Roxfort RPG

~Nicole~

Mikor Nicole végre kinyögi, hogy hova szeretne menni elvigyorodik. Valahogy mindig is összekötötte a lányokat az édességekkel, így egyáltalán nem lepődik meg. Az pedig, ahogyan ezt a lány előadta szintén mosolyt csal az arcára. Csettint, majd a lányra mutat. Ez valahogy megszokott cselekvése, kb azt jelenti, hogy „milyen igazad van”.
- Helyes válasz! Gratulálunk ön nyert.
Mondja még mindig vigyorogva. Elindulnak a bolt felé, közben pedig válaszol a lány előző kérdésére.
- Rúnamágus. Nem hiszem, hogy hallottál volna ilyesmiről, nem olyan szakma, amit bárhol is oktatnának. Viszont ha sikerül megtanulni nagyon jó, mivel nincs konkurencia és az üzleti lehetőségek is kiválóak. Sok ember vásárol mágikus tárgyakat, kínálat pedig nincs elég. Emellett pedig Roppant érdekes és szórakoztató foglalkozás.
~Már ha azt képes vagy élvezni, hogy teremtesz valami egyedülállót. ~
- Igazából nincs ötletem, hogy hova menjünk. Beülhetünk valahova, de én inkább a természetet szeretem. Kevesen ismerik az itteni hegyeket, pedig nagyon szép a táj.

Az ajtónál megint előreengedi a lányt, majd ő is belép. A sok édesség látványa zavarba hozza, régen járt itt és akkor sem volt az a hűde édességmániás. Tény, hogy ha valami finom az finom, de valahogy sose volt kedve azzal vacakolni, hogy mi is a legjobb. Reméli, a lány tud rajta segíteni.
- Neked mi a kedvenced? Az az igazság, hogy elég rég jártam erre és már teljesen elfelejtettem mik is vannak. Tudsz segíteni?
A végén még a szokásos vigyorral megtoldva a mondat.

~Quintin~


Miközben elindultak a bolt felé, Quintin arról mesélt, hogy mi szeretne majd lenni.
*Hmmm… rúnamágus. Érdekesen hangzik.* Annak ellenére, hogy Nicole születésétől kezdve a varázslók között nőtt fel, még nem hallott erről a foglalkozásról.
Annak viszont örült, hogy nem akar a srác egész nap valahol üldögélni. Nicole szeretett mozogni, és a mozgásba a séta is beletartozik. A lány azon sokak közé tartozott, akik nem ismerték a környékbeli hegyeket, így nem is tudta, hogy azok szépek. Ezért jó ötletnek tartotta a sétálást.
- Jó ötlet a séta. –válaszolta lelkesen a lány- Én nem ismeri az itteni hegyeket. Jó lenne megnézni őket. – válaszolta a lány mosolyogva.


Ahogy beléptek az édességboltba Quintin arcára egy kis zavarodottság ült ki. Nem sokkal később azt is megtudta Nicole, hogy ez minek köszönhető:
~ Az az igazság, hogy elég rég jártam erre és már teljesen elfelejtettem mik is vannak. Tudsz segíteni?~
- Persze, hogy tudok segíteni. Feltéve, ha elárulod, hogy milyen édességeket szeretsz.
*Hogy mi is a kedvencem? Na ez jó kérdés.* Hogy most így kérdezte Quintin, fogalma se volt a lánynak, hogy mi a kedvence. Tulajdonképpen szinte mindegy volt, hogy milyen az az édesség, a lényeg, hogy csokis legyen.
Közben Nicole elindult a polcok között, megnézni, hogy mit is vehetne, illetve Quinnek mit ajánlhatna. Míg válogattak, a sráchoz beszélt:
- Igazándiból nincs kedvenc édességem, minden olyat szeretek, ami csokis, vagy amiben csokoládé van. – mondta Nicole.
Amíg a boltban válogattak a különféle finomságok között, a lány észrevett, hogy egy ideje már mosolyog Quintin. Jó volt így látnia a lánynak. *Mikor mosolyog sokkal helyesebben néz ki.* - vonta le a következtetést Nicole.

~Nicole~

Végighallgatja a lány, aztán úgy dönt, hogy nem indul maga felfedezőútra, elvégre azért hívta el Nicole-t, hogy vele lehessen. Inkább csak követi, közben pedig válaszol.
- Rendben. Akkor úgy válogass, hogy jusson mindkettőnknek. Én megbízok az ízlésedben.
Közben próbálja kicsit tettetni, hogy érdeklik az édességek, de az igazság az, hogy most a legkevésbé sem. Többször a lányon felejti a tekintetét, egyszerűen csak figyeli és valahogy minden cselekedete örömmel tölti el. Ahogy mosolyog, ahogyan odanyúl a jókora tábla csokiért, ami a polcon van… nem tudná megmagyarázni, de lát benne valami hihetetlenül szeretnivalót. Ha a lány csak néhányszor hátranéz könnyen feltűnhet neki, hogy Quintin csak áll és őt nézi, de most ez zavarja a legkevésbé. Csak figyeli Nicole-t és azt kívánja, bárcsak örökké tartana ez a nap.

~Quintin~

Quintin a lányra bízta, hogy milyen édességet vesznek, de úgy látszik, hogy arra irányuló kérdését, miszerint miket szeret, meg se hallotta. *Köszi, de nem tudom, hogy milyeneket szeretsz. Így hogy válogassak neked is?* vívódott magában a lány. Úgy döntött, hogy azokból választ a srácnak is, amiket ő szeret. Aztán eszébe jutott, hogy Amy megkérte arra, hogy vegyen neki csokibékát, meg cukorpennát. Ebből adódóan, miután levett a polcról saját magának egy tábla csokit, elindult a csokibékákhoz. Út közben vett a cukorpennából is. Mikor egy pillanatra hátranézett Quintinre, hogy nem maradt-e le, látta, hogy csak áll és őt nézi. Egy pillanatra még talán azt is elfelejtette, hogy miért indult, majd úgy tett, mint ha észre se vette volna, hogy Quin csak ott áll és nézi. Közben a csokibékából és a cukorpennából vett Quintinnek és saját magának is. Miután végzett a válogatással oda ment a sráchoz, és megmutatta, hogy miket válogatott össze, majd:
- Ezek jók lesznek, vagy inkább valami mást szeretnél? – kérdezte, hátha nem szereti valamelyiket, és valami mást enne helyette.
Nemleges válasz esetén a pénztár felé indul, majd kifizeti az édességeket.
- Köszönöm. – a kifizetett édességeket elpakolja a táskájába.
- Viszontlátásra! – köszön el az eladótól, majd az ajtó felé veszi az irányt.

//Chasing Amy//

A mézesfalás a világ egyik legjobb helye. Ide állítok be én vizesen, kissé szakadtan, és teljesen mugli kinézettel, és egy bárgyú vigyorral elhárítom az eladó döbbent tekintetét: Jay a mézesfalásban van! Mit mondjak? Mentolos dohány illatú bőrkabátom, amit a nagyapámtól örököltem, úgy feszít rajtam, mintha rám öntötték volna. Helyenként megkopott, néhol már foszlik is egy kissé, és hasonlók, de legalább üt mindent, amit a Mézesfalásban el lehet képzelni. Szeretem az esős júniusi délutánokat. Senki nincs szinte egész Roxmorstban mindenki visszahúzódott a kastélyba tanulni. Sokan ugye most készülnek fel az utolsó RBF vagy épp RAVASZ vizsgákra, csak én egyedül menekültem az eső elől a kocsma vagy a kastély helyett a cukrászdába. Egyébként ez jellemző az itteni emberekre. Füstös helységekben isznak vajsört, vagy épp a könyvtárban senyvednek, miriádnyi betű súlya alatt. Vagy a cigarettafüst és az alkohol együttes homályosító hatása veszejti el az agyukat. Én mondom, vagy én kergültem meg így év végére a Roxfortban, vagy rajtam kívül mindenki. Vagy ők is, és én is. De üssük el magunkat, mármint az időt, ezen az alkoholozós-tanulós-esős júniusi délutánon, a cukrászdában.

- Egy jó nagy zacskónyi Bogoly Berti félét kérnék alássan!

Mondom az eladónak miután rájövök, hogy másfél perce semmit sem csinálok, csak azt nézem, ahogy a vízcseppek a gravitációt használva katapultálnak a kabátomról, és keresik az utat a jó öreg anyaföld felé. Kifizetem a furcsa érmékkel a mégfurcsább nasit. Úgy tűnik, most, hogy nincs sok vásárló, most becsusszant egy csomó tényleg érdekes, és vicces izű is a csomagba. A tényleg szivatós izűeket mindig elszokták vinni. Múltkor állítólag talált valaki Kóbor Grimbusz ízűt is, persze ki hisz már az ilyeneknek? De akkor is, egy pacalos ízű cukorka kedélynövelő szokott lenni. Ezért kell mindig társaságban enni ezt a vackot, mert egy durvára darált feketebors ízű cukorkára mindenki olyan arcot vág, amin még plusz tudsz röhögni azon a tényen felül, hogy volt olyan hülye az illető, és megevett ebből egy szemet. Na, azért bekapok egyet, csakhogy tudjam, mire számítsak. Próba szerencse...

Kovászos uborka? Kezdetnek nem rossz!

Jellemző, ez az én formám! Akkor kezd el szakadni az eső, amikor egy kis sétát tervezek Roxmortsban; ráadásul azt sem várják meg az átok felhők, hogy beérjek a faluba. Nem, nekik sürgősen ki kell ontaniuk a tartalmukat, mikor alig félúton vagyok a varázslófalu felé. Visszafordulni viszont szemernyi hangulatom sincs, hiszen mindenképpen bőrig ázok, akármerre megyek is.
A Mézesfalás ajtaja az első, amit megpillantok a vízfüggönyön keresztül. Remek, ide amúgy is be akartam jönni, mivel elfogytak a cukorpennáim. A legutóbbi mágiatörin például jobb híján egy mugli gyártmányú ceruza végét rágcsáltam, ám az meg sem közelítette a cukorpenna ízét. Naná, mivel az utóbbi egy ehető édesség, benne is van a nevében, hogy cukor.
Könnyed magabiztossággal markolom meg a kilincset, s biztosra veszem, hogy rajtam - és az eladón - kívül senki nem lesz az üzletben, mivel nincs az az őrült, aki ilyen időben útnak indulna bárhová is. Pláne nem, ha diák, akkor már inkább a Roxfort és a haverokkal való hülyülés. A látvány azonban rácáfol a gondolataimra, ugyanis egy korombeli srác jóízűen csemegézik a pultnál. Rutinszerűen köszönök az eladónak, de a krapekot egy árva szóra sem méltatom.
A megszokás viszi lábaimat előre a jól ismert polcok között, s valóban, jobbra a negyedik sor közepén meg is találom a cukorpennát. Leveszek néhány dobozt, majd polcsort váltok a mindenízű drazsét keresve. Zoey megkért, hogy vigyek neki egy csomaggal, ha már ő nem tudott eljönni; de ha már úgyis ott vagyok, akkor leveszek egy csomag Mirelit egeret is a polcról. "Cincog és vacog tőle a fogad" - hirdeti a dobozon feszülő papír. Ez már feldobott jópár bulit és unalmasnak induló estét a csajokkal a hálóban.
A pénztárhoz lépek fizetni, s közben könyökömmel véletlenül meglököm a még mindig ott szobrozó fiút. Valahonnan ismerős az arca... nyilván szintén roxfortos, netán még háztársam is, ámde ez most különösebben nem izget.
- Ne haragudj, nem voltam szándékos - mosolygok rá az ismeretlen ismerősre szabadkozva -, csak hát látod, tele a kezem és nem figyeltem oda...
Végül a pénztároshoz fordulok, még mielőtt bármit is válaszolhatna a srác, s szép sorjában az asztalra pakolom a doboztengert a kezemből.
- Ezeket kérném.
Szó nélkül kifizetem a mondott összeget, majd elkezdem összegyűjtögetni és a hátizsákomba pakolni a pultról a dobozhalmot.

(http://www.frpgs.co.cc/images/hioib2nfg331ipl21bgt.png)

Csócsálom a kovászos uborka ízű drazsét, és közben valami leányzóféleség libben be a boltba. Szóval nem csak én vagyok az egyetlen idióta, aki esős időben, esernyő nélkül cukrot akar vásárolni egy felhőszakadásban? Nem egyedül vagyok hülye, ez jó. Máris szimpatikus a kiscsaj. Várjunk csak! Ismerem is, azt hiszem. Mintha a klubhelységben láttam volna egyszer-kétszer, de ez azért nehéz ügy, mert körülbelül soha nem vagyok a klubhelységben. Az a leckeíró hely, én meg nem írok leckét. Talán reggeli közben láttam már, vagy valami. Szerintem griffis a csaj, bár ki tudja, ez most nem foglalkoztat annyira. De a drazsé!
Szívassam meg a többieket? Ne szívassam meg a többieket? Szívassam. Most nem keresem a hülye ízeket, hanem a normálisakat megeszem, hogy mire eljutok a haverokig, már csak a furcsa-szívatós ízűek maradjanak. Mentolos, csokis, vaníliás drazsék, rettegjetek! Mindenesetre ilyenkor szeretem a mézesfalást. Senki nincs, csak én, és a drazsék, meg egy velem nagyjából egyidős kislány brillírozik egy rahedli dobozzal. Segítsek neki, ne segítsek... á, megcsinálja a pultig, és egyébként sem köszön, pedig világít rólam, hogy én vagyok Jay, aki miatt mindig bukik a Griffendél egy rahedli pontot, hogy aztán úgy nyerjük meg a házkupát, hogy az a Potter gyerek megváltja a világot, és ez instant beváltható 500 pontra a dirinél. Na mindegy, enném az újabb drazsét, amikor... megkönyökölnek. Felnézek a drazséhalomból, amiben már tényleg csak a gonosz darabok maradtak, és látom, hogy a csaj tényleg megoldotta a rahedli dobozzal a pultig, csak engem használt fékezőeszköznek.

- Semmi gond, ööö... Amanda? Vagy Amily? Ha jól tudom, te is griffis vagy. - Próbálom behatárolni, hogy most hülyeséget mondtam-e, vagy nagyon nagy hülyeséget, miközben észreveszem, hogy máris pakolja el a szerzett holmijait.
- Te biztos ki akarsz menni ezzel a sok cuccal az esőbe, csak így, bármilyen cumó nélkül? Inkább ülj le, és csócsálj el valami cukrot, az esőben úgyis szétmálna az egész...

Amanda vagy Amily? Csodálkozó, tányérnyi nagyságú szemekkel nézek a srácra. Vajon ismerem valahonnan vagy csak teljesen ismeretlenül megtippelte a nevemet? Áh, akkor tutira nem két "A" betűvel kezdődő keresztnevet mondott volna. Marad az első verzió, csak éppen lövésem sincs honnan ismerhetem.
- Aham, griffis vagyok - egy pillanatra felemelem a fejem, miközben beszélek, s rámosolygok aztán szó nélkül folytatom a pakolászást.
Basszus, tényleg! Igaza van a pasasnak, mindenem szétázna, még a Zoey-nak vett édesség is. Azonban nincs ínyemre ezt bevallani a srácnak, aki - csupán most esik le, hogy - szintén griffis, hiszen így mondta: "te is griffis vagy". Még egyszer alaposan megszemlélem a fiút, hátha mégis beugrik a neve vagy valami. Hirtelen bevillan valami: egyszer láttam, ahogy áthaladt a klubhelyiségen és valaki Jaynek vagy Johnnynak szólította, vagy valami hasonlónak.
- Jay... - motyogom tétován.
Az cseppet sem izgat, hogy nem mondtam meg a saját nevem. Elvégre én úgyis tudom, a többi meg lényegtelen, minek emlegetném folyton?! Ha igazán kíváncsi rá akkor vagy kitalálja, vagy rákérdez.
Még mindig nem ismerem el hangosan az elázás veszélyét, azonban hátámat a pultnak támasztva megadóan csusszanok le a földre. Leülök, a táska mellém kerül, aztán nyaktörő fejtartással nézek fel Johnnyra vagy Jayre.
- Te nem ülsz le? Mert ez a jó kis zivatar nem fog egyhamar elállni, és a sok ácsorgástól visszeres lesz az ember lába - vigyorgok ártatlanul és kissé pimaszul felfelé. - Márpedig a te korodban erre vigyázni kéne, korán van még az öreglány-betegségekhez, nemde?
Meglehetősen nagyképűen mutatok helyet neki magam mellett, mintha vendégségben lenne nálam, mintha nem is a roxmortsi Mézesfalás padlóján csücsülnék éteri nyugalommal. A táskám felé fordulva elkezdek kutakodni a zsákban, ám mielőtt a pasas összetéveszthetne a Mikulással, egy cukorpennát húzok elő és rágcsálni kezdem. Különben sem hasonlítok a Téltatára, mertmivel jóval soványabb vagyok, nincs sem fekete csizmám, sem szakállam és mégcsak meg sem őszültem az elmúlt 17 évem során.
Még mielőtt folytatnám a keresgélést, gyorsan az eszembe vésem, hogy ezúttal nem mágiatörin ülök, tehát nem kell úgy csinálnom, mintha jegyzetelnék, így fölösleges papír után kaparászni. Így aztán nyugodtan ücsörgök a cukorpennát rágcsálva, s a rend kedvéért egy ellenőrző pillantást vetek a fiúra, hogy leült-e már vagy tovább szobrozik "odafent".

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Úgy tűnik, a lány... lány? Kész nő, na mindegy... attól még zavarban van. Nem kicsit, nagyon.  Mindenesetre legalább nem vagyok tök egyedül ebben az eső áztatta kisváros esőtől védett boltjában, ami azért már jó. Főleg, ha egy lány/kész nő az illető, akivel így összezárt a sors. Meg ráadásul rám is mosolyog, és egyszer sem küld el a jó édes anyámba. De griffis, ezt legalább eltaláltam, viszont fogalmam sincs, hogy jó nevet mondtam-e. Én sem mutatkoztam be, így legalább vicces is az egész. De ő legalább telibe trafálja a nevemet elsőre... Jay. Na igen, ügyes trükk, de ennyire könnyen nem adom meg magam. A hátam mögé nézek, mintha ott lenne az a Jay nevű illető, aki ugye nem én vagyok, ezért keresem a hátam mögött, vagy mi a szösz. Aztán kérdően nézek a kislányra, aki már kész nő, hogy csüccsenjek le mellé a földre. Igaz, itt az eladó, de kit érdekel? Majd szól, ha van valami baja.

- Az én koromban?

Kérdezem tőle, mert egy kicsit hirtelen oldalról jött ez a beszólás. A koromra. Akár egy évvel is idősebb lehetek nála, de ki tudja, van az másfél is, vagy akármennyi. Jóvan, legalább ő tudja rólam, hogy én ki vagyok, én meg csak azt tudom, hogy kivagyok attól, hogy nem tudok semmit. Na sebaj, ha korozik, akkor korozik, de nem fogom hagyni magam ezen a téren sem.

- Idefigyeljen, fiatal hölgy, aki majdnem kész... mindegy. Lehet bántani az idős társadalmat az ízléstelen viccekkel, de ha én mondtam volna hasonlót egy idős embernek, amikor én voltam olyan korú, mint magácska, akkor nyílvános bitófázás lett volna, úgy ám! Meg amúgyis, mi az, hogy csak úgy üljek le? És a reumám, meg az egyensúlyzavarom? Nem megy ez olyan egyszerűen! Édeském, ha te is három világháborúval ezelőtt lettél volna gyerek, mint én, és fekete-fehér TV-n bámultad volna a Tom és Jerry-t, akkor beléd is több tisztelet szorult volna!

Próbálom az egészet halálosan komoly arccal előadni, de sajnos nem megy. A végefelé már úgy vigyorgok, mint egy vadalma. Fel is adom az egész játékot, és leülök.

- Na, csusszanj odébb Ismeretlen Nevű Hölgy, Jay bácsi le akar ülni...

Talán mégsem Jay a neve? Teljesen úgy néz hátra, mintha minden bizonnyal ott állna egy Jay nevezetű haverom, mert őt bizony nem így hívják. Akkor talán Johnny? Végülis mindegy, nem értem miért álltam le találgatni vele. Ja, persze: az eső miatt. Merlinre, ilyen zizzent is csak én lehetek, hogy egy kis eső meg egy pasas totálisan megbolondít. Vagy sokkal inkább zavarba hoz.
Nem voltam én régen ilyen pirulós...
"Az én koromban?" - kérdezi ő, mire én szelíden-kedvesen bólintok egyet. Bizony, az ő korában. Azt már merő véletlenségből elfelejtem megjegyezni, hogy kábé azonos korúak lehetünk, mivel én évet vesztettem a Roxfort előtt egy későn becsúszott bárányhimlőből kifolyólag, így jelenleg a tizenhetedik életévemet taposom. Neeem, én a galád dög csak ártatlanul bólintok és hozzá aranyosan vigyorgok, kezemben a cukorpennával.
- Nyilvános bitófázááás?! - hörrenek gyanútlan képpel, majd gonoszdi mosolyt csillantok - Azt hittem, akkor még nem létezett bitófa. A majdnem készről meg csupán annyit, hogy már kész vagyok egy ideje, különben nem ücsöröghetnék most itt, nagybecsű ötvenkettes topánkáid mellett. A leülést meg csak azért mondtam, hogy ne kelljen kitörni a nyakamnak, mert irtó magasan vagy ám odafent, tudtad? De ha nehézségekbe ütköznél, szíves örömest elgáncsollak és rögvest megkímélem magam egy nyakficamtól.
Még mindig ártatlak kölyöklányos arccal nézek fel a fiúra, akiről bolondozásának hála immár teljesen biztosra veszem, hogy jól tudtam a nevét, ő lesz Jay. És íme, be is bizonyítja "Jay bácsi". Elmosolyodok, ám már nem játszok rá a szokásos bolondosságomra, önmagamat adom. Ahogy leér a földre a krapek, felé nyújtok egy cukorpennát és félrebillentett fejjel kérdezem meg:
- Nem vagy éhes? Mert ha igen, ne aggódj, ez nem csillapítja az éhségedet, viszont addig is telik az idő, amíg ezt elrágcsálod. Fogadd sok szeretettel; aláírás: egy jóakaród. Egyébként tényleg jól lehet vele húzni az időt, én már csak tudom a mágiatöri órák miatt, ráadásul finom is és cseppet sem egészséges, tehát minden szempontból abszolút előnyös nyalánkság.
Meglehet egy kissé zavarosnak tűnik a fiú számára a beszédem, de ez már legyen az ő gondja, én már csak ilyen vagyok. Majd rákérdez, ha valamit nem ért. Különben meg a Tom és Jerry említése alapján valami hozzám közel álló lököttes életkedvelőnek nézem; szóval elvileg fel kell, hogy fogja a mondottakat. Legfeljebb tévedek, mi bajom lehet belőle, ha megkérdezi, hogy most mit is jelentenek az összehordottak?!
Hátradobom a szemem elől a félhosszú, csuromvíz tincseket, ám azok újfent visszacsúsznak előre. Hát persze, mivel direkte így szoktattam mindig, csakhogy vizesen jó öt centivel hosszabbak, így viszont erősen akadályoznak a látásban. Előkapom hát a pálcámat, hogy megszárítsam magam - legalább nagyjából -, és ily módon szalonképesen ülhessek tovább Jay mellett.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

- Már pedig a bitófa nem annyira újkeletű találmány. Na jó, akkor még az volt.

Ötvenkettes topánka, meg írtó magasan vagyok. Nem csak öreg vagyok, de még óriási is? Ezt még visszaa fogod kapni, ártatlan mosolykirálylány, remélem tudod. Most megint frappánsan kéne válaszolnom azokra az idiótaságokra, amit felvetett. Hiába, eső van, meg minden más hatás tompítja az agyat, például... megvan!

- Tuggya kisasszonka, ezek a topánkák igazi ritkaságszámba mentek a XVIII. században. Krisztus előtt. De inkább nem is beszélek tovább, mert úgyis hülyeségeket mondanék. Tudja hogy van itt ebben az oxigénszegény magaslati levegőben. Az elgáncsolást meg tiltja az illem. De minek is beszélek magának erről, hiszen egy boltban ül a földön. A földön! Ezért régen halálbüntetés jár. Még azért is tíz évet kapott egy ember, ha jogtalanul borbélynak adta ki magát. De változnak az idők...

Ez a lány rám mosolyog, és hülyül. Ilyenkor mondanák a kedves barátaim, hogy ne aggódjak, úgy is el fog múlni előbb vagy utóbb. De ez az egész hülyülősdi nem is jöhetett volna jobbkor: unalmas, esős délután, abban a tudatban, hogy holnap itt a világ vége, meg Tudjukki, meg minden. Én meg itt hülyülök egy boltban egy kiscsajjal, akit ugyan ismernem kéne, de nem ismerek. Normális vagyok? Azt hiszem, a legteljesebb mértékben, mert kihasználom azon ritka alkalmak egyikét, amikor tudok nevetni...

Hát persze, a jégkorszak elött minden újnak számított, még egy pleisztocén kövület is, nemhogy egy ultramodern bitófa. Elvigyorodok a gondolatra, ám nem mondom ki hangosan, csak magamban pukkadozok a visszafojtott röhögéstől. Egészen jól felébresztett Jay, pedig azt hittem az esővel elszállt mindösszes jókedvem is legalább egy életre, ha nem többre.
Oxigénszegény magaslati levegő? Úgy látszik a srác vette a lapot és rendesen beszáll a bohóckodásba. Legfeljebb addig szórakozunk, mígnem szegény boltos végképp kibukik és kihajít minket az esőbe. Nem baj, ha szétázok is, legalább abban a tudatban teszem, hogy  ma is nevettem egy jóízűt. Ehhez mérten ártatlanul nézek újfent oda fel a nyaktörő magasba és közlöm:
- Elég nagy szél is lehet odafent... vagy csak a fésülködést hagyta ki ma az úr? Áh mindegy, ezen a frizurán már úgysem lehet segíteni, meg nem is merném borbélynak kiadni magam, mert még netán bajom lenne belőle.
És még mindig nem mutatkozok be. Egyszerűen azért, mert elfelejtettem, azonban ha rákérdezne Jay: miért nem említettem eddig a nevem, legfeljebb titokzatosan mosolyognék, eszemben sem lenne kimondani a valódi okot, a tyúkeszemet felesleges emlegetni.
Mikor végre leér a földre az égimeszelő krapek, újfent az orra alá tolom a cukorpennát. Ki tudja, legfeljebb megszagolja, bár ha valakinek a szája elé teszed a kezed, az általában reflexszerűen beleharapással reagál a mozzanatra. Ha Jay is ilyen reflexesen ráharap a cukorpennára, akkor elengedem, azonban ha mégsem tenné, akkor eltárolom még ott egy darabig az édességet valami reakcióra várva.
Tetőtől talpig végigmérem a jócska kiterjedésű háztársat, s megállapítom amit eddig is láthattam: nagy kiterjedését főként hihetetlenül hosszú csontjai adják, nem pedig felesleges kilók százai. Még így ülve is rendesen felfelé kell néznem a srácra, itt is kijön a bő egyfejnyi magasságkülönbség. Viszont ahogy Jay szemébe nézek, már nem bírom tovább, kirobban belőlem az eddig visszafojtott kacagást. Nem sandítok fel a pultra, hogy ott tornyosul-e már az eladó fenyegető képpel, majd kiabál, ha akar, azt bizonyára meghallja legalább egyikünk.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Úgy tűnik, a lány, aki már majdnem kész nő agya maximum fordulatszámon termeli az ostobaságot, mert már nem meri hangosan kimondani, viszont a feje egyre jobban felveszi a griffendélesek színét, légzése meg egyre jobban akadozik, rendben, nem kell sok neki, hogy kipukkadjon ez a humor lufi. Akkor csapjunk le még egy-két poént a szemérmetlenség fegyverarzenáljának teljes felhasználásával. És már meg is van...

- Fésülködés? Ja, persze... én eskü' próbáltam fésülködni, de azok a műanyag fésűk, amiket most gyártanak, túl könnyen olvadnak. Fésülködés közben, mikor a fésű belép a Föld légkörébe, akkor lángra kap, és atomjaira olvad, aztán persze moshatom ki a hajamból, a francba! Pedig jó lenne némi segítség rendbe rakni a hajam, dehát azért mégse' lehet minden boltban szkafandert kapni. Szerintem ez ne is legyen probléma, úgyhogy inkább hagyjuk. Egyébként is, most mondd, hogy rossz a hajam... még a végén megsértődök! Nem illik az idősebbek haját cikizni

Kapom az orrom alá a cukorpennát, és mit lehet tenni? Hát, nem harapok rá azonnal, hanem kiveszem a kezéből. Szép, aranyos, kicsi kacsója van a lánynak, meg kell hagyni. Meg cukorpennával kínál. Meg röhög a vicceimen. Ez azért tök furcsa, de meg bírnám szokni, mindenesetre. A tekintetemet keresi, én is az övét, bele is nézek a szemébe... majd elröhögjük magunkat, mindketten. Hű de rég kellett már nekem ez a röhögés. A pultos csávó persze nagyon rondán néz ránk, szóval szerintem előbb-utóbb ki kell lépnünk az esőbe... pedig majdnem megszáradt a hajam. Na mindegy, felállok, és felsegítem Amy-t is, ha kéri...

- Jóvan, jóvanna... megyünk már!

Mondom neki, és szerintem kijáratot kell keresni. De leszarom egyébként a helyzetet, ha kell a Mézesfalás bejárata előtt fogom üvölteni a hülyeségeimet, hogy benn is lehessen hallani, velem nem fog kicseszni ez a pultos! Meg amúgy sem hagyom, hogy ez a nap itt véget érjen, ahhoz túl jó. Esővel együtt is.

Az a csúnyán összevont, bozontos szemöldök a pult fölött... hm, ha lenne nálam egy pihe-puha toll, szívem szerint megcsiklandoznám a fickó orrát, hadd tüsszögjön csak. De most komolyan: mért jó az egyeseknek, hogy ártatlan kamaszkorúakkal gonoszkodnak?! Fel nem tudom fogni. Nem szólal meg a fickó, lehet, hogy csupán nem meri hangosan kinyilvánítani a véleményét - mert mi többen vagyunk -, ám a villámló nézése kifelé zavar minket.
Az esőbe.
Ha most felhörkennék, azzal legfeljebb tovább rontanám a helyzetet és mivel különben sem akarom hagyni, hogy egy ilyen morcos pasas elrontsa a napomat, inkább békésen kacarászva indulok kifelé. Nem veszem igénybe Jay segítő kezét, elvégre sem béna, sem gyenge nem vagyok, továbbá mankóra sem szorulok, hogy támogatni vagy felhúzni kelljen.
Fogam között ropog a cukorpenna, ahogy az ajtó felé araszolok és éppencsak a térdemet nem csapkodom röhögtömben. Lassacskán megérkeznek a vígsággal járó szokásos kellemetlen tünetek, úgy mint: a hasizmom sajogni kezd és az arcom repedezik a nevetéstől. Holott még mindig jólesik kacagni a srác lökött dumáján. Mire elérünk az ajtóhoz, majdhogynem ketté görnyedek a vihogástól, azonban enyhítő tünetként észlelem, hogy lassacskán képes leszek abbahagyni a nevetést és komolyan viselkedni.
Na jó, félkomolyan, mert a totálisan komoly magatartás nálam szinte teljesen kizárt.
Amint becsapódik az ajtó mögöttünk, lazán nekidőlök a hátammal, a táskát pedig az oldalam mellett tartom kézben, nehogy leérjen a földre, s az ott vágtató szennyes lébe. Itt legalább a nagyjából védve vagyunk, mert a metsző - nem éppen májusra jellemző -, viharos szél ide is elég sűrűn becsapdossa az esőt. A fene megehetné az ilyen tavaszt.
Megpróbálom túlüvölteni az égzengést, ahogy megkérdezem a fiút:
- Hé, óriás! Tudsz valami jó helyet, ahol nem ázunk tovább és ami viszonylag közel van? Tehát mondjuk fél napnál rövidebb idő alatt el lehet jutni oda.
Így jóval nagyobb a magasságkülönbség, mint ülve, tehát esélyem sincs, hogy a fülébe próbáljam meg belekiáltani a mondandómat, hiszen még lábujjhegyen sem érnék fel odáig. Annyira muris az egész helyzet, ahogy itt ázdogálok kint a zivatar közepén egy roxfortos óriással. Hálát adok az égnek, hogy meleg eső esik, legalább ez utal az évszakra, ha már maga a vihar nem. Újfent megjelenik egy kis mosoly a szájam sarkán, nem lehet kibírni vigyorgás nélkül ezt az egészet, bár én sem egészen értem miért.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Ki lettünk taszítva. A fűtött, kivilágított cukrászdából a sötét, hideg, fagyos esőbe. És akárhogy is, én vigyorgok mint a vadalma a vad körülmények ellenére is. Azt hiszem, ez a nap már csak ilyen: meglepetésekkel teli, változatos, és megmosolyogtató. És igen, majdnem egymás vállát támasztjuk a sírva röhögéstől a cukrászdából kifelé. A lány nem engedi, hogy felsegítsem, de hát a lovagias hősi énem villogtatása ráér máskor: most a szóviccek, félrepárosítások, kecskerímek, és klasszikus humorgörcs ciklusok a téma.
Szóval kinn vagyunk az esőben. Az eső olyan arcsimogató jó meleg júniusi eső, nem az a késő őszi fajta, aminek minden egyes cseppjét egy döfésként érzékeled. Viszont esőnek eső, tehát ez után is majd hajat kell mosni. De heti három hajmosás mellé ez simán befér, egyébként ha heti hétszer mosnék hajat, az sem lenne elég. Most viszont kinn vagyunk a cukrászdából, hallgatjuk az eső elől menekülő madarak csicsergését, az eső melankolikus dobolását a cseréptetőkön, illetve a sok röhögéstől én már a saját szívverésemet is hallom.
Esik az eső. Vizes a hajam, de valamilyen teljesen érthetetlen okokból a lány nem az esőben áll, hanem menekül az eső elől. Hogy mit csinál? Szinte meg sem hallom, hogy valami esőtől védett helyre vágyik.

- Mi van, félsz az esőtől? De hát mi mindannyian a természet gyermekei vagyunk, nem kéne félnünk az esőtől. Egyébként is, aki igazán bátor, az kiröhögi az esőt, és megy tovább. Ha bőrig ázol, akkor meg légy büszke rá, csak mások fognak ostobának hinni. Meg legalább ha megfelelően öntözzük, a mosoly sem hervad a szánkról. Mi a haverjainkkal ilyenkor ki szoktuk bontani a hajunkat, rázni a fejünket, és ezzel fröcskölni egymást... de az sajnos nem szokott a Roxfortban lenni. Hajj, a régi szép idők...

- Jééé, már a te... bocs, a maga korában is divat volt a fejrázás a szakadó esőben?! - nézek hatalmas csodálkozó szemekkel a fiúra. - Nem hittem volna, hogy ilyen ősi szokás...
És egy ártatlan vigyort csillantok a bájosnak éppen nem mondható szövegemhez.
Megállom, hogy ne jegyezzem sem hangosan, de még félhangosan sem, hogy mennyire szeretek esőben kint ácsorogni és ázni. Megállom, mivel itt van a kezemben a táskám, tele a Mézesfalásban frissen vásárolt édességekkel és valahogy nincs hangulatom visszamenni a boltba mindent újra megvásárolni, miután szétáztatom jelenlegi készletem.
- Jaaay - kiáltok újfent, majd megismétlem a száraz, fedett helyiség utáni óhajomat, azonban hangomat ismét elnyomja az égzengés. A fene essen belé! Csaknem toporzékolni kezdek dühömben, szívem szerint a földhöz vágnám az átok táskát, ami megakadályoz a normál közlekedésben; azonban nem tehetem, mertmivel alant valami szennyes-mocskos lé csordogál, s nem akarom átitatni vele mindösszes holmijaimat.
Máskor imádom nézni a vihart, nem zavar, ha netalántán elázok, de most... Kéne egy trezor ennek a vacak tatyónak, hiszen egyetlen célom, hogy szárazon tartsam. Oké, hazudtam. A másik cél az, hogy egy jót nevessek Jayyel, akiről tulajdonképpen még mindig nem tudok semmit. Ne mintha számítana, hiszen például Clyde-ról sem tudtam semmit, amikor kihúzott a pácból; Zoey-t sem ismertem még igazán, amikor anno ott sárcsolyáztunk a suli udvarán, utána meg a gyengélkedőn öltük egymást. Ilyen az élet (kiszámíthatatlanul hülye).
Kész, besokalltam, elegem van ebből a száraz életből. Egy gyors mozdulattal a Mézesfalás ajtajának kilincsére akasztom a táskát és rögzítem is függ helyzetét, majd szinte álmodozva lépek ki az esőbe. Bolond volnék ott állni a fél életem során, amikor egy kis víz semmit sem árt, hiszen nem vagyok cukorból.
Rövid a hajam és a pasas is túl magas, ám azért valamennyi víz csak jut rá, amikor az esőből visszalépve megrázom a fejemet és finom vízpermet szitál szerteszét kusza tincseim közül.
- Erre gondoltál, Jay? - érdeklődöm meg vidoran a langalétától.
És minő isteni kegy: most, hogy nem fedél után sóvárgok, nincs égzengés, kristálytisztán hallható a hangom.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Nos, akkor most mi van? Buli! Há' komolyan kapja be az összes fülemet a mézesfalás eladója, de hát könyörgöm, még ő sem tudja elrontani a mai napi instant bulit. Nézzük a helyzetet: itt állunk kétszáz elázható bármivel, és mit csinálunk? Az esőben álldogálunk. Én imádok az esőben álldogálni, ez is egy amolyan fricska a társadalom felé. Menekülni az eső elől? Na de kérem! Az ázható holmi meg nem elfogadható kifogás senki számára sem.
Mindenesetre a lány hamar feltalálja magát, esővédett helyre menekíti a holmijait, és legnagyobb meglepetésemre megrázza a haját, és ha az eső nem lenne elég, mostmár alulról is vízcseppek bombázzák az arcomat. Olyan széles mosollyal jutalmazom a lányt tettéért, hogy már fájni kezd a szám, de istenem, ez velejárója a dolgoknak. Eső ide vagy oda, van még egy utolsó bónusz hangulatfokozó elemem is, aztán én már kifogytam az idióta ötletekből... egyenlőre. Az ihlet még sohase hagyott cserben. Szóval előveszek a zsebemből egy kicsi zsebrádiót. Nem olyan muglifélét, hanem mágikus rádiót, az működik errefelé, mégha kicsit furcsa és szokatlan is nekem. Pár pálcpöckölés, és két perc szerencsétlen próbálkozás arra, hogy bármiféle adást lehessen fogni az eszközzel, majd maga az ISTEN beavatkozása az egészbe, mert pont az a szám megy pont akkor, amikor annak pont kell mennie.

- De hisz ez a Do the Hippogriff (http://www.youtube.com/watch?v=9tNUAumvfzg&feature=related) a Walpurgis Leányaitól! Kiscsaj, erre jó ritmusra fejrázni! Megjött a koncerthangulatom...[/b]

Elkezdem én is rázni a nem túl rövid tincseimet a zene ütemére, és rájövök, hogy most kéne kétszáz fő, aki ugyanezt csinálja, mert nálam a koncert egyenlő a pogózással, szegény Nevét Elárulni Nem Akaró Lánnyal mégsem állhatok le lökdösődni, hacsak... najó, majd legközelebb.

- Flying off from a cliff, ma ma maaaaaa, ma ma maaaaa, ma ma MAAAAAAAAAAAAAA!

Kíváncsian figyelem mit pecáz elő a zsebéből Jay, azonban sehogyan sem tudom kivenni, mi lehet az a dobozszerű valami a srác kezében. Csak mikor megpöcköli a pálcájával, s csodák csodája: zene hangzik fel, csupán ekkor villan be, hogy egy zsebrádióval állunk szemben. Hát persze, ezek a csodakütyük a muglik általá gyártott vackokkal szemben ugyanúgy működnek itt, Roxmortsban, sőt még a Roxfortban is. Gratulálhatok a fenenagy eszemnek, hogy még ennyit sem tudtam kitalálni.
Do the Hippogriff? Így első hallásra nem rémlik a név alapján, azonban amint meghallom a zenét, beugrik miről van szó. Hát persze, a Do the Hippogriff! Hanem a koncerthangulatos utalásra csak bámulok, ezt aztán tényleg nem értem. Röpke tűnődés után egy vállrántással letudom a kérdéskört.
Viszont ahogy elnézem, Jaynek eléggé bejött a fejrázásom, pedig csak poénból csináltam. Nem hittem, hogy ő is rákezd. A pogo ismeretlen számomra, így nem tudhatom hogy az előbb valamelyest hasonló mozdulatokat végeztem, s ez késztette háztársamat ilyen különös viselkedésre. Vele együtt dúdolom a dalt, néhány sort éneklem, majd ismét dúdolásra váltok; miközben a Jay fejrázását látva ráz a nevetés.
A galád boltos talán megunta a bulit vagy útban van neki a kilincsre akasztott tatyóm, mert megindul az ajtó felé. A szemem sarkából látom, ahogy lenyomja a kilincset és a táska kincset érő tartalmával zuhanni kezd a föld felé. De hiszen ott sár van, meg kosz, nem eshet le! Nincs, más választás: fel kell áldoznom az alig pár perce megtakarított pólóm tisztaságát. Hasra vetem magam a sárban, s még éppen csak sikerül elcsípnem a hátizsákot.
Hiába, a kviddicses reflexek mindig kisegítenek - vigyorgok kissé önelégülten.
E pillanatban hasmánt nyújtozok a sárban, kezemben az édességekkel telített táskával és azon tűnödök hogyan tovább. Estig hagyjam, hogy itt rázogassa a fejét a pasas? Áh, annyira azért nem érünk rá. Ekkor ér el a tudatomig, hogy Jay az imént kiscsajnak nevezett, s nyilván azért tette ezt, mertmivel a bemutatkozás kimaradt részemről. Nah, szépen vagyunk megint. Villámgyorsan felpattanok a sárból, visszarögzítem a bajforrás táskát a kilincsre és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történ volna az előbb.
Halk torokköszörüléssel melegítek be, azután ha Jay nem rezzent volna fel szép ívű vetődésemre, akkor elé lépek és finoman megfogom a karját; ha viszont leállt az ugrálással, akkor mellőzöm a karfogást. Mintha valami hihetetlenül fontos közlendőm lenne...
- Amy vagyok - közlöm teljesen természetes hangon.
Igyekszem letörögetni magamról a sarat - akár a macskák, leszámítva a mancsnyálazást -, ám ezzel mindössze azt érem el, hogy lassan tetőtől talpig bevon a vizes massza. Úgy érzem magam mióta megismertem Jayt, mintha a hatodéves Neville lennék: folyton mindent elbénázok, leégek. Dobni kéne egy kicsit az önbizalmamon, ha már a sárból nem sikerült kimosakodnom.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Kicsi zsebrádió recsegő hanggal, szinte nem is létező basszussal, a gitárszóló meg inkább nyekergés, mintsemhogy gitár meg szóló lenne, de ennek ellenére engem már is elkapott az egész dolog hangulata. Szól a zene, én meg pogózok egyedül az esőben, miközben egy lány röhög rajtam. Hát igen, ez a szerencsés-szerencsétlen is csak én lehetek, de legalább együtt nevetek a lánnyal magamon.
És akkor történik meg a katasztrófa. Nyílik az ajtó, esik a táska, és Amy több, mint vizes-saras lesz. Hasa, mellkasa, meg amit még odafantáziáltam, az mind vizes-saras lett szegény lányon, na most jött el az ideje a hősies beavatkozásomnak. Először is egy többfrontos háborút vívok, egyrészt az arcommal, másrészt a tüdőmmel, hogy ne röhögjek olyan hangosan, hogy egész Roxmorts felébredjen, de még csak ne is vigyorogjak a lány saras-hasasán. Sőt, kifejezetten el is dobom a rádiómat az esőbe, és odarohanok felsegíteni a lányt. Nem is hagyom, hogy ellenkezzem, megfogom a két hóna alatt, és egyszerűen álló helyzetig emelem fel. Láttam már csúnya hasast, aminek csúnya vége volt, ezzel nem szabad poénkodni. Szerencsére most a jobbik eset történt, mert egy kis sáron meg egy kis megijedésen túl nem volt semmi. Előveszem a varázspálcámat, és éljen a nonverbális varázslás...

~Avis!~

Mutatok a pálcámmal a lány pulóverére, és ekkor a lehető legváratlanabb dolog történik: a pálcám vége gyakorlatilag felrobban, és egy rahedli madár tör elő belőle. Nem ezt a varázslatot akartam! Melyik volt a vízhatlanná tévő varázsige?

- Bocsi, bocsi, mindjárt... - ~Tergeo!~

Adom ki az újabb néma parancsot, de ez sem a vízhatlanná tévő bűbáj... de legalább a koszt sikerült elszívnom vele a lány pulóveréről. Na, három a varázsló igazság, próbáljuk meg. Ezt tizenöt esőben vijjogó madár, a saját röhögni vágyó egészem, és a teljes varázslási inkompetencia mellett nehéz. De eszembe jut a varázsige végre...

- Leperex!

Üvöltöm rá a pálcára és a lányra a varázslatomat. Annyira büszke vagyok magamra, hogy eszembe jutott a helyes varázsige, hogy elfelejtettem nonverbálisan csinálni az egészet, sebaj. Nonverbálisan elvégzem a táskáján is, hogy megvédjük valamennyire azt a sok cukrot, amit így összevásárolgatott. A lány meg... bemutatkozik. Hihetetlen, azért tíz perc hülyéskedés után végre idáig is eljutottunk.

- Amy? Szép név. Én meg örülök, hogy nem esett bajod. Jay vagyok.

A felpattanás a kelleténél gyorsabban sikerül, s azon kapom magam, hogy kedvenc tappancsaim hozzávetőleg tíz centivel a talaj felett kalimpálnak, mivel Jay egyszerűen felemelt a sárból. Jó erőben van a srác, azt meg kell hagyni. Hála égnek a lebegés alig egy másodpercig tart, azután földet érek. Jay pálcája ekkor a pulcsimra szegeződik, s egy pillanatra megfagy az ereimben a vér. Vajon mit akarhat? Itt és most végez velem, Roxmorts közepén?
Áh, biztos nem, annyira azért nem volt végzetes az a vetődés a kilincs felé. Különben is: ugyan miért bántana? Látom a szemén, hogy itt nem lesz leharapva a fejem, s ha jól sejtem, akkor az iménti hasasom miatt hamarost ismét kitör belőlünk a téboly. Alacsonyan szállnak a griffendélesek, eső lesz... vagy inkább buli.
- Nevess csak - legyintenék nagyvonalúan, ám háztársam pálcájából épp egy irdatlan madársereg tör elő.
Félrenyelek ijedtemben, ettől viszont krahácsolni kezdek. Úgy látszik, mégsem úszom meg élve ezt az esős délutánt.
Mindjárt? Mindjárt mi? - nézek kérdőn a pasasra, és lőn. Mindjárt el is tűnik a ruhámról a kosz legnagyobb része. Hát persze, örök hála a tisztítóbűbájnak, na meg az én hülye fejemnek, mikor nekiállok kézzel szétkenni magamon a sarat. Elvégre boszorkány vagyok, két pálcaintésbe meg egy varázsigébe került volna a tisztálkodás.
Kevés híján totálisan megsüketülök, amikor Jay a fülembe kiáltja a vízlepergető bűbájt. Ja, ez is eszembe juthatott volna, habár nem tartozom a mindentudó hollósok közé. Mostmár mindegy.
- Kösz, ezt már tudom - legyintek egyet a bemutatkozására, aztán kilépek az esőbe.
Így már nem is olyan nagy élvezet, hogy lecsöpög rólam a víz, nem áztat el teljesen, egyszerűen elveszett a varázs. Hálásan nézek a fiúra az iménti segítségért, majd ártatlanul megjegyzem:
- Ha ráérsz most, akkor akár megtaníthatnád az előbbi ugrálást. Ha távolról nézi az ember, olyan szabálytalannak tűnik az egész, viszont így közelről egy pöttyet más volt. Biztos nem vagyok olyan botlábú, hogy ne tudjam megtanulni, pláne ha egy gyakorlott ember oktatja. A rádió még mindig szól... - nézek kihívóan Jay szemébe.
Legalább ugrálunk egy jót a Walpurgis Leányainak zenéjére.

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Hú, tényleg örülök, hogy a lánynak semmi baja sem. Jó, tudom, túlreagálom egy kicsit az eseményeket, de miért ne? Az ilyen véletlenekből lesznek a "hoppá"-k. Rizikó nélkül nincs kockázat, vagy mifene. Ugrik egyet, és huszonhét foga kiesik landoláskor, akkor mit csinálok? Szent Mungó, mert hülyültünk az esőben! JAY! Mostmár igazán leállhatnál a szörnyű képzelgéseiddel! No, oké, lenyugodtunk. Nincs baja senkinek sem, miért legyen lelkiismeret furdalásom olyasmi miatt, ami nem következett be? Egy zsák guánóért. Nos, akkor foglalkozzunk valami kellemesebbel.

Mit kérdez Amy? Hogy tanítsam meg pogózni. Ezen mit kell tanítani? Ez rendszertelen és káosszal teli ugrálás meg lökdösődés. Most akkor beszélhetek a pogóról, hát rendben. Ha Amy a pogózásról akar elmélkedést hallgatni, akkor a pogózásról fog. Nos, Jay féle példabeszédek könyve 16:12:

- Sohase voltál még egy rockkoncerten sem? No, a pogózásnak hívjuk összefoglalóan a koncerten való tombolást, vagy hogy mondjam ezt. Ugrálás, lökdösődés. Ezt elmondani nem lehet, hogy miért jó, pláne, hogy kellenénk még kétszázan ahhoz, hogy csak úgy önmagában jó legyen. Kétszázan általában némi alkohol vagy drogéria hatása alatt lévő emberből akaratlanul is előtör a benne lévő összes chi, energia, csakra, meg mittudomén, és ugrál meg lökdösődik össze-vissza. Ez amolyan anti-tánc is egyben, fricska a diszkópatkányoknak, tudod. Egyébként is, a pogó remek alkalom arra, hogy te mint rajongó közel kerülj a többi rajongóhoz, és eltörd a lábukat! Najó, csak vicceltem. Pogózáshoz már egyfajta szellemi állapotban kell lenni, erre mondják azt a legtöbben, hogy "be vagyok állva". Szóval valami ilyesmi.  Szóval kevesen vagyunk a pogóhoz... talán ha lehívnánk az összes diákot a Roxfortból ide, akkor...

Kacsintok egy olyan huncutszerűt, hogy milyen faja lenne lehívni az összes diákot ide, és zúzni. Csak nem tudok lepörögni a zenére, tényleg megjött a pogóhangulatom, azonban egy kislányt nem fogok lökdösni az esőben, pláne, hogy segítettem fel a sárból szegény párát. Azonban ütemre csinálok valamit. Rángok, leginkább, meg megint dúdolom a számot, hát sebaj. Be vagyok állva. Lehet, ma este egy füves cigi is elő fog kerülni, kérdés hogy Amy hogy viszonyul az ilyen dolgokhoz, bár szó mi szó, kinéznék belőle egy ilyen hülyeséget. Hát akármennyire is, rég szórakoztam ilyen jól, az egyszer biztos.

Rockkoncerten éppen voltam tavaly nyáron, bár nem volt valami fergeteges a hangulat, épp ezért tömegverekedésbe fulladt az este. Akkor láttam utoljára a pasast, aki elvitt a koncertre, mivel lecsukták drogcsempészés és ittas vezetés miatt. Lövésem sincs hogy jött össze éppen ez a két vád, mert verekedés közben kapták el a rendőrök... Na mindegy, a lényeg, hogy én élve kijutottam a tömegből és azóta is kerülöm az ilyesféle eseményeket. Habár jobb, ha ezt Jay nem tudja - egyelőre -.
- Ahha, tombolás, ugrálás, lökdösődés - bólogatok jó tanítvány módjára, majd tűnődve hozzáteszem: - Ilyetén időjárási viszonyok közepette mindebből könnyen lehet akár iszapbirkózás is, nem?
Az anti-tánc tökéletes, tekintve, hogy nem vagyok valami nagy táncos. Végülis ez is egy önkifejezési forma.
Szétnézek a teljesen üres utcán és már-már tudományosan megállapítom: bizony, tényleg elenyészően kevesen vagyunk a pogózáshoz, ha tényleg ilyen állati sok ember kéne hozzá. Tényleg buli lenne lehívni az egész Roxfortot, de legalább a felét, hogy itt és most pogózzunk egy nagyot, kíváncsivá tett Jay. A fene egye meg, mostmár kénytelen leszek elmenni egy rendes rockkoncertre, ha már úgyis mindjárt itt a nyár.
És ekkor beúszik elém McGalagony képe, amint pogózik, egyik oldalán Piton ugrál és rázza a fejét, másik oldalán pedig Dumbledore. Csuklok egyet. Jayre sandítok és dióhéjban vázolom neki a képet, ami nem és nem akar tágítani a fejemből. Fel-feltör a nevetés miközben beszélek alig bírom visszafojtani, hogy végigmondhassam a mondókámat.
- És képzeld még mögéjük a konyhában kulizó házimanókat, amint önfeledten ugrándozva rázzák a fejüket - fejezem be, majd orkánszerűen kitör belőlem a nevetés.
Ezt lehetetlenség lett volna hosszútávon visszafogni.
Nevetés közben azért próbálgatom az imént ellesett mozdulatokkal, mulatságosan pattogok fel-le, karjaimmal szélmalmozok, majd a fejemet rázom az esőben. Hátha megdicsér a mester, milyen jó tanítvány vagyok, hiszen előbb a munka, aztán a szórakozás. Persze én sem gondolom komolyan a munkát, meg a szórakozást, de most valahogy megint olyan vidám hangulatom van, mint mikor Zoey-val hülyültünk a gyengélkedőn, miután én majdnem megfulladtam, majd csaknem félórát tekeregtünk az esőben és végül persze - ki más, ha nem én - kevés
híján összetörtem a fejemet is.
Vannak ilyen önfeledt, felhőtlen pillanatok az életben és szeretek élni velük, mert mindig valami jót hoznak. Mint például Whiskyt, a virslinek vaLó-t és a sziú indiánokat. Oké, most kell rácsapni a "Nosztalgia kikapcs" gombra, mielőtt túlzottan elmerülök itt az emlékezésben és elveszítem a fonalat.
Végül megállok és szó nélkül vigyorogva nézem Jayt, ahogy dúdol és táncikál.

//Nagyon-nagyon bocsi a reag késéséért, és jó az új avatárod!//

(http://www.frpgs.co.cc/images/g00qpfggrdopc8h4mgi.png)

Iszapbírkózás? Hát nem tudom, néha hógolyózás helyett sárgolyózás nagyon jó tud lenni a haverokkal London egy-két eldugott parkjában, de ilyenkor szokták drága jó anyáink kicsinálni minket, meg befogni némi rendrakásra, hamár összemocskoltuk drága ruháinkat. Amy tuti nem venné jó néven, ha arcon dobnám egy marék sárral, úgyhogy a témán inkább ugrok is, de azt meg kell hagyni, hogy csúnyán eszembe jutott minden dolog.

- Egy ilyen mondatra más barátomat már rég belöktem, volna a sárba, ugye tudod? - Kérdezem tőle a teljes gyermeteg ártatlanságomban, majd gyorsan témát váltok. - Pitonnal szívesen pogóznék, az egyszer biztos, Dumbledore meg van olyan hibbant, hogy tényleg headbangeljen egy jó zúzós riffre. De persze pozitívan hibbant. Viszont sajnálom, hogy ilyen varázsrádión nem adnak mást, csak varázszenét, mert a jó kis AC/DC-t semmi nem pótolhatja, és egy Born to be Wild is mágikusabb bármely Walpurgis Leányainál, meg amit akarsz. Ilyenkor szoktam hülyét kapni, hogy van rádiós koncertközvetítés, oszt nemt'om hallgatni, mer' nem lehet, mer' a Roxi blokkol mindent. Mindent, ami nem mágikus. Hülyeség az egész...

Miért váltottam hangulatot? Az egyik pillanatban fájt a szám a röhögéstől, most meg megint dühös vagyok a mágiára, nem lesz ez így jó. Megint vihogni, akarok és... nem is kell erőlködnöm. Amy nekiáll zúzni, és úgy csinálja, mint valami ősrocker, már csak rá kéne adni valami bőrkabátot. Még a végén tényleg megteszem. Rockkoncertem tomboló McGalagony... szerintem ő akkor se tudna feloldódni, és mosolyogva ugrálni, ha közölnék vele, hogy tizenöt perc múlva itt a megváltás. Bőrig ázva ugrálok egy lánnyal az esőben rockzenére, akit még épphogy rövid időnél is kevesebb ideje ismerek. Ez nem valami főnyeremény este?

"Dumbledore meg van olyan hibbant, hogy tényleg headbangeljen egy jó zúzós riffre" - hallom Jay szájából, s nagylelkűen nem említem meg neki, hogy a mondat legtöbbjét nem értettem. Iskolaigazgatónk hibbantságáig még stimmel, de hogy a továbbiak mit akarnak jelenteni... pff, a fene se tudja. Segáz, egyszer majd szerzek egy értelmező kéziszótárat a könyvtárból és utánanézek.
Egy kevéske ideig állok, azt nézve ahogyan ugrál a még mindig bőszen szakadó esőben a háztársam. Végül úgy döntök csatlakozom, inkább itt csináljak hülyét magamból, mint a kastély falain belül, nem igaz? Vállvetve pattogunk fel-le, miközben Jay iménti szavain rágódok, mely szerint más barátját már régen belökte volna a sárba egy ilyen mondatért. Ezek szerint a barátjának tekint a pasas. Hm, könnyen barátkozik, de még ez a jobbik eset és nem a Clyde-féle zárkózott magányos farkasok.
Olyannyira belejövök a szórakozásba, hogy amikor a Walpurgis Leányait a bemondó hangja váltja fel a rádióban, poénból elkezdek hangosan énekelni, miszerint:
- Like a true nature's child/We were born, born to be wild/We can climb so high/I never wanna die/Born to be wild... Born tu bí vájld...
Talán zokon vette a banda a kissé hamiskás hangot, amin visszaadtam a zenéjüket - dehát tőlem sajna nem telik többre -, s talán ez okozta a megcsúszást. Bosszút álltak a dallam elferdítéséért, vagy mi. Úgy tűnik ma tényleg nem kellett volna felkelnem, ugyanis azon kapom magam, hogy a földön csücsülök, mivel az iménti megcsúszásom a sáron egy hatalmas fenékretottyanást okozott. Előfordul az ilyesmi, a különös mégis inkább az, hogy én még mindig nevetek.
Ha már úgyis lent vagyok, egy könnyed, ámde gonosz mozdulattal kirántom Jay alól a lábát. Elvégre ökör iszik magá... dagonyázik egyedül, nem? Ha a fiú a földre esett mellém, akkor kacagva elkezdem összesározni, ha azonban talpon maradt volna valamely különös véletlen folytán, akkor rántok rajta mégegyet, hogy biztosan elessen. A cuccainknak végülis nem árthatunk, azokat ki lehet mosni, elszakadás esetén pedig mágiával megjavíthatóak, sőt varázsigével tisztíthatók is.
Semmi akadálya egy jó kis sárcsatának!

Egy újabb hétvége, egy újabb Roxmorts-i kiruccanás. A legutóbbi két alkalommal nem igazán volt kedvem lemenni a faluba, most viszont megembereltem magam, s felkerekedtem a nyugodtnak ígérkező útra. Így is fogytán volt már a csokikészletem, márpedig anélkül nem tudok meglenni, ugyanis egy idő után elvonási tüneteim támadnak, és mint valami hülye, mindenhol csokoládét látok. Rémképek kísértenek olyankor...nem vicc, komoly. Aki nem ilyen édességfüggő és mellette különlegességszerető, mint én, az nem értheti meg, mit élek át olyankor, mikor kiapad a készlet. Még szerencse, hogy Ronnál szokott lenni vésztartalék és kisegít az ínséges időkben.
Kellemes nap volt a mai, a tegnapi nyári zápor megtette a hatását, és nem volt az a fojtogató meleg. Kedvenc pink felsőmet vettem fel erre az alkalomra a sötétkék farmeromhoz és fehér Converse cipőmhöz. Útközben kedélyesen beszélgettem a többiekkel, de félúton különváltam tőlük, mivel ők először a Három Seprűbe akartak betérni. Engem viszont már messziről vonzott a kincsesbánya...izé...akarom mondani a Mézesfalás. Vidám mosollyal indultam meg az üzlet felé, s jó kedélyűen nyitottam be a kis helyiségbe. Egy jól nevelt „Szép napot” köszönés után felfedező útra indultam a finomabbnál finomabb és érdekesebbnél érdekesebb édességek között. Szemem úgy csillogot, mintha legalábbis a világ legszebb gyémántjai hevertek volna előttem. Na igen, az élet apró cseprő örömei. Fel tudják dobni az ember szürke hétköznapjait, még a legrosszabb esetben is. Mindegy, milyen nap van, Piton akár tízszer is lehordhat a sárga földig, csak legyen nálam finom csoki. Abból pár falat, és minden visszabillen a rendes kerékvágásába.
Szépen lassan elkezdtem feltölteni a kis kosárkát, amiben már gyülekeztek a csokibékák és rokonaik.

* Végre egy újabb Roxmorts- i hétvége. Már nagyon vártam rá mert a kastélyban már valahogy nem tudok meglenni. Nagyon szép idő van, süt a nap, kék az ég, alig van pár felhő ami takarná a napot, egyszóval túl szép az idő ahhoz, hogy bent a kastélyban ücsörögjek. Még azt sem bánom kivételesen, hogy nem tudtam magammal könyvet hozni. Elindultam egyedül a faluba mert most valahogy nem volt kedvem nagy társasággal menni. Leérve a faluba azon gondolkozom, hogy merre is menjek először.*
~ Hmmm...Három seprű?...Nem most még valahogy nincs kedvem bemenni. Talán majd később. Zonkó bazára?..Nem onnan már van mindenem ami csak kellhet. Megvan! Mézesfalás. Úgy is kell még csokibéka meg bűvös bizsere. Meg hátha van valami finom nyalóka is. Szegény Dariant szerintem már kiettem a készletéből. Jólvanna. Szeretem a nyalókát na. ~
*Elindulok a Mézesfaláshoz gondolkozva. Pár perccel később már oda is érek és benyitok. Megszólal a kis csengő ami az ajtóra van akasztva. Illedelmesen köszönök és becsukom az ajtót. A tekintetemmel végig pásztázom a boltot és észreveszem Josephinet aki egy jól megrakott kosarat tart a kezében*
~ Subidubi rókaprémmás is függő nem csak én. ~ * gondolom magamban és elmosolyodom ezen. Odalépek a lány mellé egy kosárral amit én is jól megpakolok csokibékával és nyalókával amit nagy örömömre találtam.*
- Jé szia! Csak így egyedül? - *kérdezem mosolyogva és megkérem az eladónő férjét, hogy vegyen le nekem a polc tetejéről egy nagy csomag bűvös bizserét. *
- Mi újság veled? Látom van rajtam kívül még csokifüggő a Roxfortban.

Minden sietség nélkül válogatok az édességek között, alaposan fontolgatva azért, mert nem akarom minden gallonom elkölteni. Maradjon már másra is, no. Épp azon morfondírozok, vajon vegyek-e nyalókát is esetleg, amikor a hátam mögül ismerős hang köszön rám.
- Jé, szia! Csak így egyedül?
Megfordulok, és az egyik hugrás lány, Nathalie áll ott, kezében szintén megtömött kosárkával.
- Óh, szia Nath! - köszönök neki mosolyogva. - Nos, igen, egyelőre egyedül, a többiek előre siettek a Három Seprűbe, engem viszont mágnesként vonzott ez az üzlet. - nevetek.
- Mi újság veled? Látom, vagy még egy csokifüggő rajtam kívül a Roxfortban. - jegyzi meg, miközben egy doboz bűvös bizserét vesz el az eladótól.
Közben sikerült meggyőznöm magam, hogy igenis megérdemlek egy-két nyalókát, még ha károsabb is a fogakra, mint a csoki.
- Megvagyok, köszi szépen. - adom végül oda a kosaram, s elkezdem kikészíteni a pénzt, hogy egyből tudjak fizetni. - Igen, jól látod. Fogytán van a készletem, aztán nem akarom állandóan Ron Wesley tartalékát felzabálni, mert akkor neki nem marad. Engesztelésképpen neki is vettem pár dolgot, így tartva fent az egyensúlyt. - kuncogok.- És te hogy vagy? - érdeklődöm tőle, miközben kifizetem az összeget és elveszem szép kis csomagomat. - Ahogy látom, te se igazán vágytál most társaságra. Vagy tévednék? - vonom fel játékosan a szemöldököm.

 

- Oh te Rontól kunyizol? Én Dariantól szoktam nyalókát kérincsélni. - *mondom kuncogva és én is a pulthoz megyek, hogy kifizethessem a zsákmányomat. A hölgy a pultnál egy nagy zacskóba pakolja az édességeket és átadja nekem miután oda adtam neki a pénzt. Miután végeztem visszafordulok a lány felé még mindig letörölhetetlen mosollyal az arcomon*
- Én köszönöm jól vagyok csak már szükségem van a napi csokiadagomra. Akár hiszed akár nem, ha huzamosabb ideig nem eszem csokit jönnek az elvonási tüneteim. - *nevetek mert nálam ez tényleg ki szokott jönni. Olyankor kicsit rosszabb a kedvem, türelmetlenebb vagyok, és néha néha remegek is. Súlyos. *
- Jól látod a dolgot tényleg nem vágytam most nagyobb társaságra. Sose voltam nagy csapatban járkálós fajta. Általában vagy csak Dariannal megyek valamerre vagy nagy ritkán egy - két emberrel külön külön. - *mondom és feltehetőleg együtt megyünk ki az üzletből miután elköszöntünk az eladóktól. *
- Van kedved velem valamerre jönni? Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hova csak ne a kastélyba keljen lennem. - *várom a válaszát nekidőlve addig is az egyik oszlopnak*

- Hát bizony, én tőle szoktam, néha megy is a harc közöttünk. - válaszolok Nathnek vidáman és megmosolygom a dolgot, hogy nem csak én szoktam csereberét-lenyúlást csinálni édességek terén. Azért jó tudni néha, hogy az ember nincsen egyedül a kis butaságaival. Már nem érzi annyira rosszul magát. Nem mintha én rosszul szoktam volna magam attól érezni, hogy kifosztom Ront. ( ;D )
Közben Nath is elintézi a piszkos anyagiakat az édességekkel kapcsolatban, majd ugyan olyan jó hangulatban válaszol a feltett kérdésemre, ekkor már csomaggal a kezében.
- Én köszönöm jól vagyok csak már szükségem van a napi csokiadagomra. Akár hiszed akár nem, ha huzamosabb ideig nem eszem csokit jönnek az elvonási tüneteim.
- Nahát, nem mondod komolyan? - lepődök meg ezen. - Azt hittem, csak én vagyok ilyen dinka, de ezek szerint nem. Ez megnyugtató. - vigyorgok. - Nálam elég súlyos módon szokott kiütközni a hiány, néha már a diákokat is kétlábon járó csokoládéfigurának látom. - jegyzem meg. - Bár a múltkori alkalommal, mikor Pitont láttam így...egy hétre elment a kedvem az édességtől. - húzom el a szám.
~ Még szerencse, hogy az életkedvem nem ment el ettől...~ gondolom magamban, de ezt jobb inkább nem hangosan kimondani, mert amilyen szerencsém van, tuti most jelenne meg.
Beszélgetve indulunk ki az üzletből, s Nath megerősíti azt a feltételezésem, nem igazán szeret nagy csapatban mászkálni, általában csak Dariannel, max még két-három emberrel, de itt kifújt.
Valahol meg tudom érteni őt, én se mindig kedvelem a nagy csapatokat kiruccanások terén, mivel egy idő után elkerülhetetlen lesz a klikkesedés, és akkor már olyan, mintha nem is együtt érkeztünk volna.
- Van kedved velem valamerre jönni? Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hova csak ne a kastélyba keljen lennem – szólal meg a hugrás lányzó.
- Részemről benne vagyok a dologban.- fordulok hozzá. - Nekem sincs igazán kedvem még visszamenni, nem árt egy kicsit a szabadban is lófrálni, úgyis a fél életünket ott töltjük bent. - jegyzem meg. - Van valami konkrét cél is, vagy csak vágjunk bumm-bele módon a nagyvilágba? - érdeklődöm.

Josephine

Nem csak te vagy így ezzel. Én is meg tudok hibbanni ha nem jutok csokoládéhoz jó ideig. Türelmetlen leszek, remegek, és undok meg nyűgös vagyok olyankor. - *sorolom a jelzőket magamra mosolyogva.*
- " Nálam elég súlyos módon szokott kiütközni a hiány, néha már a diákokat is két lábon járó csokoládéfigurának látom. Bár a múltkori alkalommal, mikor Pitont láttam így...egy hétre elment a kedvem az édességtől. " -* na erre a mondatra elkerekednek a szemeim és majdnem elejtem a zacskómat. Kis híja volt, de még éppen, hogy elkaptam a levegőben a jól megtömött szatyrot*
- Szentséges Merlin! Elképzeltem! Ááááá egy életre megutáltam a csokoládéét. Juj. Ez még nekem is elég beteg gondolat volt. Huhh - *megborzongok és teljesen libabőrös leszek. Kell egy kis idő, hogy visszanyerjem az eredeti állapotomat*
- Hát nem mindennapi látvány kúszott most a gondolataimba. Csoki Piton. Röhej.
* Ez a gondolat még a bolt előtt is ott motoszkált a fejemben így alig hallottam meg amikor amikor újra megszólalt*
- Hüm?? Jaaa.. nincs konkrét tervem. Mehetünk  Szellemszálláshoz, Zonkóhoz, A három seprűbe, a  cukrászdába vagy csak sétálhatunk. Amelyiket akarod - * mondom mosolyogva és nagy nehezen elhessegetem a fejemből a Pitonos gondolatot.*
~ Ez nekem túl beteg dolog ~

A Pitonos kijelentésemre Nathi eléggé meglepődik. Annyira meglepődik, hogy majdnem elejti a kis csomagját. Utána kapok, de szerencsére mégsem esik ki a kezei közül.
- Szentséges Merlin! Elképzeltem! Ááááá egy életre megutáltam a csokoládéét. Juj. Ez még nekem is elég beteg gondolat volt. Huhh  – borzong meg és láthatólag teljesen libabőrős lesz szegény lány, pedig eszem ágában se volt ráhozni a frászt. Bár, be kell valljam...azt hiszem a helyében én is így reagáltam volna.
- Hát nem mindennapi látvány kúszott most a gondolataimba. Csoki Piton. Röhej.
- Nem csodálom, hogy kikészített a dolog, gondold el, nekem mit kellett átélnem. - húzom el a számat. - Ráadásul aznap nem is volt jó hangulatban. Pontlevonás és büntetőmunka járt tőle, mivel valamit tettem ellene...hmm...mi is volt az? - gondolkozom el, majd kirobban belőlem a nevetés. - Ja megvan. Le akartam harapni a kezét, mondván, hogy az finom étcsokiból van. - nevetek továbbra is, majd megtörlöm a szemeimet, mivel a könnyem is kicsordult. Még szerencse, hogy nincsen a közelben egy mardekáros se, és Pitont se eszi itt a fene, különben nekem most azt hiszem annyi lenne.
A Pitonos dologgal valószínűleg nem keltettem normális ember hatását Nati-ban, de hát én ilyen vagyok. Kicsit beteg a humorom, na. Nincs ezzel baj, ettől még nem kerülök a Szent Mungóba.
Hugrás barátosném kicsit el van varázsolva, így csak későn esik le neki, hogy kérdeztem tőle valamit.
- Hüm?? Jaaa.. nincs konkrét tervem. Mehetünk  Szellemszálláshoz, Zonkóhoz, A három seprűbe, a  cukrászdába vagy csak sétálhatunk. Amelyiket akarod. - válaszol mosolyogva.
- Szerintem sétáljunk egyet, aztán majd kilyukadunk valahol...-vetem fel.- Bent úgyis eleget ücsörgünk, max a visszafele úton beülünk a Három seprűbe valami frissítőt inni.-pillantok rá.

Hmm séta? Nem is rossz ötlet. Szerinted merre menjünk? A szellemszállás felé vagy van más ötleted? - *érdeklődöm miközben még mindig azon dolgozom, hogy azt a rémképet eltüntessem a fejemből. A séta végén a Három seprű nem is rossz gondolat mert azért elég meleg van és a végére biztosan meg fogunk szomjazni. *
~ Ez a lány sem teljesen komplett az biztos, de a mai világban ki számít annak? Elismerem hiányzik pár kereke, de nekem is, ez így meg még muris is. ~
* Kérdőn várom a válaszát miközben csak nem bírom ki és kiveszek egy nyalókát a csomagomból*
- Hmmm meggyes. A kedvencem. Kérsz te is? - *na igen jelen pillanatban sokkal inkább hasonlítok egy öt esztendős kislányra aki imádja az édességet mint egy 5. - es diákra az biztos. *
~ Na mindegy. Úgy is tudja, hogy függő vagyok, akkor mit szégyelljem a dolgot? ~
* Egyszer csak valami mintha fejbe találna hátulról. Megfordulok kicsit indulatosan és észreveszek pár mardekárost akik röhögcsélve állnak tőlünk nem messze és mindenféle megbűvölt papírmadarakkal szórakoznak. Kicsit morcosan vetem nekik oda a mondani valómat*
- Ti melyik állatkertből szabadultatok? És a gondozóitok nem keresik már a két elszabadult majmukat? - * oké egy kicsit kiakadtam, hogy ezek már itt sem képesek nyugton maradni. *
~ Csak nehogy baj legyen a végén, mert azt nem akarom. Túl szép ez a nap ahhoz, hogy két mardis elrontsa azt~
- Ti voltatok rossz helyen, nem pedig mi. Még tönkre is tetted az egyik madaramat - *mondja az egyik vigyorogva*
- Szerintem húzzunk innen gyorsan mielőtt még leátkoznám a kis egos fejét. - *suttogom Josienak, elvégre tényleg nem akarom, hogy ha esetleg párbaj lenne a vége akkor Piton ránk szálljon. Mindig megvédi a háza diákjait, még akkor is ha azok állnak neki kötözködni másokkal. *
~ Undok vén denevér ~

Ha ideges vagyok, akkor mindenféle finom édesség jöhet, pláne, ha csokoládéval van beborítva. És igen, most meglehetősen ideges vagyok. A főnököm, az az idióta, ismét az agyamra megy. Kiad egy határidőt, ameddig lelehet adni a cikkem, ami jelen esetben a mai nap volt. Mikor pedig odaadtam neki azt a nyavalyás cikket azokról az idióta seprűkről, amik most divatba jöttek, azt mondja, a határidő már lejárt, és rég leadta a riválisom cikkét. Igen riválisom is van, egy elmebeteg szociopata srác, 23 éves, és azt hiszi, övé a világ, csakmert arany vér csörgedezik ereiben.
Sokat bántottak azért, mert félvér vagyok, de ez engem sohasem érdekelt. Egy embert nem szabad származása, bőrszíne avagy fogyatékai alapján megítélni, az én esetemben a fogyaték az volt, hogy az édesapám mugli származású, így félvér gyermekei születtek.
Feldúltan berontottam a Mézesfalás boltba, ami az utóbbi időben szinte törzshelyemmé vált, mert mostanság sokat voltam ideges, és olyankor bejöttem egy kis drazséért vagy csokibékáért. Most sem járok hát el másként, veszek pár darab csokibékát. A vonaton is mindig ezt vettem pár évvel ezelőtt, ha belépek ide, mindig eszembe  jutnak az iskolás éveim. Folyton eszembe jutnak az iskolás éveim, dehát ez sem újdonság, mert mindig valamin jár az eszem. Ha emiatt megdorgál a főnök, rávágom, hogy legalább nekem van minek járnia, amit később szívesen visszaszívnék, de előbb beszélek, aztán gondolkodom, ezt hívom Chal szindrómának.
Igen, már neve is van, és én találtam ki, mielőtt bárki ráruházta volna az Idióta szindróma címet.
Ezen lendülettel már benn is termettem a boltba, az ajtót kissé kicsaptam, majd ámulva néztem szét a polcok között. Mindig akad valami újdonság, amit megkóstolnék, dehát a pénztárcám nem engedi hogy ezen szeszélyemnek hódolhassak, ha gazdagabb lennék, már valószínű gurulnék.
Ahogy leakartam venni a csokibékát a polcról, megpillantottam a pénztárnál egy ismerős alakot. Hosszú, barna hullámos haja egészen a derekáig ért, kellemes megjelenése volt, de csak a hátát láthattam. Pedig annyira emlékeztetett valakire, akit ismertem, de nem volt bennem annyi kurázsi, hogy megszólítsam vagy a háta mögé lépjek.
Miközben egyre-egyre csak gondolkodtam, ki lehet a titokzatos hölgy, ki-ki tekingettem a polc mögül, ami mögött megrejtőztem. A nagy kukucskálásba elveszítettem az egyensúlyomat, majd arra kaptam fel a fejem, hogy borulok polcostól.
Óriási csattanást hallattam, ami bejárta az egész üzletet, valószínű csak a süketek nem hallották. A békás és cukros dobozok a fejemen voltak, majd miután eltoltam magamról a polcot, és leszedtem az édességeket a testemről, felkiáltottam:
-Minden rendben, nem kell aggódni, majd én összepakolok!
Kiáltottam fel, közben pedig megpillantottam a nőt, aki eddig háttal állt nekem. Page volt az, Page Penny. A Roxfortba járt ő is, mikor én negyedikes voltam, ő már hatodikos. Bele voltam esve, de igazándiból sosem mertem megközelíteni, féltem, hogy majd kinevet, vagy elküld melegebb éghajlatra.
Most aztán szép kis bemutatkozásom volt, én leszek a srác, akire rádőlt egy egész polcnyi cukor, és ha nem akarja megtéríteni az okozott kárt, magának kell mindent helyreraknia.
Felpattantam, lesöpörtem a ballonkabátom, megvakartam a tarkóm, majd fütyörészni kezdtem, közben egyrészt azon gondolkodtam, hogy essek neki a pakolásnak, másrészt azon, vajon észrevett-e Penny.

                                                                               Amy

Egy újabb roxmortsi kirándulás. Lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm, mivel tanulnom kellett volna, de hát ezt nem lehet kihagyni. Nem megyünk annyira sokszor Roxmortsba, hogy én hogy kis tanulni való miatt kihagyjam ezt a napot. Nem. Bár az is igaz, hogy nem volt senki, akivel elmehettem volna, mivel senki nem ért rá. Szép kis barátok mondhatom. De lehet, hogy ők az okosak, mivel tanulnak. Mindegy. Stréberek.
Így hát most egyedül ballagok le a kis csoporttal a kirándulás célja felé, és nincs senki, akivel beszélgetni tudnék. Már kezdem belátni, hogy talán rossz ötlet volt eljönnöm. De nem, nem én okosan döntöttem!  Majd egy kis édesség felvidít, és utamat majd rögtön a Mézesfalás felé viszem. Már érzem is az olvadó cukrok ízét a számban. Milyen jó lesz. S na tessék ettől már is jól érzem magam. Csak egy kis édességre kell gondolnom. Milyen érdekes.
Elmélyedve furcsa gondolataimban észre sem veszem, hogy szép lassan elértünk Roxmortsba. A csoportba tartózok, akik eddig velem egy tempóban haladtak, gyorsan szétszéledtek és mindenki befutott egy-egy boltba. Egyedül maradtam, de szuper.
Így hát felkerekedek és lassú léptekben, ráérősen elballagok a finomságok mennyországába. Vagy legalábbis nekem a mennyország volt, aztán a többieknek ki tudja. Belépek a bolt ajtaján, mely felett egy kis szélcsengő helyezkedik el, ami minden egyes alkalommal, amikor belép rajta egy vevő megszólal. Ez most is így történik, de én erre már nem is nagyon figyelek, mivel lekötnek a cukorkák, és csokoládék hatalmas mennyiségei. Rögtön megrohamozom a polcok tömkelegét és pakolom fel az ölembe a tömérdek mennyiségű édességet, amit meg akarok venni.
Amikor már annyi minden halmoztam fel az ölembe, hogy a kupactól nem látok semmit, elindulok a fizetőpult felé, vagy legalábbis próbálok odatalálni. Lerakom a cuccokat és előkaparok egy kis pénzt a zsebemből, kifizetem  a csokoládékat, és egy nagy táskával a kezemben kisétálok az ajtón.
-Viszlát!- köszönök még el mielőtt még becsukódna mögöttem az ajtó. Leülök a bolttal szemben lévő padra és neki állok lakmározni a most szerzett finomságokból.

Sabrina

Csuromvizes, mégis vidám leányzó ballag le Roxmorts felé vivő úton magányosan. Zsebre vágja kezeit, ámde csak azért, mert így kevésbé feltűnő farmerja hanyagsága. Ugyanis a dögöt le-lehúzza a víz súlya, semmiképp nem akar fent maradni. A nap erősen tűz, azonban még így sem szárad meg teljesen a kamaszlány azon rövidke időtartam alatt, amíg elér az egyetlen teljesen varázslók lakta faluba.
Az elázás körülményei pedig... hát nem éppen szokványosak egyesek számára, Amy viszont már rutinos versenyző a pályán. Addig-addig sétálgatott a suli jócska tavának partján, míg egy csapat nagyobb termetű mardekáros be nem tessékelte a vízbe, cserébe az egy héttel ezelőtti kviddicsgyőzelemért, melyben jelentős szerepe volt a lánykának. Mondhatni finom módon kísérték be a vízbe: egy hátulról ráküldött sóbálvány-átokkal megbénították Joyt, majd egyszerűen a tó közepe fölé lebegtették, ott pedig megszüntették a mind lebegtető bűbájt, mind pedig a sóbálvány halmazállapotot kiváltó átkot. Felettéb elegáns módszer, és még a merénylők sem lettek vizesek.
Csakhogy Amy gyakorlott vízbefúló volt, amint eltűnt a fiúk szeme elől a vízben, a lehető legközelebb úszott a parthoz. Egyetlen levegővel evickélt, dacosan hajtotta magát előre, mígnem már vörös karikák táncolták szeme előtt a légszomjtól. Ekkor fellökte magát a felszínre, hatalmas hördüléssel szívta tüdejébe az éltető oxigént. Villámgyorsan eljárt a keze. Az önnön dicsőségüket fényező, gyanútlan srácokra küldte az első tíz-tizenöt eszébe jutó átkot, nehogy véletlenül kimaradjon valamelyik a szórásból. Ugyan a támadók létszáma mindössze négy volt, célzási lehetőség híján jól jött a jócskán több átok.
Mire Amy kiúszott a partra a négyből már csupán két támadó leledzett ott, mivel őket találta el a két lábbilincselő átok (és még más egyebek). Elégedetten telepedett le a nagyobbik darab mellkasára, s egy élénkzöld fűszállal kezdte csiklandozni a vérvörös fejű fazon orrát, majd ártatlan sóhajjal megjegyezte:
- Látod, te balga, hát kellett neked kikezdeni velem?!
Ezzel sorsukra hagyta az alattomozókat, Roxmorts felé vette az irányt. Ám hiába szökdécselt oly vígan az úton, nem és nem száradt a ruhája, legfeljebb hangyányit. Farmerja megnyúlt, elnehezült a víz hatására, meglehetősen komikus kinézetet kölcsönözve tulajdonosának. Fekete trikója ellenben feszesen tapadt a lányra, míg a tornacipő halk toccsanó hangot hallatott minden egyes lépésnél. Naná, hogy jókedve volt, ezt nem lehetett kibírni röhögés nélkül.
A falu határánál még alig-alig akad járókelő, így aztán kevés a szemlélődő is, aki jót derülhetne Amyn. Ahogy halad a célpont, azaz a Mézesfalás felé, úgy gyűlik a víg gyerek- és diáksereg köré, akik persze alig feltűnően nézik a különös teremtést. Amy egy félig ismerős lányt pillant meg a bolttal szembeni padon, amint szemlátomást hatalmas élvezettel soványítja a nyilván frissen vásárolt édességkupacot.
Széles mosollyal fékez le előtte, arcán a töprengés jelei mutatkoznak, miközben köszön az ismeretlen ismerősnek.
- Halihó! Szabad ez a hely? - mutat a falatozó lány mellé a padra.

                                                                               Amy

Egy harapás. Semmi több. Ennyi is elég abból a csokiból, amit éppen eszek, hogy már is az ízek ínycsiklandó világába csöppenjek. A megannyi cukor és csokoládé lassan olvad szét a számban, s mindegyik külön-külön ízvilággal rendelkezik. Az egyik mogyorós, a másik nugát krémes, a harmadik édes, a negyedik savanykás. S ez még csak négy darab azokból, akiket ezek a finomságok nyújtanak. Ám az édességekben való elmerülésemből egy hang zökkentett ki, pontosabban egy lány hangja. Még fel sem nézek, de már rögtön rávágom a választ a kérdésére.
- Szia! Persze, nyugodtan foglalj helyet!- mondom, s csak most nézek fel, s ekkor pillantom meg, hogy ki is telepszik mellém. Nagy meglepetésemre egy ismerős arcot pillantok meg, illetve egy félig ismerőset. Annyit tudok róla csupán, hogy griffendéles, és talán egyel alattam jár, de nem ismerem közelebbről. Talán ez most ezek után egy kicsit másképp lesz.
Lerakom az ölembe a cukros zacskót, majd a mellettem ülő lány felé fordulok mosolyogva, s megrohamozva súlyos „túlsokfecsegéssemmel”.
- Egyedül vagy itt?- kérdezem, s egy kicsit talán reménykedek, hogy a válasz igen lesz, mivel akkor talán nem kellene egyedül maradnom, már ha neki nincsenek más tervei.- Amúgy Sabrina vagyok.- nyújtom feléje a kezemet bemutatkozásképpen, mivel még a nevemet sem tudja. Az ő neve nem jut az eszembe, pedig erősen gondolkozok rajta, de hát ha megmondja, miután én is közöltem vele a saját nevem. Türelmesen várok a válaszára, már ha egyáltalán válaszol nekem valamit.
Ekkor végignézek a lányon, és azt veszem észre, hogy tiszta víz. Mit csinálhatott? Hiszen ma nem is esett az eső, sőt a nap eddigi részében nagyon is szép időnk volt. Sehol egy zivatar, vagy ilyesmi. De akkor mi történhetett vele? Nem tudom, de ezen nem is gondolkodok többet, mert úgy sem jönnék rá, majd inkább megkérdezem tőle. Na meg persze biztos meg akar száradni, de azért ezt is megtudakolom tőle.
- Megszárítsalak?- kérdezem tőle kedvesen, miközben a fejemmel a farmerjára bökök, és közben a pálcám után kutatok.- Mellesleg ha szabad tudnom mi történt veled?

Sabrina

Amy némán méregeti a másik elkerekedő szemét, amint leül mellé a padra. Gondolatban vállat von azon tipikus nézés láttán, mellyel a legtöbben olyankor méregetik egymást, ha tudják hogy látták már valahol, ismerik valahonnan, mégis képtelenek elhelyezni memóriájukban a képet. Gyakran előfordul az ilyesmi, pláne egy akkora létszámú iskola esetében, mint a Roxfort.
A griffendéles térdeire könyökölve enyhe áhitattal szemléli a Mézesfalás kirakatát, megnyalja szája szélét, azonban addig nem óhajtja betenni tappancsait az üzlethelyiségbe, amíg nadrágja biztosan nem áll a lábán. Mivel meglehetősen nagy leégés volna, ha kijönne a boltból kezében egy jócska köteg nyalánksággal, a farmer pedig leszánkázna a bokájáig. Elég sok hülye helyzetbe keveredett elsős kora óta, ezt mégis inkább elkerülné.
"Egyedül vagy itt?" - hangzik mellőle a padról, mire Joy megfontolt lassúsággal bólint és hozzáfűz egy szócskát az arcán átfutó barátságos mosolyhoz:
- Aha.
Ezzel visszafordul a kirakathoz és békésen tovább szemléli a látványt. Újabb "szövegáradat" következik, majd kéznyújtás, mire Amy feladja a Mézesfalás hatalmas üvegablakai elé polcolt ínycsiklandó édesség- és különlegességtenger tanulmányozását.
- Szóval Sabrina... - fog kezet a mellette ülővel, mivel végre helyére kattannak fejében az emlékképek apró mozaikdarabkái. Egyszer-kétszer a Nagyteremben találkoztak, ami persze nem meglepő, hiszen ott midenki elég gyakran megfordul, ott hallotta a lány nevét is még valamikor régen; egyszer pedig Amy véletlenül elgázolta Sabrinát a folyosón siettében, a lánnyal társalgó ismeretlen srác meg fülig pirulva vakarta fel a csajokat a földről. Egész helyes fiú volt, talán Chrisnek hívják. Ő az, aki mindig mindenféle bulikat szervez az ikertestvérével. Hát ez is megvan, mostmár rájött Joy honnan ismerős számára a cukormajszoló leányzó.
- Amy vagyok - folytatja a megkezdett mondatát egy századmásodpercnyi késéssel a griffendéles, azután a lány kérdése hallatán újabb mosoly jelenik meg szája sarkában. - Az jó lenne, köszi!
Ő is meg tudná ugyan szárítani magát, csakhogy valamiért ez eddig nem jutott eszébe. Meg egyébként sem zavarták a vizes holmik, kellemesen hűsítenek ebben a hőségben, de a boltba aztán tényleg nem mehet be ilyen ingatag öltözékben, aminek a fele bármelyik pillanatban bemondhatja az unalmast. Tornacipellői körül kisebb tócsa gyűlt már össze, s előbb-utóbb talán még Roxmortsot is elmosná az Amy holmijaiból kicseperésző vízmennyiség. Na jó, ennek kicsi a valószínűsége, ám Joy szeret ilyesféle gyerekes ötletekkel játszadozni.
- Szabad, persze - feleli az újabb kérdésre ártatlanul vigyorogva. - Melegem volt, ezért ugrottam egy fejest a tóba a suliban. Úsztam néhány hosszt, azután amikor már kellőleg lehűltem a vízben, levándoroltam a faluba bevásárolni néhány kondérnyi édességet csokiéhség ellen.
A fele sem igaz a mondottaknak, de ez nem zavarja az ötödévest. Végülis miért kötné egy Sabrina nevű, alig ismert lány orrára az igazságot? Egyszer persze úgyis kiderül, ha máskor nem hát akkor, amikor szembe jönnek velük az úton az elpáholt mardekárosok, ám addig még nyilvánvalóan rengeteg idejük van.

                                                                               Amy

A lány folyamatosan csak a Mézesfalás kirakatár bámulja, amióta csak ideült. De ha enni akar valamit, akkor miért nem megy be, és vesz magának valamit? Furcsa, de az ő dolga. Azt csinál, amit akar, bár látszólag a folyamatos kérdés áradatom a végén teljesen lerombolta azt a szándékát, hogy a kirakatot bámulja.
Egyedül van itt. Hát remélem nincsen semmi dolga, vagy más terve, mert ahogy már azt az előbb is említettem, akkor talán nem kellene egyedül kuporognom ezen a vacak padon. Bizakodok benne. Ezek után a kézfogás alkalmával az ő nevét is megtudom. Amy. Tényleg, most, hogy mondja be is ugrik nekem a neve.
Egy gyors pálcamozdulattal megszárítom a vizes lányt, majd Amy elmondja, hogy hogyan is lett vizes. Bár ha valóban azért vizes, mert úszott, akkor igazán számolhatott volna ennek következményeivel. Ezt sem értem, de hát mindegy.
Lepillantok az ölembe, s eszembe jut, hogy én vettem egy csomagnyi édességet boltban, s hogy ezek még mindig nem fogytak el. Talán meg kéne kínálnom a mellettem ülő társamat, bár úgy is be fog meni a boltba. De hát ha kér.
- Kérsz?- nyújtom felé kedvesen a cukros zacskót, amit időközben felkaptam az ölemből, s várom, hogy elfogadja-e vagy inkább visszautasítja.
Miközben erre várok, eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem is ismerem ezt a lányt, csak egyszer-kétszer futottunk össze, amikor a nagyteremben voltunk, ő csak ideült mellém, és én már is letámadom. Mondatni én is jó pofa vagyok. Szegényt inkább békén kellett volna hagynom.
- Ja amúgy bocs, ha zavarlak a hülye kérdéseimmel.- fordulok ismét a lányhoz. Azért még sem hagyom szó nélkül a saját hülyeségemet, mert lehet, hogy zavarja.



[/quote]

Sabrina

Hálásan szusszan egyet, miután Sabrina megszárítja a jól ismert varázslattal. Azzal, melyet Amy lusta volt megtanulta, inkább a törölközőt használta, mugli módon, vagy a nap melegét. Nem látja a másik édességekre pillantását, mivel hirtelen felpattan a padról, hogy kihasználja rapid megszáradását. Csakhogy hiába csontszáraz, farmerja nem viselte túl jól a megpróbáltatásokat és bagózott tulajdonosa azon fohászaira, hogy méltóztassék újfent felvenni normál méretét. A leányzó ügyes reflexszel kap a gravitáció által vonzott nadrág után, s rögtön vissza is ül a padra Sabrina mellé.
- Köszi, kedves tőled - mosolyog ártatlanul, mintha mi sem történt volna az imént. Kivesz egy zselés cukrot a zacskóból és némán majszolni kezdi a csemegét, majd szinte megbabonázva, elragadtatottan morogja halkan - Hm, ez isteni... de rég ettem már ilyet.
Ízkavalkád. Hát persze, hiszen már vagy két hete elfogyott a tartalék csokija, amit a hálóhelyiségben rejtegetett nagyobb búbánatok, bulik vagy éppen édességhiány esetére. Ilyenkor nagyon is jól esne mindenkinek, ha találkozna egy Sabrinához hasonlóan kedves lánnyal, aki önzetlenül megkínálja egykori elgáncsolóját a saját cukorkészletéből.
Szája sarkában újabb mosoly bújik meg, s enyhén oldalra billenve vállával finoman meglöki "padtársa" vállát.
- Ugyan már, dehogy zavarsz! És ezt nem a cukor miatt mondom, komolyan. Ha nem akarna mindenáron a föld felé harmonikázni a gatyám, akkor simán bementem volna a boltba, de akkor is visszajöttem volna melléd, nehogy egyedül maradj. Kell ide melléd egy lökött, hogy meglegyen az egyensúly - vigyorog, kezében a félbeharapott zselés cukor másik felével. - Amúgy te mi járatban vagy errefelé? Vagy mi ületben?
Jó szokásához híven, Amy mindig játszik a szavakkal,bár néha nem a kellő hangnemet találja el vagy nem a legjobbkor kezd tréfálkozni. Reméli, hogy Sabrina  érti a tréfát és nem bámul rá - legfeljebb fél percig - totál értetlenül.

                                                                              Amy

Miután megszárítottam Amyt hirtelen felpattan a padról, és már indulna is el a bolt irányába, amikor is hirtelen le akar csúszni a gatyája, de ő egy ügyes mozdulattal megállítja, mielőtt az elindulhatna lefelé, és visszahuppan mellém. Kivesz egy zselés cukrot a papírzacskóból és elkezdi enni.
- Szerintem is finom.- válaszolom kedvesen, miután mondta, hogy nagyon ízlik neki, és hogy rég evett már ilyet. Tulajdonképpen én is csak akkor ettem utoljára, amikor legutóbb lent voltam Roxmortsban és Chris vett nekem egy zacskóval. Azóta sajnos nem nagyon jutottam édességhez, csak amikor a kastélyban néha-néha megkínált egy-egy diáktársam, de ez sajnos nem gyakran fordult elő.
A mellettem ülő társam oldalba bök, miután kijelentem, hogy nyugodtan lőjön le, ha túl sokat beszélnék. Igazán megnyugodtam, amikor a bökés mellé még megmondta, hogy dehogy zavarok. Ennek igazán örültem,mert akkor nem kell felállnom, és elmennem innen, meg így legalább van egy társam, akivel elbeszélgethetem az időt.
- Mivel nem akartam kihagyni a kirándulást ezért eljöttem egyedül, mivel senki sem akart a baráti körömből eljönni, mert más teendőik voltak, de az utam egyedül közel sem volt olyan jó, mint ahogyan azt gondoltam.- mondtam vigyorogva Amy kérdésére.- Még egyet?- nyújtom ismét felé a cukros zacskót, miközben én is kiveszek egy csokoládé golyót. Beleharapok, és élvezem a csokoládé finom, édes ízét, majd a manduláét, ami a közepében van benne. Mennyei. Ennél jobbat már el sem tudok képzelni. Na, jó van ennél sokkal jobb dolog is, de ezt most inkább hagyjuk.
- Ugye nem vagy allergiás a mandulára, vagy esetleg a mogyoróra, mert ezek a csokik tartalmaznak ilyeneket.- kérdezem kedvesen a mellettem ülő lánytól, s várom a válaszát



[/quote]

[/quote]

Sabrina

Széles mosollyal nyugtázza a leányzó mesélését, miközben érdeklődve szemléli az újdonsült barátnőt. Mert azt hamar elhatározta, hogy igenis összebarátkozik a csokis lánykával és nem azért, mert ezzel további csemegézést remél, hanem azért, mert kedvére való a lány. Aranyosan naivnak tűnik első ránézésre és nagy dumagép, ami mindig jól jön, legalább sosem lehet unatkozni az ilyen egyének mellett.
- Áh, dehogy - locsogja Sabrina allergiát firtató kérdésére.
Ám nem veszi észre a kínálást, mivel más események kötik le. Néhány felettébb agresszívnak tűnő fickó sétál az eladdig nyugodalmas pad fel, arcukon baljós vicsor-vigyor tündklik fel, amikor meglátják Amyt. A leányzó vállat von, hiszen látott ő már ennél sokkalta ocsmányabb agyarakat is, mint amelyeket most villogtatnak felé, azonban Sabrinát nem akarja veszélybe sodorni azzal, hogy a tóparton letarolt srácokkal eltángáltatja mindkettőjüket.
Viharos nadrágszár hajtogátásba kezd, hogy siettében nehogy rátaposson farmerjára, ígyként lerántva magáról azt. Közvetlenül a térde alatt hagyja abba az origamizást, azután ártatlan képpel érdeklődik Sabtól:
- Mondd csak, milyen futó vagy? Remélem szeretsz kocogni, mert most szükséged lesz rá azt hiszem.
A lassan gyorsuló fiúk láttán úgy érzi itt az ideje beavatni Sabrinát a teljes igazságba, már ami a tóbéli pancsikolását illeti. Lassan feláll a padról, jóleően nyújtózkodik, majd egyik kezével nadrágja övtartóját fogja, másikkal pedig a cukroslányt rántja magával és lassú kocogásba kezd.
- Tudod, az úgy volt ott a tónál... szóval... nézz jobbra! Ott a kirakatüvegben látod a négy srác tükörképét? Hát ők úsztattak meg, én pedig megtoroltam, hogy gumikacsának néztek. Ezért van most szükséged egy kis kocogásra, mivel velem beszélgettél és tutira derekasan megruháznának. Feneketlenül dühösek ám - bólogat egyre gyorsuló tempóban futva, önnön igazát bizonygatva. Eközben további kirakatokban szemléli hűséges üldözői szintén gyorsuló tempóját. Nem akarja megátkozni őket, még nem. Minek kezdeményezzen tömegverekedést, ha máshogyan is meg lehet oldani a helyzetet? Csupán a módszert kell meg- vagy kitalálni, miközben átviharzanak a porlepte varázslófalun.
- Van valami jó ötleted hogyan lehetne lekoptatni őket? - érdeklődik enyhén lihegve, ahogy az egyéb (értsd: nem verekedési) célú járókelőket félrelökdösve szálsebesen rohannak. - Most valahogy nincs kedvem verekedni velük, pedig máskor szívesen vállaltam volna.
Trikója a menetszélnek hála hamar megszárad, tornacipője is egyre kevésbé tocsog a víztől. De azért nem ártana valami jó kis menekülési módszerre szert tenni, mielőtt a kétajtós szekrények utolérik őket, különben esetleg nyolc napon túl gyógyuló problémákkal kellene szembenézniük.

                                                                              Amy

Nagy megkönnyebbülésemre Amy nem allergiás a mogyoróra meg a mandulára, mert akkor már igen csak nagy bajban lennék, ugyanis már evett belőlük, és én nem nagyon tudom, hogy ilyen helyzetekben mi is a teendő. Ahogy magamat ismerem, biztos neki állnék fejvesztve rohangálni, miközben segítségért ordibálok és kétségbeesésembe talán még el is bőgném magam, mert azt tudom, hogy egy ilyen kis incidens mit tud okozni az allergiás emberrel.  Mert amikor még kislány voltam, a bátyámmal történt ilyesmi, mivel ő allergiás a mogyorófélékre és sütöttem neki sütit, amibe raktam ilyeneket, de szerencsére apuék is ott voltak és ők tudták mi a teendő velem ellentétben. Én csak ijedten bámultam, miközben ők szaladtak a kórházba a felpuffadt képű Edwarddal. Nem kaptam érte leszidás, mert hát nem tehettem róla, de akkor azt hittem, hogy megöltem a bátyámat és szörnyű bűntudatom volt. De ezt el lehet nézni nekem, mivel még 7 éves voltam. Mit tudtam én, hogy ez csak felpuffadás, bár az is igaz, hogy simán meghalhatott volna, ha nincsenek a közelben anyuék. De Amyvel nincs ilyen szerencsétlenségem, hála Merlinnek.
Ám ekkor hirtelen a mellettem ülő lány valamire felkapja a fejét, s észre sem veszi, miközben én ismét megkínálom az édességekből. Eléggé olyan arcot vág, mint ha valami szörnyet látna, majd semleges arcot vesz fel és felém fordul. A kérdésen igen csak meglepődök, de rögtön válaszolok is rá.
- Hát végül is fogjuk rá, hogy nem vagyok egy nagyon lassú ember.- mondom értetlen képel, mivel még mindig nem tudom, hogy mi történt. Ekkor Amy feláll, megfogja a nadrágja övét, és egy hirtelen megfog engem és magával ránt, miközben én elejtem a cukros zacskót, de már nincs időm felvenni, mivel lassú kocogásba kezdünk, s a lány elkezdi magyarázni a történetet, hogy mi is történt valójában a tónál. Eléggé meglepődött képet vágok, de hát megértem, hogy nem akarta elmondani, mert miért is kötné az ilyen dolgait egy vadidegenre. Közben a kirakatra pillantok, és megpillantom az eléggé dühösnek ható srácokat. Na ezekkel lehet, hogy nem kéne kikezdeni.
- Ötlet? Hát szívesen mondanám azt, hogy küldjünk rájuk pár átkot, de ez jelen helyzetben nem igazán lenne olyan kitűnő ötlet.- jelentem ki, miközben villámgyorsan vágunk át a nagy embertömegen- Esetleg megpróbálhatnánk elbújni valahova, mondjuk menjünk fel a hegyekbe és ott majd kitaláljuk, hogy hova bújjunk.- hadarom gyorsan, miközben eszembe jut az a hely, ahova Chris vitt fel engem, és ahol nem hiszem, hogy nagyon ránk tudnának találni.
- Van is egy ötletem, hogy hova tudnánk menni.- jelentem ki határozottan és mosolyogva. Hátrapillantok megint, s azt a következtetést vonom le, hogy nem is lenne annyira rossz ötlet az, amit kitaláltam, mert ezek itt mögöttünk lerázhatatlanok. Kérdőn nézek a mellettem futó lányra, hogy beleegyezik-e az elméletembe, mert szerintem nagyon is jó ötlet.

Sabrina

Lökdösőde loholnak a hirtelen benépesült utcán. Legalábbis mintha az előbb még jóval kevesebben lettek volna idekint, olyan ritkásnak tűnt az emberáradat a padról. A leányzó a magasba szökdécselve igyekszik egy-egy kirakatban megpillantani üldözőik helyzetét. Lám, ők sem haladnak jobban a sűrű masszában, mint a két menekülő. Az ötödéves kiszúrja társa üres kezeit. Úgy fest, a helyből felszállás jellegű start során elhagyták Sabrina cukroszacskóját. Amy elraktározza fejében az információt és azt is, hogy alkalomadtán kárpótolnia kell a lányt egy másik zacskónyi édességgel. Ha megérik... ha nem nyírják ki őket a dromedárok bosszúból Joy apró tréfája miatt. Amy viszonylag jó futó, azonban utál feleslegesen rohangászni, ezért kocogótársa felé bólint.
- Jó ötlet, két feltétellel. Ha közel van a hely, akkor jöhet, viszont nem ártana embermentesnek lennie - szuszog, majd kibomló cipőfűzőiben kezd botladozni.
Futtában néma töprengésbe kezd.
Remek érzés, hogy nem mindenki ilyen agyatlan, mint én. De vajon hová akar kalauzolni Sabrina? És egyáltalán mit keredhetett ő valaha is bármiféle elhagyatott helyen? Áh mindegy, csak minél előbb legyünk ott, mert mindjárt hasra esek.
Joy remekül bírja az első kilométert, azonban ahogy az ösvényhez érnek, hegymenetben halkan zihálni kezd. Kibomlott fűzőjű cipője félig lejön lábáról, mindenféle gallyakba és kövekbe akadva hátráltatja Amyt. A lányka beelegel, s egy hasraesés után végre lerántja az átkozott lábbelit, kezében viszi tovább. Az ágak és kavicsok, melyekben eddig botladozott, rohamtempóban nyűvik zokniját, azután talpának kellemetlenkednek tovább a szövet fogytával.
- A francba! - morran, amikor egy tüske szúródik talpába, majd összeszorított fogakkal sántikál tovább. Érzése szerint tüdeje utolsó cafatkáit kiköpve érdeklődik Sabrinától, miközben üldözőik túlzottan is megközelítik a két lányt. - Messze van még?!