Roxfort RPG

Poggyászomat markolva álltam a füstös peronon. Sötétbarna hajfürtjeimet nyárvégi szellő lobogtatta. Tisztára mint a filmekben. Csak figyelnem kell, nehogy meglegyen a „vonat után futós, felugrálós” jelenet is.
Szeptember 1. Szörnyű egy nap, habár hivatalosan még nem nyílvánították gyásznapnak, annak ellenére, hogy bizonyára minden diák támogatná az ötletet. Na jó, azért ez nem teljesen igaz a mi világunkban. Ezért is vagyunk mások, mint a muglik. A Roxfortba tényleg öröm járni. Legalább is én szerettem. Főképp a semmittevős hétvégéket… Na de nem emiatt örültem ennek a napnak. A boldogságom oka, hogy miért örülök az iskolába való visszatérésemnek, sokkal bonyolultabb, összetettebb, és nem is szeretek beszélni róla…
Jobbommal bőröndöm kallantyúját szorítottam hát, míg bal tenyeremben az összegyűrt vonatjegyemet tartottam. Negyed órám volt még a vonat indulásáig. Ideje hát lefoglalni egy üres fülkét. Valahogy nem vágytam ostoba osztálytársaimra, jobb szerettem volna magányosan, könyvekbe temetkezve eltölteni az odautat.
Nem mondanám magamról, hogy ilyen könyvmoly típus lennék, de azért az előlegben szögezzük le rólam, hog nem véletlenül kerültem a „kékek” házába. Szerényen megvallom, hogy meg van a magamhoz való eszem, talán kicsit érettebb is vagyok társaimnál, de a suli kérdésben inkább csak azzal foglalkozok, ami érdekel is. Ezáltal a könyv, amit jelenleg forgatok nem egy iskolai tankönyv, hanem egy a kedvenc irományaimból, mégpedig a „7-es szám varázsa” ronggyá olvasott példánya. Imádtam a számmisztikát!
Valahol füttyszó hallatszott. Eljött hát az időm. Szélles vállaimmal, ládámat magam után vonszolva utat törtem magamnak a tömegben. A kiszemelt vágánynál kisebb torlódás alakult ki, miután egy Griffendéles srác elveszett varangyát kereste, persze pont a bejárat kellős közepén. Sebaj, nem vagyok egy szívbajos típus. Gyors pillantás a karórámra. Van még időm.
Miután a bejárat felszabadult, végre betódult a tömeg is, velük együtt pedig én is bejuthattam. Üres fülkét keresve indultam vadászkörútra. Szerencsémre a folyosó végit még nem foglalták el. Ez jó is lesz nekem! gondolattal behajítottam az ajtón nehéz bőröndömet, kitűztem a zászlót, jelezve hogy ez az én földem, majd mohó módon levetettem magam egy egész sor ülésre, és már lapoztam is fel kedvenc könyvemet, pont annál az oldalnál, ahol tegnap este befejeztem az olvasást, és ahol most egy szamárfül éktelenkedett, amúgy is gyűrött lapok között.
Ó, de akkora a zsibaj. Hülyeség lett volna elhozni nevelőszüleimtől kapott discmant, de így utólag belegondolva, füldugóként jól szuperált volna a fejhallgató. Így csupán annyit tehettem, hogy behúztam az ajtót, és igyekeztem kizárni a többi kölyköt a fejemből. Megfordult ugyan a kis buksimban, hogy varázslattal lenémítom a fülkémet, rá kellett jönnöm, hogy piszkosul lusta vagyok előkotorni táskám mélyéből a varázspálcámat. Mennyi bajom van, jó ég!
Magányosan ücsörögtem hát továbbra is a kisajátított fülkémben, várva hogy megrázkódjon alattam a vonat. Ekkor azonban váratlanul kinyitódott a fülke ajtaja…

Szeptember elseje, egy új tanév kezdete. Bevallom, két-három évvel ezelőtt boldogan keltem fel ezen a napon, de a dolgok változtak, ahogy én is.
Apám meg sem tette azt a kis erőfeszítést, hogy kivisz a pályaudvarra. Nem. Inkább kivitetett a semmirekellő szolgáival. Csupán egy rövid levet írt, amit később a házimanóink egyike adott át. Ki sem nyitottam, mert tudtam, hogy mi szerepel benne. Mindössze annyi, hogy vigyázzak magamra, legyen szorgalmas a tanórákon és ne keveredjek bajban. Monoton hülyeségek.
A füstös peronon álltam, amikor egy ismerős arccal találkoztam. Egy fiú jött hozzám. A nevét nem tudom, de azt igen, hogy tavaly totál belém volt zúgva. A srác hugris, és velem egy idős.
 - Jó lesz utánfutónak. - gondoltam magamban. Az ajkaim csábítóan mosolyogtak, de a szemeim gonoszan szikráztak. – Úgysincs kedvem nehéz poggyászokat vinni. - A fiú udvariasan felajánlotta, hogy segít. Még kérdeznem sem kellett.
Megbeszéltem vele, hogy később megkeress, és elhozza nekem a csomagjaimat. Az angyali mosolyom mindig beválik ilyen szerencsétleneknél. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy inkább sírjak.
Egyetlen egy kis táska maradt nálam, amiben egy szájfényt, némi galleont, a vonatjegyemet és egy könyvet raktam el. Az utóbbit, azért pakoltam be, hát ha uncsi társaságba kerülök, ahol az olvasásnál érdekesebb elfoglaltságom nem lesz. Mondjuk eddig csupán egyszer történt, és az is két évvel ezelőtt volt. Megigazítottam a combközépig érő szoknyámat és a térdig érő zoknimat meg egy vékony szájfénycsíkot húztam az ajkaimra a csillogóbb hatás érdekében. Megráztam, majd beletúrtam a göndör frizurámba. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy helyet foglaljak a vonaton. Igaz, hogy több, mint három és fél órám volt az indulásig, de nem szerettem volna sokáig keresgélni. Hazautasítottam apám szolgáit, majd felszálltam a vonatra. Reméltem, hogy most kevesebben lesznek a vonat folyosóin, és könnyű lesz jó társaságot találni. Gondoltam arra, hogy a húgommal utazom, de lemondtam az ötletről. Úgyis csak az idegeimre menne. Ennél szórakoztatóbb utazást szeretnék. Nyáron bőven idegeskedtem a szánalmas mostohaanyám és egyebek miatt. Az új év nyugalmat jelentett számomra. Na meg szórakozást.
Sajnos csalódnom kellett, mert a vonaton már össze-vissza rohangásztak a diákok és a nevetésükkel olyan lármát csaptak, hogy azt kívántam bárcsak süket lennék. Utat törtem magamnak miközben a fülkéket néztem.
 - Buta elsősök, szánalmas alsósok. Ezen nem érdekelnek. Hmm... Talán ide jövök... Ha nem találok jobbat. - gondolkoztam magamban miközben egyre csak a folyosó végéhez közeledtem. Már azt hittem, hogy üres fülkét találtam, de sajnos csalódnom kellett. Vagy mégsem? Egy igen helyes srác ült egymagában a fülkében. Gonosz mosolyom megint felszínre került. Az mellkasom előtt kereszteztem a kezem, majd a jobb mutató ujjamat az alsó ajkamhoz préseltem.
 - Ez tökéletes lesz – mondtam magamban, majd kinyitottam a fülke ajtaját. Előszedtem az angyali mosolyomat és az esetlen énemet, majd az ülő fiúhoz szóltam:
 - Aaa... - tétováztam - Bocsi, ha megzavartalak. Leülhetek? A többi fülke tele van. - De piszkosul hazudtam. Mellett egy picit hadonásztam, hogy valóságosabbnak látszódjon a kétségbeesésem. A hangom oly édesen szólt, hogy azt már majdnem azt hittem magamról, hogy tényleg egy angyal vagyok. A folyosóra néztem. Mögöttem éppen pár diák haladt el. Behúzódtam, de az egyik véletlenül meglökött. Elvesztettem az egyensúlyomat, és beestem az ajtón, pont az ismeretlen srác ölébe. „Hupsz! Ez most kapóra jött.”

Magányomnak az ajtó nyílásának tompa hangja vetett véget. Felpillantottam könyvem mögül, pillantásom pedig az ismeretlen lányra esett. Más időpontban talán még szórakoztató társaságnak is találtam volna a csinos hölgyeményt, de abban az „iskolaundoros” állapotomban egyenesen csapásként ért az érkezése. Azonban bármennyire is fáradt voltam a szokásos gavallér stílusomhoz, kénytelen voltam előbányászni. Még sem tűnhettem totál bunkónak…
Megesett a szívem szegény párán. Ahogy ott állt az ajtóban, ujját ajkaira tapasztva… Azok a fránya hormonok! Kamaszként mi másra gondolna az emberfia?
- Tőlem… - megvontam a vállam, közben szamárfület hajtottam a könyv lapjára. – Amúgy…
Nem került sor rá, hogy végigmondjam a mondatomat, ugyanis ekkor, hála a folyosón nyomorgóknak, na meg Elena nádszál termetének, úgy ellökik szegényt, hogy ő kénytelen egyenesen az ölembe huppanni. Hú, ügyes, nagyon ügyes… De legközelebb szólok neki, hogy nem kell ám ennyire törnie magát miattam, igazából elég ha csak nyíltan kifejti mit is akar, és már ugrok is. Szégyen, de a lányok terén nem vagyok az az igazán visszafogott típus.
-  Húh!
A könyvem nagyot csattanva landolt a földön, én pedig igyekeztem megtartani szegény leányzót. Szegény nem mondhatni, hogy igazán puhára esett volna, lévén elég csontos teremtmény vagyok. Nem az a betegesen sovány, hanem az a sportosan karcsú. Legyek inkább szálkás, az még jól is hangzik, olyan mintha kemény lennék…
- Minden okés? Nem ütötted meg magad?
Közelebbről szemlélve még szebb volt. Vajon melyik lehet a háza? Hollóhátas nem lehet, akkor már láttam volna. Emlékeznék rá, az tuti…
A többi diák mintha észre sem vette volna, hogy majdnem kitörték szegény lány nyakát. Bunkó módon továbbhaladtak, mintha mi sem történt volna. Vagy lehet, hogy tudták az ismeretlen leányzóról, hogy olyan műeséseket tud produkálni, mint profi, portugál labdarúgók. Sebaj, én megettem az esetet, vagy legalább is úgy tettem, és befújtam a bűntetőt. Nézzük, hogy ezek után képes lesz-e értékesíteni azt!
-  Ha már ilyen közelről is volt szerencsénk megismerni egymást, had mutatkozzak be. A nevem Owen Redway.
Megvillantottam hófehér mosolyomat. Na igen, ez szokott működni… Végül is ő is lányból van. Persze lehet, hogy nem bukik a magamfajta „kisfiúkra”.
Felsegítettem az ölemből, közben pedig én is felkeltem az ülésről, bár azt nem tudom miért is. Viszont arra tökéletes volt a mozdulat, hogy lemérjem milyen magasságban is vagyunk. Magasabb voltam tőle, habár nem lehetett köztünk több 5 centinél. Végül aztán lehajoltam a lány elejtett táskájáért, csak hogy kezdjek valamit magammal. Gyanús volt, hogy nincs nála több csomag, azonban ezzel a kérdéssel egyelőre még vártam...

Minden a tervem szerint alakult. Ahogy a fiú ölébe huppantam az egyik kezemmel a nyakába kapaszkodtam, a másikkal pedig a csuklóját ragadtam meg. Véletlenül belevájtam a növésben lévő manikűrömet a drágaság finom bőrébe. Szemtől szemben ültünk. Az arcát fürkésztem, de sajnos nem tudtam ki ő. Ha évfolyamtársam lenne, akkor egészen biztosan ismerném. Ha mardekáros, akkor is.
 - Könyvet olvas – gondoltam magamban – Csak griffendéles vagy hollóhátas lehet. Ha hugrabugos lenne, akkor itt szaladgálna a barátaival.
Magamhoz tértem és utólag rájöttem, hogy az esés nem volt túl jó ötlet, ugyan is a landolásom elég fájdalmasra sikerült. Viszont ezen kívül kutya bajom nem volt.
 - Ne haragudj! –  szégyenkezve lenéztem. – Ma egy kicsit ügyetlen vagyok. - újra az arcába pillantottam, és kellemetlenül mosolyogtam. Úgy látszik nem csak messziről tűnik helyesnek. A tekintete sugárzott, az arckifejezése pedig egy picit kisfiús volt. Nem zavart, mi több! Izgatottabbá tett.
 - Elena már megint lecsap – folytattam a gondolatmenetemet. - Abba kéne hagynom a játszadozást! Ahogy a kis drága elkapott... Lehet, hogy a csapdámba kerül.
 - Köszönöm, hogy elkaptál! Azt hiszem jól vagyok! - Ki kellett találnom valamit. Ennyivel nem oldhattam meg a dolgot. Az túl egyszerű lett volna. Egyszer csak észrevettem, hogy a körmeim még mindig a „megmentőm” csuklóját szorították. Elhúztam a kezem.
- Jaj, Merlinemre! Bocsánat! - a maniküröm szép kis félholdas, véres sebeket hagyott a puha bőrön. Nem baj! Legalább rám fog gondolni, ha a csuklójára pillant.
- Ez elég muglisan hangzik, de adhatok egy zsepit? - a kis sebekre pillantottam. Sokkal érdekesebb volt egy mugli eszközt használni, minthogy elővegyem a pálcám, és meggyógyítsam. Meg sem vártam a válaszát, már a táskámban kotorásztam. Egy rózsaszín, parfümözött zsepit szedtem ki, majd gyengén letöröltem a sebekről a vért.
- Mellesleg Elena Isabelle Pierce vagyok, de nyugodtan szólíts El vagy Lenanak – a fiú arcába pillantottam, de továbbra is a kis sebeket ápolgattam. Milyen gyönyörűen mosolygott? Picit elakadt a lélekzetem.
 - Így ni. - a csuklóját fürkésztem – Remélem nem nem okoztam fájdalmat. - Felállni készültem a fiú öléből. Owen felsegített, de hirtelenül a nyakába kapaszkodtam, és teljesen hozzápréselődtem.
 - Aucs! - szisszentem fel halkan. A lábamra néztem. - Azt hiszem sikeresen kificamítottam a bokámat - elfintorodtam. - Ezek szerint képtelen leszel elviselni – nevettem fel halkan még mindig Owenhez préselődve.
 - Hogy te mekkora egy zseni vagy, Elena – súgta a belső hangom - Ennél jobban nem is alakulhattak a dolgok.
Újra Owen arcát figyeltem. Feltűnt, hogy pár centivel magasabb nálam. Mindig is szerettem a nálam magasabb fiúkat. Elfordítottam a tekintetemet.
 - Jobb lesz, ha leülünk – nevettem fel. Nehogy esés legyen a vége.
Egymással szemben csücsültünk le. Leraktam magam mellett a kis retikülömet, majd kíváncsi tekintetem Owenre szegeződött.
 - Mesélsz magadról? Ha már ilyen szépen rád estem... Jó lenne megismerkedni. - angyalian mosolyogtam. Próbáltam nem túl rámenős lenni, de valami arra késztetett, hogy többet tudjak meg a fiúról.

Szinte rutinból hoztam a kötelezőt. Ezt szerettem legjobban a világon. Ismerkedni, érezni ahogy a másik ember egyre jobban kedvel, ahogy a képzeletbeli buborékban megy fel a „szórakozás” és a „társasági élet”, mint valami elcsépelt számítógépes játékban.
Eddigi életem során annyi lány volt az életemben, hogy nem tudnám összeszámolni őket, az biztos. Persze nem úgy kell elképzelni őket, mint akikkel rendesen kapcsolatban is lettem volna. Ó, dehogy. Talán kisfiúnak tűnhetek, de ezt tényleg csak az állíthatja, aki nem ismeri a hátteremet, és nem tudja rólam, hány éjszakát töltöttem keresztapám kedvenc kocsmájában, fiatal tinilányok társaságában. Na meg persze ott van a Roxfort is…
Mindaddig fel sem tűnt, hogy Elena körmei a húsomba fúródtak, míg fel nem hívta rá a figyelmem. Lepillantottam és döbbenten tapasztaltam, hogy vérző sebeket ejtett rajtam a lány. Jó kérdés, hogy most melyikünk is a vadász és melyikünk a préda?
- Leköteleznél vele –Felemeltem a kezem, közben kicsi vércseppek hullottak a mozdonyfülke linóleumozott padlójára. – Öhm… Nagyon kedves vagy. Köszönöm!
Megbabonázva figyeltem, ahogy letörölte rólam a vért. Lehet kicsit perverz vagyok, vagy kissé degenerált, de kezdtem beindulni Elenától.  
- Örvendek a szerencsének, Elena Pierce!
Követtem a tekintetét, melyek a „C” alakú sebekre estek. Valóban fenn állt a veszélye, hogy jó darabig fogom még viszont látni őket hófehér karcolásnyom képeként. De cseppet sem bántam… Azt hiszem, sőt tudom, hogy megérte benyelni azokat a kis sebeket. Kb. úgy, mint a hátam közepén lévő, valamint a combomon és a mellkasomon húzódó fakó sebeket, melyeknek mind-mind meg van a maga története.
Megpróbáltam felsegíteni a lányt, de a próbálkozásom kudarcba fulladt. Ahogy megpróbált ránehezedni a lábára, szinte abban a pillanatban szisszent is fel, és borult a nyakamba. Mindez rendben is lenne, csakhogy olyan váratlanul ért, hogy elvitt a lendület,és háttal a falnak,pontosabban az ablaknak kényszerültem dőlni. Ha valaki most nyitott volna be a fülkébe, bizony elég bizarr jelenet tárult volna a szeme elé… Mintha Elena nekipréselt volna a falnak.
- Hú, de pórul jártam most – kacér mosolyt eresztettem meg, majd segítettem Elenának leülni, hogy aztán vele szemben én is helyet foglalhassak.
Szememet végig a lányon tartottam, közben pedig elgondolkoztam, vajon mennyit is érdemes elárulnom magamról? Természetesen a családi múltam nem tartozik Elenára, sőt senki másra sem. Meséljek arról mekkora kockának tartanak a többiek? Netán az legyen a téma hány lányt kaptam le pályafutásom során? Meséljek az asztmámról, ami megakadályozza hogy kedvenc sportomnak, a kviddicsnek élhessek? Úgy döntöttem, hogy szépen adagolok ebből is,abból is egy cseppet.
- Nos… Most kezdem 4. évemet a Roxfortban. Hollóhátas vagyok. Nem nagyon láthattál eddig,mert nem járok semmilyen szakkörbe. Ennyit rólam, most te jössz!
Újabb mosolyt villantottam, majd kipillantottam az ablakon. Észre sem vettem,hogy időközben elhagytuk az állomást. Úgy látszik túlságosan is lekötött Elena műesése. Odakint pedig esni kezdett az eső. Hatalmas, kövér esőcseppek csordultak le a vastag üveglapon. Figyeltem, hogy éri el az egyik csepp az ablak alját, majd ismét Elena felé fordultam…

Ott ültem Owennel szemben és azon gondolkoztam, hogy vajon hány lány szívét törte szét. Nem úgy nézett ki, mint akinek eddig sosem volt kapcsolata. Mi több! Én inkább arra tippeltem, hogy több leányzó is a hálójába került. Az ártatlan kisfiús kinézetű srácok a legnagyobb szívtörők. Én már csak tudom...
Figyelmesen hallgattam Owen történetét, de épp, akkor hagyta abba, amikor egyre jobban kezdett el érdekelni.
- Hollóhátas... - gondoltam magamban. - Akkor jól tippeltem. - örültem a jó megérzéseimnek.   Owen igazából nem mondod semmi személyeset. Inkább olyan dolgokat, amiket magam is kideríthettem.
 - Nem vagy túl bőbeszédű, Casanova – nevettem fel. Csodálkoztam, hogy a fiú csak negyedikes. Hát persze! A helyes, figyelmes srácok csak fiatalabbak lehetnek.
Owen szintén azt kérte, hogy meséljek magamról. Kinéztem az ablakon, a mosoly pedig eltűnt az arcomról. Kint nagy cseppekben hullott az őszi eső. Csak most vettem észre, hogy annyira elszórakoztam Mr. Redway-jel, hogy meg sem éreztem, mikor indultunk el a Roxfort felé vezető úton. Még mindig azon törtem a fejemet, hogy mit mondjak magamról. Meséljek a családomról? A változásomról? Életem legnagyobb csalódásairól? Az első legnagyobb és egyben a legfájdalmasabb szerelmemről? Sok mindenről mesélhetnék neki, de nem hiszem, hogy túl jó benyomást keltenék vele. Ezen kívül a családom és a múltam története nem tartozik senkire. Már egyszer csapdába estem, amikor hiszékeny kislányként beleszerettem egy fiúba, és elmondtam neki a Pierce família összes titkát. Azóta is bánom, és örökre gyűlölni fogom magam, azért, amit tettem. Bár megtanultam hűvösnek maradni, sosem volt könnyű a múltamról beszélni. Fájdalmas volt gondolni rá, és inkább megkíméltem magam a fölösleges kínzástól. A múlt rossz képei mindig is élénken fognak az emlékeim közt élni, de minden erőmmel megpróbálom visszataszítani őket a sötétségben, ahol nem láthatom őket.
Egyre jobban kezdtem el megérteni, hogy Owen miért nem mondott sokat magáról. Ki tudja? Lehet, hogy neki is épp olyan kellemetlen múltja van, mint nekem. Talán ő sem akar rossz benyomást kelteni.
A kis táskámhoz nyúltam. Elő akartam venni a szájfényemet, hogy újabb vékony réteget kenjek az ajkaimra. Észrevettem, hogy az utolsó használatkor véletlenül rosszul csavartam rá a kupakot. Valószínűleg akkor nyomtam ki a tubus tartalmát a táskámba, amikor Owenre zuhantam. A retikülöm egyik oldalán egy nagy, ragacsos folt éktelenkedett. Erre a mostohaanyám szavai jutottak eszembe: „Hiába próbálod rendbe szedni az életed, hiába óvakodsz minden hibától, a legkisebbtől is, mindig marad egy folt, egy rejtőzködő foltocska, és egy óvatlan pillanatban hirtelen a szemed elé kerül.”
Utáltam azt a nőt, de ebben igaza volt. Nem rejthetem el mindent. Mindig lesz valaki, aki elárulhat, vagy megszégyeníthet.
 - Hol is kezdjem? - szünetet tartottam. Kinéztem a fülke ajtaján. Éppen néhány elsős szaladt át. Meg akartam várni, amíg elmennek. - Tehát... Idén hatodikos mardekáros leszek. A szakkörökhöz meg annyi, hogy én se járok ilyesmikre. Szeretek olvasni, de csak titokban – az utolsó mondatot suttogtam, majd elnevettem magam. - És...- egyszer csak valaki kopogott. A figyelmem az ajtó felé irányult. Egy ismerős arc mosolygott rám, és kezével intenzíven integetett. Az „utánfutó”. - ...megérkeztek a csomagjaim. - közöltem, miközben gúnyos mosolyom újra előkerült. Owenre pillantottam.
 - Segítenél? Ő egy barátom – mutattam az ajtó felé, majd párat pislogtam. „Barátom? Ez még viccnek is rossz.” Viszont, kíváncsi voltam mind két fiú reagálására. Owen láttára a hugrás fiú mosolya eltűnt. Benyitott, és rám köszönt. Visszaköszöntem, majd hálálkodni kezdtem a segítségért. A fiú azt kérdezte tőlem, hogy nem szeretném-e, ha inkább az ő fülkéjébe vinné a csomagjaimat, és később, amikor már végeztem a beszélgetéssel, csak átmennék hozza meg a barátaihoz. Közben szúrós tekintettel figyelte Owent. Elmosolyogtam, majd a hollóhátasra pillantottam.
 - Maradjak? Vársz valakire? - a tekintetem segítségkérően sugárzott. Reméltem, hogy Owen észreveszi és megment az unalmas, rámenős „utánfutótól”.

Kíváncsian emeltem tekintetemet a velem szemben ülő lányra. Vegyes érzelmek keveredtek bennem, melyek mintha rákapcsolódtak volna azokra az agymosott, kiidegelt reflexre, melyet „csajozási” szokásnak neveztem. Egyrészről kedveltem a lányt, mert aranyos volt ahogy próbálkozott nálam, másrészről pedig csak egy lány volt…
Kék íriszek mögül figyeltem minden ténykedését. Ahogy kotorászni kezdett retiküljében, ahogy kipillantott az eső áztatta ablakon, ahogy eltűnt arcáról a pajkos mosoly. Tudtam, hogy valami megváltozott a fülke légkörében, és hogy ezt az a kérésem váltotta ki, mikor megkértem, hogy meséljen magáról. Azonban igyekeztem úgy tenni, mintha ez a változás nem tűnt volna fel. Még is, pár másodpercre talán Elena is megérezte, hogy ott járok a fejében…
Aztán végre valahára megrezegtette a hangszálakat a lány tüdejéből kiáramló levegő, és a kényelmetlen fülkét betöltötte Elena hangja. Megtudtam,hogy két évvel idősebb tőlem, és hogy a Mardekár tanulója. Mindig is voltak bizonyos előítéleteim a „zöldek” házával, de sosem hangoztattam ezeket. Ma sem lesz másképp… Elvégre mit számít milyen színű talárt húz magára, ha az egyszer úgy is leomlik válláról, előttem? Megtudtam ezenfelül még azt is, hogy szeret olvasni, habár ezt csak titokban teszi. Fogalmam sincs ez mit jelent. Szégyen lenne az olvasás? Szégyen, hogy az ember szereti művelni magát,csiszolni az elméjét? Igen, végül is ez az alapja mindannak, ami miatt egyedül kerestem menedéket ebben a fülkében. Míg a Mardekárnál a feketemágia képezi az előítéletek alapját, addig a Hollóhát esetében az a természet adta elme,  mely sokak szerint csak is „stréberkedéssel” tartható fenn. Ennek megcáfolására talán én vagyok a legjobb példa…
Zaj hallatszott, majd Elena elhallgatott. Valaki kopácsolt a fülkénk ajtaján. Odafordultam, és nem kis meglepetésemre még láthattam, ahogy egy hugrabugos fiú arcáról lehervad bárgyú mosolya. Pár másodpercig farkasszemet néztünk. Én persze meg sem próbáltam eltűntetni arcomról a mosolyomat, mely már percek óta ott húzódott arcomon. Meglehet, már korántsem társult hozzá villogó fogsor, csupán szelíd vonulat volt, melyet ajkaim vetettek az orrom és az állam közötti részre.
- Attól függ mit szeretnél…
Felkeltem az ülésemből, közben ügyeltem rá, hogy a szürke kockás ingem, melyet félig begombolva fehér pólóm fölött hordtam, elfedje azt a véres karmolás nyomot, melyet Elena okozott, alig fél órája.
Kínos jelenet bontakozott ki. A srác szerette volna, ha Elena inkább vele és pár barátjával töltené az odautat. Ugyanakkor éreztem, hogy nem teljesen stimmel a dolog, ugyanis Elena kissé vonakodva felelt neki. Habár ez csak a srácnak nem tűnt fel… Magamon éreztem a féltékeny pillantását, mely őszintén megvallva jogos volt. Habár magasabb volt nálam, és valószínűleg sokkal erősebb is, két dolgot biztosra vettem: sokkal jóképűbb és okosabb voltam nála. Előbbit az egóm, utóbbit pedig a mellkasára tűzött jelvény, valamint az ülésemre hajított könyvem különbsége állította.
Újfent Elenára pillantottam, habár szívesen tartottam volna a szemkontaktust a sráccal.
- Egyedül a büfés boszorkányt várom – válaszoltam, majd hozzátettem. – Tudod, farkas éhes vagyok. Nem reggeliztem. Reméltem netalán csatlakozol majd, és pár tábla csoki mellett elmeséled, miért néz rám ilyen bambán ez a srác…
Magamhoz képest igazán visszafogott voltam. Utáltam, ha úgy néztek rám, és az a napom amúgy sem volt a legtökéletesebb. Örültem volna, ha nyilvánosság előtt alázhattam volna meg a hugrabugos fiút. Biztos voltam benne, hogy nálam nem forgathatja jobban a pálcáját, hiába az a plusz kettő, vagy három év.
Koppant a bőrönd a fülke linóleumozott padlózatán, én pedig elégedett vigyorral fordultam ismét az idegen felé…

A hugrás fiúra pillantottam. Tetszett, amit láttam. A féltékenység, az utálat... Az arcvonásai árulkodtak. Talán azt idegesítette a legjobban, hogy a vele szemben lévő fiú fiatalabb nála, de mégis jóval közelebb került hozzám egy fél óra alatt, mint ő egy egész év alatt. Inkább az okos, kék szemű félisten, mint a két balkezes, hugrás alisten. Nekem nem mindegy.
Owen elég jól bírta az idősebb srác tekintetét. Elégedetten mosolyogtam. Tetszett, hogy nem akart elengedni. Ahogy ott állt az idősebb fiúval szemben... Elég izgató számomra, ha két hímnemű farkasszemet néz egymással, miattam. Viccesnek találtam, hogy mire képes a női báj. Egy mosoly, egy gesztus, egy kedves szó, és máris a markodban tartod a kiszemelteket. Aztán úgy táncolnak, ahogy fütyülsz. Gonoszság volt tőlem, hogy ilyeneket műveltem, de lehet ellenállni a csábításnak?
Gyorsan letöröltem a képemről a vigyort, mielőtt bárki is észrevenné, és úgy döntöttem rendet csinálok. Igaz, hogy azt mondják a hugrások jámborok, de jobb félni, mint megijedni. Ezen kívül nem volt kedvem bajba keveredni, bár be kell hogy ismerjem, szívesen megnéztem volna a csata folytatását. Nagy levegőt vettem, csak hogy úgy tűnjön, mintha nehezen választottam volna.
 - Kedves tőled, hogy felajánlottad... – szóltam a magasabb fiúhoz. Owenre szegeztem a tekintetemet. Kíváncsi voltam az arcára. Mélyen a kék szemekbe néztem - …de, tudod – nem engedtem a gyönyörű szempárt – élek-halok a csokoládéért. És én sem ettem még. - a hollóhátasra villantottam a fehér fogsoromat, majd újra a hugráshoz szóltam.
 - Köszönöm szépen a segítséget. Nagyon kedves vagy, hogy felhoztad a csomagjaimat, de inkább Mr. Redway-jel maradnék. Remélem tiszteletben tartod a választásomat és nem haragszol meg érte. - vettem elő angyali mosolyomat. Reméltem, hogy elég élethűnek tűntem. Igazából egy cseppet sem érdekelt, ha megharagszik a srác. Annál jobb! Legalább lekopik rólam. De úgyis tudtam, hogy nem zavartatja magát. Ha nem találok ki valamit, akkor örökké rajtam fog lógni. De ráértem agyalni. Jobb dolgom is volt. Ott volt nekem Owen. Ezek után világos lett számomra, hogy a hollóhátas diák nem adja fel egy könnyen. Inkább olyan, mint egy területét védő oroszlán. Egyszer csak észrevettem, hogy a hugrás még mindig a fülke bejáratánál állt.
 - Ez meg miért nem takarodik el? - kérdeztem magamtól.
 - Esetleg van valami mondanivalód? Mert, ha nincs, akkor örülnék, ha magunkra hagynál. - A fiú szemei tele voltak dühvel. Nagyon nem tetszett neki Owen beszólása, és azt hiszem sikeresen megsértettem, ugyanis szó nélkül elfordult és elment. Elképedtem. Ezt is csak azért tettem, hogy úgy tűnjön bánt, hogy vissza kellett utasítanom a fiút. Miután eltávozott kifújtam a magamban tartott levegőt.
 - Azt hittem sosem megy el. Nem akarom megbántani, de fogalmam sincs hogy közöljem vele, hogy esélytelen próbálkoznia. - Az egyik kisebb táskámhoz nyúltam, majd magam mellé raktam. A ládámat fürkésztem.
 - Mit csináljunk vele? - fintorogtam. A nagy csomag elállta a bejáratot.
 - Végül is - gondoltam magamban. - Úgysem kellenek a hívatlan vendégek.
 - Szerintem hagyjuk ott, ahol van. Mellesleg – elmosolyodtam, majd a táskám első zsebébe nyúltam. Előszedtem egy tábla csokit, majd huncutan Owenre pillantottam. - Ha nem téved a memóriám... Csokiról beszéltél. - Áthuppantam Owen mellett, majd el kezdtem legyezni a csokival. A látszat kedvéért hátradőltem és ijedt arcot vágtam. - Még szerencse, hogy a házimanóm egyfolytában aggódik értem, és mindig elrak valami harapnivalót, főleg, ha nem sikerül rendesen étkeznem. Különben most egy éhes Redway farkas reggeléjévé válnék. - Eljátszottam a gondolattal, de sosem voltam könnyű préda, és most sem terveztem, hogy változtatok ezen. Kockákra törtem a csokitáblát, majd kibontottam.
 - Nos Mr. Redway, megtenné, hogy inkább a csokit fogyasztja el, és meghagyja az életemet? - kínáltam meg Owent.

Kíváncsian vártam a fejleményeket. Nem mondom, elég mély ütés lett volna, ha Elena átpártol a hugrás srác mellé. Nem szoktam hozzá, hogy az ilyen fiúk csak úgy lecsapják a kezemről a szép lányokat. Na nem mintha én akkora casanova lennék….
Biztos voltam benne, hogy ezzel a lánnyal ma még eljutok egy magasabb szintig. Persze megfordult a fejemben, hogy talán meg is szegjük a Roxfort Expressz utasaira vonatkozó szabályokat, na meg a fülke szabály szerinti használatára vonatkozó cikkelyben leírtakat…  Az elsődleges cél azonban nem ez volt. Ez még a jövő zenéje volt… Vagy legalább is el tudtam volna képzelni, hogy Elena meg én. De ha nem jönne össze, nos akkor sincs világvége. Ilyen lányból találni még párat. Na jó, talán nem ilyen szépet, meg nem ennyire rámenőset… de azért akad még hal a Roxfortban.
Mondhatni megkönnyebbültem, amikor elhangzott a végső döntés, egyben az ítélet is. Elena marad, a hugrás srác pedig, kis unszolásra ugyan, de végre távozik. Megnyugtató, ugyanis kicsit tartottam tőle, hogy esetleg bemos egyet. Nem volt kedvem ugyanis kiátkozni őt a gatyájából is. Biztos sikerült volna… Ránézésre több IQ-m van, mint neki, a hülye is megmondaná, hogy jobban forgatom a pálcámat. Hm… Elenával kapcsolatban ez elég kétértelmű mondat, dee… Szerintem még abban az értelemben is jobban forgatom a „varázspálcámat” mint 3 évvel idősebb társam.
Csukódott az ajtó, már amennyire a küszöb elé ledobált bőröndök engedték neki. Kettesben maradtunk Elenával, és kezdtem végre nyeregben érezni magamat.
- Gondolom nem ő az egyedüli rajongó.
Rávigyorogtam a lányra. Órákig tudtam volna nézni őt. Kit érdekel, hogy udvarlók tömegén kell átverekednem magam? Valahogy apróságnak tűnt a korkülönbség is. Minden klappolt. A helyszín, az időpont… kezemben volt a kulcs.
- Igen, szerintem is jó az ott ahol van. És ha nem bánod – megragadtam az ajtó ablaka előtt lógó bársonyfüggönyt, majd behúztam azt, kizárva ezzel a külvilágot – ezt behúzom, mert kezdenek felidegesíteni a rohangáló elsősök.
Belevetettem magam a puha ülésbe, és kipillantottam az ablakon. Gondoltam gyűjtök egy kis bátorságot, valamint kerestem a megfelelő pillanatot. Azonban nem is volt szükség rá, hogy én cselekedjek. Hamarosan éreztem, ahogy megfeszül az ülés huzata, és oldalra tekintve meg is pillantottam magam mellett Elenát. Nem volt köztünk több 20 centinél…
- Hm… milyen rendes, csokival tömi a gazdit.
Mosolyogtam, de kicsit fennakadtam a házimanó témán. Most jöttem csak rá, hogy egy igazi aranyvérű, vagy éppen kékvérű mardekárossal vetett össze a sors. Pedig ha tudná, bennem milyen tiszta vér folyik. Lehet nem húzódna egyre közelebb hozzám…
- Nem is tudom… Nagyon éhes szegény farkas.
Vészesen fogyott a távolság kettőnk között. A csoki valahogy a földön kötött ki, én pedig azon kaptam magam, hogy ujjaimmal beletúrok Elena hajfürtjeibe.
- Szerintem maradjon meg desszertnek az a tábla csoki… - Megszűnt körülöttem minden. Odakint eltompult a zsibongás. Az ablakon kopogó esőcseppek távoli zajként hatoltak a tudatomba. Én pedig megcsókoltam Elenát. Hosszan, érzékien, amennyire értettem hozzá…

Bevallom, de csak magamnak, hogy Owen eléggé megsértette volna az önbizalmamat, ha elengedett volna. Nem voltam hozzászokva a visszautasításhoz, főleg ha az illetők hímneműek.
Ahogy közeledtem Owenhez... Egyre veszélyesebbnek éreztem a helyzetet. Élveztem, hogy ennyire tetszem neki és ahogy nézett. Attól csak még jobban vágytam a szórakozásra. Közben azon törtem az agyam, hogy van-e szükségem még egy rajongóra. Nem hittem volna, hogy készen állok egy újabb kapcsolatra. Ezen kívül Owen két évvel volt fiatalabb nálam, bár nem igazán látszott rajta és a viselkedésén. Akár azt is mondhattuk, hogy jobban csábítja a lányokat, mint a nála 2-3 évvel idősebb srácok. A kedvessége magával ragadó, de a szemében ott bujkál a vadság és a vadászösztön. Nagyon vonzó, főleg számomra.
Owent arcát fürkésztem, és valamiért nem úgy azt éreztem, mint a többi jött-ment fiúnál. Őt nem akartam bántani, nem akartam fájdalmat okozni neki. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy inkább ott hagyom, mielőtt túl késő lenne. Meglepődtem magamon, mert sosem futamodok meg, vagy ha igen, az csak azért van, mert szeretem, ha ragaszkodnak a társaságomhoz. Talán nem akartam, hogy Owen reményeket tápláljon. Bárcsak egykorúak lennénk. Akkor tuti, hogy az ágyamban kötne ki.
 - Tulajdonképpen igazad van! Tényleg nem ő az egyetlen, de nem árt, ha tudod, hogy nem tettem semmit annak érdekében, hogy ne ő legyen az egyetlen. - válaszoltam mosolyogva. Lenéztem, mintha szégyellném, amiért magamba bolondítom a fiúkat. A hollóhátas is mosolygott. A vigyor láttára jó érzés fogott el.
Owen egyetértett abban, hogy a legjobb megoldás, ha ott hagyjuk a csomagokat, ahol vannak.
 - Csak nyugodtan. Számomra sem kellemes a rohangászó újoncok látványa - kuncogtam fel. Nagyon jó kifogás. Még hogy felidegesítik az elsősök. Úgy látszik, hogy a kis Casanovanak ugyan olyan frappáns ötletei voltak, mint nekem. Egy közös jellemző, ami nálam pontot jelentett. Egyre jobban kezdtem kedvelni Mr. Redway-t. Az elsősök még egy valamire voltak jók. Owen őket használta fel oknak, amiért ideges. Nagyon szép!
 - Hát igen - mosolyogva a padlóra néztem, és az arcomba lógó tincset a fülem mögé raktam. - Tudod - Owen szemébe néztem - születésemkor úgymond kaptam egy dajkát és pár házimanót, hogy mindig gondjaimat viseljék. Igaz, hogy mindegyik segít, de van egy fő felelős. - Bár mosolygott, mégis úgy éreztem, hogy Owent valami zavarja. Szerettem volna megtudni, de azért nem kérdeztem, mert attól tartottam, hogy csak képzelődöm. Nem óhajtottam ostobának tűnni.
 - Azt mondod? - nyögtem ki. - Akkor etessük meg. - ajánlottam fel, de mégsem kínáltam meg a fiút. Owen egyre csak közeledett. El akartam húzódni, mert még mindig a hiú remények táplálásán járt az eszem, de a fal nem engedte. Owen a tökéletesen rendezett frizurámba túrt, én pedig véletlenül elejtettem a csokoládét. Volt egy tippem, hogy mi következhetne, de kíváncsian vártam, hogy elég bátor-e  hozzá a hollóhátas. Pár másodperccel később meg is kaptam rá a választ, ugyan is Owen megcsókolt. A rosszabbik énem azt súgta, hogy kezdődik a játék, és innen nincs visszaút. Elrugaszkodtam, és hátradöntöttem a fiút, így fölé kerültem. A kezemet a feje mellett helyeztem el, a göndör fürtjeim pedig leomlottak a vállamról, mint egy selyemfüggöny.
 - Úgy látszik, hogy a farkas nem csak éhes, de rakoncátlan is. - suttogtam ironikus hangon. Komoly tekintettel egyenesen Owen szemébe néztem.
 - Van fogalmad arról, hogy mi történt a veled hasonló ebadta ordasokkal, akik szintén megengedték maguknak az ilyen és ehhez hasonló pajzánságokat?  

Sejtettem milyen családból is származhat Elena. Ha az aranyvér keveredik  Mardekár házával, bizony elég csúnya eredmény születhet. Nem tudhattam, hogy ő is abból a fajtából való-e, akik megvetik a magamhoz hasonló mugli származásúakat. Az idő azonban nem volt alkalmas rá, hogy aggodalmaskodással töltsem. Elhúztam ugyan a szám szélét a házimanókkal kapcsolatban. Úgy tűnt, hogy ez Elena figyelmét sem kerülte el… Azonban volt mivel foglalkoznunk a manótémán kívül is.
Hazudozók voltunk mindketten, a magunk módján. De hát tegye fel a kezét az, aki sosem füllentett még! Abban a helyzetben bizonyára más is hasonlóképp cselekedett volna. Ezek pedig gyerekesen kicsi hazugságok voltak. Nagyon kívántam őt… Pitiáner hazugságokban volt mérhető az a vágy.
A centik lassan milliméterekké csökkentek kettőnk között. Magamon éreztem a leheletét, meg tudtam volna számolni a szeplőit. Leginkább azonban az illata őrjített meg. Igyekeztem bezárni a tüdőmbe, hogy örökre ott maradjon.
Ujjaim fésű módján fúrtak utat maguknak a lány hajtincseiben, miközben lassan dőltünk hátra. Elena vezető pozícióba, azaz felülre került. Mindig is úgy voltam vele, hogy ha annyira akar vezetni egy nő, hát vezessen, diktálja a tempót kedve szerint, én pedig hátradőlök és élvezem mindazt amit kapok.
Hosszú perceknek tűnt az idő, míg ajkaim Elena ajkaira tapadtak. Aztán egyszer csak elszakadtak egymástól, én pedig próbáltam levegőhöz jutni a hosszú csók után. Elena gyorsabb volt, talán mert nem feküdt rajta senki.
- Úgy látszik, hogy a farkas nem csak éhes, de rakoncátlan is. Van fogalmad arról, hogy mi történt a veled hasonló ebadta ordasokkal, akik szintén megengedték maguknak az ilyen és ehhez hasonló pajzánságokat?
Vigyorogtam, ráadásul az eddigieknél még szélesebben. Ha Elena tudta volna, mennyire nem érdekeltek az engem megelőző srácok… Sosem törődtem az „itt járt xy” feliratokkal illetve a kitűzött zászlókkal sem. A múlt nem számít… Ezt én tudom a legjobban.
- Bizonyára nem a Titkok Kamrájában rohadnak… Öhm… Fogalmam sincs mit tehettél velük. De engem úgysem bántanál, nem igaz?
Kisfiús mosolyt villantok.
- Persze lenne okom a félelemre. Azok után, ahogy két vállra fektettél… Persze annyira azért nem vagy ijesztő, hogy ne próbáljam meg még egyszer.
Kísérletet tettem rá, hogy újból megcsókoljam. Ez azonban igen nehéz és kockázatos dolog volt. Elena teljes súlyával nehezedett rám, és ha akart, könnyedén elhajolhatott „lecsapni készülő” ajkaim elől. Abban az esetben akárhogy is próbálkoztam volna, sehogy sem érhettem volna el… Na de jó volna az neki, ha elmenekülne előlem?
Számomra Elena nem volt több puszta kalandnál. Olyan volt, mint bármelyik lány, akivel eddig találkoztam. Semmi érzelmet nem fűztem hozzá, csupán egy volt a sok közül. Na jó, szebb volt az átlagnál és az illata is mámorító volt, de semmi több. Ritka esetekben néztem csak azt, hogy mi van a lányok fejében. Általában ha a belsőt néztem, akkor nem akartam semmit a lányoktól. Ebbe a kategóriába tartozott pl. az osztálytársam Sydney is. Vele mindig is próbáltam jóban lenni, de ő pont az a típus, akire nem hatnak a magamfajták trükkjei, ezért mindig elhajtott a francba… Elena más volt. Ő szerette a kalandot, szerette összetörni a fiúk szívét és nagyon is élvezte, hogy annyian legyeskedtek körülötte… Nem volt az én ízlésemnek való. Legalább is belülről nézve nem.

A beszélgetés alatt végig Owen arcát figyeltem. Amikor a manóimről meséltem elhúzta a szája szélét. Azon gondolkoztam, hogy vajon mivel nem ért egyet. Talán nem mindennapi számára, ha házimanók szolgálják ki? Vagy nem szereti a házimanókat? Talán nincsenek házimanói? De hát minden aranyvérű családnak vannak. Vagy ő nem is az? Az utolsó kérdésem egy kicsit megijesztett. Válaszokat kerestem, de igazából nem sok időm volt a rejtélyekkel foglalkozni.
Az ártatlan kis hazugságoknak köszönhetően elég furcsa helyzetbe kerültünk. Hazugság egy hollóhátastól? Elég vicces gondolat, főleg, hogy a bölcsek házának egyek diákjáról szólt, de a lényeg, hogy teljesen igaz volt.
Még csak negyedéves, de Owenben már kezdtek kialakult a nővadászok ösztönei. Egyre jobban azt tapasztaltam, hogy a kis srác nem vesz komolyan, csak szédít. Az érzéseim azt súgták, hogy csak játszani akar. Játékszernek tekint. Végül is melyik hímnemű nem használna ki egy ilyen helyzetet?  Nem mintha sok mindenkinek adódna ez az esély, legalábbis velem. Igaz, hogy szeretek szórakozni, de azért vannak elvárásaim, amiken meg kell felelni.
Owen csókjából azt következtettem, hogy csábítani szeretne. Elég jól csókolt, de kaptam ennél jobbat is. Viszont tetszett, hogy kapkodja a levegőt.
A válaszán felszaladt a szemöldököm. „Jól van Redway! Ha játszani akarsz, akkor legyen, de nagyon remélem, hogy a végén nem kell majd a kisfiús nyafogásodat hallgatnom.” gondoltam magamban.
 - Titkok Kamrájában? Szerinted ilyen könnyen úszták meg? - gúnyos mosolyom csak úgy ragyogott – Ugyan! Ne légy naiv! - hátrahajtottam a fejem a csilingelő nevetésem pedig bejárta az egész fülkét. Újra Owenre szegeztem a tekintetemet. - Ami azt illeti, szerencséd van, ugyan is nagyon, nagyon jó kedvemben vagyok. - jegyeztem meg még mindig mosolyogva.
A következő válaszára elégedetten felmordultam. Milyen bájos, hogy nem gondol ijesztőnek...
 - Ó, nem szeretném, ha a halálfélelem törne rád. Netán kényelmetlen, hogy rajtad... Fekszem?
Szégyentelen énem felébredt. A kis farkas nem menekül, csak ha nem engedem el. Ha ő is szórakozik velem, akkor én is ezt fogom tenni. Végül is senki sem feltételezte, hogy ebből valami komoly is kisülhet.  Owen hollóhátas és fiatalabb. Azt sem véltem, hogy egy stréberrel fogok kikezdeni. Lehetséges, hogy az előítéletek miatt gondoltam ezt, viszont Owen teljesen lerombolta a kékekről kialakított véleményemet. Ha valaki megkérdezné, hogy mit gondolok róluk a válaszom a következő lenne: Okosak, és ezt ki is használják.
Láttam, ahogy Redway újabb csókot készült elcsenni, de gyorsan reagáltam, és a szájára tapasztottam a tenyeremet. Reméltem, hogy nem gondolja komolyan. Mindig is rüheltem a naivakat, és úgy látszik Owen is közéjük tartozott. Vagy az a lehetőség is fennállt, hogy eddig minden lánynál bevált a csóklopkodós Casanova szerep. Kár, hogy nálam ez nem így működik, de azért élveztem, ahogy próbálkozik. Mondjuk, mindig is imádtam, ha érdeklődnek irántam. De ez teljesen természetes, hisz minden lánynak jól esik az e fajta kényeztetés, és gondolom nem vagyok az egyetlen, aki elfogadja.
 - Owen, Owen, Owen – törtem meg a csendet – olyan... - valaki kopogott. Hirtelen felkaptam a tekintetemet a zajra. Az ajtóra pillantottam, majd villámgyorsan lepattantam a fiúról, és a szembelévő ülésbe huppantam. Sietségemben olyan lendülettel dőltem hátra, hogy az ütés teljesen kiszorította a levegőt a tüdőmből. Ez köhögésre kényszerített. A hajamat próbáltam helyreigazítani, amikor a fülke ajtaja kinyitódott...

Szüntelenül zuhogott az eső. Elmosódott foltként láttam a kinti világot, melyet pöttyösre festett az ablaküvegre tapadt esőcseppek erdeje. Alattunk megnyugtatóan zakatolt a vonat. Odakintről izgatott zsibongás szűrődött be a fülkébe. Még is, körülöttem teljesen megszűnt a világ. Csak is a saját, és Elena szívverését hallottam.
Kezeim végigcsúsztak Elena derekán. Még mindig ott vöröslöttek csuklómon azok a karmolás nyomok, melyeket a lány okozott úgy egy órácskával ezelőtt. Az mellett a régi sebem mellett húzódtak, melyet még gyerekkoromban szereztem egy törött ablaküveg segédletével.
Csak feküdtem ott, mozdulatlanul. Fejemet a mozdonyfülke bőrülésén nyugtattam. Szemeimet Elena arcán nyugtattam,és csak mosolyogtam rá. Jó volt az egész. Kicsit úgy éreztem magamat, mint aki elfeledkezett a mindennapos terhekről. Könnyűnek,már-már súlytalanul könnyűnek éreztem magamat. Örültem neki, hogy Elena ezt a fülkét választotta,és hogy kezdeti rosszkedvemben nem küldtem el máshová. Azonban tudtam jól,hogy ő is, akárcsak a többi lány, jön és megy. Holnap valószínűleg már fel sem fogom ismerni a folyosókon…
Felvontam a szemöldököm. Nem féltem tőle, ugyan dehogy… Talán jobban tette volna, ha ő tartott volna egy kicsit. Olyan voltam, mint a dédelgetett öleb, ami hirtelen változik házőrzővé. Belül többnek éreztem magam, mint amennyi voltam. Az érettséget nem korban mérik. Úgy éreztem kedvemre szórakozhatok akár két évvel idősebb lányokkal is… Hiszen mi baj lenne belőle?
- Netán kényelmetlen, hogy rajtad... Fekszem?
Őszintén megvallva kicsit fájt, ahogy könyökével a bordámba vájt. Mégsem akartam, hogy megszűnjön a kellemes fájdalom. Élveztem hogy olyan közel volt hozzám. Az illata mondhatni megbolondított.
- Épp ellenkezőleg.
Én bolond csókot próbáltam lopni. Ugyan már, még is mit hittem? Valóban, nem volt más ez az egész, mint egy szerelem nélküli kis affér. Mindketten abban a szent hitbe ringattuk magunkat, hogy mi vagyunk a bábmesterek, és a másik a bábú. Tévedtünk. Egymást táncoltattuk, mint egy rendes kapcsolatban. Csupán nem voltak érzelmek. Egy üres, vékony kérgű tánc volt ez, melyből hiányzott a bélés…
Olyan hirtelen tért vissza a levegő a tüdőmbe, hogy kissé meg is szédültem. Nem is sikerült hát időben ülő helyzetbe tornásznom magamat. Az ajtó résnyire kinyílt, már amennyire az elé rakodott bőröndök engedték.
- Mi a fene…
Félrehúztam a nehéz csomagokat,majd felpillantottam az érkezőre. Egyik háztársam, pontosabban osztálytársam volt az. Arcán látható megkönnyebbülés látszott. Bizonyára végignézte az összes fülkét, mire végre rám akadt az utolsóban. Biztos unta már a melót,sőt… az is lehet, hogy megfordult a fejében, hogy netalán nem érkeztem meg a Roxfort Expresszre.
- Öhm, Glen! A hölgy neve Elena. Elena, ő itt az osztálytársam, Glen.
Kíváncsian fürkésztem a srácot, hogy vajon mit akar. Kérdeznem sem kellett, magától belefogott a mondandójába.
- Owen, egy griffendéles srác keres téged. Azt mondja nagyon fontos lenne beszélnetek. Pár fülkével arrébb van, vagy egy tucat másik diákkal. Fogalmam sincs mit akarhat, de azt mondta nagyon fontos lenne, hogy te is ott legyél…
Nagyon jól tudtam miről is van szó. Erről azonban sem Elena, sem pedig Glen előtt nem beszélhettem. Elköszöntem a fiútól, majd Elena felé fordultam.
- Jövök, amint tudok. Ha netán itt lennél még, örülnék, ha folytathatnánk a megkezdett… öhm… ismerkedést.
Rámosolyogtam, majd kiléptem a fülke befüggönyözött ajtaján. Nagyon jól tudtam, hogy mire visszatérek, a fülkém ismét üres lesz.