Roxfort RPG

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényékkel. Remek lehetőséget  nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természet barátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

~Nicole~


Miközben megbeszélték, hogy hova menjenek megpróbált kiállni a többi arra járó útjából. Ilyen tömegben sosem lehetett rendesen még csak beszélgetni sem, hiszen az ember nem tud odafigyelni a másikra, ha közben fél másodpercenként meglöki valaki. Megvárta, amit Nicole mondott, de igazából semmi olyasmit nem hallott, ami meglepte volna. Bólintott, majd még hozzátette
- Rendben, akkor hagyjuk itt őket.
Megfordult, hogy elinduljon a hegyek felé, de a nagy tömegben alig bírt moccanni. Egy ideig még próbálkozott, aztán feladta és egy mellékutcát célzott meg. Roxmorts amolyan igazi turistafalu volt, a házak főutca felöli oldala kifogástalan állapotban, de itt a mellékutcában már nem volt minden ilyen szép. Nem voltak itt sem csúnyák a házak, de azért elhanyagoltabbak voltak. Ha Nicole még nem jött volna utána Quin visszalépett érte és őt is behúzta, még mielőtt elsodorja a tömeg.
- Itt azért jobban elférünk.
Jegyezte meg, majd elindult. Nem ment túl gyorsan, bár ez volt a szokása, de most figyelt rá, hogy a lány ne maradjon le. Nem mintha nem nézte volna ki belőle, hogy tudná tartani az iramot, fürge, energiával teli lánynak ismerte meg. De mégiscsak jobb, ha nem kifulladva érkeznek meg. És ami azt illeti, a „baleset” óta ő is hamar elfáradt.

Nem sokkal a falu vége előtt Quinin letért az eddigi útról és egy elhagyatott, romos házhoz lépett. Valószínűleg már évtizedek óta nem lakott itt senki, egyedül a postaláda volt még ép. A postaládában pedig egy közepes méretű csomag, melyet még azelőtt adott fel Quin hogy elindultak volna. Enni és innivaló volt benne, elég az egész napra mindkettejüknek. sokszor volt már, hogy lusta hogy lecipeljen valamit magával, ekkor csak leküldte az iskola egyik baglyával erre a címre és eljött érte. most is ezt tette, kivette a csomagot, majd visszasietett a lányhoz. Megmutatta neki, miért ment, majd folytatták az utat és hamarosan már a hegyre másztak fel. Nem volt túl meredek, de azért figyelni kellett, hogy ne csússzanak meg. Miközben egyre feljebb jutottak Quintin azokról a napokról mesélt, mikor régebben kijött ide.



Körülbelül negyed óra alatt értek fel. Egy kisebb fennsíkon voltak, ahonnan remek kilátás nyílt mind a falura, mind az iskolára. Másik oldalon pedig egy erdő volt, melynek fái a ködbe vesztek. a fennsíkon is állt két kisebb fa, egy tölgy és egy berkenye Azért kedvelte Quin ezt a helyet, mert minden együtt volt, amit kedvelt. A Roxfort, a falu, az erdő, és a két fa. A tölgy mint az erő jelképe és a berkenye, a mágikus fa mint a varázserő jelképe. A fennsíkon dús, sötétzöld fű is nőtt, mintha csak valaki rendszeresen locsolná és nyírná. Quin hátrafordult a lányhoz.
- Üdvözöllek az én kis birtokomon.
Ugyan senki sem mondta, hogy ez a hely az övé ő már rég kinevezte sajátjának. Más nem járt erre, így senkit sem zavart.

~Quintin~


A jelek szerint Quintin nem akart máshova menni, vagy legalábbis nem mondta. Miután megbeszélték, hogy hova tovább, a srác megpróbált elindulni, de a tömegben ez egy kicsit nehezére esett. Nicole is elindult, de csak nehezen tudta magát átverekedni a tömegen. Quintin már megfordult, hogy behúzza a mellékutcába, mire a lány oda ért.
Aztán elindultak. A kis utca, amiben mentek szinte teljesen kihalt volt. Míg elértek majdnem a végéig, addig nem találkoztak senkivel. Ugyanis a falu vége előtt nem sokkal lekanyarodtak egy romos kis házhoz. A fiú egy kicsit magára hagyta a lányt, és elment a ház felé. *Itt meg mit akar?* gondolta Nicole, majd látta, hogy Quin a postaládából egy csomagot vesz elő. Na ez aztán egy kicsit sok volt a lánynak. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet a csomagban, ezért elhatározta, hogy alkalom adtán megkérdezi a sráctól. Nem most, inkább, majd, ha felértek a hegyre. Miután kivette a csomagot, visszajött a lányhoz. Végül nem kellett megkérdeznie, mert ahogy visszajött megmutatta neki Quin, hogy miért ment. *Találó. A kis kényelmes, lusta volt lecipelni a csomagot, így inkább leküldette egy bagollyal.* gondolta Nicole, és közben elmosolyodott. Aztán tovább sétáltak felfelé a hegyen. Nem volt egyáltalán meredek, de az időjárásra tekintettel egy kicsit sáros volt. Ezért jobban kellett figyelniük, hogy hova lépnek, nehogy elcsússzanak.


Míg felértek, addig Quin azokról a napokról mesélt neki, amikor régebben feljött a hegyre.
Tulajdonképpen egész rövid idő, negyed óra alatt elértek egy fennsíkot. Nicole még soha nem volt itt, de a képtől, ami fogadta még a szája is tátva maradt. A helyről, ahol álltak, egyaránt lehetett látni Roxmortsot és az iskolát is. A lány, ahogy jobban körbenézett, akkor látta, hogy a fennsíkon áll két fa, egy tölgy és egy berkenye, a másik oldalán, pedig egy hatalmas erdő terül el. Nem gondolta, hogy a környező hegyekről ilyen szép a kilátás nyílik… sőt nem is szép, inkább csodálatos.
- De gyönyörű. – mondta, szinte már meghitten, ennél többet ugyanis nem tudott mondani.
A fennsíknak sötét zöld füve volt. Úgy nézett ki, mintha frissen lett volna nyírva. Míg ezeket nézte Quin hátrafordult hozzá, és ezt mondta:
~Üdvözöllek az én kis birtokomon.~
Nicole erre nem mondott semmit, csak mosolygott.
Aztán mivel a lány megéhezett, egy részt a friss levegőtől, más részt, mivel reggel óta nem evett, most viszont már dél felé járhatott az idő, így kezdeményezte, hogy egyenek valamit. Levette utazóköpenyét, leterítette a fűre, és ráült, majd elővett egy kis szendvicset a táskájából, megvárta, míg Quintin is leül, és nekilátott az evésnek.

~Nicole~

Mikor felértek a fennsíkra Quintin egy pillantással üdvözölte az ismerős környezetet. Szokása szerint odalépett a két fa közé, szembefordulva az iskolával és a faluval. Megállt, egy pillanatig kivárt, majd lehunyta a szemét és kezeit maga elé emelte, meditációs tartásba. Ez a hely tökéletes volt, ha valaki meg akarta találni a „belső békéjét”, a fiú pedig már rászokott, hogy ilyenkor egy rövid meditációval elcsöndesítse a gondolatait. Ilyenkor megszűnt gondolkozni, többé nem volt tudatos lény, csak egy a megannyi élet közül. Aztán visszatért a világhoz, leengedte a kezét és visszafordult a lány felé. Rámosolygott, örült neki, hogy sikerült örömet szereznie neki. Az evés említésére neki is megjött az étvágya, így levette a köpenyét és Nicolé mellé fektette a fűre. Ugyan annyira ismerte a terepet, hogy tudta, akkor se lenne semmi gond, ha a fűre ülnének, de ha a lány így szerette volna, ám legyen. A csomagot is oda vette és elkezdett kipakolni. A tányérok után kenyér került elő, aztán vaj, sonka, különböző zöldségek a paradicsomtól a salátáig… csak találgatni lehet, hogy a roxforti manók honnan szerezték. De valahonnan megszerezték és mikor a fiú felkereste őket örömmel adtak. Innivalóként töklevet és teát vett elő, majd kipakolta késeket is. A meglepetést még nem vette ki, azt evés utánra szánta. Miután már mindent előszedett vette az egyik kést és nekiállt, hogy szeleteket vágjon a kenyérből. Az elsőt rögtön a lánynak nyújtotta, majd magának is vágott. Megkente vajjal, majd sonkát szelt rá és egy salátalevéllel koronázta meg. Egyik kezével hátul kitámasztotta magát, lábait kinyújtotta, majd beleharapott a szendvicsbe. A nap ragyogott rájuk, ő pedig élvezte a jó időt és a lány közelségét. Kevés dolog tehette volna boldogabbá, mint hogy örömet szerezhet Nicolenak.

//50. jubilleumi reag csak neked csak most :D //

~Quintin~
(Egy kicsit megkésve)

Délre a nap is kisütött és egész jó idő lett. Éppen ezért Nicole próbált úgy helyezkedni, hogy hátát a napnak fordíthassa, mert ahogy rásütött, egy kicsit melegítette azt. Nem mintha fázott volna…
Míg ettek, azon gondolkozott, hogy Quin honnan szerezhette ezt a sok ennivalót. Tulajdonképpen volt egy olyan sejtése, hogy a házimanóktól, de ebbe nem volt biztos. Ő is volt már lent a konyhába, és kért tőlük enni, de azt kétségesnek tartotta, hogy ilyen sok ételt adjanak egy embernek... kenyértől kezdve a zöldségeken át az innivalóig. Érdekelte volna, hogy honnan szerezte ezt a rengeteg ennivalót, de végül nem kérdezte meg, mert tartott attól, hogy megsérti a srácot. Ez pedig, egyáltalán nem állt szándékában. Csak hát ő ilyen típus, szeret mindent tudni :) Mikor végzett az evéssel töltött a tök léből és Quintint is megkérdezte, hogy mit kér, majd amelyiket választotta, abból töltött neki a lány.
Nicole miután befejezte az evést, nem kelt fel inkább a tájban gyönyörködött, és a srácot figyelte. A környezet csodálatos volt. Már itt voltak egy kis ideje a sráccal, de még mindig nem tudott betelni a látvánnyal, és az sem volt mellékes, hogy Quin hozta fel ide. Eddig nagyon szép napjuk volt így együtt. Nicole nagyon jól érezte magát a fiúval. Először egy kicsit zárkózott volt, de aztán kinyílt. Ez valószínűleg Quin kisugárzásának volt köszönhető… Végül is mindegy, a lényeg az, hogy Nicole nagyon jól érezte magát a fiúval.

~Nicole~

Mikor Nicole az üvegekért nyúlt és megkérdezte a fiút arról, hogy mit is kér már majdnem kikapta a kezéből a poharakat amolyan „én vagyok a férfi és az udvariasság azt diktálja, hogy…” felkiáltással, de aztán belegondolt, hogy a lány mit gondolhatna ha ezt tenné és inkább letett róla.
~A pokolba a lovagi erkölcsökkel!~
Inkább csak rámutatott a megfelelő üvegre, mert a szája éppen teli volt és azért teli szájjal beszélni még ha nem foglalkozunk az illemmel akkor is csúnya. Mikor befejezték az evést egy pálcaintéssel összepakolta a már nem kellő dolgokat. A délután további részét leginkább beszélgetéssel töltötték, miközben egymás mellett feküdtek a napon. Quintin mindent elmesélt magáról a lánynak, gyerekkorától kezdve a szülein át egészen a roxforti napjaiig, barátairól, arról, hogyan teltek a napjai az iskolában… egyszóval mindent magáról, kivéve azt, hogy nemrégiben új testbe költözött. Nem akarta megijeszteni vele a lányt, ez azért mégis rémisztő lehet valakinek aki nem ismeri a körülményeket. És most nem magyarázkodni akart, hanem élvezni a napot.

Eltelt a délután, a nap pedig már lemenőben volt, mikor Quintin elővett a csomagból egy nedvesen csillogó palackot és két borospoharat. A megfelelő varázslat megvédte a poharakat, egy másik pedig hidegen tartotta a drága nedűt. A palackban a híres 1970-es ’Gran Coronas’ nevezetű spanyol vörösbor volt, Quintin apja szerint az egyik legjobb bor, ami valaha termett. Az „öreg”Reyes-nek pedig lehetett hinni ha borról volt szó. A fiú a fennsík széléhez ment, leült, úgy, hogy a lába a sziklafal alatt tátongó szakadék fölé lógjon és intett a lánynak, hogy üljön mellé. Az egyik zsebéből dugóhúzót halászott elő, majd eltávolította az immár 26 éve érintetlen dugót. Quintin töltött mindkét pohárba, ahogyan apjától tanulta, nem sokat, de nem is túl keveset. Ráadásul egy ilyen pohárban is csak bizonyos mennyiség mutatott jól. Miután kitöltötte a bort az egyiket a lány felé nyújtotta. remélte, hogy elfogadja én nem kezd el szabadkozni, hogy nem iszik alkoholt. Nem volt célja, hogy leitassa a lányt, sosem nyúlt volna ilyen alantas eszközökhöz, de ehhez a pillanathoz valami különleges kellett. Ha a lány elvette a poharat kicsit megemelte a sajátját és így szólt:
- A mai napra!

~Quintin~

Nicole-nak fogalma sem volt arról, hogy mi játszódhatott le Quintinben, mikor rámutatott arra az üvegre, amiből kér. A lány csak azt látta, hogy a srácnak tele van a szája és ezért csak rámutat az egyik üvegre. Nicole töltött neki is, majd átadta a poharát.

Ebéd után a nap hátralevő része gyorsan eltelt. Quin és Nicole kifeküdtek a napra, és egész délután szinte csak beszélgettek. A srác is, és Nicole is mesélt az életérő, a barátairól. A lány teljesen megnyílt Quintin előtt, ami végül is majdnem csoda volt, hiszen alig ismerte. Nicole elég nehezen szokott megnyílni mások előtt, habár akad egy-két kivétel. Quintin úgy látszik ezen emberek közé sorolható.
Amikor a nap már lemenőben volt a fiú egyszer csak a táskájához nyúlt. Nicole-nak fogalma sem volt róla, hogy mit kereshet benne, amikor meglátta, hogy két borospoharat és egy borosüveget vesz elő belőle. Természetesen a bor teljesen hideg volt és a poharak sem törtek össze. Ez néhány varázslatnak volt köszönhető, amiket Nicole is ismert, de még nem tudta őket tökéletesen megcsinálni. Aztán oda hívta a lányt a fennsík szélére, és ott leültek. Nicole a tájat nézte, mikor a fiú a kezébe adott egy poharat borral.
A lány nem nagyon szokott inni, de nem akarta megsérteni a srácot, ezért elvette a poharat. *Legfeljebb csak egy keveset iszok belőle.* Szerencséjére nem sokat töltött Quintin.
- Köszönöm! A mai napra! – mondta a lány mosolyogva, majd szépen lassan megitta.
Eközben a tájat nézte, amivel még mindig nem tudott betelni, pedig már egy fél napja ott volt. Ezért elhatározta, hogy máskor is eljön majd erre a helyre.

~Nicole~

Szerencsére a lány nem tiltakozott, Quin pedig először csak megszagolta a bort, ahogyan apjától tanulta, majd meg is kóstolta. Tényleg kiváló volt, ezt senki sem vitathatta, de Quintin, aki apja mellett már jó néhány bort végigkóstolt érezte benne azt a különlegességet, ami egy bort igazán jóvá, különlegessé tesz. Mikor kiürült a pohara letette az maga mellé a fűre. A nap már majdnem nagyon közel volt a horizonthoz, hamarosan vissza kell menniük az iskolába. Gyorsan eltelt a nap, méghozzá milyen jól. Az már régóta biztos, hogy jól kijön a lánnyal, de már abban is biztos, hogy ez nem csak barátság. Egyszerűen volt valami a lányban, ami vonzotta. Szép volt, persze de ez nem csak a külső megjelenése. a kedvessége, az, hogy mindig volt néhány jó szava az emberhez, foglalkozott a barátaival, semmiképp nem bántotta volna meg őket. Olyan erények ezek, melyekkel Quintin régen nem került kapcsolatba. És mindig is sokat jelentettek neki. A lány felé fordult, hogy végre eldöntve magában, hogy lesz, ami lesz elmondja neki mit érez. Nem úgy ismerte, mint aki ettől esetleg megváltozna és ha ő máshogy érez akkor utána nem állna szóba vele. Belenézett a csillogó szemekbe, melyek szinte beszippantották és nem hagyták, hogy máshova nézzen. Most mégis megakadt valamin a szeme. Egy apró mélyvörös csepp csillogott a lány ajkán. Vonzotta a tekintetét… és nem csak azt. Ha már vakmerőek vagyunk…

Kicsit közelebb hajolt a lányhoz, majd halkan megszólalt.
- Van egy borcsepp a szádon.
Majd még közelebb, hogy ő maga tüntesse el azt a bizonyos cseppet. Egyre közelebb…

~Quintin~

A délután tényleg csodálatosan telt. Megitták azt a kevés bort, amit Quin töltött a poharakba. Nicole száján maradt egy csepp belőle, aminek eltüntetésében szeretett volna segíteni a fiú, de az utolsó percben meggondolta magát a lány és elkapta a fejét. Hogy miért azt talán ő sem tudta volna megmagyarázni.
- Nem haragudj, de ez nekem nem megy. Nagyon aranyos vagy, de inkább legyünk csak barátok. – ennél rosszabbat talán nem is mondhatott volna egy fiúna.- Remélem, nem sértettelek meg ezzel. – mondta a lány.
- A mai nap tényleg nagyon jó volt, és valóban jól éreztem magam, de maradjunk ennyibe. Kérlek ne rontsd el.
Szavait tényleg komolyan gondolta, és őszintén remélte, hogy nem sértette meg egy örök életre Quintint. Tulajdonképpen a nap folyamán semmiben nem hazudott neki. Jó volt vele beszélgetni, de nem akart tőle többet. Még mindig nem tudta Mike-ot elfelejteni, pedig az már jó fél éve történt. Még mindig reménykedett abba, hogy valahol felbukkan és nincs semmi baja. (Akkor még nem is sejtette, hogy ez tényleg meg fog történni.)
A nap folyamán rájött arra Nicole, hogy amit Mike iránt érez, azt Quin nem tudja pótolni. Belőle csak egy van, se több se kevesebb.
Sajnálta azért egy kicsit Quintint, mert egyáltalán nem állt szándékában átejteni.

Miután befejezte magyarázkodását felállt és elindult vissza a kastély felé.

~Nicole~

Hát ez nem jött be. ~Hát már semmi sem sikerülhet?~

Ez járt Quintin fejében, mikor a lány elfordult. persze, valahol mélye megértette ő Nicole-t, de a forrófejű, dühét szabadon engedő és kihasználó Quintin ezt nem tudta megérteni. Nem, nem volt skozofrén. Egyszerűen a két viselkedésmód volt két külön világ. Az, ahogyan egészen hatodik végéig viselkedett, amivel barátokat szerzett, közöttük Vikit és Greget és az, amivé a nyáron vált, aki minden adodó alkalommal dühöngött és pusztított. Az, aki gondolkodás nélkül darabokra szaggatta a fiákert, ami rá borult és gondolkodás nélkül rátámadt volna bármelyik Malfoyra, vagy Mirolra. Annyit tudott csak róluk, hogy legalább annyi feketemágust adott a két család, mint az összes többi együtt és a "vér nem válik vízzé" elvet követve ez neki bőven elég volt, hogy az egész családot elátkozza és háborút indítson ellenük. De valahol, mélyen mindigis ott volt az a Quin, aki ahelyett hogy a dühével és haragjával foglalkozott volna inkább a báratival töltötte idejét és az volt az egyetlen gondja, hogy mikor menjen le reggelizni. És visszagondolva, bizony azok voltak a szebb idők.

Ha egyszer egy gondolatmenet elkapta akkor bizony percekig képes volt elmerengő arccal maga elé nézni, teljesen kizárva a külvilágot . Most is vagy egy percig meg sem mozdult, csak nézett maga elé, tudomást sem véve a lányról. De döntésre jutott. Neki nem ez az élet kell, hanem az, amit akkor eldobott, mikor lepaktált Necresddel. Lehet, hogy már örökre magán fogja viselni a testén a nyoát, hiszen sosem fog úgy kinézni, mint ahogyan előtte, de tanult a hibájából. És az első lépés a régi önmaga felé, hogy most nem enged a haragnak, hanem rendezi a helyzetet a lánnyal. Felemelte a fejét és ha még nem ment el Niki akkor megszólalt.

- Én kérek bocsánatot, tapintatlan voltam. Szeretném ha megmaradhatnánk barátoknak.

Ha a lány elfogadja a bocsánatkérést és nem ellenkezik akkor együtt indulnak vissza az iskolába mint igazi barátok.

//ajánlom ezt a reagot a kedvenc staffomnak  ;)//

Kipp - Kopp.
Üres…
Kipp - Kopp.
Minden üres…
Kipp – Kopp.
Túl üres…
Szenvedő holdsugarak világítják meg a macskaköves utcákat, melyen a finom bőrcipők ütemes koppanása hallatszik. Felhők tömörülnek egymás elé. Mintha nem lennének így is elég sokan. Mintha nem takarnák már el így is eléggé a tiszta ébenfekete eget, s a rajta pontokként ragyogó csillagokat.
Pontok. Csillagok.
Minden csillag tartozik valakihez. Minden csillag volt egyszer valaki. Egy a nagykirályok közül. Egy a szenvedők közül. Közülük. Közülünk.
S talán Ő is odafent van. Biztosan. S, ragyogó kék szemeit mereszti le rá. Mint egykoron oly régen. Oly régen.
Tündöklő mogyoróbarna szemek merednek az égre. Abba maradt a koppanások hada. Csak áll, s szinte nyak vesztve bámulja az eget. Keresi a csillagokat. Őt keresi, s mikor vékony ajkai közül füst szűrődik ki, rájön: Túl gyengék a fényes pontok ahhoz, hogy beragyogják az eget, s túl erősek ahhoz, hogy szíven ragadjanak, s egyetlen csapásra tépjék ki belőled, a vörösen izzó dobogó szervet, mintha az sosem lett volna ott.
Vörösesbarnás hajtincsei, melyeket az éjjel sötét leple takar, előrebuknak, s körülveszi azokat, a szürkén felszálló füst. Mert nincs más itt, ki körül venné. Csak, a szinte semmiként ráboruló ködfátyol.
Pislantás mentes íriszeiben apró könnyárad, s csontos ujjaival összeszorítva ingje csuklórészét letörli azokat, s a mélybarna íriszek újra tisztán látni kezdenek.
Fa lombokat, melyek szinte egyesülve mozognak akár csak a testvérek. Mintha csak csalogató táncot járnának a szellővel. Mely az eső friss illatát hozza már.
S magasló falat, mely oly messze tűnik. Öreg köveket, melyek évszázadok óta egymást lapítják, s még egyetlen ember sem köszönte munkájukat.
Kegyetlen a világ…
… Megeshet.
Kegyetlen a sors…
… Megeshet.
De túl rövid az élet…
… Biztosan.

Parancsot kaptam és a parancs Keith Mirol elrablása volt, James idősebb fiát akarta a Nagyúr és nekünk el kellett szállítanunk Chamberpotba. Egy ideje már figyeltük, tudtunk róla néhány dolgot és tudtuk merre jár. Jelenpillanatban ez volt a legfontosabb, hisz akármikor nem támadhattunk rá és rabolhattuk el, és sajnálatos módon a Roxfort falai közé sem tehettük már be a lábunkat.
A terv kész volt.
James tanításának köszönhetően már nem egyből a pálcámhoz nyúltam. Megtanított, hogy ínycsiklandozóbb az étel, ha ízlelgetjük kicsit, de még zamatosabbá válik, ha előtte játszadozunk vele addig a pillanatig, míg nem bírjuk tovább és muszáj megkóstolni. Ezen alapult az ifjú Mirol elrablásának alapkoncepciója is.
Hárman voltunk erre a feladatra, három nő és nem akármilyen nő, ami teljes mértékig ki is lesz használva. Veszélyesek voltunk, csábítóak és kíméletlenek, és ami a legfontosabb a parancs szent és sérthetetlen volt számunkra. Nem igazán kedveltem a ”társaimat” Destiny-ben nem bíztam és ráadásul túl nagy konkurenciát jelentett, Cassidy pedig, farkas volt ő Fenrirnek engedelmeskedett és tartottam azért attól, hogy ha úgy adódik a kedve ott hagy minket, vagy ami még rosszabb elront mindent. Pedig jelenleg nem hibázhattam. Még egy hibát nem követhettem el, mert azt a Nagyúr nem bocsátja már meg, így is örülhetek, hogy adott egy újabb esélyt, pedig akkor sem én voltam a hibás, mindent úgy tettem, ahogy kellett, az hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogy kellett volna, arról nem én tehettem.
Destiny volt ráállítva Keithre, hisz ő volt hármunk közül az egyetlen, aki képes volt akármikor alakot váltani és farkas képében be tudott jutni az iskola területére. Neki köszönhettük, hogy tudtuk, James idősebb fiacskája éppen elhagyta a számára biztonságot jelentő birtokot és Roxmortsban tartózkodik, szerencsétlenségére ott is egy olyan szakaszon, ahol senki nem láthatja, senki nem segíthet neki.
Ez volt a tökéletes pillanat.
A terv teljesen egyszerű volt. Elcsábítjuk, elvesszük a pálcáját, és ha máshogy nem megy, elkábítjuk. Szórakozni akartunk előbb egy kicsit. Túl egyszerű és unalmas lett volna, csak úgy letámadni, mert hát túlerőben voltunk. Három felnőtt boszorkánnyal szemben, akik nem akárhogy tudták használni a pálcájukat, szegény kölyöknek nem sok esélye volt. Igaz, hármunk közül Én voltam az, aki tökéletesen tisztában volt a külseje adta adottságokkal, és hogyan lehet felhasználni a férfiak ellen. Cassidy még fiatal volt, Destiny pedig, ahogy eddig ismertem nem igazán az a fajta nő volt, aki képes lenne a démoni csábításra.  Most mégis ez volt a terv, kihasználni egy kamasz fiú nő utáni vágyát, elcsábítani majd megszégyeníteni gyengesége miatt.
Nem szerettem a fiatal tapasztalatlan férfiúkat. Túl egyszerűek voltak. Nekik elég volt egy-két susorgás, a comb vagy mell részének egy apró pillanatra való feltüntetése és máris kezes bárányokká váltak. Sokkal több izgalom volt, az igazán nehéz esetekbe és drága áldozatunk apja pontosan ilyen volt. James volt az, akit be akartam hálózni, akit meg akartam ízlelni, de jelenleg be kellett érnem az örökössel is.
Francia kisasszonykának álcázva magunkat hopponáltunk Roxmorts melletti fekvő hegyek lábához, oda, ahová Destiny mondta. Annak pedig, hogy miért döntöttünk eme álca mellett, teljesen egyszerű magyarázata volt, angol varázslók nem tévednének el Roxmortsba menet. Valamivel pedig le kellett szólítanunk az örököst, ezen kívül pedig francia kisasszonyokról biztosan nem feltételezné, hogy a Sötét Nagyúr szolgáltában állnak. De volt egy másik apróság is, a férfiakat valami különösen vonzotta a francia nyelvben és egy-két francia szó után már alig bírtak magukkal. Nekünk nem csak Keith elrablása voltunk a dolgunk, hanem el kellett kezdenünk megtörni is. Vajon milyen érzés lehet majd a számára, mikor kiderül, hogy három nő csúnyán átverte, kihasználta és most önnön butasága miatt csapdába esett? A legnagyobb szégyen, amit férfi csak elkövethet: hagyta magát elcsábítani. Oh, hány férfi büszkesége szenvedett már csorbát miattam…
- Bon soir– köszöntem aztán folytattam francia akcentussal, a már egészen férfias kölöknek – Nem tudnál nekünk segíteni? Roxmortsot keressük.
Éjszaka.
Köd.
Három elesetnek látszódó hölgy.

Persze, persze... én Cassidy vagyok, Fenrir hű szolgája, akinek minden parancsát teljesíteni kell. Tudom. TUDOM! Na, de most komolyan, az a legnagyobb és legbecsesebb feladat számomra, hogy elcsábítsak két másik csajjal egy kölyköt? Előszöris én nem vagyok pedofil, másodszor is szerény személyemnek sohasem jelentett nagy kihívást, hogy bármilyen férfiút is elkábítsak.
Elég volt mindig mélyen a szemébe néznem azzal az "Akarlak" nézéssel, s beletúrnom szőke hajamba. A pasik beetetése az egyik kedvenc szórakozásom, mégis akkor miért kellünk ehhez hárman? És mi értelme ennek az egésznek? Ha egyszerűen csak fognánk és a pálcánk használatával kényszerítenénk az ugyanolyan hatásos lenne, csak nem emésztene föl ennyi időt.
Természetesen sejtem, hogy mi ezzel a cél. Elvégre a ragadozó is először becserkészi áldozatát, majd kivárja a megfelelő pillanatot mikor a zsákmány védtelen és akkor HAMM! No de mégis, most muszáj ezt? Fáradt vagyok, semmi kedvem ilyesmihez. De persze nekem teljesítenem kell a felettem állók óhaját. Francba is! Nah mindegy, nem emésztem magam ezen tovább. Csak mégjobban felhergelem magam.
Viszont ha már úgyis ilyen egyszerű feladatot kaptunk, akkor csináljuk jól. Megpróbálok "alkalmazkodni" kicsit a két ideiglenes társamhoz, de csakis a küldetés idejére! Amint vége én elhúzok és remélem többet egyikőjüket sem látom!
A terv készen állt, és mikor végighallgattam részleteiben is, bevallom egészen tetszetősnek bizonyult. Mások érzelmeivel játszadozni az én műfajom volt, s ahogy elnéztem Destinyt és Cathrinát, úgy tűnt ez nekik sem fog nagy gondot okozni. Tehát már minden készenállt, minden... márcsak a prédánk hiányzott...
Mivel a kellő információk birtokosainak tudhattuk magunkat már csak "álca" hiányzott, mely még élvezetesebbé tette ezt az egészet. Kíváncsi voltam, hogy tényleg a végén mi fog kisülni az egészből... nos VALAMI BORZALOM! Francia kis csitrik legyünk? Te jó Isten!!! Ez ugye nem komoly? Mikor először megláttam a felvevésre váró ruhát menten rámjött a hányinger. A legrosszabb rémálmomnak kellett ezúttal valóra válnia, s mikor felküzdöttem magamra azt a förmedvényt, inkább magamra sem néztem. Nem az én stílusom, pont az ellentéte. De talán... TALÁN ezt az egy alkalmat még elviselhetem benne. De csakis a feladat kedvéért és sikerének érdekében. Ó jajj!
A hajamba az összhang kedvéért még egy szalagot is kötöttem, csakhogy élethűbb legyen a dolog. Így kellett odasétálnunk áldozatunkhoz, s eltévedt kis külföldiekként a segítségét kérni, majd a társaságát... majd pedig... lecsapni rá! Minden tényező a kezünkre játszott, reméltük, hogy sikerrel járunk. Bár valójában mind a legjobbnak tartottuk önmagunkat, tehát hiba nem eshetett. Elvileg...
Már megláttuk azt a bizonyos Keith-t, bár köd volt, így nem a legjobbak voltak a látásviszonyok, de persze egy vérfarkas szeme sosem hagyja cserben a testét. Leglábbis az enyém NEM!
Cathrina már túl is esett a köszönéssel, persze akcentussal, hogy minél megtévesztőbbek legyünk. Gondoltam én is beszállok a játékba, elővettem színészi tudásomat, s hasonlóképp kezdtem beszélni, mint őnagysága.

- Bonsoir mon seigneur! Serait-il capable de nous aider? - mondtam, bár nem túl sokat tudtam franciául, de talán egy ilyen küldetéshez pont eleget - Úgyéhhtem, thudna nhekünk shegitheni? Oui? - ekkor elhalkultam, várta a választ, s nem is szerettem volna túljátszani a szerepem. Ott álltam tovább, Cathrina mellett, s végigmértem az elrablásra szánt kölyköt.

   (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Az utcán
„Ne olyan helyre menjünk, ahol mindenki jár, mert az engem zavar.”

Még jó, hogy zavarja a srácot. Nadine számított valami ilyesmire, hogy még ha a srác igent is mond, akkor is készenléti állapotban fog sétálni, hogy mikor kell belöknie a hollóhátas lányt egy kapubejáróba, vagy esetleg úgy tennie, mint aki csak megelőzi a lányt és még véletlenül se vele sétál. Mert azért Nadine-ban is van egy kis… hmm… szorongás, idegesség.
A mardekárosokat a többi ház nem szereti, meg hát Hayes se rajong értük túlságosan, és most mégis. Egyszerűen issza McLain minden szavát és alig tudja levenni róla a szemét. Meg hiába próbálja kiirtani a pillangókat a gyomrából, az se nagyon akar sikerülni neki. Rovarölő szert kéne innia, vagy micsoda?
Szóval inkább nem is foglalkozik a srác ezen mondatával, meg a ténnyel, hogy nem szívesen mutatkozik együtt vele. Mert ő maga sem biztos benne, hogy együtt akar mutatkozni Eatonnel. Mondjuk hihetetlen ez az egész helyzet. Hogy ő is, meg a legjobb barátosné, Shaelynn is egy mardekárosra bukik, amikor annyi más fiú is jár Roxfortba, ráadásul nem egy akad közöttük, aki nem mardekáros, hanem hollóhátas, hugrabugos vagy esetleg griffendéles. Akkor meg miért nem közülük válogatnak?

 Lényegtelen is, mert Nadine-t az szakítja ki a gondolatai közül, hogy Eaton hirtelen megragadja a vállát és megfordítja, majd taszigálja, lökdösi egy kis ösvény felé. Mi a fene történt? Feléjük sétált egy adag dementor? Vagy a Sötét Nagyúr? Ne adj Isten Trelawney? Mert ez esetben nem kéne Nadine-t lökni, rohanna magától is, még ha ilyen ismeretlen kis ösvényekről is van szó. Majd csak kilyukadnak valahol… A fiú állítása szerint egy réten. És valóban nem sokára ott is van az a rét, amiről Eaton beszélt.

A kis tisztáson
- Ohh, kellemes kis hely – azért azt egy kicsit sajnálja a lány, hogy nem nézte meg jobban, hogy hogyan is jöttek ide, mert így nem nagyon fog visszatalálni. Ha csak egy kicsit is nyitva tartotta volna a szemét… Még erőlködnie sem kellett volna, az agya magától tudta volna, hogy mit kell csinálnia és a memóriáját „felvétel” állapotba kapcsolta volna. De mivel nem nézett, csak ment, ezért nem sok minden maradt meg… Leginkább csak a cipője, ahogyan lépked az úton, meg Eaton maga bal profilból. Végül is ez is több mint a semmi.

Míg Nadine a virágokat nézi, meg undorodik egy sort a darazsaktól (a pánikot mindeközben igyekszik eltűntetni az arcáról, mert, hogy állna az neki), addig McLain leheveredik a fűbe. Nadine csak fél füllel hallja a kérdését, mert túlságosan is el van azzal foglalva, hogy nehogy valamelyik ostoba darázs csak úgy döntsön hirtelen, hogy megcsípi, aztán mehet a gyengélkedőre, de azért a fiú után fordul, aki kérdőn tekint rá, és mintha hívná is a mi Hayesünket, hogy üljön le mellé. A hollóhátas lányka habozik. Leülni a fűbe, csak így, mindenféle pokróc vagy pléd nélkül? A ruhája biztosan nem fog örülni neki, de hát egyszer élünk… Majd lemegy és keres a könyvtárban valami varázsigét fűfolt eltávolítására.
Lassan lép oda a fiúhoz, majd azért tisztes távolságot hagyva maguk között, lábát maga alá gyűrve leül a fűbe, majd végre van olyan kegyes és megválaszolja a neki feltett kérdést.

- Hát házon belül annyira nem szokásunk. Vagy legalábbis én nem nagyon hallottam mostanság semmilyen kellemetlenségről a házam tájáról. De hát én nem vagyok ott mindenhol, így ne vedd a szavamat biztosra azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a Hollóhát falain belül – és mindezt el lehetett volna mondani három szóban is: Nem tudok róla. De hát Nadine örült, hogy végre megszólalhat, meg van is mit mondania, mert csak azért nem szokása beszélni, hogy beszéljen, annyira nem rajong a hangjáért. De ha van mit mondania, akkor azért nem kell félteni, mondja ő, amit akar.

Mindenesetre nagyon kellemes most itt neki a réten, ezen a szép napon, Eaton társaságában ülni a fűben. Békés, meg új élmény is. Mosolyogva rátekint a fiúra, majd hirtelen eszébe jut neki valami fontos, de már elfelejtett dolog. Megkérdezze? Vagy csak leégetné magát McLain előtt? Tudja a fene… Bár ha még elutasítást kap, akkor sem kell nagy szégyentől tartani. Eaton nem fogja terjeszteni, hogy kettesben üldögélt vele, amikor Nadine ilyesmit kérdezett tőle. Úgyhogy maximum a srác előtt lenne zavarban, mások nem szereznének tudomást róla. Akkor pedig egy próbát megér…
- Figyelj csak… Lehet, hogy egy kicsit furcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepő, de azért legyél olyan kedves és ne borulj ki miatta nagyon. Egy ártalmatlan kérdés és nyugodtan mondhatsz rá nemet – Na, most, hogy megtörtént ez a kellemes, hosszú és igazán könnyedén félreérthető bevezető, a mi Hayesünk a tárgyra tér.
- Hamarosan eljön az egyik rokonom által szervezett nyárköszöntő bál, ahova én is hivatalos vagyok, de a megjelenés szigorúan partnerrel lehetséges csak. Nekem pedig, nos… Nincs túl sok fiú ismerősöm, akivel jóban lennék, beosztott párral vagy rokonnal pedig nem szívesen lennék. Úgyhogy, ha esetleg lenne kedved elkísérni, akkor nagyon boldog lennék. Már ha nem ódzkodsz az ilyesfajta rendezvényektől vagy csak egyszerűen nincsen kedved rám pazarolni az időmet. Megértem, csak mondj nemet és ennyi – és csak magyaráz és magyaráz és magyaráz. Mert nem szeretné, ha bolondnak néznék, meg nem szeretné, hogyha Eaton úgy érezné, hogy kutya kötelessége igent válaszolnia. Nadine tényleg őszintén gondolta azt, hogy mondhat a fiú nemet is, csak hát azért reménykedik benne, hogy igen lesz a válasz.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)

Eaton csak nézte, ahogyan Nadine birkózik a természettel. Szinte fogadást lehetett volna kötni, hogy a rovarok vagy Nadine önuralma gyõz-e, ugyanis igen erõs ellenfélre talált most a kisasszony. Egy ideig filozofált, s ezek szemére is kiültek, végül legyûrte félelmét, és leheveredett a zsenge, zöld fûre. Természetesen Eaton gondolta, hogy a nõi problémák is szembeszegülhetnek terveivel, mint az, hogy "ott hangyák is lehetnek!" és a "mivan, ha megtámad egy kukac?!", de remélte, hogy elért már annyit a lánynál, hogy képes lesz ezeket félretenni. Meg kicsit feszkelõdik a lányka, majd mnitha zavarban lenne, nekilát ömleszteni mondanivalóját. Kissé zavarosan, kissé sokat mnod, amibõl Eaton azt szûri le, hogy valamit ki akar nyögni, csak elõtte hatvanszor körbeírja a lényeget, mielõtt a tárgyra térne.
- Figyelj csak... Lehet, hogy egy kicsit fúrcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepõ, de azért legyél olyan kedves, és ne borulj ki miatta nagyon - kezdett bele Nadine a lényegbe sok mellébeszélés után, melyre Eatonnek kinyílt a füle. Eddig a narancssérga pillangókat leste, amint azok virágról-virágra szállnak, de azok most elfeketedve hullottak le halottan képzeletében. Mi?!

Eaton arcára kiülhettek a gondolatok, elvégre nem sok ilyen alkalomban volt része, csupán szülei aggodalmas képéhez tudta kötni a hasonló mondatokat. Õk meséltek arról, hogy egyszer eljön az idõ, mikor valaki furcsán viselkedik majd vele, és õ hiába magyarázta anyjának, hogy nem azért csukta be az ajtót, mert valaki van nála, hanem mert be akarta csukni az ajtót és kész. akkor sem értette és most sem, de kezdett aggódni, hogy nem lehet jó. Elvégre semmi jó nem kezdõdhet olyan hosszú és fárasztó bemelegítõ dumával, mint amit Nadine az imént lenyomott helyben. Elõvigyázatos beszéd, elõre szabadkozás a közeljövõben történõ eseményekért.
Mikor nagy nehezen kijött a lányból, mit is akar, könnyed felüdülés futott végig a fiú testén, mely szerencsére a külsõ szemlélõnek észrevehetetlen volt.

Tánc. Régen tanultam táncolni. Igen, kifejezetten tisztán emlékszem arra, amint anyám mutatta a lépéseket, miként kell keringõzni, sambazni... Milyen rég is volt az, oh... Vajon ugyanolyan könnyen mennének most is a lépések, mnit anno? Eltelt már azért pár év.
Mélyet sóhajtva tekint a lány szemeibe, s próbál benne megnyugvást lelni.
Mennyire jó ötlet egy családi partira elmenni úgy, hogy mardekáros vagyok? Mennyire néznek majd ki a tagok, és egyébként is, a szülei. Majd bujdosok... NEM! Én nem menekülök senki elõl, büszke vagyok mardekáros mivoltomra, s ha valakinek valami nem tetszik, mondja bele a szemembe. Majd meglássuk, ki kerül ki a szópárbajból gyõztesként. Engem nem lehet elnyomni, nem engedem, hogy bárki lenézzen azért, ami vagyok.

 - Örömmel elmegyek - adott választ a kissé feszült lánykának, hogy ezzel is megnyugtassa, nincs semmi probléma. Bár kicsit sokáig tarthatott, míg gondolatai végigpöfékeltek agyán, de az eredmény a fontos, nemde? - Nem kell aggódnod, hozom a formámat majd, igyekszem kellõképpen viselkedni - tette hozzá, majd fogai között beszívta a levegõt. - Ám azt hiszem a tánctudásom nem tökéletes, félek, hogy nem leszek elég jó - játszotta meg sajnálkozva Eaton, hogy mily szerencsétlen, s közben hatalmas bociszemeket meresztett mellette ülõ Nadine-ra.
 - Mond, segítenél ismét formába hozni? - Parányi meghajlást követõen táncra kérõ kezét nyújtotta a lány felé, aki elõször kissé riadt tekintettel nézett föl rá. Pillantása Eaton kezére esett, s szinte érezhetõ volt a bizonytalanság a levegõben. Pár hosszú, várakozással teli perc után a lány vékonyka kacsója elindult Eaton felé, s mint a félénk madárkák, megtorpant elfogadni a felkérést. Még egy bizalmat kutató tekintet után a két kéz összeért.
Csodálom. Kalapom elõtte, elfogadta.

Bár a fiú érezte, hogy partnere enyhén fogalmazva izgul és feszült, egy könnyed táncba mégis belekezdett. Mindennek kell lennie elejének, ha azt akarjuk, hogy be is fejezõdjön. Eaton amennyire csak tudott, óvatos volt, hogy a másik belerázódjon a szituációba, amibe belecsöppent. Számára hamarosan felszólalt egy belsõ hang, mely egy kellemes dalt hozott magával.
 - "Let me know what plagues your mind, Let me be the one to know you best" - törtek elõ belõle a szavak, melyeket suttogva engedett szárnyalni a szabadba. - "Summon up your ghosts for me, Rest your tired thoughts upon my hand, Step inside the sacred place, When all your dreams seem broken"


//Dream Theater - I walk beside you//

   (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Igen mondott! Tényleg igent mondott!
Nadine fejében ez a két mondat olyan hangosan robbant be, hogy a lány majd meg süketült tőle, de ennek ellenére valamiféle, eddig ismeretlen, boldogság töltötte be egész lényét. Bár értette, amit Eaton mondott, még sem tudta még teljesen felfogni. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fiú nemet fog mondani, erre minden további kérdés nélkül elfogadja a meghívást. Nem kérdezi, hogy hova mennek, hogy kik lesznek jelen… Semmit. Egyszerűen csak beleegyezik. Nadine pedig széles, szívből jövő mosoly jelenik meg az arcán, amely remekül megmutatja a tökéletes fehér fogsorát.
Hihetetlen az az érzés, amit most érez. Legszívesebben világgá kiabálná, hogy Eaton McLainnal fog bálba menni, annyi boldog. Ugrándozna, énekelne, nevetve. De persze egyiket sem teszi. Csak barátságosan mosolyog a mardekáros fiúra.
- Remek. Gondolom olyasmit, hogy dísztalárban kell megjelenni, neked nem kell elmondanom – forgatja meg a szemét, mert hát akadnak emberek, akiknek úgy kell könyörögni, hogy ekkora áldozatot hozzanak. Szörnyű… De Nadine számára Eaton olyannak tűnik, aki ezt úgy is tudja, hogy felhívnák rá a figyelmét. Ha táncolni viszel egy lányt, akkor illik a legjobb formádat hozni. Ahogyan a lány is a legjobb formáját fogja hozni.  Nem olyan bonyolult.

- És ne lepődj meg, ha szokatlanul nagy lesz a jókedv, mindazok ellenére, amik most zajlanak. Ezek az emberek igyekeznek ilyen alkalmakkor nem foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik miatt aggódniuk kellene. Csak szórakoznak, mintha nem lenne jobb dolguk – magyarázza és hangjában mintha enyhe elítélést is lehetne hallani. Igen, tényleg van benne, mert nem érti, hogy hogyan képesek újabb és újabb bálokat és más mulatságokat rendezni, mikor az zajlik körülöttük ami. Mármint, Nadine is szereti ezeket a rendezvényeket és néha-néha jó kiszakadni a hétköznapokból, de… Vannak emberek, akik túlságosan is ott ragadtak az álomvilágukban és nem akarnak kiszakadni belőle. Aztán mindent megtesznek annak érdekében, hogy ott maradhassanak. Na, ez az a viselkedés, ami a mindig két lábbal a földön álló Hayes lánytól igencsak távol áll. Neki aztán nem szokása álomban élni…

Eaton tehát igent mondott, aztán fel is vette, hogy lehet, hogy nem tud elég jól táncolni. Ezzel elérve, hogy Nadine egy pillanatra megijedjen. Nem tud táncolni? Biztos ő benne, hogy egy botlábúval akar elmenni erre a rendezvényre? Hiszen ő imád táncolni és szerencséjére tud is. Nem fog egész este az asztalnál ülni, csak mert félti a lábai épségét a partnerétől… Ajjaj… Lehet még sem kellett volna megkérnie pont Eatont, hogy kísérje el. Vagy legalább előtte egy kicsit utána járhatott volna, hogy tud-e a srác táncolni. Igen, ezt kellett volna tennie.
- Hát most már nem vonhatom vissza… Meg különben sem hiszem, hogy egy hamar találnék másik partnert – és itt a legszívesebben alsó ajkába harapja, mert a bizonytalansága ezt követelné meg. De nem teszi, mert nem szép látvány egy lány, aki rágja az ajkát. Úgyhogy a bizonytalanság marad belül, látható jelek nélkül.
Minden esetre McLain táncra hívja és ráadásul nem is tanítást kér, hanem csak formába hozást, ami azért kicsit visszaadja Nadine önbizalmát meg örömét, hogy azért annyira rosszul ne dönthetett, csak tud táncolni a fiú. Annyira borzalmas csak nem lehet. Vagy ha mégis… Végül is még jó pár hetük van, hogy formába hozza. Legalább ő is taníthat valamit a fiúnak és nem csak őt kell korrepetálni Bájitaltanból. Hmm… Már egészen el is felejtette a lány, hogy eredetileg ezért is találkozgat Eatonnel és nem csak úgy szabadidős tevékenységként. Hát hiába, mostanra ez megváltozott. Legalábbis a lány részéről biztosan.

Szóval Nadine igent mond a felkérésre, még ha kicsit tart is attól, hogy lába maradandó sérülést szenved. Majd igyekszik elugrálni Eaton rossz lépései elől. Bár az is tény, hogy ő sem táncolt már egy ideje csak annyi a különbség, hogy ha ő lép rá Eaton lábára, azt a fiú szinte meg sem fogja érezni, míg fordított esetben… Na, igen.
Úgyhogy félelem az volt, csak Nadine igyekezett elnyomni őket magában, és inkább a táncra figyelt, hogy kiélvezze minden pillanatát. Mikor aztán rájött, hogy a félelmei teljesen alaptalanok voltak még jobban megkönnyebbült és most már a lábát sem féltette annyira. Igaz, így zene nélkül kicsit nehezebb volt azonos ritmusban mozognia a fiúval, aki magabiztos mozdulatokkal vezette, Nadine meg hagyta. Hiszen ez a lány dolga a tánc során. Hagyni, hogy a férfi vezessen.
- Szerintem te máris formában vagy. Szeretsz táncolni vagy csak a szülők nem hagyták, hogy ne tanulj meg? – fontos kérdés, mert máshogy fog a lány viszonyulni ahhoz, aki élvezi a táncot, mint ahhoz, aki csak kötelességből csinálja. Bár ez egy idő után az illetőn úgyis látszik.

    Előcsarnok
Chris sejti, hogy nem kellett volna ennyire komolyan vennie az egész randi dolgot, de mit tegyen ha egyszer ő már csak ilyen régimódi srác?! Éjkék ingét gondosan begombolta indulás előtt, haját kivételesen normálisan megfésülte, nemcsak öt ujjal, mint ahogy szokta volt; a farmer azonban képtelen volt mellőzni. Egy szakadásmentes, elegánsan sötétlő, szemert sem koptatott példányt húzott magára reggel. Ezen öltözékéhez fekete cipőt vett fel, az ünnepiek közül valót, mivel az edzőcipőt iszonyatosan hatott volna.
Halovány óceánillat terjeng a fiú körül, ahogy egy vérvörös rózsával és egy kis dobozzal a kezében állt Sabrinára várva az előcsarnokban a megbeszélt időpontban. Christian kivételesen mellőzte a fülbevalókat, megszokott dögcédulaszerű nyakláncát pedig elrejti az inge, így az sem zavarja az összképet.
A mellette elhaladó diáklányok bűvölten nézik a szédítő jelenséget, a fiúk ellenben sokkal inkább ellenségesen bámulják a piperkőcnek nyilvánított srácot. Chrisre mégis az előbbi van nagyobb hatással, szép lassan egyre mélyebbre süllyed a zavarban. Azon tűnődik ácsorogtában, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges volt idejönnie, Sabrina amúgy sem fog eljönni, miért is adna esélyt egy ilyen pojácának, mint ő? Hiába tudja, hogy bő öt perccel hamarabb érkezett (szándékosan) és hiába bízik a lányban, mégis előveszi az a bizonyos félelem és idegesség, amit normál esetben mindenki átélt már, aki valaha randevúzott életében.
Amikor végre megpillantja a leányzót, azon kapja magát, hogy a szíve sűrűn félrekalapál, pulzusa űrhajós, lélegzete ki-kihagy és dadogósra zavarodik, akárcsak az első találkozásnál.
- Szia - nyögi ki végül enyhe áhítattal a hangjában, mely Sabrina lélegzetakasztó kinézetének szól. - Gyönyörű vagy!
A hölgyemény felé nyújtja az élénken vöröslő rózsát, melyet reggel ő maga varázsolt és az apró dobozt, amiből furcsa kaparászás hallatszik. Egy rózsaszín törpegolymók. Zavarában és félénkségében még egy puszit sem mer adni a lánynak, így ha Sabrinától esetleg kapna, azt enyhe pirulással kíséretében fogadja.
- Mehetünk? - kérdi végül mosolyogva és felajánlja karját avagy kezét Sabrinának (az ő választásától függően).

- Csak el ne késsek! Sietnem kell!- kapkodok, majd gyorsan előkaparok valami szebb ruhát, ugyanis totálisan elaludtam. Attól tartottam, hogy ha elkések, akkor Chris nem fog megvárni hanem, inkább csalódottan elmegy. Így hát sietnem kellett. A hajamat megfésültem és gyorsan összekötöttem hátul egy copfba, és hát a szoknyát igaz, hogy nem nagyon kedvelem, de most kivételesen azt öltöttem magamra. Egy piros szoknyát, és egy sárga pólót vettem fel. Sminket nem nagyon szoktam használni, így most sem festettem ki magamat. Nyakláncként egy rózsás nyakláncot vettem fel, hozzá illő fülbevalóval. Nem nagyon szoktam így felöltözni, de most ennek az eseménynek a kedvéért miért is ne? Gyorsan egy piros papucs cipőt húztam fel és már indultam is, hogy el ne késsek. Útközben még egy kicsit félelem fogott el azzal, kapcsolatban, hogy mi van ha nem lesz ott. És akkor mit fogok csinálni? De ezeket a gondolatokat hamar elkergettem, mert szerintem a srác nem olyan típus. Legalábbis remélem.
Az emberek, akik mellettem elhaladtak eléggé furcsán néztek utánam. Mi van, még sosem láttak kiöltözött lányt? Legszívesebben ezt megkérdeztem volna tőlük, de inkább most arra koncentráltam, hogy siessek.
Mikor az előcsarnokba értem megpillantottam Christ. Érdekes módon nem voltak a fülbevalók a fülében, mint múltkor, és inget vett fel. Egyre izgatottabb lettem, de igaz, már egész héten az voltam. Nem nagyon tudtam aludni, hiszen annyira vártam ezt az alkalmat. Mikor odaértem a srác köszönt először.
- Szia!- köszöntem vissza neki- Köszönöm.- válaszoltam neki elpirulva. Átnyújtott egy gyönyörű vörös rózsát és egy kis dobozt. Először nem sejtettem, hogy mi lehet benne. Hirtelen kaparászást hallottam belőle, így óvatosan kinyitottam. Egy édes, rózsaszín törpegolymók volt benne.
- Nagyon köszönöm.- és egy kedves puszit nyomtam az arcára- Nagyon aranyos.- mondtam és megsimogattam az apróságot- Igen mehetünk.- válaszoltam és megfogtam a felajánlott kezét a fiúnak.

Sabrina a kezéért nyúl, s az érintés hatására neki szinte repülni támad kedve, mely csak fokozza az iménti puszi hatására kialakuló szárnyalhatnékját. Megfeledkezik minden másról, elhalkul körülöttük a zaj, a jövő-menő diákok zsibongása, ahogy a lány természetes, festetlenül is szép arcát, azon belül pedig élénken csillogó barna íriszét nézi. Mintha valami globális hangerőszabályozót lecsavartak volna, mint a filmekben, csak ők állnak ott ketten az előcsarnokban...
... és a röpke pillanat elmúlik, Chris önmagát átkozza gyávasága miatt, hiszen nem merte megcsókolni a lánykát, de még egy árva puszihoz is túlságosan gyáva volt. Nem baj, biztosan lesz még alkalma a nap során ezekre. Halk sóhajjal indul meg végre az úticél, a hegyoldal felé, ahol zavartalanul kettesben lehetnek majd, s ahol talán az ő nyelve is megoldódik és könnyebben tud majd esetleg beszélgetni.
Lámpalázasan lépked kifelé a kastályból a lány oldalán, ám érdekes módon elmarad a mindegyre várt gúnyos füttyögés, a beszólások áradata. Talán azért, mert szerencséjükre egyetlen mardekáros sincs a közelükben. Még Christian haverjai is csupán egy elismerő hunyorgással, bólintással nyugtázzák a fiú választását, magukban talán azon csodálkozva hogy is tehetett szert a srác egy ilyen szép leányzó társaságára.
- Van egy kis hibája a golymókodnak: nincs neve - mutat rá a fiú izgalmában kissé remegő kézzel a dízsdobozra. - Úgyhogy neked kell valami szép nevet adnod neki. Biztosan menni fog, bízok benned.
Megkönnyebbülten elmosolyodik, amikor kiérnek a Roxfort területéről, azután hirtelen arra kapja fel a fejét, hogy bár ráérősen sétálnak és a többiek már régen elhagyták őket, rögvest Roxmortsban lesznek. Chris nem szeretne bemenni a faluba, hanem inkább az előtte nem sokkal leágazó ösvényt választaná, hiszen sejti hogyan reagálna a diáksereg a megjelenésükre. Nem mintha bármi szokatlan volna két szerelmes diákban, csupán társaik kamaszok, akárcsak ők és ilyenkor legtöbbjük még más szemmel szemléli a kapcsolatokat, vérkritikusan viszonyulván mindenhez, amiben szemernyi érzelem lehet.
A hugrabugos azonban már járt Madam Puddifoot kavézójában, legalábbis (az ő szemében) az annak gúnyolt szappanopera-zugban, s nem fűlik a foga ahhoz, hogy ilyesmivel elrontsa a találkozójukat.
- Erre menjünk - irányítja finoman sétájukat egy általa korábbról ismert ösvény felé, még mindig fogva Sabrina selymesen puha tenyerét. - Innen pár percnyire van egy kis tisztás a fák között, egy apró patakkal.
A patak és a természet által kialakított keskeny vízlépcsőt meglepetésnek szánja a fiú. Abban reménykedvén mosolyog Sabrinára, hogy a leányzó az általa javasolt útirányt választja. Nem is sejti mennyi minden van benne abban a félénk mosolyban, kezdve a jókedvtől egészen a "nagyon szép vagy, szeretlek"-ig. Az sem jut eszébe Chrisnek, hogy zavarában egyszer sem nyúlt a fülbevalói hűlt helye felé, mert egészen megnyugtatja a lány közelsége, habár továbbra is folyamatosan félrekalapáló szíve, enyhén zúgó füle és nehézkes légzése nem éppen erre utal.

Az egyik kezemben a dobozka volt, amiben benne kuporgott a törpegolymók, és a rózsa, másik kezemet pedig az foglalta le, hogy Christian kezét fogjam. Nagy szerencsénkre az idő tökéletes volt, az égbolt kéken ragyogott, csak néhány bárányfelhő úszkált rajta. A szél sem fújt, egy kis szellő kapott bele néha-néha a hajamba. Úgy éreztem, hogy ezt a napot semmi sem ronthatja el. Szinte lebegtem és csak arra tudtam gondolni, hogy most Chrissel randizom. A többiek egyáltalán nem érdekeltek, hogy mit gondolnak, vagy mit mondanak, hiszen ennyi idősen teljesen természetes dolog, hogy valaki egy másik emberrel randizik.
Séta közben ügyeltem arra, hogy ne rázzam össze-vissza szegény kis újdonsült állatkámat, így hirtelen elengedtem a srácot, felültettem a vállamra a pamacsot, és ismét megfogtam a kezét rámosolyogva.
- De aztán itt maradj!- mondtam a törpegolymóknak kedvesen. Ekkor Chris mondta, hogy szegénynek nincs még neve, így ez a döntés rám marad.- Momo.- csúszott ki a számon rettentő hirtelenséggel. Még én magam is meglepődtem a válaszomon. Momo? Hogy jutott ez az eszembe? Pont ez? Na de mindegy, akkor ez lesz a neve, ha már ezt mondtam.
- Ez a név neked, hogy tetszik?- néztem csillogó szemekkel a fiú kék szemébe. az ő véleményét is akartam tudni egy különös okból. A szívem folyamatosan majd kiugrott a helyéről. Rettentő boldogan éreztem magamat. A többiek már egészen előre mentek, így csak ketten sétálgattunk Christiannal. Az egyik ösvénynél megálltunk és azt mondta, hogy arra menjünk tovább. Ott van egy tisztás és egy patak. Arra még sosem jártam, így engedtem, hogy a fiú vezessen. Ha minden jól megy, akkor remélhetőleg nem lesz ott senki és ismét ketten maradunk. Tökéletes. Rajtunk kívül nem járt ott senki. Nem is baj, mert nem nagyon volt kedvem a diákoktól nyüzsgő boltokhoz menni. Ez így tökéletes volt. A csendben tisztán lehetett hallani a madarak csivitelését. De én inkább csak Chrisre összpontosítottam. Csak ő és én, na meg persze Momo. Miközben a tisztás felé tartottunk megtörtem a csendet.
- És te amúgy milyen tanuló vagy?- kérdeztem, hiszen csak annyit tudtam róla, hogy a kedvenc tantárgyai az átváltoztatástan és a legendás lények gondozása.

Momo? Különös, de meg lehet szokni - vélekedik Chris, azonban előbb még az érintettet is meg akarja kérdezni róla, hiszen mégiscsak az ő neve lesz. Sabrina elé lépve a lány vállahoz nyúl, óvatosan a kezébe veszi a gyermekkorú törpegolymókot és barátságosan megérdeklődi tőle:
- Te mit szólsz hozzá... Momo?
Néhány másodpercig csendben nézegeti a tenyerén kuporgó apró élőlényt, majd széles vigyorral kinyilvánítja a fiú:
- A hallgatás beleegyezés. Szép neved lett, gyermekem - kacagja el magát némileg túljátszva az apai szerepet Christian.
Ezzel kezdetét veszi Momo utazása, amely egészen gazdája válláig tart. A srác ügyel rá, hogy óvatosan helyezze vissza a kiindulási pontra az állatkát, azonban eközben véletlenül hozzáér Sabrina nyakához. Hirtelen felrezzen, csak ekkor esik le neki, hogy tulajdonképpen a pamacs a lányé, nem véletlenül áll ott, hiszen ők ketten most randiznak.
Nézi-nézi a lányt, szinte falja a tekintete, ám nem mer mozdulni. Egyszerűen nem meri megcsókolni, mintha olyan fenenagy dolog lenne az egész. Vagy talán csak a pillanatot nem akarja elrontani nehogy úgy tűnjön, mintha Janna lerohanása volna a cél? Végül ismét félénksége kerül ki győztesen a dilemmából, lassan leereszti a karját, hogy megfogja a lány kezét és tovább mehessenek.
Menet közben kérdezi meg Sabrina, hogy vajon Christian milyen tanuló is. Mintha bármit is számítana miről beszélnek, a lényeg úgyis az, hogy végre együtt vannak. Az elmúlt néhány napban ugyanis ő sem a nyugodt alvásáról volt híres. Igazság szerint egy kicsit félt ettől az egésztől, hogy mi lesz, ha esetleg balul sül el? Vagy félúton Roxmorts felé Sabrina rájön, tulajdonképpen nem is akarta ő ezt az egész randit, inkább menjenek be a faluba, aztán ki-ki a maga útján a haverokkal.
A hugrabugos vállat von.
- Pocsék. Átváltoztatástanra és LLG-re sem tanulok soha, de mivel azokat legalább szeretem, így minden rám ragad az órákon. Azokból legalább megvan a leckém is mindig, sosem okoz problémát. A többi egyszerűen nem érdekel E-vel vagy V-vel átsurranok a vizsgákon és ennyi. Neked gondolom jobban megy. Nyertem? - mosolyodik el udvariasan a fiú.
Alig öt perc alatt elérnek a tisztásra.
- Gyere - kéri a srác, s finoman elkezdi a vízlépcső felé húzni Sabrinát a kezénél fogva. - Nézd, milyen szép! Itt egyébként akár le is ülhetünk, egyáltalán nem vizes.
Az utolsó mondat a vízlépcső melletti, peremszerű, lapos kövekre utal, amik körülbelül térdmagasságban helyezkednek el a két fiatal lába előtt. Ezzel Chris már le is csüccsen az egyik kőre, azután megpaskolja maga mellett a másikat, hasonló tettre biztatva a leányzót.

Amikor hirtelen szembefordult velem, akkor először nem tudtam mit akar. Majd mikor levette Momot a vállamról, csak akkor jöttem rá, hogy megakarja kérdezni tőle, hogy tetszik-e neki a név. Egy kis csönd után ismét a srác szólalt meg. Gyermekem? Ezen én is elnevettem magam, és együtt nevettünk. De amikor visszarakta a törpegolymókot a vállamra és hozzá ért a nyakamhoz, végigfutott rajtam a hideg. Kipirulva néztem, ahogyan Chris visszajön mellém és megfogja a kezemet.
Szóval ő sem valami jó tanuló. Hát akkor ugyanúgy van, mint én.
- Hát sajnos nem talált.- mondtam mosolyogva a találgatására- Ugyanúgy tanulok, mint te. Nem vagyok egy éltanuló, ahogyan már említettem előző találkozásunkkor.
Rövid séta után, már el is értünk a tisztáshoz. Tényleg szép volt, és olyan volt, ahogyan Chris elmesélte. A patak ott folydogált előttünk. Senki más nem járt arra, csak mi ketten. A patak halk csobogása egybevegyült a madarak csicsergésével. Volt egy csodaszép vízlépcső is. A fiú azt mondta, hogy üljünk le oda, mert nem vizes. Beleegyeztem. Leültem, s leraktam a rózsát, a dobozt, és Momot is. A kis állatka látszólag élvezte a helyzetet és én boldogan néztem, ahogyan ott ugrál. Olyan volt, mint egy rózsaszín pamacs ami mozog. Rettentő aranyos volt, de majdnem belepottyant a vízbe. Gyorsan elkaptam és visszaraktam előző helyére.
- Te már jártál itt?- fordultam Christianhoz. Bár gondolom nem véletlenül találtunk ide. Gyorsan még egy kérdést is feltettem.- Fiú vagy lány Momo?- gondolom az lesz erre a válasz, hogy honnan tudjam. Ismét a srác kéken ragyogó szemébe néztem, majd megfogtam a kezét ismételten. Miután választ adott a kérdéseimre erőt vettem magamon. Reméltem, hogy nem fogja rossz néven venni. A szél belekapott a hajamba, de gyorsan a fülem mögé tűrtem és elpirultam. Lehunytam a szemem, majd lassan az én ajkaimat az övéihez közelítettem, és gyengéden megcsókoltam. Vártam, hogy elhúzza-e a fejét vagy inkább visszacsókol.

- Ja, tényleg, mostmár emlékszem.
Chris megpróbál értelmesen nézni, csakhogy ez szinte képtelenség. Teljes rövidzárlat. A fiú kábé semmire nem emlékszik, ami nem az elmúlt fél órában történt kettejükkel, ám ez utóbbiból is főként Sabrina lehengerlő kinézetére, a különösen csillogó szemére és a mosolyára.
Az újabb helyzetet is sikeresen elblicceli, bár ezúttal sem szándékosan teszi. Ahogy mindketten a sziklán közlekedő Momot nézték, Christian előrébb hajolt egy picit, hogy a lebillenő golymókot elcsípje, s eközben válla véletlenül hozzáért a leányzóéhoz, keze pedig a törpegolymókot immár biztonsággal fogó Sabrina kezét érte már csak. Egy hosszú pillanatig megint csak az ő szemét látta maga előtt és mégsem mert mozdulni.
Meglehetősen összezavarodva néz a mellé telepedő lány szemébe, amikor Momo nemét firtatja.
- Hát ööö... bevallom, most megfogtál. Mivel rózsaszín, ezért szerintem biztosan lány, de a boltos nem említette. Meglehet transzvesztita. Amúgy igen, jártam már itt egy párszor, kedvelem ezt a helyet, mert csendes és nyugodt, és mert pont olyan, mint egy tisztás - vigyorodik el Chris mit sem sejtő ábrázattal.
Nézi a haját igazító lányt és képtelen megérteni magát. Mi a frászkarika olyan félelmetes az egészben, hogy nem meri megtenni? Ez képtelenség, hiszen ő nem gyáva! Ekkor azonban arra kapja fel a fejét, hogy megelőzték, Sabrina behunyt szemmel hajol felé. Látja, ahogy közeledik a lány szája az övéhez, mégis felkészületlenül éri a csók. Visszacsókol, ám az sokkal inkább ösztönös, mint az akarata által diktált.
Légy férfi, legalább most valld be magadnak, hogy betojtál! Dehogy, csak nem számoltam rá, egyszerűen azt hittem, ha én gyáva vagyok hozzá, akkor ő is az lesz. Nem zavar, hogy végülis ő tette meg a kezdőlépést. Klassz dolog egy ilyen bátor lányka - vonja le a következtetést végül megnyugodva Chris.
Olyannyira megnyugszik, hogy két keze elindul Sabrina dereka felé, csakhogy még félúton sem járhat, amikor beleakad a törpegolymókba. Türelmetlen mozdulattal söpri félre a szőrcsomót, s már csupán a csobbanás hallatán kap észbe.
- Ne haragudj - hadarja hirtelen eltépve magát a lánytól.
A víz fölé hajol a lassan lefelé tutajozó, ámde rohamosan fuldokló golymók után. Lába alól kimállik egy addélig biztonságosnak vélt szikladarabka és a hegymenetben megindul lefelé. Ami azt illeti: Christian is, bár ő éppen az ellenkező irányba, azaz egyenesen belecsobban a vízbe, pontosan a törpegolymók mellé. Az állatka megkönnyebbült szusszanással kapaszkodik fel a humán tutaj hátára, majd ahogy a fiú talpra kászálódik a csúszós sziklákon, Momo a vállára mászik.
- Ezt jól elszúrtam - néz bűnbánóan Sabrina szemébe.
Széttárt karokkal, fülig elvörösödve áll a leányzó előtt, sokadjára is leégve és akkor végre megtörik valami benne. Odaegyensúlyozgat a vízben a patakmeder szélét alkotó kövekhez, azon belül is egyenesen Sabrinához. Le sem kell hajolnia, hála a patak mélységének. Két ujjal a lány álla alá nyúl és felbátorodva megcsókolja. Nem úgy, mintha ez volna az első, mintha egy gyakorlatlan kezdő volna és nem is felületesen. Kezei Sabrina derekára csúsznak, szívverése minden eddiginél jobban felgyorsul, pulzusa az egekben.
Csak akkor hagyja abba, amikor már fogytán a levegője. Rámosolyog a lányra, akit immáron - úgy véli - bátran nevezhet a barátnőjének és úgy ahogy van, csurom vizesen magához öleli.

Biztos nem emlékszik arra, hogy említettem a kedvenc tantárgyaimat, ahogyan a nézéséből megítélem. Bár nem baj, úgysem ez a lényeg. Ketten vagyunk csak mi ketten és pont ezért vagyunk itt. Sejtettem, hogy nem tudja a pamacsom nemét, bár abban igaza van, hogy a színe alapján lány és csak nem transzvesztita. Ezen a kijelentésén elmosolyodtam.
- Tényleg olyan, mint egy tisztás.- jegyeztem meg kissé hülyéskedve okoskodó tekintettel, amikor a fiú beszélni kezdett arról, hogy miért is szereti ezt a helyet. Mind a ketten együtt néztük Momot mikor bele akart esni a patakba, agy legalábbis próbált. Chris is utána nyúlt. A vállunk összeért és ő már csak a kezemet érte el, amiben ott csücsült a golymók.
Kis idő múlva elcsattant az első csókom vele. Csodaszép pillanat volt az a számomra. Lehet, hogy még korai volt, hiszen ez volt még csak a második találkozásunk és az első randevúnk, de ez most kit érdekelt. Mindenesetre Chris kicsit meglepődve, de visszacsókolt. De ennek a pillanatnak hamar vége lett, amikor egy csobbanás hallatszott, és a srác elkapta a fejét tőlem. Először értetlenül kapkodtam a fejemet, hogy mi történt, majd körbenéztem. Valami hiányzott. Momo. A srác egy gyors sajnálomot mondott, majd a kis szőrmók után vetette magát. Mivel nem tudta elkapni ő is a vízben landolt. A pamacs már boldogan mászott fel a vállára, miközben Chris széttárt karokkal felállt és azt mondta, hogy ezt jól elszúrta.
- Nem annyira.- feleltem kedvesen, bár igaz jobb szerettem volna, ha ez nem így történik. A srác leült a szikla széléhez. Majd hirtelen a két ujjával az állam alá nyúlt és megcsókolt. De ez nem olyan volt, mint az előző. Ez annál sokkal jobb volt. Megint lehunytam a szemem. A szívem hevesen dobogott, mikor már Chris keze a derekamra csúszott. Most nem zavart meg minket a golymók fulladozása. Csodálatos érzés volt. A kezeimet a nyakába raktam. Ez a pillanat tökéletes volt. Majd a srác az ajkait lassan elhúzta az enyéimtől és rám mosolygott. Azután vizesen átölelt. De nem zavart, hogy az egész ruhám vizes lett, örültem, hogy mellette lehettem. Megsimogattam a szintén vizes Momot, aki még mindig Christian vállán ücsörgött és boldogan pislogott ránk, majd átjött az én vállamra.
Ekkor még egy csobbanás hallatszott. Körbenéztem, hogy most mi esett a vízbe de semmi sem hiányzott. Majd egyszer csak egy fej bukkant elő a szikla mögül. Na ennyit az egyedüllétről.
- Barbi?! Hát te meg...- kérdeztem, mert észrevettem, hogy ő az. Egy pillanatra elfogott a düh, hogy eddig itt leskelődött utánunk, majd elgondolkoztam, hogy lehet, hogy csak meg akarta nézni, hogy kik vannak itt.

A fiú döbbenten néz fel a meghitt ölelésből a csobbanás hallatán. Rutinosan a vállán ücsörgő Momo felé kap, azonban a szőrmók még mindig a helyén van és különben is: mintha pöttyet távolabbról jött volna a hang, a nagy szikla környékéről. Mintha erről jutna eszébe, a golymók átmászik a lányra, Chris pedig megsimogatja, kiélvezve és kihasználva, hogy ezzel ürügyet kapott a lány érintésére.
A lány szemébe nézve rámosolyog, s már éppen kezdene elfeledkezni az iménti csobbanásról, melyet nyilván valami állat vagy egy faág okozott, és éppen elmélyülne Sabrina bámulásában, hogy aztán belefeledkezzenek egy hosszadalmas csókba, amikor valami, pontosabban valaki előbukkan a szikla mögül.
- Barbi? - hörren fel Chris.
Na nem mintha nem örülne a griffendéles leányzó felbukkanásának, elvégre régebbről ismerősek, csak hát nem a legjobb pillanatot választotta a "beesésre".
Christian döbbenten bámul a mellette ülő lányra, majd felváltva a két barátnőre. Egyikük valószínűleg éppen most huppant bele a patakba, amikor őket kileste, és ettől vizes tetőtől talpig; másikukat pedig ő áztatta át az iménti csók és az ölelés során. Végeredményben mindhárman csurom vizesek, de valószínűleg Chris a leghökkentebb.
- Ti ismeritek egymást? - azután Barbi felé fordulva folytatja a szemrehányást. - És képes voltál eddig eltitkolni előlem Sabrinát? Egyébként, hogy kerülsz ide, mit kerestél a szikla mögött?
Azért, hogy jólneveltségen se essen folt, megejt hamarjában egy köszönést is Barbi felé.
Ekkor veszi észre, hogy egyik keze még mindig a lány vállán van, biztosan akkor "felejtette ott", amikor megsimogatta Momot. Ráérősen simít végig Sabrina karján, hogy végül a kőig elérve ide támassza le a tenyerét és kényelmesen.
Éppen szólásra nyitná a száját, amikor a patak másik oldaláról, a gát mellől kétségbeesett miákolás hallszik, majd a hang tulaja, egy soványka, háztáji cirmos mintázatú, alig pár hónapos kiéhezett kölyökcica bújik elő, s egetverő lefetyelésbe kezd a vízparton. Chris kezd besokallni a szituációból, elvégre azért jöttek az erdőbe, hogy kicsit kettesben legyenek és feloldódjanak Sabrinával. Ehelyett szert tett egy háremre, immáron állatkertje is van. Vajon mi jöhet még?
A macska befejezi a vedelést, elegáns ívben átröppen egy magasabb szikláról a part ezen oldalára, s eközben karmai alig-alig fogtöméslazító hangon csikordulnak meg a köveken. Ezután púpos háttal, égnek emelt áramszedővel dorombolva kezd kunyerálásba a három diáktól mind ételre, mind dajkálásra sóvárogva.
- Oké, aki a legszárazabb, az fogja a macskát - rendelkezik Chris szilárdan. - Ha megszáradunk valaha és nem akad addig más gazdája, akkor adoptálom. Addig viszont nektek kell cipelni, lányok.

Pedig a csobbanást már el is felejtettem, mikor Chris a szemeimbe nézve rám mosolygott, a vállamhoz hozzám érve simogatta meg Momot és már éppen csókoltam volna meg, mikor Barbi feje bukkant ki a szikla mögül. Kedveltem Barbit főleg miután megmentett, de ez most nem a megfelelő alkalom volt, hogy felbukkanjon. Egy kicsit ideges lettem, így nem mondtam egy árva szót sem., mikor elmesélte, hogy hogy került ide. Ekkor ismét egy hang hallatszott a túloldalról, ami Barbara barátnőjéhez tartozott. Szerencsére ő nem bukkant fel a szila mögül. Idegesen rakosgattam a lábamat. Persze nem Barbira voltam mérges, csak ez most annyira nem kellett ide. Nagy idegességemben nem is zavartattam magamat, bal kezemmel megfogtam a srác kezét, amit éppen az imént rakott le a kőre. Nem is éreztem ezt bunkóságnak. Ekkor az iménti hang ismét megszólalt a szikla mögül, hogy ő most elmegy. Olyannyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy legszívesebben folytattam volna az iménti csókot, de időben megállítottam magamat.
- Honnan ismeritek egymást?- kérdeztem és próbáltam mindezt nyugodt hangon. Akkor hökkentem meg ismét mikor egy újabb élőlény bukkant fel, egy macska. Chris azt mondta, hogy valamelyikünknek cipelnie kell, de ő örökbe fogadja. 
- Nekem már van macskám Austin, és nem kell még egy. Amúgy is elég sok gondom van vele itt a Roxfortban.- válaszoltam. Ekkor esett le, hogy Chris mit mondott- Cipelni? Mert hova megyünk?- hebegtem. Nekem eszem ágában sem volt innen sehova sem mozdulni. Nem megyek innen és kész. Ijedten néztem, a szemébe a fiúnak, de kék szeme olyannyira megnyugtatott, hogy el is felejtettem idegesnek lenni.
Barbi valamit elkezdett mondani, de nem lehetett érteni és ekkor ismét a srác felé fordultam.
- Szerintem Barbara nem akarja megfogni a macskát mivel utálja őket.- mondtam majd a lány felé tekintettem. A törpegolymókot átraktam az ölembe és ott simogattam tovább.

Érzi, ahogy Sabrina megfogja a kezét és ettől valami különös meleg borzongás fut végig rajta. Belenéz a leányzó szemébe, mely akár valami csokoládészínű örvény, úgy vonzza a tekintetét. Akaratlanul megnyalja a száját, amin még mindig érződik a lány szájának íze, ami jó érzéssel tölti el a hugrás srácot.
Chris poénból kérdezte meg, hogy miért is rejtegette előle eddig Sabrinát Barbi, ám úgy fest a viccelődő felhang nem ért el a griffendélesig, s ő véresen komolyan vette a kérdést. Ehhez mérten próbálja valahogy elbliccelni az egészet, mire a fiú felnevet.
- Gyere, te lökött - nyújtja ki karját Barbi felé, ám nem mozdul ültéből, mert így másik kezével magához karolhatja Sabrinát. Leplezetlenül vigyorog - Barbi a testvérem, Rico egyik barátnője, de az is lehet, hogy csak volt. A fene se tudja követni az öcskös nőügyeit. Egy bulin mutatta be nekem Rico néhány hónappal ezelőtt, később pedig egészen jól összebarátkoztunk. És ti honnan ismeritek egymást, Sab?
És ekkor szól közbe a szikla túlsó oldaláról az ismeretlen lányhang, hogy köszönjön a kettősnek, majd rögtön a saját távozásáról értesítse őket. Chris hiszi is, meg nem is a távozást, ám nem érdekli különösebben mitévő lesz az ismeretlen.
Meglehetősen elpirulva ad egy puszit Sabrina szájára. Azért csupán puszit, mert sejti mennyire elmerülnének egy esetleges csókban, ő legalábbis biztosan nem tudna pórázt kötni a szájára és az mégis szemétség lenne a véletlenül közéjük csöppenő Barbival szemben, ha semmibe vennék a jelenlétét.
- A kíváncsiság viharosan öregít, ugye tudod? - vigyorog a griffendéles lányra Christian, azután ha Barbi legfeljebb karnyújtásnyira van, akkor gonoszkásan beleborzol a hajába.
Majd Sabrina válaszát hallgatva sajnálkozón fordul a macskához.
- Ez esetben sorry, cicám, az enyém leszel - és szabad kezével ölébe telepíti a vérnyákolót és ártatlanul fordul barátnőjéhez. - Egyelőre nem áll szándékomban sehová sem menni, Sabrina, azonban ha egyszer elindulunk valamerre, akkor őmacskaságát is vinném. De csak ha nem bánod. Nem hinném, hogy bántaná Momot.
Chris tétován néz. Oké, hogy Sabrina esetleg haragszik Barbira, amiért belegyalogolt a randijukba, de mintha valami más is volna a levegőben. Enyhe féltékenység. Hiszen olyan különösen kérdezte Sabrina, hogy ők mégis honnan ismerik egymást... De nem, nem lehet féltékeny, hiszen ez még csak az első  randijuk és különben sem lenne oka rá, mivel Barbival csupán barátok! Végül a fiú egy "cöh, Merlin se érti a nőket" gondolat kíséretében átsiklik a téma felett (de csak ha a lányok nem élezik ki a helyzetet).

Amikor megfogtam Chris kezét, a srác megnyalta a száját. Nem tudtam miért, de inkább nem is figyeltem, nehogy kedvem támadjon egy újabb csókhoz, ami nagy bunkóság lenne Barbival szemben. Idehívta hozzánk a lányt, de nem állt föl, ülve maradt és úgy átkarolt engem. Már kezdtem megnyugodni, hogy elrontották a randevúmat, és kedvesen rá mosolyogtam Barbarára. A tesójának az egyik barátnője? Erről nem is tudtam. Bár lehet, hogy igaza van Christiannak és már csak a volt barátnője, és én is ebben vagyok inkább biztosabb.
-. Azután pedig a második találkozásunkkor ő mentette meg az életemet egy igen fura növénnyel szemben, aki lehúzott a víz alá és ott fojtogatott.- folytattam Barbi válaszát nevetve, mivel megelőzött.
Akkor nyugodtam meg igazán a mérgességből, mikor Chris egy puszit nyomott a számra. Kicsit elpirult, és én sem a rendes arcszínemmel viszonoztam ezt a puszit. A srác azt mondta, hogy akkor ő örökbe fogadja a macskát. Egy kicsit féltem, hogy esetleg rátámad az én kis szőrgolyó Momomra, aki még egy napja sincs meg nekem, de a fiú megnyugtatott, hogy ezt nem fogja hagyni. Ekkor Barbi engem is megszárított csak úgy, mint saját magát.
- Köszi.- mondtam kedvesen, majd a sráchoz fordultam- Nem bánom. Nekem is van macskám, csak ő most a szobámban alszik az ágyamon, ha jól gondolom.- mosolyogtam rá Chrisre. Utána Barbira tekintettem. Tulajdonképpen fel sem fogtam ezt az egészet, hogy mist mi van. Hiszen egész idáig kettesben voltam Christiannal, és hirtelen hárman lettünk. Már nem is zavart annyira, csak egy kicsit vágytam rá, hogy úgy maradjon, ahogyan az előbb volt, de ennek esélyét sem láttam. Így hát beletörődtem, hogy a randinak ezzel vége is van, és hárman leszünk. Még mindig Chris kezét fogtam. A törpegolymók ott ugrált az ölemben. Mivel nem akart kibújni az ölelésből, ezért csak az egyik kezemmel simogattam.
A lány erre felhozta, hogy akkor most ő is megy, csak nem tudja merre kell elindulni.
- Nyugodtan maradhastz.- jegyeztem meg. Ránéztem a mellettem ülő fiúra és így folytattam tovább.- De ha akarod lekísérünk és mi meg majd visszajövünk. Ez neked, hogy tetszik Chris?

Cöh, remek. A csajok totál szárazok, én meg itt maradtam, mint az utolsó hattyú a tóból: csöpörészve - morran fel gondolatban Christian, ám ahhoz nem fűlik a foga, hogy megkérje Barbit, ugyan szárítsa már meg őt is, ha már a barátnőjének megtette ezt a szívességet. Enyhén vizes kézzel simít végig a berzenkedő macskán, aki nyilvánvalóan nem a kényeztetés ellen ágál, csupán a vizet utálja természeténél fogva.
- Ülj már le, Barbi, mit toporogsz? - vigyorog a fiú a griffendélesre. - Csúnya, visszeres lábú öreglány akarsz tán lenni? Na ugye, hogy nem. Látod, Sab sem haragszik rád. Majd lesz másik első randink, na.
Megpróbálja úgy tálalni, mintha semmi probléma nem lenne, mintha Barbi felbukkanása nem zavart volna be a találkájukba. Igaz, fontos lett volna az ő számára is az első randevú, erre utaltak az előkészületek, ám úgy fest nem sűrűn fog befülledni a délutánjuk az unalomtól. Pláne nem a zavartalanságtól. Mindegy, most így jártak; ámde azért a következő randit inkább a kastélyban kéne megbeszélniük talán, mert ott bárkit könnyedén lerázhatnak, itt azonban oltári szemétség lenne magára hagyni vagy elzavarni Barbit.
Különben meg, mint kiderült: mindkettőjük barátja a lány, tehát biztosan nem lesz semmi gond abból, ha hármasban töltik el a délutánt itt az erdő mélyén. Nem valószínű, hogy bármelyikük is megsértődne a másikra. A srác megpaskolja maga mellett a követ jelezvén Barbinak, hogy ott tessék helyet foglalni teljes lelki nyugalommal. Ezzel egyidejűleg a macskakölyök a vállára szökken, majd Chris nyakát félig körbeölelve elnyúlig a magasban.
- Mint egy Fáraó - simít végig az ötödéves az alig maroknyi cicán, ezzel egyúttal letudván névválasztási kötelezettségét is.
Sabrinát pedig az immár macskamentes ölébe helyezi maga mellől - amennyiben a leányzó nem tiltakozik ellene - és a vállához dönti a fejét.
- Nos akkor mi legyen a program, csajok? Ja, egy röpke jó tanács: amikor kiérünk az ösvényről a roxmortsi útra és megkérdezik hogy éreztétek magatokat velem, jól tessék felelni, ne hozzatok szégyent a hírnevemre - kezdi újra a fiú a viccelődést.

Mivel Barbi csak engem szárított meg, így úgy gondoltam, hogy akkor majd én szárítom meg a srácot. De ekkor eszembe jutott, hogy a pálcám nincs nálam, mivel nem akartam elhozni a találkánkra.
- Nem, nem haragszom rád Barbi.- mondtam egy mosoly kíséretében. Úgy látszik innen tényleg nem megyünk sehová, pont ahogyan eddig szerettem volna. Mindegy ebbe az egy délutánba nem fogok belehalni. Igaza van Chrisnek, majd lesz másik első randink. A fiú maga mellé hívta Barbit, hogy üljön le. Magamban sóhajtottam egy nagyot, annak jeléül, hogy kész, feladom, legyen ahogyan akarják. Gondolom Christian is azon a véleményen volt, hogy jobb lenne kettesben, de ezzel bebizonyította, hogy milyen irtó rendes srác, hogy nem küldte el Barbit. Amit nem bánok, mert legalább nem egy bunkó pasast fogtam ki, ami miatt nyavalyognék, csak a helyzet nem volt éppen a legkellemesebb, főleg, ha az ember randevúját rontják el vele. Teljes lelki nyugalommal fogadtam el, hogy ezt a délutánt hármasban fogjuk eltölteni.
- Na ülj le Barbi.- mondtam kedvesen a lánynak, nehogy azt higgyék, hogy ezek után utálni fogom a barátnőmet. De nem így volt. Ő tulajdonképpen nem is tehetett arról, hogy beleesett a patakba, hiszen ő csak kíváncsi volt. Mert ha nem halljuk meg a csobbanást, akkor talán észre sem vesszük.
- Hát, körübelül fél órája.- válaszoltam mosolyogva, bár kicsit elpirulva Barbinak a kérdésére.
Chris a nyakába helyezte a cicust, és Fáraónak nevezte el. Odanyúltam és megsimogattam a kismacskát, és közben a kezem egy része Christian vállát érte.
- Általában az én macskám miatt mindig van nálam macskakaja, de sajnos mivel most nincs nálam táska, ezért nem tudok semmivel sem szolgálni neked.- mondtam a macskának, miközben egyik kezemmel félig őt félig a fiú vállát simogattam, a másik kezemmel pedig Momot. Chris immáron szabad volt, mivel a cica már a nyakában ücsörgött, és így átültetett az ölébe. Gyorsan megcsókoltam, csak egy pillanatra, mert nem akartam a hozzánk társuló lánnyal bunkó lenni. Ezután pedig a srác a mellkasára hajtotta a fejemet, amit engedtem neki.
- A hírneved?- kérdeztem kedvesen nevetve- Mégis elárulnád, hogy hogyan tudnánk tönkretenni a hírnevedet?- kérdeztem viccelődve Christől, majd rámosolyogva önkéntelenül elkezdtem csavargatni az ő haját. Nem tudtam, hogy miért csinálom, de jól esett. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy akkor már menjünk le a boltokhoz, mivel hárman nagyon úgyse tudnánk itt semmit sem csinálni. Már éppen készültem volna felállni, mikor eszembe jutott, hogy itt nekem teljesen  tökéletes helyem van a srác ölében, és elnyugodtam, még az ötletet sem vetettem fel, hanem inkább vártam, hogy hátha valaki megszólal.

- Hagyd már a sajnálkozást, legalább kiderült, hogy ti barátnők vagytok Sabrinával. És veled is beszélgethetünk egyet, a magam részéről már az idejét sem tudom, mikor láttalak utoljára - néz Barbi szemébe elgondolkozva Christian.
Azután értetlenül figyeli, ahogy a lány nem az általa mutatott helyre telepszik le, hanem kicsit odébb egy némileg kisebb sziklára. Az még oké lenne, hogy a nőnemű egyének mindig tapintatosak voltak, pláne lány társaikkal szemben, ez azonban valami mást sejdít fel a srácban. Hiszen attól, hogy Sabrinával tetszenek egymásnak, még nem leprások, hogy ne lehessen melléjük ülni. Vagy talán a kettőjük közötti szinte kézzel fogható feszültség lenne ennyire zavaró Barbi számára, s azért nem mer/akar melléjük ülni?
Végülis mindegy, ő tudja. Csak hát azok után, hogy olyan jó barátság alakult ki közöttük, egy pöttyet rosszul esik Chrisnek a lány döntése.
Barbi kérdésére Sabrinával egyszerre felel:
- Hát lehet már vagy... húsz perce - elneveti magát, majd közbeszúr egy kérdést az ölében ülő leányzóra nézve. - Már olyan régóta? Kevesebbnek rémlett, valahogy repül az idő veled. Veletek.
Azután szótlanul "élvezi" Fáraó dagasztását, amit némi dorombolás enyhít a füle mellett, hála Sabrina simogatásának. A vállán lévő kéz érintését viszont tényleg élvezi, ellentétben a fülét szimatolgató cicus nedves orrát és csiklandós bajuszszálait. Alig bírja ki, hogy de hajítson és mindent és mindenkit nevettében, mialatt egész testében visszafogottan rázkódik a kitörni készülő hangos kacagástól.
A csók egy kissé meglepi, ám nem mulasztja el viszonozni, miközben Barbi jelenlétének gondolatával próbálja hűteni a fejét. Meglepődve tapasztalja mennyire nem segít rajta a gondolat. Oxigénhiányosan szusszanva, zúgó füllel néz fel a röpke csókból. Érdekes, még a macska meglehetősen zavaró szaglászásáról is sikerült megfeledkeznie néhány másodpercre, s ahogy gondolatban felidézi eddig váltott csókjaikat, hasonlóan tagló hatást tapasztal. Nem enyhén pirul bele a gondolatba.
Sabrina kérdésére nyelvet öltve felel a hölgyeménynek:
- Igen, a hírnevem, Sab - majd helyeslően bólogat Barbi válaszára. - Én is így gondoltam, Barbi. Aztán majd hármasban előadjuk Riconak mekkora nőcsábász vagyok és ahogy ismerem rögtön a torkomnak ugrik, ha még együtt van veled. Ha viszont nincs, akkor meg azért, mert két ilyen klassz lánykát is sikerült elcsípnem az orra elől a hihetetlen ügyességemmel. És ha bármi csúnyát hallok vissza tőletek a becses személyemmel eltöltött időről, annak bizony csúf következményei lesznek.
Chris kissé egoista, ugyanakkor tréfás képet vág a mondókájához, hátha sikerül megnevettetnie a két lányt, végül végigsimít Sabrina haján és igyekszik lefogni a lány kezét, mellyel az ő haját csavargatja-tekergeti.

Christiant látszólag zavarta, hogy Barbi nem mellettünk foglalt helyet, hanem egy másik, kisebb sziklán. Igazából én sem értettem, hogy miért oda ült, de hát ha Barbarának ez a jó, akkor üljön oda. Ezt ráhagyom. A cicus elkezdte Chris fülét szaglászni, ami nem épp kellemes érzés, legalábbis szerintem. Barbi sok boldogságot kívánt nekünk, amit én csak akkor szoktam, ha valaki összeházasodik, és ez most nem szerepelt a terveim között.
A srác a csók után elpirult, és én egyre csak a szemét bámultam, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Hamar észbe kaptam és egyszerre válaszoltunk Barbi kérdésére is.
- Igen, már ilyen hosszú ideje vagyunk együtt. nagyjából harminc perce.- mosolyogtam rá a fiúra.- Tényleg, hogy "rohan" az idő. Ez a fél óra talán negyedórának se tűnt.- folytattam tovább vigyorogva. Bíztam benne, hogy fél óránál több időt fogok Chrissel eltölteni. A srác ismét elkezdett humorizálni a hírnevével. Eközben Barbi beleesett a patakba. Kicsit furcsán odanéztem, s nem értettem ezt miért csinálta.
- Megvagy?- kérdeztem mosolyogva. Majd ismét Chris felé fordultam, hogy válaszoljak előző viccelődésére.- Ó szóval akkor te ilyen nagy nőcsábász vagy. És hány barátnőn vagy túl eddig?- kérdeztem, immáron teljes őszinteséggel a hangomban, bár ezt lehet, hogy nem kellett volna kérdeznem, így gyorsan témát váltottam- És hogyan bánjuk meg? Elhíreszteled mindenkinek, hogy együtt járunk?- próbáltam poénkodni, de ez nem igazán ment. Csak véletlenül csúszott ki a számon, nem akartam vele megbántani a fiút. Közben a srác a hajamon végig simította a kezét, és próbálta lefogni az én kezemet, hogy ne csavargassam a haját. Így önként abbahagytam és zavaromban lenyúltam megigazítani a bokavédőmet. De az nem volt rajtam. Csak ekkor néztem oda és láttam, hogy elfelejtettem felvenni reggel és a kis gyík alakú tetoválás most ott díszeleg a bokámon. Mi lesz ha egy tanár megtudja? Akkor nekem végem! Ijedten húztam vissza a kezemet és a többiekre néztem, hogy észrevették-e.

Látja Barbin, hogy rosszul esett neki az előbbi nyelvbotlása, ám nem szólal meg, hiszen sejti mennyire hasztalan volna minden szabadkozás. Csupán elmélyítene egy amúgy is vérkínos szituációt, azonban Chris szeretne inkább visszatérni az előbbi kötetlen, laza beszélgetéshez. Némán elátkozza magát kétszázszor a hülyécske elszólásért, miközben igyekszik a tőle telhető legkedvesebben nézni a griffendéles hölgyeményre a minél előbbi megbocsátás érdekében.
Meglepődik a lány mondatán, amely nem kevéssé éles, habár nyilvánvalóan nem annak szánták, csupán egy könnyű kis kibúvónak a mélyülő csendből. Hát valahogy nem jött be.
Chris egy apró fintor kíséretében torkot köszörül, majd mélyen elpirulva a macska felé fordul. Közvetlen közelről kicsit kancsalítania kell, hogy legalább nagyjából élesen érzékelhesse a képet. Leparkolja maga mellé a dögöt a vállára, mivel az csak az imént bizonyította be kannibál voltát, amikor - talán a kíváncsiságtól, esetleg az éhségtőll hajtva - ráharapott újdonat gazdája fülére. Így legalább a feje biztonságban van, Fáraó pedig úgysem fog elbóklászni, a gyomra az emberek mellett tartja, mivel itt előbb-utóbb valami ételféleséget remélhet.
A srác mindössze azért foglalkozik ilyen látványosan az ölkedvenccel, hogy a két lányka ne láthassa újabb elpirulását, melyet valójában Barbi esküvőkhöz és vasárnapi, nagymamis teleregényekhez illő mondata okozott.
- Köszi - mormogja a bajusza alatt alig érthetően, de továbbra sem mer egyik nőre sem nézni.
Christian levadássza Sabrina kezét, így már a haját sem birizgálják. Minő véletlen: nem engedi el a mancsában tartott kacsót, helyette inkább megnézi a szép vonalú, nőiesen puha tenyeret, majd azt átfordítva a kecses ujjakat és körmöket veszi szemügyre azon csodálkozva, mennyire eltér a lányok arányos, finom mívű keze a fiúk göcsörtös, csupacsont lapáttenyerétől.
Gondolataiból Barbi fujjogása, majd csobbanása téríti vissza a valóságba. Hatalmas szemekkel néz a nehézbúvár után, aki bagózik kimászni a patakból. Nyilván úgy véli ott biztonságban van, a víziszonyos macska nem fog utánatempózni csak azért, hogy tovább nyalogathassa a lábát.
Sabrina első kérdésére felnevet, ekként szólván:
- Az eddigiekből sejtheted, hogy nem sok. Olyan tíz-tizenkettő az exek száma.
A második kérdés hallatán azonban felmegy benne a pumpa. Ő azt hitte, hogy együtt járnak és ez nem titok. Nem azért hozta ide a lányt, mert titkolni akarná bárki előtt a szerelmüket. Ezek után talán jogosan merül fel benne a kérdés, hogy egyáltalán szereti-e őt Sabrina avagy csupán játszadozik vele. Tűnődés közben észre sem veszi a lány zavart mozzanatát, sem pedig az apró tetoválást.
- Ne haragudj - szól halkan, miközben leteszi öléből a lányt és feláll.
Mielőtt nekiindulna az újabb vízből mentésnek, ismét megcsókolja barátnőjét, mintha csupán arra lenne kíváncsi vajon elmúlt-e már az a delej, ami hatodéves háztársához vonzotta. Hát nem múlt el, sőt mintha másodpercről másodpercre erősödne. Annyire érthetetlen.
Nehéz sóhajjal lép a patakba, s felnyalábolja az önkéntes vízbefúlót akár tiltakozik ellene a griffendéles lány, akár nem. Két lépés után a Sabrina melletti kövekre fekteti, és a hasát csikizve, álnokul vigyorogva szól rá:
- Héhahó, tetszhalott kisasszony, tessék kinyitni a szemeidet, mert én ugyan nem foglak lélegeztetni. Viszont úgy látom Fáraó önként és dalolva jelentkezik a feladatra - mutat rá Chris a Barbi mellé szökkenő macskafélére remélvén, hogy a cicus megjelenése drasztikus hatást, azaz életjeleket vált ki a griffisből.

Szombat.
Roxmorts.
Igen, végre! Körülbelül ezer éve arra vártam, hogy végre eljuthassak a Roxmortsba. Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy arra járok, csak mostanában mindig volt valami. Vagy a tanulás - mivel év vége van, muszáj behoznom azt a lemaradást, amit évközben szereztem a lustasággommal - vagy egyszerűen csak a feledékenység tehet róla. Mindegy, most nem ez a lényeg, hanem hogy végre eljutottam.
Nem bajlódtam különösebben azzal, hogy kicsípjem magam, hiszen ez egy "kirándulás" nem igaz? A lényeg hogy kényelmes legyen. Oké, rendben, nem is arról van szó hogy a legrosszabb ruhámat kaptam volna magamra... Inkább arról, hogy hanyagoltam a szoknyát, harisnyát és egyéb bajos dolgokat. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy majd felszalad egy szem. Szóval belebújtam egy fekete farmerba, felülre egy szürke-fehér apró kockákkal mintázott inget vettem, nem keltettem nagy feltűnést, leszámítva a kiengedett hosszú, vörös hajamat, amit nem tudtam elrejtni (nem is igazán akartam). Plusz egy dzsekit is vittem. Nem őrültem meg, tudom hogy nyár eleje van és egész meleg az idő.. De előre elterveztem a kis látogatásomat. És tudtam, hogy lehet szükség lesz rá.

Egyedül vágtam neki az útnak. Tudtam, hogy mehettem volna másokkal is, sok szoba-csoporttársam, vagy egyszerűen csak ismerősöm is jött, de majd úgyis összefutok velük, nem olyan nagy az a Roxmorts.
Nem  vittem sok dolgot, úgy döntöttem, ha szükségem lesz valamire, meg tudom venni lenn a városban. Persze a pálcámat nem felejtettem otthon.

Nem sietettem magam, de azért nem is csoszogva tettem meg az utat. Tempós, bámészkodást engedő léptekkel vetettem bele magam az útba. A fejemben akaratlanul is az a szám ment, amit egyik szobatársam állandóan dúdolgatott. Olyan ez, mint valami vírus, megfertőz, és napokig nem tudsz tőle szabadulni, ott zsong a fejedben, hiába nem tetszik, mint valami rossz fejfájás..
You might as well be walkin on the sun.. türürürütürü..

Fel sem tűnt, hogy majdnem túlmentem az úticélon.
Úgy terveztem, hogy előbb felmegyek a falu melletti hegyre. Egész magasra. Hogy megszemlélhessen a Roxfortot, és a falut madártávlatból, utána talán bejárom a boltokat, vagy bemegyek a Három seprűbe. Arra számítottam, hogy fennt fújni fog a szél, hidegebb lesz, ergo ezért vittem a dzsekimet. A szemem elé tettem a kezemet mivel pont a szemembe tűzött a nap, és szemügyre vettem a hegyet. Elszántan vágtam neki.

Már mentem pár perce, amikor találkoztam három diákkal. Csak odaintegettem nekik, aztán léptem is, nem állhatok meg 5 perc gyaloglás után.
15 perc után már igen. Lehet hogy lassú tempóban haladtam, de mégis meg kellett állnom pihenni... Igenis fárasztó folyamatosan felfelé menni. Leültem egy sziklára, és elém tárult a látvány. Máris, 15 perc gyaloglás után? Nem mondhatom, hogy olyan volt, mintha egy kilátóban lennék, de egyelőre ez is megfelelt.
A faluban vásároló boszorkányok és varázslók az utcán sürgölődtek. Voltak akik egyedül mentek a dolgukra, de voltak párok és csapatok, akik együtt, nevetgélve sétálgattak. Néhány Mardekáros semmiképp sem volt hajlandó lemondani valamiféle zöld színről a ruházatukon: volt akin vékony sál, vagy címer hirdette a szeretett házukat.
Láttam két fiút, akik ijedten futottak be az egyik üzletbe, pedig meg sem nézték a kirakatot. Hát persze, egy tanár közeledett feléjük, talán rossz fát tettek a tűzre?
És a Roxfortot is láttam: fekete, sejtelmes alakja szinte sugározta a kastélyról, hogy nem egyszerű muglik tanulnak benne. A Tiltott rengeteg innen messziről pedig még egész barátságosnak tűnt, ahogy végighúzódott a kastély oldalán, mint egy védelmező bástya az összes bestiájával együtt..
Hagytam, hogy gondolataim szabadon kalandozhassanak az elém táruló jelenetekről, tájakról.. Talán fel sem tűnt volna, ha valaki szintén erre jár.

.-= Raelyn =-.


Hétvége.
Roxmorts.
Azt hiszem ez a két apró gondolatocska le is írt mindent, ami éppen kavargott bennem… jobban mondva, leírta azoknak, akik kicsit is ismernek. Minthogy ebből az igen ritkaságszámba menő emberből nem akadt, így konkretizálva a dolgokat, olykor ellenérzéseket keltett bennem, hogy minden egyes alkalommal le kellett kísérnem egy egész állatcsordát ebbe a kibaszott pöcegödörbe. Mintha Cedrah direkt húzni szeretné az agyam vele, hogy aláírja az engedélyt. Igen, vannak olyan hétvégék, amikor nem árt a kikapcsolódás és a séta kissé más közegben is, de nem tudom feldolgozni, miért van szükség erre minden egyes héten. Mindenesetre, legyen, már nem idegesít, sokkal inkább csak púp a hátamon, amitől jó lenne megszabadulni. Akkor mennék, ha kedvem tartja, nem pedig kötelező jelleggel, ha éppen más látja úgy, márpedig nekem erre szükségem van. Az ember sem jár szarni óránként, csak akkor megy, ha a szükséglete diktálja… és még a hasonlat is csodálatos. A hely valósággal undort váltott ki belőlem, egyszerűen szánalmasnak tartom és tartottam. Lerobbant, gusztustalan és omladozó kocsmák, ahol olyan emberekkel találkozhatunk, akik már reggel bebasznak, hogy ne tudják egész nap, mi is folyik körülöttük. A boltok döntő többsége giccses, persze ez érthető, hiszen a sok gyogyós nőnek kellenek a semmire sem jó tárgyak. A ruházati cikkek is a roxfortos diákok igényeit elégítik ki, jobban mondva a diákok többségének igényét. Itt sajnos arról a többségről beszélünk, akiknek az igénye egyenlő egy nagy adag hányadékkal. Olyan hétköznapi ruhákat képesek vásárolni, ha a saját okádékukban hemperegnének meg is szebben festenének.
Ellenérzés.
Nyugalom.

Mivel nem akadt semmiféle kifogás, amivel érvelhettem volna a nagybátyám előtt, nem is kerestem fel. Nem fogok hazugságokat kitalálni, szánalmas szokás… azzal pedig hiába állítok be elé : „Cedrah, nem mennék le a faluba hétvégén.”, a kérdés úgyis az lenne : „Miért, van más dolgod?”. A választ megadnám szívesen, bár azt tudja jómaga is : „Természetesen lenne! Feldarabolni a kibaszott piszkavasad.” Olyan ütést kapnék a pofámra érte, hogy napokig kirakózhatna a Szent Mungó összes munkatársa, mire emberközeli állapotokat öltene a fejem. Nem félek a dologtól, mert ugyebár tegye meg. De minek okozzak magamnak is plusz köröket, ha nem szükséges? Ennek fényében felkaptam a jól megszokott fekete farmernadrágot, amely megkapta a bűbájt, erős napsütésben sem melegszem bele. Ez megspékeltem egy ugyancsak éjszín, rövid ujjú inggel, valamint egy kényelmes cipővel. Pálcát, minthogy a felső ruházatom nem engedte, most nem az alkari tokba süllyesztettem, hanem a nadrágon az erre a célra kialakított zsebbe.

Engedély.
Séta.
Minthogy ma nem volt semmi, de tényleg semmi teendőm a faluban, vagyis a helybéliek szerint falunak tartott gusztustalan förmedvényben, így arra gondoltam, körbesétálom. Ezzel elkerülöm a tömeget, és elverem az időt is, mégpedig kedvenc időtöltésemmel, magányosan, végiggondolva pár dolgot. Alig egy hónapja felfedeztem a határban egy igen kellemes és csendes helyet, amit szerencsére kevesen látogattak, jobbára senki. Természetesen miért is ma lenne minden másképpen? Az utóbbi időben minden egyes helyet, ahol eleddig nyugalmat leltem, ellepték a marhák. Tespedtek és sajnáltatták magukat, holott éppen ezelől menekültem ki közülük, persze másodsorban. Elsősorban még mindig azért, mert egyszerűen képtelen vagyok hallgatni az idiotizmusukat, és az általuk hatalmasnak vélt nevetséges problémáikat. Zsebre dugott kézzel lépdeltem fel a szirtre, ahonnan mind a falu, mind pedig az iskola falai láthatóak voltak. Már szemmagasságban észrevettem, hogy álldogál ott valaki, de nem tudtam szemügyre venni, ha nem akartam lebucskázni, és egészen a falu főteréig hemperegni, ha megbotlok.
Szerencse?
Felértem.

Ki más lehetett volna, mint egy diáktárs… nem ítélkezem előre, soha, de sok jóval nem kecsegtetett a találkozás. Egy újabb hely, ahová nem járhatok ki teljes nyugalommal, mert felfedezték. Az összes kötözni való marha olyan lelkesedéssel találta meg az általam preferált helyszíneket, mintha Cedrah beletúrt volna a kurva emlékeimbe, és direkt módon közzé tette volna azokat a következő szlogennel : „Aki felkeresi ezeket a helyeket, és sikerül kiölnie onnan Sean Blaine-t, azt gazdaggá teszem.” Megszemléltem a bitorlót, ahogyan szokásom, nem zavartatva magam, hogy esetleg túlontúl tolakodó. Fekete nadrág, kockás felső, vörös haj
- Üdvözletem.
Természetesen unott hangszín, mert annyira, sőt semennyire sem érdekelt a picsa. Most folyjak össze egy hatalmas darab nyáltengerré, ahogyan azt más hímtársak tennék? Szánlom hatványozva.

Leheveredtem.
Egy sziklára.
Kiszemelve a legnagyobb sziklát ugrottam fel arra, majd heveredtem le a távolba révedve. Tényleg szerettem volna nem kimondani, hiszen a nagybátyám oktatása, egyesek nem vevők az igazságra… de ez kit érdekel? Attól még igazság marad, nem?
- Szép blúz! Egy tágító bűbáj, és akár sakkozni is lehetne rajta.
Most volt hangszín, amiből egyértelműen le lehetett szűrni, nem éppen azért a megnyilvánulás, mert testszik a felsője, persze ez egyéni probléma, ha neki igen, akkor nincs mit tenni, menthetetlen az ízlése. Tény és való, hogy praktikus egy olyan felső, amelyet más célokra is használhatunk a viselése mellett, de azért vannak határok. A mondat közben természetesen rápillantottam a már pszichológiai eset szintű, betegesen kék tekintetemmel, hiszen a szemkontaktus a megerősítés alapja.
Vártam.
Ültem.

A tájat figyeltem.
Láttam, ahogy néhány madár kirepül a bagolyházból, egy ideig hűségesen követik egymást, aztán pedig mindegyik elindul a saját úticélja felé, hogy elvihesse leveleket a célszemélyhez.. Fárasztó munka lehet, dehát, végülis ez a dolguk.
Kiabálásra lettem figyelmes, hát persze hogy a városból jött. Rögtön odakaptam a fejem, és megcsodálhattam amint néhány  Mardekáros fiú kiröhög egy másik alsóbbévest, amint az véletlenül elesett és egy apró pocsolyába zuttyant, ahelyett hogy felsegítenék. Nem szivesen lettem volna a helyében, látszott a kölykön hogy felettébb felbőszítette a dolog, amint nevető társait lökdöste (persze sikertelenül: túl súlyosak voltak, ő pedig túl gyenge ahhoz, hogy felboruljanak).

"üdvözletem" hallottam valahonnan a hátam mögül. Hirtelen jött ez a köszönés, annyira el voltam kalandozva a nézelődésben meg a történet-fabrikálásban, nem is számítottam rá hogy valaki más is megjelenhet itt. Majdnem felpattantam a szikláról amin ültem, de inkább megálltam, azért nincs üldözési mániám. Szóval csak oda akartam köszönni, de a torkom már berozsdásodott a hosszú szótlan üldögéléstől, előtte megköszörültem a torkomat.
-Khm.. Helló- Mondtam, aztán visszafordultam a táj felé még egy percre, amolyan búcsúpillantásként. Ha nem egyedül vagyok, úgyse tudom már annyira elengedni a fantáziám, biztosan hozzám szól a másik - vagy ha nem, akkor talán majd én hozzá.

A fiú könnyedén felpattant egy nagyobb sziklára, és kényelmesen elnyúlt. Nem is rossz ötlet, gondoltam elnézve laza pózt, de az én kisebb kövem erre alkalmatlan lett volna, hacsak nem lógatom le a fejem és a két lábam. Az meg már úgy eleve nem kényelmes.
Igen, jól gondoltam, hozzámszólt. Szavaira önkéntelenül is végigmértem saját magam., az ingem tette szóvá.  Játszani rajta? Na igen, máramennyire egy háromszínű sakktáblán lehet. De hárman sakkozni? A fiú valószínűleg csak poénnak szánta. Vagy beszólásnak.
-Kösz nem, annyira azért nem szeretek sakkozni- Rántottam meg a vállam, ami igaz is volt. Eleinte mindig nagyon tetszett, ahogy a bábuk eljátsszák ahogy legyilkolják egymást, de utána megszokod, és teljesen ugyanolyan mint a mugli sakk. Ráadásul vehetsz új bábukészletet minden meccs után.

Miközben válaszoltam és ránéztem társaságomra. Semmi extra: rövid barna haj, borosta, fekete szerelés. Aztán szembe találtam magam egy feltűnően világoskék szempárral.. Akaratlanul, de a hideg kirázott tőle. Talán azért mert annyira világos.. mint a jég, olyan fagyos?
Aztán rájöttem hogy mégsem, elkaptam a tekintetem de továbbra is borzongtam. Egy kis szél támadt itt fennt, annyira nem nagy hogy elrontsa az időt, de ahhoz elég hogy már fázzak egy kicsit. Magamra kaptam a dzsekimet és egyből fel is cipzároltam, eltüntetve a kilátást a "sakktábla" ingemről.
Ismét Sean-ra pillantottam. Vajon ő miért jött ide? Biztosan nem azért, hogy megzavarja a bámészkodásomat... Viszont zavart ez a hirtelen támadt csönd. Talán azt várja hogy én is mondjak valamit.  
-Mi járatban erre?- Kérdeztem tőle nem tolakodóan, inkább csak olyan mellékes "Hogysmint" vagy "Mizu" kérdés gyanánt. Aztán vártam, és zöld szemeimet a nagyon kékek felé irányítottam.

.-= Raelyn =-.


Ültem.
Merengtem.
A hatalmas sziklára való felpattanást követően, valamint a társaságom blúzának használati lehetőségeit kivesézve engedtem magam hátra, a kezeimen megtámaszkodva. A szemkontaktus egészen addig tartott, amíg ki nem fejezte, hogy nem szeret sakkozni. Hirtelen nem is tudtam, hogy hova szarjak, hiszen annyira nem érdekelt, mit is szeret és mit nem. Persze, belegondolva és a dolgok mélyére pillantva ez az ő fejében is megfordulhatott volna velem kapcsolatban. Jobban mondva a blúzáról tett megjegyzésem kapcsán, elvégre kit érdekel az én véleményem? Nemde? Persze teljesen más eset vagyok én, és teljesen más eset ő is… egy nőnek elszidni a ruháját felér egy jól irányzott böllérkéssel való szíven szúrással. Abba már nem is mentem bele, hogy a haja is inkább emlékeztet a gyufaszál0 végén terpeszkedő foszforra, sem, mint hajkoronára, talán le is ugrott volna a mélybe. Az pedig nem kifizetődő, tekintve, egy újabb idióta marhát kellett volna megmentenem a haláltól… lassan kezdek átalakulni valamiféle hőssé, egyre csak szabadítom az embereket az önnön hülyeségüktől. Köröztem egyet a fejemmel, hogy kissé megropogtathassam a nyakam, eléggé elgémberedett az iskolából való lefelé vezető úton. Nem azért mert a kurva sok látványosság felé kapkodtam, mintha lenne egy is, sokkal inkább, mert lejtőn lefelé kellett pislogni. Nem ártott megmozgatni, erre pedig éppen ezt az időpontot találtam alkalmasnak. Az attrakciót követően csendesen figyeltem a távolban meghúzódó tájat, valahogyan jobban lekötött, mint bármi más. Kikapcsolódni jöttem erre a szaros sziklára, nem pedig azért, hogy még itt is mások picsogását hallgassam, amit nem igazán toleráltam. Amikor újfent megszólalt sem pillantottam oldalra, egyszerűen lehunytam a szemem.
Pillanatok.
Csend.

Nem akartam túlzottam megváratni, elvégre hogyan is festene, ha a kérdésére nem válaszolnék. Én kezdtem a beszélgetést, bár szavaimmal inkább azt akartam elérni, hogy megsértődjön, és, mint valami ütődött kis picsa, sírva szaladjon el, egészen a faluig. Legnagyobb sajnálatomra ez nem történt meg, mi több, úgy vélekedett, legalábbis a kérdéséből adódóan, társalogni szeretnék vele. Ilyenkor mindig feltettem a kérdést magamnak, hova a faszomba tűnt a csodálatos imázsom, amit évek verejtékes munkájával szereztem? Azelőtt soha nem volt rá példa, hogy bárki megpróbáljon diskurálni velem, hanyatt-homlok száguldottak a világ végére, ne is lássanak. Manapság pedig mi van? Állandó jelleggel megy a válaszolgatás, jó pofizás, nyálcsorgatás az irányomba. Lassan gondolát kell építenem, nehogy belefulladjak a tengerébe.
- Arra gondoltam, ma délután kihagyom a sok képmutató hulladék társaságát, és amíg mindenki részegre issza magát odalent, vagy éppen nyáladzva incselkedik a másikkal, esetleg azt sírja el közel ezredszer, mennyire szar is az élete, én addig pihenek.
Elég summás összefoglaló a diáktársakról, sőt, a falu lakosságáról is. Ők sem jobbak a Roxfortba járó, kötözni és vágni való marháknál. Szánalmas az egész brigád úgy, ahogyan van.

Kinyitottam.
A szemeim.
Oldalra pillantottam, nem azért, mert kíváncsi voltam a fintoraira a mondatomat követően, sokkal inkább azért, jelezzem, még folytatom.
- Gondolom téged közel sem efféle szándékok vezéreltek.
Még egy pofon, talán hatalmasabb, mint a ruháját érintő megjegyzés. Érdekelt, a sorok mögé lát-e, és észreveszi, a mondat azért hagyta el a szám, hogy tudassam vele, egyelőre őt is abba a csapatba sorolom, akiket hátrahagytam a faluban. Hiszen, ő ellenne közöttük is, éppen emiatt nem az afféle szándék hoztak a szirtre, mint engem. Mélyen a szemébe meredve vártam a választ, érdekelt, mit is fog reagálni rá.
Néztem.
Vártam.

Viszonylag megnyugodtam, hogy nem bántottam meg a kérdésemmel Christ és elmosolyodtam az exek számán. De azután láttam rajta, hogy az a kérdésem ami a büntetésünke vonatkozott, hogy mi lesz ha nem mondunk jót róla, az bántotta. Így magyarázkodásba kezdtem, hátha azzal megérti, hogy nem úgy gondoltam, ahogyan ő gondolta.
- Nem úgy értettem, hogy titkolni kell, sőt te bárkinek elmondhatod, csak én olyan vagyok, hogy az ismerőseimnek elújságolom, a többiek meg vegyék észre ha akarják.- bűnbánó szemekkel ránéztem Chrisre. Ó én hülye! Miért mondtam neki ilyet. Most biztos azt gondolja, hogy nem is szeretem és, hogy csak játszadozom vele, meg hogy nem akarok tőle semmit. Pedig nem így van. Pont, hogy az ellenkezője. A bocsánatkérő szemeim, most a vízben elterülő Barbira terelődtek, hogy azért lássam, hogy jól van-e. Vajon él még? Jó lenne tudni. Christian, mintha meghallotta volna a gondolatomat, egy bocsánatkérés kíséretében letett a sziklára, majd a vízbefúló lány felé indult. Én felálltam, hogy helyet adjak, majd a lánynak, mert nagy valószínűséggel Chris ide akarja majd hozni. Mikor felálltam a srác visszafordult és megcsókolt. Hihetetlen boldogság töltött el, hogy nem haragszik rám még sem. Élveztem a röpke kis pillanatot, majd elszakadva egymástól a vízi lány felé vette az irányt a fiú. Felvette az ölébe, majd a sziklára lefektette. Én csak figyeltem az eseményeket. A lány nem nagyon akarta kinyitni a szemét, csak miután meg lett említve, hogy Fáraó önkéntes mentőszolgálatot vállal. Hirtelen felpattant köszönt egy gyors „sziasztok”-ot és már el is tűnt a szederbokrok sűrű „erdejében”. Kikerekedett szemmel néztem utána, és nem bírtam felfogni, hogy miért ment el, amikor még az előbb itt ücsörgött, most meg…
- Barbi! Hova mész?- kiáltottam utána, hiszen nem is tudja, hogy merre kell menni, de úgy tűnt, hogy nem hallotta meg. Tanácstalanul bámultam azt a helyet, ahol az előbb eltűnt. Nem kellett volna elmennie. Nem akartuk elüldözni, és nyugodtan maradhatott volna még. Most meg lehet, hogy csak mi miattunk fog eltévedni, és talán soha sem látjuk többet. Majd lesz másik randevúnk. Érthetetlen. Megfordultam és letelepedtem előző ülőhelyemre. Chrisre néztem, hogy ő is ugyan olyan tanácstalan-e, mint én.
- na és most mi legyen?- vetettem fel a kérdést, ami bizonyára mindkettőnket foglalkoztatott. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy most mit csináljunk. Folytassuk a randit, vagy menjünk Barbara után, keressük meg? Vagy esetleg Fáraónak vegyünk valami ételt Roxmortsban? Nem tudom. Igazság szerint azt vártam, hogy a srác mondjon valamit ezzel kapcsolatban, hátha van ötlete.
Lábaimat tehetetlenül keresztbe raktam és felkaptam az ölembe a cicust. Cirógattam puha bundáját, s közben Momo csücsült a vállamon. Illetve nem is csücsült, hanem féltékenyen ugrándozott, így a kis szőrpamacsot is megsimogattam. Ez a csend ami ránk telepedett kínos volt. Csak a patak halk csobogása hallatszott, amint sietősen rohant lefelé. Mintha ő is itt akart volna hagyni minket. A patak mellett egyedül még Fáraó dorombolása csapott kisebb zajt, mint egy motor búgása. Csendben az állatkák simogatása közben vártam az esetlegesen felmerülő ötleteket, a folytatással kapcsolatban.

[
Az idegen kényelmesen kinyújtózott a szikláján, a könyökére támaszkodott, a lábait pedig kinyújtotta. Hirtelen kéztetést éreztem, hogy könnyedén lelökjem onnan, és elfoglaljam a helyét hogy aztán én lustálkodhassak, de inkább letettem róla.
A válasz eléggé megkésve érkezett, de annál inkább húsbavágó volt. Frappáns, gondosan megszerkesztett kis felelet volt, biztos azért tartott ilyen sokáig.
" sok képmutató hulladék" - nos, az előbbi mondatából itélve talán ő is oda tartozik.. Vagy ennyire utál mindenkit, vagy ennyire őszinte és "ami a szívén a száján"? De végülis az ő dolga, ha senki sem felel meg neki... Bizonyára ő Mr. Tökéletes. Fogadni mernék hogy Mardekáros.. Nem mintha rassista lennék vagy ilyesmi, csakhát rossz tapasztalat.

De részben tényleg igaza volt. Sok diák pontosan úgy viselkedik ahogy elmondta, de én egyik csoportba sem tudtam volna besorolni magam, sem a részeg képmutatóba, sem a depressziós siránkozóba. És kapásból tudtam volna vagy két embert mondani, aki szintén nem.
Ez a gyerek mindent leszűr az első találkozás alapján, és beskatulyázza egy életre. Igen, ez az.. Nem is próbál megismerni senkit, azért mond ilyeneket, gondoltam. Majdnem elnevettem magam, ahogy így gondolatban kiveséztem azt a kemény egy mondatát, amikor ismét megszólalt. Úgy értette, hogy én nem a magány miatt jöttem ide? Akkor tévedett. Vagy legalábbis az is benne volt.
Az hirtelen nem esett le, hogy ő is belesorol a bunkók közé, hiszen az előbb gondolatban letisztáztam hogy én nem tartozom oda.. Talán azt is hihette, hogy meg sem hallottam a beszólását, nem érdekelt, falrahányt borsó.

-De. Vagyis... én is azért jöttem, hogy egy kicsit egyedül lehessek.-
Nem mintha szándékosan mondtam volna így, hogy elhúzza a csíkot, de aztán rögtön rájöttem hogy ezek szerint mindkettőnk magányának lőttek. Vagy legalábbis, most ketten "magányoskodunk".
De néha tényleg muszáj otthagyni a "sok képmutató hulladék"ot, hogy egyedül lehess, kiszellőztethesd a fejed és senki sem piszkál.. Aha.
-Meg a táj miatt- Tettem még hozzá, amiből rögtön gondoltam hogy leírt magában: Táj, pfühh.. Unalmas, buta liba aki jött a Roxfortot bámulni. De valahogy nem érdekelt, ha beskatulyáz hát tessék. Sőt, még a hangszerem is hozhattam volna.. Persze ha tényleg egyedül játszhattam volna rajta.

A tájról ugrott be: innen közel sem olyan szép, mintha még fentebből nézhetném, bár már ígyis nagyon tetszett. Dehát pihenni álltam meg, hát akkor pihenek. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle:
-Ha te egyikbe sem tartozol a felsoroltak közül, mi vagy? Egy átlagos, normális fiú?-
Mondtam némi iróniával a hangomban, cseppet sem komolyan. Inkább csak olyan kötözködés volt, kíváncsi voltam hogy mit felel. Az eddigiek alapján viszont egyáltalán nem tűnt átlagos fiúnak, inkább különcnek, vagy elvontnak. A szemei pedig... ijesztőek, különlegesen hidegek. Mintha azt hirdetnék "Vigyázz velem, harapok!" Nos, én nem vettem figyelembe ezt a jótanácsot.

.-= Raelyn =-.


Cáfol.
Válasz.
Sajnálatos módon a „miért is lebzsel errefelé” kérdésemre, amely nem kevés hátsó kijelentést is tartalmazott, a válasza nem nyerte el a tetszésem. Legnagyobb fájdalmamra kifejezte vele, hogy maradni fog, ha törik, ha szakad… ráadásul mintha egy kis él lett volna a hanglejtésben, amivel azt akarta sugallni, hogy húzzak a retkes picsába. Szerencséje, hogy ezt a négy szót nem ejtette ki, bár közel sem tetszett, hogy egyáltalán utalni mert rá, még ha ennyire visszafogott formában is. A legszivesebben most, ebben a pillanatban álltam volna fel, hogy akkorát basszak le neki, fogai se maradjanak a szájában. Nem tehettem, elvégre igen hamar kiderült volna a tetlegesség, tekintve, sírva szaladt volna az eslő tanárig elecsetelni, és eltúlozni a dolgokat, ahogyan azt szokás. Annyira nem izgatott maga a tény, hogy leírva magát elszalad nyávogni… az ígéret tartott vissza, amit közel fél éve tettem. Az igazat megvallva alig pár emberrel találkoztam az iskola falai között, akik nem úgy reagáltak a pofonomra, ahogyan a döntő többség. Ők valamilyen szinten ki is vívták a… nem, nem a tiszteletem, inkább egyfajta elismerés-szerű valamit. Egy dolog biztos, a nyugalmas és magányos délutáni programomnak lőtek, hála a másik kőtömbön terpeszkedő Foszforeszkának. Azt nem mondhattam ki kerek-perec, hogy húzzon a vérbe, elvégre mégiscsak ő volt itt hamarabb. Na, nem mintha ez gátló tényező lenne, közel sem, de vagyok annyira emberséges, hogy úgy zavarom el, azt higgye, az a helyes… A merengésemből aztán újra a szavai rángattak vissza, hirtelen ért az újabb válasz, amely még mindig a kérdésem megválaszolására irányult. Természetesen Sean Blaine-hez méltón reagáltam, azaz figyeltem őt, mélyen a szemébe fúrva a sajátomat, rezzenéstelen, semmitmondó tekintettel. A táj, érdekes meglátás, de valóban valami nyugtató az egész szarban. Bármennyire is ellenkeznék, vannak olyan pillanatai a természetnek, amelyek képesek még a felbőszült vadat is kezes báránnyá változtatni. Jelenleg nálam ez nem élt, hiszen mögöttem egy kibaszott pöcegödör díszelgett Roxmorts néven, előttem pedig a többezer éves, csoda, hogy még egyben lévő, renoválásra szoruló iskola kastélya. Nekem ez nem nyugtató panoráma, sokkal inkább hányingerkeltő rémképek.
Elfordultam.
Az ég.

Mivel nem számoltam újjabb megnyilvánulásra, így hátrabillentve a fejem tekintettem a kékellő égboltra. Egész nyugalmasnak tűnt, a kellemesen hűvöskés szellő hatására a felhők lassan úszkáltak, blablabla… ha nem vettem volna figyelembe az iskolát és a falut, azt mondanám, ez nyugtató. De a tudat, hogy mindkettő ott rohad ahol, csak a fejem kell mozdítanom, elrontotta az egész képet. Elfintorodva emeltem meg a fejem, majd tekintettem az iskola irányába, aztán vissza a falu felé.

Egy kérdés.
Mégegy.
Minthogy sajnálatosan megindult a beszélgetés, kénytelen és kelletlen de úgy döntöttem, válaszolgatok a vöröskének, hadd legyen egy szép napja, amikor nem gyufaként tekintenek rá. Visszapillantottam, elvégre a felvetődő téma megkövetelte az egymást kitüntető figyelmét. Sokan nem szokták szemlélni az emberek apró reakcióit a beszélgetések alkalmával, pedig olykor egy szemrebbenés, egy apró fintor, egy ajakrándulás sokkal többet fejez ki, mint a kiokádott szavak.
- Nem az én tisztem eldönteni, hogy hová is tartozom!
Unott hangszín, olyan semmilyen, ami folyamatosan titokzatosságban tart… mint egy lepel, ami eltakar, ha nem szeretnéd, hogy észrevegyenek. Nem tettem hozzá, hogy úgy gondolom, az határozatlanságra utalt volna, én pedig nem vagyok az. Soha nem voltam, nem fogom éppen most elkezdeni. Amúgy is, semmi értelme annak, ha egy ember önmagáról mond véleményt, azt úgy fényezi, ahogyan szeretné, a valóságalapja a szarral egyenlő.
- Hiába is mondanék bármit, az nem mondana el rólam semmit a Merlin-verte világon.
Előre dőltem, majd felé fordulva helyezkedtem ismét el a szikladarabon, amin eleddig is tengődtem. Lótuszülésbe heveredtem, hátradőlve a karjaimmal tartottam meg magam.
- Persze, olykor a döntő többség szava sem mérvadó, hiszen az ember csordában számítva kötöznivaló marha. Egyénenként valamivel több az esély az értelmes megnyilvánulásra.
Sajnálatos módon igazság, bármilyen fájó is… de az ember ha társaságban van, könnyen befolyásolható a körötte lévők által. Amennyiben azok véleménye badarság, akkor az összkép is azt fogja adni. Magában azonban, ha kissé megerölteti az agya helyén lévő ürességet, talán képes lehet a gondolkodásra.
Figyeltem.
A reakciót.

Kíváncsi voltam, a fiú mit fog felelni, és melyik csoportba sorolja magát.
Fejét könnyedén az ég felé fordította, mintha lenne ott valami érdekes. Lopva én is felpillantottam, nem-e a postaszállító baglyok haladnak el a fejünk felett, de végülis nem láttam az égen semmi érdekeset.
Amíg a válaszra vártam én is elgondolkodtam, hová tenném magam. A felsoroltak közül persze egyikbe sem, de az átlagosba sem. Az átlagos... az átlagos megbújik a háttérben, jól elvan magának, sosem csinál semmi rosszat vagy rendszegőt, és teljesíti a kötelességeit. Szerintem. Szóval ebben én semmiképp nem vagyok benne.

Aztán mikor a fiú ismét rámnézett, kizökkentett álmodozásomból, szinte éreztem jéghideg tekintetét a tarkómon. Felé fordultam, és érdeklődve vártam a frappáns választ, amilyet az előbb is kaptam.
Szóval szerinte nem az ő feladata eldönteni mi is, ki is...
Nos, nem volt olyan összeszedett felelet mint az előző, de hamarosan ismét megszólalt, immár velősebb mondanivalóval. Egyik szemöldököm akaratlanul is kérdőn felvontam, ahogy beszélt. Ha nem ő dönti el, hát akkor ki? Jóga-órába illő pozitúrájával egybekötve erre is megkaptam a választ - amivel megintcsak részben értettem egyet. Elgondolkodtam, mit is feleljek.
A fiú szerint - még mindig nem tudtam a nevét, tartottuk az inkognitót - az emberről nem a nagy többség alkot véleményt. Pontosabban az is, de az téves az esetek 99,9%-ában. Igen ez szerintemis így van, de akkor ki, ha nem is saját magunk?
"Egyénenként valamivel több az esély az értelmes megnyilvánulásra."

-Vagyis csak egy ember alkothat rólunk valós véleményt, aki igazán ismer bennünket.. vagy pedig bárki más? Csak egyesével-  Mondtam szinte magamnak, de tulajdonképpen neki is.  
-Na, jól belementünk a témába-  Mondtam megrázva a fejem, szinte hitetlenkedve. Idejövök a Roxmortsba hogy megnézzem a tájat és megtaláljam a belső harmóniát.. pff, micsoda duma, szóval hogy kicsit pihenjek és kiszellőztessem a fejem, erre idejön egy flegma de értelmes fiú, és együtt vitatjuk meg az emberek személyiségét. Na szép.
Rápillantottam, mit csinál éppen, aztán eszembe jutott amit az előbb mondtam. A szám szeglete aprócska mosolyra húzódott: "vagy pedig bárki más?"
Tudtam hogy ez nem reális, ha egy ember véleményt mond a másikról úgy hogy alig ismeri, de azért érdekes lett volna. Najó.. inkább mégsem lettem volna túl kíváncsi rá, mit mond rám a "képmutató hulladék" és a "kötöznivaló marha" után.
Aztán hirtelen egy másik zene ugrott be, végre kitörölve azt a hülye Smash Mouth számot a fejemből.. A nyári napsütés után novemberi eső. Tudom hogy ősrégi és talán vércikinek találná mindenki, de nekem akkor is tetszik.
Everybody needs some time...on their own
Don't you know you need some time...all alone

Hahh, még passzol is a témához. Gondolatban a dalszöveget fújtam, fejemet pedig akaratlanul is a ritmusra mozgattam, de csak igazán leheletnyit, szóval Sean csak akkor vehette észre ha igazán figyel. Biztosan látszott hogy nem őrültem meg csak egy dalt "éneklek", de aztán inkább gyorsan abbahagytam, mielőtt tényleg feltűnne neki.
Ártatlanul felé fordultam, arra várva mi a reakciója az előző kijelentésemre.

.-= Raelyn =-.


Nyugalom.
Pihenés.
Kár volt az elrontott, magányomban tervezett délutánomért, persze, ha más oldalról szemléljük a dolgokat, azért akadt némi öröm is az ürömben. Minthogy javarészt hozzá kellett szoknom az újabban társaságomat megtűrőkhöz, nem igazán ért váratlanul a beszélgetés. Az igazán meglepő csupán az volt, amit persze egy pillanatra sem lehetett látni rajtam, hogy az előttem, másik sziklán terpeszkedő csajjal egy igen képlékeny témába szaladtam bele. Mindenkinek megvannak a saját maga véleményei a körötte lévőkről, és bizton állítom, akadnak olyan szemléletek, amelyek nem sajátok, mástól származnak. Ezek a ferőzöttek, amikor nem önnön ismeretünket vetítjük másra, hanem egy teljesen elszigetelődött véleményt. Mivel többen is azt mondták, adott ember éppen ilyen, vagy olyan, azonnal hinni kell a pletykáknak. Nem szabad, mert egyetlen ember, aki lehetséges, éppen rossz kapcsolatban van a kielmzés alatt álló alannyal, nem ad reális képet. Tény, ha nincs viszonyítási alapod, hinni fogsz a barátodnak, elvégre adsz a szavára… nálam legalábbis így működik. Ezért nem dicsekedhet alig pár lelken kívül senki a kitüntető bizalmammal, rettenetesen meg kell szenvedni érte, nem adom könnyen. Eleddig egyetlen olyan embert ismertem, akinél azt mondtam volna, ha kell, elé állok egy főben járó átok ellenében is. Senki más, és akiben nincs bizalmam, annak a szavát is úgy tekintem, mint a nagy büdös semmit. Mintha nem is hallottam volna. A mostani fiatalok többsége könnyen osztogatja ezt a ritka kincset, és minden élőt a barátjának nevez… egészen addig, amíg az a bizonyos barát nem folytja bele egy hatalmas adag gőzölgő szarba, vagy szúrja hátba egy akkora késsel, amit látni sem látott még a világ. Szánalmasan gyorsan zajlik az egy-egy beszélgetésből legyünk barátok folyamat, undorító és visszataszító. A másik, amitől a gyomrom is képes kifordulni a helyéről, mind a fiúk, mind pedig a lányok sorai között értendő, amikor egyetlen beszélgetés elég ahhoz, hogy este már egymás nyáltól csorgó pofájában kössön ki a páros, rosszabb esetben az ágyában. Kurvák és hímkurvák… akadnak szépszerivel, és náluk nevetségesebbet még nem láttam a földkerekségen. Honnan a retkes picsából képes egy beszélgetés alapján…? Nem is érdekes ezen kattogni. Vannak az átlag emberek, akadnak a selejtek, utánuk szintben következik a legalja, aztán a pöcegödör, és valahol azalatt, több ezer méter mélységben vannak ők. Mellettük pedig helyet foglalhatnak az egyéjszakásokat gyűjtők.
A csaj.
Megszólalt.

Figyeltem, mit is mond, és milyen mimikával teszi azt, vagy éppen hanglejtéssel. Egy ilyen kényes témát felvonultató beszélgetés alkalmával ez a legkevesebb, szerény véleményem szerint. A kérdés elhangzását követően szinte azonnal hozzátette a gondolatát is. Az én meglátásom az volt, még nem mentünk bele a témába teljes mélységeiben, kissé összetettebb a dolog ahhoz, hogy pár szót követően ezt mondhassuk. Haloványan, éppen csak lehelletnyi ideig elmosolyodva szólaltam meg.
- Dehogy mentünk bele, csak a felszínt karcolgatjuk.
Az apró ajakgörbületet követően minden visszatért az eredeti kerékvágásba, unott arckifejezés, semmitmondó pillantás, és üres hangszín.
- Az, aki jól ismer minket sem biztos, hogy valós képet alkot. Gondolj bele, ahhoz, hogy jól ismerjen, hosszú időt kell melletted töltenie, aminek általában barátság a vége, persze, ha úgy alakul. Kevesebb negatív jellemzővel fog illetni, mint amennyi van valójában. Kevesen vannak, akik a barátság ellenére is képesek reálisan szemlélni a dolgokat veled kapcsolatban, és eképpen véleményt mondani rólad.
Aprót mozdultam, nehogy túlontúl hamar elzsibbadjak a sziklán, annyira azért nem volt kényelmes, mint amilyennek kinézett.
- Aki pedig nem ismer, csak felszínesen, hogyan mondjon rólad bármit is? Egyáltalán, milyen jogon teszi és formál véleményt?
Alig fejeztem be a monológomat, láttam, amint a csaj lassan és ütemesen rázni kezdte a fejét. Nem kellett túlzottan sokat gondolkodni, vajon miért is teszi. Több mint biztos, egy megragadt zene elemei maradtak a gondolatai között. Ezzel csak az volt a baj, hogy ezesetben kurvára nem arra figyelt, amit mondtam. Mi a fészkes fenének kérdezett vissza egyáltalán, ha leszarja a véleményemet? Persze, magamat most sem hazudtoltam meg, szinte ösztönösen érkezett a reakció a látottakra.
- Sokan mondanak rólam sokmindent, de azt még nem hallottam, hogy ennyire unalmas lennék.
Szépen felvezetett, nagyobb pofonnal felérő megnyilvánulás, azt hiszem ez kijárt azért, amit tett, vagy éppen nem tett.
- Mondták már rád, hogy hatalmas bunkó vagy?
Remélhetőleg vette a célzást, ha nem, akkor már most halottnak lehet nevezni a további kontaktust kettőnk között. Mi a fasznak figyeljek valakire, vagy beszéljek hozzá, ha a szavaim átmennek az üres fején, és a szabadban, méterekkel odébb elhalnak?

A hangja törte meg a csendet, a zene pedig egyenesen szertefoszlott.
A fiúra néztem, és figyeltem mit mond. Igen, van benne valami... De ahogy így belegondoltam, egy igazi barát megmondja a véleményét meg ha az negatív is, és persze a tanácsaival is ugyanígy tesz, nem? Már ha teljesen őszinte az a barát. Az igaz barátnak annak kell lennie. Jó meglátásai vannak ennek a srácnak elmehetne filozófusnak vagy psziciáternek. Ráadásul elmondása szerint még igazán bele sem mentünk a témába. Bár ezen a feltevésen nevetnem kellett volna - nem pont úgy nézett ki, mint egy megértő, kedves pszichológus. Észrevettem, hogy elmosolyodott. Ez az első alkalom.
Aztán rásandítottam: vajon miért hagyta abba? Biztos fel tűnt neki a kis álmodozásom?..
-Bocs, hangosan nem akartam. De figyeltem minden szavadra-
Feleltem, bár szó szerint biztosan nem tudtam volna visszaadni amit mondott.. mert ki az aki igen? És hát, nos.. nem szeretek mások előtt énekelni, még ha nem is olyan rossz a hangom. Sem hegedűlni.

A következő beszólása, nos, elég hirtelen és rosszul érintett. Egy pillanatra nagyon felrántottam magam, és kezdte elönteni a halvány, megszokott pír az arcomat, ami ellen nem tudtam mit tenni. Én igenis figyeltem, még ha nem is úgy tűnt!... Arról nem tehetek, hogy hajlamos vagyok elkalandozni.
Hamar lecsillapodtam: ahogy belegondoltam, végülis tényleg hihette úgy, hogy nem hallottam amit mondott, jogos.. De nem fogok behódolni és elnézést kérni az biztos, egy ilyen aranyos kis beszólás után. Ahhoz túl makacs vagyok, épp elég nagy dolog ha már magamban elismerem hogy részben igaza volt. Részben.

-Ennyire őszintén még sosem...-
Mondtam oda neki, aztán tüntetőleg elfordítottam a fejem a másik irányba. Jól megnéztem a tájat, vettem egy nagy levegőt, majd lassan kifújtam hogy elmúljon a pirosság. A mérgem hamar csillapodott, szerencsére már az arcom sem éreztem olyan melegnek, valószínűleg eltűnt a vörösség. Szerencsére.
Visszafordultam még hozzá, bár úgy hittem, biztosan nem fog rám figyelni csak úgy bosszúból, vagy hogy megleckéztessen. De azért elmondtam a magamát.
-Egyébként igazad van, de egy igaz barát őszinte, és elmondja a véleményét, még ha az negatív is.-
Mondtam el hangosan amit gondoltam, aztán egy pillanatra az ég felé fordítottam a fejem. Mostmár untam ezt a sima ülő pózt, úgyhogy a kezeim a hátam mögé nyújtóztattam, és úgy foglaltam tovább a sziklámat.

Mint a villámcsapás, úgy ütöttek a fejembe szikrát a saját szavaim. "Elmondja a véleményét, még ha negatív is" - ez biztosan feltűnt neki is, az előbbi beszólására gondolva. Megmondta mit gondol, még ha az nem is volt túl szép dolog. Nem nevettem el magam mert nagyon nem illett volna ide, de azért egy kisebb mosoly kiült az arcomra.
-... Pedig nem is vagyunk barátok-  Jegyeztem meg csak félig odafordítva a fejem, aztán ismét magam elé. Nem vártam el hogy válaszoljon vagy egyetértsen vagy valami, de ez akkor is olyan irónikus volt. Ezek szerint ez a fiú igaz barátja lehet másoknak - már ha van neki olyan, de ez végülis magányügy, nem akartam rákérdezni.
-Néha nem olyan könnyű ez... Mármint megmondani és főleg meghallgatni az őszinte szavakat- Rántottam meg a vállamat, kicsit még mindig bosszankodva a "bunkó" jelzőn. Nem is voltam az! - mondta a makacs énem. De nem is ismer annyira, hogy megjegyzést tegyen rólam!...

.-= Raelyn =-.


Bocsánat.
Cáfolat.
Mondhatom, igencsak érdekes egy picsával hozott össze a sors, nem elég, hogy nem figyelt rám, még be is vallotta nagy sebbell-lobbal. Hiszen, a „bocsánat, hangonsan nem akartam” mondatával azt sugallta, le voltál szarva arra a pár pillanatra, és igenis jobban érdekelt a kibaszott zene, mint a fecsegésed. Legalább mondaná a szemembe –igen, tudom, nem éppen bizalomgerjesztő a kéksége miatt, hozzásorolva a személyiségem, de azért álljon meg Dumbledore-, nem vagyok egy sértődékeny alkat, azzal a lendülettel fogtam volna be a lepcses pofámat, és fordulok száznyolvan fokot, hogy a hatalmas hátamat láthassa. Igaz, hogy érkezett egy aprócska „ne haragudj” is, noha rendesen becsomagolta a szavaival, melyek szerint figyelt rám. Lehetséges, de akkor is csak felületesen, nem pedig úgy, ahogyan azt a téma, és jómagam is megkívántam. Mindegy, régóta nem tartoztam azon emberek közé, akik minden apró szarságon kibuknak, aztán hetekig nyugtatót kell szedniük a panaszaikra. Mivel kinyilvánítottam a véleményemet a pillanattal kapcsolatban, lezártnak tekintettem a dolgot. Az pedig, hogy elfogadta, vagy nagyon haloványan, de egyetértett… hát, Merlinre, ez van, talán szorult bele némi értelem. Ez egy jó pont, már nem az állatkategória majom fokát képviseli, hanem átlépett az emberek közé. Vastaps.
Elfordult.
Elpirult.

Szerette volna, vagy sem, azért a másodpercekre kiülő pír elárulta, hogy mérges, és a szívére vette a hallottakat, de az ég szerelmére, mi a fészkes fenének kertelnék? Nem hiszem, hogy attól lesz valaki ember, mert össze-vissza nyal és ömleng. Valószínűsíthetem -és sajnos ebben bizony nyugodtan általánosíthatok, tekintve a diáktársakat, akik ráadásul hímek, noha biztosan akadnak nőneműek is, akik a lányokra gerjednek-, ha most itt ülnének a helyemen, azt sem tudnák, hogyan tekerjenek a kis vöröskének, hogy megszerezhessék. Olyan ez az egész kurva iskola, mintha egy kibaszott hatalmas társkeresőbe járnék. Az emberek addig nem nyugszanak, amíg nincs legalább egy nő mellettük… vagy éppen kan… mert ugyebár mindkét fél gusztustalanul szánalmas ezen a téren. Sebaj, vannak neves kivételek a tömegben, akik felül tudnak emelkedni a nemiszerv-vezérlésen, és nem azért álnnak le beszélgetni, mert meg akarják tudni, milyen is lehet a szex az érintettel… vagy éppen csak egy barmot szeretnének maguk mellé, akit pórázon lehet cibálni. Mindezt azért, hogy a társaiknak elmondhassák, nekem van barátnőm… ahha, az egy beszélgetés alkalmával összeszedett kurva biztosan annak számít. Mivel elfordult, jómagam lepattantam a szikláról, amin eleddig heverésztem, majd kinyújtózva fordultam a falu irányába. Kár volt, azonnal fintor ült ki az arcomra a látványa miatt. Megrázva a fejem fordultam a domboldal irányába, majd a széléhez érve leguggoltam, és úgy figyeltem a tájat, háttal Gyufácskának.

Szavak.
Gondolatok.
Noha az előbb még megsértődött a lelkem, úgy folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Természetesen nem figyeltem rá, csak hallgattam a szavakat, mert ugyebár, annyira nem fontos az egymásra való odafigyelés. Lehet ezt gyerekesnek nevezni, vagy bárminek, leszarom… nem erről szól… hanem arról, ha nem fontos, akkor én minek törjem magam? Mivel azonban még mindig nem képviselem a bunkó kategóriát, jóllehet, ezt csak én állítom magamról, mindenki más az ellenkezőjét mondja, azért válaszoltam.
- Igen, és a negatív véleménye után ő lesz az utolsó szemétláda, mert nem állt teljes vállszélességgel a barát mellé.
Megráztam a fejemet, ez is túlontúl evidens volt a látottak alapján. Annyit szemlélődtem már az iskolában, és soha nem találkoztam még olyannal, hogy valaki egy ilyenen ne sértődött volna meg. Szánalmas.
- A diákok többségének értelmi színvonala nem elegendő egy efféle kritika feldolgozásához. Öröm, hogy nem szarnak a szoba közepére. Tiszteletféleség a kivételeknek.
A talajra tekintve egy apró követ emeltem meg, majd vizsgálgatni kezdtem azt, mintha annyira érdekes lenne.
- Nem, nem vagyunk…
Hátrapillantottam a vállam felett, miközben felegyenesedtem, majd a messzeségbe révedve elhajítottam a kezemben lévő kavicsot.
- … de pont kifogtál egy olyan embert, aki mindig kimondja azt, ami a szívén. Nem nyerő taktika, de ilyen vagyok!
Azt már nem tettem hozzá, hogy emiatt tartanak az emberek egy baromnak, utolsó szemétnek, akit legszívesebben megköveznének, vagy bevágnák egy főben járó átok elé.
Figyeltem.
A követ.

Mostmár rá mertem nézni, ahogy elmúlt a pirosságom.
De ő nem: leszállt a szikláról, és a domboldal szélére guggolt. Úgy vettem észre, hogy nem akar többet hozzám szólni, bizonyára a kis zenei blackout-om betette nála a kaput. Pedig tényleg nem direkt volt, de úgy döntöttem hogy nem eszem magam tovább miatta. Ha ennyin megsértődik.. Hát Istenem.
Azért legbelül volt bennem egy kis "Kár" érzés. Fura fiú annyi szent, de legalább (legalább?) őszinte, kimondja amit gondol. Ez bizonyos mértékig pozitívum, de azon felül már inkább a tapló szó alá soroljuk az ilyen embereket. Pontosan nem tudtam, hol is van az a képzeletbeli határ a kettő között, ahogyan azt sem, ez a srác melyiket képviseli. Egyelőre.

Az égre pillantottam: halvány, szürkés színt öltött, apró bárányfelhők lepték el, mintha egy kissé be lett volna borulva. Egy enyhe, de annál hidegebb szellő járt táncot körülöttem, mire még fentebb húztam dzseki cipzárját. Dejó hogy hoztam, talán még esni is fog. Összébb húztam magam a sziklán, a karommal átfogtam a térdemet, mintha úgy kevésbe lenne hűvös. Perpillanat nagyon is örültem, hogy nem mentem még fentebb a hegyen, már itt is épp elég kellemes a klíma.

Mégis válaszolt. Némi ellentmondást éreztem a hallottakban.
Szerintem - attól még hogy valaki véleményt nyilvánít, nem árulja el a barátját. Tanácsot ad, de ugyanakkor mellette áll, hiszen elmondta amit gondol.
Aztán a következő szavait - úgy értette vagy sem - először magamra vettem. Mivel háttal volt, vágtam egy furcsa, értetlen meglepett vigyort: most mi van? Szóval jó dolog, hogy én nem "szartam a szoba közepére" a bunkó megjegyzése hallatán? Hát még szép, hogy nem.  
"Tiszteletféleség a kivételeknek" - ja, hogy nem csak rám gondolt, hanem úgy alapból mindenkire, aki nem veszi szívére a dolgokat... Oké, rendben.
Felállt, és a válla fölött rám nézett, aztán elhajította a kavicsát. Helyeselt. Nem tudtam erre mit mondani - mit is mondhattam volna? - álltam a tekintetét.

-Nem rossz dolog az, csak a legtöbb embernek jobban tetszik a cenzúrázott változat-
Feleltem végül arra a megjegyezésére, hogy pont kifogtam őt, aki egyáltalán nem fél kimondani a véleményét. Aztán eszembe jutott valami.
-Mondd-  Fúrtam hátába a tekintetem, majd megvártam hogy felém forduljon, és csak azután folytattam.
 -Történt már veled olyan, hogy például... Egy tanárral jártál így?-
Kérdeztem, bár szinte biztos voltam benne, hogy a tanároknak is ugyanúgy beszólogat, mint bárki másnak. Egy kis irígység fogott el, amiért ő ilyen bátor - én sem vagyok az a félős fajta, de ugyanakkor próbálok kedves lenni, és nem feltétlenül mindig a 100%os igazat mondanom. Nem azt mondom hogy hazudok, utálom a hazug embereket, de nem is mondom mindenki szemébe hogy "Te hatalmas bunkó." Inkább megtartom magamnak. Ha egyszer megmondanám a magamét egy tanárnak, húhha. Azért kíváncsi lettem volna, melyik az a kiemelkedő eset, amit meg fog említeni, érdeklődve fészkelődtem a helyemen. Talán pont Piton professzorral kapcsolatos? Vagy netán McGalagony..

Várjunk csak, még a nevét sem tudom. Sem azt hogy melyik házba jár - még szerencse hogy nem említettem meg senkit.
Hollóthát, Hugrabug kizárt. Griffendél, talán...
Tuti hogy Mardekáros.

.-= Raelyn =-.


A kő hosszasan repült az ég felé, majd lassan, de biztosan ereszkedőpályára állva készült a landoláshoz. A messzeségben lévő fák lombkoronájának sűrűjében veszítettem szem elől, és bizony konstatálnom kellett, hogy hoztam a formámat. Jó erőben vagyok. Lehett önhittnek nevezni, önimádónak, meg mindenféle szarnak, de a tények akkor is tények fognak maradni. Persze erre nem csak én tekintettem úgy, hogy kötelező, Cedrah már-már kínos figyelmet fordított mind a mentális, mind pedig a fizikális edzésemre, nehogy egy pillanatra is ellankadjak. Nem szóltam érte, mert végtére is igaza volt, ebben a világban az ember egyszer nem figyel oda, és máris hatan tapostak át rajta. Mindenki csak magával van elfoglalva, a saját kis jólétével, és nevetségesnek mondható problémáival. Egy pillanatra halovány mosoly jelent meg az ajkaimon, de ahogyan érkezett fagyott is alább. Minthogy túlontúl sok szemlélnivaló nem akadt már, és a társalgás is eljutott arra a szintre, ahol a két fél nem igazán figyel egymásra, úgy döntöttem visszasétálok a faluba, beülök meginni egy jó pofa mézsört, esetleg egy kis édes bort a jobb fajtából, aztán irány a könyvesbolt. Akkor azonban ismét felcsendült a hang mögöttem, Vöröske úgy folytatta a diskurzust, mintha mi sem történt volna pillanatokkal ezelőtt.

Megfordultam.
Figyeltem.
A kérdés első szakaszát követően a hangja egy pillanatra elcsuklott, vagy legalábbis befejezte, átgondolva a második szakaszt. Mintha az nem lett volna éppen helyénvaló, vagy olyan területre irányult volna, amire nem biztos, hogy érkezik válasz az itányomból. Az igazat megvallva nem számoltam az általa felhozott lehetőséggel, de úgy voltam vele, nem fogom részletesen kifejteni, kivel és hogyan is beszéltem. Ez nem egy olyan dolog, ami feltétlenül szót érdemelne, hiszen az adott tanár, avagy tanárok is éppen olyan halandó semmirekellők, mint a diákok, mint bárki más ezen a koszos bolygón.
- A tanárok is…
Egy pillanatra elcsendesedtem, hiszen az ember-jelzővel nem lehet csak úgy dobálózni, ki kell érdemelni.
- … ugyanolyanok, mint a diákok, mint bárki más a világon. Semmivel sem többek, vagy éppen kevesebbek ilyen tekintetben.
Természetesen az „ilyen tekintetben” dukált, hiszen minden egyes emberszabásúnak vannak különlegességei, ahogyan az állatoknak is, valami, amiben esetlegesen több lehet a társainál. De abból a szempontból, hogy meg merem-e mondani nekik a véleményem? Egy kutyák, egytől egyig… senki sem kivétel az igazság alól, még akkor sem, ha az szeretne lenni. Ez a dolog nem kiváltság kérdése, egyszer mindenkinek szembesülnie kell az igazsággal, és úgy gondolom jobb előbb, mint soha. Minél tovább húzza valaki, annál hatalmasabb lesz a pofon, annál nehezebben tudja majd elviselni.  Nem vettem le róla a szemem, most nem, úgy indultam meg az irányába. Biztos voltam benne, hogy kattogni fog az agya, mi a picsát akarok, van ez így.
- Visszatérve a cenzúrára… az nem más, mint a hazugásg egy elfogadhatóbb köntösbe bújtatott szinonímája.
Odaérve elé megtorpantam, majd előre hajolva, kezeimmel megtámaszkodtam a sziklán, úgy fúrtam magam a felhúzott térde irányába, ezzel együtt az arcába. Foglalkoztatott a kérdés, és kellő nyomatékot kellett neki adni. Ez a mozdulatsor biztosan elegendő volt hozzá.
- Miért jó hazugságban élni? Egyszerűbb? Elviselhetőbb tőle az élet?
A kérdéseket követően csendben figyeltem, egyrészt a reakcióját a privát szférájának megsértése miatt, másrészt a választ, hiszen foglalkoztatott, miért jó az embereknek, ha örök hazugságban élik le az életüket.
- Hidd el, tény, hogy az igazság kurva fájdalmas, de attól még igazság marad, bármennyire is szeretné az ember az ellenkezőjét.
Vártam.
Figyeltem.

Szembe fordult velem.
Először azt hittem az arckifejezése alapján, hogy hozzávág a fejemhez valami olyasmit hogy semmi közöm hozzá, de ezzel ellentétben válaszolt. Talán ő úgy általánosságban használja ezt a közömbös tekintetet, mint egy pajzsként, eltakarva ezzel igazi érzelmeit és gondolatait.
Persze nem egészen a kérdésemre felelt, mert semmilyen konkrét történettel nem szolgált; inkább megmondta kerekperec, hogy nála ez az egész olyan természetes, mint hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik. És nem tesz különbséget diák és tanár között. Kíváncsi lettem volna, egy-egy felnőtt hogyan reagált a fiú szavaira. Bizonyára először csak elkerekedett szemekkel bámultak rá és tátogtak mint a hal, utána pedig büntetőmunkára ítélték, az a legegyszerűbb.
Aztán megindult felém. Hirtelen nem is tudtam miért, talán dühös rám amiért felhoztam a témát, vagy csak vissza akar menni a sziklára ahol az előbb is ült?
Amikor nem kanyarodott le a sajátja felé, már tudtam hogy felém tart. Közben még mondott valamit a cenzúrás megjegyzésemre is, de egyelőre jobban foglalkozott hogy mi történhetett?..

Megtorpant előttem. Mikor már a sziklám előtt állt, két kezemet fentebb csúsztattam egészen a térdemig, így egy kicsit hátrébb tudtam hajolni, és mivel én ültem, felfelé kellett néznem rá. Eddig tisztes távolságból társalogtunk egymással, most pedig szó szerint a képembe mászott.. Meglepő volt, és eléggé zavaró. Aztán kezeit a sziklára tette, és még közelebb hajolt - mostmár tényleg összezavarodtam.
Kérdezett, többet is. Furcsa kérdések voltak, úgy hangzott mintha ő nem tudná a választ, mintha tőlem, egy egyszerű halandótól kérdezné meg, miért is hazudnak az emberek. Az emberek, és nem ő.
Jól meggondoltam mit is feleljek, végül azt mondtam:
-Az emberek a kellemes hazugságot választják a rideg igazság helyett. A könnyebb utat-  Szándékosan többesszám harmadik személyben mondtam, reméltem hogy nem is azt várja, a saját nevemben beszéljek. Én nem élek hazugságban.

Egy pillanatra eszembe jutott az apám. Mielőtt elment, mindhárman lelkesen bíztattuk, hogy sikerülni fog a mérkőzés. Nem mentünk szurkolni neki, mert még elég kicsi voltam, ráadásul a bátyám pont megbetegedett. Nyertek. Lehet, hogy ha nyer és ottmarad ünnepelni és nem siet haza hozzánk, minden máshogy alakult volna?
De nem, elfogadtam az igazságot, hogy nincs többé.  

"Hidd el" - próbál engem meggyőzni az igazságáról? Nincs rá szükség.
-Elhiszem. Tudom-  Feleltem, közben álltam jégszínkék tekintetét - folyamatosan rajtam tartotta, szinte kényszerítve hogy rá figyeljek, talán tartva az előbbi elkalandozásom miatt. A kék és zöld szempár egymásba fúródott, és nem eresztették egymást. Feszült volt a légkör - érdekelt, mit fog szólni ahhoz amit mondtam.
Én csak azt feleltem, amit gondolok, a kérdésére a választ. Az még nem jelenti azt, hogy az a válasz rám is vonatkozik.

Chris hökkenten bámul Barbira, amikor az hirtelen feltámad tetszhalottságából. Valahol megérti azt a különösen keserű tekintetet, mert persze nagyon is látja ő a leányzó szemében, hogy valami nem stimmel; azonban képtelen felfogni miért kell a problémákat leplezni. Abból mindig csak nagyobb baj van, mintha kimondanák nyíltan, netalántán megbeszélnék azokat.
- De Barbi… - hörren elhalón a tovaillanó griffendéles után a lány szövegét hallva.
Hatalmasra kerekedett szemekkel, szinte a sziklára kövülve nézi a magát betolakodónak vélő hölgyemény lábának hűlő nyomait, melyek a bokrok közé vezetnek. Időbe telik, mire annyira észbe kap, hogy felidézze: Barbi valószínűleg nem fog egyedül visszatalálni a roxmortsi útra, hiszen a hegyoldal pokolian nagy, s ő különben sem ismeri az utat, hiszen maga mondta.
- Barbi – csatlakozik kétségbeesetten Sabrina kiabálásához és a bozótba csörtet. – Barbi, hová a bánatba mész? Hallod?! Gyere vissza, a fenébe is, ne csináld már…!
A szavak azonban hatástalanok, a lábnyomok pedig alig néhány lépés után eltűnnek egy sziklás részen. A srác csüggedten, lehajtott fejjel lépdel vissza a lányhoz, aki szinte mágnesként húzza magához. Tanácstalansága jelzéseképpen széttárt karokkal vonogatja vállát, nem akarja kimondani, hogy fogalma sincs hová lett féleszű barátnőjük.
Sabrina kérdése sem segített igazándiból a kínos helyzeten, így aztán Christian megest zavarba jön, továbbá csupán a változatosság kedvéért el is pirul.
- Nem tudom – vigyorodik el, agyában pedig immáron különféle ötletek sorjáznak, azonban egyiknek sincs köze Barbihoz.
A srác Sabrina elé sétál, majd magához húzza a leányzót, átöleli és megcsókolja. Egészen kifulladásig húzza a csókot, azonban amikor már elemésztően kevésnek érzi a tüdejében lévő oxigén szintjét, egyszerűen felkapja választottját és a kaján nevetéstől enyhén imbolyogva indul meg vele, mégis biztonságosan tartja a lányt.
- Habár, ha jobban belegondolok, remek ötletem támadt – közli széles vigyorral, mialatt a víziszonyos állatkákat maguk mögött hagyva átlépi a patak medrét, majd nemes egyszerűséggel a közeli katlanhoz egyensúlyozik a víztől és mindenféle algáktól csúszós köveken.
Az utolsó lépésnél akarata ellenére megbillen, így a kitervelt mód helyett viharosan beleborulnak az alig három méter mély katlan kéktiszta vizébe. A fiú hamar felúszik a felszínre, azután betájolja magát és Sabrináért indul. Hatalmas karcsapásokkal szeli a vizet. Amikor odaér a lányhoz, gonoszkodón belecsíp, s a felszín alá merülve, játékosan lehúzza néhány pillanatra; persze csak akkor, ha nem kell kimenteni a vízből a lánykát.
- Nézd! – mutat kacagva a part felé végül, amikor a felszínre robban.
Ott ugyanis a macskakölyök áll, valamint a cicállat által nehézkesen idevonszolt golymók. Előbbi idegtupírozó nyávogással adja gazdája tudtára aggodalmát és féltékenységét egyszerre a számára mélységes mély víz és a két fiatal viháncolása láttán.
- Még a végén megérjük, hogy bébicsőszt küld ránk az éhenkórász girhencs. Nem is tudom ki fogadott örökbe kit az imént a parton. Meglásd, ha felviszem a szobámba, megkínál a ládámban tárolt cincogó cukoregeres édességből a drága.

A fiú ugyanúgy meglepődött Barbi távozásán. Ő is értetlenül kiabált utána, de mintha a hanghullámok el sem indultak volna, így a lányig sem értek el. Most vagy direkt nem hallotta meg, vagy csak véletlenül nem figyelt. Chris becsatlakozva hozzám, kiabált a lány után ismét, de ez sem váltotta ki azt a hatást amit mindketten reméltünk. Valószínűleg a srácnak is eszébe jutott, hogy Barbara azt sem tudja, hogy merre kell menni Roxmortsba, mivel rögtön utána indult a bozótba, miközben én leültem a lány előző, de már hűlt helyére. Christian hamar visszatért és vállvetve közölte, hogy ő sem tudja, hogy most mi legyen. De ekkor már elvigyorodott, és valószínűleg nem az elveszett társunkon járt az esze. Odahúzott magához és megcsókolt. Mindkettőnk levegője már a teljes kifogyásnál tartott, mikor elszakadtunk egymástól, és az ölébe kapott. Azt előzőleg már mondta, hogy vannak tervei a következőket illetően, de fogalmam sem volt arról, hogy milyen ötletei vannak.
- Hova viszel?- kérdeztem mosolyogva, de közben erősen kapaszkodva a fiú nyakába, mert eközben ő már a patak csúszós kövein mászkált velem a karjában. Az állatkákat magunk mögött hagyva, vitt a katlan felé. Már kezdtem megnyugodni, hogy ép bőrrel megússzuk ezt az egészet, mikor Chris megcsúszott. Kilengés. Egy halk sikkantás a részemről, és már is a vízben landoltunk. Egy pillanatra elmerültem, de azután gyorsan felúsztam a felszínre. Körbepillantottam, s megláttam „lovagomat”, aki nagy karcsapások közepette felém közeledett. Elnevettem magamat a helyzeten, hiszen az imént még talpig száraz voltam, és most tessék ismét csupa víz vagyok. A hajamtól, egészen a talpamig. Ha tudtam volna, hogy úszni jövök akkor talán nem is jöttem volna szoknyában. A srác egy kicsit belém csípett, majd lehúzott a víz alá. Az utolsó pillanatban vettem levegőt, majd engedtem a húzásnak. Mikor feljöttünk a felszínre Chris a macskáról beszélt, aki már a parton ácsorogva állt, magával vonszolva az én golymókomat. Egy nyávogással fejezte ki nem tetszését, hogy ő nem akar a vízbe jönni, de ez a macska ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekelt.
- Ne aggódj! Nálam Austin etet engem, és ő kínál meg mindig az édességeimből.- mondtam nevetve Chrishez fordulva, majd a srác kék íriszeibe mélyedtem. Hirtelen a nyakába ugrottam- már amennyire a vízben lehetséges- és megcsókoltam, ezzel lenyomva mindkettőnket a víz alá. Mikor már úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni elengedtem Christiant és a felszínre úsztam, majd miután felértem elnevettem magamat ismét.  Barbi már teljesen kiment a fejemből ebben a nagy „játszadozás” közben. Ekkor megfordultam, s elfogott egy érzés, hogy gonoszkodjak egy kicsit a macskával.
- Szerintem le kéne fürdened egy kicsit Fáraó!- mondtam gonoszkás mosollyal az arcomon és egy kisebb adag vizet locsoltam a cicusra- Ugye nem baj?- Fordultam a fiú felé.

A lány, halk sikolya ellenére meglepően biztonságosan úszik, amit Christian megnyugodva konstatál. Nincs szükség a segítségére, sőt úgy fest, bátran gonoszkodhat és szórakozhat is, nem lesz probléma abból, ha esetleg néhány másodpercig a víz alá kényszerülnek.
Az éjkék ing a víz hatására immáron csaknem feketének hatva tapad a fiú széles vállára, mellkasára, izomszelvényes hasára, s az elnehezült nadrághoz hasonlóan igyekszik lehúzni tulajdonosát a felszín alá. Chris rövidke ideig ellenáll a kísértésnek, azonban amíg Sabrina beszél hozzá, bíbelődve kigombolja felsőjét, végül pedig a partra hajítja, egyenesen a döbbenetében nyávogni is elfelejtő Fáraó fejére.
Az újabb csók... felejthetetlen. A fiú képtelen hozzászokni a letaglózó hatáshoz, mellyel minden egyes apró érintés megajándékozza. Amikor barátnője a vízfelszínre evickél, ő inkább a mélyben marad még vagy fél percig, nyitott szemmel bámulván a katlan vizének tisztaságát és persze - kissé talán illetlen módon - a leányzó klasszul áramvonalas lábait. Érdekes módon fel sem merül benne olyasmi, hogy egyszerűen lefektesse Sabrinát, ahhoz valamiért túlzottan sokat jelent neki ez az egész, holott ez még csak a második találkozásuk. Habár Chris mindig is ahhoz a típushoz tartozott, aki nem csábít, azonban nincs fából, s nem áll ellen a csábításnak; leszámítva persze a Rico és általa lefektetett alapszabályok általi kivételes eseteket.
Végezetül veszettül dobogó szívvel, lassan homályosuló tudattal startol felfelé, majd a felszínre robbanva hatalmas hördülésekkel szívja magába az éltető oxigént. Amikor már kellőképpen teletankolja tüdejét, ártatlanul jegyzi meg:
- És ezt éppen te mondod neki? Aki húsz percig nem húztad szárazon - nevet fel, miközben álnokul Sabrina mellé evez. - Na de majd most megtudod milyen az igazi fürdetés!
A kiáltással egyidőben elkapja a lány derekát, lábát a kövekhez feszítve elrúgja magát a katlan falától, ígyként mentve a szemmel láthatóan víziszonyos macskakölyköt a kínzatástól. Vizet fröcskölve távolodik a talán tiltakozó hölgyeményt magával vonszolva Fáraótól. Amikor a srác szerint már kellőképpen messze vannak a parttól, megforgatja a lányt, hogy jól elszédüljön. Alig egypercnyi pörgetés után elkapja és megpuszilja a nyakát, majd félig-meddig komolyan jegyzi meg:
- Látod, Sab, mi mindig a vízben kötünk ki. De én nem bánom, imádlak vizesen.
Azután az imént hallotakon elgondolkozva, szemert féltékeny hangon, alig-alig számonkérő szigorral néz a lányka szemébe:
- Csak azt áruld el, hogy ki az az Austin. Mert tudod, valahogy nem kedvelem a mellékutcát és az édeshármast...

Mikor körbenéztem, hogy most hol vagyunk, már, mint arra rájöttem, hogy éppen a vízben úszkálok, de hogy mégis merre fele van az a víz, észre vettem, hogy Chrissen már nincs rajta a felső. Az már szegény Fáraón pihent, akire rádobta. Gondolom, azért vette le, mert nagyon húzta lefelé a vízben, úgy ahogyan engem is az én ruháim, de azokat inkább mégsem akartam levenni. Kicsit meglepődtem, mikor először megláttam, hiszen az előbb még ingben volt, de hamar megszoktam kicsit sem ronda csupasz felső testét.
A csók után feljőve a víz alól Christian még lenn maradt legalább fél percig. Már kezdtem megijedni, hogy elszívtam tőle az összes oxigénjét és, hogy megfulladt, de amikor már épp le akartam volna merülni, hogy megnézzem, hogy hol van, feljött ő is. Megnyugodtam, hogy nem fullasztottam meg szegényt, s a kis macska felé fordultam. Kicsit lefröcsköltem, s ismét a srác szemeibe néztem. Megfogott engem, elrugaszkodott a parttól, s kicsit beljebb úszott velem. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy azt csináljon velem amit akar. Végül, körübelül a katlan közepénél megálltunk, s megpörgetett. Igaz, hogy elszédültem, de nem nyafogtam miatta, mert minek. Mikor megállított még szédölögtem egy sort, majd azt mondta, hogy ezek szerint mi mindig vizesek leszünk, és hogy és imád vizesen. Elpirultam, és megpuszilta a nyakamat. Kicsit beleremegtem mivel nagyon csiklandós.
Ki is az az Austin? Egy gonosz kis fény csillant meg a szememben, majd kissé ártatlan arccal, kissé zavarban lévő arckifejezéssel belekezdtem mondanivalómba.
- Hát..őő.. ő velem lakik, olyan két-három éve, és nagyon szeretem. Nem tudnék tőle megválni. Esténként oda szokott bújni hozzám és én addig cirógatom, amíg el nem alszik. Ugye nem baj, hogy nem csak te vagy nekem?- kérdeztem ártatlan képpel, közben a kezemet tördelve arra vártam, hogy elképedjen Chris és ismét beszélni kezdtem.- Ja és azt nem említettem, hogy lány… és egy macska.- elmosolyodtam és megcsókoltam, hogy ne haragudjon a gonoszkodásért. Lehet, hogy tényleg gonosz voltam az imént egy kicsit, de ezt azért el lehet viselni egy párkapcsolatban. Vagy ha ő nem bírja ki akkor sajnálom, mert én ilyen vagyok. De nem hiszem, hogy haragudott volna ez miatt.
- És nálad is van harmadik személy?- kérdeztem ismét mosolyogva, miután elszakadtam az ajkaitól.

Míg a leányzó hallgat, Chris elé úszik. Egyszerűen látni akarja a tekintetét, az arcát a válasz során, ugyanis ebből legalább nagyjából ki lehet szúrni, ha valaki hazudik avagy hazudni próbál. Az alig néhány másodpercnyi evickélés miatt lekési az apró villanást Sabrina szemében, bár talán jobban is jár így, mert abból bizony nem sok jóra következtetett volna, s ő inkább elmenekülne innen, minthogy egy ilyen előjel után végighallgassa a röpke monológot.
Maradása ellenére a válasz nem boldogítja túlságosan, kezei lassan lecsúsznak a lány derekáról, az ártatlan nézés láttán pedig szép lassan felforr az agyvize. Belesápad a gondolatba, hogy ez a kis fruska csupáncsak játszadozni akart vele. Hát persze, nyilván imponált neki, hogy egy nála fiatalabb srácnak, egy "kisfiúnak" tetszik és aztán majd felvág a barátnői előtt az ő bepalizásával.
Remek.
Christian néhány óvatos, lassú mozdulattal hátrább evickél. Nem akar kirobbanni, olyan szép volt ez a délután és mégis... alig néhány mondattal piszkosul el lehetett rontani. A fiú magában elhatározza, hogy most aztán betelt a pohár, szó nélkül itthagyja Sabrinát, akármennyire is szenvedni fog a lány hiányától. Legfeljebb bemegy a Három Seprűbe egy vajsörre vagy keres valami eldugottabb helyet, ahol bekaphat egy lángnyelv whiskey-t. Soha nem ivott, ám egyszer minden el kell kezdeni, s úgy fest, éppen a barátnő hatására szakít antialkoholista szokásaival az ötödéves hugrabugos.
A következő mondat még nagyobb sebet üt a part felé tempózó fiún. Magában ironikusan gondolja: "nicsak, sikerült kifognom egy leszbikust, de az is lehet, hogy még határozatlan, mert végülis immár egy fiúval is próbálkozott", csakhogy ettől a gondolattól tovább keseredik a szája íze.
Chris nem bírja tovább. Visszafelé indul a lányhoz, hiszen az imént eldöntötte, hogy nem hagyja futni Sabrinát, igenis jól beolvas neki, mielőtt lelépne, megtorolja csúnyácska játszadozási szokásait, hátha nem szórakozik több fiúval a bige, hanem megmarad a barátnőcskéje mellett. Szóra nyitná a száját, amikor elhangzik az a bizonyos utolsó mondat. A fiú csaknem elsüllyed szégyenében és a féltékeny düh miatt, ami az előbb áthullámzott rajta, miközben tétován becsukja a száját.
Nem tudja mit is mondjon az ő szemszögéből meglehetősen gonosz tréfára, csakhogy a lány pontosan tudja mit szeretne, így Chris arra kapja fel a fejét, hogy Sabrina megcsókolja. A fiú visszacsókol, felhagy az evezéssel, egyidejűleg átkarolja és szorosan magához szorítja a leányzót, akit alig fél perce majdnem ellökött magától a saját hülyesége miatt. Végtelen hosszúságúnak érzi azt a néhány pillanatot, amit a víz alatt töltenek. Amikor levegőfogytán felrúgja magát a felszínre, végre elengedi a lányka derekát, s a hátán lebegve, karjati a feje alá kulcsolva szólal meg.
- Hát... sokmindent nem tudsz még rólam. Többek között itt van a pedofíliám, ugyanis nálam mindössze három esztendős az a bizonyos harmadik. Bónuszként hímnemű egyed, Alec a neve. Egyébként a szóban forgó egy erdei fülesbagoly - vigyorodik el Chris a végszóra.

Chris miközben én egy kis szünetet tartottam a válaszadás előtt elém úszott, gondolom, hogy jobban lásson engem. Reméltem, hogy a felcsillanást a szememben nem vette észre, és ahogyan ez a későbbiekben kiderült, úgy lett ahogyan én akartam. Belekezdtem mondani valómba, s éreztem, ahogyan a srác keze lassan lecsúszik a derekamon, s végül már nem is fog engem. Láttam szemében azt a meglepődöttséget, mely akkor jött elő, amikor közöltem vele azt a bizonyos harmadik személyt. Láttam benne, hogy most csalódott bennem, és hogy azt hiszi nekem nem is kell. De ennek ellenére folytattam. A srác lassan hátrább úszott, minél távolabb tőlem, akkor már biztosan azt hitte, hogy csak játszadozom vele. Hogy én eddig csak az ujjaim között, mint egy bábot mozgattam, s csak arra használtam, hogy belém szeressen, majd egy hirtelen cselekedettemmel el is lökjem magamtól. De így is folytattam. Chris lassan egyre jobban hátrált tőlem, de egy hirtelen októl vezérelve visszajött. Nem tudtam, hogy miért teszi, de nem is bántam, mert így legalább végig tudott hallgatni, és rájöhetett, hogy nem egy leszbikus, ribivel áll szemben. Már szólásra nyitotta volna a száját, hogy közbe vágjon, és jól a fejemhez vághasson valamit, de ekkor meghallotta a macska szót. Megakadt. Tehetetlenül becsukta a száját, és a gonoszkodástól egy pillanatra meg sem bírt szólalni. Megcsókoltam, hogy felenyhüljön és ismét a víz alá merültünk. Christian szorosan magához ölelt, és én viszonoztam az ölelését, de mikor már levegőtől kimerülve a felszínre úszott és elengedett én is elengedtem. Felmentem a felszínre és figyelmesen követtem a tekintetemmel a srácot, miközben a hátára felfekszik és kezeit a tarkója alá rakva magyaráz. A pedofilián elnevettem magamat, miközben megtudtam, hogy a nála lévő személy egy bagoly, aki fiú.
- Akkor már négyen vagyunk.- mondom gonoszkásan vigyorogva, előidézve iménti rossz énemet. Lassan a part felé evickélek, mivel eszembe jutott, hogy minket meg mindjárt itt hagynak Roxmortsban.
- Szerintem lassan indulnunk kéne, mert a végén még itt felejtenek minket.- mondom, s már a parton ülök, arra várva, hogy Christian reagáljon valamit. Igaz nem sok kedvem volt innen elmozdulni, hiszen olyan jó volt ez a délután a sráccal, de sajnos menni kell. Nagy sajnálatomra a pálcám nem volt itt, hogy megszárítsam magamat, de majd túlélem a vissza felé utat, majd valahogy.

- Hatan - helyesbít mosolyogva Chris a lány szavai hallatán. - Elvégre épp az imént bővültünk ki mindketten egy-egy plusz oldalkocsival, névszerint Momora és Fáraóra gondolok.
Tényleg, az valahogy eszébe sem jutott, hogy már ilyen későre jár. Annyira rövidnek tűnt az egész délután, amit Sabrinával és Barbival töltött itt a hegyoldalban; akárha versenyt akart volna futni az idő önmagával, csak hogy nekik ne lehessen jó, hogy minél kevesebbet lehessenek együtt.
A fiú mégis boldog, akármilyen nyálasan hangzik is ez egy hímnemű emberfélét illetően, pláne ha egy másik pasasnak elmondaná a gondolatait, az nyilván rögvest szélütést kapna a hallottaktól. Éppen emiatt dönt úgy Chris miközben kifelé evickélnek a katlanból, hogy nem fogja sem széles, sem más egyéb körökben terjeszteni randevújuk hírét. A haverok legtöbbje úgyis megszólná azért, hogy nem döntötte hanyatt az első randin a bigét, ő azonban nem akar hazudni nekik semmi ilyesmit, sem pedig leégetni nem akarja magát a többiek előtt. Különben sincs senkinek semmi köze az ő magánéletéhez.
- Lehet tényleg indulnunk kéne. De most elárulok neked egy hatalmas titkot: azt sem bánnám, ha kicsapnának a Roxfortból, mert kint töltenénk például a tóparton az éjszakát veled, kettesben - néz fel a vízből a lány térdeire könyökölve, persze csak óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki ha esetleg túlzottan ránehézkedne.
Ezután végre megmozdul, közvetlenül Sabrina mellett kiemelkedik a vízből, majd immáron a parton állva magára kapja a csuromvíz inget. Nem bíbelődik a ruhadarab begombolásával, úgy véli elég lesz a Roxfort kapui előtt szenvednie ilyesmivel, elvégre viszonylag jó idő van - hála a tanévvége közeledtének -, nem fog megfázni így sem. Azonban az sem érdekelné különösebben ha netán mégis megfázna, legalább többet lehetne szerelmével, hiszen a leányzó biztosan sűrűn meglátogatná a gyengélkedőn.
Gyengéd mozdulattal a vállára emeli a víz érzékeltén határozott undorhangokat hallató újdonat macskáját, Momot pedig udvariasan átnyújtja Sabrinának, hogy ne a lánynak kelljen lehajolnia a parányi állatkáért. Eközben persze minden apró alkalmat megragad, hogy valamilyen ürüggyel vagy akár anélkül is, de barátnőjéhez érhessen időnként. A mozdulatok önkéntelenek, s az összetartozás sugárzik belőlük valamiképpen. Christian időnként bele-belepirul egy-egy érintésbe, mivel azok mindegyike tucatnyi elektrosokkal ér fel és ő mégis lesi ezeket az alkalmakat, amikor újra végigfuthat rajta az a kellemes, meleg borzongás.
- Erre menjünk - szólal meg végül egy ösvényre mutatva.
És hogy a hölgyemény is biztonságosan lépegethessen mellette, átkarolja a derekát, úgy irányítva lépteiket sokéves avarrétegen át a roxmortsi útra vezető ösvényen abban a jóleső tudatban, hogy végre valahára megtalálta azt, akit mindig keresett. A szerelmet.

.-= Raelyn =-.


A kezei.
Hátrált.
Tipikus emberi jellemző, ha valakinek belemásznak a privát szférájába, és tart valamilyen szinten a „támadótól”, akkor bizony ösztönös reakcióként megpróbálja növelni a távolságot. Különösebben nem érdekelt a dolog, hogy hátrahőkölt, és a keze ölelésével a térdei körül tartotta magát, elvégre az a testtartás neki kényelmetlen, nem nekem. Persze a jó oldalát nézve az ő szemszögéből, ezzel ráment a hasizmára… a nőknél pedig a „túl kövér vagyok” szindróma általános, legalább most fogyózik… nem, mintha kellene neki, de mindegy ugyebár, mert soha nincsenek megelégedve a testükkel. Csendesen figyeltem, egy pillanatra sem néztem félre, még akkor sem tettem volna, ha valaki az ösvényen érkezve meglát minket, és megfenyeget, hogy védje a csajt. Nem jöttek, a pillanat pedig ezzel vált igazán érdekessé, válaszolnia kellett, és most nem volt kec-mec, nem dúdolgathatott, nem szórakozhatott magában, mert a sokak szerint betegesen lélekbemaró pillantásom fogva tartotta az íriszeit. Amire vártam, az érkezett is, noha várni kellett rá jópár pillanatot. Biztosan elgondolkodott a tökéletes válaszon, ez pedig sajnálatosan egyet jelentett azzal, hogy meg akar felelni… most éppen nekem. Amennyiben nekem toltak volna a ronda pofámba egy efféle kérdést, ösztönből érkezett volna rá a reakcióm, nem vártam volna percekig, hogy végiggondoljam, mit is mondjak. Éppen erről volt szó, mégha burkoltan is, az emberek nem szeretik az igazságot, és próbálnak mindenki felé olyan válaszokat adni, hogy azzal kedveskedjenek. Nem értem a lényeget… természetes, sokkal kellemesebb hallani, de ettől még egy nagy büdös hazugság marad, semmi több. Az pedig, hogy mit gondolnak a választ adóról? Az élet nem egy seggnyaló verseny, mégis, a legtöbben ezt sajnos így fogják fel. Inkább adják a kedves, megértőt, noha legbelül ott üvölt a természetes énjük egy-egy válasz alkalmával… mégpedig éppen a hallottak gyökeres ellentétjeit sikítozza a hang. Szánalmas. Ahogyan várható volt, többesszámban beszélt, ráadásként harmadik személyben, azt sugallva, mintha rá nem lennének érvényesek az önnön szavai. Mi több, helyeselt azon állításomra, hogy bizony a kamu akkor is az marad, ha szépen felöltöztetjük. Ez olyan dolog, aki egy szaros szolga… hiába vesz fel kurva giccses úri göncöket, akkor sem lesz több büdös szolgánál.
Figyeltem.
Szemkontaktus.

A válaszát, valamint a helyeslését hallva akaratlan is, de halovány mosoly húzódott az ajkaimra. Éppen csak egy lehelletnyi időre, elegendő volt, hogy lássa, átérezze, mire is gondolhatok. Biztos voltam benne, hogy már régen megfogalmazta magában a választ, sőt, tudtam jól. A kérdés nem hangzott volna másképpen : „Te olyan ember vagy?” Soha, semmilyen körülmények között nem választottam lehetőségként a kellemes hazugságot, ahogyan ő mondaná, örültem, ha a két szemem közé vágják, probléma van velem. Legalább tudom, mit is gondol rólam a másik valójában… nem az iskolában terjengő fertőszag csapna meg. Mindenki nyalja a másik picsáját, aztán amikor az illető elfordult, a vele percekkel azelőtt jópofizó már feni a kibaszott böllérkést, azt várva, mikor vághatja a torkát. Nem szeretem a kétszínű embereket, ergo a roxfortos diákok döntö többségét elítélem és gyűlölöm. A kérdést végül nem tettem fel, hiszen evidens volt, ahogyan a válasza is borítékolható.

Felegyenesedtem.
Figyeltem.
Ellöktem magam a sziklától, de nem vettem le róla a szemem, ugyanis még volt pár gondolatom a számára, ami foglalkoztatott. Nem mondta ki egy pillanatra sem, de biztos voltam benne, ő magában elkönyvelte, ő azok táborát erősbíti, akik az igazságot szeretik.
- Arra gondoltál, te bírod az igazságot! Ne is tagadd, felesleges lenne.
Felvezetés, elvégre minden komolyabb kijelentés előtt etikus jelezni, nagyobb durranás fog következni. A hangnem a megszokott, nyugalmas, vészjóslón monoton.
- Ennek ellenére, amikor bunkónak neveztelek, megsértődtél.
Summa ugyebár, és ezt sem tagadhatja, hiszen elfordult, elvörösödött és még folytathatnám az indulat apró jeleinek tételes felsorolásával. Feleslegesen.
- Tudod, ebből is látszik, te is megszoktad a kedves szavakat, amivel minden buzi, nyálcsorgató fiú ostromol az iskola falai között. Ügyes vagy, szép vagy, szép a szemed… a klisés szarságok, ami mögött egy igaz gondolat sincs. Persze az állítólagos barátnőktől sem hiszem, hogy hallottál volna már igaz szavakat.
Nem akartam tételesen felsorolni azt a rengeteg marhaságot, amit a hím társadalom képes bevetni csak azért, hogy bejöjjön a másiknak. Egyrészt gusztustalan féregség, mert csak arra megy ki a játék, hogy barátnőt fogjanak… másrészt visszataszító, mert ezzel az adott fiú önmagát írja le… nincs saját gondolata a másikról, csak a sablonos faszságokkal képes előhozakodni. Továbbra sem változtattam a hangszínen, nem voltam felindult, mérges, semmi, egyszerűen felvázoltam azt, amit gondolok a környezetemben élő sokaságról.
- Éppen a kellemes hazugságok, ahogyan te mondanád…
A szavak közben rámutattam egy pillanatra, majd ismét leeresztettem a jobbomat.
- … miatt lett ilyen elkorcsosult, féreg társadalmunk.Az embereknek nincs egy kurva igaz szava egymáshoz. Már a kérdésük is csupa hazugság.
Elfordultam, majd a messzeségben lévő iskola sziluettjeit kezdtem méregetni.
- Elbaszott egy világot alakítottunk ki magunk körül.
Az utolsó mondatban benne volt az él, hiszen jómagam is benne voltam a kialakítók sorában. Noha nem a hazugsággal, de biztos volt olyan dolog, amivel hozzájárultam… legalább bevállalom, nem úgy, mint a többi röhejes idióta, akik értelmiségnek merik vallani magukat.
Mosoly.
Halovány.

Furcsálltam azt a mosolyt, nem tudtam mire vélni.
Mintha azért jelent volna meg az öröm az arcán, mert tetszett neki a válaszom, hiszen mindjárt bele is tud kötni valamelyik részébe. Nem fukarkodott a lenéző és negatív szavakkal, és persze mindenkit elásott jó mélyre, a föld alá.
Végre elhúzódott - igen, zavart ahogy a képembe mászott. A szemkontaktus nem zavart, hiszen mindketten egymásra figyeltünk, de nem vagyok hozzászokva hogy egy számomra még ismeretlen ember egyenesen az arcomba beszéljen.
Aztán megszólalt - "Te bírod az igazságot". Hát... igen, bírom. Utálom a hazug embereket, akik csak azért mondanak képtelenségeket, hogy nagyobbnak tűnjenek mások szemében.
Majd rögtön felhozta, hogy megsértődtem. Megsértődtem? Úgy nézek ki? - gondoltam gyorsan. Inkább... zavarba jöttem. Mert tényleg nem figyeltem rá pár pillanatig, ezt elismertem. Ha annak tart, hát nem tudok mit tenni, ez van, én tudom hogy nem vagyok az. De attól még nem kell máris hangosan lebunkózni.
~Az igazság akkor is igazság marad, ha nem mondjuk ki~
Gondoltam, aztán egyenesen a szemeibe néztem, miközben szünetet tartott. Folytatta: "szép vagy, szép a szemed"... ha ez mind hazugság, a fiúk nem is úgy gondolják, miért mondanák? Ha nem tetszik nekik egy lány, nem hiszem hogy fel akarnák szedni. A legtöbbjük amúgy is csak a külsőre megy, ha a célszemély jól néz ki, jól mutat, akkor máris bepróbálkoznak, anélkül hogy alaposabban megismernék. Az is igaz, hogy az első benyomás a külső, de én nem tudnék egy olyan sráccal összejönni aki jóképű, de a fejében nincs semmi, csak üresség, egó meg káposztalé. Ha a fiúk ezt nem bánják ellenkező esetben, hát az ő bajuk.. Meg a lányoké, akik összejönnek velük.

Egyébként meg úgy csinál, mintha őt még soha nem szerette volna senki.
Így aztán inkább jön az összeesküvés elméletével. Rendben, azzal egyet kell értenem hogy rengeteg ember van, aki elrontja és felfordítja ezt a világot. Gondolok csak a halálfalókra és a Sötét nagyúr követőire, akik ok nélkül gyilkolnak meg ártatlan embereket... Ha még csak annyi lenne a bűnük, hogy hazudnak, nem mondják meg a szemedbe hogy bunkó vagy, máris jobb lenne ez a világ. És, körülbelül.. 17-18 éves létére már ennyi élettapasztalata van?
Talán őt tényleg nem szerette még soha senki szívből?
Lehet hogy nehéz eset a saját életfilozófiájával és szókimondásával, de ezt akkor sem hiszem el. Nem rossz ember, hogy ne lehetne szeretni. Nem mintha én ennyi idő alatt megszerettem volna, de ha egy ember megismer egy másikat, biztosan talál majd benne olyan dolgokat, amiért lehet szeretni. Persze csak akkor talál, ha akar, mindent akarni kell. Itt van ő: őszinte. Ez jó dolog, nem?
Mi van ha mégis?
Nem ismertem a családi hátterét, sem a múltját, nem is tudtam róla semmit. Legalábbis nem sokat.
Egy kis sajnálatot éreztem iránta, amiért nem volt része még szép élményekben, szeretetben,  nem is csoda ha így vélekedik a világról.. De ezt hirtelen felváltotta egy másik érzés. Hogy ez a fiú mennyire hihetetlenül erős.

"Elbaszott egy világot alakítottunk ki magunk körül" - mondta ki a fiú a végszót. Nem tetszett ez borúlátó, pesszimista hozzáállás. Ha nem sugározna belőle az eltökéltség, a magabiztosság és a tettrekészség, akkor fogadok hogy mindenki depressziósnak hinné, amiért utálja a világot, meg mindent és mindenkit. Azért ebben a - az ő szavaival élve, "kibaszott"-   világban is vannak jó dolgok, csak észre kell venni őket, ami sokszor nehéz, mert annyira aprók.. Gondoltam én, hiszen egy életvidám lány vagyok. Az igaz, hogy nem tökéletes a világ de soha nem is lesz az, akármennyire szeretnénk.
De ha azt nézzük, a pesszimizmus is egy könnyebb út. Ha a legrosszabbra számítunk és nem a legjobbra, akkor nem koppanunk akkorát, ha mégsem jön össze...

Most aztán teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, mit feleljek, mert már annyi minden járt a fejemben, azt sem tudtam hol járok. Én már csak ilyen kicsapongó vagyok. Tudtam, hogy nincs igaza, de végülis ez csak nézőpont kérdése. Lehet, hogy neki van rá oka, hogy ne szeresse ezt a világot.
-Az agyamra mész-  Mondtam végül, reméltem hogy nem rág be, egyáltalán nem sértésnek szántam. Tényleg így volt. Vehette az életszemléletére, hogy arra mondtam, vagy őrá, de igazán egyikre sem vonatkozott - vagy inkább mindre?
Ez az egész, hogy idejövök a hegyre, majd átfogó beszélgetésbe kezdek egy fiúval a hazugságokról, meg a világról... Szokatlan volt. Meg a saját mondatomat is annak éreztem, de hamar rá is jöttem miért, hiányzott onnan valami. "Az agyamra mész, Raelyn" - igen, ez az... Oda, a végére jött volna hogy xy. De ha jól emlékszem, még be sem mutatkoztunk egymásnak. Rápillantottam, bár még háttal állt nekem. Vajon milyen név illene rá? Semmiképpen nem hétköznapi, mint a Jack vagy a David, bár attól függetlenül lehet úgy hívják. Egy hosszú, Christopher vagy Alexander, az sem.
-Megtudhatnám a neved? Én Raelyn vagyok-  Kérdeztem teljesen hirtelen, kiszámíthatatlanul, eltérve a témától (nem is tudván arról, hogy már elkönyvelt Gyufácskának.) Csak nem harapja le érte a fejemet.

- Tényleg hatan vagyunk.- jegyeztem meg halkan, mosolyogva Chris kijelentésére. Hatan. De furcsa ezt mondani. Hiszen nem is olyan régen még csak én és Austin voltunk. Most meg már van Chris, én, Austin, Momo, Fáraó, és Alec. Tényleg. Nagyon furcsa, de egyben ez jó érzés is. Jó érzés, mert már nem csak ketten vagyunk a macskámmal.
- Hát igen indulni kéne.- cseppet sem akartam innen mozdulni, de ha egyszer itt hagynak, akkor nincs mit tenni. Szép lassan kiemelkedtem a vízből, s a partra ültem. Chris is kievickélt, és rákönyökölt a lábamra, de csak gyengéden, hogy ne fájjon.
Christian ismét beszélni kezdett, aminek szavaira kicsit elpirultam Nem tudtam, hogy mit szeretett volna azzal mondani, hogy nem zavarja ha kint tölti velem az éjszakát és azért csapják ki. Ez nem is olyan amin elpirulnék, csak a hozzá rakott kettesben szó volt az ami olyan volt. Nem tudtam, hogy ezzel célozgatni akart-e valamire, vagy, hogy mire akart ezzel kilyukadni, de ebben a pillanatban nem nagyon foglalkoztam tovább ezzel a kérdéssel.
A srác kiemelkedett a vízből, s felvette a vizes pólóját. Nem bajlódott azzal, hogy begombolja, és ez engem egyáltalán nem zavart.
Különféle ötletek kezdtek el sorjázni a fejemben, hogy mi is lesz velem és vele a nyáron, és ez már nem is volt olyan messze, hiszen tanév vége volt. Mit ne mondjak elég sok ötletem volt.
Én is feltápászkodtam nagy nehezen a földről, átvetem Momot, amit Chris nyújtott át nekem, miközben ő a macskáját rakta fel a vállára, s én is a vállamra illesztettem a kis szőrgolyót, s vártam, hogy induljunk.
A srác átkarolta a derekamat, úgy vezetett egy kisebb ösvény felé, ami Roxmortsba vitt. A szívem még mindig hevesen kalapált, hiszen rátaláltam egy olyan személyre akit szerettem.


Köszönöm a játékot!

.-= Raelyn =-.


A halovány mosoly és a távolra szegődő figyelem töretlen maradt, és akkor sem lohadt le, amikor Gyufácska közölte velem, hogy bizony kurvára tele van a töke, és befejezhetném az általa hülyeségnek vélt szövegelésemet. A horizont egy pillanat alatt vészett a semmiségbe, az agyam pedig az utolsó mondatot ismételte újra és újra. Tetszett a dolog. Végre sikerült elérni, egy igazán valódi és szívből jövő érzés, amelynek nem szabott gátat semmi, és kitódult a külvilágba. Kimondta azt, amire gondol… ez az, amire igen kevesek képesek, főleg akkor, ha egy olyanféle emberke áldogáll előttük, mint például én. Ezzel közelről sem szeretném fényezni magam, de akaratlan, vagy éppen akarva, megvan a hírem az iskolában. Egy kibaszott vadállatnak tartanak, akinek nem érdemes beszólni, mert bizony csúnya sebekkel gazdagodhat a rusnya pofázmány, vagy éppen törött csontokkal a test. A szavai ellenére tovább görbült az a mosoly, és előszöt szólaltam meg nem érzelemmentes, unott hangon. Természetesen nem tódult bele a hangszínbe ezernyi érzés, csupán valami különös, valami megmagyarázhatatlan.
- Itt volt az ideje, erről beszéltem! Kevesen mernek ennyire őszinték lenni!
A mondat kimondása közben enyhén bólintottam. Ez afféle elismerő biccentés volt, még akkor is, ha háttal álltam neki. Mire ismét belekezdhettem volna a mondandómba, felcsendült a hangja. Érdekes módon, annak ellenére, hogy már elege van ebből az egészből, a nevem után érdeklődött. Érdekes ember, maga sem tudja pontosan, mit is szeretne.

Megfordultam.
Méregettem.
Mire felé fordultam, meg kell jegyeznem, szépen, lassan, a mosoly lelohadt, helyét pedig a már mondhatni klisés üres kifejezéstelen tekintet vette át pár percecskére. Nem szerettem hülyeségeken agyalni, de egy pillanatra bizony megfordult a fejemben, miért is jó neki az, ha tudja, Sean Blaine vagyok. Mit kezd vele? A válaszadás helyett lassú léptekkel indultam meg felé, majd megtorpanva a hatalmas szikla előtt, melyen heverészett, megemeltem a kezem. Az egész egyértelműen arra irányult, hogy szeretném lesegíteni a kőhalmazról. A mozdulatsor közben haloványan elmosolyodtam, és egy pillanatra megemeltem mindkét szemöldököm. Egyrészt, kihívás volt a számára, vajon van-e kedve egy ismeretlennel visszasétálni a faluba… másrészt, érdekelt, hogyan reagál arra, hogy megmaradok titokzatosnak, és nehezen kiismerhetőnek, ahogyan azt szoktam tenni mindenkivel. Ő sem kivétel, elvégre miért is lenne az? Soha nem szerettem túlzottan sokat adni magamból, mert azt ugyebár ki kellett érdemelni. Ezt nem lehet egy beszélgetés alatt, de kettő alatt sem… idő kell ahhoz, hogy tudjam, érdemes többet adni, mint amennyit a nagy többség kap. Igaz, mondhatják az emberek, hogy túlspilázom a dolgokat, hiszen ez csak egy szaros név, semmi több, de akkoris, maradjon csak fenn az érdeklődés, ha már annak ellenére, hogy az agyára megyek, még mindig érdeklődik felőlem.
Vártam.
A kezét.

A fiú megszólalt.
"Kevesen mernek ennyire őszinték lenni!"
Hangja valahogy tényleg más volt mint eddig - mintha lett volna benne valamiféle elismerés, elégedettség, és nem az az unott, gúnyos, "mit érdekel engem mit mond" hangszín. Szemöldököm furcsállva felvontam, amikor aprót biccentett. Ez most mind azért a három szóért volt? Hmmm, hát lehet. Pedig ha azt hiszi, ez volt az első őszinte mondatom, akkor téved. Mindenesetre örültem, hogy nem sértődött meg azért amit mondtam.
Aztán megfordult, és ismét elindult felém. Reméltem, hogy nem fog megint valamilyen velős dumával a képembe bújni, de szerencsére nem így történt. Most nem tűnt annyira hevesnek, mint az előbb, mintha kicsit nyugodtabb lett volna. Bár az arckifejezése nem változott.
Mikor ide ért, megemelte a tenyerét Először nem tudtam mire vélni, de amikor halvány mosolya és sokatmondó arckifejezése megerősített, elfogadtam a kezét és lassan feltápászkodtam a szikláról. A tagjaim is örültek, mintha azt mondták volna: "már épp ideje volt", kezdtem érezni, hogy mindkét lábam elgémberedett ebben az ülésben.
Ahogy felálltam és szembe kerültem vele, gyorsan megköszöntem hogy felsegített, majd azt vártam, vagyis azt hittem, hogy be fog mutatkozni egy kézfogás keretében. De nem így történt. Megint felkerült az arcomra az a kissé értetlen, kíváncsi arckifejezés.
 
Nem akar bemutatkozni? - jöttem rá, mire a kíváncsiság méginkább birizgálta az oldalamat. Miért? Olyan titkos lenne a neve? Vagy ha bemutatkozna, rögtön beugrana nekem ki is ő, és betódulna agyamba az a sok hülyeség, amit hallottam róla a Roxfort falain belül? Az utolsó okot találtam a legvalószínűbbnek az eddigi beszélgetésünk alapján.
Én megmondtam, ki vagyok. A Raelyn névről neki vajon beugrott valami kósza hír vagy rosszindulatú pletyka? Nos, nem igazán érdekeltek a pletykák, de azért szívesen láttam volna most a fejébe.
Agyalás közben szemöldököm kissé összeszaladt, szóval észrevehette hogy ezen a név-dolgon gondolkodom. Végül megrántottam a vállamat: "Ha nem, hát nem."
-Nem fontos a neved, csak tudni akartam hogy szólíthatlak-
Feleltem, de hiába kezdtem volna el megint gondolkodni, milyen név is illene hozzá. Nincs a homlokára írva.

-Te merre tartasz?- Kérdeztem végül a névtelen fiút, ha nem szólt volna semmit, de egyáltalán nem azért, hogy "na húzzon már el". Már én is kezdtem elfelejteni, egyáltalán miért  jöttem a Roxmortsba. Utolsó látogatás, ki kell használni.. Hogy megnézzem a tájat, de ez meg is volt, kipipálva. Nem mintha az a típusú ember lennék, aki megírja a napi teendőket előre és utána azok szerint cselekszik, ha pedig elcsúszik vele, tiszta ideg. De azt tudtam, hogy akartam valamit. Ha egyedül lettem volna, talán elkezdek dúdolászni hogy kicsit serkentsem az agyam, de nem voltam olyan hülye, hogy mégegyszer megtegyem.
Ahogy elnéztem egy fél pillanatra Sean válla fölött, láttam az egész Roxmortsot. A főutca, a Csodabazár, a Mézesfalás... A Három seprű. Mintha oda akartam volna beugrani egy vajsörre, meg a könyvesboltba, vagy ki tudja. És vajon ő?
Ismét ránéztem, és türelmesen vártam a válaszát, már ha egyáltalán érkezik.

 

.-= Raelyn =-.


A keze.
Segítettem.
Miután sikeresen lehuppant a szikláról, pár pillanatig még méregette a szemeimet. Biztos vagyok benne, hogy arra várt, most fog bekövetkezni a varázslatos bemutatkozás, langy dallamok csendülnek fel a semmiből, meg egyéb efféle buzis marhaságok… lehull a lepel, és végre megtudja, ki is vagyok valójában. A beszélgetés alatt többször is észrevettem, hogy próbál nevet párosítani a búrámhoz. Biztosra vehette, hogy már hallott felőlem, csak nem ugrott be neki. Micsoda meglepetés, hiszen ez azt jelentette, az iskola tanulói között vannak olyanok, akik még nem szembesültek a pletykákkal, mely szerint mekkora szánalmas szemétláda vagyok. Mélyen a szemébe néztem, hátha a betegesen kék íriszekből beugrik neki valami, hátha tud olvasni belőlük… bár sokaktól hallottam már, hogy szinte lehetetlen vállalkozás megfejteni, mikor és mire gondolok. Ez így van jól, szeretek kiszámíthatatlan lenni, szeretem, ha nem lehet tudni, mi lesz a következő lépésem. Nem vagyok egy idióta balfasz, aki teszi a fejét, és úgy próbálja magát eladni, hogy őrültebbnél őrültebb dolgokat produkál oda nem illő helyzetekben. Soha nem cselekedtem a helyzettel ellentétes, oda nem illőt, egyszerűen a megoldásaim voltak meglepőek, közel sem hétköznapiak.
A válla.
Megvonta.

Mint kiderült, annyira mégsem fontos a nevem. Persze ezt akár bevallotta magának, akár nem, egyértelműen csak a dac mondatta belőle, elvégre csalódott, hogy nem tudta meg, amit akart. Tipikus emberi reakció, ha valami, amit hőn szeretnénk, nem lehet a miénk, jön a durci, a sértődöttség, esetenként a veszekedés. Szerencsére, és itt a szerencsére szót nagyon idézőjelbe rakom, nála csak a legkisebb formája lépett fel a nemtetszésnek. Elmosolyodtam egy pillanatra, félig meddig gúnyosan, félig meddig szórakozottan, hogy a nevem eltitkolása miféle reakciókat váltott ki belőle.

Séta.
Lassan.
Nyugalmas tempóban indultam meg a lejtőn vezető ösvényen a falu irányába, hogy belevessem magam a hétvégi forgatagba. Abban bizonyos voltam, hogy Roxmorts határáig együtt megyünk, onnan majd kiderül, kinek merre vezet az útja. Ahogyan haladtunk, újabb kérdés merült fel a részéről, most az, merre is tartok valójában. Kezeimet a nadrágom zsebeibe rejtve emeltem meg tekintetem, fürkészve a szemeit. Azokból kiolvasható volt, cseppet sem a lekoptatásom a cél, mindinkább az, vajon meddig maradok a társasága. Fűtötte a kíváncsiság, le sem tagadhatta, még akkor sem, ha szerette volna. Ez pedig jó dolog, kevés ember volt kíváncsi egy olyan retardált parasztra, mint én. Természetesen a kedves jelzőt nem magam találtam ki, úgy aggatták rám.
- Első körben a Három seprű! Hiányzik a mézsör kellemes íze…
Egy pillanatra fintor ült ki az arcomra.
- … finomabb, mint az a szar, amit az aprótalpú konyhásaink kotyvasztanak nekünk.
A szavakat követően előre tekintettem, úgy fojtattam a mondókámat.
- Utána irány a könyvesbolt, meg akarom venni Muntelius Mattlemore Éber álom című könyvét.
Kevesen ismerték az úriembert, pedig kegyetlenül jó könyveket írt. Valós történeteken alapulókat… sok olvasó elmélkedést is írt arról, vajon az érintett sztorik vele történtek meg, vagy csak valaki életének egy darabját mesélte el. Miután befejeztem az igencsak kimerítőre sikeredett válaszadást, oldalra pillantottam, hogy ő is belekezdhessen a hallottakra való reagálásra.
Haladtam.
Figyeltem.

Amy

Az utcán a tömeg egyre inkább nagyobbodik, és ennek az okát valahogyan nem is tudom megmagyarázni. Csak futok Amy után, aki mindenkin keresztül fut, hogy mentse az életét.  Szomorúan bámulok vissza elejtett cukros zacskóm után, de ezt abban a pillanatban el is felejtem, amikor megpillantom az utánunk igyekvő nagydarab mardekárosokat. Ijedten pillantok magam elé, hogy odafigyeljek, hogy merre futok, de sajnos nem tudom elég gyorsan kapkodni ahhoz a fejemet, hogy oda tudjak figyelni, és ne tapossak rá minden egyes ember lábára, így néhányan fájdalmasan felüvöltenek, amikor esetlegesen szétlapítok egy-egy lábfejet. Sűrűn bocsánatokért esedezem, miközben rohanok előre, de igazság szerint nem is nagyon figyelem a dühös tekinteteket, amik engem követnek, hanem inkább bízom benne, hogy más valaki már nem akar utánunk rohanni és üldözni minket, csak azért, hogy móresre tanítson, mert nem illik más emberek lábát minden ok nélkül széttaposni. Bár ebben az esetben elmagyaráztam volna nekik, hogy igen is lenne rá okunk, mivel kétajtós szekrények üldöznek minket, és ebben a pillanatban nem érdekelne más emberek lábfeje, csak az, hogy a saját bőrömet mentsem. De úgy sem értettek volna meg.
- Szerintem elég közel van ahhoz, hogy ne fulladjunk ki teljesen, és amikor én ott jártam, akkor valóban nem járt arra senki.- lihegem futás közben Amynek, bár amit mondtam az nem tejesen igaz, hiszen, ha embermentes övezet lett volna a hely, akkor valószínűleg Chrissel nem botlunk bele Barbiékba, de mindegy is ez most, hiszen eben a másodpercben ez az egyetlen megoldás a megmenekülésünkre. Ekkor én egy kicsit begyorsítok, s ezúttal én kezdem el a griffendéles lányt húzni magam után, be egyenesen a hegyekbe. Ennek a helynek csak egy dolog a hátulütője, hogy mire az ember felér, addigra az ember cipője telemegy minden fajta kavicsféleséggel. Amynek sikerül is egyszer hasra esnie, s én gyorsan segítek neki felállni. Ekkor a griffis végső elkeseredésében leveszi a cipőjét és úgy fut tovább, majd egyszer csak egy felkiáltást hallok, szintén tőle, ami azt jelentette ezúttal, hogy egy tüske fúródott a lábába. Sajnálkozó pillantást vetek felé, hogy bocsásson meg, hogy idehoztam, amikor megkérdezi, hogy messze van-e még.
- Már itt is vagyunk.- jelentem ki határozott büszkeséggel, lihegve, s körbenézek a csodaszép tisztáson. Gyorsan a hátunk mögé pillantok, s megelégedve veszem észre, hogy leráztuk a mardekárosokat. Hirtelen a fáradságtól a fűre rogyok, s háttal elterülve lihegem ki magamat, miközben a táj szépségében gyönyörködök.
- Nagyon messze volt?- fordulok Amyhez, aki valószínűleg szintén elfáradt a nagy futásban.

Sabrina

Sabrina segít felkelni Amynek, amit a leányzó egy hálás mosollyal jutalmaz mindössze, ugyanis megköszönni már nincs kapacitás. Tüdeje utolsó rojtjait kezdeni köpködni éppen, amikor az élsprinter végre megáll, jelezvén, hogy megérkeztek. Joy érzése szerint már régen a cefrésüveghegyen is túl járnak, mire az áhított pihenő bekövetkezik, ám nem teszi szóvá ramaty fizikai állapotát. Hát igen, ha a télen nem lustult volna el a gyér számú kviddicsedzések miatt, akkor most nem ártott volna meg a hegymenet.
Így azonban térdén megtámaszkodva görnyed hétrét és egy teljes intenzív osztályként szuszogva veszi szemügyre környezetét. Menten megfeledkezik problémáiról. Lenyűgüzve egyenesedik ki a virágzó, rügyező, színpompás fák, a közöttük aranyos és zöldes színben átszűrődő fény játékára csodálkozik, a zöldek között halkan motoszkáló szelet hallgatja. Vonásai lassacskán kisimulnak a nyugtató, természetes környezet hatására, arcán a feszült vigyort ellazult, könnyed mosoly váltja fel, szeme kedvtelve issza be a tisztás és környezetének legapróbb részleteit is.
- Aztaaa - szakad fel végül belőle egy halk sóhajtás. - Meseszép!
Karjaival a mindenséget átkaroló mozdulattal jelzi, bizony a tájképre értette a jelzőt.
Légzése is visszaáll a normálisra, vagy legalábbis ígéretesen megközelíti azt, ahogy a griffendéles lányka szemmel láthatóan leereszt, kiengedi magából az üldöztetés okozta feszültséget. Sőt, hirtelenjében megfeledkezik néhány boldogító percre a mardekáros gonoszdikról.
- Ha messze is van, ide érdemes eljönni. De csak egyenként, a fokozott turistajárás, miegyéb tönkretenné ezt az álomgyönyörű összképet - sóhajt ismét ábrándosan gyönyörködve.
Későn kapja fel a fejét, amikor ránehezedik tüskés tappancsára. Amy besokall a mai lábbalesetekből, ezért aztán egyszerűen eldől hátrafelé. A magas fű puhán fogja fel a lány zuhanását, így szerencsére nem veri oda fejét és más porcikáit az alatta megbúvó kemény, helyenként sziklás földhöz.
- Te, Sabrina... mondtam már, hogy utálom a tüskéket? - vigyorog a fű mélyén Joy, miközben azon tűnődik micsoda akrobatamutatvány lesz kiszednie a saját talpából azt az egyet, ami futás közben fészkelte be magát a lábába.

Amy

Nagyon is pihentető elterülni a puha füvön, a nagy futás után, ráadásul, mivel a nap pont a tisztásra esett így még a föld is teljesen meleg. Kényelembe helyezve magam szippantok egy nagyot a friss hegyi levegőből, és menekült társamra nézek, hogy ő vajon hogy van a sok esés-kelés után. Elégedetten hallom Amy csodáló hangját, amint éppen a táj szépségét dicsérte, majd mosolyogva nézem, ahogyan a griffendéles lány is elheveredik a füvön, s ő is kényelmesen pihenget.
- Nem hiszem, hogy említetted, bár valahogyan sejtettem, hogy ez a véleményed.- válaszolok a kérdésére, majd ismét felé tekintve, most én teszek fel neki egyet.- Miért beleállt a lábadba egy, vagy valahova máshova?- kérdezem, és szánakozóan pislogok, mert ha valóban így van, akkor az csakis az én hibám, mivel én hoztam ilyen helyre, ahol minden tele van tüskével.
A választ várva fáradtan dőlök el ismét a füvön, s behunyom a szememet, hogy a nap sugarai, had adjanak egy kis pihentető meleget, ami eltűnteti egy kis időre a gondolataimból az előbbi hajszát. Már éppen elmerülnék a melegség élvezetében, és itt a hegyen uralkodó csendben, amikor hirtelen hangosan megmordul a gyomrom. Ijedten kapok a hasamhoz, s csitítgatom, mert nem éppen a legjobb pillanatban jött rám az éhség. Bár az az igazság, hogy az előbb ettem cukrot, és csokoládét, így fogalmam sincs a korgás okáról. Ennyi idő alatt csak nem éhezhetek meg. Vagy talán mégis? Érdekes, mindenesetre remélem többször nem szólal meg ilyen hangosan a hasam, mert kicsit sincs a közelben semmilyen étel, meg társaságban is eléggé kellemetlen, ha az ember gyomra önállósítja magát, és hangos, égzengéshez hasonló hangot hallat.
- Meddig maradunk itt?- fordulok mosolyogva ismét Amy felé. Magamban persze reménykedek, hogy még maradhatunk, és nem kell megint lecaplatnunk a hegyről, ismételten egy jó hosszú utat megtéve ezzel, hanem ehelyett inkább még sütkérezhetnénk idefenn mardekárosoktól, meg egyéb tömegektől távol. Semmi kedvem újból összefutni azokkal a fickókkal, s ahhoz sincsen sok erőm, hogy elviseljek néhány átkot, amit valószínűleg ránk küldenének, ha netalán elkapnának. Így csak várakozón tekintek a griffendéles felé, s bizakodom.

Sabrina

Amy félig felül a fűben, tüskés talpát maga felé hajlítja, bokáját megtámasztja másik lábán. Ebben a kifacsart jóga-pózban tökéletesen látja a hívatlan vendéget a tappancsában, na meg persze a vért is körülötte és a röpke mezítlábazás során felszedett töméntelen koszt. Búsan sóhajt egyet, majd nekilát a hatalmas lélekjelenlétet igénylő melónak, azaz a tüske kibogarászásának, amit nem ártana ájulás nélkül véghez vinnie. Vériszonyának köszönhetően jócska próbatétel ez a griffendéles leányzó számára, habár ilyen kis mennyiségben talán még nem okoz számára halálos sokkot a piros folyadék. Igyekszik észben tartani, hogyha elájul, akkor újfent neki kell veselkedni a feladatnak, tehát jobb, ha csupán egyszer fut neki.
Félsiker. A tüske ígéretesen csusszan kifelé a sebből, ámde a vékonyabb vége mégis beleszakad. Amy felemlegeti az összes szentet és kevésbé szentet, bár a külső szemlélő-hallgató számára mindössze annyi hallatszódhat, hogy a fogai között szűrve a szavakat halkan dohog a lányka. Nem éppen idilli jelenet, pláne mivel Joy úgy érzi, kezd elzsibbadni a kitámasztott lába. No nem baj, a zsibbadás érzéstelenítőnek is beválik.
Az ötödéves egy utolsó próbálkozással nekiesik a sebnek és azzal az elhatározással, hogy ha most nem jön ki az a dög, akkor benne marad élete végéig, őt ugyan nem érdekli. Lábában mintha hangyasereg masírozna fel, s alá, így legalább nem érzi, amit később úgyis hatványozottan fog: a fájdalmat. Végre ki méltóztatik mászni az átkozott tüsöknek, mire Joy megkönnyebbülten felsóhajt. Letisztítja pracliját amennyire csak bírja, visszaölti cipellőjét és bombabiztos csomóra köti a fűzőket.
Sabrina naiv kérdésétől eltekint, a gyomorkorgás hallatán viszont halk kuncogásba kezd.
- Biztos a fokozott energiafelvételt igénylő futás miatt... - kacag Amy, rámutatván barátnője heveny éhségének nyilvánvaló okára. - Na gyere, nézzük meg azt a Mézesfalást, úgyis lógok neked néhány zacskónyi cukorral, csokival és egyéb nyalánksággal.

Amy

Az idő kellemességét nem sokáig élvezhetem, mivel tekintetem le sem tudom venni Amyről, aki lábával valamit nagyon ügyködik. Kíváncsian figyelem ténykedését, amikor észreveszem, hogy egy szálkával bíbelődik, s próbálja meg kivenni a talpából. Hirtelen kiráz a hideg, hiszen sosem szerettem, ha szálka ment a talpamba, attól meg végképp rosszul lettem, amikor ki kellett szedni, még ha nem is nálam történt az eset. Annak ellenére, hogy nem akarom nézni, ahogyan kioperálja a lábából a tüskét nem tudom levenni a szememet róla, minden egyes kihúzási próbálkozásnál a hideg futkos a hátamon.
- Szörnyű nézni, amit csinálsz azzal a tüskével.- mondom félig nevetve, miközben ismét borsódzik a hátam. Ha nálam lenne a táskám, akkor most simán tudnék neki adni egy csipeszt, de mivel most nincs nálam, mert a zsebembe raktam a pénzem, ezért nem tudok adni. Pedig mindig nálam van a hordozható manikűrkészletem, és abban van szemöldök csipesz, amivel ki lehetne húzni azt a piszok szálkát. De úgy tűnik Amy ezt magától megoldotta, hiszen a tüske pár perc múlva már kint is van, s a griffendéles lány is elégedetten mosolyog, és húzza fel a cipőjét.
A csendnek végül a gyomrom korgása vet véget, amit a jelek szerint meg is hall a mellettem ülő lány, s elmosolyodik. Szuper! Ennek hatására érzem, ahogyan elvörösödök, és meglepődötten hallom, hogy venni akar nekem még egy zacskó cukrot, mivel miatta ejtettem el az előzőt.
- Nem kell venned, maradt még pénzem, és különben is én ejtettem el, nem te verted ki a kezemből.- tiltakozok, mivel nem akarom, hogy miattam költse el a pénzét, s felállok. Még gyorsan leporolom hátul magamat, majd indulásra készen várom, hogy társam is összeszedje magát.
- Már nem fáj a lábad?- kérdezem aggódva, hogy vajon képes lesz-e megint ezt a hosszú utat megtenni. Remélem igen, mivel a hátamon cipelni sajnos nem tudom, odáig még nem jutottam el, hogy az edzőtermekbe olyan fokon járjak, hogy elbírjak egy velem egy súlyú embert.  Általában nyári szünetben kéthetente eljárok a konditermekbe, és nekem az az edzés, amikor elvagyok egy tíz percet a futópadon (persze leállásokkal), majd kipróbálok valami mást is öt percen keresztül, és ennyi. Nekem ez is bőven megteszi.

Sabrina

- Hát akkor ne nézd - ölt nyelvet Sabrinára gonoszan az ötödéves.
Azzal szótlanul bíbelődik tovább. Még neki is jócska erőpróba, hogy ne dobja el az eszméletét, holott olyan kevés a vér... Sab kidülledt szeme enyhén zavaró körülménynek minősül, ám néhány mély levegővétel hatására sikerül megfeledkeznie róla a lánynak. Végre kimászik a tüsök, megtörténik a cipőkötés, erre Sabrina elkezd szabadkozni.
- Ne hülyülj, ha nem rántalak magammal, akkor simán kajálhattál volna. Meglehet önző vagyok, de arra gondoltam, két fej többet tud és legalább nem egyedül kell futnom. Következmény: meghívlak. Végtére simán megkínáltál a saját csemegédből, holott szinte nem is ismertél. A bizalom oda-vissza jár.
Továbbá felötlött bennem, hogy így téged sem vernek meg, mert nem leszel ott a padon, mikor odaérnek. A zöldektől simán kitelik a másokon való bosszúállás, ha dühük tárgya épp nincs kéznél vagy pálcánál - teszi hozzá gondolatban. - Az lett volna még az igazán szép, ha te megkínálsz mindenféle édességgel, erre miattam átkok és szitkok özönét kapod három percen belül.
Éppen válaszra nyitná száját Sabrina legújabb kérdésére, amikor valamit meghall. Egyik mutatóujját feltartva csendet kér, s szemét becsukva, fejét kissé oldalt billentve hallgatózik.
... újabb ágreccsenés követi az előzőt, alig fél perc késéssel. Halkan, de biztosan közeledik. Illetve közelednek, ugyanis ekkor másik irányból is reccsenés hallszik. Joy némán pattan talpra, azután hangosan szisszen fel, ahogy tüskés lábára helyezi súlyát, mikor barátnőjét húzná fel a földről.
- Basszus! - kiáltja rémülten a fák közül előrontó mardekárosok és saját fájdalma hatására.
- Spuri, cukroslány - szól menekülőtársának félhangosan, hiszen mostmár mindegy.
Ezúttal Amy mutatja az utat. A hegyről lefelé loholnak, de nem az ösvényen ahol jöttek, hanem a patak mentén. Gőze sincs hogyan találtak rájuk a srácok, azonban jelenleg semmi kedve ezt a kérdést feszegetni. A lényeg, hogy ismét eltűnjenek, méghozzá mihamarabb. A griffendéles átszökken a patak fölött, azonban az egyik parti kövön megcsúszik cipője talpa, így a következő pár métert gurulva teszi meg. Mire talpra szenvedné magát, valaki a nyakába zúdul.

Amy

- Nem is nézem tovább.- válaszolok Amy nyelvöltésére, és tekintetemet el is fordítom, mert a végén én leszek rosszul a fáradozását látva, amint éppen a tüskét próbálja meg kiszedni a talpából. Nagy nehézségek árán a griffendélesnek sikerül az elvetemült szálkát kihúznia a lábából, s ezzel együtt én is fellélegzek. Miközben a lány beköti a cipőjét én azon agyalok, hogy mivel tudnám kihúzni magam az alól, hogy kártérítést tegyen nekem,amiért kiejtettem a cukros zacskót a kezemből és most éhes vagyok. Végtére is az én hibám, hogy nem fogtam meg elég jól. Na majd ott lent addig fogok ellenkezni, amíg nem enged, és nem akar venni egy újabb csomagot. Nem szeretem más pénzét költeni.
Közös pihenőnket ágreccsenések zavarják meg. A hangok egyre közelebbről hallatszanak, s amikor a gazdáik megjelennek Amyvel mindketten rádöbbenünk, hogy ránk találnak. A cukroslány megszólításon időm sem marad elgondolkozni, mert azonnali futásba kell kezdenünk, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek, és jól elbánjanak velünk. Igaz én nem tettem semmi különöset, de ezektől a fickóktól, ahogy elnézem, kitelik, hogy akit együtt látnak azzal, aki elbánt velük, még azt is agyon halmozzák átkokkal.
A patak mentén száguldunk lefelé, ami nem is lenne rossz ötlet, ám tele van kisebb-nagyobb kövekkel, és ebben a pillanatban nekem nem az a legfontosabb, hogy merre lépek. Bár úgy tűnik Amynek is ez a nézete, mert az egyik kövön megcsúszva körülbelül egy métert csúszva tesz meg. Magamban azt gondolom, hogy hát velem biztosan nem történik ez meg, de amint ez a gondolat átfut az agyamon, már én is azt veszem észre, hogy a kő kifogott rajtam. Egy fülhasogató sikítás… és már is a griffendéles lány nyakába kötök ki.
- Jaj, ne haragudj.- mondom bocsánatkérően és már le is szállok róla, hogy ő is fel tudjon kelni. Ekkor viszont kifáradhatatlan üldözőink jelennek meg fentről, szintén hason csúszva egymás hegyén-hátán. Irtó vicces képet festenek a mardekárosok, ahogyan az erdőből, mint a patak, úgy zúdulnak le. Hirtelen azt sem tudom, hogy meneküljünk-e vagy inkább szálljunk velük harcba, s csak ott állok és gondolkozok, miközben az egyik hamar észbe kap, és küld felénk egy átkot, ami legnagyobb szerencsénkre mellé megy. Fogalmam sincs, hogy mit tegyünk, mert ha szembe szállunk velük, akkor nem nagy esélyünk lenne győzni, csak ha most támadunk rájuk, de így sem biztos, ha meg elfutunk akkor tuti, hogy utolérnek.
A fejemet éppen Amy felé fordítanám, hogy tanácsot kérjek tőle, hogy mit tegyünk, de ekkor egy újabb átok röpül el a fejem mellett. Az előbbi mardekáros ismételten hibás próbálkozása volt az, de most már feltápászkodott, ám a keze remegett egy kicsit, ezért ment mellé. Nyilván az eséstől nem bírt egyenesen célozni, mert velem is így szokott lenni, hogy ha elesek, utána remeg az én kezem is. A többiek még csak most próbálták magukat összeszedni. Megelégelve a próbálkozást az egyetlen varázslatot, ami eszembe jutott elmotyogom.
- Petrificus totalus.- mondom, pálcámat a mardekárosra szegezve és bízom benne, hogy eltalálom. Mivel éppen a társait próbálja felsegíteni, így az átkom célt talál és a srác azonnal megmerevedik. Sosem voltam jó a varázslásban, így legszívesebben ugrálnék örömömben, hogy eltaláltam, de ezt inkább nem teszem meg. Egyszerűen csak Amy felé fordulok.
- És most mi legyen?- kérdezem és várom a választ a továbbiakért, hogy fussunk, vagy a többivel szembe merjünk-e szállni.

Sabrina

Mákom van - véli megkönnyebbülten, amikor kiderül, hogy csak Sabrina az. Legalább nem egy mardekáros landolt a nyakában. Így is időbe telik azonban, mire sikerül felkászálódnia, mivel a patakpart kövei alattomosan csúsznak, épp csak annyira, hogy elhasalhasson rajta az ember, s nem tovább.
Mire Joy lábra emelkedik, Sabrina pálcájával ártalmatlanná teszi egyik üldözőjüket. A mellettük és körülöttük záporozó átkok hatására viszon inkább hasra vágódik. Jobban vonzza a minipatak, mint egy hadi sérülés. Amy zúgó fejjel gondolja át helyzetüket. Naná, neki eszébe sem jutott a varázspálca a faluban, sem a mezőn. Ha nem látta volna meg Sabrina kezében, akkor nyilván teljesen elfeledkezik róla. Kitapogatja zsebében a mágikus fadarabot, ígyként megnyugodva némileg. Legalább ez nem tört el ebben az idétlen hajcihőben.
A griffendéles felpattan, hogy használatba vegye végre pálcáját.
- Obstructo! - kiáltja az egyik nagydarab mardekáros felé.
Az ártás nem talál célba, mivel a feléjük rohanó fiú elbukik egy fa gyökerében, azután az oltalmazó növény mögé menekül a továbbiak elől.
Ha már úgyis talpon van, Amy elkap egy lábbilincselő átkot, így rövid időre mozdulatlanná dermed. Tombolni tudna dühében, csakhogy jelen helyzetében nem teheti, sőt, egyáltalán semmit nem tehet. A leányzó mozdulatlanul áll, várván az átok múltát, helyette azonban újabb átok érkezik a nyelvragasztó rontás képében. Mire Joy elhajolhatna előle, már késő.
Egyéb lehetőség híján megrántja Sabrina karját, folytatja a lejtőn való loholást és közben torokhangú mormogással igyekszik tudtára adni barátnőjének, hogy valahogyan segítenie kéne rajta. Úgy fest, Amy csúnyán leszerepelt, hiába a DS tagja. Ez nem az ő napja. Az egyetlen pozitívum, hogy legalább a mardekárosok lemaradtak, habár fene tudja mikor jutnak megint a nyomukba.
A lejtő aljához érnek végre, s a Roxmortsba vezető út szélén toporogva Amy türelmetlen hadonászással igyekszik a hugrabugos leányzó tudtára adni problémáját. Karjaival szélmalmozik, mutogat, rajzol, mígnem végre eszébe ötlik egy használható megoldás. A porba írja ujjával:
nem tudok beszélni, valami rontás vagy ártás lehet, segítesz?

Amy

A francba is, nem akarnak lekopni ezek az idióták? Most minek kell nekik balhézni. Egálba vannak Amyvel, visszakapták, ami járt nekik, akkor nem tudom, miért kell megint bosszút állniuk. Főleg, hogy én is bele csöppentem ebbe az egészbe. Persze segítek a griffendéles lánynak, de akkor sem értem ezeket a tuskókat. Miért kell a legtöbb mardekárosnak ilyennek lennie? Ez számomra érthetetlen.
Az átkok csak úgy suhantak el mellettünk, s persze mindketten küldözgettünk a srácok felé is eleget. Igaz nem mindegyik talált célba, de volt amelyik megtette a hatását. Amy hirtelen hasra vágódott, s az volt az első érzésem, hogy valószínűleg egy átok találta el, de aztán rájöttem, hogy csak simán elesett a patak miatt. Ám amíg én a lányt figyeltem, és tettem egy lépést feléje, hogy felsegítsem, nem vettem észre a felénk tartó átkot, amibe pont beleléptem. Ha nem indultam volna el, akkor az sem talált volna el, de hát ilyen az én szerencsém. Az meg még nagyobb pech volt, hogy az átok egy stupor volt, így pár percre nem is emlékszem, hogy mi történt. Amikor magamhoz tértem felpattantam, mit sem törődve az esés miatt szerzett horzsolásokkal.
- Capitulatus.- kiáltottam, s pálcámat az egyik mardekáros felé tartottam. Tehetetlenül néztem, ahogyan a varázslatom egy hajszál híján suhan el az egyikőjük mellett, s rögtön egy újabbat küldtem feléjük. Ekkor viszont nem engem, hanem Amyt találta el egy lábbilincselő átok, ám ezúttal bármennyire is szerettem volna, nem indultam el segíteni neki, hiszen akkor biztos engem is eltalál ismét egy átok. Így csak távolról próbáltam azokat célozni, akik a griffisre támadtak. A sok mellé lövés után egy Capitulatus végre célba talál, így amíg társam ismét talpra áll, addig nem kell újabb átkoktól tartania. Igaz csak egy embert találtam el, s még maradt elég, de legalább az egyike sikerült addig is kiiktatni, amíg előkeríti a pálcáját. Nem vagyok valami jó a párbajozásban, hiszen alig tudok egy-két varázslatot, de már megfogadtam, hogy nyáron magolni fogok és gyakorolni.
- Protego.- mondom, s már kezd elegem lenni ebből a párbajozásból. Jó lenne megszabadulni a srácoktól, csak valahogy ki kéne találni, hogy hogyan. De mielőtt ezt kitalálhatnám valaki megragadja  a karom és magával ránt. Mázli, hogy csak Amy az, és nem egy mardekáros. A lejtő aljánál álltunk csak meg, és ott elkezdett hadonászni a kezével. Értetlenül néztem rá, hogy mit akarhat, amikor az ujjával elkezdett írni valamit a porba. Az írást elolvasva felkiáltottam.
- Óóó. Hát gondolkozok.- mondtam, miközben törni kezdtem a fejemet valami varázsigén, ami segíteni tudná a griffendéles lányon.
~Gyerünk Sab, nem lehetsz ennyire béna! Csak tudsz valami felmentő varázslatot.~ szidtam magamat a gondolataimban, s egyre erősebben koncentráltam, mire eszembe jutott a megfelelő varázsige. Pálcámat Amy felé tartottam és elmondtam:
- Finite Incantatem.- bíztam benne, hogy ezeket a szavakat siker fogja követni és vártam, hogy a griffis ismét beszélni tudjon- Sikerült?- kérdeztem feszengve.

Sabrina

Amy reménykedve figyeli Sabrina gondolkozását, mivel meglehetősen terhére van a nyelvbilincselés, elég sok mondandója lenne. Habár ez javarészt indulatszavakból állna, az is szövegnek minősíthető, de így még káromkodni sem tud. A nonverbális varázsláshoz nem ért, megfelelő varázsigét nem ismer problémája megszüntetésére, marad a bizalom.
Mégis hatalmas, ijedt szemeket mereszt a másik lányra, amikor az végül Amyre fogja a pálcáját. Joy szíve hevesen ver, legszívesebben riadtan odébb menekülne, hogy ne rajta kísérletezzen Sab, de végülis ő kérte a segítséget, nincs menekvés. Nagyot nyel, mielőtt Sabrina megszólalhatna, ajkába harap, s szemeit becsukva várja a biztos végzetet. Nem mintha nem bízna a leányzóban, deeehogy, csakcsupán nem szereti, ha pálcát fognak rá. Mert a végén még megátkozzák véletlenül vagy akármi. Idegességétől nem hallja a varázsigét, amit a hugrabugos kimond. Fél perc elteltével nyitja ki addig félősen összeszorított szemeit és azt tapasztalja, hogy végre megint tud beszélni.
- Az itten batta meg - hörgi elfúlón, nem éppen úrinőre méltón.
Azután hálás pillantást vet Sabrinára.
- Köszönöm! Ezért mostmár tényleg jövök neked legalább egy zacskó cukorral, de inkább kettővel. Kihúztál a pácból; én pedig szépen leszerepeltem, mint afféle griffendéles párbajhős.
Örömében magasra szökken, ám földetéréskor megbánja tettét, mivel tüskés talpa nem gyógyúlt meg az elmúlt két-három perc alatt, tovább fájogat. Amy elraktározza a fejében, hogy ráérő idejében majd benéz Madam Pomfrey-hoz, hátha rendbe tudja hozni sérült tappancsát.
- Most aztán fergeteges véleményed lehet a griffis párbajozókról - nevet Joy könnyedén, mintha nem is most másztak volna ki az ártó szándékú mardekárosok karmaiból. Optimistán adja ki a jelszót: - Na gyerünk, irány a Mézesfalás, aztán lepjük be a Három Seprűt legalább egy vajsör erejéig!

Amy

Amy félelmét látva, hogy vajon elfogom-e rontani a varázslatot, kicsit elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet-e kipróbálni a varázsigét, mert őszintén megvallva nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez a jó megoldás. De végül is minden erőmet összeszedve kimondtam a szavakat.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor Amynek sikerült megszólalnia. Legszívesebben ugráltam volna örömömben, valahogy így:
~ Igen, igen, igen! Nem szúrtam el a varázslatot! Jó vagyok!- hát igen önmagam dicsérésében mindig is jó voltam, nem úgy, mint a varázslatok megtanulásában, de akkor is örültem a saját sikeremnek. Bár az ugrándozást inkább hagytam, és csak rámosolyogtam a griffendélesre.
- Ugyan már, ezt szerintem bárki megtette volna, s annak talán előbb is eszébe jut a megfelelő varázsige.- mondtam nevetve- A cukrot meg tényleg hagyjad, semmi szükség rá, hogy miattam költsed el a pénzed.- persze jó lett volna, hogy ha nem nekem kellett volna megint vennem édességet, de ezt semmiképpen sem hagyhattam. Hogy nézett volna ki, hogy itt van a zsebemben a pénzem, és erre a lánnyal vetetem meg a csokoládét, csak azért, mert nem rég elejtettem a saját ügyetlenségemből az előző zacskó cukrot. S szerintem ő is örült volna neki, ha nem kéne rám költenie. Valahogyan le kellett állítanom Amyt erről az ötletéről, így megszólaltam.
- Mi lenne, ha inkább te is, meg én is saját magunknak vennék valami finomságot?- kérdeztem, s reméltem, hogy a válasz az lesz, hogy „Oké” vagy, hogy „Rendben”. Miközben erre vártam szép lassan elindultam griffendéles társam mellett, hogy vegyünk magunknak valamit a Mézesfalásban, és ahogy Amy mondta, beüljünk a Három Seprűbe. Végül is ki kell pihenni ezt a sok izgalmat egy vajsör mellett.

Köszönöm a játékot!
Bocs ez nagyon rövidre sikeredett. :(

Sabrina

Ha létezne varázslatokra és varázslókra (boszorkányokra) vonatkozó bizalmatlansági indítvány, Amy nyilván régen beadta volna Sabrinával kapcsolatban. Pontosan tudja mennyire sértő volna, ha hangosan kimondaná eme gondolatfoszlányt, pláne az elsőre sikeres ellenvarázslat tekintetében, ezért inkább mélyen hallgat, ellegyezi fejéből a zavaró gondolatot.
Le kéne szoktatni erről a "mindenki fizeti a magáét" dologról, ártalmas a saját pénztárcájára. Abba viszont nagyon úgy fest, hogy nem gondol bele, talán nem véletlenül szándékozom megvendégelni. Végtére is csak a kölcsönt próbálom visszaadni, ez nem lehet olyan rossz, ami ellen ennyire tiltakoznia kellene. Mindegy, egyelőre ráhagyom a dolgot, aztán az utolsó pillanatban majd ügyesen kicselezem.
- Hopplá, tudod-e mi maradt a kastélyban? Hát a pénztárcám!
Amy előhúzza pálcáját, melynek végre hasznát veszi így, hogy hangja is van és a kastély felé fordulva elkiáltja magát:
- Invito pénztárcám! - majd mormogva hozzáteszi: - Remélem a pénz benne van és nem szórja szanaszét röptében a tartalmát, mert az igen kellemetlen volna.
Miután sikeresen megérkezik a degesz erszény, Amy megpróbálja zsebre vágni, ám hamar belátja a vállalkozás reménytelen voltát. A tárca ugyanis tele van fényképekkel és mindenféle haszontalan aprósággal, kacatokkal, kulcsokkal, így naná hogy nem könnyű elspájzolni. Joy feladja zsebregyűrési kísérleteit, inkább kézben cipeli a tárcát.
- Szóval akkor Mézesfalás...? - teszi fel a ravasz kérdést Sabrinának.

Köszönöm a játékot, cukrosnéni :D

Eric mintha észre sem vette volna a szöszi próbálkozását. Ez viszont Naominak esett a legrosszabbul. Felvonta pisze orrát s csak egy pillantást váltott velem de többre nem is szánt időt. Kajánul mosolyodtam el Eric megjegyzésén de, gyorsan le is töröltem ezt arcomról s komolyan, néztem a lányra.
-Jól van! Nem is tudod, miből maradsz ki.- de amint meghallotta, az ígérem szócskát ismét kirívóan vigyorgott szerelmemre. De mikor az átölelt, én is átfogtam derekánál. Annyira emlékeztetett a régi időkre. Az érintése, az arca még az illat is ugyanaz a kellemes, édeskés mégis karakteres illat.
Hátra pillantottam válla fölött a másik három lányra. Naomi szinte tátott szájjal figyelte az eseményeket, a másik kettőt hidegen hagyta. Eric kérdésére elmosolyodtam.
-Az kéne még…nem az ilyeneket nem tartom azoknak.- mondtam miközben kissé szorosabban simultam hozzá.
-Ami azt illeti hétvége, van, a diákok 7-ig maradnak de, tudod apám jóvoltából, lent is aludhatok.- mosolyodtam el most én kacéran, majd megütögettem zsebemet. Na igen…ha apámtól olyan levelet kértem volna aláíratni, amiben a halálos ítéletem van azt is átolvasás nélkül írta volna alá. Én meg mindig is szerettem az ilyen Roxmorts-i „kirándulásokon” kicsit tovább maradni mint a többiek. Nem sokan szoktak ilyenkor a faluban maradni de, ahhoz képest sok diáknak engedték meg a szülei a lent, alvást, az enyém más volt.
-Szóval akár holnap reggelig…- mosolyodtam el, s ahogy kérte én elindultam az erdő felé, ami amúgy hatalmas dimbes-dombos terület volt csak a kezdeténél volt egy kisebb „erdő”.

Amint elértük ennek az erdőnek a kezdetét elengedtem s kibújtam öleléséből. Szembe fordultam vele s kissé összeszűkítve szememet néztem rá.
-Bajok lesznek, ha minden lány megfordul utánad!- mértem végig még mindig összevont szemekkel. Nem is csodáltam, ami azt illeti. S ha nem az én szerelmem lett volna, kívülállóként is megmondtam volna, hogy iszonyat jó férfi. Szőke haj, kék szemek -melyekkel úgy tud nézni, hogy képtelen vagy ésszerűen gondolkodni- , csodásan kidolgozott test, karakteres keskeny arc.
Óh Istenem! És ez most itt…s lehet örökké, az enyém! Hihetetlennek tűnt, hogy valaki ennyire szerethető, pedig 18 éves vagyok, s még mindig, mint egy kis kamasz…

-Ugyan Eric…- mosolyodtam el kérdésre. Tisztában volt ő is vele, hogy igenis jól néz ki, de ő sosem volt az az egós ember, aki ezt be is vallotta volna. Legfeljebb magának.
Bólintottam s követtem is őt a padhoz. Nyugodtan ültem le s elpillantottam a távolba, de ajánlatára zöld szemeimet felé fordítottam. Igaz én nem éreztem gyorsnak a dolgokat. Hiszen ezek már majdnem mind megtörtént dolgok, csak egy törés történt életünkben mikor neki távoznia kellett… s akkor nem siettük el a dolgokat, most mindent be kell pótolni, s utolérni magunkat.
-Ha nem zavarom köreidet, s ha nem futottunk volna össze is, maradtam volna…ugyanis, jó ilyenkor távol lenni a sulitól, ha megengedik. És tudod, már félek, hogy elmész.- s ez lehet, hogy nem volt túl kedves, de tényleg féltem, hogy egyszer megint, mint a kámfor tűnik el. Bíztam benne, minden téren, de ez volt a kivétel. Hisz már felnőtt férfi, ígérhet akármit, ki tudja, mikor szólítják kötelességei. Egy év s én is megtudom ennek az életnek a „titkait”, valahogy nem vágytam rá.
Ahogy felé pillantottam szája már enyémen volt s reagálni sem volt időm. Természetesen visszacsókoltam, s átkaroltam nyakát de nem értettem mi okból de én úgy voltam vele, hogy soha semmire nem kell magyarázatot keresni és találni.
A mennydörgésre felpillantottam az égre melyet igaz a fák kissé eltakartak de még így is lehetett látni a feketeséget. Majd pillanatokon belül elkezdett ömleni az eső s úgy tűnt Eric számít rá, mert előkapta esernyőét, s fejünk fölé tartotta. Megráztam fejemet, jelzésképp, hogy hihetetlen milyen előrelátó.
Majd megfogtam kezét mellyel, fogta az esernyőt s leeresztettem azt, ha engedte, így tökéletesen érezhettem egész testemen a vizet. Szerettem volna olyan lenni, mint évekkel ezelőtt. Nem törődve az esővel, a széllel, a napsütéssel, mint egy gyerek, akiknek sekki dolga s baja.
Hajam s ruhám már csurom vizes volt s ilyenkor áldottam a sorsot, hogy nem vagyok olyan nő, aki tömérdek sminket rak arcára.
Így is elég közel voltam hozzá de most még közelebb hajoltam víztől áztatott arcához s gyengéd csókot leheltem ajkára. Imádtam… hasam még most is görcsbe szorult, ha vele voltam s szívem is hevesebben kezdett el verni.
-Hihetetlen vagyok!- mondtam kissé rosszallóan miközben tovább esett ránk az eső. Nem magyaráztam meg…egyszerű mondat. S egyszerűen fel is lehet fogni…
Nyálasnak, csöpögősnek éreztem magamat, de nem tudtam jobban kifejezni azt, hogy tényleg szeretem...s ha ez ezzel jár, hát legyen. Fejest ugrok a feneketlen érzelmekbe.