Roxfort RPG

.::Hermione::.



[Kis udvar]


*Ronnak végre sikerült elhívnia Hermionét a könyvtárba. Ahogy vége lett az órájuknak meg is beszélték, hogy fél óra múlva találkoznak a könyvtárban. Ronnak szüksége volt még fél órára, hogy legalább a sziáig eljusson, ha újra találkoznak.
Kiment egy kicsit, sétált egyet az udvaron és megpróbálta összeszedni magát. Annyi minden cikázott a fejében Hermionéval kapcsolatban… ~Hogy vajon miért is olyan ellenséges vele mostanában… Miért is veszekszenek olyan sokat… Biztos valami női hülyeség…~ Gondolta, majd körbenézett és észrevette, hogy hugicája az udvaron ücsörög. Majd odasétált hozzá, s amíg ideje engedte beszélgetésbe kezdett Ginnyvel... hátha lenyugszik addig.

Szép, tavaszba hajló idő volt… most… végre. Reggel ugyan is még iszonyatos vihar tombolt, s csak az esőfelhők hada látszott a Roxfort feletti égen. Az eső csak úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, s azt hitték a diákok, hogy ez más sosem fog elállni. Szerencsére tévedtek. Így délutánra, egész emberi idő lett. Még a Nap is megpróbált kikukucskálni a zord, fekete-szürke felhők mögül… kisebb nagyobb sikerrel.
Ron sétált még egy kicsit, hogy biztos legyen magában… - na jó, ha addig sétált volna, amíg biztos lesz magában… akkor már valószínű mágikus járókerettel sétált volna be a könyvtárba – aztán vett egy mély levegőt, órájára pillantott. S mikor látta, hogy alig öt perce maradt a megbeszélt találkozóig, lebúcsúzott Ginnytől, s a könyvtár felé vette az irányt.*

[Könyvtár]

*Mivel elég magas volt, hosszú lábain gyorsan a könyvtár ajtaja elé érkezett. Kezét a nehéz cikornyás kilincsre tette, vett egy nagyon mély lélegzetet, és belépett. A könyvtárban csak pár diák volt. A tanulósabbak, már befejezték, vagy a klubhelyiségben folytatják a dolgot, akik meg alkalmi látogatók, azok ilyenkor nem maradnak sokáig.

Ron besétált, majd keresett egy eldugottabb, de az ajtóból még is kiszúrható helyet és leült.
Találomra lekapott egy könyvet a legközelebbi polcról és belelapozott. Bár, ha valaki is megkérdezte volna, hogy mit olvas… hát nagy valószínűséggel nem lett volna képes válaszolni rá.
Nyílt az ajtó és belépett rajta valaki. Nem, nem Hermione volt. Így Ron visszakanyarodott az „olvasáshoz”. Újabb ajtócsikorgás… most valaki távozott. Ron ismét felkapta a fejét a könyvből, majd mivel érdektelen volt jelenleg számára az illető, tovább nézte bambán a lapokat. Ismét, nyílt az ajtó… de megint csak nem Hermione lépett be rajta. Ron csalódottan és nagyon idegesen tért vissza megint a választott könyvhöz. Csak ekkor vette észre, hogy mit is olvas. „Gilderoy Lockhart: Vándorlások egy vérfarkassal”

Ahogy tudatosult benne, mit is fogott a kezében, gyorsan összecsapta és sebes mozdulattal megpróbálta visszatenni a polcra. Ennek persze az lett a következménye, hogy a könyv nagy csattanással a földön landolt, s több másik példány is hasonló képen végezte. Ron, gyorsan felkapkodta a könyveket, és visszapakolta helyére… már amelyiket sikerült… a lényeg, hogy valamennyi a polcon végezte… ilyen, vagy olyan módon.

Madam Cvikker, persze nem hagyta szó nélkül a dolgokat, s egy rosszalló pillantással fűszerezve jól leteremtette a fiút, hogy hogy is bánhat így a hőn szeretett könyveivel. Ron persze sűrű bocsánatkérések közepette, gyorsan kézbe vett egy újabb kötetet, s visszaült az eddigi helyére. A könyvtáros, még elég sokéig figyelte a srác tevékenységét, de minthogy egyelőre nem követett el semmit, ő is folytatta a megkezdett tevékenységét.

Szerencsére nem kellett sokáig várnia a lányra. A következő ajtónyikorgás az ő érkezésének előfutára volt. Ron felnézett, s meglátta a lányt, aki valahogy még szebb volt, mint eddig bármikor. Megvárta, míg odaér hozzá, majd megpróbált megszólalni.*

-   Szia Hermione. Ööö…ööörüü...löök… hogy…hogy el… el... eljöttél. – nyögte ki végül kínkeservesen nehezen.

*Várt egy kicsit, míg a lány leült, illetve valószínűleg szóvá tette a könyvtári kiruccanás okát, majd ismét megpróbált valami értelmes, emberi nyelven megszólalni.*

-   Szóval, csak azért… azért kértelek, hogy gyere el ide a nyökrtátvba. Akarom mondani a könyvtárba, hogy… szóval… nos… izé… - próbálkozott.


*Majd segítségkérően nézett a lányra, hátha kinyögi helyette, hogy ő mit is szeretne.*

Utálja az esős reggeleket. Ilyenkor, tavasszal sokkal jobb, ha hét ágra süt a nap. Ilyenkor jó kint tanulni valamelyik fa árnyékában, még ha kicsit hűvös is az idő. Ó, és a vizsgák is mindjárt itt vannak, még szerencse, hogy nem kell annyit készülni rájuk, de a fiúk bizonyára megint előszedik majd Hermionét, hogy segítsen már nekik az utolsó utáni pillanatban a bájitaltan vizsga előtt.
Ő meg akarja mutatni a világnak, hogy egy mugli születésű is lehet olyan remek boszorkány, mint egy aranyvérű. Hermione szerint semmi különbség nincs ilyen téren az emberek között. Csak az elsötétült Mardekárosok vannak így a dologgal. Hihetetlen, a hat év során még egyetlen Mardekárossal sem volt egy normális beszélgetése. Na, nem mintha annyira hiányoznának. Hermione remekül megvan a barátaival meg a DS-esekkel. Sajnos… Ronnal akad néha nézeteltérésük. Olykor.
Igazából nem tudja megmondani, hogy miért ugrik Ronnak az első félresikerült mondat után. Igazából még nem tudja. Vajon valamikor ez is kiderül?
Nos a mai SVK óra is meglehetősen furára sikeredett. Ron elhívta a könyvtárba. De ugyan minek? Állandóan együtt vannak, de Ron azt akarta, hogy a könyvtárba menjenek. Na nem mintha Hermionénak ez problémát jelentene, csak… felettébb különös. Az biztos, hogy nem fogja megírni Ron helyett a háziját, arról ne is álmodjon. Főleg vizsgák előtt van az embernek más dolga is, na meg persze Voldemort most sem hagyja nyugodni Harryt, ezt jól tudja. Szegény Harry…
Tehát most sietős léptekkel a könyvtár felé veszi az irányt, mert nem akar elkésni, hiszen még lesz egy órája ma és jó lenne átnézni a tananyagot, bár jópárszor elolvasta már, szinte kívülről fújja, de nem árt átnézni még egyszer…
Oda is ér hamar kedvenc helyiségének bejáratához.
Benyit.
-Jó napot kívánok, Madame Cvikker. Szép napunk van, nem igaz? –köszönti a könyvtárosnőt mosolyogva, majd megvárja annak válaszát és továbbindul. Megpillantja Ront az egyik asztalnál, amint épp könyvet olvas, sietős léptekkel közeledik felé.
-Szia, Ron. Te jó ég! Csak nem könyvet látok nálad? – kérdezi csodálkozva, majd egy laza mozdulattal közelebb húzza és megnézi, milyen könyv is az.
Lemondó, hermionés sóhaj.
-Nem mondod, hogy ennek a csalónak a könyvét olvasod? Én meg naivan azt hittem, hogy valami érdemleges olvasmányt fogtál kézbe. Na mindegy. – mondja, s legyint. –Tehát itt vagyok. Mi volt az a sürgős közölnivalód?
Leteszi a kézben tartott könyveit és leül az egyik székre és feszülten figyeli a küszködő Ront, aki keresi a szavakat.
-Hogy? Na miért? Előre leszögezem, hogy nem írom meg a házidat… - közli, s tekintetét továbbra is Ronon tartja.

* Az ajtó nyílt, és igen. Hermione volt, aki belépett rajta. Üdvözölte a könyvtárosnőt, majd odalépett hozzá. Tett valami megjegyzést Ronra, illetve talán arra, hogy olvas, vagy ilyesmi. De a srác nem igen fogta fel, hogy mit is mondott neki évfolyamtársa. Majd újabb mondat, s egy lemondó sóhaj... Jaham, hogy mit is tart a kezében...
Na ne... már megint sikerült egy Lockhart könyvet levennie a polcról.*

- Ja, hogy ez...öhm igen...nem... - furcsa,összeszedetlen félválasz. De többre most nem futja.

*Hermione leül, majd kijelenti, hogy házit nem ír. Persze, ez legkevésbé sem érdekli most Ront, hiszen egyáltalán nem ezért kérte a lányt, hogy találkozzanak. Nehezen, nagyon nehezen jönnek a szavak... illetve dehogy jönnek... ha a postabagoly így jönne... akkor inkább menne.
Valahogy sehogyan sem sikerül Ronnak egy értelmes mondatot kinyögnie. Hermione kérdőn néz rá. És a szeméből olvasható, hogy nagyon örülne, ha a fiú végre kinyögné mit is szeretne és végre mehetne a dolgára... Na az egyelőre nem fog bekövetkezni, ugyanis a kis vörös nem nagyon képes értelmes mondatokat kreálni. Nem csak hangosan, de még magában sem.

~ No, hallgassunk akkor Ginnyre. Egyszerű kérdés, erre egy egyszerű válasz tőle. Eljössz velem a bálba? Na, de ez még sem jó. Ez... olyan snassz. Vagy nem is tudom. Valami frappánsabb kéne. Valami olyan, amit nem lehet visszautasítani. Amire nem lehet azt mondani, hogy nem. Sőt...
Úgy sem lenne jó kezdeni, ahogy a korábbi bálnál próbáltam... Hogy Hermione te ugye lány vagy, meg ilyenek és hát eljöhetnél a bálra, velem. Na igen.... Ez lenne az ismételten katasztrófába fulladó meghívás.
Na jó, de akkor most mi is legyen... hogy is legyen.~

* Gondolatai közt tekintetét a lányra emelte, s látta, hogy egyre türelmetlenebb, s ki tudja mennyi az az idő, amit még itt ülve fog eltölteni. S mikor gondolja úgy, hogy na jó, most elég volt és elmegyek. Hiszen van még dolgom elég...
Erre fel Ron egy, „Várj még, mindjárt kinyögöm” arckifejezést küldött a boszorkány felé. Majd szólásra nyitotta a száját.*

- Nos, szóval. Izé. Hermione, azért kértelek, hogy itt találkozzunk, mert hát itt ugye csak halkan tudunk beszélni. És nem hallja senki, amit szeretnék mondani, vagy nem is mondani, hanem kérdezni. Illetve kérni. Nyugi, semmi köze nincs a három tekercses házidogához SVKból, sem pedig a kéttekercses dolgozathoz bájitaltanból. Sőt, semmilyen házihoz nincs köze. - tette hozzá, mintegy megnyugtatásként, s azért, hogy a lány nehogy felkapja a vizet és elviharozzon a könyvtárból.

*Majd ismét gondolataiba mélyedt, hogy hogy is lenne jó. Mert addig ugye már eljutott, hogy elővezette a meghívást, de persze a lényeg még korántsem került terítékre. Hiszen olyan nehéz kigondolni, elmondani meg aztán végképp nehéz. Sőt egyelőre lehetetlen.*

- No, szóval csak arról lenne szó... Hogy, nos... izé... - kezdett bele nehézkesen, majd egy váratlan ajtónyitódás belé is fojtotta a szót.

* Pedig már olyan jól kigondolta, de valahogy azok a fránya szavak nem akartak előbújni, s megmutatkozni a lány előtt*

Leül, és összpontosít arra, amiért a fiú idehívta. Már ha kinyögi végre. Ó, annyira jellemző, hogy hebeg-habog... általában akkor szokott ilyen lenni Ron, ha kérni akar valamit, de az a legfurább az egészben, hogy a leányzó már leszögezte neki, hogy házit bizony nem ír. De akkor vajon mi lehet az az eget rengető sürgős dolog, ami nem várhat pár órát illetve pár napot? Na, hát mindegy, egyszer majd csak kinyögi.
Na, meg ez a könyv... Pont ennek az idiótának a könyvét kellett a kezébe vennie... Mindegy, nyilván nem is figyelt oda rá, gondolva ezt a szeleburdi válaszból. Továbbra is kérdő tekintet, bár nem sokáig tud itt ülni, mert rohannia kell, neki általában mindig rohannia kell valahová.
-Jaj, Ron, mondd már! Sietek... - sürgetné a fiút, bár nem úgy tűnik, hogy bármivel is előrébb lennének a sürgető szócskák révén. De hát nem állhatja szó nélkül, főleg, hogy mehetnékje van, Ron meg úgy tűnik, ismét csak az időt húzza. Ismét egy lemondó sóhaj a lány részéről. Talán Harryről lehet szó. Na remek...
-Mi van, már megint összevesztetek Harryvel? Ó most megint én legyek a postás közöttetek, mint eddig oly gyakran előfordult már? - szegezi a fiúnak a kérdést, majd hirtelen feláll az asztaltól és elkezdi nézegetni a közeli polcon levő könyveket, mert ehhez most nincs türelme. Azonban Ros ismételten megszólal és lám, immáron sikerül értelmes mondatokat kinyögnie... Ó, és nem is kérni akarja a lányt valamire! No, ez kezd egyre érdekesebb lenni. Kérdezni akar. Na ugyan mit akarhat kérdezni, amiért iderángatta a lányt a könyvtárba? Amit nem lehet megkérdezni óra előtt...? Ez kezd egyre érdekesebb lenni.
Visszamegy az asztalhoz, tekintetét ismét Ronra szegezi, hátha sikerül már elmondania amit szeretne. Ideje lenne. Ó, hát Hermione kissé türelmetlen leányzó.
-Igen, Ron, arról lenne szóóó... - ismétli a szavakat, hátha sikerül normálisan szóra bírni a fiút, hogy közölje az elhívás célját. Hogy lehet ilyen? Ó, hogy nem változott semmit az elmúlt hat év során... Mindig ezt csinálja igazából, de ennyire komolynak még sosem tűnt. Itt valami fontos dologról lehet szó. Ó, Ron, mondd már...! Ilyenkor kellene Harry... ő normálisan szóra bírná, az egyszer biztos. Hermionének nem nagyon sikerült még. Most hátha.

*Hermione láthatólag nagyon ideges volt. Biztos megint mennie kell valahová... Igen, ez jellemző volt. Ő folyton rohant valahova, neki mindig volt valami dolga. Feláll, járkál, nézegeti a könyveket. Majd mintegy varázsütésre Harryt hozza fel. Hogy biztos megint összevesztek, s ő legyen a postás.

-  Nem, nem erről van szó. - mondja Ron halkan, szinte alig hallhatóan. Most nem kell baglyot játszania.

*A lány továbbra is áll, nézelődik, majd mikor látja, hogy itt valami másról lehet szó, visszasétál, s tekintetét Ronra szegezi. Figyeli, szinte felnyársalják a barna íriszek. Vár, vár. Ron pedig mondaná, próbálja, de mikor olyan nehéz.

Kényszeredet szavak, kusza félmondatok. Valahogy nem akar összeállni a szöveg. Szenved, s a lány nem segít rajta. Azzal pláne nem, hogy ilyen vesébe tekintő szemmel figyeli.
Nyög valamit, már majdnem megvan. Nyílik az ajtó, elszállt az ihlet.

Hermione szólásra nyitja a száját. Kifigurázza, hogy ilyen ügyetlen, és csak hebeg itt össze vissza. Nézi, még mindig ugyan azzal a tekintettel. Ha így működne az oklumnecia, hát Hermione lenne a legjobb oklumnetor a varázsvilágban.
Ilyen tekintetet nem lehet állni. Természetesen a griffendél házát öregbítő fiúnak sem sikerült. Képtelen lett volna a lányra nézni, amíg elmondja azt, amit szeretne. Először szemét vezette  Mione arcáról a könyvre, ami előtte hevert, majd a feje is követte a mozdulatot. Messziről tekintve úgy hatott, mintha teljesen elmerült volna az olvasásban, s észre sem venné a felette álló lányt.
Még egyszer gyorsan végig gondolta, a fejében összeszerkesztette a mondatot, majd bátortalanul nagyon lassan ismét megszólalt.*

- Hát, tudod arról lenne szó. Hogy... Hogy én... én szeretnélek téged.... téged elhívni. El a bálba. Szóval te lány vagy, és izé, nos jó lenne... ha eljönnél. - nehézkesen, minden szót órákig megrágva, s végig gondolva, Ron nagy nehezen kipréselte magából a dolgot.

*Egész idő alatt az előtte heverő könyvet tudta csak nézni, s ez a mondat elhangzása után sem változott. Képtelen lett volna a lányra nézni, képtelen. Olyan dolgok zajlottak odabent... na arról jobb nem beszélni. A fiú a lapokat fixírozta, s várta, hogy mit is válaszol a lány az előbb elhangzottakra,*

Igazán örvendetes, hogy ezúttal nem a postás szerepét kell eljátszania Hermionénak, pedig már hozzászokott, na mindegy is, mert felesleges ezen filozofálgatnia. Túl sok dolog van manapság, amin feleslegesen elmereng. Időpazarlás az egész, pedig mennyi mindent lehetne csinálni az idő alatt… Mindegy.
Telnek és telnek a percek, Ron nem mond még semmit, egyszerűen mintha nem is akarná elmondani, amiért idecsábította a lányt. Olyan idegesítő tud lenni néha az a fiú, de azért a lány még szereti őt, de olykor a butáságaival túllép egy bizonyos határon. Mintha kezdene elszakadni az a bizonyos cérna… Ha nem nyögi ki két percen belül, a lány elhagyja a könyvtárat. Ez nem állapot.
Igazából bele sem tud gondolni, vajon mi lehet az, az életbevágóan fontos dolog, ami miatt itt van a lány…? Nem véletlen, hogy legelőször a háziírásra gondolt, hiszen általában azt szokta kérni tőle Ron. Meg Harry is, de ez most mindegy.
És. Elhangzik. A. Mondat. A. Mondat. Az a mondat, ami miatt itt van.
- Micsoda? – kérdezi, s nyomban leül a Ronnal szemközti székre, mert ez most egy hatalmas meglepetés a lány számára. Vajon jól értette, hogy Ron őt most elhívta a bálba? A tavaszköszöntő bálba, ami az év egyik legnagyobb eseménye az iskolában. Ők ketten… egy bálban. Igazából nagyon, de nagyon örül a meghívásnak, szavakba sem lehet önteni, hogy mennyire. Voltaképp kezdett már aggódni kissé, hogy valamelyik Hollóhátasssal vagy esetleg Hugrással kell majd a bálba mennie, mert elnézve a Griffiseket, már szinte mindenki párban volt, Ront kivéve. Talán tanult a tavaly előtti esetből és ezúttal elmerte hívni a lányt. Na jó, azért látszik ám, hogy nagy nehezen vette rá magát arra, hogy kinyögje ezen szavakat. Ennyire ijesztő Hermione, hogy ennyit kellett görcsölni a dolgon? Ó, pedig… jaj.. össze-vissza ugrál, már megint.
De furcsa. Hát nem mer a lányra nézni? Vajon attól fél, hogy megöli a gyilkosnak ezúttal egyáltalán nem mondható tekintet? Ron, Ron. Te sosem változol.
- Ron, nagyon köszönöm… de… - kezdi, remélve, hogy ráhozza ezzel a fiúra a frászt, mert igen megérdemli az előző percek miatt. Higgye csak azt, hogy kosarat kap. Pedig nem. Dehogyis… Valamiért úgy érzi a lány, hogy ők remek pár lesznek együtt.
Aggódó tekintet, szomorkás hang; remekül játszva a kikosarazó szerepét.

Ron tekintete továbbra is a könyvön nyugodott. Hallható volt Hermione meglepetése, légzésének megváltozása, majd az, hogy leült a Ronnal szemközti székre. De a fiú továbbra sem emelte fel a tekintetét. Egyelőre csend töltötte be a kettőjük közötti teret.
 Majd Mione hangot is ad meglepetésének, egy viszonylag hangos Micsoda? Felkiáltással.
Ron továbbra is a könyvet nézi. Fél... fél felemelni a fejét, fél a lányra nézni. Tudja nem lenne képes állni a tekintetét, bár mit is tükrözzön.

Aztán ismét megszólal. ~Nagyon köszöni, de... DE? DE? Mi de?~
Ez megváltoztatott mindent, minden félelmet eltörölt a kétségbeesés, ami Ron fején fut át. Felapta a fejét, s a barna íriszeket a lányra emelte. A tekintetét keresi, s szóra nyitotta volna a száját, de nem jött ki egyetlen hang sem rajta. Arcán a megdöbbenés, ijedség, csalódottság keveréke ült ki, s csak hápogni volt képes mint egy partra vetett hal.

Mintha kőbálvánnyá merevedett volna. Mozdulni nem tudott, csak nézett előre, s igazából nem is látott. Szeme előtt szürke köd volt. Levegőt is majd el felejtett venni.
~ Vissza utasít... Úgy tudtam, hogy vissza fog utasítani. Biztos, hogy a két évvel ezelőtti dolog miatt haragszik, vagy a nem rég történtekért? Vagy a tegnapiért? Vagy, már valaki elhívta? Vagy, nem csak velem akar kitolni, mert haragszik. De miért? Már megint mit követtem el? Valami apróság? Vagy nem figyeltem és nagyobb dolog? Elfelejtettem valamit? Vagy Csámpás eltűnt és azt hiszi, hogy én voltam? Vagy már megint Krum van a dologba? Megint jönnek a bolgárok? Vagy mi a fene van?~ ezek a gondolatok cikáztak a fiú fejében, s nem hitte el, hogy ott volt az a szó. Az a DE. Az a fránya két betű, ami most megkeseríti a következő perceket, órákat, napokat.*

-  De? - sikerült magából kipréselni ezt a két betűt.

*De...de...de... ez visszhangzott még a fejében, az után is, hogy kimondta. Többször akarta kimondani, többet akart mondani. Még egy miért, vagy mi, vagy még bármi, amit hozzá fűzhetne. De nem, nem sikerült. Ennyi és éppen elég megerőltető volt számára, hogy kinyögje. Ez a DE, jelenleg felért egy SVK-s „szerepléssel”. Megküzdött még magával is. De sikerült. Nem volt határozott, nem volt hangos. Ijedt és kétségek közötti volt. Pont annyira tükrözte a lelki állapotát, mint amennyire Hermionén látszott, hogy kosarat akar adni a srácnak. Legalábbis a mondat, az arc, a hang, a minden ezt tükrözte.
Ha valaki kívülről látta volna a párost, hát bizony nagy fejtörést okozott volna neki, hogy mi is zajlik ott. Adva egy lány, akinek az arcán látszik, hogy valami kellemetlen dolgot közöl a másikkal, s mégsem, s egy fiú, akinek az arcára van írva, hogy a fél Roxfort ráomlott, magával borítva a belső szépen felépített világot, és elképzeléseket.*

Úgy tűnik, Ron világ életében is ilyen gátlásos fiú lesz. Ez rémes, hogy mennyire nem mer Hermione szemébe nézni. Te jó ég… miféle lány akar majd a felesége lenni? Vajon majd így fogja megkérni a jövendőbeli ara kezét is, mint ahogy elhívta Hermionét a bálba? Szörnyű.
Úgy tűnik, most már kellőképp sikerült ráijeszteni ezzel a befejezetlen mondattal és a bűnbánó tekintettel.
Bár igazából megérdemelné, hogy nemet mondjon neki a lány… ki tudja ezúttal miféle balsors fogja tönkretenni a bál estéjét? Ki tudja, mikor fogja elszúrni… megint? Jaj, csak nehogy megismétlődjön a két évvel ezelőtti. Csak nehogy.
-De… -kezdi ismét- de…-szomorú hang, igazán nem Hermionés viselkedés, de most roppant élvezi a helyzetet, hogy bosszút állhat az eddigi sérelmekért- de… nos Ron… Hát persze, hogy elmegyek veled a bálba! –kiáltja nevetve és már ugrik is fel a székből, hogy a fiú nyakába ugorjon, de valami miatt mégis inkább meggondolja magát és csak megáll az asztal mellett. Hát igazából megérdemelte volna, hogy kosarat kapjon a lánytól, de ha figyelembe vesszük, hogy Dumbledore professzor még csak pár órája hirdette ki a bált, elég kicsi az esélye annak, hogy Ron bepróbálkozott már a lányoknál. Talán hatásos volt anno Hermione csípős megjegyzése, mikor a fiú fejéhez vágta, hogy igen, bizony ő is a lányok csoportjához tartozik. Remélhetőleg nem Harry beszélte rá Ront, mert akkor akkor… lesz fejmosás…
-Öhm… mondd, milyen színű ruhában leszel? Csak hogy egyformán öltözzünk fel…-szegezi a kérdést a fiúnak, ami általában minden bálozó számára fontos, de Ron nyilván nem foglalkozik ilyenekkel, így hát Hermione feladata a fiúhoz igazodás. Még megvan a rózsaszín ruhája a Trimágus Tusás bálról, de azt inkább hanyagolja; ahhoz rossz emlékek kötődnek. Vagyis, hát a ruha megmarad, csak hála a leányzó briliáns elméjének, csodákra képes a szőlőtőkéből készült pálca…
Kezét csípőjére teszi és türelmetlenül várja a választ. Apró gödröcskék jelennek meg a tökéletes arcon, mert bizony mosolyog, hiszen roppant örül a felkérésnek.

Ron kétségbeesett nyöszörgése után Mio is elismétli a szavakat... pontosan háromszor, aztán a mondat nem úgy folytatódik, mint ahogy a fiú gondolta volna. Nem kap kosarat. Mio boldogan igent mond. BOLDOGAN. Felugrik a székből, s fura mozdulatot tesz a srác felé, mintha... nos talán mintha meg akarta volna ölelni. De a mozdulat elhal, s a lány csak áll az asztal mellett.
Ron egyelőre csak néz, egyelőre csak próbálja meghallani, amit a lány mondott. De, ez nem megy neki elsőre.

-  Nos, ha így gondolod, akkor... - kezdi teljesen lelombozott, és szomorú hangon, s mintha csak ekkor jutna el a tudatáig, hogy mit is mondott a lány. - Ööö, várjunk csak, te, azt mondtad, hogy eljössz? Te tényleg azt mondtad, hogy eljössz!! - a második kicsit hangosabbra sikeredett, amiért meg is kapta a rosszalló pisszegést Madame Cvikertől. De tényleg csak ekkora fogta fel a dolgot.

Mio ekkor már az asztal mellett ált, így a fiúnak nem is tűnt fel a lány mozdulat sora. Ron legszívesebben felkapta és jól megölelgette volna, de ezt most kihagyta. Továbbra is ült a széken, de most már lélektükreit a lányéba fúrva, s úgy figyelte minden szavát. S nem is váratott magára sokáig a dolog... De, a lány kérdése meglepte, igen csak.

-  Hogy milyen ruhát? Ez fontos? Illetve, nos... izé... gondolom az, ha már megkérdezted... De, azt hiszem, nincs sok esélyem arra, hogy eltérjek a korábbi báli viseletemtől. Nem hiszem, hogy lenne más dísztalár a családban, hacsak Fredéktől nem tudok kérni egyet. - zárta rövidre a dolgot, hiszen még mindig nem értette, vajon miért is olyan fontos, hogy ő mit vesz fel a bálra.

Mert persze egy lánynak fontos, hogy ő maga mit vesz fel, de miért fontos, hogy a fiú? Ezt nem fogja megérteni soha, de soha...
~Ezek a nők.~

- Ja, és izé, azt hiszem elfelejtettem megköszönni, hogy igent mondtál. - maga sem tudta, most mire fel tör elő belőle az illemtudó férfi, de megtörtént...

Sok olyan dolog van, amit Ron, még maga elől is jól eltitkol...

Sugárzó mosollyal arcán áll az asztal mellett, igazából nehéz elhinni, hogy azok után, amik az elmúlt évek alatt történtek, együtt fognak elmenni a tavaszköszöntő bálba. Egy egyszerűen leírhatatlan érzés, kár, hogy két éve nem így érezte. Bár jó volt Viktorral a bál, de azért mégse.
Várja, várja a fiú reakcióját, nos Ron most sem hazudtolja meg saját magát, kissé lassú a felfogása. Talán nem sejtette, hogy Hermione nem kosarazza ki? Bár végülis a legutóbbi alkalomkor rendesen kiosztotta a fiút…
-Igen, Ron. Igent mondtam. – mondja kissé ingerültebben, de attól még roppant boldog, de hát nincs mindig türelme a fiúhoz, bár lassan kezdi megszokni az évek alatt; kezdetben még nagyon nehéz volt.
Hát valahogy sejtette, hogy erről a bálos összeöltözős dologról fogalma sincs Ronnak, nem is érti, hogyan lehetett ilyen balga, hogy feltegye ezt a kérdést. Sejthette volna, hogy ez lesz.
-Igen, Ron. Fontos. –mondja kissé affektálva, amolyan kissé ingerült, hermionés stílusban, mint amikor bosszantani kezdi az értetlenkedés, de valahogy ezúttal igyekszik túllépni ezen.- Bálokban a párok hasonló színű ruhát vesznek fel, hogy mutassák mások felé, hogy együtt jöttek. Nos, ha akarod, átalakíthatjuk a talárodat. Nem jelent komoly feladatot, de csak akkor segítek, ha kiveszed a részed a munkából. Ellenvetés? –szegezi a kérdést a fiúnak, majd érdeklődve várja annak reakcióját, ami feltehetően ismét egy hebegő-habogó mondat lesz.
Igazából már sietne, mert fontos találkozója van az egyik Hollóhátas lánnyal, akivel a holnapi mágiatörténet házit akarják megbeszélni, de igyekszik úgy tenni, mintha nem sietne; a világért sem akarja megbántani Ront.
-Ron, én köszönöm a meghívást. –válaszol az elhangzottakra. Egyébként meglepő, mert ezt sem várta volna tőle, hogy megköszöni, talán még sosem köszönt meg neki semmit. Nahát… vajon valami bájitalt kapott Foley professzortól, hogy ilyen illemtudó és lovagias lett? Furcsa viselkedés ez Rontól… de Hermione meg tudná szokni.

Mio kedvesen megismétli Ron kérdését. Jelenleg szüksége is volt rá, mert elég hihetetlen volt számára, hogy végre teljesül amit szeretett volna, s Mione igent mond. Elmegy vele a bálba.
Hihetetlen volt... Ült és forogtak a kerekek a fejében, s fura érzések kavarogtak benne. Érdekes melegség öntötte el a gyomra tájékát... Nem tudta ezt a reakciót hová tenni, de nem volt kellemetlen.
Aztán a ruha kérdés. Megtudta, hogy mennyire fontos a lánynak, hogy ő mit is vesz fel. Hát megosztotta vele. Kénytelen-kelletlen, de csak azért, mert szégyellte azt a szörnyű dísztalárt, amit örökölt... De a lánynak van egy jó ötlete. Átalakítják a talárt...
Hm, hát ez pazar lenne, s így nem kéne... ismét égnie az egész suli előtt egy fodros dísztalárban.

-  Hát, izé. Szóval az tök jó lenne. Mert, elég kellemetlenül éreztem magam korábban is benne... Főleg, hogy mindenki... szóval mindenkin normális cucc volt. - nyögi ki nehézkesen - Meg, ahogy ismerlek, biztos jobb lesz, mint amilyen most. Hogy kiveszem a részem? Hát ha nem arra kérsz, hogy varrjak, akkor persze, segítek. - vigyorodott el, kicsit már felszabadultabban, s ravasz arckifejezés költözött az arcára.

Nagyon remélte, hogy tényleg nem úgy értette a lány... Segít ő, hogyne segítene, ha megszabadulhat attól a rémségtől... Csak... bizonyos keretek között. Persze, ezt megtartotta magának. Legyen elég annyi, hogy varrni nem fog. Mivel nem is tud...
Aztán, még épp eszébe jut megköszönni a lánynak, hogy igent mondott. Nem is értette magát, hogy hogyan is csúszott ki a száján ez. Persze nem bánta, csak még önmaga számára is fura volt, amit tett. Lehet az igen volt rá ilyen hatással... Lehet, Mio kicsit helyrerázza a fiút?
Aztán a lány válaszolt. S Ő köszönte.
Erre, nos erre nem mondott inkább semmit a fiú, nem akarta elrontani a pillanatot, valami bárdolatlan, poénos megjegyzéssel. Természetesen nem ez járt a fejében, csak most az egyszer rájött, hogy nem mindent kell kimondania, amit úgy is gondol. Vannak dolgok, amik jó helyen vannak ott, ahol megszülettek, s nem kell, hogy ország-világ elé kerüljenek.

-  Nos, akkor... szóval, majd találkozunk a … klubhelyiségben. - nyögte ki jó pár perces hallgatás után, hiszen nem nagyon tudott volna mit mondani a lánynak ezek után. Egyelőre elvolt magának, s örült...

Lassan feltápászkodott a székről. És elindult. Természetesen nem az ajtó felé, hanem az ellenkező irányba. Elsétált, majd mikor ballépésére rájött, hirtelen fordulattal vissza. Elhaladt a lány mellett.

-  Akkor majd később. - vetette oda a mondatot, látható pírrel az arcán, majd kirobogott a könyvtárból...

Amíg a klubhelyiségbe ért, csak az elmúlt események pörögtek le a szemei előtt. Mérhetetlenül büszke volt, hogy egy lány, s pont Mio igent mondott... S természetesen boldog is...

Sejthette volna, hogy Ronnak fogalma sincs az egész bálos dologról. Látszik, hogy anno nem egy pár voltak… Jól emlékszik, hogy Viktorral remekül összeöltöztek, hiszen az etikett úgy kívánja. De Ront nyilván nem érdeklik az ilyen dolgok, számára a kviddicsmeccsek fontosabbak, az is igazi csodának számít, hogy hajlandó megjelenni a tavaszköszöntő bálon.
-Varrni? Te? Roon… -jegyzi meg gúnyosan. – Nos rendben, majd szólok, hogy mikor, és akkor találkozunk valahol. Tekintve, hogy sok órám van, csak este érek rá, de te akkor már biztos ott leszel a toronyban. Nos… Szerintem akkor kellene majd, amikor mindenki aludni tért. Nem hinném, hogy szeretnéd, ha mások látnák, mit szerkesztünk… Tehát akkor… Majd. –fejezi be végül mosolyogva.
Igazából nem várja el a fiútól, hogy majd tűt és cérnát ragad és majd út ketten a kandalló fényénél átszabjak a fiú ruháját… Micsoda buta ötlet! Mágia. Ez a kulcsa mindennek.
Tekintve, hogy Ron második óta valahogy félve használja a varázspálcáját, nem is csoda, hogy nem fordult meg efféle ötlet a fejében. Meg különben is… fiúból van, mint is várhatna tőle Hermione, most igazán…
-Igen, Ron…ott. –reagál még utoljára a fiú szavaira, aki szemlátomást még nem tért magához a meglepettségtől. Na, de nem számít. Biztos nem lesz most Rúnaismerete, majd kipiheni magát és felfogja ezt a roppant egyszerű tényt, hogy ők bizony egy pár lesznek a bálon.
Most veszi csak észre, hogy a fiú a bejárattal ellentétes irányba indult el. Természetesen Hermione jól tudja, hogy Ron nem könyvért ment, nem is azért, hogy kezet csókoljon Madam Cvikkernek.
Elvigyorodik, majd mikor megpillantja a fiú pár másodperccel később, alig tudja visszafogni a nevetését, de visszafogja magát és nem neveti ki… nem gonosz lány ő, csak Ron néha vicces dolgokat csinál, és Hermione hiába egy roppant komoly lány, még őt is megnevetteti.
De furcsa is ez…
Majd összeszedi a táskáját és az asztalra pakolt könyveit, és elindul a kijárat irányába. Nos, ő gyakran jár ide, megtalálja azonnal.