntek. Kinyitva félreléptem, majd mutattam az irányt a számára, elvégre hölgyek előre. Amint belépett a nem valami hatalmas előtérbe, utána léptem én is. Eléggé nehézkesen fértünk el miután behúztam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. Nem lévén más megoldás, balomat a hátának szegeztem, nekimentem hátulról, és úgy egész testben megtoltam befelé, hogy haladjon, különben itt fogunk megfeszülni, vagy akár éhen halni is. Amint a szobatérbe értünk, letettem egy kis asztalkára a két nálam lévő üveget, majd lehúztam a cipőmet, és a szekrénybe tettem. A bőrkabát a fogasra keveredett.
- Üdvözöllek az ideiglenes birodalmamban!
A hangszín nyugalmas volt, semmitmondó. Amíg ő is leszerelte magát, addig a jobb oldalon lévő asztaltól elragadtam két széket, és kinyitva az erkélyt kitettem azokat. Az ágyból két-két párna is kikerült az ülőalkalmatosságra, a kényelem mindenekelőtt elvégre. Amint megvoltam, visszaléptem a szobába, és kérdő tekintettel mértem végig, készen áll-e a csodálatos teazsúrra.

A még mindig titokzatos Sonka


Igen, határozottan oldottabb most, hogy letisztázta háláját. Tény, ezzel sem lett kevesebb az adóssága, de tulajdonképpen azt a részét nem is bánja. Széles mosollyal fogadja Seanét, ahogyan a válaszát is. Nos, ez valóban tényszerű. Neki, mint Shaelynnek ez amolyan kötelessége, mint más balfékeknek az, hogy a mező egyetlen kutyagumiját is képesek megtalálni. Neki legalább ez kimaradt az életéből, harapott már kukacos almába, de a trágyataposás eddig kimaradt. Többször elgondolkodott már azon, hogy vajon, miért más az életben, mint a kviddicspályán, ahol magabiztosan mozog seprűjén, pedig több méter magasan van, vagy amikor varázsol. Jó, a bájitalfőzést ne vegyük most számba. De, amikor zongorázik, és saját műveket komponál is, az egész olyan egyértelmű. Itt meg, egy emberekkel teli helyiségen nem tud úgy átmenni, hogy valaki ne kötne belé a többi bénázásról nem is beszélve. Néha úgy tűnhet nem valami életrevaló, pedig ha megtalálja a területeit szinte felülmúlhatatlan. Akkor most mi a baj?
- Sokkal lógok… - részben kérdés, de inkább ténymegállapítás. Nem tudni, hogy a fúriánál mi történt volna, ha nem jár épp arra, bár a lány a mai napig bizton állítja, elbánt volna azzal a gyommal. Ez a helyzet más, nem használhatott volna varázslatot, ő maga pedig nem tud olyan hatásosan fellépni, mint például a mardis. A komor mustrálást is végigvigyorogja, ugyan nem tudja mire vélni. Könnyed szusszanással enged a taszításnak végül és indul meg felfelé a lépcsőkön. Bár újabb próbálkozása a csevegésre, kudarcba fullad, hát elraktározza a szájharmonikával kapcsolatos témákat is egy későbbi beszélgetés alkalmára. Mivel válasz nem érkezik, hátrales, látja, hogy a srác zavartalan játszik tovább, ő pedig újra dúdolni kezd. Magában valami kis szövegecskét is kreál a hallott nótához.
A folyosón elnéz hosszában, hiszen itt van nem messze az ő szobája is, csak ellenőrzi, hogy megvan-e még az ajtó, vagy ilyesmi. Ahogy azonban lefékeznek a hetes szám előtt újra izgatottá válik, már megint gyorsan ver a szíve és zöldjei vad csillogásba kezdenek. Ajkain mosoly, mintha legalábbis valami csodabarlangba, vagy a Holyhead Harpies öltözőjébe készülne belépni. Igazán maga a szoba annyira nem is érdekli, de a helyzet…

Biccent, megköszönve az udvarias gesztust, majd idétlen vigyorral arcán lép be az előtérbe, természetesen az üvegeket megint összekoccintja és hirtelen sötétben a falat is sikerül eltrafálnia vállával. Megtorpan, de nincs ideje nagyon ismerkedni az elrendezéssel, mert hamarost ismét kezet érez magán. Fejében a másodperc tört része alatt ezernyi kép jelenik meg, de azzal a lendülettel ki is pukkan az a bizonyos álombubi, amikor az érintés átmegy tolásba. Kuncog, talán saját magán is, az orra alatt megenged magának még egy szusszanást is. Kiérve a szobarészre aztán ellép az útból, s a mardis példáját követve ő is kilép cipőjéből, de nem teszi a szekrénybe, ahogyan kabátját is kezéből egyszerűen az ágy szélére teszi. Szemei kíváncsian tekintenek körbe, a szoba majdnem olyan, mint az övé, csak minden pontosan fordítva van, s valamivel talán nagyobb.
- Mindent szépen elpakoltál? Sehol egy holttest vagy félig kipreparált állat? Vagy nem is tudom, egy megkötözött hóember? – kérdezi mosolyogva, s úgy tesz, mintha valóban keresgélne valami effélét. Természetesen ilyesminek nyoma sincsen, tekintete már inkább Seant követi, aki nagy rendezkedésbe fog, így míg ő a székeket és párnákat pakolja ki, a kis asztalhoz lépked, és kicseréli az egyik üveget a mézsörössel. Úgy van vele, poharat majd szerez a házigazda.
- Egyébként mázlista vagy. Én a kilences szobát kaptam. Erkélyem az nincs, de festői kilátásom nyílik a szomszéd mugli ház udvarára… a kukákra. Hát… nem épp a tengert idéző sós illatot érezni… - kuncog tovább, bár talán a fiú számára ez sem olyan vicces. Lényegesen fellelkesültebb, mint eddig volt, miközben Sean pakol, ő csacsog hozzá, igyekezve nem túl lelkes mosolyt prezentálni, de ez elég nehezére esik.

A kérdő tekintetre ismét csak izgatottan szusszan és kezeiben egy-egy üveg itallal indul meg az ajtó felé. Van egy kicsi gyomoridege, de próbál most már úrrá lenni rajta. Ellépve a mardekáros mellett mosolyogva felpillant rá, majd nagy összpontosítás közepette igyekszik átlépni a magasított küszöbön. Mélyet szippant a hűvös éjszakai levegőből, s szinte azonnal hátra is fordul.
- Szóóóval… megvan a mézsör – mutatja fel jobbját - …a vajsör… - most a másik keze is megemelkedik – a szobád – itt megforgatja a szemét - …és a terasz – nos, már biztosan zsebre tehet egy gúnyos dicséretet, hogy milyen ügyes, de itt megáll a tudomány. – Mit is ígértél még? – kérdezi, de már akkor eszébe is jut. Kötekedést, szóval beszélgetést és holdat. Ez utóbbiból nem biztos, hogy olyan sok várható ma este, de ki tudja.

.-= Kérdezz-felelek =-.



A pakolászás közben végre megindult az a fajta oda-vissza kapok beszélgetés, ami az utóbbi időben nem volt éppen jellemező, megkockáztatható, bár túlzás talán, magam sem tudom, még hiányzott is a dolog. Semmi bunkó megjegyzés, semmi csipkelődés, sem az ő, sem pedig az én részemről. Mindenesetre végre sikerült valamennyire feloldódnia, ez egy jó dolog, akárhonnan nézem is. Általában véve kurvára le szoktam szarni, hogy az emberek mit is gondolnak rólam, vagy minek billogoznak meg a hátam mögött, akár a szemembe mondva az általuk igazságnak vélt monológot. Mert ugyebár, minek érdekelne egy olyan szájhős véleménye, akit nemhogy nem tisztelek, de még az álatokkal sem merném egy lapon említeni az értelmisége miatt. Noha csodaszámba megy a dolog, azért akad pár személy, akinek elfogadom az álláspontját, vagy legalább meghallgatom, még akkor is, ha nem értek vele egyet. Ő pedig sikeresen beavanzsált ezen kevés személyek csoportjába, ajánlom neki, hogy ne éljen vissza a történettel, mert abból csúnya vérfürdőt szoktam rendezni. A példákat erre nem sorolnám, de van pár, ahogyan a nyaklánc is mutatja. Azt nem tudom, hogy érezte-e ezt a fajta változást, de hát ne nekem kelljen ezt is a szájába rágni, nem igaz? Azért ezt meg lehet érezni, a hozzáállásomból, a szavakból, meg amúgy is, ha van egy csepp esze feltűnik neki. A hullák, és minden egyéb preparált testrészt, valamint a kukára néző ablakot követően már végeztem a készülődéssel, és csendesen állva az erkély ajtajában komoly tekintettel, vészjósló hangot próbálva hallatni szólaltam meg.
- Hulla sajnos ma nem lesz, veled töltöm az estét!
A végén a szokásos féloldalas mosoly megcsillant. Azért elmerengtem rajta, ha ma nem hívom meg egy jó kör beszélgetésre, vajon eltettem-e volna láb alól a vén fószert, vagy megelégedtem volna csak az ujjaival. Bár, az ütés után talán a keze is leesett volna… nehéz megmondani, adott helyzetben, ha már felülkerekedtem, úgyis ösztönszerűen cselekedtem volna.

Az erkély.
A helyzet.
Ahogyan elhaladt mellettem, mosolygott egyet, követtem a tekintetemmel, és hallgattam a meg-megszakadó helyzetfelismerését. Summásan sikerült összeszednie minden alkotóelemet, mivel azonban éreztem a hűvös levegőt odakint, hát pár lépést hátrálva megfogtam az ágyra terített hatalmas pokrócot. Nem vagyok egy fázós alkat, de több, mint valószínű, hogy szükség lesz rá. A pulóver azért nem biztos, hogy elegendő így december első heteiben.
- Örülök, hogy sikerült összefoglalnod a nyilvánvalót! Gondolom megterhelő volt minderre magadtól is rájönni.
Szólaltam meg gúnyos mosollyal a pofámon, miközben felé lépdeltem. A régi, a paraszt Blaine, aki nem tudja levetkőzni a berögződött tulajdonságait. Az erkélyre érve aztán kiválasztottam az egyik széket, mert ugye bunkó vagyok, és ne a vendég válasszon már, majd leheveredve felvágtam a lábaimat a párkányra. A mellettem, alig karnyújtásnyira lévő szék támláját megkocogtatva jeleztem, hogy ő is leülhet. Amint megtette, a kezemben lévő pokróc egyik oldalát átvágtam hozzá, a másik végét pedig a lábamra takartam.
- Ígértem még Holdat, de eléggé szarul fest az égbolt!
Jegyeztem meg felfelé tekintve, meglehetősen sok felhő tarkította a fekete fellegeket.
- Meg persze az elmaradhatatlan vérszívást.
Oldalra tekintve, féloldalas mosoly kíséretében vettem el tőle a sörömet, majd a székem karfájának támasztva a kupakját, jó nagyot basztam rá. Valahogyan ki kellett nyitni. A számhoz emelve meghúztam azt, szeretem az úri dolgokat, de vannak olyan esetek, amikor jó mellőzni, mert élvezetesebb úgy.
- Kinyitom!
A korty közben már eszembe jutott, ha Shay is megpróbálja kinyitni a sajátját, az katasztrófával is végződhet. Nincs kedvem leszakadni erkélyestől, vagy habosnak lenni, elázni. Miközben az ő üvegével foglalatoskodtam, a sajátom a székem mellett a padlón landolt.
- Egy kérdés, egy válasz…
Jeleztem a beszélgetés további folyásának menetét az újabb hatalmas csattanást követően, majd odanyújtottam az italát… pohár? Ugyan, abban semmi élvezetes nincs. Odalent kötelező és kellő, de itt nem lát senki, csak akkor, ha nagyon leselkedni akar. Ez esetben, ha észreveszem, biztosan a nyakláncon landol a kibaszott szeme.
- Hajrá!
Kezdhet, kíváncsi vagyok, hogy az alapoknál fog-e indulni, vagy azonnal a közepébe vág.
Vártam.
Figyeltem.

Faggatás No.1.


Azért még nem az igazi az adok-kapok, de a barnának is hiányzik, hogy szívják a vérét, pontosabban, hogy a mardis tegye ezt. Lát valamit a stílusában, ami miatt ezeket a kis összecsapásokat sokkal jobban élvezi, s talán valahol mélyen belül azt is gondolja, hogy Sean is hasonlóan van ezzel. Másként nem valószínű, hogy ezt vetette volna be, mint mulaszthatatlan lehetőség. Talán a tánccal is azért próbálkozott be Shay korábban, mert észrevette azt a bizonyos változást. Csak, hogy a manólépések helyett, ő inkább sárkányléptekkel próbált közeledni a fiúhoz, ezt már ő is belátta, hogy hiba volt. Nem fogja fel teljes kudarcként a hoppon maradást, hiszen a történtek ellenére bezsebelt már most is néhány halvány, de látható mosolyt. Próbálkozik ő lazulni, ám ez nem olyan egyszerű, az a kis zavar és izgatottság, pedig talán elnézhető neki.

Új helyiség, talán egy fokkal nagyobb biztonságérzet, s ha azt vesszük, már nehezen tudna a lentinél jobban beégni, így sikerül oldódnia, ez látható vigyorán is, már ha elidőzne rajta bárki, s azon, ahogy lepakolgat a szoba különböző pontjain. Egyelőre nem nagyon néz körbe, hiszen az ő szobája is majdnem ugyanígy néz ki, azzal a különbséggel, hogy nála valamiért több ruha van szétdobálva az ágyon. Nem egy pedáns teremtés.
A lényeg azonban, hogy ha kisebb késéssel is, de megérkezett. Nyit is egy rá jellemző, idétlen kérdéssel, melyre nem nagyon remélt kevésbé értelmetlen választ.
- Ejnye, ezt a lelkesedést… - szúr oda a mosolyra vigyorogva. Észrevette ám, bár talán egy csöppet más jelentést társít hozzá, még a hangszín ellenére is. A vészjóslás még Seantól sem hatja meg túlságosan, pedig percekkel ezelőtt lehetett szemtanúja, hogy nem retten vissza kvázi semmitől. Legalábbis, ami az erőfitogtatást és a tesztoszteronharcot illeti. Shay azonban tudja, hogy mitől rettenne vissza, ezt ahogy a raktárbeli teljes történetet képtelen elfeledni. Pedig csak egy apró kis megjegyzés volt. Sarokba szorította.

Az erkélyen toporogva tovább vigyorogva pillant vissza, és figyeli, hova tűnik el ismét a mardis. Ő eközben felhozogatja a beígért dolgok egy részét, melyért meg is kapja a várva várt elismerést, pont abban a stílusban, amiben várta.
- Naaa… nehezedre esne egy kicsit megdicsérni, hogy vissza tudtam mondani? – neveti el magát, miközben a pokrócra terelődik tekintete. Felvont szemöldökkel, de továbbra is mosollyal kíséri el a székig és nézi végig, ahogyan leül. Még egy kicsit támasztja derekával a korlátot, szemlélődik, természetesen a kilátásnak háttal. Szeme sarkából látja még a lábakat, kedve lenne elvigyorodni, hogy zoknikat lát s nem két csónak cipőt, de tekintve, hogy az övéi csíkosak és színesek, inkább egy sóhajjal megpróbálja elütni a dolgot. Ennyire azért ő sem komolytalan.

Ha már fel van ajánlva a maradék szék, ő sem vesztegeti tovább az idejét, lévén talpai lassan elkezdik érezni a jéghideg borítást. Leül a Sean baloldalán, szabadon maradt helyre, lábait azzal a lendülettel az ülőkére emeli, majd odanyújtja a srácnak a mézsörét. Közben kiderül, hogy a Holdról le kell mondania ma estére, amivel végül is nincs olyan nagy baja, amúgy sem érdekli túlságosan, ahogy nincs oda az  Asztronómiáért sem, így az égitestekkel sem igazán törődik. Csak legyen Nap, amikor kell.
- Akkor ezzel adós maradsz nekem… - mosolyodik el, talán nem túl feltűnő, hogy nem a csillagászás iránti leküzdhetetlen vágya miatt rója ezt fel. Azt mondjuk a hülye is észreveheti rajta, hogy nagyon is jól érzi magát ebben a helyzetben. Felkészült a vérszívásra, bár tulajdonképpen ő úgy tekinti, hogy az már rég elkezdődött, ezért is nem emlegette fel. Az égre emeli tekintetét, majd valahova a távolba, ahol az utcalámpák fénye, mint megannyi drágakő csillognak egy túldíszített ékszeres dobozkán.

Mélázásából egy puffanás, majd az ismerős szisszenés zökkenti ki, erre fordul vissza, s az ivás látványától benne is tudatosul, hogy végül is ő is inna már. Még csak épp megfordul a fejében a gondolat, már ki is kerül kezéből az üveg, ő pedig szótlanul tekint utána és hagyja, hogy Blaine a saját módszerével pattintsa fel a kupakot. Neki van egy ennél csöndesebb módszere, de ezt nem osztja meg, inkább várakozó mosollyal figyeli, mit alakít a fiú.
- Néha azt hiszem, nem akarom tudni, mennyire is tartasz esetlennek és bénának… - rázza meg a fejét, mert bár nemes a gesztus, azért lássuk be, kicsit kellemetlen is. Annyira azért nem ügyetlen, de egyelőre még szórakoztatja, hogy miket meg nem tesz Sean. A saját testi épsége érdekében persze ő is valószínűleg hasonlóan igyekezne. Épp talán két perce fordult meg a fejében, hogy valami témát is fel kellene most már hozni, ha már így alakult az este, amikor a mardis megelőzi egy az övéhez hasonló ötlettel. Már megint az a széles vigyor. Ezt egészen biztosan komolyan gondolja? Tekintetéből is látszik a kérdés,s  míg visszaveszi üvegét, nyilvánosságra is hozza, mi jár a fejében.
- Sean… Sean, te tényleg azt szeretnéd, hogy faggassalak? – igazából örülhetne a lehetőségnek, elvégre nem mindennapi dolgoknak részese most, de bizonytalan – Jól meggondoltad te ezt? De ugye nem a kérdéseimbe fogsz belekötni? – némileg komolyabban kérdez vissza. Néhány pillanatig csöndben fürkészi a srác profilját, aztán végül is úgy dönt, ez egy amolyan vissza nem térő alkalom. Lelöki a pokrócot, lekecmereg székéről, s befordítja azt a mardekáros felé, majd újra visszaül, lábait törökülésbe rendezi, s visszatakarja magát. Combjaira könyökölve, mosolygós, zölden csillogó íriszekkel vizslatja még az arcát, kisvártatva aztán ismét megszólal.
- De… akkor, hogy legyen már benne valami nehézség is, nincs olyan, hogy nem válaszolsz… - igyekszik olyan komoly lenni, amennyire csak pimasz vigyorgása engedi. Bár nem igazán a kérdések mestere, legalábbis pont akkor nem jut eszébe semmi jó, amikor felkínálják neki a lehetőséget. Mágiatörin sem jutott semmi az eszébe, amivel legalább egy kicsit megszorongathatta volna a Raimbourg-libát. Ellenben Seannal kapcsolatosan érdekli néhány dolog, s most itt a remek alkalom, hogy a pletykák valóságalapjáról meggyőződhessen. Mutatóujjával ajkát kopogtatja, de mivel nincs meghátrálás, hát belevág.
- Hmm..hmm… így elsőre csak egy rém személyes kérdés jutott eszembe – kezdi komoly hangon - Mi a kedvenc színed? – talán egy pár pillanatot vár, amíg a srác is felfogja a kérdést, de abban a pillanatban el is neveti magát és kezeit védekezően emeli fel – Csak vicceltem! – figyeli az arcát, amire talán a meglepettség is kiült. Még pár másodperc múlva is kuncog, de aztán tényleg megregulázza arcizmait.
- Na, jó. Szóval öhm, tudod, mi érdekelne engem nagyon? Ez még nem a kérdés! – teszi hozzá gyorsan, bár nem tudja, hogy körre játszanak-e, de jó leszögezni, hogy ez csak egy költői kérdés volt – Szóval, hogy.. mikor lent megfogtam a kezed – áh igen, apró zavar – szóval, furi volt – zöldjei a bal kézfejre siklanak, szabad keze el is indul felé, talán, hogy újra végig simítson rajta, de úgy körülbelül félúton megtorpan és feltekint a kékekbe. Talán engedélykérően, talán csak ellenőrizni, hogy nem-e készül harapni. – Mi történt? – a simításról letett, helyette inkább a föld felé nyúl, melyből így egy igen árulkodó, körülményes mozdulat lett azért, hogy visszaadja Seannak a mézsörös üvegét.

.-= 1. felvonás =-.



A Hold hiányára való megjegyzésekor az égboltot kémlelve mosolyodtam el, és szusszantam egyet, mint amikor az ember nem hiszi el, amit hall. Persze biztosan egyértelmű volt a számára, hogy cseppet sem sértésről van szó… de hogy még én tartozzak neki. Tény, csak humormorzsaként említette, azért jó volt tudni, hogy nem szikkadt ki belőle örökre az a furcsa és megmagyarázhatatlan kedv, amitől Ő maga Shaelynn Scarborough. A sörének felbontásával adagolta be a második szösszenetet, amit magas labdaként értékeltem, egyszerűen nem lehetett kihagyni a reakciókat. Mondhatni, ha nem léptem volna rá semmit, azzal meghazudtoltam volna mindent, ami vagyok. Ennek fényében hátraszegtem a fejem, a szék támlájának döntöttem, úgy fordultam felé. Fújtam egyet azzal a tipikus, „ne tudd meg baszki” féle arckifejezéssel… a végét persze megtoldottam egy gúnyos mosollyal is, hadd fortyogjon a levében… aztán újra az égboltra tekintettem. Az egy kérdés egy válasz felajánlását, valamint a beszélgetést megindító vezényszót követően ismételten elbillentettem a fejem. Persze, nem kívántam végig ebben a nyakatekert pozitúrában leledzeni, de majd kiderül… szeretem, ha beszélgetés közben a partner engem figyel, gondolom ez oda-vissza alapon működik. Persze csak azoknál, akik ki is érdemlik ezt a kurva nagy kegyet tőlem. A többiek meg kapják be, ha nem tetszik nekik valami.

Rendezkedik.
Feltételek.
A beszélgetés gyakorlatilag attól a pillanattól kezdett komolyodni, még a mellébeszélt poén ellenére is, amikor kijelentette, ne legyen olyan, hogy nem válaszolok. Érdekes történet lesz, az egyszer már biztos, azt viszont nem tudom, a titkaim közül rábíznék-e bármit is. Esetleg, de ez egy nagyon nagy talány, mert attól a pillanattól kezdve egészen más lenne a szituáció… egy olyan dologba kerülnék, amit eleve kerültem eddig… bizonyos fokon függenék valakitől. A fogaskerekek kattogtak, és végül úgy döntöttem, a kevés is több a semminél, szükség esetén megállok majd… de amíg azt érzem, nem befolyásoló a kérdés az elkövetkezendőre tekintve, megadom a hőn áhított válaszát.
- Rendben, egy feltétellel!
Szóltam közbe még mindig a felhős égboltot kémlelve, mintha valami kurva érdekes dolog lenne rajta, holott nem, egyszerűen kellemesen elhelyezkedtem, és pihentető volt a tartás. A jobb kezem a karfán pihent, benne a sör, a balom a szék mellett lógott.
- Én is kérdezek!
Tetszik, avagy sem, mindennek ára van a mai világban, az én igaz válaszaimnak az ő igaz válaszai az ára. Persze, a kettő valószínűleg nem mérhető egy lapon, és ezzel nem az ő életét szeretném kicsinyíteni, vagy elhanyagolhatónak billogozni… mindinkább a saját szaros életem a végletekig lesajnálni.
Kérdés.
Az első.

Továbbra sem tekintettem oldalra, valahogyan éreztem, hogy nem a kedvenc színem az, ami valójában érdekli, szóval vártam, mikor óhajtja feltenni az igazit, amivel belekezd a boncolgatásomba. Visszafogott de a számára minden bizonnyal érdekfeszítő tudakolás érkezett, a kezem. Páran tudták, hogy mi is történt vele, nem az a fajsúlyú probléma, amin fennakadok. A sörömből való egyetlen hörpintést követően mindenféle szín nélkül a hangomban kezdtem bele a történetbe.
- Elsős voltam, amikor szereztem!
Tisztán emlékeztem minden egyes pillanatra. Megemelve azt a balt először megszemléltem, majd felé mutattam.
- Hét évfolyamtársamnak szemet szúrtam, máig nem tudom, miért. Elvették a Davidtől kapott nyakláncomat, és beledobták egy tűzfogóba.
A szitás tenyerem a nyakamhoz ért, az ujjaim között aztán megjelent az a bizonyos lánc. Nem, nem az ujjakkal fűzött, hanem a medállal ékelt.
- Odasétáltam, és kivettem…
Szó szerint, lángolt a talárom, megégett a kezem.
- Másnap a gyengélkedőn ébredtem. Amint felépültem, egyesével elkaptam őket.
Számomra semmi különleges nincs ebben, hiszen, ahogyan az élet diktálja, fogat fogért. Az ember nem hagyhatja magát, különben beletapossák a nagy büdös sárba, és örökre ottmarad. Az én köröm volt a következő, hát akkor jöjjön a kérdés. Kevés ember volt tisztában vele, hogy elég jó a megfigyelőképességem, és olyan dolgok is megmaradnak a fejemben, ami nem biztos, hogy másnak is. Sok tételt tudnék sorolni, de jelenleg egy ember van itt, akivel kapcsolatosan van valami, és érdekel.
- Dühös vagy a múltkori eset miatt.
Érdekes kérdés, ráadásul meglehetősen rámenős és személyes… talán nem is annyira kérdés, a hanglejtés is kijelentésnek hathatott... de hol lenne legalkalmasabb megbeszélni ezt, mint egy olyan helyen, mint ez. Az este nem mentünk volna el úgysem emellett, és ha már választani kell, hát tiszta fejjel vágjunk bele a kemény témákba, ne pedig mámorosan. Tény, hogy ő nem kezdett ennyire erőteljesen, de nyílt sisakos adok-kapokba mentünk bele, sok minden változhat az este és éjszaka után az egymásról kialakított képet illetően.

Round 2.


Talán valóban fortyognia kellene, és itt lenne az ideje felháborodnia azon, hogy a mardis nem csak bolondnak tartja, de még hozzá kétbalkezesnek is. Talán jobb lett volna, ha ez egyszer gondolatait inkább megtartotta volna sajátjának, de mily jellemző, ismét magának visz be találatot tűnődő megjegyzésével. A fejrázás tökéletesen érthető, ahogy a zavart ajakbeharapás is. Megejt a vigyorra egy grimaszt, amely meglepő mód nem azt tükrözi, hogy ’menj a francba’, inkább azt, hogy ’ezt akár reakció nélkül is hagyhattad volna’. De ugyebár akkor ő sem lenne az a Sean Blaine, akit ismer, és akihez most feljött és… ennyi. Ez a gúnyos vigyor és tekintet is része annak, amiért tulajdonképpen itt van, és ahelyett, hogy zokon venné, inkább igyekszik visszaszúrni. De erre ugyan mit lehet mondani? Tény és nyilvánvaló, rá is szolgált, bár talán el van túlozva egy kicsit. Nem baj, ahogy a nagy küzdők mondják, innen szép nyerni, s ha már azt sikerült elérnie, hogy a srác emberszámba vegye, egyszer majd azt is sikerül megmutatnia neki, hogy egy vajsörös üveget a nélkül is ki lehet nyitni, hogy szétverne hozzá egy széket. Addig azonban marad a vigyorgás, grimaszolgatás és szemforgatás.
   
Próbál módfelett magabiztosnak látszani, amikor kiszabja saját feltételét, bár ezt inkább csak egy, amolyan svédcsavarnak szánta, amikor még abban a hiszemben volt, hogy ő majd most jól kifaggathatja a srácot, bármiről. Igazán nincsenek olyan meredek kérdései talonban, legalábbis igyekszik nem olyat kérdezni, ami nem tartozik rá, de mégis érdekli. És van egy pár dolog, amit inkább nem is mer megkérdezni.
Az egyoldalú interjú reménye azonban, alig néhány másodperc után tova is száll, s immáron egy rövid alkudozásba bonyolódik, melynek a végére az sül ki, hogy végül is beszélgetni fognak, bizonyos szabályokhoz kötve. Mókás. A gondolatra el is mosolyodik, míg némileg ízlelgeti a mardis kikötését. Néhány másodpercig komolyan kételkedik abban, hogy bármi is érdekelheti a társaságát vele kapcsolatban, de minden más arról árulkodik, hogy tényleg volna kérdése.
-Tényleg? – kérdez vissza csak a biztonság kedvéért, mintha az előbb nem hallott volna jól, vagy nem győzte volna meg eléggé Sean határozottsága. Erről azonban szó sincs, csak meglepett. De végül is mi baj lehet? Már nem nagyon nézheti dilisebbnek, ahogyan bénábbnak sem mutatkozhatna már, mint amennyire idealizálva van. – Hát, végül is… miért ne?! Ezt hívják beszélgetésnek… - kuncog zavartan. De most nincs idő elpirulgatni meg ilyenek, mert most rajta van a sor. Egy fokkal ugyan nagyobb reakciót várt volna a semminél, de ő jól elszórakozik magának, és csak azért nem magával, mert az hülyén nézne ki. Szóval elsüti a maga kis gyenge poénját, s nem akad fenn azon sem, hogy ezen csak egyedül szórakozik ilyen jól. Azonban eljön a komolyság ideje is, s a maga mosolygós módján fel is ölti saját pókerarcát. Nála ez sem mosoly nélküli állapot. A cikornyásra sikerült mozdulatsort követően belső térdére könyököl jobbjával, baljában billegeti vajsörös üvegét, s végre meg is húzza. Mindenféle ügyetlenkedés nélkül kortyol hármat is, anélkül, hogy az ajkát a vákuum beszippantaná, felső ajkáról lenyalja az esetleges habot.

Figyelme aztán a színtelen hangra irányul, s ismételten jó közönségnek bizonyul, legalábbis a megfelelő részeknél kimerednek szemei, vagy ijedten húzza össze magát. Szemöldökeit összevonva, majdnem teljesen komoly arccal, kicsit csücsörítve és összeszűkített szemekkel veszi szemügyre a felmutatott kezet és már megindul ujja, hogy tevőlegesen is leellenőrizze a szóban forgó területet. Fejében minden egyes  elhangzott újabb mondat után felmerül benne legalább egy kérdés. De ezek nagy része olyan jelentéktelen közbeszólás lenne, mint például: Heten? Belenyúltál? Csak úgy? Minden ok nélkül? Satöbbi. De többek között kíváncsi lenne arra is, hogy ki az a David, vagy, hogy a sérült részen most milyen az érzékelése, ennek felfedezésére kész bevetni akár saját, nem éppen nélkülözhető ujjacskáit is. Biztosan idegesítő lenne, ha a klasszikus értelemben vett párbeszéd zajlana közöttük, meglehet, ennek elkerülése végett lett hozva az egy ide-egy oda játékszabály. A láncot is szemügyre veszi, diszkréten, de megfigyeli, azért olyat látott már, ha nem is egészen pontosan azt a darabot.
- Hát… - -tal nem kezdünk mondatot, de - …ez… hú. Biztosan nagyon fájt. Úgy értem, szóval, ha jól értettem, belenyúltál a fáklyalángba. Ez nagyon…  - az nem biztos, hogy ki fog derülni, hogy nagyon mi, ugyanis nem igazán találja rá a szavakat. Méregeti még egy pár másodpercig a heget, majd zöldjeit a kékekre vezeti.

Néhány másodpercig csöndesen mered rá, emésztgeti a hallottakat, fejben hozzáadja saját véleményét. Aztán majd, ha esetlegesen a mardekárost érdekli, mit gondol, elmondja. Igyekszik meghagyni a lehetőséget a kérdésre és már a válasz is a nyelve hegyén van.
- Mit? – nem kicsit lepődik meg, egyáltalán nem erre a kérdésre számított, így most beletelik néhány pillanatba, amíg leesik neki, miről is van szó. Nem igazán szándékozott ebbe az irányba terelni a témát, részéről azt már akkor lezárta, amikor elhagyta a poros kis raktárat. Más kérdés, hogy valóban nem beszéltek erről az óta, de nem bánta volna, ha nem is kerül elő.
- Óh, ja az – sóhajt egy nagyot, elég nyilvánvaló, hogy nem épp kedves neki a témaválasztás, ki akarna a felsüléseiről beszélni? – Nem – tart egy kis szünetet, tőle szokatlanul szűkszavú a felelet, de teljes mértékben őszinte – Nem vagyok és nem is voltam dühös – talán szorulna némi magyarázatra a helyzet, a kérdésre azonban felelt, és ennyi. Nem akar magyarázkodni. Lágyan elmosolyodik, zavarban van a téma miatt, szusszan néhányat, de sejti, hogy ennyivel nincs lezárva ez a fejezet, s igazából a kérdés felmerít benne is egyet, inkább a többit most elodázza.
- Miért gondolod? – neki is feltűnt a kérdőhangszín hiánya, kíváncsivá is teszi, miért gondolt arra Sean, hogy ő dühös volt. Sok mindent érzett, de dühöt azt egy kicsit sem. Hát, második kör, nyugtató kortyolás.

.-= 2. felvonás =-.



Ezernyi tű.
Hegek.
Amikor belenyúltam a tűzfogó lángjába… most is emlékszem arra a pillanatra, nem többre, csak amikor a tenyeremet, a kezemet, a taláromat megmarták a lángok. Olyan érzés volt, mint amikor az ember adott testrészébe egyszerre több száz tűt döfnek minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Aztán, amikor a szúrás megtörtént, még mozgatják is az átkozottakat a nagyobb kín elérése érdekében. Rettenetes fájdalmakat éltem át akkor, de nem érdekelt, ma is éppen úgy kivenném a nyakláncot, mint akkor, évekkel ezelőtt, még így is, hogy tudom, mennyire fáj. Sok minden változott azóta, és semmi sem, így lehet a legegyszerűbben összefoglalni az esztendők múlását. Pár másodpercig méláztam azon, ami utána történt, azon, ahogyan könyörögtek, hogy ne kapjanak túl nagy verést. Egyesével olyanok voltak a támadóim, mint a gyáva karmoránok, amik, ha csak meglátják az embert, azonnal menekülnek. Szitás balommal visszasüllyesztettem a nyakéket a pulóverem és pólóm alá, majd újra felé nyújtottam a kezemet… ha akarta, megvizsgálhatta, elvégre biztos voltam benne, hogy érdekes lehet. Nem lehet minden egyes nap ilyen sérülésbe botlani. Az emberek megdöbbenve szokták végigmérni, mármint az orvosok… másoknak nem igazán engedem meg a testi kontaktust.
- Fájt, de ez a fájdalom a semmi kategóriába tartozik!
Kemény kijelentés, de igaz. Noha fizikálisan eléggé sokat kivett belőlem abban a pillanatban, mára csak a szikes bőr az emléke az egésznek, se több, se kevesebb. Vannak olyan dolgok, amik ennél sokkal mélyebb sebet képesek ejteni, olyat, ami soha nem gyógyul be.
- … idióta dolog volt tőlem?
Fejeztem be a megkezdett mondatát, bár nem voltam biztos benne, hogy így akarta zárni a sorokat.
- A nyaklánc sokat jelentett, jelent és jelenteni is fog!
Ez eléggé egyértelművé tehette a számára, bármi történne, bárki próbálkozna, nagyon messze képes lennék elmenni… pedig csak egy ósdi emlékről van szó… de nekem ez többet jelent minden másnál.
A felvetés
Meglepettség.

A kijelentésszerű kérdésemet követően közel egy percre némaság ült az erkélyre, Shay csak bámult maga elé, mintha arra kértem volna, szorozza meg a nyolcszáznegyvennégyet ezerkettővel, és vonjon belőle gyököt azonnal. Végtére is, lehet, hogy a dolog bonyolultsága felért ezzel a tétellel, sőt… túl is lépte azt.
Felismerés.
Sóhaj követte, ez pedig egyértelművé tette, még mindig fájó az emlék, én pedig sikeresen téptem le a sebet a még friss sérülésről. Talán vérzik is. Nem volt szándékom, de jobb volt megbeszélni, minthogy később más rovására menjen.
Tagadás.
Egyetlen „nem” szócska érkezett válaszadásként, amelyet követően oldalra billentettem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Nem szólaltam meg, nem zárhatja le ennyivel, mert nem engedi az önérzete, sem pedig maga a téma komolysága. Vessenek ezer követ a hátamnak, de eléggé kiismertem már, volt rá elegendő időm. Talán megérezte, talán csak a másodperc töredéke alatt belátta, ennyivel nem szúrhatja ki a szemem. Halvány mosoly érkezett toldalékként a továbbra is szűkszavú feleletre. Aztán a kérdés, az ő köre.
- Utána nem beszéltél velem, kerülted a társaságom!
Tényszerű megállapítás, már csak annyi maradt le a végéről, hogy én sem beszélgettem vele. A magyarázat tisztázatlan volt, még az én szemszögemből is, hiszen, kifejtettem a véleményem, és lezártam azt a dolgot. Neki nem volt alkalma rá, elvégre távoztam a helyszínről, időnek előtt… kellett ez a mostani eszmefuttatás – még, ha kellemetlen is -, hogy ő is befejezhesse, amit akkor nem sikerült.
- Amikor lehetett volna, inkább elandalogtál…
Fintor, nem ellene szólt, inkább mellette.
- … biztos vagyok benne, hogy átértékeltél pár dolgot azóta!
Ez is tény, bár megtehettem volna, ha már a legnagyobb parasztnak tartanak a diáktársaim, hogy csak azért is letámadom valahol. Ma volt az első eset, hogy nyitott felém az ominózus este óta.
- Rosszul gondolom?
Új kör, az ő válaszadásának ideje, amelyet aztán egy kérdéssel koronázhat majd meg. Belecsaptunk a sűrűjébe… keményen és mélyen…

Round 3. < Epic Confession >



Ha már kétszer is megkísérelt egy-egy tétova mozdulattal a heghez férni, biztosra vehető, ha alkalma nyílik rá, szemügyre is veszi. Könnyebbség, hogy Sean a rendelkezésére bocsátja néhány másodpercre, így önmagát is megkíméli attól, hogy Shay a beszélgetés alatt minduntalan odanézzen. Sosem volt az a fajta, aki megbámulja az ilyesmit, amikor kicsi volt, rá is kerültek, de mindegyiket el lehetett tüntetni bűbájjal és különböző tonikokkal. Kíváncsi lenne rá, hogy vajon, ami Blaine kezén van, azt nem-e lehetett eltüntetni, vagy csak az eset emlékére meghagyatta. Az ilyen sem lenne példa nélküli.
- Nem. Vagyis… – nem tudja milyen cselekedet is ez, hiszen, ha csak magát a tényt nézi, hogy valaki belenyúl a tűzbe és szétégeti a saját kezét, akkor úgy elég idióta dolognak tűnhet. De más, ha viszont azt nézi, hogy számára igen fontos az a lánc, tökéletesen érthető. – Igazából arra gondoltam, hogy ez nagyon durva. És hát.. azt nem tudom megállapítani, hogy mennyire volt idióta – nem is kell megmondania, mert érkezik az indoklás és ezzel tökéletesen egyet is ért.  Neki pedig nem is tiszte eldönteni.
Ujjai reszketegen érnek a smirglis tapintású bőrhöz, és egészen zavarba is jön, pedig próbál elvonatkoztatni minden zavaró körülménytől. De a tény, hogy a mardis kezét cirógatja, nem tud nem tudatosulni benne. Többször végighúzza ujjbegyeit, igyekszik nem túlságosan átszellemült fejet produkálni, és még arra is törekszik, hogy megszaporodott légzése se keltsen feltűnést.
- Milyen érzés? – kérdezi kíváncsian, áthágva a szabályokat. Ugyan milyen büntetésben részesülhetne? Innia kell egy kortyot húzóra? De hát ő csak vajsört iszik, ami a varázslókra ártalmatlan. A fejét meg tán csak nem harapja le, mert kíváncsi rá, más-e az érzékelése.
Még mielőtt azonban olyan nagyon rákapna az élvezkedésre, erőt vesz magán, s ha Sean addig nem tette meg, ő maga parancsol megálljt mohó ujjainak és hátrál el. Egy utolsó nagy sóhajjal húzódik vissza és veszi vissza baljába az üvegét, az izgalmakra aztán kortyol is egyet.

Nehezére esik előszedni a témát, ennek minden jelét produkálja is, idegesen kocogtatja a vajsörös üveg nyakát, és nem válaszol azonnal. De mit van mit tenni, belement a játékba. A kérdésre megfelel, amennyire feltétlenül kellett, s szíve szerint hagyná is ennyiben a dolgot, de kíváncsisága felülkerekedik rajta. A srác pedig a megbeszélteknek megfelelően azonnal válaszol is. Lényegre törő és zavarba ejtő jó és rossz értelemben egyaránt. Egyrészt, talán jól esik neki, hogy megjegyezte, némileg még azt is beleképzeli, hogy hiányolta a társaságát, ugyan jele ennek nem volt, másrészt viszont elég kellemetlen a helyzet, mintha csak ő tehetné meg, hogy állandóan megszólítja, ha lehetősége nyílik rá.  
- Most mondhatnám, hogy te sem próbáltál épp szóba elegyedni velem, de tekintve, hogy ez korábban sem volt így, azt hiszem, fölösleges lenne. Én csak… tartottam attól, hogy esetleg kellemetlenül éreznéd magad a társaságomban – rántja meg zavarában a vállát és inkább az üveg száját kezdi el fixírozni. – vagy tudja a fene, talán attól tartottam, hogy nem is tartasz rá igényt - csak gondolatban teszi hozzá saját lesajnálását. Inkább nem akar drámázni, hogy egyébként is ugyan mit számít neki, hogy nem lóg a nyakán és nem húzza úton-útfélen valamivel.  Nem tudná megmondani, hogy jól tette-e vagy rosszul, de talán korábban még ennyire sem tudott volna lazán viselkedni, mint most. Sóhajt egy nagyot, úgy mindenre s a melengető vajsört ismét ajkaihoz emeli, de a kortyot már nem sikerül maradék nélkül a szájába vennie, és egy kevés, vékony patakban csorog le szája sarkán keresztül egészen álláig, ahol még sikerül reflexből mentenie és megakadályozni, hogy a pulóverére csöpögjön. Megköszörüli torkát és félénken kezd bele válaszába.
- Uhm, igazság szerint én nem úgy működöm, hogy az ilyesmit egyik pillanatról a másikra sikerüljön megoldanom, plusz vannak dolgok, amiket úgy gondolom, jobb hagyni, maguktól alakulni. Aztán vagy megoldódik, vagy nem. És… szóval ööhm, mondjuk úgy, hogy egy kontrollált nem szakaszban vagyok – ami azt jelenti tulajdonképpen, hogy a dolgok maximum annyiban változtak, hogy ő a vonal mögött marad. Jelen esetben egyelőre nem akarnak átértékelődni a dolgok, de most, hogy ezt így ki is mondta, egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt. Zöldjei megint inkább menekülnek az átható kék szempár elől, oka nincs rá, ennél több dolgot aligha titkolhatna.
-Zavar téged? – kérdezi felsandítva, míg állkapcsa megrándul. Úgy tűnik kezd fázni.

.-= 3. felvonás =-.



A kezem.
Engedély.
Megkapta, hogy megérinthesse, ezzel egyfajta kiváltságot élvezett, legalábbis most, ebben a helyzetben egészen bizonyosan. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy az érintkezést követően nem sérülten, vagy meggyötörve kerültek el mellőlem. Ez eredt abból, hogy nagyon nem szerettem a kontaktus ezen megnyilvánulását, mert egyszerűen feleslegesnek és üresnek véltem, másrészt, általában véve, ha valakinek tapogatni támadt kedve, azt azért tette, mert agresszív tárgyalási ritust óhajtott ellenemben. David rengetegszer megpróbálta elmagyarázni, hogy tévedek, a fizikális érintkezés nem feltétlenül rossz, ennek ellenére jobbnak láttam nem felébreszteni az alvó mennydörgőt… senkinek sem hiányzott egy fékevesztett vadállat. Nekem pedig az, hogy újra és újra meg kelljen mutatni, nem érdemes, és tökéletesen felesleges… most azonban hagytam. Mielőtt megérintett az ujjbegyeivel, a sokak által beteg, metsző kékeknek gúnyolt szempár rászegeződött. Ugyanaz az üres tekintet fogadta, ami szokta… de ott belül valami mozgott. Vajon mást fogok érezni, ha ő érinti az égett sebet, mintha egy orvos, vagy jómagam? Fizikálisan és mentálisan? Elvégre elérte azt, amit kevesen, képes vagyok érdemben társalogni vele, és nem az forog a fejemben, hogy a legszívesebben levágnám az ujjait, vagy felakasztanám, esetleg bevarrnám a száját. Soha nem merengtem el ilyen baromságokon, most sem tartott tovább az eszmefuttatás a másodperc töredékénél… de mégis előjött… noha nem szokott. Ez pedig kurvára idegesített, de nem mutattam, csak bambultam rá, majd újra a fekete égboltra. Éreztem, hogy valami motoszkál a kezemnél, és a fene sem tudja, talán más is volt.
Sóhaj.
Kérdés.
Elhúztam a kezem, az ölembe tettem, majd letéve a sörömet a földre érintettem meg a jobbommal. Semmi, továbbra is csak egy halovány valami, ami ugyan ingert küld az agynak, valaki érinti a kezet, de nem az a kifejezett, amit a normális jobbommal szoktam érezni. Ellenben akkor, amikor ő tette… furcsa. Neki is az volt, olykor oldalra pillantva a szemem sarkából láttam a megnyilvánulását… és az a halk sóhaj is igen árulkodónak bizonyult. Mintha elfelejtette volna, hogy elég jó megfigyelő vagyok… vagy nem, csak nem tudta kontrollálni a belsőt.
- Érzem, ha megérinti valaki…
Leeresztem a jobbom a pillanatokkal ezelőtt földre helyezett üvegért nyúlva.
- … és mégsem.
Nem lehet másképpen leírni, és nem is igazán akarom. Az orvosok annakidején felajánlották, hogy rendbe hozzák, de nem engedtem meg… akartam, hogy maradjon olyan amilyen. Ez is emlékeztetett arra, hogy nem szabad gyengének lenni, soha, semmilyen körülmények között. Hátraszegtem a fejem, a támla tetején megpihentetve azt. Gondolkodtam rajta, hogy felrovom neki már feltette a kérdését, de annyira belekezdett a válaszadásba, hogy nem akartam megszakítani… majd az én körömnél, legalább szívhatom kicsit a vérét.
Tények.
Csend.

Tudtam, hogy még folytatni akarja, amit elkezdett, mert nem volt kerek és teljes az egész… a szemem sarkából láttam.
- Nem, nem érzem magam kellemetlenül!
Tömör egy válasz, de végtére is, tetszik, vagy sem, ez az igazság, legalábbis az általam mindenképpen igazságnak sulykolt valami. Az első találkozásnál az első pillanatokban talán púp volt, és teher a válaszadás, vagy társalgás… mára már könnyen megy. Az pedig, ami abban a kis putris szobában történt, van így. Az élet egy kegyetlen játék, és nagyon meg kell válogatni, kiket enged az ember közelebb, vagy éppen kit akar eltaszítani. Utóbbi csoportba biztosan nem tartozott, előbbit… azt pedig nehéz eldönteni… a kurva életbe, eddig soha, senkiben sem bíztam… és nem tudom, el kellene-e kezdeni, mert mi lesz akkor, ha…
Kérdések.
Rengeteg.
Válaszok pedig nincsenek, egyelőre. A „nem tartasz rá igényt” féle mondatra nem feleltem semmilyen formában, pedig a válasz egyértelmű volt. Az egyik felem számára biztosan, a másik továbbra is üvöltött velem, marhaság, szajkózta… de már nem annyira hangosan, mint annakidején.
Hang.
Hirtelen minden gondolat és belső hang elnémult, csak az őt hallottam, amit beszél, amit makog, jobb szó híján. Most nem tekintettem oldalra, a szemem sarkából sem, csak a felhőket bámultam, és szorongattam az üveg nyakát az ujjaimmal, mintha attól minden olyanná válna, mint amilyen régen volt. Még akkor is ha szar… de egyedüli… magányos. A kérdésénél azonban megemeltem a fejemet és újra rátekintettem.
Némaság.
- Nem…
Határozott hangszín, de most először hosszú évek óta éreztem, hogy valami nem stimmel. Letettem az üveget a hideg kövezetre, lekaptam a lábaimat a korlátról, a takarót pedig félrevetettem. Szinte kirobbanva a székből léptem egy aprót, majd rákönyököltem az erkély szegélyére és megráztam a fejem.
- Igen…
Nem, abból a szempontból nem zavart, hogy hízelgő rám nézve, elvégre, ilyet eleddig soha nem mondhattam el magamról. Másrészről viszont zavaró volt igenis, mert ha engedek, akkor bizony meglesz az a sebezhető pont, amit mindig is kerültem, és aminek a kiiktatásán egész életemben küzdöttem. Elég volt abból a sok szarból, amit a nyakamba kaptam… nem volt egyszerű kiásni magam, nem is sikerült teljesen. Senkit sem akartam közelebb engedni a kelleténél, mert egy életre elegem volt az emberekből… és mégis akartam, de erről csak David tudott.
- Túlzottan hosszú ideje élem ezt az életet…
Lefelé, az utca irányába szegtem a tekintetem, majd a szikes kezemet a szemeim elé emelve folytattam.
- … nem vagyok biztos benne, hogy fel tudnám adni, vagy fel akarom-e egyáltalán.
Az emberutálat mélyen belém volt rögzülve, úgy akartam őt utálni, mint ahogyan kedvelni. Megfordulva jelenleg egyetlen, és talán a leglogikusabb kérdés merült fel bennem.
- Hogyan jött…
Lehunytam a kocsonyákat, és megdörzsöltem az érdes balommal őket, aztán végighúztam az arcomon a kezem.
- … hiszen nem vagyok az a kedvelhető fazon!
Ez már egyszer biztos, a legtöbb embernek feláll a hátán a nem létező szőr, ha meglát, vagy akár csak hall rólam valamt.

Round 4. < Epic Confession vol.2. >



Valóban megfeledkezett arról, hogy Sean jó megfigyelő, és ez a tulajdonsága nem olyan ki-be kapcsolhatós, hogy most van kedve, most nincs kedve figyelni. Ajkát beharapva, olyan gyengédséggel és érdeklődéssel simít végig újra meg újra azon a kézfejen, mintha imádott cicáját kényeztetné, pedig a felület se nem selymes, se nem dorombol. Talán, ha nem épp a mardishoz tartozna, még érdekelni sem érdekelné. De ez az apró tény rengeteget változtat a hozzáállásán, emiatt remeg is egy kicsit. A kékekkel ellentétben a zöldekben buzog a csodálat, és épp csak ’wow’ és egyéb felkiáltások hiányoznak. Van helyettük néhány ábrándos sóhaj és huncut mosoly, pajkosan csillogó szempár. Furcsa. Valóban ezzel a szóval lehetett volna a legjobban leírni, amit érzett, amíg simogatta, mintha nem is valódi bőr lenne, csak egy furcsa, idegen kesztyű. Ezért még inkább érdekes.
 Kíváncsian hallgatja végig a kérdésére adott választ, s ugyan nem felejtkezett el a játékszabályokról, újabb számára érdekes kérdés trónol már nyelve hegyén. Ám most elharapja, nem fontos, csak, mint érdekesség akart ilyesmiről beszélgetni, de a helyzet nem enged nagyon kilengéseket. Pedig újabb kérdés jutott az eszébe, szívesen feszegetné még a témát, hogy mit és hogyan érez, amikor fogni kell, vagy mondjuk húz-e, ha ökölbe szorítja és hasonló faggatózások. De nem, most nem. Majd talán máskor, egy kötetlenebb beszélgetés alkalmával, ha sikerül újra hasonló téma felé evezni és akkor esetleg majd ő is eldicsekedhet hősi sérüléseivel, amelyekből meglepő módon nem volt olyan túl sok, nyoma meg nem is maradt egynek sem. Egy fiúnak jól áll az ilyesmi, de egy lányon inkább szépséghibának számít, noha őt az ilyen hidegen hagyja… többnyire. Azért magával szemben lehetnek úgymond elvárásai a megjelenésében. Halvány, Sean számára szerencsére most láthatatlan szájhúzásokkal igyekszik gátat szabni szómenésének, és higgyük el, hogy nehezére esik. Érdekes, hogy lányokkal nem igazán tud és szeret csacsogni, de fiúkkal nem esik nehezére. Most persze az is közre játszik, hogy felettébb érdeklődik eme mardekáros példány iránt.

Sajnos a téma a magyarázattal erre a menetre le is zárul, hiszen éles váltás következik és az óvatoskodás ellenére hamar olyan téma kerül terítékre, ami nem kevés kínos percet okoz. Legalábbis Shaynek, pedig milyen kis magabiztos volt az elején. Elhitte, hogy tőle nem lehet olyat kérdezni, amire ne válaszolna szívesen. És tessék, elsőre sikerült, aztán másodikra is. Ad némi igazat, hogy nem árt letisztázni a múltkorában történteket, ám a második lépésben már korántsem csak erről van szó. A hugrás hamarosan arra eszmélhet, hogy kvázi érzéseiről kell beszélnie. Nem mintha nem mondaná el szívesen, hogy mi is van benne, hogyan viszonyul hozzá, de végül is erről van szó, mivel ő sem egészen hülye, érzékeli, hogy nem viszonzott. Ostobaság lenne még ki is beszélni magából.  Így, csak olyan rá jellemző módon körülírja, nem mond ki semmi konkrétat, és igyekszik jelezni azt is, hogy tudja ezt kezelni. Nem tökéletesen, de ő maga sem az.
Mindenesetre, jól esik neki hallani, hogy kellemetlenségről szó sincs a srác részéről sem, a határozottság pedig, amivel mindezt a tudomására hozza, valamiféle elégedettségérzéssel tölti el, el is mosolyodik. Szégyellős-vigyorral sandít fel rá..
- Ennek örülök… azt hiszem – abból a szempontból ez mindenképpen pozitív, hogy így nem kell megint kerülnie, bár talán kiderülhetett volna ez előbb is. De nem volt belekényszerítve, hogy vele legyen, mint most. Nem abban a klasszikus értelemben, de most bele van. És be kell látnia, így nem is olyan nehéz kimondani a dolgokat. Nála igaz ez a helyzet, teher alatt nő a pálma.

Szinte levegőjét visszafojtva várja meg, mit mond Sean, sok mindent ugyan a válasza sem tud befolyásolni, azon kívül, hogy a hugrás ismét olyan letargiába kerül, amilyenbe pár hónapja. Elsőre óriási kő gördül le mellkasáról, hallható, ahogy megkönnyebbülten felszusszan, és ismét elmosolyodik, zavartan, de boldogan. Éppen kezdené azt érezni, hogy ez az este aligha vehetne jobb fordulatokat -bár a srác arca nem erről tanúskodik-. Fel is pattan helyéről, Shay követi tekintetével, ahogyan a korlátra támaszkodik. A hideg fuvallattal, amelyet most érez, hogy róla is lecsúszik a félrevetett takaró, érkezik a hideg zuhany is, egy igen képében. Számított rá, de nem helyesbítésként, vagy ki tudja minek is szánja ezt most a mardekáros. A mosoly lefagy, a zavartság marad, tekintetét nem győzi ide-oda kapkodni, miközben újra, immáron lehangoltan szusszan. Az arca égővörös, fejét inkább lehajtja, a sörös üveg lábai között van, kezei pedig idegesen kezdik egymást kaparni és tördelni. Fejében azonnal az „És akkor most mi lesz?” kérdés hangzik fel, ám kétséges, hogy bokája, akinek most szegezi meredt tekintettel, meg fogja neki mondani, hiába is van olyan szólás, hogy tudja a bokám… Az övé nem tudja. Érzékeli mozgását, még azt is, hogy épp háttal van neki, látja a zoknijait mozogni, de nem néz föl egészen addig, míg megint meg nem szólal. Ő csak megköszörüli a torkát, de semmit nem mond, hallgat, és ha nehezére esik is, de felemeli a fejét. Az ő üvege is a földön végzi, megkapaszkodik a takaróban és magára húzza, egészen fel a nyakáig. Lábait átrendezi törökülésből, felhúzza őket, kezeivel térdeit öleli, s ajkát harapdálva várja a továbbiakat. A háta közepén szemel ki egy pontot, annak címzi reakcióját.
- Nem is kényszerít senki… - hangja halkabb, mint amilyennek szánta, de még hallható. Tisztában van vele, hogy ebbe ő nem szólhat bele, nem is tenné meg. Nem akar kényszeríteni semmit. Sean kérdezte, ő pedig válaszolt, így egyeztek meg. – Te kérdezted, én elmondtam – bár most így arra voksol, hogy inkább mondott volna valami mást. Valami idétlent, valami rá jellemzően együgyűt, és mosolyogtak volna egy jót a butaságán, aztán talán tovább is evickélhettek volna egy sekélyebb témával. Ha az a volna nem volna… de van… Újabb apró szájrándulás, de ez már nem a hideg miatt van, egyszerűen a kis letörtség miatt. Ajkai belső részét harapdálja, vagy épp csücsörít, grimaszolgat és emésztget.

Az újra szemtől-szemben állapottól pulzusa megint az egekbe szökik, újra elönti a forróság az arcát, de az a kis zavart mosoly most elfelejt előjönni. A kérdés is megteszi a hatását, másodpercekig csak pislog, s mintha némi számonkérést is fel lehetne fedezni a smaragdszín íriszekben. Szívesen megkérdezné, hogy valóban muszáj-e ezt megindokolnia.
-Tény… - mert valóban az, és csak hazudna, ha most leállna méltatlankodni, hogy "dehát te igen is kedvelhető figura vagy"... maximum számára az - …de nem is célod magad megkedveltetni senkivel. Valamiért megelégszel azzal, ha mindenki nagy ívben elkerül. De… - igazából sosem, egyetlen percre sem gondolkodott el azon, hogy „hogy jött”. -… én például sosem utáltalak. Ritkán utálok ismeretlen embereket, szinte mindenki semleges nálam, amíg valami olyat nem tesz, hogy elmozduljon egyik vagy másik irányba. Elsőre, ott a fúriánál… - képtelen mosoly nélkül felidézni a helyzetet - …úgy a szóváltásunk egy részéig a negatív irányba soroltalak, de leginkább az előítéletek és a híred miatt. Aztán nem tudom, elkezdett szórakoztatni, hogy ilyen utálatos vagy. Végre valaki, aki nem bókolgatott. Szerintem te is észrevetted, hogy nem haraggal váltam el… - ő még emlékszik arra a kis idegesítő puszira, amit csak azért is odapakolt Blaine úrfi arcára. - …engem szórakoztat, ha fel tudok valakit bosszantani, de senki nem mondta eddig még ki, hogy valóban mit gondol… rólam. Elkezdtem élvezni a szóváltásainkat… - és még tulajdonképpen mindig nem tért a lényegre - … és többször már vártam is, hogy végre „beszéljünk”… aztán… azt hiszem már nem csak ezért kezdtem el várni… - néhány pillanatra csöndben marad. – Igazából nem tudom a pontot, a konkrét okot, sosem gondolkodtam rajta, hogy mi volt az a valami, kialakult. Egy ideig gúnyrajzokat rajzoltam rólad, aztán már nem…. – amint megrántja vállát, esik le neki, hogy ez talán nem volt olyan közérdekű dolog, de végül is így van. Hagy néhány másodpercet, percet, megvárja, amíg Sean hozzászól, elmondja, amit szeretne, ha van hozzáfűznivalója, végül aztán, mint egy passzolva a kört kérdez.
- Van még valami kérdésed ezzel kapcsolatosan? – kérdezi kevésbé magabiztosan. Szívesen válaszol, de neki most ebben a körben, a témához kapcsolódóan nincs semmi, amit tudni szeretne. Vagyis lenne, de inkább nem akarja tudni, hogy mi a baja vele. Továbbra is a takaró alá bújva pillog rá, alatta pedig ugyanúgy játszadozik ujjaival.

.-= 4. felvonás =-.



Örült.
Most még.
Ahogyan figyeltem, megnyugvással töltötte el, hogy abszolúte nem érzem magam kellemetlenül a környezetében. Pedig valóban nem, meglehetősen kedvemre való a társasága, persze ezt kiharsogni a világ felé nem fogom természetesen. A végén még buzgómócsingnak tűnnék, olyannak, mint a tömeges nyáltenger csoportba tartozó velem egykorú hímtagok az iskolában. Maga a helyzet, amibe ezen az estén sodródtunk is tetszetős, mert itt végre a sallangmentes beszélgetésről van szó. Nem kerülgetjük a kását, a felállított törvények és szabályok is ezt segítik elő. Nincs kertelés, nincs kamu, csak a színtiszta igazság. Soha nem voltam az a mellébeszélős alkat, mindig megmondtam a magamét… ezért utáltak annyian, mint a szart… róla sem mondom, hogy hazug lenne, legfeljebb nem mond el mindent minden esetben, és nem alkot úgy véleményt másokkal szemben, ha szólnia kell, mint én. Most viszont neki sincsen kibúvó, és bármennyire kínos, vagy éppen titok, jönnie kell a válaszoknak. Nehezebb így a világ, ez tény, de sokkal tisztább, és nem ál.
A kérdése.
Furcsa.

A „zavar téged” kiejtését követően egyáltalán nem színjátékot játszva pattantam fel a székből, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy kicsit kiszellőzzön a fejem, úgy adjak választ rá. A nem szócska túlzottan hamar érkezett, és nem volt valós… eddig sem hazudtam, most sem fogok alapon érkezett a megnyilvánulás a részemről, meg persze a kérdés, ha már ezt a kőkemény játékot játsszuk. Anno Cedrahval is megtettük, csak ott más volt a szabály… ő piszkavassal én pedig lánccal ütöttem, aki talált, az mondott egy rejtett titkot, igazságot… itt most a fegyver a kérdés, ráadásul nem is akármilyen. Sokkal nagyobb ütéseket lehet vele mérni, mint a fémmel, vassal, vagy bármi mással. A szemem és arcom dörzsölése elegendő volt, hogy felpezsdítsem a vérkeringésem, kezdett hűvös lenni idekint, bár még bírtam a kiképzést.
Kényszerítés.
Szabadkozás.
Megfordultam, és mélyen a szemébe fúrtam a sajátomat, érdekelt, mit fog rá mondani, hogy a picsába ne érdekelt volna? A kezdet afféle szabadkozás volt a részéről, miszerint engem nem kényszerít senki és semmi… nem is lehet. Vörös az arca, leszegte a tekintetét, a kezeivel babrál… újra zavarban van. Nem ez volt a cél, de a jelentése egyértelmű… továbbra is érez valamit irántam. Furcsa és félelmetes, hogyan lehet megkedvelni egy magamfajta gyilkos állatot, aki jobbára azon erőlködik, hogy ne kedveljék. Úgy fest, minél utálatosabb valaki, annál többre tartják az emberek… a társadalom kifordult magából, ennyire. Ez pedig szégyenletes. Magára húzza a takarót, mintegy védelmi sánc gyanánt, pedig az most vajh kevés lesz ennél a beszélgetésnél… két fal is kevés lenne elrejteni bármit is a részéről. Én még csak-csak takargatom, bár magam sem tudom pontosan mit és miért… de próbálom feledni, vagy eltűntetni az agyamból.

Tény.
A jellemem.
Utálható egy köcsög vagyok, és ezzel egyetért… nem is tehet mást. Azzal, ha most ellenkezni kezdett volna, el is ássa magát a szememben, de így csak egy újabb szaros pontot szerzett, ami lassan, de biztosan gyarapodott az agyam elrejtett zugában, ahol az emberek aktái hevertek. Tény az is, hogy nem akarom megszerezni mások szeretetét, mert nem érdekel. Orbitális pályáról szarok az ilyesmire, erre megszívat a kurva élet. Igen, szeretem, ha elkerülnek és szeretem, ha nem kell az emberek hülyeségeit hallgatnom.
A Fúria.
Emlékszem rá, hogyne tenném… az idétlen a fa alatt kezdett rágcsálni valamit, nem is figyelve, hogy kaphat egy ostoros hátast. Nem meglepetés, hogy a negatív oldalról indultam, mindenkinél ott vagyok, legfeljebb a semmilyenséget karistolgatom… nála meg átbillentem. Nem gondoltam volna, hogy szerethető, ha marják az embert, de vannak furcsaságok.
Kulcsszó.
Bókolgatás.
Valóság.
Igazság.
Itt jött ki az, amit én is gyűlöltem, a sok kis köcsög, aki azért veri a retkes nyálát, hogy legyen mellette egy nő, vagy éppen fordítva. Tökéletesen mindegy, az életük hazugság… mert inkább hazudnak azért, hogy ne legyenek egyedül. Félnek a magánytól, és félnek a valóságtól is… én nem. Sokkal kellemesebb érzés a jelenben és realitásban élni, mint egy elképzelt világban, ahol semmi sem igaz. Az ilyenek úgy szoktak összedőlni, mint egy kártyavár. A hazugságok egymásra épülnek, míg egy apró szellő el nem fújja valamelyiket, és akkor oda minden. Felesleges, még akkor is, ha kurva fájdalmas a valóság… mert inkább érzem a fájdalmat, mint a nagy büdös rettenetes semmit. Legalább tudom, hogy élek, és nem kell szoronganom azért, amit mondok, és annak következményeitől sem.  Összehúzva a szemeimet hallgatom, a gúnyrajzokat, azt, hogy nem tudja mióta tart, csak érzi.
A kérdés.
Csend.

Hogy a picsába ne lenne kérdésem, el sem hiszem, hogy neki nincs. Még mindig tart kiadni magából azt, ami nyomja a lelkét. Addig rendben, hogy kitárulkozott az érzéseivel kapcsolatban, de egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy nincs semmi konkrét kérdése, csak ez. Oldanám a feszült helyzetet, mert valljuk meg, azért ez most az. Utálom, ha valaki meg tud fogni, és neki már másodszor sikerült igencsak rövid idő alatt. Viszont, ahogyan David mondta mindig is, a közöny és az elhanyagoltság gyakran több kárt okoz, mint a nyílt ellenszenv. Nekem kijutott a közönyből, az elhanyagoltságból, és a kedvemre való nyílt ellenszenvből is. A közvélemény reakciója nem zavart volna, sokkal jobban aggasztott, hogy ingoványos terepre tévedtem… amit rohadtul gyűlölök.
- Hunyd le a szemed!
Meglepődött, láttam rajta, hogy nem érti, most miért kell ezt.
- Bízz bennem, hunyd le!
Amint megtette, folytattam. Ez a legjobb módja, és a legegyszerűbb is, mert így nem kell a szemembe néznie. Talán könnyebben fog menni neki a válaszadás.
- El tudsz képzelni egy közös jövőt… velem?
A velem szó hangsúlya talán erősebbre sikeredett a kelleténél. Tudnia kellett neki, és én is kíváncsi voltam rá, hogy nem csak egy vágyálmot kerget… egészen biztosan engem lát-e abban az álomban. Mert, ha igen, az groteszk egy álom, és meredek, amivel tényleg nem tudom, mit is kezdhetnék. Megfeledkeztem róla, hogy hideg van, pedig kezdte csípni a bőrömet a szellő… de valahogy mellékesnek hatott az egész mellett. Mert ez kurva nagy és nem elhanyagolható, vagy félvállról vehető. Nem tudom miért, de nem. A kérdés pedig? Kőkemény, és talán váratlan is.
Merengés.
Csend.

Round 5.
< ...then the lollypop licked back >




Nem tudja, hova fog ez így vezetni, talán a végére el is jutnak valahova, amiből tud majd építkezni a későbbiekben. Egyelőre nem kapott túl sok mindent, sőt nagyjából semmit, azon kívül, hogy már megint össze van zavarodva. Előbb nem, aztán igen, a fejében továbbra is ezek a szavak váltogatják egymást, noha már túlléptek rajta. Az első pillanatokban mondhatni kétségbeesett, egyelőre azonban tartja magát, igyekszik úrrá lenni zavarán és zavarodottságán, s jobb híján annyit tud tenni, hogy vár. Kivár, talán nem is lesz szükség az összeomlásra, olyan messzinek ígérkezik még az éjszaka vége, amire a meghívása szól. Már most, ilyen rövid idő leforgása alatt sok minden történt, nem is igazán kifelé, mint inkább a fejekben. Sean sem igazán leplezi őrlődését, ám ez pont, hogy megnyugtatja a hugrást. Amúgy sem olyan ideges, ahogyan telnek a másodpercek, úgy tér vissza szokásos állapotába. Végül is most nem veszíthet semmit, a lehetőségen kívül. De legalább a végén okosabb lesz.
Más esetben, ha valamit ennyire meg kell fontolnia valakinek, az már régen rosszat jelez, de a barna képes addig eljutni fejben, hogy meglássa, ez esetben a gondolkodás pontosan, hogy jó lehet. Főként számára, hiszen nincs az, hogy azonnal elutasítja. Látható a mardison, hogy olyat tesz, amit nem szokott. És itt most egyáltalán nem rosszindulatról van szó. Épp ellenkezőleg, és ezt Shay is tudja, érzi, hogy olyan helyzetben van, amit nem mondhat el akárki magáról. Joggal érezheti, hogy elért valamit, mégis a lényeget tekintve egy centivel sem érzi igazán beljebb magát. Na jó, talán épp egyetlen centivel, hiszen elérte, hogy foglalkoztassa a téma a srácot. De kinek lenne elég ennyi, ha felcsillan a remény, hogy válaszokat kaphat. Neki sem az. Egyszerűen csak tart attól, hogy megtudja, fél, hogy azt hallja, amit nem akar. Pedig talán jobb lenne most megtudni, akár jó, akár rossz, mint tovább rágódni, szorongani, hogy de mi lenne, ha, de mi lehetne, ha esetleg végre összeszedné a bátorságát és szembe úszna azzal az árral, amit engedett, hogy ott a raktárban elsodorja. De még mindig nem tudja, érdemes-e. Ezek a gondolatok szédületes gyorsasággal villannak át agyán, s miközben beszél is, jár az agya. Az ő esetében nem lenne szerencsés túl sokat gondolkodni a válaszokon, mert azok már nem lennének őszinték. Akaratlanul is azon kezdene el gondolkodni, hogy vajon jól szerepel-e a feleletekkel, ő pedig nem ezekre törekedik. De az embernek magát adni a legnehezebb, ha közben el akar érni valamit. És ő igencsak el szeretne. Nem a helyes vagy jó válaszokat kergeti, az igazat. Legyen az bármekkora butaság, az ő. Sosem az átlagos módszerekkel közeledik az emberekhez. Sablon kérdések, sablonos formulák, unalmasak, az pedig nem ő. Sosem megy valakihez oda, hogy „helló, sziavagyok, mizu, honnan” és társai. A kötekedés és marakodás is lehet szerethető, ha az ember nem veszi magára a sértéseket. Lehet róla véleményt alkotni, de legjobban úgyis ő van tisztában saját magával.

Válaszát követően aztán ismét rajta a kérdezés sora, de még mindig attól tartva, hogy ha megkérdezi, ami fúrja az oldalát, olyat hall, amit nem akar, inkább felkínálja a lapozás lehetőségét. Hiába tudja, hogy egyszer úgyis eljön az ideje, nem érzi magát késznek rá. De erre a beszélgetésre sem érezte felkészültnek magát, mégis itt van. A takarót egyetlen dologgal szembeni „sáncként” húzza magára, ez pedig a hideg. Nincs épp kánikula, de a takaró alatt kellemes az idő. Utólag belátja, hogy kérdezhetett volna valamit, így túl hamar kerül megint rá a sor, de ezt már bebukta, most pedig megszenvedi. Ismét.

Nem igazán akaródzik neki becsukni a szemeit. Nem tart semmilyen turpisságtól, de ő a szemkontaktus híve, kivéve, amikor zavarban van. Nem is hajlik arra, hogy megtegye, de amikor megkéri a srác, hogy bízzon benne, ajkát kissé bosszúsan harapdálva teljesíti a kérést. Természetesen leselkedik, bár attól nem tart, hogy Sean most dehoppanál valahova. Az ülő pózon továbbra sem változtat, úgy összegömbölyödve, térdeit magához ölelve kuporog a széken. Nem túl kényelmes, de ő elvan így. Nem igazán kellemes a sötétségben ülni és várni, hogy mi lesz.
A kérdést hallva aztán felpattannak szemeit és olyan elképedten mered a kékekre, mintha legalábbis valami olyan vérlázítót kérdezett volna, hogy az már felfoghatatlan. Nem, nem vérlázító, bár annak fényében, hogy mit mondott korábban, eléggé meglepő és talán valahol nem is fair. Nehéz megérteni, miért kérdez ilyet, mikor közli, hogy zavarja, hogy úgy érez, ahogyan. De arra nem kíváncsi, konkrétan hogyan is érez. Nem is baj. Néhány pillanatig még látható arcán a kétkedés, mintha várná, hogy elvigyorodik a másik és közli, hogy csak egy hülye tréfa volt. Hamar egyértelművé válik, szó sincs viccről. Vesz egy nagyobb levegőt, nem tudja, visszahunyja-e a szemeit, vagy ne. Végül is úgy kezdi el, aztán ha nem bírja, hogy nem látja reakcióit, majd kinyitja.
Igazából a kérdésig nem nagyon merte ilyesmivel áltatni magát. Mármint, hogy magának és Seannak közös jövőt képzeljen el. Ugyan mire alapozva tette volna ezt? Azonban az ilyesmi messze kerüli a logikusságot, s ha ráparancsol magára az ember, hogy ne gondoljon valamire, feszt arra fog. Így hát… megesett.
Grimaszol egy keveset, összeszedi a szavakat, s kicsit úgy tűnhet, mintha most is épp azzal foglalatoskodna, hogy elképzel valamit. Ez is történik, önkéntelenül is bevillan néhány kép. Megköszörüli a torkát…
- Hát… először is ehh!- itt kiles szemhéjai alól, míg véleményt nyilvánít a kérdésről, aztán folytatja ismét lecsukott szemekkel. – Másodszor pedig, lány vagyok, elég élénk fantáziával. Sok mindent elképzeltem már, egyik dolog extrémebb vagy épp abszurdabb, mint a másik. És… szóval, ha tetszik valaki, azzal az ember általában elkezd fantáziálni. Ezzel szerintem nincs baj. Mindamellett, hogy nem is feltétlenül vezet jóra – hát eddig bírta a csukott szemezést. Zöldjei azonnal megkeresik a kékeket, és nem is tágítanak róluk. – Talán furán hangzik, de elég sok mindent elképzeltem már… veled – szégyellősen elmosolyodik, arca még mindig rózsaszín, és a helyzet sem segít ezt elmulasztani. Elég egyértelmű, milyen gondolatok is lehettek ezek…. nagyrészt. – De ne hidd, hogy olyat is! – javít gyorsan, még mielőtt valami túlfűtött dologra asszociálna Blaine. Ha erről lenne szó, már a fejére húzta volna a takarót.
- Mégis úgy gondolom, hogy az, hogy én mit képzelgek össze, nem fedi egészen a valóságot. Úgy értem… - megtorpan egy kicsit - …én jobb szeretném kipróbálni, milyen, mint elképzelni, meglehet, hogy valami egészen mást – már megint elkezdett járni a szája, bár nem kalandozik el, a lényeget meg már tulajdonképpen elmondta, és talán kicsit többet is tett. Vagyis készül tenni, egy egyszerű kis ajánlat, amit aztán vagy észrevesz Sean, vagy inkább figyelmen kívül hagy. – A puding próbája is az evés, akkor sok minden kiderülne – ködös, mégis érthető, épp amilyennek szánja. Arca majdnem leég helyéről, kicsit maga sem hiszi el, hogy kimondta.

Fészkelődik a széken, hagyja ismét emészteni a mardist, s végül leengedi lábait a talajra, a takarót a hátára teríti, lehajol, magához veszi a két üveget, majd visszaegyenesedik. Rámosolyog, feláll helyéről és azt a pár lépésnyi távolságot ő is megteszi, s valami csodával határos módon még így is képes magán tartani a takarót. Átnyújtja a mézsörös üveget, a vajsöröset a keskeny párkányra teszi, majd igazgat egy kicsit a takarón. A Shay felőli oldalon marad annyi, hogy elölről is be tudja fedni vele magát, a maradék részt pedig felajánlja a fiúnak. Igazán kíváncsi rá, elfogadja-e. Bár egész nagy a takaró, valamennyire közel kell húzódnia hozzá, hogy mindketten rendesen elférjenek, mégsem annyira szorosan, hogy túl közel legyen. Bár a hugrás nehezen tudja besaccolni, hol is az a bizonyos vonal.
- És, akkor most én jövök, azt hiszem – vesz egy nagyobb levegőt – Ha már úgyis ez volt a téma, akkor érdekelne, hogy veled, mi a helyzet? El tudnál velem képzelni… valamit? Vagy annyira elképzelhetetlen? Olyan lehetetlen? – kezébe veszi üvegét, kicsit igazgat a takarón, s míg várakozik a válaszra, kortyol néhányat a lehűlt finomságból.

.-= 5. felvonás =-.



Ellenállás.
A szemei.
Nem igazán akaródzott lecsukni a szemeit, persze nem tudta, hogy miért is kérem… ha tudja, valószínűleg maga hunyja le azokat, sőt még el is rejti a pirosló arcával együtt, nehogy láthassam. Összefontam mellkasomon a kezemet, hátsómat pedig az erkély szegélyére engedtem, úgy vártam, teljesítse a kérést, addig biztosan nem fogom felvázolni, amit szeretnék. Az unszolás aztán csak meghozta a hatását, és a széken üldögélő, takaró fogságát és melegségét élvező hugrás engedett. Az állapot nem tartós, a kérdést követően úgy pattannak fel a héjak, mintha csak megvádoltam volna valaki megölésével… pedig nem, mindösszesen kíváncsi voltam, megvan-e a leghalványabb esélye valami hülye vágyálomnak. Nem vagyok egy gyaloggalopp ember, nem vagyok olyan, mint sokan az iskolában, vagy éppen azon kívül… ezt tudnia kell… csendesen és meredt tekintettel álltam szemei izzását… mi több, a kékeket olyan mélyen a lelkébe fúrtam, ahogyan csak tudtam, hogy érezze, elég kemény súlya lesz a szavainak… és hogy én is kiszűrhessem, amit ki akarok. Magam sem tudom még mi az, de ha meglátom, biztosan rá fogok ébredni. Ingoványos terep ez, ahogyan már megvallottam magamnak, de továbbra is nyugodt maradok, mert csak úgy lehet gondolkodni, és átélni amit át kell. Talán a lélekben vájkáló hűvös szempár, talán csak a helyzet, de visszahunyta szemeit. Minden bizonnyal könnyebb lesz így a számára. Engem nem zavar a szemkontaktus, elég régóta vagyok már a pályán ahhoz, hogy csak akkor remegjen meg az ideg benne, ha valaki feltépi az arcomat és maga ráncigálja meg, mutassak már valamiféle érzelmeket.
Értékelés.
Summás.

Az első szavai a kérdésre érdekesnek hatottak… nem mondom, hogy meglepődtem, de tudtam, hogy a fintorgás nem az egésznek szól globálisan, mindösszesen annak, volt pofám ennyire nyíltsisakossá tenni a társalgást. De én már csak ilyen alpári és paraszt vagyok, szeretek beletenyerelni olyan dolgokba, amit más úgy kerülgetne, mint egy tűzfogót… elkorcsosult egy jellem vagyok, biztos, de nem is tagadom, és tagadtam soha.
Szavak.
Beismerés.
Fantáziák.
Elégséges képzelőerővel áldotta meg a sors, az már egyszer biztos, persze ezt már tudtam. Sikerült annyira kiismernem a beszélgetések és szurkálások alkalmával, hogy tudjam, nem egy hétköznapi emberke. Lényegében ha az lenne, akkor most nem ülne az erkélyemen egy széken a takarómmal fedve magát előlem… a világ elől… a kérdések elől… a hideg elől… aki átlagos az szürke, és beleolvad abba a bégető birkanyájba, akiket messzire szeretek elkerülni.
A szeme.
Kontaktus.
Az, hogy sok mindent elképzelt, értékes információ. Eszem ágában sem volt gúnyosan elmosolyodni, most valamiért nem, de azért hozzátette, hogy úgy nem. Továbbra is teljesen semmitmondó tekintettel méregettem, és kihasználtam az alkalmat, hogy újra a lelkéig fúrjam a betegszínűeket. Hallatszik igazság, ajánlat a sorok között, mégis állok csak és várok. Rengeteg dolog pereg a fejemben, az évek során sikerült már kifejleszteni a képességet, noha teljesen elmerülök a gondolataimban, olybá fest, figyelek. Az egyik énem most rettenetesen hangosan kezdett harsogni, meg akarta ölni a másikat, felül akart kerekedni, ő akarta a kontrollt. Vágyott rá, hogy arcon csapja a csajt, és elviharozzak… évekkel ezelőtt ezt tettem volna én is, de David szavai táplálták a másik oldalamat, amit eleddig nem kellett használnom. Nem tudom, akartam-e, vagy akarom-e használni, de most ő is mozgolódni kezdett, hogy valamennyi teret nyerhessen magának a másik elsöprő fölényét alább csökkentve.

Puding.
Evés.
Ezek a szavak rángattak vissza, meg a fészkelődésének a nesze. Méregettem mire készül, és amikor már lehajolt az üvegekért, a lábát pedig a hideg padlóra szegte, tisztában voltam vele, hogy idejön. Tudom, hogy ki kellene ugranom, most, amíg lehet… az üvöltős én ezt akarja… a másik meg azt szajkózza, csak a gyávák menekülnek, én pedig nem vagyok az. Soha nem voltam, nem most kellene elkezdenem… persze ehhez fogható helyzetbe nem igazán keveredtem az életemben. Más helyzetbe igen, de az ilyen ingoványos valami nagyon távol állt tőlem.
Közeledett.
Nem eresztettem le a mellkasomon összefont kezemet, nem néztem félre egy pillanatra sem, pedig akartam. Kurva szar, mert ha normális gyerekkorom lett volna, nem így állnék a helyzethez… így viszont… fullasztóvá kezdett válni a levegő, meg nem is.
A takaró.
Ott álldogált mellettem, kezembe nyomta a sörömet, és betakart. A kupis kis helyiségben is sarokba szorítva éreztem magam, most is, és nem kicsit. Megemelve az üveget mértem végig a tartalmát, majd egy nagyobb szuszt véve kihúztam belőle, ami még benne volt… több, mint a fele… de kellett, hogy a hűvös végigáramoljon rajtam.
Kérdés.
Ezernyi válasz.
Peregtek a sorok, hogy kiválasszam a megfelelőt, de nem találtam. Tele volt a faszom azzal, hogy eddig csípőből megválaszoltam minden ilyen kérdést. Sőt, kurvára nyálasnak találtam… erre most itt állok, mint egy buzi, és pislogok akár a halak.
- Soha nem gondolkodtam el a jövőn, ilyetén formán nem.
Nem hazudtam… azt megtervezi az ember, ha meg akar ölni valakit. Azt megtervezi az ember, ha vissza akar vágni valakinek… tervek kellenek, és a jövőbelátás képessége fontos, annak ellenére is, hogy a történések kiszámolhatatlanok. Legfeljebb csökkenthető a hiba százaléka.
- Különös merengeni rajta.
Oldalra fordultam egy pillanatra, majd vissza az üres üvegemre, amit a törzsem mellé eresztettem.
- Ismersz, régóta szívom a véred és fordítva.
Halovány mosoly, talán szusszanás is közben.
- Nem vagyok az a típus, aki meg tudja valósítani az álmaidat... nem vagyok az a típus aki szó nélkül tűri, ha megalázzák… nem vagyok az a típus, aki nem vág vissza, ha sérelem éri… nem vagyok az a típus, aki kéz a kézben sétálgat a barátnőjével… nem vagyok az a típus, aki viseli, ha lógnak a nyakán, és ketrecbe zárják... nem vagyok az a típus, aki rózsaszín lepleket lát… és nem vagyok olyan típus, aki szereti a rózsaszín életet…
Nem fejeztem be a mondatot, de a kérdést már beleszőttem, csak ki kellett még mondani. Elég komoly választ adtam, amiből eldöntheti, ez most jó neki, vagy nem… elegendő-e számára, ha úgy van mellette valaki, hogy tudja, bízhat benne… mégsem abban a formában, ahogyan a többi mogyoróagyú alfahím jelölt teszi. Jobb, ha tudja, és tisztában van vele, nem vagyok az a típus, aki szó nélkül tűri a manapság hatalmas divatnak örvendő kúrjunk össze-vissza mindenkivel tételt. Nem, nem tette meg, sőt, talán nem is fogja, de nem árt leszögezni. Nem szeretem a bonyolult dolgokat, egyszerűen látok mindent, mert ez vagyok és ilyen vagyok.
- … ez sem riaszt vissza?
A kérdés tulajdonképpen valamilyen szinten válasz is arra, amiről érdeklődött, amit tudni akart. Kurva nagy kockázatot vállalok vele, egyelőre így élem meg… de azt gondolom, kezelhető a kockázat. Az erkély ajtaját méregettem, és merengtem a szavaim súlyán... rajta is... biztos nekilendülnék-e egy efféle dolognak.
Vártam.
Csend.

Round 6.





Még mindig tud annak az egyszerű ténynek örülni, hogy mindez megtörténik. Szenved, mert olyan dolgokról kell beszélnie, amiket leginkább mélyen elfojt magában. Jelét is csak szerével mutatja, talán reménykedve valami reakcióban. De közben örül is, hogy kimondhatja, még ha nem is olyan könnyedén teszi. Minden kérdésnél, minden adott és kapott válasznál megdobban a szíve, teljesen függetlenül attól, számára kedvező-e az, avagy sem. Ezt addig nem is fogja leküzdeni, amíg olyan pont nem kerül a társalgás végére, amellyel kezdhet is valamit. Igazából erre vár. Hogy ne kelljen többet agyalnia, ne kelljen azon rágódnia, akkor most, hogy meg mint lesz, lesz-e egyáltalán valami, vagy tegyen le az egészről és meglódult érzéseit tegye parkoló pályára. Sajna ez sem olyan ki-be kapcsolhatós dolog, de még ebben a fázisban kis rádolgozással megoldható. Elszakadni nem szeretne, ezt tudja biztosan, ezért is nem közeledett az elmúlt időszakban, mert tudta, a mardis nem akarja. Azt sem tudja, most mi vitte rá. Tőle nem lett volna váratlan, ha megfutamodik, úgy dönt nem elég erős ilyesmit kibeszélni. Hugrás, akármikor megteheti, hogy kapitulál. De nem akar. Nem gyenge.

Bátornak érzi magát, amiért nem bujdokolt még el, szégyenkezve az érzései miatt, de tehet ő róluk?! Kifordult ízlése van, ezt már ő is tudja magáról, meg sem próbál olyan srácokkal kezdeni, akikkel az élet olyan lehetne, mint egy szelet csokitorta. Ő a citromért van oda…
Most is minden bátorságát és az idők alatt összekapargatott pofátlanságából is egy keveset összeszedi, így lépked oda az erkély szegélyéhez, zöldjei a kékek fogságában, mintha valami mágia nélküli legilimens áldozata lenne. Nem bújtatja gondolatait, se azt a kis remegő kölyökcicát, amely ott kuporog lelke mélyén, félősen pislogva a jövő felé. Térdei remegnek, de ezt a két-pár lépést sikerül átvészelnie mindenféle összecsuklás nélkül, pedig a szemibe néz. Hős. Valahol meg is könnyebbült attól, hogy felállt a székből, már kezdett olyan kínvallatós érzése támadni. Itt sincs melegebb, itt sem igazán fúj másként a levegő, mégis van itt valami, ami ott nem volt. Itt áll mellette az a bizonyos. Ha már ennyire sikerült összekaparnia magát, akkor nem is nagyon engedi el most, betakarja Seant és, ami főként jól esik neki, hogy mindezt engedi is, nem küldi a sunyiba. A kérdése adja magát, elvégre az egy dolog, hogy ő mit fantáziál össze, miket képzeleg. Nem ez a fontos, hiszen ő az, aki részéről nem sok akadály lehet. A mardis részéről azonban több van, mint száz méter gáton. De a lány elszántságát igazolandó egyesével veszegeti szépen mindet. Lehet, olykor súrolja egyiket-másikat, de elesni, elbukni egyiken sem bukik, egyelőre. Pedig rendesen próbára van téve. Nem, sajnos, nem sajnos, nem akar még elvérezni.

Kezeit ő is karba fonja maga előtt, olykor lopva felsandít a fiúra, máskor ő is belekortyol a vajsörbe. Hallgat, várja hova is fog kilyukadni a válaszban. Jót nem sejtet a kezdéssel, és a folytatást is meg kell néhányszor rágnia, lecsupaszítania, a lényeget kihámoznia. Mert persze, egyértelműek a szavak, érti is, mire gondol például a megalázás és a ketrecbe zárás alatt. De akad mérlegelnivalója. Míg a mardis maga elé mered, ő felé fordítja fejét s profilját fürkészi. Próbálja megérteni. Mert még neki is feltűnik, mennyire nagy műgonddal feszegeti az egyes témákat a másik. Érzi ő is, látja, hogy valamiféle ellenőrzésnek van kitéve, mintha valami megállapodásra készülnének, melyben a két félnek tisztáznia kell megbízhatóságát, lojalitását és egyebeket. Furcsa ez egy kicsit neki, ő ennyire nem megfontolt. Igaz, neki volt jó pár hete eldönteni, hogy mit szeretne, valóban szeretné-e, jó ötlet-e. Aztán volt arra is sok ideje, hogy megpróbálja ezeket kiölni magából. Hiába próbálta ki még a pro meg kontra, listás dolgot is, a szívecskéje nem úgy működik.

Másodpercekre csöndbe burkolózik, csak fürkész tekintetét járatja továbbra is a srácon, mázlinak éli meg, hogy nem akarja látni, kérdése nyomán milyen reakció ül ki Shay arcára. Igazság szerint egymást váltják a gondolkodós fintorok, csücsörítés, ajakpréselés vagy rágcsálás, orr és homlokráncolgatás. Nem azért nem válaszol, mert nem tudná már most, egy szóban, határozottan odamondani, hogy nem zavarja, csak akarja húzni egy kicsit. Persze, Seannal szemben az ilyen játszadozás teljesen hatástalan, de ha mással nem, hát magával elhiteti, hogy a másik idegei pattanásig feszülnek már és azért mered olyan feszesen az ajtóra, mert nem akarja, hogy ezt lássa a lány. Végül aztán mégis vesz egy nagyobb levegőt és belevág…
- Úgy érzem, te törekszel a visszariasztásomra. Nem tudom, lehet, rosszul látom, akkor elnézést. Viszont, mint mondtad ismerlek. Tapasztaltam tőled sokat, elvégre az elején nem csak olyan jókedvű nyelvélezés ment, ugyebár. Azonban, bármilyen szédült tyúk is vagyok… - kicsit elmosolyodik - …szerintem tudlak olyannak látni, amilyen vagy. Egy osztályba járunk már lassan hat éve. Láttalak az órákon, és sikerült megismernem téged azon kívül is. Ha nem így lenne, itt sem lennék. Nem is értem, miért gondolod azt, hogy nem vagyok tisztában veled. Sosem játszottad meg magad, nem vagy olyan típus sem – ismét megereszt egy halvány mosolyt. Tudja jól, hogy az, amit látott tőle nem feltétlenül jó táptalaj, hiszen azt sosem látta milyen azzal Sean, akit mondjuk, úgy igazán kedvel. Azt sem tudja, van-e egyáltalán ilyen. – Szóval, azt kell mondanom, nem, ez sem riaszt el! – még mindig biztos magában. Válaszával felmerül benne egy kérdés, amely talán sejthető is, mi lesz, mi az, amit nem tud. Azt már elmondta, milyen nem…

Kivár, igazából helyre kell tennie magában egyes dolgokat, például egy pici tüskét, melyet a vélt igyekezet szúrt belé. Kicsit tényleg azt érzi, hogy a fiú törekszik az ő elbátortalanítására.
- Khm… - megköszörüli torkát, s izgatottságában az üveget veszélyesen lóbálja – És… milyen fajta vagy? Mármint, oké tényleg ismerlek, láttam milyen vagy másokkal, milyen vagy azokkal, akik… hogy is mondjam… szóval, mondjuk velem – őszintén reméli, nem lesz baj, amiért magának egy külön kategóriát kreált - …dee az sosem láttam még, milyen vagy azzal… a lánnyal, aki… khm… aaaa… te… barátnőd? – kíváncsi, bár már az előbb utalt rá, hogy inkább kipróbálná élesben, megtapasztalná, minthogy meghallgassa vagy elképzelje, de talán sosem fogja. Kicsit talán távolabb van, mint a látóhatár, hiába ácsingózik annyira rá.

.-= 6. felvonás =-.



Néz.
Érzem.
Az emberek többségének megvan az a bizonyos hatodik érzéke, nekem bizsereg az égett balom, ha valaki szemének tüzében égek. Kellett ez a fajta sugallat, nem élem azt a nyugalmas életet, mint sokan, kialakul ez… az évek során pedig csiszolódik és fejlődik, magától. Nem fordulok oldalra, csak azt a kurva erkélyajtót bámulom, mert az biztosan tele van válaszokkal, magyarázatokkal és lehetőségekkel… persze ez nincs így, de legalább az agyamban ez a kép él. Ezernyi képzeletbeli fotókocka pereg folyamatosan, kattognak a kerekek, mi, merre, hogyan, miért, mikor, minden lehetőség, akárha valami mugli filmtekercset méregetnék. Ez általánosságban véve rossz előjel ilyen helyzetet tekintve a másik fél számára, de egy kicsit elütök az átlagtól, nálam pont az ellenkezőjét jelenti… bár a franc sem tudja. Nem hiába neveznek a többiek degeneráltnak, mindenesetre nehéz elszakadni a hosszú évek szokásaitól és berögződött mozdulataitól. A mellettem lévő nőszemély pedig pontosan ezt akarja elérni, ha nem is teljesen, de egy apró részében egészen biztos.
Hang.
Beszél.
Törekszem a visszariasztására? Igen, törekszem hát, kinek jó az, ha egy olyanfajta emberrel kell az oldalán bírnia, mint én? Nem szeretem a kötöttséget, gyakorlatilag az embereket sem igazán. Tény, akadnak kivételek, hogy legyenek, akik erősítik a szabályt. A másik nagy kérdés, mit fogok kezdeni a dologgal, meg az egésszel. Az teljesen más volt, amikor a kúriában a szolgálókkal szórakozott az ember. Érzelmek nélkül, csak a hév és élvezet vitt előre. Itt meg ugye más történetek is dominálnak, ez pedig riasztó, mondjon aki amit akar. Mit élveznek a többiek az ilyen elfuserált helyzeteken, nem értem. Én inkább sarokba szorított vadként élem meg, de most nem török úgy ki, mint a putriszobában bőséges hetekkel ezelőtt.
Énkép.
Felőle.

Az mondja, az öt év, és még ez a fél elegendő volt, hogy jól megismerjen, már amennyire a körülmények engedték számára. Igaz, az utóbbi egy év lehetett a mérvadó, hiszen ettől számolható igazán az oda-vissza kapok diskurzusok kezdete. Lehet valami a szavaiban, elvégre, ha elég figyelmes az ember, akkor észrevehet dolgokat, és elraktározhatja azokat a későbbiekre. Azonban rengeteg olyan sötét folt van az életemben, amiről nem tud… amiről még David sem tudott, mert mire elküldtem volna számára a kért írást, meghalt… és itt hagyott ebben a kibaszott világban. Egyedül. Haragszom rá, és megvetem… a másik énem pedig védi és… még most sem megy kimondani, ennyi év után. Mi a garancia, hogy ő nem teszi meg, nem dobbant a picsába? Merlinre, nehogy már úgy gondolkozzam, mint egy homár geci királyfi az iskolából. Megdöntöttem oldalra a fejem, előbb jobbra, majd balra.
Roppanás.
Gyűlölöm, ha valaki roppantja a csontjait, de ez most kimondottan jól esett, kellett is az önsanyargatás, hogy visszazökkenjek, és magam módjára pörögjenek a gondolatok. Blaines hűvös adatelemzés, de az most csődöt mondott úgy fest, logikázni kell. Nem riadt el, még a felvetett tételeket követően sem… ajánlom, hogy ne csak egy szaros kis fejezetnek szánjon, bár magam sem tudom, miként reagálnék. Ez az egész most teljesen más, soha nem volt részem ilyen, eddig baromságnak nevezett izében.

Köszörüli.
A torkát.
A kérdése jogos, bár nem kerülte el a figyelmem, hogy a mindenki más mellé egy új csoportot nyitott, amelyet a nevével fémjelzett és csak magát sorolta bele. Elnézhető bűn, elvégre fontos dologra kíváncsi, amire magam sem tudom a választ, így nemes egyszerűséggel. Az ok pedig nagyon egyszerű, honnan tudjam, ha soha nem kerestem, nem is volt barátnőm? Egy tökéletesen felesleges időpocsékolásnak véltem, púpnak a hátamon, akinek a jelenlétével sokan visszaélhetnek… tehát támadási felület. Azt pedig utálok hagyni magamon.
Mély levegő.
Erő.
Az most kellett, beszarok hogy mennyire szörnyen érzem magam… és nem a jelenléte miatt, hanem azért, mert teljesen bezavart a szürke és imádnivaló hétköznapjaimba ezzel az egésszel. Feltekintettem az égboltra, ugyanolyan felhős, mint eddig… de azért csak bámészkodtam.
- Fogalmam sincs!
Határozott kijelentés, és teljességgel igaz, hiszen ha nincs benne tapasztalat, honnan a retekből tudjam, miként viselkedem. Elemelve a pillanatra feltűnő Holdról a szemeimet rátekintettem.
- Úgyis alakítja a jövő, bár biztosan nem abba az irányba, ahogyan a többiek viselkednek!
Úgy gondolom, ezzel mindent megválaszoltam, amit kellett, az én köröm következett, hát tegyünk ennek is eleget. Mert ugyebár, felvázoltam a lehetőségeket, azokat, amelyekkel élni tud, és azokat is, amelyeket a büdös életben nem tennék.
- És te miként viselkedsz?
Tudtam mi fog következni, legalábbis fel voltam rá készülve… és mégsem. Úgy éreztem magam, mint egy Mennydörgő, amit befognak, láncra vernek, hogy aztán soha többé ne eresszék el... a másik énem pedig várta a dolgot, sőt, talán akarta is... nehéz megmondani... kemény kettősség, nem lesz egyszerű legyőzni.
Vártam.
Figyeltem.

Round 7.




Annak ellenére reménykedve tekint fel rá, hogy Sean nem cáfolja meg gyanúját. Végül is nem kell diploma az észrevételhez. Csak azt nem érti igazán, mi szükség is van az ő elriasztására, ha már egyszer tisztázták, senki sem kényszeríti. Egy egyszerű nem, vagy Hagyj békén kéréssel is mindenféle sértődés nélkül pontot tehetne a dolgok végére. Ha valóban ezt akarná. Azonban a mardis érezhető feszültsége, -melyet arcán ugyan nem igazán lehet észrevenni, de konok ajtó stírölésén és korábbi kirobbanásán a székéből, bizony tökéletesen kivehető- az, hogy hezitálásra kényszerül, valamint nem is mondott nemet, adnak némi reményt, vagyis nem is keveset. Elég sokat, mely már nem is igazán remény, inkább valamiféle biztos pont, mely sokkal többet ad, mint amit a gyengécske elijesztési kísérlet elvehetne.
A fogalmam sincs válaszon nincs mit emészteni, pedig ha jobban belegondolna, egy egész ígéretes kis konzekvenciát vonhatna le belőle. Majd később talán, ha újra és újra átfuttatja agyában, eljut arra a pontra is. Most csak továbbra is mosolygósan pillog rá, mintha előre sejtené, a felelet nem merül ki ennyiben. Ekkor jön az újabb meglepi. Bár nem érti száz százalékig a srác kijelentését, de már az első fele elég, hogy számára kedvező valamit halljon. Szíve a pillanat töredéke alatt gyorsul a gyorsról őrületes tempóra, kezét kénytelen leereszteni, s míg egyiket ökölbe szorítja, a másikkal az üvege nyakát fojtogatja. Nem igazán tudja, ugyanarra gondolnak-e most, azt sem, hogy most mi lenne a megfelelő reakció, főleg a megjegyzés második felének fényében. Nem volt még ilyen helyzetben, általában elrontotta már a dolgot valahol ott, ahol azt hitte, Seannal is elrontotta. De többnyire még addig sem jutott el senkivel, aki tetszett neki.

Szerencsére azonban a srác maga adja meg a választ a ki nem mondott kérdésre, s biztosít talán tudta nélkül, talán szándékosan lehetőséget a cselekvésre. Ám Shay nem olyan tapasztalt ezen a téren, a lecsapni való labdákat ilyen témában nehezebben veszi észre, így azt gondolva, valóban arra kíváncsi, mit mond magáról kezdi el rémesen zavarban érezve magát.
- Hát nem is tudom… - rántja meg a vállát, közben vigyorog és mintha a gondolatai is ezerrel pörögnének, mit is mondjon magáról, ha neki sem volt még barátja - …nem akarom magam sztárolni… - lányos zavarával küszködve elkapja tekintetét a kékekről, épp csak nem áll le idétlenül kuncogni, ujjait tördelgeti, majd végül visszaemeli zöldjeit Seanra. A sztárolás természetesen csak vicc, és épp folytatná, magyarázkodna vagy valami, amikor jön az a bizonyos megvilágosodás. Épp csak nem remeg be az erkély attól a dübbenéstől, amivel leesik neki a tantusz.
- Oooh… - ad hangot felismerésének, s még inkább elpirulva viszonozza a pillantásokat. Természetesen előfordulhat, sőt majdnem bizonyos, hogy a mardekárosnak eszébe sem jutott semmire utalni, semmilyen magas labdát adni neki, és semmit nem is vár el, mégis a hugrásnak ez a kis téveszméje támad, s ennek köszönhető az is, hogy vagy a legbátrabb lépést teszi meg, vagy a legbotorabbat. Üvegét óvatoskodva illeszti az erkélykorlátra, oldalra tekint, de már nem fel, hanem lefelé, s némi szuggerálást követően végül is kissé remegő ujjakkal simít végig a fiú sérült kézfején, de most nem időzik ott tovább egyetlen elnyúlt pillanatig, az üvegét szeretné, biztosan nem ragaszkodik hozzá már, hiszen réges-régen kiürült. Édes emlék a smirglis kéz érzete, ismét csak elmosolyodik, a megszerzett üveget pedig sajátja mellé helyezi. Végig megmarad ez, bár korántsem biztos abban, hogy jól teszi, amivel próbálkozni szeretne. Régóta csöndben van már, nem tudna és nem is akarna meglepetést okozni. Most nem. Nem könnyű a burkolt célzások kuszaságában eligazodni, és azokra bármit alapozni, de talán most elér valami konkrétat. Azért tart attól, hogy félreértett valamit, azonban ahhoz, hogy ezt kiderítse, kell lépnie valamit. Már megtette volna korábban is, de még mindig bizonytalan, azonban most érez magában egy kicsi merszet.

- Khm… - egy ideje már csöndben munkálkodott – nos.. – szendén felpillant ismét, csillogó zöldekkel, mint akinek most készül teljesülni egyik álma. És tényleg. Ő legalábbis ezen dolgozik. A kékekbe mélyedve, reszketegen húzódik közelebb, néhány mélyebbet pislog a srácra, bujkáló mosollyal, ajkát harapdálva teszi a múlté azt a fél karnyi távolságot, ami eddig is közöttük tátongott. Lélegzetét visszafojtva várja a pillanatot, amikor megérzi oldalán Seant, szeme megrándul, szíve ismét megdobban, és a térde már megint megremeg, a gyomra újabb bukfencet vet.
- …szeretem, ha átölelnek – motyogja , már amúgy sincs szüksége megemelni a hangját. Érezhető rajta a zavar, a bizonytalanság, de ez utóbbi nem önmagában, inkább csak a fogadtatás miatt ilyen kis félénk. Ám most már nem visszakozhat, szeretné érezni, hogy esetleg kaphat. Remél, de azt nem tudná megmondani, mi alapján. Valahogy úgy fészkeli magát, hogy a mardis hóna alatt köthessen ki, ő maga azonban nem öleli viszont, ahhoz túlságosan nyuszi egyelőre, meg a takaró sem engedi.
Megtorpan, egy picit kivár, ha a fiú arca nagyon elsötétül, innen még ki tudja húzni magát, ám ajkai bezavarnak a dolgokba, s mielőtt még eszébe jutna, hogy inkább fogja be…
- ...és, ha megcsókolnak – körülbelül ennyiben ki is merül a nagy bátorsága, ennél tovább már csak engedéllyel mer lépni, tudja ő jól, mit érdemel az a bűnös, aki engedély nélkül csókolgatja Seant. Ha nem tartaná totálisan cikinek, biztosan visszakérdezne, hogy ezt valóban kimondta-e. De most más a kérdés, amit nem kell feltennie, arcán van minden, néhány centire a mardisétól.

---

200. hsz :-*

.-= 7. felvonás =-.



Nincs üresség, most valami egészen más van helyette, ami megrémiszt… azért beszarok, halálos nyugalommal venném tudomásul, ha halálfalók támadnának meg, vagy bárki más, késsel, pálcával, fenyegetné az életem. Kurva nagy ívből tennék az úriember, vagy éppen nőszemély fejére, mert kit érdekel az életveszély? Az egész nyamvadt életünket úgy éljük le, hogy egy pillanatra sem vagyunk biztonságban… ennek ellenére sokan kiborulnak minden apró-cseprő faszságon… engem az olyan helyzetek nem tudnak felkavarni… erre itt van most ez a teljesen nyugalmasnak mondható, ami meg igen. Pedig semmi különlegeset nem kell csinálni, már ha azt nem vesszük számításba, hogy gyakorlatilag valamelyest ellentmondok mindannak, amit eleddig tettem és cselekedtem. Sokak szerint egy ökör voltam már eddig is, többek között Davidre célzok, más véleményére legfeljebb ritkán, vagy még annál is kevesebbszer adok… de a rohadt életbe, az ember ilyenekbe nem ugrik csak úgy fejest. Vannak, akik igen, de ezekre nem igazán pazarolnék sem szavakat, sem gondolatokat, váljék egészségükre, amit megfőznek, utána zabálhatják, rossz szájízzel. Annyira sarokba szorítva érzem magam, és mégsem… kibaszott ellentétek, de olyan homár, mint a sok diáktárs, na olyan biztosan nem leszek. Senki kedvéért, még Shay kedvéért sem… azzal mindennek ellentmondanék.

Zavarban van.
Érezhető.
Hallható.
A másodperc töredékére félre is pillantott, de aztán csak sikerült erőt véve magán megint belefúrnia a zöldeket az én kocsonyáimba. Nem kaptam el a sajátom, eléggé edzett voltam ezeket a helyzeteket illetően, több éves tapasztalattal és tudásanyaggal a hátam mögött nem éreztem szükségét… soha… annyira groteszk és elkorcsosult jellemmel rendelkeztem, hogy az ilyen szempárbajok már-már élvezettel töltötték el apró lelkem sötét bugyrait. Másoknál persze azért, mert tudtam, hogy az alanyokat a cifrafosás kerülgette, miközben feltette magának a kérdést, ez vajon mit akarhat? Most biztosan meg fog ölni…. Shay esetében ez más volt, itt azért nem kaptam el, mert egyrészt odabilincselt, másrészt, meg kellett adni a módját ennek az egésznek.
Az üvegek.
A sajátját az erkély párkányára helyezve vette ki kezemből az én üres üvegemet… a helye az övé mellett lett megjelölve. Pár pillanatig ugyan tartottam, kíváncsian várva, mit reagál rá, de a halovány mosolynál engedtem, hogy az ujjai kiszedjék az enyémek szorításából a nem is olyan régen még sört tartalmazó, mostanra azonban üres üvegpalackot. A sikeres hadműveletet követően aztán következett az újabb… apró torokköszörüléssel vette kezdetét a cserkésszük be Blainet akció.
Közeledett.
Hozzámért.
Bújt.

Nem szóltam semmit, csak figyeltem bambán, mint valami tökkelütött marha… akkor eszméltem fel teljesen, amikor az oldala az enyémhez fúródott, ő pedig fészkelődni kezdett, és szinte elhaló hangon közölte, szereti, ha megölelik. Bő egy évvel ezelőtt, ha külső szemlélő lettem volna, biztosan idelépek, hogy felpofozzam magam.
- Tényleg?
A kérdés magától értetődően szakadt ki belőlem, még talán egy apró fintor is kiült az arcomra. Hülyén vehette ki magát a helyzet, hiszen nem ellene akart szólni, csak előtte nem igazán csináltam ilyesmit azon okból kifolyólag, ami miatt most megteszem. Hátrahúzva a kezem csúsztattam el mögötte, majd tettem a derekára. Pár hüvelykujjal való simításszerűséget – amely közben természetesen mélyen a zöldjeibe fúrtam a sajátomat - követően a tenyerem lejjebb csúszott, valahol a dereka és a külső combja környékén állapodott meg, hogy aztán a maradék helyet is kipréselve kettőnk közül húzzam közelebb.
Megszólalt.
Alig tettem fel a kérdést, azonnal belém fojtotta a szót ezzel az apró támadással… diktátor, úgy tereli a történést, ahogyan nem átalkodik. Megrándultak egy pillanatra a ruházatán pihenő ujjak… a beteg kékek a szemeiről az ajkaira vándoroltak. Egyszerre lüktetett és harsogott bennem a sziréna, még kiugorhatok az emeletről… ugyanakkor ott sugárzott a nyugalom is, a kettő lefedte egymást… csend lett és némaság. Előre szegve a fejem érintettem meg az ajkát a sajátommal, egy pillanatra csupán… aztán hacsak egy kicsit is, de visszahúztam a fejem, várva, támadjon, ha szeretne, állok elébe. Sikerült elnyernie egy Sean Blaine bizalmát, az, hogy meg kívánja-e tartani, már csak rajta fog múlni.

Round 8.





Néha, amikor csendben vagyunk, a válaszok, amelyekre vártunk utat találnak hozzánk. Nem biztos, hogy mindig szavak kellenek a megvilágosodáshoz, olykor csak egy kiadós beszélgetés segít a megoldáshoz. És lehet, hogy amikor kifogytál a szavakból, akkor jutottál oda, ahova kellett. Mert néha minden csak akkor kezdődik, amikor csendben maradsz.
Nem könnyű ebben a helyzetben is magabiztosnak látszani, neki nem is sikerül, és az elmúlt ki tudja hány perc sem segít túl sokat, de már az is haladás, hogy nem tört össze semmit, nem esett el és nem is mondott semmi drabális ökörséget. Nem sok szó esett arról, hogy Sean mit gondol erről az egészről, sem pedig arról, hogyan viseltet egyáltalán a hugrás iránt, ami valljuk be, nem elhanyagolható információ. S talán neki is segítene. Nem öntömjénezésről van szó, de a kifejezéstelen arcon olykor fel-felbukkanó, néha gunyoros félmosoly nem árulkodik túl sokról, ahogyan a betegesen kék szempár ellenállhatatlanul tör utat magának a zöld lélektükrökben, de nem azért, hogy ott bent bármi reménykedést keltsen, egyszerűen csak éhesen kutatnak válaszok után.

Mindannak ellenére, hogy nem akart egy újabb kudarcba fulladt próbálkozást, összeszedi magát, s felkészülve majdnem mindenre, indítja meg az offenzívát. Ha most tudná, a mardis milyen vacakul érzi magát a helyzetben, biztosan, mint egy remegő nyuszi húzódna távolabb, az erkély túlsó pontjába, remélve ettől a helyzet változását. De nem veszi észre, vagy egyszerűen csak nem akarja tudata felismerni. Talán maga sem tudná, miért ösztökélték azok a szavak arra, hogy megmozduljon, s ne csak szavakkal írja körül, miként is viselkedik egy kapcsolatban. Azt maga sem tudja, a leghosszabb kapcsolata a Trimágus Tusa idején tartott karácsonyi bál napján kezdődött, majd másnap reggelre véget is ért, miután nem akart kimenni a kertbe az illetővel. Harmadikos volt, azóta inkább kerülte az ilyesmit, hanem többször is megtalálták. Azóta persze sok minden változott is, de amiket mond, azt biztosan tudja, kapcsolat ide vagy oda.
Maga is meglepődik, hogy sikerül egészen Blaine hóna alá küzdenie magát, mindenféle nehézség nélkül, hacsak azt nem vesszük ide, hogy jobb oldala szinte lebénul az érzéstől, térdei talán az eddigieknél is jobban remegnek, de még a bokájából is kimegy az erő. És azok a merően bámuló kék szemek, melyek ugyan szinte semmilyen reakciót nem mutatnak a mosolygós, izgatottságtól csillogó zöldek sokadik próbálkozására sem.  Ellenben kapnak egy visszakérdezést, és egy fintort. Ajka megrándul, még szerencse, hogy nem harapott épp rá. Az a kis csiklandozó bizsergés még mindig ott futkározik az izmaiban, bénultan mered a kékekbe, s bár ajkai beszélnek, sőt még vigyorog is, mint akinek fizettek érte, belül teljesen bénult. Nehéz az egészet átvészelni remegés nélkül, a hideg kövön ácsorogni is már inkább olyan, mintha pengéken állna az ember, de igyekszik nem törődni vele, annál is inkább, mert ha tovább mozog, biztosan elgyengül a lába és szégyenszemre csuklik össze. Bár, ez még hiányzik a produkciói közül, amelyekkel szolgáltat némi szórakozást Sean számára.
Bár sok butaság forog most az agyában, azt nem átall megjegyezni, hogy kapott egy kérdést, így majd ő köre következik. Válaszolna ő, de jelenleg a hangszálai is megbénulnak, ahogyan a szíve is szinte kihagy egy ütemet, ahogyan megérzi derekán a kezet, kissé megfeszül. Ajkai a meglepettségtől elnyílnak, szemeiből ez sugárzik, egészen úgy mered a srácra, mintha nem számított volna ilyesmire. Ez tulajdonképpen így is van. Arca egészen elpirul, még így, pulóveren keresztül is érzi, azt a néhány apró simítást, a lejjebb vezetésről nem is beszélve. Bőre úgy libabőrösödik ki egyre lejjebb, ahogyan a kéz simít végig rajta. Természetesen nem ellenkezik a közelebb húzódás ellen, noha ilyen bádogember üzemmódban a mozgás a legkellemetlenebb dolog, amit valaki tehet. Kissé ügyetlenül topog egy kicsit odébb, egy pillanatra egészen úgy érzi, hogy most veszíti el az egyensúlyát is, így a legközelebbi támasztékot felhasználva próbálja megóvni magát a kellemetlenségtől, mivel azonban az egyetlen és legközelebbi dolog maga Sean, így végül is balját valahova a rekeszizma környékére támasztja. A takaró kissé lejjebb csúszik a válláról, de még fent marad. Úgy szuszog, mint egy ijedt nyuszi, de az agya megállás nélkül dolgozik, s ahogyan feltekint rá, zöldjei egy pillanatra kalandoznak csak el az ajkaira, szinte azonnal meg is említi, ő szereti ám azt is, ha megcsókolják. Végül is, ha lúd, akkor legyen jó kövér. Telhetetlen lenne? Könnyen lehet.

Lélegzetvisszafojtva várja, hogy az ajkak az övéihez érjenek, de még mielőtt megtörténne, lehunyja szemeit. Torka elszorul, szinte egészen lefagy, egyben valami utánozhatatlan forróság kezdi el hatalmába keríteni. Az egész egy alig mérhető pillanat műve, mégis kicsalja belőle azt az elgyengült sóhajt, amelyért már a téma boncolgatásának kezdete óta fohászkodott. Akkor még mondjuk egy teljesen másik téma feldobása tudta volna ezt előidézni, de egy azért sokkalta kellemesebb.
Bár már nem érzi az ajkakat, azért még egyszer annyi ideig a szemei csukva maradnak, s eztán is nehezére esik őket kinyitni. Képtelen nem vigyorogni, ahogy a kékekbe mered, ajkát harapdálja, miközben egy óriásit sóhajt.
- Hát… akkor azt hiszem, ezt sikerült eldönteni… - utal Sean egy korábbi megjegyzésére, miszerint nem tudja, hogy képes-e, egyáltalán akar-e változtatni jelenlegi „állapotán”. Ebből legalábbis ő azt szűri le, hogy igen. Ez nem kérdés, nem vár rá választ, egyszerűen csak saját feltételezését közli. Egyelőre azonban nem igazán szeretné tudni, ha valóban így van, kihasználja azt, hogy nem távolodott el a puszi után olyan túlságosan, s a támaszkodó balt feljebb helyezve, remegő ujjakkal simít végig a borostás arcon, a kellemesen smirglis érzettől megint csak elmosolyodik, majd picit megtolva magát, eleinte kissé bizonytalanul csókolja meg. Jobbja valahova az oldalára támaszkodik, balja is lejjebb ereszkedik, a füle alá, nyakára. Fejében mindenre áthatolhatatlan köd borul, nem érzékel sem időt, sem azt, hogy a válláról a pokróc lassan lehullik. Előbb csak kóstolgatja, jóval kevesebb magabiztossággal, mint azt egyébként tenné, minden egyes pillanatban a megerősítésre várva, arra, hogy a srác visszacsókoljon.

Nem tudná megmondani, hogy egy óra telt-e el, vagy egyetlen perc, netán még annyi sem, már mohóbban falja az ajkakat, a köd azonban lassan felszáll az agyáról. Elhúzódik, ha nem is olyan nagyon, csak a szemeibe akar nézni. Kissé még kótyagos a feje, nehezen sikerül megtalálnia hangját, de amikor sikerül is csak halkan szólal meg.
- Miért? – hirtelen csak egyetlen szót képes kisajtolni magából, mintha ennek mindenre elégnek kellene lennie. Nem tudja, mennyire egyértelmű, mire utal, így nyel egy nagyobbat, s kiegészíti – Úgy értem… szóval az előbb még próbáltál elriasztani, mi változott? –? – meglehet, hogy nem a legjobb időt választotta ennek megtárgyalására, de ettől még kíváncsi rá. Izgul, de nem engedi el, nem mond le a folytatásról, reméli, emiatt nem is kell.

.-= 9. felvonás =-.


Remeg.
Bizonytalan.
Ez általánosságban véve egy tökéletesen megszokott reakció szokott lenni, ha olyan közel vagyok egy emberhez, amennyire most ő közel férkőzött hozzám… persze fizikai értelemben. És miért a bizonytalanság? Mert ebben az esetben jobbára szikrákat szoktam szórni, hatalmas pofonokat, lélekbemaró, mások számára fájó szavakat… mert az igazság rettenetesen fájdalmas, és az ember nem hallja mindenkitől úgy, ahogyan az valójában van. Mindig csak a hazugságok, hol kegyes, hol pedig akarattal teli… annyira kusza már a hálója, hogy lehetetlen lenne kibogozni egy emberöltő alatt. Ez az egész helyzet azonban most más, azért remeg, mert pont az ellenkezőjét teszem, nem bántom, mindinkább valamiféle oltalmazó szerepet töltök be, arról nem is beszélve, hogy kemény dologra készülök éppen. Ráadásul ez a ma este igaz, egyetlen hazug szó sem hangzott el… bár, az igazat megvallva kettőnk között soha… és nem is fog… tudom. Furcsa az élet játéka, ugyanazon reakció két teljesen eltérő viselkedésmódra.
Sóhaj.
Alig hallható sóhaj szakította meg a csendet, miután az ajkaihoz értem… ez pedig egyértelművé tette számomra, jó ideje ábrándozhatott már… jó ideje vonzódhatott hozzám. Azt nem mondom, hogy nem vettem észre, mert nem vagyok sem hülye, sem pedig vak. Egyszerűen nem akartam észrevenni, mert sokkalta könnyebb volt az életem, nem kellett magamon kívül mást is pesztrálnom, főleg ebben a szaros, háborútól zajos időszakban. Ennek ellenére az a bentről jövő érzésszerű valami elnyomta a vonakodásom, és utat tört… végtére is, soha nem szerettem az egyszerű dolgokat, soha nem szerettem korlátok között mozogni. Azzal pedig, ha megtagadtam volna mindezt, éppen azt tettem volna… önmagam korlátai közé szorítva magam éltem volna tovább. Ez egy új és érdekes dolog lesz a számomra, majd meglátjuk, hogyan fog menni. Eleinte biztosan nehezen és akadozóan, kiindulva abból, soha nem leszek olyan rózsaszín birka, mint azok, akik az iskolában alfahímnek tartják magukat. Csendesen figyeltem, az üvöltő, ellenkező hang is elnémult bennem.
Nyugalom.
A közelsége.

Sikerült eldönteni, ebben igaza van, sikerült eldönteni, hogy akarom ezt az egészet… a megvalósítás fázisa nehézkesebb lesz, és ezzel neki is tisztában kell lennie. Azért, mert ő ő, én pedig én vagyok, két teljesen különböző, egyes dolgokban mégis egy hullámhosszon lévő ember. Érdekes lenne feszegetni, el fogja-e viselni, hogy nálam ez a kapcsolat másképpen kezelt lesz, mint másoknál. Soha nem mondtam ki, soha nem kérkedtem vele, de egy cseppet más vagyok, mint az iskolában élő népek… jó nagy cseppet.
Mosolyog.
Nem csodálom, egy apróra tőlem is futja, bár soha nem voltam a szívből jövő vigyorok embere. Éreztem, ahogyan a keze felkúszott, majd végigsimította az államat… érdes és smirglis érzés lehetett a számára, bármennyire is házirend, nem borotválkoztam ma, elvégre szünetre megyek haza. Hagytam, hogy tegye, a kékeket pedig mélyen az övébe fúrva pihentettem.  Ugyanaz a lélekbemaró pillantás, fürkészni akartam, mit gondol, hogyan gondolkodik… de minden annyira összefolyt, hogy nem láttam azokat a dolgokat, amit ki szoktam olvasni egy emberből. Aztán feljebb kúszott, és megcsókolt.
Forróság.
Az első pillanatban nem hunytam le a szemem, csak figyeltem őt… visszahúzódó volt, és félénk… érdekes módon nem kerített hatalmába az érzés, a rémületé, mit is teszek. Halálos nyugalom, amikor minden mindegy, amikor nincs idő.
A szemem.
Lehunytam.
Lehet, hogy éppen felrúgtam a bizonyos szabályokat önmagammal szemben, de leszartam, ez most kellett, akartam. A félénk csókra határozott, mégis puha válasz érkezett, ettől pedig ő is felbátorodott. A végén már szinte mindent viszek alapon falt, és nem álltam ellent, így tettem én is. Balom, ami a külső combján pihent, a derekára kúszott vissza, szabad jobbom pedig először a nyakát simította, majd beletúrva a barna tincsekbe a tarkójára araszolt, hogy húzza, ne engedje távolodni.

Egyetlen szó.
Mosoly.
Haloványan elmosolyodtam a kérdését, és az esetlen szavakat követően. Miért változott volna bármi is azóta, dehogy változott. Ahogyan előtte, most is úgy gondoltam, nem én vagyok számára a megfelelő ember, pontosan abból kifolyólag, amilyen vagyok. Egy normális kölyök illene az oldalára, nem pedig egy ilyen degenerált állat. Egyszerűen nem vagyok meggyőződve arról, hogy a múltammal és jövőmmel megérdemlem-e azt, hogy mellettem legyen. Ez kurvára hülyén hangzik a számból, de nem akarom tönkretenni, és elrontani… mert ő jó, ha kicsit esetlenül és olykor botor módon, de jó.
- Nem változott semmi!
Ez az igazság, bízom benne, hogy nem érti félre.
- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem-e…
Ezt inkább nem is folytattam, belevágtam egy teljesen új mondatba.
- … de azt tudom, hogy akarom. Jó ideje tudom, csak magamnak sem akartam beismerni.
Újabb halovány mosoly, és egy fintor, ami magam ellen szólt, a bárgyú szavaim ellen. Mélyet szippantva a haraphatóan friss levegőből eresztettem le a jobbom, és löktem el magam az erkély korlátjától. Balom lassan kúszott felfelé, a derekáról a felkarján át az alkarra, majd onnan a kézfejére, ahogyan távolodtam.
- Menjünk be, lefagysz.
Látni lehetett az ajkain a csók előtt, színt váltottak… tény, ez pár pillanatnyi forróság felmelegítette, mégis, csalóka, hűvös van.
Húztam.
Befelé.

The Boyfriend(?)!





Megkönnyebbül, amikor csókja viszonzásra lel, puha, de határozott, érezhető, hogy ő is akarja. Shaynek ez fontos, nem akarja, hogy csak beletörődjön az egészbe. Ahogyan aztán ő oldódik és bátorodik fel, úgy a viszonzás is egyre hevesebb, ragaszkodóbb. Kezeit már nem csak támaszkodásra használja, nem bánja, nem fél hozzásimulni, balja hasonlóan a srácéhoz, forró tarkójára kúszik, és vonja magához, jobbja valahol a lapockája környékén keres fogást, s kapaszkodik meg a pulóverében. Más ez most, nem lopott csók, nincs lerohanva, épp ellenkezőleg, ő az, aki kezdeményezte. Szíve őrülten kalimpál, szinte érzi, ahogyan belül minden leáll egy percre, kettőre, ki tudja, mióta vannak így. Mellkasát egy óriási valami feszíti, amitől kvázi kiabálni, sikítani lenne kedve, persze nem most azonnal. Arca ég, annak ellenére, hogy egy hidegebb fuvallattól megremeg, de a libabőr a nyakán biztos benne, hogy Sean kezétől jött ki.
Nem kell kinyitnia szemeit, hiszen szinte ugyanazt látná. Homályos sárga fényeket egy sötét háttéren, s az ő arcát. Alig érzékelhetően szippant mélyeket az éjszakából, de nem a friss levegő miatt, de nem ám. Az illatát akarja érezni. Apró fétis.
Szívesen húzná még a percet, nyújtaná a csókot, lenne telhetetlen és pofátlan, de mégsem teszi meg. Valami nem hagyja nyugodni, és erre jobbnak látja rá is kérdezni. Szeretne tisztán látni, noha feje még kótyagos, elhúzódik, s a szemekbe néz, hogy kérdezhessen. Miután megteszi, jön csak rá, hogy nem épp jól tette fel a kérdést, és ez a javítás, bővítés ellenére sem olyanra kerekedik, ahogyan ő azt a fejében elképzelte. Mindegy, nem zavartatja ezzel magát, bízik abban, hogy olyan választ kap, ami a valódi kérdésére is válasz.
Zöldjei kutatják a kékeket, ahogyan korábban fordítva, nem válaszokért, mást keres ott. Ajkairól képtelen eltüntetni a mosolyt, bár a próbálkozást sem vitte túlzásba, minek rejtegetné, hogy mit érez? Most nem kell.

- Nem változott semmi!
- Óh… - szemöldöke felemelkedik, nem épp ezt a feleletet várta, de igyekszik nem félreérteni. Nem az a drámakirálynő, aki minden kis semmiségen kiakad. A szíve azonban sajgósan dobban egy nagyobbat, ő pedig kissé fagyottan mered maga elé. Keze is megrándul, mely még mindig a mardis nyakába kapaszkodik, de most kissé lejjebb ereszti, vállaira, felkarjára. Az egész alig pár pillanat műve és most tanácstalanul pillog. Vár valamire, legalább egy rövid magyarázatra, hogy nem is legyen esélye félreérteni. Minden hirtelen rátörő rettegését egyetlen szégyellős mosolyba tömörítve épphogy nem könyörög valamivel többért.
Ismerős szavak… Nem pont ezeket használta a kastélyban, hónapokkal ezelőtt, de a lényege ennek is ugyanaz, mint azon búcsúszavaknak. Mélyet sóhajt, arca megint változik. Fejét megingatja egy kicsit, éppen kifejtené, hogy ezt a megjegyzést már a múltkor is badarságnak tartotta, de akkor sem volt lehetősége elmondani, ahogyan most is csak arckifejezéséről olvashatók le gondolatai. Ajkait már éppen elnyitja, hogy hangot adjon véleményének, amikor Sean folytatja, ezzel beléfojtva a szavakat. Nem csak azzal, hogy megszólal, hanem azzal is, amit mond. Egy pillanatig csak tátog némán, mint a partra vetett hal, tényleg jól jönne egy kis oxigén.
- Óh.. – reagál ismét szokatlanul bőbeszédűen. Arca megint közlékenyebb, a pirulás és a mosoly, a szemragyogás és minden, ami csak lehet, előkerül, hogy kifejezzék, mennyire is tetszik neki, amit hall. A sráccal ellentétben ő egyáltalán nem tartja bárgyúnak a szavakat, sőt talán a ma este legszebb szavait hallotta.
- Akkor jó reggelt! – motyogja, a vigyorgástól alig érthetően, és az újbóli közeledés miatt egészen halkan. Nem kell nagyon megerőltetnie magát, nincs olyan távol és amolyan, ha törik, ha szakad, alapon támadja be ismét, csak egy elnyújtott pillanatra csókolja meg ismét, mert ez most úgy illett ide. Arról nem is beszélve, hogy nem viccelt azzal, amit mondott, tényleg szeret ölelve és csókolva lenni, persze csak meghitten, kettesben.

Hiába minden, hiába a csók melengető érzése, a karok védelme, a tüzelő közelség, ezek együttesen sem fognak a téli hidegen, s bármennyire is fűtve érzi magát belülről, valóban fázik egy kicsit. Ha nem is olyan lelkesen, de engedi, hogy a mardis lehámozza magáról kezeit, hátrébb lép, hogy hagyja levegőhöz jutni, és tétlenül nézi, ahogyan „sátrat bontanak”. Ez van, bele kell törődni. A gyöngéd húzásra is hamar megadja magát, és elmosolyodik a megjegyzésre.
- …mert behúztad az egész takarót… - próbál valamiféle neheztelést sűríteni hangjába, de mivel közben kuncog, így az egész csak egy játékos kötekedésnek hat. Az is, mert hát tudja ő, hogy nem a fiú hibája, hogy ő addig ficánkolt meg bújt, amíg letornázta saját pokróc hányadát a válláról, de na. Azért ettől még semmi nem fog változni. Reméli. Szereti, ha szívja a vérét. Így meg ad okot, alapot, lehetőséget a viszonzásra, a beígért vérszívásra.
Nem marad le tőle, hogy ezt biztosítsa, rá is fog kezére. Egy-két ujja, talán véletlenül, talán szándékosan „szorulnak” Sean ujjai közé, saját szabad balja viszont tudatosan simul a kézfejére. Nem satu ez, erő nincs benne, csak tartja gyengéden. A srác nyomában lépi át a magasított küszöbön, arcán továbbra is ott az a levakarhatatlan mosoly. Alig lépnek be, máris érezhető a változás, kétségtelenül kellemesebb az idő, átfagyott talpának, pedig maga az üdülés. Mielőtt a mardis kiszabadíthatná kezét és otthagyhatná, vagy ki tudja, mik a tervei, megáll. Ha nem is fizikai ereje az, ami megállíthatja a másikat, az mindenképpen, hogy ő nem mozdul, és a kezét sem hajlandó elengedni.
- Hé! – hangja lágy, az a tipikusan angolosan figyelemfelkeltő ’hé’ ez. Mosolyogva lépked közelebb, ha kialakult egy kis távolság. Félreérthető a közeledése, de erről nem tehet, azt nem tudná titkolni, mennyire odavan ettől az egésztől.
- Hazakísérsz? – kérdezi meg, amikor már elég közel van. Természetesen nem newporti otthonukra gondol, egyszerűen csak a folyosó végén lévő szobájára céloz. Továbbra is mosolyog, inkább somolyog. Nem szeretne menni, de úgy gondolja, ennek az estének jobb most véget vetni. Nem kell megijedni és a szívekhez kapni, semmi baja nincs, csak nem akar sok lenni, levakarhatatlan és hasonlók.

= Shael =



Csók.
Csók.
Ez már bizony csók-csók hátán, de nem szóltam érte, biztos voltam benne, hogy tudja, az iskolában, nagy tömeg előtt ez a fajta magatartás nem igazán fog jellemezni. Nem fogok elhúzódni, ha közeledik, de egyszerűen ilyen vagyok, ezt pedig meg kell szoknia, és alkalmazkodnia kell majd hozzá, bármennyire is nehéz lesz számára. A szavaira elmosolyodtam, a „jó reggelt” egy kicsit erős túlzás, hiszen egy ideje motoszkált már a gondolat, csak meglehetősen mélyről kellett az előtérbe vakarni, hogy foglalkozzam is vele. Tényszerű, hogy sokkal egyszerűbb volt ezelőtt az életem, de a bonyodalom sokkal ellentétben engem nem riasztott… mi több, vonzott egyre erősebben és erősebben, mert ilyen ember vagyok.
Invitáció.
A hideg elől a szobába akartam terelni, magától úgysem indult volna meg az idillikus, rózsaszín fátyollal takart világképe miatt… kellett az unszolás, amelyre mi mást is kaphattam volna, mint egy vérszívó megjegyzést. Nagyon helyes, meglepődötten – persze palástolva – vettem volna tudomásul, ha nem így tesz, azt kellett volna mondanom, Shay eltűnt… de nem, ez pedig mindenképpen dicséretes.
- Valahogyan össze kellett hozni, hogy odabújj!
Megráztam a fejem, mintha csak nem hinném el, amit mond, és rosszallásnak venném… persze erről szó sincsen, de azért, hogy megegye a fene, a szabad kezemmel jól megigazgattam magamon a meleget adó szövetet, és halovány, gúnyos mosollyal húztam a szoba bendője felé. A küszöböt átlépve azonnal érezhető volt a változás, a szoba hőmérséklete andalítóan kellemes volt az erkélyhez képest. Az ajtó természetesen meg lett bűvölve, hogy a hideget ne eressze be semmilyen formában. Ártatlan kis varázslat, de szükségszerű, szerettem, ha nyitva van legalább egy ablak a környékemen, nyugalmasabban aludtam, tevékenykedtem.
Megállt.
Húzott.

Még tettem volna pár lépést, mielőtt elengedem a kezét, de nem volt rá lehetőségem. Éreztem, hogy megtorpant… az ujjaim közé fúrt ujjai visszatartottak, persze nem kötelező jellegű volt a dolog, de megfordultam, mit is szeretne, afféle gyereknap alkalmából. Csendesen hallgattam végig a kérését, a berögződött szokásoknak köszönhetően eléggé érzelemmentes és üres tekintettel… de a kérdés akaratlan is gúnyos mosolyt csalt az arcomra. Egyrészt, magas labdát adott, amit mindenképpen kötelező lecsapnom, különben nem én lennék…  a másik pedig, hogy nem tukmálja magát. Égnek állt volna a hajam, ha nekiáll már most rimánkodni, hogy de még egy kicsit, még pár percet… nem szeretem a kuncsorgást… és úgy fest, kiismert már annyira, hogy ezt tudja. Egyre jobban magával ragad, egy, a nyakláncomon lévő bagolylábnyit talán jobban is, mint azt bevallanám neki.
- Szükségszerű!
Válaszolom egykedvűen, de még mindig gúnyosan mosolyogva. A kékek most közel sem olyan metszők, inkább pajkosak, és irritálóan gonoszak, játékosak.
- Elvégre rólad van szó!
Tényszerű megállapítás, ő Shaelynn Scarborough, ami annyit jelent, azon a pár méteren az egész világot képes romokba dönteni, mert teszem azt, megbotlik a cipőfűzőjében. A rólad szócska megfelelő hangsúlyt kapott a mondatban, hogy érezhesse a törődést, amelyet irányába tanúsítok.
- Azon a fél méteren is képes vagy apokalipszist előidézni egyetlen rossz lépéseddel!
Mivel kellően közel volt már hozzám, lassan felé szúrtam a fejem, komótosan, hadd várjon csak… aztán az utolsó pillanatban, mielőtt az ajkak összeértek volna, oldalra húztam, és a fülébe suttogva folytattam.
- Csakis utánad!
Azzal kiléptem a baljára, hogy ő nekem a jobbomra essen… etikett… alapfok. Tudtam, hogy meg fog indulni… és húz majd… hát hagytam magam.

Sonka *-*


Kissé idegen számára ez a sok mosoly Sean arcán. Nem túl gyakran van alkalma látni azt a szimpatikus görbületet ott, ennyit egyfolytában pedig főleg. El tudná nézegetni még jó darabig, elvarázsolt mosollyal és csillogó zöldekkel. Nem is az a fontos most számára, hogy mit csinálnak, hanem ez az apró kis –talán kis túlzással- csoda, amelyet önző módon saját maga érdemének tud be. Mindannak ellenére, hogy minden másnál szívesebben van a karjaiban, ér hozzá, adott esetben lop egy csókot ajkairól, ő sem az a fajta, aki a nagy közönség előtt rendezi az ilyen bensőséges pillanatokat… nem sír senki előtt, nem ölelkezik, csókolózni pedig végképp nem szeret mások előtt. Azt ugyan nem tudja még, hogy kapcsolatban is így működik-e ez nála, de nem szeret sebezhetőnek látszani, mosolya is sokszor csak páncél, amely mögé rejtheti bajait. Sokkal jobb és könnyebb, mint felelni a „mi baj?” kérdésre. Így könnyen lehet, talán ő az egyetlen ember az iskolában, „akinek sosincs semmi baja…”
Most semmi szüksége bármit rejtegetni, ennek megfelelően ér fülig a szája, s ha nem is rózsaszín fátyolos, de mindenképpen egy delíriumos kis álomvilágban érzi magát.

Egyelőre még sikerül türtőztetnie magát, lágyan kapaszkodik a mardis kezébe, huncut mód ujjai közé csempészi sajátjait, ezt természetesen már most tudja, hogy nem sokszor fogják megismételni… Könnyed léptekkel lebeg a srác után a kellemesen meleg szobába, miközben azért nem átall odaszúrni egyet. Várja, ő is csalódott lenne, ha nem kapna választ. Részéről nem a takaró az, amiért megenné a fene, sokkal inkább visszavágyna a karjai közé, ott is egész kellemes volt a hőmérséklet. Képtelen nem kuncogni a reposton, de a válasz már ott is van nyelve hegyén, ő meg nem az a fajta, aki annyiban hagyná, belemegy a játékba.
- Óóóh, milyen kis alattomos vagy… ki sem nézné belőled az ember, bár.. lehet, csak a naiv, elcsábított hugrás beszél belőlem… - cukkolja még viszont a fiút egy fintorgós mosollyal. Nem mintha Seannak annyira nagyon kellett volna taktikáznia meg ravaszkodnia, hogy Shay meginduljon, bár tény a célzást meg kellett tenni… Különben még mindig ott kuporognának a takaró alatt, mint két félős kisgyerek, csak olykor sandítva a másikra és várva a csodára. Bár nem tudni elszánta volna-e magát valamelyikük...
Talán kevesebb elégedettségre és egy hajszálnyit több meglepetésre számított, azonban gyakorlott már a témában, nem is próbálja meghökkenteni a fiút. Ehelyett ő az, aki egy kicsit meglepődik, szemöldökeit összevonja, és minden mosolya ellenére próbál morcos és megsemmisítő pillantást vetni Rá, természetesen legalább annyi komolysággal, mint amivel kapta a fricskát.
- Igazán megható az aggodalmad… - kezdi a reagálást, de a folytatás miatt elharapja. Először elvigyorodik, aztán megint megpróbálkozik a haragos arccal, de ebből sem sül ki semmi komoly. Elgrimaszolgat, miközben azért kapaszkodik abba a balba az élete árán is, néha végigsimít a smirglis kézfejen, közben azért kutatja tekintetében az esetleges rosszallást. Keresi egyelőre a reakciókat, szinte minden megmozdulását követően, mert tudni akarja, hol kell megállnia.
- Aaazért… tizenhat évet egész ügyesen kibírt körülöttem a világ… - szúrja vissza szemforgatva, alsó ajkát feljebb emeli az újabb fintorhoz, de hiába minden próbálkozása, képtelen nem mosolyogni hozzá, így persze megint csak játékos rosszallás a vége. Azt is csak azért, hogy Sean elérhesse, amit szeretne, hogy lássa, lehet cukkolni vele. Mert lehet, akinek ad a véleményére, az tudja húzni.
Hirtelen aztán lefagy, szemei egy pillanatra kimerednek, szívverése már megint emelkedik, ahogy közeledik felé. Vesz egy nagyobb levegőt, visszatartja… szemei lassan lecsukódnak, szinte már érzi, hogy újra megtörténik, de mielőtt még szemhéjai összeérhetnének, érzi, hogy valami nem stimmel. Hang csendül fülénél, érzi bőrén lélegzetét, ettől megint kirázza a hideg, nyaka lúdbőrös lesz. Reszketegen engedi ki ő is levegőt, hasonlóan ő is nyakba, és kissé csalódottan harapja be ajkát. Ez gonosz kis játék volt, arcára ki is ül az a kis neheztelés.
- Gonosz… - motyogja vigyorogva, s még akkor is rázogatja a fejét, amikor elengedi, mert ugye fel kell markolnia még cipőjét és kabátját is. Nem tart ez sem sokáig, sajnos mindene tökéletesen kéznél maradt, így néhány másodperc múlva már valóban készen áll elhagyni a szobát…

Nem igazán figyeli, hogy a srác nyújtja-e felé a kezét, vagy szeretne-e valamiféle kontaktot, épp a kabáttal bíbelődik, így csak reflexből karol bele a mardisba, az ajtó csapódása mögöttük az, ami tulajdonképpen kizökkenti. Felkapja fejét, habár nem visszakozik és mosolyog, azért ott az a kis kérdő kifejezés arcán és a halvány pirulás.
Megköszörüli torkát…
- Figyeled? – somolyog nagyon-nagyon csibészesen – már mennyit jöttünk és még semmi galiba… - szemöldökét is megvonja párszor, egy picit jobban átöleli Sean karját, de mielőtt még úgy igazán bármi kibontakozhatna, már el is érik azt a fránya kilences szobát.
Ajkát megint elkezdi harapdálni, zavartan mosolyog és pillog fel kíséretére, mígnem már elfogy a távolság. Egy szusszanást követően, fejét lehorgasztva lép előrébb és fordul szembe a fiúval, természetesen hamar fel is néz rá. Megint kezd a pulzusa az egekbe szökni és rá nem jellemző módon kezd kutakodni a szavak után. Mosolyog, de inkább csak nézi az arcát, újabbat sóhajt...
- Köszönöm ezt a... különleges estét! - motyogja talán teljesen fölöslegesen, talán nem is kellene hálálkodnia érte. Nem tudja, csak azt, hogy élvezte. Az eleje kicsit döcögősen ment, aztán meg alig tudta, mikor hol van. Még most is csak alig hiszi el, ami van. - Nem tudom, reggel összefutunk-e még... - kezdi szokásos zavarával küszködve, szégyellősen mosolyogva, valamivel halkabban. -, ha nem, akkor Kellemes Ünnepeket! - ha ez eddig nem tűnt volna fel, elég ügyetlen a búcsúzkodásban, főleg, hogy annyira nincs is kedve menni - Remélem jól fog telni a szüneted! - szíve szerint még megkérdezné, hogy esetleg írhat-e levelet, de végül is nem teszi meg. - És... vigyázz magadra! - itt persze megejt egy mosolyt, jelezvén, nem kér kommentárt, igen ő mondja ezt a mardisnak, mert bár ő az akitől elvárnánk, manapság nem lehet kivel, mikor, mi történik.
- Remélem, sikerül valahogyan átvészelned nélkülem - mert miért ne zárná így, s annak ellenére, hogy már megint majd kiugrik a szíve a helyéről, még egy ilyen kis megjegyzésre futja. - Jó éjt! - ezt már csak motyogja, mivel tesz egy tétova lépést Sean felé, megkapaszkodik gyengéden a felkarjaiban, lábujjhegyre tolja magát aztán, ha a Kedves is úgy akarja, egy hosszabb búcsúcsókot is kikövetel magának. Mindezt követően pedig még néhány pillanatig elidőzik a fiú közelében, elraktározza emlékezetében az illatát, a kék tekintetet, s azokat a mosolyokat is. Végül aztán, ha kicsit nehezére is esik, de percekkel később eltűnik a szobája ajtaja mögött.

Ez a téli szünidő a lehető legrosszabbkor jött, vagy ennek az estének kellett volna már előbb megtörténnie. Igaz, talán a kastélyban nem lehettek volna ennyire kettesben a mindenfelé felbukkanó kíváncsi portréalakok miatt és a pletykás kedvű társak miatt sem. Ott a falnak is füle van, és szeret mindenki azzal foglalkozni, amihez semmi köze, és arról pletykálni, amiről fogalma sincs, még őt is összeboronálták egy tanárral, pedig ha sejtenék mit kell elszenvednie...
A lényeg azonban, hogy egész szünet alatt azt fogja találgatni, vajon valóban megtörtént-e mindez, vagy egyszerűen csak valami nagyon mély, nagyon őrült, de valósághű álomban volt. Most leginkább így érzi magát. Mindenesetre eddig sem épp bút sugárzó arcára levakarhatatlan mosoly költözött. Még percekig az ajtó belső részének támaszkodva vigyorog a semmibe, aztán fáradtan bújik ágyba, talán még alvás közben is bágyadt mosolygással.

---

//Természetesen hagy időt mindennemű reakcióra, csak gondoltam, akkor be is fejezem :)
Köszönöm a játékot! :-* //

= Shael =



A takaróra való megjegyzésemre természetesen érkezett válasz, amit már nem pedzegettem, egy gúnyos, mégis pajkos vigyorral nyugtáztam csak… az a tipikusan Blaines féloldalas, alig odapillantós, majd mással szöszölő mozdulatsor… meg elkönyveltem magamban, a csajszi szereti, ha övé az utolsó szó. A közeljövőben erről bizonyos esetekben majd le kell mondania, bár ezt már biztosan észrevette a velem töltött csodálatos percek alatt a múltban. A miheztartás végett, én is szeretem, ha a másik utánam már nem szól. Persze én ezt úgy szoktam érvényre juttatni, hogy az illető testi épségét nem igazán tartom szem előtt… ellenben vele, aki meg annyit beszél, hogy a másik belefullad a saját mondataiba, mert ideje és ereje sincs megszólalni. Főleg a rengeteg elraktározandó információt követően.

Komolyság.
Mosolyok.
Bármennyire is szeretné, azért a helyzetből adódóan meglehetősen nehezen megy számára az a bizonyos neheztelő pillantás, amivel az apokalipszist előidéző folyosóbéli sétáját reagálja. Nem csodálkozom rajta, mégiscsak elég komoly haladást ért el velem szemben, ami önmagában hatalmas teljesítmény… tény, volt mögötte rendesen kitartás. Én is valamivel többet vigyorogtam, mint az elmúlt öt esztendőben együttvéve, de ezt betudtam annak, hogy most elvagyok a bőrömben, és nem akarom kivágni magam belőle minden pillanatban. Régen volt ilyen, nagyon régen… és hiányzott már, noha ezt soha, senkinek sem kötném az orrára. Egy ideje érett már bennem a dolog, és ma eldöntöttem, bármivel jár, persze idézőjelben bármivel, megbirkózom vele. A támadási felület, a kiszolgáltatottság egyáltalán nem érdekelt, eddig is kezeltem, ezután is ugyanúgy fog menni… csak nehezedett a pályaszint. Kihívások mindig kellenek, különben szürkülne az élet. De most nem igazán akartam ezekkel foglalkozni, elvégre itt volt Ő, aki ezelőtt is a kitüntetett figyelem kegyében részesült, ezután pedig pláne abban fog.
Simítás.
Érdes bőr.
Érzés.
Éreztem, ahogyan az ujjai párszor végigsimítottak az égett bal varos és szikes bőrlemezein, de nem úgy éreztem, ahogyan azt normál esetben, normál kézfejen szokás… mégis, kellemesen érintett, maga a tudat.
- Kisebb, nagyobb katasztrófákkal…
Nem lehetett kihagyni a megjegyzést. Tény, hogy tizenhat évet kibírt már a világ úgy, hogy a hátán hordta a két lábon járó időzített bombázót, de azért csak nem maradhatott le a fonákszerű visszaütés.
- … de valóban, még nem történt akkora mimézis okozta katarzis.
Lassan hajoltam felé, majd az utolsó pillanatban kioldalazva közöltem vele, hogy követem, megyek utána, és oltalmazom a rövid kis folyosószakaszon. Megfordult a fejemben, hogy a részeges vénség talán feljött és vár a cimboráival, de aztán kivertem a fejemből. Kapott rendesen odalent, biztos voltam abban, nem szeretné ugyanezt erőteljesebb módon rendezni idefent.
Pillantás.
Morcogó.

A kis mutatványom meghozta a várva-várt sikert, Shay neheztelő pillantással illetett, persze tudtam, hogy ez sem tart sokáig. Mélyen belerévedve a tükreibe vártam a szavait, és a reakcióit. A gonosz szó hallatán egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet, mintegy kihívást intézve felé, ezt igazán megszokhatta volna tőlem. Soha nem voltam az a kedves kis homár gyerek.
Elengedett.
Hagytam, hogy összeszedje a cókmókját, de követtem a szememmel, és bizony bő pillanatok kellettek hozzá, hogy ráébredjek, másképpen mértem végig, mint bármikor azelőtt. Amikor a fűznél találkoztunk, annakidején egy gyogyóst láttam csak. Most, azonban mint egy nőszemélyt mustráltam végig, és nem rejtettem el, mint sokan szokták. Az idomok méregetése, észrevétel, hogy a lány figyel, fej és szemek elkapása, vörösödés. Nálam nem így zajlott… egyrészt, nem igazán méregettem így senkit eleddig… most őt… de nem érdekelt, ha észreveszi… volt mit megnézni, és újraértékelni. Amikor láttam, hogy befejezte, féloldalas mosollyal csúsztattam a zsebembe az ujjaimat, de a jobbom könyökben megemeltem, hogy belém karolhasson.

Az ajtó.
Kattanás.
A kilépést követően a mágikus zár kattant egyet, jelezvén, az ajtó bezáródott, legfeljebb én nyitom ki újra. Jobbra tekintettem, a lépcsők irányába, üres volt a folyosó, kihalt és félhomályos. Elég hosszan beszélgettünk, minden elcsendesedett… többen már biztosan aludtak is, ami szintén nem kavart fel. Nyugalmas, mégis határozott léptekkel indultam meg, miközben balra tekintettem… az oldalamon Vele, hogy a szobájához kísérjem.
Köszörülés.
A torka.
Újabb szúrás, és tüske, de kell ez, különben szürkék lennének a hétköznapok, és ellaposodna minden. Azért megnyugtatott a tudat, hogy a történtek ellenére nem változott ezen a téren, kelletlen szólnom kellett volna neki. Oldalra pillantottam, üres és kifejezéstelen tekintettel… ellenben vele, nekem ment, mert nagyon berögződött az évek alatt… nehéz lesz levetkőzni az irányába.
- Nyugtával dicsérd a napot.
Alig ejtettem ki a szavakat, elértük a kilences ajtót, így megtorpantam, és engedtem a karomon, hogy kihúzza a kezét, és elém somfordálhasson. Végigkutattam az arcát a kékekkel, amit aztán mélyen a zöldjeibe fúrtam, hallgatva a szavait. Ismét bő lére eresztette, de érezhető volt, hogy nem igazán mozog otthonosan az efféle búcsúzkodásokban, és zavarban van… mindenesetre nem szólaltam meg, elvégre hadd szokja a törődést, annyira benne volt a szöszmötölésben. Miután elcsendesedett, közelebb léptem, hagytam, hogy lábujjhegyre tolja magát, akkor szólaltam meg… amikor már nagyon közel volt.
- Tényleg különleges volt, számodra és számomra is.
Halovány mosoly jelent meg, de csak rövid időre a szám szegletében.
- Reggel már nem találkozunk, nagyon korán indulok, hosszú az út. Neked is Kellemes Ünnepeket, és szünetet.
Apám, azért ilyet sem mondtam még senkinek, sőt nem is igazán szoktam ilyen szavakat használni… kellemes ünnepek… kellemes szünet… eddig azt kívántam, bár szakadna le az égbolt. Oda kell figyelnem magamra, de azért valljuk meg, megérdemli.
Szúrás.
Mosoly.
Ez kellett a végére, mint alkoholistának a szokásos reggeli felese, vagy éppen az esetünkben esti, éjszakai. A füléhez tolva az ajkaimat suttogtam a kagylóba.
- Majd igyekszem túlélni, tégy te is így. Jó éjt!
Nem nyomtam puszit az arcára, vagy a nyakára, a füle alatt, az állkapcsa oldalába haraptam egy aprót, csakazértis… ha már lúd, akkor legyen kövér fajta. Ezt követte a hosszas csókjelenet, amely minden szappanoperában megállta volna a helyét, mégis úgy voltam vele, jöjjön, mert Tőle jól esik.
Kacsintás.
Intés.

Lassú léptekkel hátráltam, aztán sarkon fordulva a szobám felé vettem az irányt, hogy elheveredjek az ágyamon. Nem voltam benne biztos, hogy tudni fogok aludni, van mit kiértékelni, és van min gondolkodni, elvégre egy teljesen újfajta félév fog rám köszönteni.

---

// Köszöntem a játékot! ;) //