Roxfort RPG

A Griffendél számára fent tartott topic az edzések levezetéséhez.

Végre sikerül kifognunk egy olyan napot mikor nem épp orkán erejű szél volt. Ami mondjuk edzés szempontjából, nem volt rossz, hisz előfordulhat, hogy a meccsen is hasonló időjárást fogunk ki, de azért kezdett már kicsit idegesítővé válni. Főleg, hogy elég nehezen lehetett egyeztetni az edzéseket a DS-sel. Meg akkor ott voltak a drága tanárjaink akik fittyet hánytak arra, hogy nekünk készülni is kellene a meccsekre, ha csak nem az a szándékuk, hogy esetleg több méter magasságból lezuhanjunk a mélybe, ami persze nem lenne rossz, hisz talán megtanulhatnánk seprű nélkül repülni. Ez mindenki vágya, nem? Meg egy csodás műsort varázsolhatnánk Piton és a Mardekárosok szeme elé. Ugye milyen csodás lenne?
Na azt hiszem megint szarkasztikus voltam egy csöppet, de tényleg elegem volt már abból, hogy nem tudunk eleget edzeni. Ráadásul vészesen közeledett a következő meccsünk időpontja. Én pedig meg akartam nyerni azt a kupát. Nagyon jó kis csapat állt össze, igaz az utolsó meccsünkhöz képest Amyn és rajtam kívül senki nem maradt a kezdeti felállásból, de nagyon meg voltam elégedve a mostani felhozatallal, még ha ezt nem is nagyon kötöttem az orrukra. Majd kapnak dicséretet ha túl leszünk a következő meccsünkön és győztesen szállhatunk körbe a Stadionban. Addig viszont elégedjenek meg azzal amit kapnak.
Na jó talán kicsivel lehettem volna biztatóbb és kevésbé szadista, ahogy Mary szokott fogalmazni, de nem akartam, hogy szétessen a csapat. És tényleg szinte mindenki teljesen új játékos volt. Ginny volt az egyetlen az újak közül, akinek volt tapasztalata. Miután tavaly ő játszott Harry helyett, miután Umbridge eltiltotta. Most pedig a mi hőn szeretet fogónkat leküldtem a kispadra, mert nem voltam hajlandó tovább elviselni az érzelmi kötöréseit. Elegem volt abból, hogy a legváratlanabb időkben jön rá valami hülyeség, és akkor se szó se beszéd, vagy eltűnik, vagy ami a rosszabb kioktat. Na ezt nem tűröm. Mondjuk teljesen megértem miért voltak ezek az érzelmi kitőrése. Volt neki elég baja az állandó cseszegetéseim nélkül is. De én meg maximalista voltam és mindenkitől elvártam a száztíz százalékot, még tőle is. Hiába volt magasan a legjobb játékos és a legtapasztaltabb, nem kivételeztem senkivel. Még vele sem.
De ez nem jelenti azt, hogy szemétkednie kellene. Nincs annak semmi értelme, ha minden második edzésen összekapunk valamin. A DS-t ő irányította a kviddicset én. Én nem szóltam bele abba, akkor elvárom hogy ő sem tegye, vagyis tegye csak nem ilyen stílusban.
Na de az emberek jönnek és mennek, ezen nem fogunk fent akadni. Harry jelenleg nincs, de van helyette Ginny aki szintén fantasztikus játékos. Mondjuk egy kicsit tartok a Mardekár elleni meccstől, mert Draco nem riad vissza semmitől. De nem féltem Ginny se, őt sem ejtették a fejére. Két perc alatt öltöttem magamra az edzéshez szükséges gúnyát, felkaptam a seprűm és az ütöm, majd a pálcámért nyúltam, hogy egy könnyed mozdulattal kilebegtessem a labdákat tároló ládát a pályára.
Elsőnek érkeztem.
Ritkán voltam elsőként a pályán, de akkor mindig szívattam kicsit a többieket, persze csak hogy jót nevethessek. Alapjáraton jelenleg még senki nem késett el, csak én érkeztem kicsit túl hamar. Tegyük hozzá, hogy kivételesen. Általában az utolsók közt szoktam érkezni, de soha nem késtem el. Na jó egyszer, de akkor jó okom volt rá és a többieknek sem ordítom le a fejét, ha nekik is van valami jó indokuk a késésre. Ha nincs akkor viszont megnézheti magát. Kicsit talán kemény vagyok? Igaza lesz Marynek, tényleg Miss. Szadizmusnak kellene lennie a becenevemnek?
A láda már a pálya szélén foglalt helyet én pedig keresztbe font kézzel és lábbal letelepedtem rá, várva a többiekre. Közben pedig bevetve minden színészi tusásom próbáltam olyan fejet vágni, ha bármelyikük meglát, azonnal elszégyellje magát a késése miatt. Igaz háromig volt még negyed órájuk. Tényleg hamar érkezte.
A csapat jelenlegi felállása február elején alakult meg. Kivéve Ginnyt mert ő nem rég volt a csapatban. Azóta több, mint egy hónap telt el és szegénykéim szenvedetettek a kezeim alatt. Érdekes azért, hogy akkor kapam meg én is a CsK címet. Ahhoz képest, hogy szeptemberben mennyire nem akartam volna ezt a posztot, most annyira élvezettel csináltam. Nem tudnám pontosan megmondani miért, de élveztem, még akkor is ha a többiek néha elküldtek volna egy melegebb égtájra, mikor például szakadó esőben vagy orkán erejű szélben köteleztem őket az edzésre. De én úgy volam vele: mindenre fel kell készülnünk.

[Edzés]

*Na a mai nap is jól kezdődött. Sűrű délelőtt, órák tömkelege, SVK, bájitaltan, rúnaismeret, aztán végre fél kettő táján bejutott ebédelni. Gyors és könnyű ebéd, mert délután végre edzésük lesz. Az első edzésük mióta Ginny is a csapat tagja lett Harry helyett. Mostantól bele is kell húzniuk, mert nemsokára meccs lesz, és fel kell készülniük igen csak, ha meg akarják szerezni a kupát. Ezért döntött úgy, hogy eszik egy kis levest és egy könnyű salátát. Nem lenne jó, ha úgy 30m magasból jönne az égi áldás valakire, csak, mert többet és nehezebbet evett a kelleténél. Miután túl esett az ebéden még maradt fél óra az edzésig. Fel szaladt a hálójukba, elő kereste az edzős cuccát, az új sárkánybőr kesztyűvel, amit szüleitől kapott a születés napjára három hete. Még fel sem avatta, na de majd most. Magára öltötte a ruhát és a talárt, amin a 13as szám virított. Nem jelentett ez semmi különöset, de ez volt Sue szerencse száma, s mint ilyen helyet kapott a mezén, ha már a csapat tagja lehetett. Seprőjét kikapta a szekrényből, leült az ágy aszélére és elnézegette egy darabig. Olyan jó volt újra úgy tartania a kezében, hogy nem csak a barátaival megy játszani egy kicsit, hanem edzésük lesz és nem soká meccsük, amt meg kell nyerniük, mert ők a legjobbak. Ez így van, ezt el kell hinnie és elhitetnie a többiekkel, ami majd csapatkapitányuk dolga lesz. Aztán felpattant és már futott is a pálya felé.

Kezében a Tűzvillámjával, amit szintén szüleitől kapott, de még karácsonyra, épphogy befutott a pályára. Gondolta ő, de még volt 5 perc a hivatalos kezdési időig.
Viki mér ott volt, és úgy ült a padon, mintha mindenki legalább már 3 órája késne. Persze, lehet ez másra igaz lesz, de Suera nem. Ő időben érkezett.
Odasétált Vikihez, ledobta a táskáját, letámasztotta seprőjét, majd a lányra köszönt.

-   Hello, csak az én órám késik, vagy még tényleg nincs itt a kezdés ideje? – vigyorgott a lányra, célozva Viki arckifejezésére. – Na jó, nem járatom a számat nagyon, mint általában – vigyorgott tovább, s leült a lánnyal szemben a fűbe.

-   Úgy látom, a többiek még ebédelnek. – próbálta oldani a dolgot, az előbbi poénos megszólalása miatt, de remélte nem kell, mert Viki nem vette magára. Lassan már megszokhatta Sue hülye stílusát.

Ez után, ha Viki mondd valami, természetesen beszélget vele, de ha nem akkor a továbbiakban elfekszik a füvön, és az eget bámulja.
Szép, tiszta, gyenge szellővel tarkított nap volt. Kisebb-nagyobb bárányfelhők úsztak az égen elég nagy sebességgel, ami azt sugallta, hogy ott, magasan a pálya felett, igen csak erős szél fújhat. Szerencsére itt lent, csak lágy tavaszi szellő lengedezett, épphogy összeborzolva a lány haját. Még jó is volt, hogy jött egy hullám, erre fel jutott Sue eszébe, hogy össze kéne fognia a haját. Felült, kutatott a zsebében, s szerencsére talált is egy hajgumit, amivel septiben összefogta dús, barna sörényét, hogy az ne zavarja, majd a repülésben. Majd ismét hanyatt vágta magát.

-   Te Viki, lehet egy kérdésem?Ez idáig nem volt nagyon lehetőségenm megkérdezni, mert elég eltérő időben értünk a pályára, aztán rögtön edzettünk is. Milyen csapatkapitánynak lenni? Nem túl nagy felelősség? Meg meló? Meg ilyenek? – szegezte a lánynak a kérdést.

Közben persze felült, és tekintetét a grifi CSK-jára szegezte, s várta a választ. Miután megkapta, s Vikinek nem volt több mondanivalója, visszahanyatlott és tovább bámulta az érdekes felhőket.
Hol egy nyúl, kutya, róka, esetleg egy tejszínhabos fagyi úszott el felettük. Vagy egy víziló, szarvas, de Sue egyik pillanatban egy szuper seprűt is látott felettük az égen. Jól el volt ezen tevékenységével, amíg a lépteket nem hallott. Felemelte a fejét, s meg is pillantotta újonnan érkezett csapat tagjukat, akit egy helló-val és egy integetéssel üdvözölt.

[ Edzés ]

Nah, ezt a napot is megéltük. Immáron egy teljes hónapja tagja vagyok a csapatnak fogói poszton. Ezen a ponton biggyedt le a szám. Harry helyére ÉN? Ez olyan… Áh mindegy… Hagyjuk.
Az utóbbi időben nem sokat beszéltünk. Sőt. Mondhatnám azt, hogy szinte semmit. Pedig aztán, elég közel állunk, álltunk, én már nem tudom, mi van most, hogy azért közölje velem, ha valami baj van. Márpedig az van. Méghozzá nem is kicsi. Csak azt tudnám, hogy mi?
Átvettem a másik kezembe a seprűt, és fejcsóválva haladtam tovább. Méltatlan módon kattogott, az agyam, szinte percenként néztem fel, hogy hol is tartok, jó felé megyek-e, és hasonló finomságok. Ez is miatta van…

Elrúgtam az utamból egy követ, és tovább füstölögtem. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy eltűnik egyetlen szó nélkül? Hányszor maradtam lenn tovább a klubhelységben, hogy beszélni tudjunk, de Ő mindig megtalálta pont azt az időpontot, amikor vagy elaludtam a fotelban, vagy már nem voltam lent, mert feladtam a várakozást. Prefektus létemre, pont nekem kellene példát mutatni, erre naná, hogy én szegem meg azokat.
Széles vigyor, ahogy elképzelem Percy komor arcát, Ron nyafogását arról, hogy ezt nem kellene. Hát igen, valahogy szeretek olyasmit csinálni, amit nem lenne szabad. Persze, most már vissza kell fognom magam a csapat miatt is, ha kicsapongásaink vannak, Vikit fogják elővenni, mint kapitányt, és hát… nem hiszem, hogy megdicsérne. Azok után, hogy fogó lehettem, meg pláne nem akarom kihúzni a gyufát.

A stadionhoz érve megálltam egy pillanatra, és lehunytam a szemeim, magam elé idézve azt a pillanatot, amikor tavaly Harry helyett repülhettem, miután Umbridge eltiltotta. Ugyanaz a borzongató, mégis kellemes érzés járt át, valahányszor idejöttem edzésre. Kifelé menet, persze már nem volt ilyen jókedvem. Viki kemény tempót diktált, az alig egy hónap alatt volt már rá példa, hogy fogaimat összeszorítva ballagtam vissza a kastélyba, annyira li voltam nyuvadva. Ugyanakkor ezt soha nem tettem volna szóvá, hiszen, akárki más ugyanezt tette volna. Muszáj, hiszen, ha nincs meg az összetartás, széthullanánk. Nem irigylem Vikit, biztos nem lehet egyszerű ennyi embert féken tartani, arról nem is beszélve, hogy közben tanulnia is kell. Na nem mintha nekem nem az RBF-re, de azt hiszem az eddigi eredményeim alapján nem nagyon panaszkodok. Sőt…

Az edzőruhát, és a kesztyűket is felhúztam, és seprűre pattantam. A szél belekapott a hajamba, ahogy megcéloztam az odalenn várakozókat. Viki, és ha jól láttam Sue. Imádtam repülni, elfelejthettem mindent, és mindenkit… Közelebb érve, leírtam egy apró kört, aztán mosolyogva landoltam pár méterrel előttük. Reméltem, hogy a mi hőn szeretett Vikink, nem fogja leenni a fejem.
- Helló! – intettem, amint földet értem, majd vidáman sétáltam feléjük, tudván, hogy abszolúte nem késtem el. Azt hiszem, megérte sietni egy kicsit…

( Edzés ^^ )


Utálom a hülye kis trágyagránátokkal játszadozó alsósokat. Utálom. Legalább mondjuk Hóborc területén, Frics irodája előtt vagy a tanárinál játszadoznának – de miért pont a griffendéles bejárat folyosóján?!
A kis taknyosok. Torkig vagyok velük. Mert az nem lehet igaz, hogy pont, amikor a frissen mosott, illatos dresszemet veszem fel, szinte ünnepiesen kiöltözve az imádott kviddicsedzésre, pont akkor jut eszükbe a portré tájékára menni! Ez felháborító!
És még Frics is olyan szerencsétlen, hogy nem tudja őket kordaban tartani, pedig nagyon elkéne. Lehet, hogy bekopogok a tanáriba, hogy kezdjenek már ezzel valamit. Habár, sajnos valószínűleg elküldenének a fenébe, mondván, „három évvel ezelőtt Ön is ezt művelte, Miss Awenmore”.

JólsepR seprűm fényesre csiszolt nyelét markolászva robogok a pálya felé. Kellemes napsütés, lenge szellő, tipikus tavaszi kép, és az időjárás is ideális a kviddicshez. Akármennyire kedvem is szegték a bajkeverő trágya-merényletet kieszelő alsóévesek, elmosolyodom. Érzem, ahogy bizseregni kezd bennem az izgalom és az öröm – néhány perc, és újra repülni fogok! Nincs ahhoz fogható érzés, amikor arcodba csap a szél és hasítod a levegőt...
Nagyon elfásultam az utóbbi napokban, és folyton csak bent ülni a kastélyban, egy mozgáshoz szokott embernek, mint nekem, hosszú távon fárasztóbb, mint kitudjamennyit szaladgálni. Pedig mekkora halom házi és mágiatöri-pótolnivaló vár rám a klubban! Mert, ugye, mágiatörin aludni szoktam, és most vagy öt órára visszamenőleg kell a jegyzeteket bepótolnom. Mert, úgy kéthetente azért becsületesen leírom a jegyzeteket még én is.

Már csak megszokásból is átandologtam a griffendél öltözőjén, mosollyal köszöntve a jól ismert drapériákat és falakat. Egy pillanatra leálltam a kifüggesztett legújabb stratégia szemléltető rajzát tanulmányozni, mert – és ezért bizony sokszor kapok Vikitől –, sokszor kómásan hallgatom végig a buzdító beszédeket, és hát félálomban az ember nem sokat jegyez meg és nem sokat figyel.
A sötétségből újra kilépve a pályára, hunyorítok egy sort a hirtelen jött fényre. Piros, hm, nem túl kellemes illatú kviddicstalárom megigazgatom, és szemöldököm vonalába téve a kezem, hogy ezzel is óvjam szemeimet a napsugaraktól, körbepislogok. Nem telik sok időbe, amíg kiszúrom három csapattársnőmet. Már csak puszta lustaságból is seprűre pattanok, hogy lábaimnak megspóroljam azt a száz métert, amielyet keseves kínnal kellett volna legyalogolnia. Meg hát, repüli jóó...

- Halihó! – köszönök vidáman, lepattanva a seprűmről. Amikor Vikire siklik a tekintetem, rögtön leolvad arcomról a mosoly.
– Öö... nem késtem! Most kivételesen! – szabadkozok hevesen mutogatva az órámra. Szörnyű ez a lelkiismeretfurdalást kiváltó perzselő Viki-nézés. Legalább Jeannak mindig százvattos vigyora volt, és nem szigorú képe. Azt hiszem, a diktatúraként megélt Withers-korszak a csapat életében mégiscsak nagyon laza volt ehhez a mostanihoz képest.
Azért újra előveszek egy Anys vigyort, és lehuppanok a fűbe Sue mellé. Ginnynek még külön küldök egy pajkos mosolyt. Az általam megszokott törökülésbe tornázom magam, és seprűmet szépen keresztbe helyezem a lábaimon. Várakozóan pislogok Vikire.

~ Edzés ~

Amynek nem volt ideje felmenni a klubhelységbe, mert egész nap órái voltak. Ebéd helyett rohantában kap elő egy almát a táskájából, és ropogtatás közben a gyümölcs helyére gyömöszöli griffendéles talárját. *Kábé olyan a táskám, mintha egy mugli földrajz órákon használatos földgömb-modellt pakoltam volna bele.* - gondolja dühösen. Mivel csak két keze van, ezért képtelen volna a talárt is cipelni, és a kviddicses cuccokat is előrámolni a táskából, pluszban még ebédjét is elfogyasztani. Néhány utolsó harapással végez az almával, és betér az első útjába eső lányvécébe. Hamar magára rángatja a kviddicshez szükséges öltözéket, majd felölti a kesztyűket is.
A kastély elé érve int pálcájával, közben elsóhajtja magát: Invito Jégmadár! Néhány másodperccel később megkönnyebbülve pattan fel a halk surrogással érkező seprűre. Teljes gázzal indít, és hamarosan csak elmosódó zöld maszatként érzékeli a fákat, bokrokat. Ebben a pillanatban az sem tudja érdekelni, hogy nem igazán ildomos az udvaron szálldosni, ugyanis legfeljebb csapattársai láthatják, hiszen még tartanak az órák, vagy aki ráér, az ebédelni vonul.
*Jah, aki ráér… ha így folytatom, lassan teljesen elkopok. A minap is csak véletlenül volt időm beülni a kajáldába, meg mert Nathan eszembe juttatta.* - vélekedik szárnyaltában. Órájára sandítva látja, hogy még bő két perce van odaérni. Hátrasimítja a menetszél által a szeme elé kócolt tincseit, és kissé lassabb tempóban folytatja ámokfutását. Immár nemcsak a kondenzcsík látszik belőle, figyelmesebb szemlélő ki tudja venni azt is, hogy egy lány ül a seprűn.
A pályára vezető úton tovább lassít, gyanítván: úgyis időben odaér, mivel még mindig van másfél perce, és Viki leharapná a fejét bármely csapattagnak, ha ilyen gyilkos tempóban látná ámokozni. Finoman balra húzza a seprű nyelét, hogy egyenesen az öltöző előtt landoljon. Villámgyorsan betuszkolja túlpakolt hátizsákját öltözőszekrényébe, azután kivágtázik az épület elé. Újfent mellőzi a gyalogláb való futkosást, seprűn száguld a csapat már ott lévő tagjai elő. Viki szigorú szemébe nézve rápillant órájára. Kissé diadalmasan számol vissza:
- Öt… négy… három… kettő… egy… három óra. Ezek szerint még éppen időben érkeztem.
Barátságos vigyort csillant a csapattagokra, és ha már úgyis arra jár, köszön is. Maga mellé teszi Tűzvillámát, és lazán elnyúlik a fűben. Még úgysincs itt mindenki, ha a CsK el akarja kezdeni az edzést, akkor persze örömmel ugrik fel Amy, elvégre szeret repülni, de ha Viki megvárja a későket is, akkor Joy lustán hever tovább a füvön, és beszélgetni kezd a többiekkel.

Zsír egy nap volt ez is… Egész délelőtt hajtottak a tanárok, Friccs kötekedett egy sort, majd McGalagony is leosztott, hogy „ne feleseljek a gondnokkal”. Egyszóval pörgött az élet, mint mindig.
Na de kanyarodjunk át a délutánra. Nem, nem lesz pihenés, meg sziesztázás egy „ilyen nap után”, hanem kviddicsedzés volt betervezve. Edzés, ami fél órán belül kezdődik, én pedig még a hálóteremben kutatok a maradék cuccaim után.
- Hol a fenében vagy már? –kérdeztem az üres szobától a kesztyűmre utalva. Tiszta menőn nézhettem ki, ahogy a földön fekszem piros kviddicstaláromban, az ágyon pihen a Tűzvillám, én meg nem találom a jobb kesztyűmet. Kb két percnyi felesleges kutatás után, inkább választottam az egyszerűbb megoldást: 
- Invito kesztyű! hadartam el gyorsan a varázsigét, mire a fent említett ruhadarab „előbújt” egyik szobatársam macskája mögül.
~Ennyi…~ gondoltam magamban lemondóan, miután letettem a vágyról, hogy megkopasszam az állatot. Alapjáraton jóban vagyok a négylábúakkal, de ilyenkor ki tudnám tekerni ennek a dögnek a nyakát. Főleg, hogy mindig kinéz magának, és hajlamos mindig láb alatt lenni… Na mindegy, a macska volt most a legkisebb gondolom. Vetettem rá mégegy gyilkos pillantást, majd összeszedtem felszerelésem utolsó darabját, és a tőlem telhető leggyorsabban elkezdtem rohanni le a pályára.
Út közben jópáran utánam fordultak, ahogy az utolsó 5-7 lépcsőfokokat egy-egy nagy ugrással hagytam a hátam mögött, de siettem, nem volt mit tenni. Kérdezhetné az ember, hogy miért rohanok ennyire? Öt perc ide vagy oda olyan mindegy…?
Hát Vikinél nem. Már akkor is ő volt a csapatkapitány, amikor bekerültem a csapatba. Előtte nem beszéltem még vele, csak látásból ismertem. Annyit tudtam róla, hogy kikkel szokott együtt lógni a klubhelységben és... kb ennyi. A lényeg, hogy Viki megköveteli a kemény munkát, amibe a késés nem fér bele… Amúgy is végre jó idő van, nem szakad az eső, szóval minden jó edzésre utalt.
Időközben kiértem az udvarra, és hirtelen elhatároztam magam. Rohanva nem lett volna túl stílusos féradtan beesni, szóval a lábam közé kaptam a Tűzvillámot, és elrúgtam magam a földtől…
Bár még (valószínűleg) hosszú órákat fogok a levegőben tölteni, szívemet egyfajta öröm járta át, hogy újra repülhetek. Itt igazán szabad voltam, végre nem voltak akadályok előttem…
Nagyjából ennek köszönhettem, hogy kb másfél perccel kettő előtt landoltam a pálya előtt, majd seprűmmel a vállamon odasétáltam a többiekhez:
- Csáó –köszöntem mosolyogva, majd (mivel ezt így túl „egyszerűnek” éreztem) hozzátettem- Lemaradtam valamiről? –kérdeztem, és letámasztottam a seprűmet a pad mellé...

[/b]


Nah igen edzés… Most hazudtoljam meg magam??? Fölösleges… szokásomhoz híven totálisan kiment a fejemből az egész. Főleg, hogy elmaradtak a kora délutáni óráim így talán az első igazi tavaszi napot köszöntve kedvesemmel a parkban henyéltünk és fogyasztottuk el a szerény, ebédnek nem éppen nevezhető konyából csent falatokat. Éppen Dam ölében feküdtem csukott szemmel arcomat süttetve, amikor meghallottam, hogy az óra torony elüti a 2 órát. Lassan kinyitottam a szemem és feltámadt bennem az a jól ismert érzés, hogy valamit megint elfelejtettem… Éppen mire kiült volna arcomra a töprengés, mintha villanykörte gyúlt volna a fejembe…
- Basszus EDZÉS… * Pattantam fel hirtelen. Összevissza kócolódott rakoncátlan fürjeimet meg sem próbáltam helyretenni. Időm már nem nagyon volt, hogy felmásszak a klubhelységbe és vissza így reménykedve, abban hogy a tisztaság és rendmániás szobatársaim nem zárták be az ablakomat szaporán elhadartam vagy egy tucatnyi Invitó-t… szerencsére ablaktörés mentesen leérkezett hozzám minden, ami az edzéshez szükséges… Még egy gyors csókot nyomtam párom ajkára majd minden szükségest magamra öltve felpattantam seprűmre és egyenesen a stadion felé röpültem. Automatikusan a bejárat felé vettem volna az irányt, hogy az öltözőn keresztül érkezzek… De így lassan 3 perces késében, semmi kedvem nem volt átmászni az egész öltözőn. Egyenesen a pályára röpültem… Jó kis antré mondhatom. A magasból letekintettem a pályán várakozó csapattársaimra és a levegőből végignéztem, míg Kevin is megérkezik a pályára. Vikire nézve elkapott a röhögő görcs… ahogy az a komoly és megvető arcot tudja vágni annyira… annyira vicces főleg azért, mert én birtokában vagyok annak az információnak miszerint maga Viki sem a pontosság megtestesítő szobra na, de nem akarom csorbítani a tekintélyét így ezt nem kötöm a többiek orrára. A nevetéstől kipirult arcal még mindig kissé pukkadozva landolok a többiek között.
- Sziasztok! * kedves mosolyt eresztettem a jelenlévő személyek felé*
- Bocsánat a „stílusos” késésért. * mondtam szórakozottan, majd körbenézve észleletem, hogy kissé feszült és nyomott a hangulat, így ezt oldván felcsaptam ügyeletes bohócnak*
* Mielőtt még kiejtetem, volna az alábbiakat a számon felvettem a Viki által produkált szigorú arckifejezést és a tőle már megszokott mozdulatokkal és szavakkal kissé felnagyítva utasítottam a többieket*
- A késéstől ezegyszer még eltekintek de, ha még egyszer előfordul már, meg se jelenjetek a pályán! VILÁGOS? * látványos mély lélegzet*
- Ideje lenne kezdeni nem? * reméltem, hogy Viki is végre oldódik és elneveti magát, ezzel könnyebbé téve az edzés hátralevő részét*
Igyekeztem kissé felrázni a társaságot, no meg már, szerettem volna a levegőben repkedni így oda léptem Sue- hoz és kezemet nyújtottam felé azzal a szándékkel, hogy felsegítsem a földről!
Ha már a többiek is talpon voltak és Viki is indulásra szólította fel a bagázst a többiek háta mögött oda léptem hozzá, és csak ennyit intéztem halkan hozzá:
- Bocsánat Miss. Szadi a késésért…* egy fél pillanat erejéig ártatlan bocsánatkérő arcot vág és folytatja*
- Ja mennyi is volt 5 perc??? * komoly gondolkozó arcot vág majd még hozzá fűzi*
- Azt hiszem a te 45 perces csúcsodat még nem döntöttem meg * mondtam viccesen és gonosz mosoly kíséretében megmarkoltam a seprűmet és a valószínűleg előttem felröppenő csapattársaim nyomába, szegődtem.

_{//Bocsánat a megkésett hozzászólásért, de most lett vége a vizsgáimnak * bocsánatkérő boci szemek*//}

Vártam, hogy befussanak a többiek, közben pedig az aznapi edzés tervein agyaltam. Hát igen… ez az amit sose fogok nekik bevallani, de a legtöbbször úgy érkeztem a pályára, hogy fogalmam sem volt arról, mi is lesz. Spontán jöttek az ötletek, a csapat hozzáállásától és az a teljesítményétől függően találtam ki az edzés programot. De most ha legalább volt időm gondolkodtam rajta.
Elsőként Sue érkezett és azonnal láttam az arcán, hogy kicsit megijedt a tekintetemtől, hisz igaza volt, nem késett. Valóban volt még idő háromig, de most ilyenem volt, szórakozni akartam. És tudtam, senki nem fog megorrolni rám, csak mert kicsit szívatom őket. Hisz bünti nem jár azért mert valaki utánam érkezik, de időben, csak azok fognak porul járni akik valóban késni fognak.
Sue vigyorogva szólalt meg a maga imádnivaló stílusában. Ő volt a csapat legifjabb tagja, de egyetlenegyszer sem bántam meg, hogy beválasztottam. Ügyes volt, bátor és mindenek felett imádott játszani és velem ellentétben neki tökéletes csapat szelleme volt. Én azért elég nehéz esett voltam, de aki megszokta a stílusom, azzal már nem volt gond.
- Szia  - köszöntem rá, és enyhült a szigorú tekintetem is, hisz nem voltam én gonosz – nem késik az órád, nyugi, tényleg van még öt perc háromig, csak gondoltam – és megjelent a szám szegletében egy mosoly – megnézem, hogy reagáltok. A többiekről meg nem tudom merre leleddzenek, de jöhetnének végre – és ennél az utolsó mondatomnál megint kicsit megkomolyodtam.  Nagyon örültem az időjárásnak és nem szerettem volna, ha a többiek késése miatt esetleg megint szakadó esőben kell gyakorolnunk, mert akkor már tényleg biztossá válik, hogy én leszek Miss. Szadizmus.
Bárányfelhők gyülekeztek az égen, egyelőre szerencsére semmi nyoma sem volt annak, hogy ma esne, de ki tudja… Az időjárás az amit sose lehet előre tudni, főleg nem ezekben a hónapokban, ez a tavasz pedig kivételesen szeszélyesnek indult.
Ginnyt láttam meg a pályavégéből közeledni, mikor Sue újra megszólalt. Hogy milyen csapatkapitánynak lenni? Huhh, ez egy jó kérdés. Sose gondolkodtam még ezen. De ha már nekem szegezték a kérdést, ideje átgondolnom.
- Felelősség teljesen – kezdtem mosolyogva – mikor bekerültem a csapatba, eszembe nem jutott, hogy én ezt a posztot szeretném. Nem,  mert, mint tisztában lehetettek már vele, azért én nem vagyok egy csapatkapitány típus. Harry ezt többször azért a szememre is vetette. Oliver az volt. Ő nagyon jó volt, ő egyszerre tudott emberséges és kegyetlen lenni. Én túlságosan maximalista vagyok és kemény, hogy megteremthessen a kellemes légkört is.  És bevallom, hogy tisztellek mindannyitokat, hogy képesek vagytok elviselni, és tudom, hogy a legtöbbször ez nehéz lehet, de ha már itt tatunk, én nem bánom, hogy ilyen vagyok. Látom rajtatok edzésről edzésre a fejlődést és ez egy nagyon jó érzés – fogalmam sem volt, hogy Sue kivette e a szavaimból a csapatnak szóló bókot, amit elég ritkán szoktak az én számból hallani, - Igen. Szeretek CsK lenni. És nem megerőltető a velejáró plusz munka sem, mert nem sokkal csinálok többet nálatok, az meg, hogy néha a pokolba kívántok a kemény edzések után meg…  nem veszem magamra – és itt elnevettem magam.
Ginny egy apró kör kíséretével landolt előttünk és teljes nyugalommal köszönt ránk. Tudta jól, hogy nem késett és hogy nem harapom le a fejét, csak mert utánam érkezett. Ismert. Tudta, hogy milyen vagyok és hogy feleslegesen, igazságtalanul nem büntetek senkit, de hát mégis csak a kereszthúgom volt.
- Szia – köszöntem neki én is.
A következő pillanatban már Anette is csatlakozott hozzánk a jól megszokott stílusában köszönt ránk, én meg folytattam természetesen tovább a kisjátékomat, aminek köszönhetően azonnal leolvadt  drága őrzőmnek a mosolya. Amitől valljunk be majdnem elnevettem magam azonnal, így még vagy fél percig szigorúan tudtam ránézni. Aztán kitört belőlem a nevetés.  Volt valami az én drága csapattársnőmben, amitől mindig nevet nékem támadt, de csak is jó értelemben.
- Nyugi kislány, kivételesen tényleg nem késtél el, de nem vágj ilyen képet kérlek – nevettem.
Hirtelen azonban újra visszatért az arcomra a szúrós tekintet. Miért? Mert Amy száguldott felénk a seprűjén, és mindenkit ugyanabban a köszöntésben akartam részesíteni. Viszont, így lebuktattam magam a többiek előtt, de végül is mindegy, hisz tisztában lehettek vele, hogy csak szórakozom. De ha esetleg nem akkor most biztossá válhattak.
- Fő a pontosság igaz? – kérdeztem és a szememből kiolvasható volt, hogy rá sem haragszom. Nem is lett volna rá okom, meg inkább egy apró elrejtett mosoly tükröződött a tekintetemből. – Egy perccel sem hamarabb, sem később.
Kevin is befutott.
- Üdv, örülök, hogy ideértél – mondtam neki, de nála már nem volt meg a szigorú ábrázat, mert ilyen gyorsan nem tudtam váltani.
Kevin volt a csapatunk egyedüli hím tagja, szegényt néha sajnáltam. Ennyi lány között nem lehetett könnyű… Ráadásul senki nem volt egyszerű eset, velem az élen.
- Nem maradtál le semmiről, a többiek is ahogy láthatod mostanában futottak csak be és Mary még itt sincs. Pedig elmúlt három… - mondtam egy széles vigyorral a számon.
Ennyi volt. Végleg lebuktam. Rájöttek, hogy a kegyetlen CsK szerep csak álca, inkább csak jót röhögök a markomban mikor leordítom a fejüket a késések után. Pedig annyira azért nem is élvezem. Csak kell a rend és a fegyelem. Meg nem tudom miért, de mindig akkor sikerül valamelyiküknek késnie mikor épp hárpia vagyok. Ma mázlijukra jó kedvem volt.
És végre Mary…
Na remek… Nem elég, hogy elkésik még szórakozok is. Kifigurázz! Hát szabad ilyet? Ejnye Mary ejnye, ennek nem lesz jó vége.
Bevágtam a szokásos ”hú de nagyon viccesnek érzi itt magát valaki” fejet és végig hallgattam drága barátném és terelő társam cseszegetését. De mit is vártam? Tudta jól, hogy rá sose tudnék haragudni, meg én is állandóan szívatom őt. De így szép az élet.
- Tíz kör futás Strong! – ripakodtam rá, de tudtam jól, hogy tudja ez csak vicc. Főleg, mert egy pillanattal később már folytattam is – Na, akkor mindenki seprűre és a levegőbe, a szokásos bemelegítő körökkel kezdünk. Aztán most kivételesen a levegőben tartom a szentbeszédem – és itt már megint mosolyogtam. Ma tényleg jó kedvem volt.
A többiek már mind elrugaszkodtak a seprűktől, mikor Mary oda lépett hozzám egy bocsánat kéréssel,  amit megtoldott egy gúnynévvel. Köszi Mary én is szeretlek…
- Igaz, a 45 percem, nem fogod tuti überelni – mondtam széles vigyorral. – De most bemelegítés, mert a végén azt hiszik a többiek kivételezek veled. De arról ne is álmodj!
Néhány kör repülgetés után, miután úgy éreztem mindenki kellőképen hozzászokott a magaslati levegőhöz magamhoz intettem a többieket. Amint mindenki odaért belekezdtem a mondanivalómba.
- Kitűzték a következő meccs dátumát . Március 28 és a Mardekár ellen megyünk. Nekünk januárban sikerült legyőznünk a Hollóhátat, a Mardekár a Hugrabugrot győzte le. Nekünk, most a Mardekárnak kell megmutatnunk, hogy jobbak vagyunk. És higgyétek  el azok is vagyunk.  Nagyon jó a csapat, de. Az elkövetkezendő kéthétben szigorúbb és erőtettebb edzések lesznek, nem bízhatjuk el magunkat. A Mardekárt le kell győznünk és akkor szinte már a kezünkben érezhetjük a kupát.
Előhúztam a pálcám és a földön árválkodó láda felé irányítottam, hogy egy könnyed mozdulattal kinyíljon a láda teteje és gurkók meg a cikesz elkezdje a hadjáratát.
- Ginny, Mary tudjátok mi a dolgotok. Anette a kapuba, Amy, Sue, Kevin ti egy kapura játszotok. Kevin, kezdi a védést, Sue és Amy támadtok. Aztán csere. Később pedig mondom az új stratégiát, jelenleg gyakoroljuk a régieket.

[Edzés]

*Landolt, és letelepedet Viki mellé. Szerencsére a lány úgy vette a megjegyzéseit, ahogy ő szánta. Igaz, amióta a csapatban van, már megszokhatták a stílusát. De azért Vikitől néha tartott… igen csak azért mert CSK volt. Sue pedig tisztelte a lányt.
Szóval a poénkodáson és Viki szigorán túlvoltak, a lány elmosolyodott. Majd mikor Sue faggatni kezdte, visszakomolyodott.
Elég sok mindent megtudott a CSKságról, és a korábbi dolgokról… azokról, amikről neki fogalma sem lehetett, hiszen nem volt a csapat tagja.
Beszélgetés közben megérkezett Ginny, aki tett egy kört a pálya felett, majd landolt a lányoknál. Viki megpróbált komoly lenni, és szigorú… kis sikerrel. Bár, Ginny sem késett, s pont ezért nem volt valós a dühös arc Vikitől.*

- Szió Ginny. - mosolygok a lányra.
 
*Nem sokkal később Anette is megérkezett. Nagy vigyorral közeledik felénk, aztán meglátja Vikit, s le is fagy az arcáról a mosoly... jön a szabadkozás, hisz tényleg nem késett, majd lehuppan mellém és várakozóan tekint a CSK-nkra.*

- Szija Anette. - üdvözlöm közben én is.

*A következő érkező Amy. Na ő már súrolja a majdnem késés fogalmát. Megérkezik, majd visszaszámol... és ezt ki is hangsúlyozza Viki felé. Viki egy egyszerű válasszal intézte el a dolgot. Majd Amy elterült a fűben.*

-  Hello, Amy. - vigyorgott ő is a lányra.

*Aztán rögtön utána érkezett meg Kevin, csapatuk egyetlen fiú tagja... Hát nem lehet neki könnyű annyi szent. Ennyi lány között... és egyikünk sem könnyű eset... Nem irigyelte... *

-  Szeva Kevin. - mosolygott a srácra... ~lassan az összes köszönésemet fel fogom használni, mire mindenki ideér...~ gondolta magában... s erre fel el is kezdett röhögni...

*Persze ez úgy jött le, mintha lenne valaki, vagy valami amin röhögne.*

-  Izé, bocs, ezt nem szántam senki felé... - röhög tovább. - Csak eszembe jutott valami. - ezzel kiterült a fűben és folytatta a nevetést.

*Ezzel egy időben meg is érkezett csapatunk utolsó tagja Amanda... késett... s láthatólag Vikit eléggé zavarta a dolog, pláne, hogy még ki is figurázta, mikor megérkezett... Éles válasz, majd nevetés... igen ez az edzés is jól indult.*

-  Szia Mary. - köszönt neki már röhögve... mert az előzőt még nem tudta abba hagyni,és amúgy is poén volt a helyzet.

*Ezután Viki seprűre parancsolta a népet. Sue feltápászkodott, kicsit nehezére esett, mert még mindig a röhögés rázta. Próbált egy kis segítséget kérni Anettetől, aminek persze az lett a vége, hogy őt is visszareántotta.*

-  Bocsi. - mondta, majd felküzdötte magát, s ezek után Anettenek is segített.

*Seprűre pattant, s nagy sebességel kilőtt a pálya felé. Elsuhant a gólkarikák irányába, s jó párszor elszlalomozott köztük, majd körbe repülte párszor a pályát, a többi játékost kerülgetve, persze csak olyan távolságra, ami még nem volt veszélyes senki számára. Miután ez megvolt, láthatólag Viki is elrugaszkodott s magához intette a csapatot. Sue mivel elég messze volt, így letesztelhette, hogy milyen gyors is a seprűje... gyors volt, majdnem túlságosan is. De még időben és tökéletesen meg tudott állni Viki előtt. Ráadásul úgy, hogy ez még feltűnő sem volt... mármint, hogy a dolog lényegében véletlen volt.
Megvolt az égi beszéd... majd Viki kiadta az ukászt...~ Tehát Anette a kapuba, Kevin véd, mi támadunk...~ A labdák elszabadultak, és megkezdődött az edzés. Lassan mindenki a helyére rendeződött, köztük Sue is. Kb 30 m-re a gól karikáktól jobbra lebegett a seprűjén, s várta, hogy a kvaff végre hozzá kerüljön s megrohamozza Anettét s a karikákat...*

- Jaajj, Viki, olyan szemét vagy, pedig már tök berezeltem... -
Válaszolom szemforgatva. A mi kiszámíthatatlan csapatkapitányunk bizony nehéz eset. Sokszor a pokolba kívánnám, na de ez titok. Persze szeretem én őt... Csak szeret játszadozni az idegeinkkel. Nagyon szeret. Bizony. Elég gyakran. És hát ez is pont olyan volt. Ahá, szóval olyan képpel fogad, ami után még az is homokba dugná szégyenében a fejét, akinek köze sincs a strucchoz, aztán meg kiröhög, hogy bevetted. Ollé. De most már lebukott. Vajon mindenkivel ezt csinálja, vagy csak engem ráz így át? Azonban ahogy a távolban közeledő Amyt megpillantja, eltűnik a mosoly az arcáról, és újra előveszi azt a pillantást, amivel engem is fogadott. Szóval mindenkivel ezt műveli. Épp a napi rutin. Tisztára, mintha mardis lenne... Bár, látva azt a belevaló vigyort, ami kirobban belőle az átverés után, még Jean is elszégyelhette volna magát. Mondjuk Amy nem hagyja magát ennyire, meg sem rendül, nem úgy mint én, aki halál komolyan betojtam. Nem azért, de Vikiből bármikor kinézem, hogy tök szórakozásból végignézi, ahogy jópárszor körülfutkározom a pályát. Csak úgy, kedvtelésből. Ha meg nem tenném meg, megátkozna. Belőle aztán kinézném, az biztos. Nem mintha gonosznak nézném, csak... őrületesen kiszámíthatatlannak. Ő már csak ilyen.

Bambán csavargatom a fejem, a kviddicspályát fixírozva. Jee, végre egy hely, ahol nem változik semmi... Pillantásom akaratlanul is a lelátókra siklik, hogy ellenőrizzem, kik fogják végigkukkolni az edzést. Fellélegezve veszem tudomásul, hogy az edzések amúgy szokásos és kellemetlen velejárója, a mardekáros banda hiányzik. Mindjárt más nyugodtan összepontosítanod, amikor nem záporoznak feléd a kiáltások, hogy „Hé, Awenmore, nehogy elfelejtsd nézni, mikor jön feléd a kvaff!“, meg „Hogy vették ezt be a csapatba? Hisz olyan lyukas a keze, hogy naponta tízszer elejti a könyveit a folyosón...“, nem? Igaz, még befuthatnak, hiszen csak a csapat fele futott be eddig, és az edzés még messze van a kezdéstől. De azért reménykedem még, hogy végre egyszer akad jobb dolguk is. Micsoda ötlet! Legközelebb elmegyek a mardekáros klubba vezető úton addig, amit még én is ismerek, és a padlóra öntök egy üveg békapetét. Na, csússzanak el rajta és sikálják estig! Igaz, attól, mert én még máig nem voltam képes megtanulni az eltüntető bűbájt, lehet, hogy egy hatodévesnek mondjuk nem nagy kunszt, csak egy laza pálcasuhintás. Akkor jobb terv kell. Leátkozom őket a könyvtárban! Na jó, a könyvtárban már így is priuszom van Madam Cvikkernél, nem fűlik hozzá a fogam, hogy megnézzem, milyen képet vág, amikor rajtakap azon, hogy pálcát szegezek egy zöldtalárosra a polcok között. Úú... Erre jobb nem gondolni. Akkor a folyosón! Amikor tuti, hogy Frics messze van. Habáár... Meg kéne tanulni pár tuti átkot meg rontást. Mert ha én denevérrontást küldök rájuk, akkor tuti narancs nő a fülükből, és az nem nagy siker. Nembaj, majd a DS-en! Ott majd megkérek valakit, hogy tanítson meg egy normális átokra. Ó, azután retteghetsz tőlem, Mardekár ház...

- Csau, Kevin! – rikkantom el magam, amikor mélázásomból egy újabb csapattag érkezése ébreszt fel. A negyedéves fiút amúgy nem nagyon ismerem, de a válogatáson sorra lőtte be a gólokat, és ha jó hajtó, akkor nem szólok semmit. Kevin az egyetlen hímnemű a csapatban, és feminista vagyok, úgyhogy talán kicsit jobban drukkoltam Nicole-nak, deháát Kevin jóval fölülmúlta a leányzó teljesítményét, és kedvesebb is a srác. Üdvözlésképpen villantok egy vigyort seprűm mögül. Na nem mintha szegény JólsepR nagy búvóhely vagy hasonló lenne a karcsú, polírozott alakjával és kecses vesszőkötegével, de mindenképpen úgy érzem magam a legjobban, ha a lehető legközelebb van hozzám. Az én kis egyetlen szívem csücske...

Oh, igen, Mary már megint elkésett. De – jeah! – most hamarabb jöttem, mint ő. Bizony, így szokott az lenni – egyszer én, egyszer ő. Volt már, amikor egyszerre késtünk. A késé összes formáját és kombinációját kipróbáltuk és kimerítettük már, és nem mondhatni, hogy ennek Viki örült volna... Mary zajosan és hatásosan érkezik meg szerény társaságunk közé, bizony. Bírom a lányban, hogy ahelyett, hogy mentegetőzne, egyből támad. Ezzel lényegében legtöbbször elvonja a kapitány figyelmét a késésről, akiben rögtön feltámad a büszkesége, és legtöbbször heves vitába kezdenek. Áá, a Viki – Mary színpadi show. Mindig élvezem, mert tudom, hogy a legjobb barátnők, és az egészet csak végighülyülik.

Ekkor Miss Mindenható Csapatkapitányi Őfelsége kiadta a parancsot, amelyet már hosszú percek óta sóvárogva vártam – lényegében, hogy: seprűre föl! Vigyorogva pattanok fel törökülésemből, kezemben markolászva imádott lelki társam, a seprűm. Sue mellettem röhögéstől nyöszörögve motyogott valam olyasmit, hogy húzzam már fel. Lelkesen vállalkoztam a segítségre, de mivel csak fél kezemmel tudtam ügyködni a nagy becsben – és kézben – tartott JólsepRem jóvoltából, már előre látszott, hogy nem fog sok jó kisülni a dologból. Végülis Sue egész súlyával jobb kezembe kapaszkodik, aminek az a végeredménye, hogy a hirtelen jött megterheléstől pedánsan előrebucskázom, és keményen landolva a térdemre a lány mellett kötök ki. A seprűm inkább a fűve gurítom, hogy a hahotázásban, ami kitör belőlem, nehogy kárt tegyek benne. Térdemre könyökölve röhögök pár röpke percig, amíg Sue, inkább segítség nélkül, de nagy erőfeszítések árán, feltápászkodik. Segélykérően immár én nyújtom feléje karom, és a lány két kézzel jóval ügyesebben felhúz. Úgy értem, tőlem jóval ügyesebben.
- Ooh, semmi. Kösz. – vigyorgok rá a százvattos félével. – Fel! – Persze, én már öregszem, és agg csontjaim és ízületeim már nem a régiek, ráadásul épp most estem el szépen, úgyhogy ki csodálkozna rajta, hogy nem akaródzik lehajolni szegény fadarabért? Na jó, nem fadarab, visszaszívom. Az én Egyetlenem. Bezony. Mondjuk, ez az egyetlen művelet, amit elsőben repülésórán nekem sikerült legelőször végrehajtanom. Ilyen fajtájú sikereket sajnos az utánna következő négy évben nem könyvelhettem el, és a következő két évben már nem is reménykedem benne. Egyelőre olyasmira vetemedem, amelyet még tuti, hogy minden fiasco nélkül végre tudok hajtani: lábam közé kapom a seprűt.

Kissé remeg a kezemben, talán Ő [!] is már izgatottan várja, hogy levegőbe emelkedhessen. Ó, igen, végre az érzés, amelyet napok óta várok! Ahogy lábammal elrugaszkodom a földtől, a JólsepR pedig öt, tíz, tizenöt, húsz, harminc méter magasba emelkedik... A friss levegő az arcomba vág, megszűnik a külvilág, kellemes bizsergés árad szét a testemben, minden gondolatom kiszáll a fejemből, eltűnik minden aggodalom, bánat, félelem... Egy fél percig nem érzékelem, mi történik körülöttem, csak a tiszta kék eget látom, ahogyan suhanok felé... Aztán hirtelen éles kanyarral megállok. Hé, hé, azért álljon meg a menet... Jóval a stadion fölött járok már, a társaim lejjebb gyűltek Viki köré. Ha viszont kedves számomra az életem, a legjobb döntés, ha szépen leereszkedem hozzájuk. Seprűm végét szépen lefelé kanyarítottam, és térdeim között érezve a nyelét zuhánásnak kinéző cuccba fogtam. A többiek épp belefogtak a „na akkor most szépen repüljétek körül a stadiont tízszer“-féle bemelegítő gyakorlatba, így gyorsan csatlakozva hozzájuk, épp csak csak pár métert csaltam belőlük. Amikor a kapitányunk vezényszavára Ginny mellett „leparkolok“ a levegőben, a JólsepR nyelére könyökölve támasztottam meg állam, amíg Viki be nem fejezte a buzdító szentbeszédet. Március 28, két hét... Szaltót vetett a gyomrom, és ficánkolni kezdett benne az ebéd. Eddig nem sok meccsem volt a csapattal, hiszen nem vagyok régi tag, de mind előtt lámpaláz kerített hatalmába.

Kikaptuk az instrukciókat, és megadóan megindulok a póznák felé. Csak el ne ügyetlenkedjem... Mert amúgy szokásom.
- Ne sokat sunyiskodjatok! – rikkantom vidoran, tenyereimet dörzsölgetve. Bizony, kéne egy őrző-kesztyű, de még gyűjtenem kéne rá pénzt... Egzotikus lesz puszta kézzel állítani meg a Nagy Piros Ellenséget ( finom célzás a kvaffra :P ), ugyanakkor megszokott helyzet ez nálam. A középső pózna előtt lebegve követem tekintetemmel, ahogy Viki egy pálcaintéssel szabadjára engedi az arany cikeszt, a két gurkót, és már követem is sasszemeimmel, minden mozdulatot lesve, ahogy Amy és Sue passzolgatva megindulnak felém. ~ Kevin, védj! ~ Ez a gondolat kergetődzik a fejemben, mint mindig. Izgalmamban kissé előrébbtáncolok, és alig észrevehetően talán kilendültem – nekem – balra, de ügyetlenül visszalötykölődöm. Liftezni kezd a gyomrom tartalma, de intenzíven.

- Naná! – feleli huncutul vigyorogva Viki megjegyzésére. – Mi lenne veled nélkülem? Így legalább tudod a pontos időt.
Amy a füvön heverészve, a csajokkal csevegve várja a többiek, azaz Mary és Kevin érkezését. Náluk már nem tudja fenntartani a hőn szeretett CsK szigorú ábrázatát, elneveti magát, amit Joy helyénvalónak tart. Persze, hiszen egész edzésen halálian szigorú, neki is jól kell éreznie magát, legalább néha-néha.
- Szia, Kevin! – köszönti csapattársát érkezésekor.
- Hali, Mary! – köszön a lánynak könnyed vigyorral.
Hát igen, ők ketten már elkéstek, Viki mégis vigyorog. Nyilván nosztalgiázva gondol rá, mikor ő késett 45 percet. Ezt senki mástól nem tűrné el, de Mary még pont belefért az 5 percnyi késésével.
A lány csak arra várt, hogy végre mindenki megérkezzen, máris rugalmasan felpattan, és seprűjére ül. Mary bocsánatkérését nem hallja, ugyanis az alkalmat kihasználva – hogy Viki nem figyel oda – repül egy gyors kört a pálya felett, közbeiktat néhány bukfencet, azonban mire a CsK odanézne, Amy már ártatlan képpel rója a többiekkel a bemelegítő köröket. Végül lebegve áll meg Viki előtt, hogy végighallgassa a tájékoztatót.
Micsoda? Két hét múlva meccs a mardi ellen? Két hét? A lány egyfelől félig-meddig kétségbe esik, mert két hét hihetetlenül rövid idő a felkészülésre, másfelől örül, hogy csak két hétig kell elviselni a folyosókon a mardekárosok támadásait, gúnyolódását.
Amy mégis lazán kacsint Sue-ra, mikor kiderül, hogy vele fog támadni… Kevin ellen. Hát ez hátrány, mivel a fiú jóval erősebb, mint Sue vagy Amy. Nem baj, majd csak legyőzik valahogy, hiszen itt nem csak az erő számít. Anette fog védeni, azaz nem lesz könnyű dolguk a pontszerzéssel sem, habár a lánynak nincs még védőkesztyűje. Joy hirtelen sarkon fordul – már amennyire lehetséges ez egy seprű hátán – és „Egy pillanat!” felkiáltással az öltözők felé száguld el. Néhány másodperc múlva már szárnyal is Anette felé, kezében egy őrző-kesztyűvel. Nem a legújabb, legmodernebb darab, de mégiscsak könnyebb lesz így a lánynak. Joy szó nélkül a kezébe nyomja, és már röppen is vissza a pálya közepe tájékára a kvaffra várva.
Amy bontogatni kezdi szárnyait és amint felszáll a piros labda, rögvest padlógázzal startol rá. Meredeken emelkedik fölfelé, ám amint utoléri a kvaffot, bukórepülésbe kezd vele és elszárnyal Sue felé. A lány még játék közben is képes higgadtan, hideg fejjel gondolkodni. Legfeljebb a kondenzcsík látszik belőlem a nézőtérről, de valószínűleg Kevinből is… már ha utánam tűzött. Habár lehet, hogy megpróbál elém kerülni, arrafelé, amerre – szerinte – passzolni fogok – véli vigyorogva.
A menetszél hátrafújja tincseit, így haja nem akadályozza a látásban. Fejét jobbra- balra forgatva keresi Kevint, s most nem csapattársként gondol a fiúra, hanem egy olyan humán akadályként, akit ki kell kerülnie, ki kell cseleznie. Forgolódásának köszönhetően veszi észre a felé száguldó gurkót. Mikor már elég közel ér a labda, Amy egy bukfenccel és két éles kanyarodással kicselezi. A második kanyar során Sue-nak passzolja a kvaffot. Érdekes módon nem veszti el az irányérzékét, és még arra is jut ideje, hogy kikerülje a másik gurkót, ami szintén őt vette célba.
Joy igyekszik Sue közelében maradni, hogy szükség esetén a leányzó passzolhasson; mégsem mozoghat kiszámíthatóan a gurkók és Kevin miatt.

(http://www.frpgs.co.cc/images/yrdug29v22o809twhgz.png)

Péntek van, és délután három óra. A nap fátyolosan süt, a nap folyamán többször is előfordult, hogy néha egy-egy szürkébb felhő kipréselt magából néhány csepp esőt, de ezt leszámítva nem volt rossz idő. Igaz, az emberek június első napjaitól már mást várnának, de az időjárás már csak ilyen, főleg a Nagy Britanniában.
Egy meccsünk volt hátra az idényből, egy meccs a Hugrabug ellen, ahol ha győzünk, akkor a mi kezünkben kerül majd a Kviddics kupa. Háromból két csapat felett már győzelmet arattunk, egy játékunk volt már csak csupán, egy játék, amiről tudtam, hogy nem lesz egy könnyű csata, de bíztam a csapatban. A kérdés persze, hogy ők bíznak e eléggé bennem...
Harry visszatértének nagyon örültem. Hiányzott a csapatból. Persze nem csodálom, hogy a Mardekár meccsen már köreinkben üdvözölhettük, nem hagyta volna ki, hogy lesöpörje Dracot a pályáról. Pedig, szerintem nem veszített volna semmit. A Mardekár... hát szépen fogalmazva is botrányos teljesítményt nyújtott. Meglátszik rajtuk, hogy Draco nem foglalkozott velük, pedig szerintem illett volna neki, de megértem hogy akadt jobb dolga is, hisz nagyon jól tudom, mi foglalkoztatta a csapata helyett.
Vele ellentétben viszont én, bekeményítettem mióta visszatértem újra az iskolába. El akartam terelni a figyelmemet arról az óriási apróságról, hogy Voldemort seregébe tartozom immáron én is, és a kviddics tökéletes volt erre a feladatra. Persze akadtak problémáim. Maryvel az első ilyen edzésünk folyamán összevesztünk, olyannyira, hogy már nem a csapat tagja. Mindenki végig hallgathatta a vitánkat, miszerint Mary nem hajlandó egy olyan emberrel dolgozni, amilyen én is vagyok, hogy megvet és felháborítónak tartja azt a tényt is, hogy a Griffendélhez tartozom, azt meg főleg nem hajlandó elviselni, hogy én vezetem a csapatot.
Valójában megértem. Hasonló helyzetben én is így reagáltam volna, csakhogy a hivatalos verzió szerint, én voltam az áldozati bárány. A DS-t nem önszántanból árultam el, hanem Draco kényszerített. Szép kis mese volt, amit szerencsére elég sokan elhittek. Bárcsak igaz lett volna... Az igazság persze sokkal ocsmányabb és Mary nagyon jól tudja ezt, hisz ismer mint a rossz pénzt, tudja, hogy hazudok, de hogy valójában mi történhetett arról még neki sincs tudomása. Hát igen... A Griffendél Kapitány egy Halálfaló....
A mai edzés nem volt előre megtervezve. Ma reggel raktak ki a hirdetményt, miszerint minden tagot várok a pályán háromkor. Mindig a pályán vártam őket, mert általában jóval korábban itt voltam már, és edzettem egy kicsit, ha meg véletlenül én késtem, akkor elvártam a csapattól, hogy mire ideérek melegítsenek be. Túl szigorú lennék? Lehet, de nem érdekel. Hisz ha nem is mondom nekik, de nagyon meg vagyok elégedve a munkájukkal, remek teljesítményt nyújtanak.
Nem volt véletlen ez a váratlan csapat gyűlés. Hallottam tegnap este egy apró pletykát, miszerint a csapat egyes tagjai, jobban örülnének, ha lemondanék végre a posztomról. Nem tudom kik lehetnek, nem tudom igaz e a pletyka, de ki akarom deríteni. Nem akarom eljátszani azt, amit Maryvel. És nem akarok olyanokkal együtt dolgozni, akik csupán kötelességből teljesítik a parancsaimat, olyan csapatot akarok, akik a játékszenvedélyük miatt vannak itt, és akik elfogadják, hogy én irányítok.

Amy holtfáradtan szédeleg be a klubhelyiségben, holott még csupán délután fél három van. A hirdetőtáblán egy új cetli virít, legalábbis reggel hatkor még biztosan nem volt ott, mikor a leányzó kiviharzott a kastélyba. Vagy talán a fáradtság miatt nem vette észre? Mindegy, a lényeg az, hogy most oda kéne vánszorognia megnézni, amihez nincs sok kedve.
Végül mégsem a lustaság győz: Joy elvonszolja magát a plakátig és nem is bánja meg döntését, ugyanis az egy kviddicsedzést hirdet. Döbbenten konstatálja a cédulán díszelgő mai dátumot, majd amikor a számok jelentése eljut az agyáig, menten felébred, s szeme elé kapja óráját.
Alig múlt fél három. Még nem késett el.
Felszalad a szobájába a kesztyűiért és a seprűjéért, ezeket semmi pénzért nem tárolná az öltözőszekrényben - bár lopás még nem fordult elő a Roxfortban.
Át is kell öltöznie, mert a térd fölé érő szoknya talán nem a legmegfelelőbb öltözet a röpködéshez. Gyorsan magára rántja az első kezébe akadó nadrágot a szekrényből, azután már sprintel is lefelé a pályára.

Már csak akkor jut eszébe, amikor meglátja Vikit a pályán, hogy ő a csapat CsK-ja. Egy...
Joy a mai napig sem tudja, hogy Vikitria áldozat, vagy netán valóban áruló volna-e, de nem is akar rá fényt deríteni. Ez nem az ő dolga. Persze érdekelné, a kíváncsiság hajtja őt is, mint megannyi diáktársát, azonban benne akar maradni a csapatban. Mióta bekerült a Griffendél csapatába, a kviddics nagyon fontos része lett az életének. Imád játszani, s erről az élvezetről nem mondana le egy kétes értékű történet kedvéért; hiszen ki tudja mennyi hitel van azokban a sztorikban, amiket diáktársai terjesztenek.
Mary kiesését nagyon fájlalta, amikor kiderült - kitűnő terelő volt a lány, és ráadásul éppen a kapitány miatt esett ki. Nagyon csúnyán összevesztek az egész csapat szeme láttára, mert Mary elhitte azt a pletykát(?), ami szerint kapitányuk önként és dalolva regélt a DS-ről Malfoynak. Ez a veszekedés ingatta meg Amy azon szilárd meggyőződését, miszerint a kapitány ártatlan. A lány nem akart foglalkozni ezzel a gondolattal, azonban mióta Mary elment a csapatból, minduntalan előtérbe tolakodott egy amolyan "összeesküvés-elmélet". Mary helyett Iza került a csapatba és Harry visszatértével Ginny is elment, de mindenki más a helyén maradt.
Amy lassan sétál a pályán Vikitria felé, majd mikor hallótávolságon belül ér, a megszokottnál kicsit mogorvább hangnemben köszön.
- Szia, Viki!
Észreveszi az akaratlanul enyhén morcosnak ható hangszínt, s kárpótlásul egy derűs mosolyt csillant fel, bár fáradt arcizmai kissé repedeznek a mozdulat hatására. Nem kérdez rá a váratlanul kitűzött edzés okára, sejti ő is, hogy a Hugrabug elleni meccs miatt kell ma összejönnie a csapatnak. Alig néhány hét van a mérkőzésig, s a csapatnak össze kell szoknia Izával, hozzá kell idomulniuk a hugrások technikájához, hogy könnyedén kijátszhassák őket.
Amy félretesz minden nem oda tartozó gondolatot a fejéből és ahogy a kapitány mellé ér, seprűjét a fűre helyezve kezd hozzá a "földi" bemelegítéshez, nehogy odafent bármi baj érje.

Órák után energiától telten szaladok felfelé a klubhelységbe. A hír már korábban elért engem, hiszen társaim már jóval előttem látták a hirdetést. Mikor felérek egy futó pillantást vetek a cetlire, majd szinte azonnal rohanok átöltözni és a felszereléséért. Szinte csak néhány perc telik el, s az örömtől, s túláradó energiától telt lényem, már meg is jelenik a lépcső tetején. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy sietek lefelé, aztán máris a klubhelységben vagyok ismét, s szinte azon nyomban tovatűnök a bejáraton, hogy minél gyorsabban a pályára érjek.



Ketten már a pályán vannak, s valószínűleg a csapat többi tagja is érkezik. Ekkora lassú, de kimért léptekkel jelenek meg én is, s a két lány felé veszem az irányt. Amy és khm, Vikitria. Engem nem zavartak a dolgai egészen addig, amíg Mary el nem ment a csapatból, az valahogy nekem egy kissé betette a kaput. Nem titkolom, hogy én is szerettem volna, ha új csapatkapitányunk van, de nem azért, mert zavar az, hogy ilyen pletykák terjengnek a suliban, csupán az összhang fenntartása végett, de hagyjuk is, az én jelöltem kiléte, s a választás kimenetele is ködbe vész az által, hogy így alakult a helyzet. A lényeg mindenképpen a játék, s éppen ezért a boldogságomat és az energikusságomat, most nem lehet elvenni. Még egy mugli filmben láttam, ahogyan egy sportoló arról beszél, hogy ahhoz, hogy jól menjen a játék, érezned kell a ritmust, éppen ezért én az első perctől az utolsóig egy egész pörgős és ritmusos kis szólamot játszok le magamban, amit a kedvenc zenéim közül választottam.
Végül aztán lassan odaérek a lányokhoz, s először egy kissé megilletődve nézek Amy felé, hiszen olyan elnyűttnek és fáradtnak látszik, pedig nem voltak ma annyira vészes óráink, bár ez nyílván azért lehet, mert gyógynövény tanon ismét elaludtam. Aztán a tekintetem Vikitriara terelődik, felé is egy mosolyt eresztek el, bár már nem olyan erőteljes ez, de ez csupán Mary hiányának szól. Nem szeretném, ha bármi beleszólna a játékba, ha bárkinek gondja van, akkor azt beszélje meg a pályán kívül és semmiképpen se hozza be a problémáit a csapat berkein belülre.
A kis nézelődés után aztán végre meg is szólalok.

- Szia Amy, – biccentek, majd tekintetemet Vikitria felé fordítom ismét, - Vikitria. Szóval utolsó meccs mi? – ismét egy kis mosolygás következik. – Hugrabug… Nem lesz egy egyszerű menet, de ezt is hozni kéne, és jók leszünk…mit jók igazi ászok! –

Fejezem be végül így. Már megszokhatták tőlem, hogy ilyen túlfűtve érkezek edzésre, s azt is, hogy ennyit beszélek mindig. Imádok játszani, áthatja a mindennapjaimat, így ha ismét a pályán lehetek, akkor legyen az edzés vagy meccs, akkor a szívem megtelik adrenalinnal, ami úgy pörget, hogy aztán szinte képtelen vagyok leállni. Plusz ami csak másodlagos, de ezután a meccs után, egy kissé már szükséges számomra, hogy a hölgy rajongóimra ismét mély benyomást tegyek, kell valaki mellém az idei nyárra, tavaly is hozott mindenki valakit magával, s csak én voltam mindenhol egyedül, persze így sem unatkoztam sosem, mert mindig találtam partnert, de azért néha fontos, hogy… Na, de hagyjuk is ezt, hiszen ez csak a másodlagos szempont, most az első, hogy végre edzünk.

  
               : :        a    z         e    d    z    é    s


Abszolút vegyes érzelmekkel martam fel Geoff bátyám levetett, de még mindig kifogástalanul szolgáló seprűjét, valamint a szintén tőle áthagyományoztatott ütőt. Ó, igen, Az Ütőt. Mivel az öltözőből Amy már kilépett (Patricket meg kizavartam innen, hát mégis csak lány vagyok), a többiek pedig még nem érkeztek meg, volt egy kis időm, amit egyedül tölthettem. Olyan tökéletesen megmunkált fadarab, az az élőlény, amiből ő született, bizonyára dalolt is – míg ki nem vágták. De megérte az áldozata. A sarokba döntött félvak, de legalább egész alakos tükörben még utoljára alaposan megnéztem magam. Nem hittem volna, hogy ilyen jól áll nekem a piros mez. Rendben, ez enyhe túlzás, de akkor is jó megsuhintani a kezemben a terelőütőt, szinte a sajátomnak érzem az erejét. Már épp kinézelődtem volna magamat, amikor minden eddig kellemes gondolatom átbillent a fordítottjára. Hogy fogadnak majd a többiek? Húzzák a szájukat, amiért egy ötödéves tölti be a posztot? Mégis csak Mary helyét vettem át, ő pedig szerves része volt a csapatnak. Egyetlen dologban azonban nem kételkedem: a saját képességeimben. Magabiztos fújtatással otthagytam végül az öltözőt.


Igyekszem lazának és könnyednek látszani, mint aki nem riad vissza semmitől, még akkor sem, ha a legtöbbeknek csupán a válláig ér, és ránézésre sem éppen egy halálos fenyegetés. Ütőmet a vállamra vetve, seprűmet a balomban lóbálva sétálok közelebb a pályán gyülekezőkhöz. Ó, hogy már Vikitria is itt van! Gondolhattam volna. Keményen összeharapom az állkapcsomat, hogy még véletlenül se mondjak semmi meggondolatlant. Ostobaság lenne, és egyébként is.. hálával tartozom Vikinek. Erre a gondolatra sötéten felmordulok, de végül nem szállok vitába önmagammal. Hálás lehetek, amiért bekerültem a csapatba, amiért küzdhetek a házam színeiben a kupáért, és valamiképp a dicsőségért is. Nagy szavak.
Egyszerűen csak félre kell raknom az emlékeket, amik felettébb ellenszenvessé tették a Mirol lányt a szememben. Mindenki hallott a DS esetéről, és a dolog azon részéről, ami Vikitriára vetett árnyékot. Viszont én láttam is. Szükségem lesz az önfegyelemre, mostantól csak a játék létezik. Játék és csapattársak. Arc nélkül, csak számok a mezük hátán. Viki csak egy szám.

- Sziasztok – köszöntöm őket korántsem olyan vidám hangon, mint ahogy eredetileg terveztem, de arra ügyelek, hogy az arcomról hétköznapi érzelmek tükröződjenek. Háromkor, tanítás után az ember egy kicsit pilledt, jól esik a szabad levegőn kiszellőztetni a fejét, ugyanakkor kellemes izgalom töltheti el az edzést megelőzően. Igen, ezek elég hétköznapiak.

A kviddicstől való, igencsak hosszúra sikeredett távollétet követően Harry ismét azzal a tudattal kelt fel a délutáni szunyókálást követően az ágyából, bizony edzésre fog menni. Első pillanatban nem is gondolta végig, hova és hogyan is készül, egyszerűen kikeveredett az ágyából, majd a szemüvegét felvéve a mosdóba battyogott. A tisztálkodás igen gyorsan ment, arról már nem is beszélve, hogy a hajába jobbára csak beletúrt, azzal elrendezettnek tekintette a fejét ékesítő koronát. Kissé már tisztábban látva a világot magára kapta az asztal mellett álldogáló szék karfáján éktelenkedő farmernadrágját, valamint egy, az ágya végében lévő ládából előhalászott, először kézbeakadt pólót, és egy kapucnis pulóvert. Cipő, zokni, seprű hiányoztak a repertoárból, és már indult is, mert nem szeretett volna késni. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, többek között az, hogy Ginnytől veszi vissza a helyét. Biztos volt benne, hogy a lány nem fog emiatt megorrolni rá, érettnek tartotta a gondolkodását, így nem sokat elmélkedett tovább a témán. A másik eszmefuttatás azonban számára is homályos volt, furcsa érzéseket kavart fel benne. A közelmúlt eseményeire való tekintettel elmélázott azon, vajon a csapat tagjai képesek lesznek-e a kapitánnyal együttdolgozni anélkül, hogy vita alakuljon ki, vagy ami még rosszabb, ellenszenv. Egy csapat alappillére az egymásban való bizalom, ami bizony megrendült… legalábbis Harry biztos volt benne, hogy megrendült egyesekben Vikitria felé.

Az öltözőhöz érve látta, hogy a pályán már vannak lent. Egy pillanatra összehunyorította a szemét, háta ki tudja venni, kik lehetnek azok, de az akció nem járt sikerrel. Egy hümmentés kíséretében lépett be az öltözőbe, majd a szekrényéhez bandukolva kinyitotta azt. A felszerelésbe való belebújás nem tartott túlzottan sokáig, amint minden a helyére került, a fiú azonnal becsukta a szekrény ajtaját, majd kisétálva az öltözőből a seprűre pattant.


Az érkezés most nem volt olyan feltűnési viszketegséget keltő, inkább csak egy hétköznapi túrára emlékeztetett, mind sebességében, mind pedig abban, hogy jobbára lagymatag, egyvonalú pályán teljesedett ki. Harry a kis csapat fölé érve előre dőlt, seprűjének orrát is a föld felé nyomta, hogy alábukhasson, és landolhasson a többiek mellett. Nem tudta, hogyan is kellene viselkednie jelen helyzetben, de nem akart idiótának mutatkozni, ezért halovány mosolyt erőltetett az arcára. Eldöntötte, hogy egyetlen szóval sem fog utalni a múltra, semmire sem. Egyszerűen csak a játékkal kapcsolatos dolgokról lesz hajlandó beszélgetésbe bocsátkozni, mi több, ha a szükség hozza, akkor azonnal megpróbál beszélgetést kialakítani, hogy feledésbe taszítsa a nyomott hangulatot.
- Sziasztok!
A köszöntés alatt végigtekintett a társaságon, majd lélegzetételnyi idő múlva már folytatta is.
- Remélem nem késtem sokat, kissé elnyomott az álom.
Tudta, hogy talán senkit sem érdekelnek a magán problémái, elvégre mindenkinek vannak, mégis, megpróbált kialakítani valamiféle kontaktust a jelenlévő között, mert ahogyan az érkezést követően leszűrte, jobbára csak álltak egymás társaságában.

EDZÉS

Kastélyban

A mai napon korán reggel léptem ki a klubbhelyiségből, és vettem irányt a megszokott órák felé. Örültem, hogy végre június van, és hamarosna ezt az évet is magunk mögött tudjuk. Sok volt... Sok minden... Áh... de vége lassan. Még dél előtt vissza ugrottam és meglepve tapasztaltam, hogy ma háromtól edzés lesz. Na ez felettébb feldobta a napomat. A kviddics az mindig csak jó lehet...
Egyetlen apróság vetett csak árnyat a jókedvemre. Az pedig Mary kilépése volt. Nem kis kirohanással párosulva. Hát, felettébb kellemetlenül éreztem magam, mikor fültanúi voltunk a veszekedésnek, majd Mary örökre otthagyta a csapatot. Helyette Iza lépett be. Ezt természetesen cseppet sem bántam, mert jó játékos, de... azért... már nem ugyan az a csapat, mint régen.
Szerencsére Harry is vissza tért. És ez is pozitívum volt. Persze, meg volt ennek is a negatív párja Viki... És az eset a DS-sel. Hát, elég kemény dió. Hallottam egy s mást az esetről, de a Marys ügy tett rá pontot.
Nem tudom, mit higyjek, de azért nekem kicsit gyanús az eset. Jóban vagyok Vikivel, nem is kicsit, hiszen őszintén mesélte el, hogy miért is Mirol, meg minden... És ez nem billenti felé a mérleget... Tényleg lehet, hogy a másik oldalon áll? Kiváltképp érdekelt, hogy vajon... hogy is van ez.
Azon nem változtat, hogy jó CSK, de azért egy mardis, hogy is mondjam... szóval ha át állt semmi keresni valója a csapatunk kapitánya ként. Természetesen, amíg bizonyítékom nem lesz, én nem ítélkezem... Na, de ha igen, akkor le sem lehet majd lőni...

Pályán

Közben megérkeztem az öltözőbe, átvedlettem, majd kiszáguldottam a pályára. Már ott volt Viki, Amy, Iza, Harry és Patrick.

-  Sziasztok. - üdvözöltem mindenkit. - Remélem már nem csak rám vártatok. - nem tudom ezt miért mondtam...csak már megint a hülye pofám, amit nem lehet befogni. Természetesen tudtam, hogy Anette még hiányzik... de... Ez vagyok én. PEdig el sem késtem... még volt 2 perc háromig...

-  Na gyerekek, ugye elpáholjuk a Hugrát? Bár, nem tudom épp milyen szinten állnak, de mi csak jobbak lehetünk tőlük. - mondtam vidáman, majd lecsüccsentem a többiek közelében a fűre, és vártam, hogy megkezdődjön az edzés.

Tudjukmi, tudjukhol, tudjukmikor.

•    t i z e n h é t     p e r c    k é  s é s s e l

Lagymatag egy idő van, azt meg kell hagyni. Bár a nap süt, az egész olyan, mintha egy finom, áttetsző takaró lenne a világra borítva, és a fény csak ezen szűrődne át. Persze az ég tele van szürkés felhőkkel, de azok maguk sem tudják, hogy sötétszürkék vagy fehéres színűek akarnak lenni, azt meg már végképp nem, hogy akarnak-e magukból vízcseppeket ontani, vagy nem.
Ennek fényében nem csoda, hogy vizet át nem eresztő anyagból készült kviddicstalárom kapucniját univerzális megoldásként a fejemre borítva, igencsak mogorván csoszogva indultam el a pálya felé. A néha meg-meginduló csepergés nagyon idegesített, a szűk udvarokon járkálván pedig az ázott falak átható aromája sem emelte a kedélyem a fellegekbe. Ráadásul az idő délelőtt még egészen esős volt, viszonylag már kitisztult az ég, de bennem megmaradt a borongósan álmos hangulat. Ráadásul bűbájtanon Flitwick az orromba lebegtette a pennámat, hogy felébresszen, amitől kiújult az allergiám, és ez szörnyű prüszkölésekben mutatkozott meg. De neem, ez még mind nem elég. Bár az időjárás még igencsak szürkés, ez még nem fedi el azt a tényt, hogy június van, ahhoz pedig még Skóciában is társul egy jó huszonnyolc fokos fülledt meleg. A fent említett anyagból készült kviddicsszerkó ugyanakkor nem csak a vizet nem eresztette át, hanem a levegőt sem, ami azt eredményezte, hogy igencsak melegem lett. És ha nekem melegem van és ez ellen mégcsak tenni sem tudok semmit, akkor kifejezetten morcos tudok lenni.
Ó, és még a legfontosabb tényezőt nem is említettem! Tegnap délután egy nagyon csúfos vereséget szenvedtem egy varázslósakk-párbajon a vacsora előtt, a nagyteremben, és pont a most pergő percekre volt kitűzve a visszavágó. Persze drágalátos hetedikes iskolatársam a megjelenés mellőzését megfutamodásnak tekintette, amit egyébként meg tudok érteni. Ezért egyedül arra a kiírásra vagyok dühös, ami reggel jelent meg a hirdetőtáblánkon, Viki jóvoltából. Az oké, hogy közeleg a meccs a Hugrabug ellen, de olyankor edzést szoktak összehívni, nem gyűlést, hiszen az új taktikákat azon szoktuk megbeszélni. Most teljesen feleslegesen rontom a hírnevem a sakkosok körében. A seprűmet azért cipelem magammal, hogy ha esetlegesen mégiscsak edzésbe torkollna a dolog – mert megesett már -, akkor ne pont én legyek meglepve.

Már legalább tíz percet kések a megbeszélésről, de valahogy nem akaródzik gyorsítani. Na most kivételesen nem azért, mert majdnem összecsusszanok minden egyes lépésemnél, hanem úgy Viki miatt. Semmiképpen sem tudtam volna időre odaérni, mert túlságosan elvacakoltam az időt, és olyankor úgy vagyok vele, mint kiskoromban a foggyógyítóval. Tudom, hogy Viki szigorú főnökként kiabálni fog rám, amiért kések, és minél többet kések, annál rosszabb lesz, de mégis, ha már úgysem érek oda időre, akkor próbálom még egy kicsit húzni az időt, még egy kicsit, mert félek, még egy kicsit, aztán úgyis odaérek...

Már a pálya füvén baktatok, körvonalazódnak előttem a csapattársaim sziluettjei, persze hogy mind ott vannak, és csak én kések, hiszen ez az én reszortom. A többség mindig ott van időre, vagy csak pár perc késéssel, én már tizenhét percnél tartok. De semmi gond, senki nem fog rajtam csodálkozni, hiszen csak hozom a formám, tartom az imidzsem. Ezt csak olyankor nem szoktam ilyen optimistán méregetni, amikor már a huszonkettedik kört repülöm a pálya körül...
- Halihaaaaaooooh.... - ásítom be a társaim közé, és már előrelátóan teszem le a kezemből a seprűt, hogy a tenyeremet kellőképp a fülemre tudjam szorítani, mert sejtem, hogy ez után mi jön...

Nem volt túl jó kedvem, de ez szerintem érthető is. Nem ideges voltam, inkább elegem volt az egészből. Fogalma sem lehet senkinek, hogy mi történt, miken mentem keresztül, de azért ítélkeznek. Ők ítélnek el engem, mikor ők sem jobbak nálam. De elhatároztam, hogy nem fogom feladni, hogy nem fogok megtörni, egyszerűen ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.
- Szia – köszönök vissza Amynek, semmilyen hangszínen és olyannyira nem figyelek, hogy fel sem tűnt, hogy esetleg morcosabb lett volna az a köszöntés.
- Aham… - reagálok Patrick lelkendezésére.
Hiába vagyok pályán már egy jó ideje, akkor sem tudok még rendesen a csapatra koncentrálni.
Iza és Harry is megérkeznek, majd Sue is, de nekik is csak hasonló semmilyen válaszokat adok.
- Nem – mondtam Harrynek és kb két perccel később Suenak is.
Már csak Anette hiányzik.
Ülök a pálya szélén és nem nagyon törődöm semmivel, csak elmélkedek. Még magamnak is elég meglepő ez a viselkedés, de nem érdekel. Hagyok mindenkit, csináljanak, amit akarnak, addig úgy sem fogok belekezdeni míg, Anette ide nem vonszolja magát. Élvezzék csak ki a kivételes alkalmat.
Rohadt sok késéssel végre megérkezett. Normál esetben, ilyekor már mindenki keményen dolgozna és én egy félórás kiselőadást adnék a pontosság fontosságáról, mindezt persze ordítva, de ez most nem az a pillanat.
- Örülök, hogy végre megtiszteltél minket – fordulok felé – Remélem azért a meccsre majd sikerül időben ideérned… - egy apró megjegyzés, de semmi több.
Végig nézek a csapaton, és ha esetleg valakik repkednek, akkor vissza is hívom őket. Beszélni akarok velük és kivételesen nem a játékról, hanem egy sokkal fontosabb témáról.
- Tudom, hogy ezt a mai összejövetelt, mindenki a háta közepére kívánja. De nem érdekel. – kezdtem bele – Azt hittem megbeszéltük már a csapatkapitány kérdést, de úgy néz ki tévedtem. Úgy hallottam, egyesek a csapatból nem díjazzák, hogy még mindig én bitorlom ezt a posztot – Nem kerteltem, azonnal a közepébe vágtam. – Az, ami Mary és köztem történt, egy sokkal régebbi történet befejezése volt. Az a veszekedés, már régóta érlelődött. Rosszkor és rossz helyen lobbant, de nem hiszem, hogy okot biztosítana, arra, hogy ne bízattok bennem. De elismerem, nem voltam teljesen egyenes veletek, tartoztam volna egy magyarázattal mindenért. Most megkaphatjátok. Akinek nem tetszik elmehet, nem fogom visszatartani. Na mire vagytok kíváncsiak?
Kiábrándultam teljesen. De nem csak a csapat miatt, az egész életem miatt. Már tényleg nem az lány voltam, aki régen, de ezt senki nem is várhatta el tőlem. Halálfaló lettem, nem önszántamból, de ezen már nem változtathattam, döntöttem és kész. Viszont egyelőre eddig senki nem tud, és ha minden jól megy darabig nem is kell megtudnia senkinek.

Viki úgy köszön, mintha csupán testileg lenne jelen, lelkileg nyilván totál másutt kalandozik. Joy vállat von, nem fog fennakadni ilyen semmiségeken, elvégre edzésre jött, vagy mi a szösz. Majd megérkezik a leányzó tudata is, ha már mindannyian összegyűltek, azaz legalább öt perccel a kitűzött idő után, mertmivel ezer százalék, hogy Anette késni fog.
- Hali - mosolyog Amy a harmadikként érkező Patrickra.
A fiú mindig kicsattan az energiától, s ez többnyire Joyra is átragad, akárcsak most. Már alig várja, hogy a seprűn legyen, szárnyalhasson az ég felé vagy a többi játékost cselezgetve suhanhasson a kvaffal a kezében. Még Iza érkezése előtt befejezi a bemelegítő gyakorlatokat, így mire negyedik csapattársa is befut, immár tettrekészen ücsörög a fűben.
- Szia, Iza - néz fel egy pillanatra, majd tovább babrálja a kezén feszülő ujjatlan kesztyűt, most valahogy képtelen nyugton maradni.
Harry a következő befutó, Amy őt is pont ugyanolyan lelkesedéssel köszönti, mint a többieket. Jó, hogy végre visszatért, hiszen Ginny közel sem volt olyan jó fogó, mint Harry, azonban a lánnyal egy kicsit jobban kijött. Talán azért, mert évfolyamtársak voltak. Végülis a "griffendél üdvöskéjével" sincs semmi baja, remek fogó, bár Joy néha kicsit sajnálta, hogy olyan hamar véget érnek a kviddcsmeccsek.
- Hejhó, Sue - köszönti Amy az újabb érkezőt, majd elmosolyodik. - Persze-persze, mi mindenkit elpáholunk. Különben meg hármat találhatsz, hogy kire várunk, bár szerintem elsőre simán rájössz.
Végül Anette is megérkezik. Amy szeme az órájára vándorol, s a látottakból hamar megállapítja, hogy háztársa új rekordot döntött; még sosem késett 14 percnél többet. A lány egy jócska kő kecsességével zuhan hátra a fűbe, hogy a lehető legtávolabb legyen a CsK-tól, mikor elkezdődik a szokásos műsör a késés miatt. Hatalmas szemekkel mered Vikire, amikor az csupán egyetlen megjegyzéssel intézi el a nótorius késő ügyét, holott a kapitány máskor majd' felrobbant a dühtől, olyannyira komolyan veszi az edzéseket és a késéseket egyaránt.
Joy szemei felakadnak Vikitria szavainak hallatán. Nem ezért jött ide, sőt, pont ez az a kérdés, amit el akart kerülni, mert ő játszani akar. Cseppet sem fontos számára a vezető kiléte, amíg ezt nem keverik bele a játékba és az edzésekbe. Csakhogy belekeverték, méghozzá éppen a kérdéses ember. Néhány másodpercig makacsul hallgat, nem hajlandó kimondani, hogy nagy valószínűséggel az igazságra kíváncsiak. Mindannyian.
Végül nem bírja a feszültséget, felül a fűben és kirobban belőle mondandója, ám igyekszik visszafogni magát:
- Azt hittem ezt már átrágtuk! Te vagy a CsK, részemről elfogadtam, engem a játék érdekel, totál mindegy ki bitorolja a posztodat. De a magyarázatot azért meghallgatnám, mert Maryt elég durván távolítottad el a csapatból, már ha szabad így fogalmaznom. Viszont ha kiszónokoltad magad, akár kviddicsezhetnénk is, ne foglaljuk feleslegesen a pályát.

Sorban köszönök vissza az érkezőknek, arcomon hatalmas vigyorral. Örülök, hogy mindenki eljött, hiszen így máris egy jó kis edzésnek nézünk elébe. Kicsit még guggolgatok, nyújtok. Én már az edzésre készülök, ám ekkor valami lefagyasztja arcomról a mosolyt. Próbáltam elfeledni a témát, de Vikitria csak azért is felhozta, hát akkor válaszolok neki én is. Igazából amíg Amy beszél bennem lassacskán formálódnak a gondolatok, s amint a lány végez, ki is törnek kendőzetlenül.

- Egyet értek Amyvel! Megtárgyaltuk, hogy mi lesz a csk poszttal, te kaptad. Nem tudom, miért kell mindig előhozakodni ezzel a témával? Jó az, ha így állunk neki minden edzésnek? Ha már itt tartunk, nekem is meg van a véleményem arról, ami Maryvel történt, és igen, engem is érdekelne némi magyarázat. Az iskolában terjengő pletykákat én kizárnám, igen ezt se rejtsük véka alá, ha már itt vagyunk, bár azért nyilván ennek még a meccsen is lesz foganatja és erre jobb, ha te is készülsz szerintem – fordulok Viki felé -, nem kerülhetjük el, de ha felkészülünk erre is nem lehet gond.
Ha pedig mindenki elmondta, amit akar, akkor majd álljunk neki edzeni is, mert szerintem nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez bizony egy rettentő kemény meccs lesz. –

Fejezem be végül ekként, de még mindig van bennem némi düh, bár azért megpróbálom ezt minél jobban leplezni. Nem vagyok ellenséges, csupán, arra akarom ösztönözni a csapatot, hogy akkor mindent itt és most beszéljünk meg, s aztán végre csak a játékra, a meccsre tudjunk koncentrálni. Arcom még mindig komor, bár ez most már inkább annak tulajdonítható, hogy még nem edzünk. Azonban lassan megnyugszok, hiszen tudom, hogy most ez is fontos a meccs szempontjából.

               : :        a    z         e    d    z    é    s

Leplezetlen csodálkozással nézek végig a többieken, akik elnyűtten, vagy épp kissé szórakozottan sorakoznak fel a kapitányuk előtt, egytől egyig abban a hiszemben, hogy egy rögtönzött edzésre érkeztek. Hát persze, hogy én is azt hittem, ezért is öltöttem fel a mezemet, és dobtam a vállamra az ütőt, de én még nem ismerem a csapat szokásait. Azaz hogy ne ismerném, valahányszor edzést tartottak, én véletlenül az udvarokon csámborogtam, vagy az ablaküvegnek nyomtam az orrom, és úgy bámultam a seprűn cirkáló alakokat. Viszont az alaposan elfojtott negatív gondolatok között mégis csak ott bujkált valahol az is, hogy Viki nem fog úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna.
Mélázásomból a többiek köszönése ragad ki, és hirtelen ötlettel nyújtani készülök én is a fiúk példájára, de Vikitria monológja megakasztja a mozdulataimat.
Az alkalmasságába vetett hitünket firtatja, Mary távozását, és ilyen.. piti ügyeket. Kicsit talán ledegradáló voltam, de Harryn, rajtam és magán az érintetten kívül más nem látta a két szemével, mi történt pár hete a lerobbantott kőfalak között. A lány üveges tekintete, amikor pálcát rántott a társaira, a barátaira! Nem kellett olyan sokat érnie annak a veszekedésnek Mary és ő közte.
Végigfut a borzongás a hátamon, míg egy röpke oldalpillantással Harry tekintetét keresem. Vajon ugyanaz az emlék futott keresztül az ő agyán is?
Keményen megvetem a zsenge fűben mindkét lábamat, mintha legalábbis egy kisebb természeti katasztrófát sejtenék előkészületben, s még mindig összepréselt ajkaim mögé rejtem a jogtalannak ítélt szavaimat. Tisztelettel végighallgatom Viki beszédét, sőt, elismerően bólintok a bátorságára, amikor ő maga ajánlja fel, hogy válaszol a kérdéseinkre. Kíváncsi vagyok, meddig engedi a többiek fantáziáját elkalandozni.
Hogy az én kérdéseimmel mi a helyzet? Ó, nem, nem, nem. Azt hiszem, a csapatkapitány magyarázata most nem nekem szól. Bevett a csapatba, legyen nekem elég egyelőre ennyi. Nem volna szép húzás, ha ezt félretéve letámadnám Vikit mindenféle hülyeséggel.
Lopva ismét Harryre pillantok. Nekünk nem kéne elragadtatnunk magunkat, ugye?



(( jajj, miért nem szólt senki, hogy én jövök? *ég a feje* ))

Harry csendesen álldogált a kis csapat szélén, szembe helyezkedve a csapatkapitánnyal, Vikitrivel. Hallgatta ugyan, miről is beszélgetnek a többiek, de ő a biztonság kedvéért szépen nekilátott a nyújtógyakorlatok elvégzésének. A meccseken való cikesz elfogások hetven százalékát valami nyakatekert mozdulattal sikerült eszközölnie, a mostani meccsen pedig készült, hogy akár a csontja is törni fog, ha kell. A győzelem az elfogadható, minden más rossz eredménynek számít. Legalábbis Viktri szerint, de ezzel jómaga is egyetértett. Ahogyan derékkörzést végzett, jelent meg először Sue. A lány igazán kedves teremtés volt, Harry annak ellenére, hogy jobbára a trióval tartózkodott, itt az edzéseken igen sokat beszélgetett vele. A köszöntését követően közel negyed órás késéssel toppant be a másik gyöngyszem, Anette. A fiú nem volt a legjobb kedvében, sem pedig passzban, de ez az energetikus lány bizony mindig mosolyt tudott csalni az ajkaira. Most, hogy késett is úgy robbant be, mintha mi sem történt volna, és minden olyan csodálatos lenne. Halovány ajakgörbülettel biccentett felé, majd kinyújtotta karját és egy magabiztos „fel” ige után már a kezében fogta hírhedt seprűjét. Készült rá, hogy a kapitány kiadja az utasítást, és nekilátnak a kőkemény felkészülésnek.

Ehelyett a griffendél csapatának első embere kifakadt, ami valljuk meg, érthető a közelmúlt eseményeit követően. Mégis, ezt nem itt kellene megvitatni, vagy… legalábbis nem ilyetén formán. Az hagyján, hogy Anette jogosan kapott a fejére, de a fiú valahogy úgy érezte, talán azt is lehetett volna másképpen. Régebben, ha ilyen történt, Vikitri keményen lépett fel, mégis, valahogy más volt a hangszín, nem lehetett annyira kiérezni az élt, a leszúrást. Most minden más volt, az a bizonyos nap rányomta a bélyegét az egész tanévre, ami még hátra volt. A csapattagokon végigtekintve Harry látta a meglepettséget az arcokon, és már éppen szólt volna, amikor Amy hangját hallotta felcsendülni. A lány általában nyugodt jellem volt, de most, mintha nála is jelentkeztek volna feszültég jelei. A beszédének hanglejtése elárulta, hogy van benne egy csipetnyi él, amely, ha rátesznek egy lapáttal, akár nagyobbat is szólhat, mint a jelenlegi fortyanása. Patrcik már sokkal diplomatikusabban szólalt fel, jelezvén, nem igazán akar ezzel foglalkozni, ha már edzésre rendelte ki a csapatot a kapitány.

A monológok alatt a kis üdvöske lopva oldalra pillantgatott, és nem egyszer elkapta Iza tekintetét. Minta a lány tőle várt volna valamiféle magyarázatot, hogyan kellene viselkedni, mit kellene tenni… látszott rajta, hogy akárhányszor akad össze a szempár Harryével, egyetlen gondolta fut végig az elméjén. Igen, a fiú is lejátszotta a beszélgetés alatt újra és újra a képkockákat, amik a teremben történtek. Azt, ahogyan a kőtömbök röpködtek, mellettük pedig az átkok száguldoztak… az érzést, ami akkor kavargott benne, és azt is, ahogyan a griffendél kviddics csapatának kapitánya pálcát szegez a legjobb barátnőjére. Minden, minden feltört, de nem szabadott engedni az emlékek keltette indulatoknak, tudta jól. Lezárta már az esetet, mi több, beszélt is erről Vikitrivel. Egy pillanatra lehunyta szemét, pontosan akkor, amikor Iza harmadszor is rátekintett, majd enyhén megrázta a fejét. Elejét akarta venni az egész vitának, ezért kilépett a sorból, lassú tempóban. A csapat első embere mellett állt meg, majd tekintett végig a tagokon. Érezte, hogy figyelni fognak rá, evégre nyilvánvaló volt, hogy szólni szeretne. Midőn kitüntették figyelmükkel, a mellette álló lányra tekintett. Szabad kezét annak vállára helyzete, majd mélyen a szemébe nézve kezdett bele.
- Te vagy a kapitány, és itt mindenki akként tisztel!
Nem tekintett oldalra, mert tudta, hogy a többiek meg fogják érteni miről is van szó. Itt és most nem a múlt számított, hanem az, hogy győzedelmeskedjenek, és ezt csak egy csapatként érhetik el. Elengedve a lány vállát lépett hátra egyet, majd megnyergelte a seprűt, átdobva annak szára felett a lábait.
- A múlton való rágódás nem visz minket előre, ha beszélni szeretnél róla, és fontosnak érzed a magyarázatnyilvánítást, javaslom, tegyük azt későbbre!
Visszapillantva a lányra folytatta tovább.
- Eddzünk, és söpörjük le őket a pályáról, ezzel is megmutatva, nem bontották meg az egységet és az összetartást.
Halovány mosoly jelent meg az ajkain, mert most szükség volt a bíztatásra. Ellökve magát a talajtól közel fél méter magasságban lebegett már, várva az utasításokat, és a kapitány jelzését a kezdésre.

Edzés.


Ha próbálnám, sem tudnám palástolni, mennyire meglepődtem Vikitria szokatlanul szűkre szabott megjegyzésén a rekorddöntő késésemet illetően. Hosszadalmas, bűntudatkeltő szentbeszédekhez vagyok szokva, amikről a szívem mélyén tudom, hogy teljességgel igazak, és csak épp annyira vannak eltúlozva, amennyi Viki személyiségének a kibontakozásához szükséges, sőt, valahol legmélyen még szerettem is a lányban, hogy annyira csapatkapitányos. Szónoklós. És tudom, hogy mindig dobott a hangulaton, amikor Ginny lopva összevigyorgott Amyvel, mert tudták, hogy mi következik, én pedig minden erőmmel grimaszkodtam drága Vikink háta mögé, egyrészt, mert lélekben ez is segített túlélni kapitányom szidását, másrészt erőteljesen próbálkoztam társaim tudtára hozni, hogy hagyják abba a kárörvendő vigyorgást, különben este a klubban hozzájuk vágom az összes büntetődolgozatomat...
Ez a hűvös kis megjegyzés azonban egészen úgy hatott rám, mint akit leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Mi ez? Kezeim sután lehanyatlottak a füleim közeléből, és egészen zavarodott kifejezés ült ki az arcomra. Ez rosszul kezdődik. Ilyennek még nem láttam Vikit. Ilyen hidegen nyugodtnak. Nem sejtet jót. De bizony nem.
- Legközelebb inkább ordíts - susogtam magam elé elhalóan, vigyázva rá, hogy ne hallja más. Lopva körbepillantottam társaim körében, hogy meglessem az arcukon, hogy a leányzó már kezdettől fogva ilyen hangulatban van, vagy csak egy gyors eszmefordulattal határozta el, hogy megpróbál taktikát váltani, és ezentúl így fog büntetni a késéseim miatt, hátha ez hatásosabb? Csapattársaim arcáról azonban nem tudtam sok mindent leolvasni, esetleg itt-ott egy kis kósza zavart. Viki hangneme azonban nem változott a következő percekben sem, és ez kezdett aggasztani.

A legrosszabb gyanúm igazolódott be, amikor a lány előhuzakodott a cséká-kérdéssel. Az elég búsra sikerült kis monológ után minden erőmmel azon kezdtem igyekezni, hogy láthatatlanná váljak. Ez igazából nem az én vitám, bár nem tagadhatom le, hogy foglalkoztat a dolog, igaz, jóformán kívülállóként. Azóta is sajnálom, hogy nem lehettem ott akkor, amikor ez az egész elkezdődött. Bánt, hogy aznap nem tudtam befogni a szám McGalagonynál... Akkor talán nem lettem volna büntetőmunkán, és a saját szememmel láttam volna, hogy mi folyik. Így, utólagosan, kósza pletykákból értesülni mindenről, nos, nem a legmegbízhatóbb. Túl sok üres találgatást és rosszindulatú dolgot hallottam átokként szórva Viki fejére, és bár a lányt csupán a kviddics keretein belül ismerem, sok minden van, amit nem tudnék elképzelni róla. Született kíváncsi természetemtől fogva azonban Iza háta mögött megtalált rejtekemről kikukucskálva mohón kapom a tekintetem Harryre (Izára is tehetném, de hát előttem áll, és ez fizikailag képtelenség), aki talán a legjobban tudna mesélni. Alig leplezem, hogy érdekel a dolog, és nagyon szívesen hallanék már végre valami megbízahtó, megfogható információt egy hiteles embertől.

A következő percekben azonban újra csalódnom kell. Felszólaló csapattársaim mind kiállnak a lány csapatkapitányi posztja mellett, és sürgetik, hogy játsszunk végre. Csüggedten visszahanyatlok Iza háta mögé. Ezekből az üres érvekből nem tudtam meg semmit. Sokan csak egyszerűen kijelentik, hogy akármi is történik, hisznek Vikiben, és kész. Nem értik meg... ez nem úgy megy, hogy az ember eldönti, hogy miben hisz. Magyarázat kell, valami tényleges érv, ami tisztázza a lányt a szemünkben, mert ilyen sejtelmes suttogás közepette, ahol senki sem tudja, melyik pletyka igaz, melyik rágalom nem, egyszerűen nem lehet ép ésszel kviddicsezni.
Lélekben tehát csatlakozom Amyhez, aki magyarázatot sürget. És játékot. Igen, igen, ez is fontos, de ebben a pillanatban még én is csak másodlagosnak érzem. De úgy tűnik, hogy Harry nem, és a Viki mellé való bátor kiállás és ellenkezést nem tűrő felszólítás a játékra megintcsak csalódottá tesz. Úgy gondolván, hogy ebből ma már úgysem lesz semmi, a tenyerembe kaparintom JólsepRem nyelét, és intenzíven elkezdek Iza háta mögött ácsorogni, fáradt mélábúsággal méregetve a cipőm orrát.
Ekkor valahonnan a cipőm mellől egy meggyötört, sziporkázóan színes kis pillangót látok felröppenni. A természet gyönyörűségét csodáló agg botanikus mosolyával figyelve a kis állatot, egészen addig követem pillantásommal, amíg tanyát nem ver Izabel egyik hajtincsén.
- Lepke van a hajadban - súgom oda a lánynak egészen a füléhez hajolva, és gyerekes örömmel próbálom kiszedni onnan. Persze csak akkor, ha a leányzó nem szeretne egy alig feltűnő szárnyas vadállattal szaladgálni a fején. Bár szegény pillangó bizonyára feladná a harmadik kör után...

Viki igen hidegen fogadja a megnyílvánulásomat, és ez más felé is így volt... Mikor mindenki szépen megérkezett, Anette is a szokásos késésével... Vártam a nagy monológot, ami mindig elhagyja Viki száját... De ez most elmarad... Csak egy rövidke kis izé. Mert erre nem tudok más szót használni.
Aztán ki is bújik a szög a zsákból. Viki előhozakodik a kényes kérdéssel, s a többiek rögtön le is reagálják, amin tökre meglepődök.
Totál hisznek neki, és mindenek felett legyen CSK, meg minden... Háát, azért ismerem Vikit, és volt szerencsém vele már keveredni bajba, meg minden... És nehéz elképzelni... De akkor is. Amit hallottam az nem volt véletlen. Kétlem hogy ócska pletyka lett volna, hogy szembe szállt a DS-sel és még Amandát is megátkozta. Ez nem lehet véletlen...
Valami kell legyen a háttérben, de úgy tűnik senkit nem érdekel, csak a játék... Meg minden...
Nagyon töröm a fejem, hogy mi legyen. Mindenki sürgeti, hogy játszunk... de azért én nem is tudom, szóval... lehet megingott a hitem a CSK-nkban... Bármennyire is szeretem a kviddicset, de ha tényleg elárulta a DS-t, akkor lehet, hogy a meccsen is történhet valami... Végül döntök, és még ha nem is áll mellém senki, megszólalok.

- Elmenni nem áll szándékomban, mert fontos számomra a csapat és a házam. De arra azért nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyi valóság alapja van annak a pletykának, miszerint te az egyik háztársad ellen fordultál, de nem önszántadból? Vagy hogy is van ez? Csupán azért foglalkoztat, hogy tudjam mire készüljek... készüljünk. - semmi gúny nem csengett a hangomban, csupán a kíváncsiség, és egy cseppnyi meglepődöttség, amit saját magam generáltam azzal, hogy végül még is megszólaltam...

Tudtam, hogy dühös tekintetek kereszttüzére számíthatok, esetlegesen arra, hogy megköszönik a részvételemet a csapatba, amit azért piszokul bántam volna, de ezt meg kellett kérdezzem... Fényt kell derítsünk a dolgokra... Bár lehet nem fogalmaztam a leg tökéletesebben, de most már nincs mit tenni...
Vártam... mi lesz...

Látom Anette megdöbbent arckifejezését, hogy nem érti mi történhetett itt, hogy hol a jól megérdemelt kiselőadás, amivel minden edzést kezdünk, miszerint próbálom rávenni, hogy végre egyszer legyen pontos. És hogy ez most kimaradt, talán mindenkinek egyértelművé válik, hogy nem vagyok éppen a legjobb formámban.
Valójában teljesen álszent, amit művelek. De akármi történt és történik a csapat sorsát a szívemen viselem, mint ahogy a játékosaimét is egytől egyig. Ha tudnák az igazságot, egyikük sem így állna ehhez a témához, de addig jó, amíg nem tudják. És különben is az én feladatom, minél többet megtudni a Griffendélről és azon belül is Harryről… Egy szemét áruló vagyok…
Nem igazán értem Amy és Patrick kifakadását. Azt hittem már mindenporcikájuk az igazságra vágyik. Vajon mi igaz a CsK-jukról terjengő pletykákból? Mi is történt Mary és én köztem, hisz elválaszthatatlanok voltunk? Számtalan kérdésük lehetne, amire eddig nem adtam választ, és most még sem élnek a lehetőséggel.
Amint Harry felállt azonnal felé fordítottam a tekintetem.  Ő volt az egyetlen, aki megkapta tőlem a kellő magyarázatot, akinek elmeséltem mindent… azaz egy hazugságot…
Odasétált hozzám és a vállamra tette a kezét. Mintha védeni vagy vigasztalni akarna, oh pedig mennyire nem érdemlem meg. Ugyanakkor annyira jól esik. Félek attól a pillanattól, mikor végig kell néznem az arcát, hogy szembesül a ténnyel, hogy hiábavaló volt a bizalma, egy kígyót melengetett a keblén. De egy biztos, hiába lettem az ellensége, sosem leszek képes ártani neki.
Egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon a szavai hallatán, és ahogy aztán seprűre pattan, hogy ezzel is tudatosítsa bennem, itt mindenki tisztel.
És akkor Sue is megszólal és az igazságot akarja. Legalább egy valaki kimeri mondani nyíltan mire is kíváncsi, mert biztos vagyok benne, hogy a többiek is hasonló véleményen vannak, csak jobb hanyagolni a témát, mint esetleg csalódni. Tudom. Én is ilyen vagyok.
- Nem Harry – kezdem – Nem később. Joguk van tudni mindent, ahogy te is tudni akartad – mondom a fiúnak, aztán a többiek felé fordulok – Tudom jól, hogy edzeni akartok, de nem kételkedem a tudástokban – nagyon ritkán fordult elő hogy dicsértem őket, most mégis megtettem – de nem fogunk tudni együtt játszani, ha kételkedtek bennem és teli vagytok megválaszolhatatlan kérdésekkel. Hibáztam és most ezt helyre akarom hozni, méghozzá, hogy tisztázzuk a tisztázatlant. Már a legelején ezt kellett volna tennem és nem hagyni, hogy elbizonytalanodhassatok.
Még egyszer végig néztem a kis társaságon. Kíváncsi voltam a reakciókra. Majd folytattam, vagyis inkább belekezdtem az első kérdések megválaszolásába.
- Akkor kezdjük Maryvel… Az a veszekedés, rosszkor és rosszhelyen történt, de már nagyon régóta érlelődött. Mary már azt a tényt sem tudta elfogadni, hogy felvettem a Mirol nevet, szerinte ezzel elfogadtam azt a tényt, hogy egy rosszabb családhoz tartozom, mint a Malfoyok. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert elég személyesek, de a lényeget elmondtam. Mary úgy véli, hogy már nem az a lány vagyok, akit megismert, és ahol csak lehetett bizonyítékot keresett erre.
Megint csak hagytam egy kis szünetet, hisz nem árt ha felfogják amiket mondtam.
- A másik kérdés pedig – itt egy pillanatra Suera néztem és elmosolyodtam, hogy ne féljen természetes hogy tudni akarja – Igazak a pletykák, miszerint a Mardekár miattam értesült a DS létezéséről, és nekem köszönhetően tudták mikor lesz gyűlés, és hol kell keresni.
Harrynek mindezt már elmondtam. Őt tudtam nem fogja meglepni ez az információ, de a többiek… Valószínűleg mindannyian úgy voltak ezzel, hogy képtelenség, nem lehet igaz. Pedig az volt. Miután mindenkihez eljutott az információ, folytattam:
- Veritaserum hatása alatt álltam, mikor mindezeket kiszedték belőlem. Az ütközetnél, mint ahogy azt többen is láthatták és megerősíthetik a szavamat, Imperius alatt. Malfoy kihasználta, hogy sokaknak megrendült bennem a bizalma…
És egy pillanatra nem azért mert szünetet akartam volna tartani, hanem mert egyszerűen nem tudtam folytatni, elakadt a szavam. És képtelen voltam hirtelen többet mondani. Egyszerűen csak vártam a reakciókat…

A leányzót meglepi Patrick egyetértése és heves helyeslése, magyarázat utáni vágyakozása. Nem akar belelendülni semmiféle vitába, azonban valahogy olyatén érzete támad, mintha a srác adná alá a lovat. Talán, hogy még nagyobbat zuhanjon a magasból. Iza higgadt szótlansága azonban egyetlen másodperc alatt lehűti, mintha egy vödör hidegvizet zúdítottak volna a nyakába. Amy hirtelen elszégyelli magát az iménti enyhén vádaskodó viselkedése miatt, hiszen ő nem akarja bántani Vikit, csupán... néha kattan valami a fejében és olyankor képes elhinni: háztársa átállt a halálfalók oldalára és nem is a véletlen műve volt az a veszekedés Maryvel.
Ilyenkor hajlamos azt képzelni, hogy a Véletlen már összeköltözött vele, társbérletben élnek a Griffendél toronyban, elvégre annyi hasonló "véletlen" esemény történt mostanság körülötte.
Harry szavait hallva, némi szégyenpírral az arcán jegyzi meg:
- Igazad van, Harry, edzeni jöttünk ide. Ne haragudj, Vikitria.
Amy maga sem érti miért mondta végig a kapitány teljes keresztnevét, hiszen mindig becézni szokták, ezen az sem változtatott, amikor megválasztották CsK-nak. Elvégre mindannyian barátok, összetartanak, s éppen ez adja a csapat alapját, az együttműködésre való képességüket. Nem bomlaszthatja fel ezt az egységet ilyen hülye gyermeteg lázadozással. Meg kell verniük a hugrásokat, semmi más nem számít most, még az igazság sem.
Joy tekintete Anette-ra siklik, amikor a lányka suttogva megszólal. Amy tökéletesen igazat ad neki, tényleg jobb volt, amíg Viki ordított, mert akkor még nem voltak ilyesféle problémák a csapatban és minden erejüket a tényleges edzésnek szentelhették, nem pedig s különféle vitáknak.
Iza után Sue szolgáltatja a következő meglepetést. Kviddicses pályafutása során Amy még soha nem hallotta így kifakadni a lányt. A szöveg jelentését pedig tovább tetézi az a hangnem, amelyen a hajtó megszólal. Valahogy olyan különösen nyugodt és egyúttal hihetetlenül kíváncsi. Amy kezei ismét a füle felé rebbennek, a kapitány dühkitörésére, kiabálására számítva.
A lány úgy véli, őt már semmivel nem lehet meglepni, ám téved.
Amikor a csapatkapitány előadja a történetet, Amy hatalmasat nyel és kistányérnyi szemeket mereszt vezetőjükre. Végül azonban szó nélkül kapja kézbe seprűjét és Harry mellé manőverezik a levegőben, ezzel mintegy elfogadva a helyzetet és a történetet.

  
               : :        a    z         e    d    z    é    s

Harry fejcsóválását vehetném akár válasznak is. Tehát talán a legjobb, ha nem bolygatjuk fel az állóvizet, és hagyjuk annyiban a közelmúlt eseményeit. De hát erre a taktikára Viki maga cáfol rá azzal, hogy elénk áll, és szinte követeli azokat a bizonyos kérdéseket. Akkor most mégis.. mi a helyes? Szívem szerint félrevonnám a lányt, és teketóriázás nélkül kérdőre vonnám. Nem, ennek semmi köze a csapatkapitányi poszthoz, egyáltalán a kviddicshez. Ezek elvek. Legalább mi, griffendélesek legyünk tisztességgel egymáshoz! Legalább mi, a rajtaütés áldozatai..

Merev arccal figyelem, ahogy Harry átlépi ezeket a problémás köröket, és egyszerűen Viki vállára teszi a kezét. Ennél egyértelműbb jelzést nem is adhatna neki, a szavai csak mellékes kiegészítői a tetteinek. Nahát. Én miért nem vagyok képes felejteni, mint Harry, bennem miért nincs meg az az erős bizalom Vikitria felé?
Ijedten vájom a körmeimet az ütő nyelébe, amikor váratlan susmorgás kúszik a fülembe, hát még mikor fel is dolgozom a szavakat! Mert hogy valaki a hátam mögött megbújva halk pusmogással hívta fel a figyelmem arra a gusztustalan kis szörnyetegre, ami fészket vert a hajamban. Gyors létszámellenőrzés után megállapíthatom, hogy csakis Anette lopakodhatott mögém, s valószínűtlen ügyességgel rejtőzött el, hogy még nekem sem tűnt fel a helyváltoztatása. De a fejemen üdülő rovar tudata kifehéríti az agyamat, és csak azért rimánkodom Anynek, hogy minél hamarabb megszabadítson tőle.
- Fújfújfújfúj, öldd meg, öldd meeeg! – cincogom, lehetőleg kerülve a feltűnést, ha már telepatikusan nem tudtam eljuttatni hozzá az üzenetet. Még a levegőm is fennakad, míg Anette remélhetőleg megszabadít a rémlepkétől.
S mintha mi sem történt volna, lezser félmolyost villantok felé, szinte reflexből jövőt, majd ismét Vikire nézek. Igen, ez.. ez a válasz engem is érdekelne. Persze első kézből, nem a különböző légből kapott pletykák kincsesházából.

Mary.. DS.. árulás.. Veritaszérum.. Imperius..
A meglepő, hogy mindebben még logika is van. Azonban mialatt a kis történet összeáll, nekem komolyan meg kell kapaszkodnom az ütőmben, hiszen annyira.. képtelen is az egész! Irigykedve pillantok a seprűjén lebegő Amy és Harry kettősére, és azt kívánom, bár ilyen egyszerűen kezelném én is a bonyodalmakat. De ahelyett, hogy a saját seprűm nyelébe kapaszkodva felszállnék melléjük, kövülten meredek a Mirol lányra. Talán nem kéne mélyebben belemenni ebbe az egészbe..
- És mégis ki itatott veled igazságszérumot? És miért hagytad? És az Imperius? Az főben járó átok, itt talán a tanárok némelyike ért hozzá, de ez akkor is a.. – a kérdések széttépik az eltökélt hallgatásomat, de most mintha elvágták volna a szalagot. Mégis mi ez az őrület?! – a Halálfalók stílusa.
Kicsit szégyenkezve fejezem be végül az elkezdett gondolatmenetet, s remélem, hogy az arcom nem pirul bele ebbe a képtelenségbe. Pedig minden szavam komoly, de az egész komolytalanul hangzik. Itt, a Roxfortban ki a fene érthet ilyesmihez? Hermione Granger, az évfolyamelső talán, na de viccnek is rossz a feltételezés, hogy ő igézte meg Vikit.
- És mi közöd van Malfoyhoz? – toldom meg végül az utolsó, kikívánkozó kérdéssel a sorozatot. Malfoy? Malfoy?? Mirol és Malfoy..?

Az edzésre megérkezve Harry még nem sejtette, hogy túlnyomó részben nem a Kvaffé, a Gurkóké, vagy éppen az aranylón sárga Cikeszé lesz a főszerep, na meg persze a seprűké, és a mindent feledtető száguldásé. Ideérkezésének pillanatában azt hitte, kapni fog a fejére a Csapatkapitánytól, ahogyan az általánosságban lenni szokott az edzések elején. Aki késik, megkapja a jutalmat érte egy szép kis „ejnye-bejnye” formájában. Rosszabb esetben futás a pálya körül, szerencsére ebből nem kellett gyakran kivennie a részét. Valószínűleg úgyis megpróbálta volna elcsalni a dolgot mindenféle ármány segítségével. A történtek azonban nem így alakultak a legnagyobb sajnálatára, és ez elkeserítette. Soha, egy pillanatra nem gondolta volna, hogy egy házon belül efféle beszélgetésre sor kerülhet, csalódnia kellett, amely talán egy pillanatra fintorként meg is jelent az ábrázatán. A változások szele elérte már a griffendéleseket is, nem volt megállás, ha így folytatódnak a dolgok, az egész futótűzként fog végigszánkázni az iskolán. A Roxfortnak megvolt az a rossz szokása, ha egyszer szárnyra kapott valami, nem állt meg addig, amíg az utolsó ember nem tudott róla. Annyi minden történt a közelmúltban, hogy abból már egyes barátságok is meginogva tudtak csak kikeveredni. Nehezen, mi több, helyenként megtörve. Ez volt a helyzet itt is, egyre többen szólalkoztak fel, noha jómaga egyértelműen kifejtette az álláspontját a dologgal kapcsolatban.

Tény és való, Vikitrinek igaza volt abban, hogy mindenféle szín alatt magyarázatra szorulnak a tettei, de nem így és nem itt kellett volna. Persze ő könnyen beszél, hiszen minden egyes információnak a birtokában volt… jobban mondva úgy gondolta, hogy tudja, amit tudnia kell, és más nem érdekelte. Az alantas pletykák, vagy furmányos találgatások. Meg is feledkezett róla, hogy az egész ügyről alig páran tudnak csak teljes valójában, és ezért a többiek kérdésáradata. Ennek ellenére még mindig fenntartotta azon véleményét, hogy ezt nem ebben a formában kellett volna tálalni. Egyik félnek sem. Vikitrinek egy külön edzést kellett volna tartania, ahol ki sem mozdulnak az öltözőből és megbeszélik egymás között az egész históriát. A többieknek pedig szintén meg kellene értenie, hogy nem az a módja, ahogyan teszik, amit tesznek. Mindennek megvan a maga helye és ideje, ez pedig közel sem mondható egyiknek sem.

Mélyet sóhajtva markolta mindkét kezével a seprűje nyelét, miközben az alatta húzódó társaságot szemlélte és hallgatta. Megrázta a fejét, majd halovány és érezhetően erőltetett mosollyal tekintett oldalra, hogy megtekintse Amyt. A lány csatlakozott mellé, ezzel is jelezvén, pártolja a véleményt, amelyet percekkel ezelőtt nyilvánított ki. Nem szólalt meg, de a tekintetéből látszott egy „köszönöm, hogy mellettem és mellettünk állsz” életérzés. Miután látta, hogy a másik megértette, mit akar szavak nélkül kifejezni neki, ismét leszegte tekintetét, és figyelte a kibontakozó, megsemmisüléshez vezető diskurzust. Úgy döntött, hagyja, hogy Vikitri megválaszolja az első kört, de aztán kelletlen ki fogja fejteni bővebb álláspontját a történésekről. Nyugodt volt, határozott arckifejezéssel üldögélt a seprűn, és várt… várt még egy kicsit.