Roxfort RPG

       Az eső kérlelően kaparássza a tetőt. A kopottas, olajzöld karosszéria is szinte elvész a csupa kicsit világosabb, kicsit sötétebb, kicsit barnásabb zöld foltokban, ahogy a kis Austin lassan átszeli a kátyús országutat fák, legelők, birkák között, újabb fák, legelők és birkák felé. A sofőr puffog. Halkan. Nem is az esővel van a baj. Angol úriember nem fúj az időjárásra.  Az útviszonyokkal már annál inkább összeakad a bajsza. Elvégre ez mégiscsak Európa, annak is a szebbik fele..
        Ez akár egy szar nap is lehetne. Mondhatná legalábbis. De nem mondja, csak berögzülten a szája szegletébe rágja a cigijét, és lassít. Néhány mozdulattal széttúrja a rumlit az anyósülésen, hogy egy zacskóra való gyorskaja után maradt szemét, egy tömör kocsmaszagot árasztó dzseki és a piros termosz alól előrángassa azt a rongyos Írország-térképet. Kiteríti a térképet a kormányon, néhányszor végighúzza rajta a tenyerét. Nem húzódik le az út szélére, egyrészt mert úgyse jár erre senki, másrészt meg már így is az az érzése, hogy annyi ideje vezet, hogy már nem is ír földön vannak, hanem még legközelebb is Laoszban. Tündért ígért, hát tündért fognak vadászni. Vadon élő, igazi, hamisítatlan ír tündért.
        Hol is olvasta azt a cikket? Itt van valahol az a szaros természetbarát újság is.. kezd kevés lenni a keze a vezetésre, a térképre és a keresésre. Mindegy, úgyis emlékszik fejből. Gleninchaquin-tó. Az meg is van, itt e. Abban nincsen hiba. Már csak egy kérdés maradt: hol a thesztrálszarban vannak ŐK? Útjelzésért hiába nézne körül, itt semmi nincs, csak a zöld. Az emberi kéz nyomai kimerülnek a birkák köré húzott villanypásztorban meg a keresztben húzódó nagyfeszültségű vezetékekben.
        Beharapja a száját, hátrapillant Yolandára. Alszik még a kényelmes szélesre húzott hátsó ülés pokróc-, takaró-, kabát- és ruhanemű hegyeinek fészkében? Aludjon csak, igazán nem fogja felróni neki, hiszen ő erőltette, hogy induljanak el, Yo aludhat, amíg ő vezet.. és hát, kicsit vad volt a tegnap éjszaka. Kicsit. Kicsit be voltak tépve, baszva, rúgva, nyomva. Kicsit nagyon. Még ő is alig emlékszik, milyen koncert volt, meg hol, vagy hogy mit ittak egyáltalán..
        Kinyújtja az ujjait, lehelletnyi érintéssel simít ki egy színezüsttel futtatott tincset a szeméből, és feljebb húzza a vállán a foltmintás pokrócot.
        Hetek óta lógnak együtt. Furcsa. Mintha mindig együtt lettek volna, kéz a kézben, ártatlanul, elbaszott természetességgel.
        Kicsit rosszkedvűen simítja ki újra a térképet. Mindjárt sötét lesz, legfeljebb estére érnek oda, aztán mit lát este az ember a szaros tündérekből? Kibaszott tündérek. Harcol a tájékozódással, belő néhány tájoló igézetet, aztán úgy dönt, hogy már simán Galway grófságban kell lenniük, tehát az irány dél-délnyugat. Felpattintja a termoszt, a szájába szórja a reggeli kávé maradék, undok cseppjeit. A termosznak is lőttek. Áthajol a kesztyűtartóhoz, kazit cserél a divatjamúlt lejátszóban, legyen Bon Jovi után Eric Clapton, az eső majd adja a vokált, aztán ha Yo felébred, választhat ő zenét.
        If you wanna hang out, you’ve got to take her out, cocaine - a ritmust dobolja az ujjával a kormányon a nagyon keveset pihent, de nagyon felspannolt emberek reszketeg nyugtalanságával. Mielőtt újabb Luckyt halászna elő a dobozából, és rágyújtana megint, még letekeri az ablakot kicsit, hogy némi frissen, nedvesen föld- és esőszagú levegőt eresszen be szállóvendégnek a kocsiba. A hűvösebb szürkület előtti levegő felfrissíti valamennyire, ha a kávé is elfogyott.
        Különben is, ha nem érnek oda, hát nem érnek oda. Majd levadásszák reggel a tündéreket. Különben is. Odavágja a kesztyűtartóra a tündérbuzi mágusok magazinját. A tündér mindenhol elterjedt a szigeteken, csak erdő legyen. Valahol majd csak találnak egy darab szaros tündért. Ha nem, inni a semmi közepén is lehet. Az legalább egzotikus.
        Igazából szeret vezetni, különösen ezt a kocsit, különösen most, hogy útitársa is van.. csak a táj nem túl változatos. Fák. Legelők. Birkák. Fák. Legelők. Birkák. Kátyúk. Kátyúk. Kátyúk. Kátyúk. Ká- BIRKÁK. Kurva birkák!
- A KURVA ÉLET! - hördül a féket taposva.

1997. július. Brit-szigetek

A fekete lakkot lassan ledobó körmeimmel szórakozottan rajzoltam körbe a perzsaszőnyeg mintáit, és olykor fel-felpillantottam a mellettem ülő Ethanre, aki magabiztosan vezette a mi.. varázsszőnyegünket. Tény, hogy a varázstársadalomban ez egyáltalán nem abnormális jelenség, de nekem és az egyszerű lelkemnek a varázsszőnyegről nem az utazás egyik formája jut eszembe, hanem sokkal inkább az Aladdin című mese, az oroszlánnal, a fő gonosszal és persze az elmaradhatatlan romantikus szállal, és a happy endel. Most még sem zavartattam magam, és teljes természetességgel fordultam az oldalamra. Ahogyan felkönyököltem egyik kezemmel, úgy ejtettem a fejem a tenyerembe, és Őt figyeltem. Nem volt kormány a kezei között, csak a levegőt markolászta, de azt igen nagy határozottsággal tette.
- Hová megyünk? – kérdeztem tőle, de válaszul csak egy féloldalas mosolyt kaptam, amiért cserébe akár húsz évet is adtam volna az életemből. Jobbját lassan kinyújtva felém érintette meg az arcom, és simított félre egy kusza tincset. Én is elmosolyodtam, és tőlem nem várt módon még el is pirultam. Kislányosan. Szégyenlősen. Ártatlanul. Ha magamat kellene jellemeznem, nem ezek jutának először az eszembe, és sajnos vagy nem sajnos, másnak sem. Álom volt mindez csupán, ennek ellenére ajkaim szegletében ugyanúgy megjelent egy aprócska mosoly a valóságban is.

Megunva a fekvést, ültem fel. Megvizsgálva a környezetem arra jutottam, hogy nem sok érdemlegesről maradok le, ha esetleg úgy döntenék, most mégis szunyókálok egyet. Szép dolog a szolidaritás, de minden porcikámat átjárta a kimerültség lassú és zsibbasztó hulláma. Felhők, felhők, ott is és ott is. Felhők. Mindenhol. Egy alig hallható halk sóhaj szakadt fel belőlem, és tekintetem újra Ethan felé irányítottam.
- Azért nem mondasz semmit, meeerttt... meglepetés lesz?! – csillantak fel a szemeim, és húzódtam hozzá közelebb, közelebb és közelebb. Közvetlenül mellette telepedtem le, karjaimmal átölelve a derekát hajtottam a fejem a vállára. Imádtam a meglepetéseket. Ezt pedig Ő is pontosan tudta. Mindent tudott rólam, vagy inkább szinte mindent. Bármilyen őszinte volt ez a kapcsolat, és szűzies, ott lógott kettőnk között az a sok kimondatlan szó. A prefektusi fürdőben történtek minden egyes perce. Azok a pillanatok, amikor először és mindezidáig utoljára érintettük egymást vágyakozva. S hogy miért teszünk úgy mindketten, mintha mi sem történt volna? Miért hallgatunk arról, ami nyilvánvalóan megtörtént kettőnk között? Elvégre akkor nagyon is felnőttként viselkedtünk, legalábbis olyan dolgokat műveltünk. Most is így kellene kezelnünk ezt az „ügyet”, nyíltan, két érett ember módjára. Lehetetlen lenne? Úgy érzem, ez nem egy magától értetődő dolog, ha rólunk van szó. Ráadásul vaj van a fülem mögött, nem is kevés. Rossz voltam, és téves döntéseket hoztam. Olyan embereknek szavaztam bizalmat, akiknek nem kellett volna, és bele sem gondoltam abba, hogy miféle folyamatot is indíthatok ezzel. Azokban az őrült percekben önző módon csak magamra gondoltam, és még csak eszembe sem jutott, hogy másnak ezzel fájdalmat okozhatok. Tévedtem. Most pedig meghúzom magam, és gátat szabok megannyi érzésemnek, gondolatomnak, ezzel pedig egy olyan képet mutatva külvilág felé melyet mindenki szeret, és imád. Ő is. Azt akarom, hogy jól érezze magát mellettem, és hogy jó társ lehessek a bajban. Ennél többet talán nem is remélhetek. Nincs hozzá jogom.

Tudtam, hogy elszakadtam a valóság talajától, és ez most nem a szerek hatása. Álmodtam, és ez csak az én kis személyes álmom volt, melyben azt tehettem, amit én akartam. Úgy, hogy senkinek nem árthattam vele, és senki nem szerzett róla tudomást. Apró csókot leheltem Ethan nyakára, melyet megannyi apró követett, elhaladva egészen az ajkáig, amikor egy hangos kiáltás oszlatta szét a vágyakból szőtt álmot. A perzsaszőnyeg ezernyi szálra hullott szét, az unalmasnak vélt pamacsfelhők helyett pedig az anyósülés huzatjával találtam szembe magamat. A hirtelen fékezés hatására, a jól bemelegített, bevackolt kis helyemet kénytelen voltam elhagyni. Legalábbis ha finoman szeretném azt megfogalmazni, hogyan is röpültem le a hátsó ülés alá, arra a halom ruhára, amit ketten hanyag módin gyűrtünk oda. Ezek a darabok most nem a viharos távozásunkra emlékeztettek. Arra, hogy szó nélkül léptünk le a roxfortból, meg sem várva a tanévzáró vacsorát. Csak a szükségesebbeket csomagoltuk be, az én esetemben ez egy gardróbnyi ruhát jelentett, melyet a tértágító bűbájjal megspékelt pöttyös hátizsákomba gyömöszöltem bele. Ezek most a hirtelen történt ébredésem kellemesebbik része volt, hiszen mondhatni „puhára” érkeztem, de ezt az érkezést még megelőzte az, hogy lefejelem az anyósülés támláját.
- Mi a.. – nyöszörögtem öntudatlanul. Egyrészt még kába voltam még, hiszen az ébredés sosem megy könnyen, főleg ha kávé helyett egy hatalmas csúszást kapsz, másrészt pedig a csinos orrom találkozása a támlával hagyott maga után némi kellemetlen nyomot. Azon kívül, hogy rettenetesen fájt és lüktetett, és ez csak rátett az amúgy sem apró másnaposságomra, éreztem, hogy valami meleg lassan kezd kicsordogálni az orromból. Az, hogy odakaptam, túlzás lenne, de mondjuk úgy, hogy lassan de biztosan betájoltam az orrom helyét – vagy ami maradt belőle – és kissé bizonytalan tapogatózás kíséretében mértem fel az okozott kárt. Lepillantva a nedvessé vált ujjaimra tudatosult bennem, hogy az a meleg, csiklandozó érzést nem egy eltévelyedett takony okozta, hanem vér. – Basszus.. mm.. hmm.. –
Csúszott ki a számon, majd erősen elkezdtem koncentrálni, hogy nem, nem leszek rosszul, nem akadnak fent mindjárt a szemeim, és ez a szédülés csak is a másnaposságnak tudható be. Sőt, lehet még nem is vagyok másnapos, hanem egyenesen bevagyok nyomva, és nem sikerült kijózanodnom az elmúlt órák alatt. Hiába. Sosem bírtam a vért. Legalábbis ha a sajátomról volt szó.

         Lefékez egy hülye birka, egy HÜLYE birka, egy hülye BIRKA! miatt. Lefejeli a kormányt, leveri a visszapillantón fityegő szarságokat, amiket valami elmebeteg odaakasztott, és közben, míg a kocsi besüllyed a hamisítatlan, ír sárba, őt jó étvággyal és félig átsülve megeszi az ideg.
         Annyira kiakad attól a nyomorult hülye BIRKÁTÓL, hogy kirúgja az ajtót, a lendület félig már ki is viszi, majdnem kiestében még felkapja az első dolgot, ami kézre esik a kocsiban uralkodó, a Kr. e. I. század polgárháborús állapotait idéző káoszból, és kiugrik a kocsiból, hogy agyonverje, megnyúzza, kibelezze, albán kolbásznak feldolgozza azt a nyomorult birkát.
        A birka meg persze annyira azért nem ostoba, hogy ne ismerje fel, hogy ezúttal tényleg veszélyben az élete, és bégetve arrébb húz a kocsi elől, míg Ethan egy törött esernyővel a kezében, hörögve, időszakosan sárban kúszva kergeti körbe a kocsi körül, szanaszét a zöldellő, a nadrágszárára esővizet okádó mezőn, mint aki dementorra itta magát, pedig ez még csak a reggeli trombitaszó hatása. Felsorakoztatja középszerű szókincsének minden szitkát, átkát, istenkáromló rontását, miközben csapkodja a bégető jószágot. Egy idő után aztán, mint mindennek, még ennek is vége lesz, mert a dühöngő támadó kifullad, a birka meg bemenekül hasonszőrű társai közé, és azonosíthatatlanná válik.
        Kifújt dühvel, szinte kiderülve, bár sárfoltosan, izzadtan és vizesen is tántorog vissza a kocsihoz, határozottan egy újabb zöldet fontolgatva, mikor észleli, hogy Yolanda nincs az ülésen. Kicsit megrogy lélekben, már épp világméretű összeesküvéseket, ufótámadást feltételez, még azt is lepörgeti gondolatban, hogy egyáltalán becsomagolta-e YoYot indulás előtt, vagy eleve ott maradt a (hol?) … szóval, mikor megpillantja az ülés alól villogó, eltéveszthetetlen szöszkeséget.
       Kinyitja tehát inkább a hátsó ajtót, hogy ránézzen. Rossz előérzet lesz úrrá rajta. Ugye, nem esett semmi baja, amikor volt olyan paraszt, hogy befékezett egy darab húsárura?
- Yo, minden oké? - kérdezi kicsit idegesen, a fejében végigfut minden az évekkel ezelőtti elsősegélyóráktól addig, hogy hol van legközelebb kórház, és lehet-e ilyen többszörösen módosult tudatállapotban amputoportálás nélkül hoppanálni.. izzadó-sáros kezét gyorsan beletörli a rongyos farmerébe, és behajol az ülésre, félresöpri Yo haját, hogy lássa az arcát, émelygős sápadtságát, lehunyt szemeit, vérmaszatos arcát, kezét.
- JESSZUS, TE - V É R Z E L! - hördül fel halálraváltan, mint aki épp most látta meg az összehányt fürdőszoba répadarabkái közt a Zordót. Néhány pillanatra teljesen cselekvőképtelenné fagy a vér látványa okozta sokktól, aztán tébolyult, lázas tettvágy önti el. Yonak segítség kell! - Hol fáj, Yo? Tudsz mozogni? Gyere, segítek, mindjárt jobban leszel!
        Miközben a lehető leghathatósabb gyengédséggel felsegíti a lányt a hátsó ülésre, és közben árgus szemekkel igyekszik kiszűrni a borda-, kéz-, láb- és koponyatörést, a belső vérzést, az agyrázkódást, zöldhályogot és a kolerajárványt egyszerre, átvillan rajta az egész élete, életük, a prefektusi fürdő..
- Yo, szedd össze magad, itt vagyok! - mondja a lehető legheroikusabban, még mindig a külsérelmi nyomok és a vér forrása után kutatva.
        És bár aljas tőle, hogy ilyenkor is a szexre gondol, de átfut a fején, hogy azért mégiscsak meg kellett volna legalább mégegyszer csókolni, hogy mielőtt meghalnak, még érezhesse a szájfényének bódítóan gyümölcsillatú, ragacsos mézét a száján.. hajnalig szeretni.. meghívni valami bálba.. örök hűséget esküdni.. meg kellett volna kérni a kezét, igazán. Megszöktetni. Új-Zélandra. Csak élje túl, esküszik, esküszik, hogy..
       … hogy azonnal sodor egy trombitát.
       Kettejüknek. Na.