Roxfort RPG

Egy kocsma Roxmortsban. Eléggé barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet. A Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Roxfortos diákok általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, páldául valami súlyosnak számító házirendsértésre készülnek stb... A csapos neve Abeforth Dumbledore

Furcsa nap köszöntött a Varázsvilágra, az igazat megvallva úgy általánosságban az egész Világra…de legfőképpen azokra, akiknek a fülébe jutott a hatalmas titok, melyet megannyian suttogtak mostanában. Természetesen az érintett diákok mindegyike megbízható volt, legalábbis annak az embernek a szempontjából, akitől hallottak a megrendezésre kerülő találkozóról. De, ennek így kellett lennie, még akkor is, ha kissé kockázatos volt a toborzás ezen változata. Más lehetőség azonban nem adódott, és a csapat alappilléreit egyértelműen a bizalom kövezte, amely a barátság egyik legfontosabb tartóoszlopa. Mind Hermione, Ron, és Harry egyetértettek abban, hogy szükséges volt egy összetartó erő ezekben a vészterhes időkben, még akkor is, ha ez ellenkezett a Roxfort házirendjével, vagy bármi mással. Igen, ezért kellett titokban megszervezni az egészet, de a trió tagjai bíztak abban, hogy ezzel valamilyen szinten még közelebb hozzák majd a diákokat egymáshoz, és összeállíthatnak egy olyan csapatot, amely ha kell, kiáll bármilyen igaz ügyért. Nem volt vitás egy pillanatra sem a siker…talán csak a kezdetekben.

Hosszas unszolás hatására Harry belement abba a bizonyos dologba, amelyet már oly régóta terveztek barátaival. Tény, azt soha nem ellenezte, hogy létre kell hozni egy efféle, hát, Ő nem is seregnek nevezné, mindinkább egy baráti társaságnak, hogy segíthessék egymást mind tanulásban, mind más problémákban. Valljuk meg, azok azért adódtak az utóbbi időben, szépszámmal. Az már természetesen más lapra tartozott, hogy barátai szerették volna, ha egyes dolgokban tanári titulust lát el tapasztalatának, és tudásának köszönhetően. Ennek ellenére többször is kifejtette ezen irányú aggodalmát, merthogy evidens volt, Hermione az, aki a legtöbb varázslatot ismeri…nem is kétséges, hogy Neki kellett volna azt a szerepkört betöltenie.

A népes sereg csendesen baktatott le a falu utcáira, ahol aztán ki-ki mehetett a maga dolgára, feledni kicsit az iskola, és a tanulás fáradalmait. Harry csendesen álldogált a tér közepén, jobbján Mione, míg balján Ron. Jelenlegi hangulatához mérten a szokottnál valamelyest komorabb módon válogatta meg ruházatának színét. Az élénk, általában szürkés nadrág helyett most egy fekete farmert viselt, amely fölött egy ugyancsak fekete póló volt. Ezt megtetézte egy sötétszürke pulóverrel, valamint házának címerével díszített mellénnyel. Pár pillanatig feszülten figyelte, amíg a rengeteg diák szétszéled a poros utcákat szegélyező üzletekben…persze, voltak akik egyszerűen csak a séta kedvéért érkeztek. Amikor a falka nagy része már lépésekre volt a triótól, jobbra tekintett, mintegy kérdő tekintettel méregetve a Hermione arcát. Aztán Ronra pillantott, de szintén csak egy másodpercre, melyet követően a földre szegte tekintetét.
- Itt az idő!
A szavak kiejtésének pillanatában emelte meg fejét, és mérte végig a Szárnyas felé vezető útszakaszt. Látszott rajta az eltökéltség…de ugyanakkor…valami…egészen furcsa is…tőle szokatlan sugárzott a szemeiből. Az eltűnése óta rátört olykor egyfajta megmagyarázhatatlan érzés…talán agresszívebb volt kicsit, olyan más, mint szokott. Nem szakadt el önmagától, csak, változásokon ment keresztül, amelyet egyenlőre jómaga sem igazán értett…vagy csak nem akart elfogadni.

Mutatván, hogy azért minden rendben, kilépett, majd barátai felé fordult…erőltetett mosollyal az arcán lépett egyet újfent hátra.
- Nos?
Amint azok megindultak, jómaga is sarkon fordult, aztán tartva a Hermione által diktált lépdeltek csendesen a Vadkan felé.



A fogadónak is csak kedveskedő szavakkal nevezhető helység elé érve megállt az út szélén, majd megemelve tekintetét mérte végig az épület igencsak megtépázott külsejét. Harry arcára enyhe fintor ült ki, de különösebben nem zavartatta magát tovább, lerendezte magában a dolgot. Ez volt a legjobb, amelyet találhattak erre a célra. Odabattyogva az ajtó elé lenyomta a kilincset, majd jobbját emelve intett Mione felé, hogy csak utána…természetesen Ront is előre engedte, valahogy úgy volt vele, jó lesz utolsónak is betoppanni…addig még mindig lesz ideje elmélkedni azon, mibe is vágnak bele.

Az ajtót betéve maga mögött tekintett körbe a félhomályban…rajtuk kívül senki sem tartózkodott bent, leszámítva a csapost. Elég marcona feje volt az öregnek…Harry nem tudta mi az oka, de egy kedveskedő mosolyt eregetvén szólalt meg.
- Kellemes koraestét!
Biccentett, majd kiválasztva az ajtótól legtávolabb eső asztalt bökött arra tekintetével.
- Az megfelelő lesz, nem?
A kérdést követően, ha Mione és Ron rábólintottak, úgy odalépdelt, és leheveredett…látszott rajta, hogy mereng…a közelmúlt járt a fejében…és a jövő…a jelen egyenlőre nem kötötte le…

¤ DS - gyűlés ¤

Már hetekkel ezelőtt eltervezték, hogy ezen a hétvégén sor fog kerülni valamire. Ez a roxmorts-i hétvége most nem olyan lesz, mint az összes többi, hogy bemennek a Mézesfalásba vajsört inni, és elmennek a Szellemszállásra megnézni, nincs-e ott valami. Igazából Sirius halála óta gyakran elmennek oda, mintha azt várnák, hogy ott legyen, vagy nem is tudni miért… Legutóbbi kalandjuk alkalmával még Ő is itt volt. De már nincs…
Pedig minden bizonnyal ő is sokat tudna segíteni nekik… De már késő.
Az utóbbi időben felröppent egy-két kósza hírek az iskolában, elsősorban a Griffendél háza táján, de néhány Hollóhátas illetve Hugrabugos is értesült a dologról. A Mardekárt természetesen messziről elkerüli minden efféle hírek. Egy titkos társaság, akik úgy döntöttek, felveszik a harcot. Egy társaság, akik kiállnak a Jó oldalért. Egy társaság, mely a Jó érdekében áthágja a szabályokat. Egy társaság.
A DS. Harry, Ron és Hermione agyából pattant ki a remek ötlet és eddig úgy tűnik a visszajelzések alapján, hogy népszerű a diákság körében. A tanárok körében nyilván annál kevésbé. De ki tud róla egyáltalán? Senki…
Itt a lista Hermione remek kis táskájában, ami mint mindig, most is tértágító bűbájjal van ellátva, hiszen a rengeteg könyv és a varázsláshoz szükséges eszközök nem férnének bele egy egyszerű táskába.
Szétszéled a tömeg, s csak ők hárman maradnak. Egy jelentőségteljes pillantás a fiúk felé, majd elindulnak lassan Harry szavára.
-Megyünk, Harry. Nyugodj meg, nincs miért idegesnek lenned. – mondja a lány, bár szavai nyilván nem sokat segítenek most a fiún.
Hamarosan meg is érkeznek a fogadó elé, ahol a fiú rendkívül udvariatlan módon előre engedik Hemionét, de most nem veti a szemükre ügyetlenségüket, nem azért jöttek, hogy egymással civakodjanak.
-Üdv! – köszön Hermione a csaposnak, majd megvárja a többieket, hogy ők döntsék el, hogy melyik asztalhoz üljenek. Harry ki is választ egyet. – Jó lesz, Harry. – válaszol, és elindul a kijelölt cél felé.
Már csak a többieknek kell érkezniük. Vajon mindenki megjelenik, aki a listán szerepel? A lány előkapja a táskájából a pergament és egy megbűvölt, sohakinemfogyó pennát, és kibiggyeszti az asztalra. Fontos a precizitás mindig.

*Hetek óta lógott a levegőben a régóta tervezgetett gyűlés... mentek a titkos üzengetések, beszélgetések. Az ötlet elég rég pattant ki Hermione, Herry és Ron fejéből. S sokáig csak egy ötlet volt... csak egy felvetés... Aztán egyre jobban realizálódott a dolog, míg nem eljutottak odáig, hogy már suttogni kezdtek a többiek is erről... erről a titkos társaságról... a DS-ről...
Nem teljesen seregnek... hadseregnek indult... inkább egy olyan dolognak, ami összefogja a diákokat. Azokat, akik elég erőt, kitartást és bátorságot éreznek magukban, hogy megtanulják megvédeni magukat és barátaikat ezekben a vészterhes időkben.
Maga sem tudja már, konkrétan honnan indultak el a suttogások, de mindenki tudomást szerzett róla, aki számított, illetve, akiben megbíztak. Hiszen ennek a dolognak most a bizalom az alapja...
Szóval szépen kiteljesedett a dolog, és most végre eljutottak odáig, hogy az első gyűlést is megtartják... Ezt konkrétan egy Roxmortsi kirándulásra szervezték, a Szárnyas Vadkanba.

Lassan leértek a faluba, s megvárták, míg mindenki szétszéled a faluba. Megálltak. Középen Harry mellette jobb oldalon Hermione... Bal oldalon Ron. Harry tekintete aggodalmat tükrözött... rájuk tekintett, majd megindult a Szárnyas Vadkan felé, társait is indulásra szólítva.*

- Nyugi Harry. Itt vagyunk! Minden oké lesz. Itt vagyunk mi is. - bátorítóan barátja vállára tette a kezét, majd követte a kocsmába.

*Betérnek a helyre... Harry előreengedte őket... Hermione ment elől, ami láthatólag nem tetszett neki.. Ha Ronnak lett volna annyi magához való esze jelen pillanatban, rájött volna, hogy neki kellene előre menni.. De Ron nem erről volt híres. *




*Az ajtó bezárult mögöttük, majd Harry egy megfelelő helyet keresett, ahol letelepedett, Ron is követte példáját, előtte azért ő is üdvözölte a csapost.*

-  Jó napot. - mondta, majd teljes figyelmét két barátjának szentelte.

*Harry el volt varázsolva... Hermione szintén gondolkozhatott... miözben Harryt figyelte, illetve előkészített egy pennát és egy pergament. Ron hol Harryre, hol Mionéra tekintett, s e közben harmadik lépésként az ajtót figyelte... Várta, hogy ki lesz az, aki elsőnek érkezik a gyűlésre... Aki csatlakozik hozzájuk... Aki... aki...
Közben az ő fejében is cikáztak a gondolatok... a tervek, hogy sikerre vigyék ezt az egész vállalkozást. Előre nézett, s két barátját figyelte. Kimaradt a harmadik lépés. Oly annyira, hogy csak az ajtó csukódására lett figyelmes... megérkezett az első ember...*

Az elmúlt hetekben főleg a Griffendél házban elterjedt egy olyan hír, miszerint Harry és társai egy sereget szerveznek, aminek a tagjai felveszik a harcot. Ez persze Nicole-hoz is eljutott és magától értetődő, hogy érdekli a dolog. Miután meghallotta a hírt, este Amynek is elmesélte, úgy gondolta, hogy érdekelni fogja a lányt. Ebben nem is tévedett sőt…, mint megtudta a lány már nála hamarabb tudta. Így megbeszélték, hogy ők is lemennek a találkozóra, amit a következő roxmortsi hétvégén tartanak a Szárnyas Vadkanba.

Nicole már alig várta, ezt a hétvégét. Kíváncsi volt, hogy kik fognak eljönni. Azt persze tudta, hogy mardisok biztos nem lesznek ott, mert nekik nem szóltak. Nicole most nem a szokásos öltözékében ment, mert nem akart feltűnő lenni. Sötétkék farmert húzott, és pólója fölé egy meggypiros színű kardigánt vett fel. Aztán lement a klubhelységbe, ahol Amyvel megbeszélték a találkát. Ahogy leért unokatesója, már indultak is a bejárati csarnokba, nehogy elkéssenek. Miután leértek, többi diákkal együtt ők is elindultak Roxmortsba, de ezen a hétvégén nem csak azért, hogy egy kicsit szórakozzanak.


Amikor kiléptek az iskola kapuján Nicole, Amyvel az oldalán, ugyanúgy a többiekkel maradt, mint máskor. Úgy beszélték meg, hogy először ők is bemennek a Mézesfalásba, majd onnan pár perc múlva kijönnek, és a Szárnyas Vadkan felé veszik az irányt.

Mikor kijöttek onnan, Nicole észrevette, hogy az utcán most nincsenek olyan sokan, mint máskor. Általában tömve volt, de most nem. Hát persze, jutott eszébe a lánynak, mert már mindenki vagy az édességboltban volt, vagy valamelyik másik üzletbe. Így Amy és Nicole feltűnés nélkül indulhatott el a találkozó helyszínére.
A kocsma Roxmorts egyik sötét utcájában kapott helyet. Nicole még soha sem járt itt, ebből adódóan nem igazán tudta, hogy merre kell menni. Szerencsére Amy tudta, hogy hol van. Míg mentek a kocsma, vagy inkább fogadó felé, Nicole beszélgetést akart kezdeményezni, de ahogy ránézett unokatesójára meggondolta magát. Szokatlanul gondterheltnek látta barátnőjét. Nem sűrűn vágott ilyen képet. Aztán mégis meggondolta magát.
- Hé, Amy! - szólította meg a lány, és próbálta magára vonni figyelmét.
Mire ezt kimondta, oda is értek.


Mikor bementek, illedelmesen köszönt a csaposnak:
- Jó napot!
Aztán körül nézett, és az ajtótól legtávolabb eső asztalnál megpillantotta Harryt, Ront és Hermionét. A fogadóban rajtuk kívül nem is volt senki más.
Ahogy észrevette őket, megbökte Amyt és elindult feléjük.
- Sziasztok! – köszönt, amikor oda ért.
Odahúzott egy széket és leült hozzájuk, majd várta, hogy a többiek is megérkezzenek.

Amy Nicole oldalán sétál a Szárnyas Vadkan felé, hogy részt vegyen élete első DS-gyűlésén. A lány először Hermionétól hallott erről az egészről, azután Nicki is mesélt róla… hogy most alakul a DS, és bárki részt vehet benne, aki elég bátor meg nem éppen pletykás természetű. Mivel titok az egész.
Valamivel korábban a Griffendél klubhelységében találkozott a két Joy, majd együtt indultak Roxmortsba. Ezúttal nem csupán szórakozni… életében először ment úgy a varázslófaluba Amy, hogy valamilyen illegális dologban akart ott résztvenni, s nem az iskola fáradalmait kipihenni vagy ajándékot meg hasonló dolgokat vásárolni. Amy direkt ezért választott valami kevésbé feltűnő cuccokat magának. Most az a célja, hogy ne vegyék észre, hogy ne keltsen feltűnést, amit sötétkék pulcsija és fakó farmerja tökéletesen elősegít.
A két lány úgy állapodott meg, hogy előbb benéznek a Mézesfalásba. Egyikük sem akarta, hogy túl feltűnő legyen, amint besétálnak a Szárnyas Vadkanba. Ha rögtön oda indultak volna, biztosan néhány oda nem illő egyén is megjelent volna a DS gyűlésén, ezt pedig egyikük sem akarta megkockáztatni.
Amy farmerja zsebébe süllyesztett kézzel sétál, igyekszik minél lazábbnak látszani, miközben egy frissen vásárolt cukorpennát rágcsál. Épp azért vette az édességet, mert nem akarja kimutatni az idegességét, viszont muszáj valamit csinálnia, képtelen lenne nyugton maradni. Nehézkesen sóhajt fel.
- Gyere, erre megyünk – szól unokatesójának.
Karon ragadja a lányt, és az egyik mellékutca felé húzza. Röpke kétpercnyi séta után szinte közvetlenül a Szárnyas Vadkan előtt lépnek elő az egyik kanyargós utcából.
Oké, megtanulom rendesen megvédeni magam. De akkor mitől vagyok síkideg?! Jah persze, azért mert ha lebukunk, oltári balhé lesz az egész, az én őseim meg a minisztériumban melóznak. Kit érdekel? Nem bukhatunk le, nem lesz semmi baj! Hermione nem ver át, ahogyan Ron és Harry sem. Nyugi, nyugi, nyugi. Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok… egy frászt! Kit akarok én átverni? Ennyi erővel kár volt eljönnöm, ha képtelen vagyok lehiggadni, nem fog menni semmi. Itt van mellettem Nicole is, tehát nem lehet baj. Még kábé tíz méter, addig nem ártana, ha elrendezném az arcvonásaimat, nehogy már egy ijedős nyuszit lássanak besétálni. Fontos az első benyomás.
- Nah, íme, ide készültünk: a Szárnyas Vadkan.


Könnyed vigyorral lép be a nyomasztó épület ajtaján, és udvarias gyerekhez méltón köszön a kocsmárosnak. Azután Hermionéra villantja tekintetét, mintha azt kérdezné: biztos ez a legjobb hely? Szerintem elég feltűnő… Végül szó nélkül ül le a trió mellé, és őket is üdvözli. Némileg derűsebb, őszinte félmosoly jelenik meg a szája sarkában, mint fél perccel ezelőtt, mikor Nicole-lal beléptek az utcáról.
- Hali! Mizujs veletek?
Korábbról, a kviddicscsapatból ismeri a két fiút, Hermionét pedig általuk ismerte meg. Habár eddig egyikükkel sem beszélgetett hosszabban, mégis úgy tűnik, elég megbízhatónak találták arra, hogy részt vegyen a DS-ben. Mivel a DS maga titkos, Amy már-már megtisztelve érzi magát, hogy neki is szóltak, hogy ő is részt vehet rajta.
Joy immár egyáltalán nem érti, miért aggódott alig öt perccel ezelőtt. Egyáltalán nem érzi az egész rizikóját, inkább csak egy nagy kalandnak látja.
- Szerintetek sokan lesznek? – kérdezi az alapítókat.

Egy tejföl szőke leányzó szökdécselt kifelé az iskolából, vállán, egy furán hímzett érdekes táskával és hasonlóan érdekes öltözékben. Senki nem volt mellette. Míg társai mind-mind barátaik társaságában bandukoltak lefelé, ő egyedül volt. Soha nem voltak barátai, de ezt nem is katasztrófaként fogta fel. Egy különleges leányzó volt, egy ötödéves Hollóhátas, akit még a háztársai is kerültek. De most mégis barátokhoz ment. Olyan emberekhez, akik számítottak neki, akik nem Lüke Lovegoodot látták benne, hanem azt a tiszta szívű barátságos leányzót, aki valójában volt.
Több mint egy éve ismerte ezeket az embereket. Pontosabban tavaly szeptember elseje óta, mikor is egy fiákerbe kerültek. Akkor ismerte meg Harry Pottert, Ronald Weasleyt és Hermione Grangert. A triót, akikről már annyit hallott, de álmában sem gondolta volna, hogy valaha is szót válthat velük. Az élet mégis máshogy hozta. Harry megkedvelte Lunát, méghozzá mert pont olyan különcnek tartotta a lányt, amilyen ő maga is volt. Az első komolyabb beszélgetésük, akkor esett meg, mikor Lunát a rengeteg szélén a Tresztálok társaságában találta. Akkor tudta meg, hogy a szőke leányzó elvesztette anyját és kettesben éldegél apjával a Hírverő szerkesztőjével. A fura lányka egyre jobb viszonyt kezdett ápolgatni a Harryvel és ez fordítva is így lett. Barátok lettek. Aztán szép lassan Ronalddal és Hermionéval is barátságot kötöttek, az utóbbival persze azért több vitája is volt, mert Hermione nem hitt sok mindenben, amiről ő tudta, hogy létezik.
Leért a faluba. A diákok sorra tűntek el a Mézes falásban és a Három Seprűben, míg lassan az egész utca kiürült és csak az ott lakó boszorkányok és varázslók járkáltak benne. De ez megszokott volt. A Roxmorts minden diák számára az első két alkalomig volt érdekes, utána már csak az édességek és vajsör számított. Meg, hogy ne az iskolában kelljen lenniük. Lunát ez sosem érdekelte, ő szerette az iskolát, de most semmivel nem lehetett volna bent tartani az ódon kastély falai között. Ma nem. Ma hivatalos volt a Szárnyas vadkanba, ahol a hírek szerint egy gyűlés lesz. Már hetek óta járta az iskolát a pletyka erről a találkozóról, de csak a kiválasztottak, a megbízhatóak tudtak róla.
 Ismerte a falut, így elég könnyen odatalált a kocsmához. Egy könnyed, laza mozdulattal nyúlt a kilincsért és belökte az ajtót. A kocsmában a csaposon kívül már öten tartózkodtak és mind Griffendéles volt.
- Szép jó napot!  - köszönt mosolyogva, majd a kistársaság felé vette az irányt és letelepedett az egyik székre.

Ahhoz képest, hogy a hír hétpecsétes titok, vagy még annál is bizalmasabb információ, már keresztbe-kasul bejárta a kastélyt. Persze csakis az illetékesek terjesztették, mint valami rossz vírust, ám a szent cél érdekében.
Valahogy így juthatott Iza fülébe is a dolog, egy unalmas, esős délutánon a harmadik emeleti lányvécében. Két háztársa sutyorgott a mosdóknál, és elsőre talán észre sem vették a belépő lányt. Utólag meg már késő volt. Hiába vágtak ártatlan arcot, hiába próbáltak felszínes témákra átsiklani a csobogó vízcsap idegesítő hangja mellett, Iza fülébe már beültették a bogarat. Ezer szerencséje, hogy köztudottan sokat beszél a híres trió, azaz Harry Potterék legendás tetteiről. Valóságos rajongója ezeknek a sztoriknak, még ha némelyik oly mértékben elrugaszkodott is a valóságtól, hogy az még a számára is hihetetlen. Ezt természetesen a fecsegő csitrik tudták, így könnyű szívvel beavatták a legfiatalabb Bishopot is a nagy titokba.
Mert ez egy hatalmas, sokakat összefűző titok.

És Izabelnek borsódzik a háta az izgalomtól még most is, hogy már csak percek választják el a szövetségesek első megbeszélt találkozójától.
Látszólag céltalanul bóklászik Roxmorts zegzugos kis utcáin, könnyű, pasztell zöld tavaszi kabátjába kapaszkodva. Mióta leértek a faluba a csoporttal, ő ezt csinálja. Mentében rugdossa maga előtt a kavicsokat, be-bekukkant némelyik lakóház angolos kertjébe vagy cicceg a környék kóbormacskáinak. Ilyen fantáziátlan elfoglaltsággal nem meglepő, hogy egyre idegesebb a percek lassú múlásától. Talán ha benézne a Mézesfalásba… nem, attól a sok édes ragacstól most felfordulna a gyomra. A kocsmába viszont nem kukkanthat be egy percre. Tulajdonképpen nem is olyan nyomasztó ez a séta. Így legalább megelőzi a haszontalan szándékot, hogy elköltse a kevéske spórolt pénzét.


Félóra sétával és egy kiló potyakaviccsal a tornacipőjében már érettnek érzi az időt arra, hogy megközelítse a találkozó helyszínét. Lázasan csillogó szemekkel siet vissza a főutcára, ahonnan könnyebben megtalálja a Szárnyas Vadkanhoz címzett fogadót. Furcsamód nem is kell olyan soká keresnie… gyanúsan sok ember lézeng a környékén, még akkor is, ha a leendő DS tagok minden erejüket megfeszítve igyekeznek feltűnésmentesek, esetleg láthatatlanok lenni.

Ahogy betolja a megvetemedett, rézcsatos faajtót, rögtön megcsapja az orrát a bent uralkodó áporodott dohszag. Első gondolata rögtön az, hogy ki képes ilyen bűzös helyen italozni… de még a második gondolata is ez. Fejcsóválva indul beljebb, s nem kis feltűnést kelt a döndülés, amikor becsapódik mögötte az ajtó. Ezek után már nem csak az izgalom, de a lámpalázas, kislányos szeppentség is kiül az arcára. Szerencsére a koszos kis lebuj félhomálya mindezt jótékonyan palástolja.
A kocsmáros rosszalló tekintetétől követve odabotorkál az ismerős arcokkal körülvett asztalhoz, s elfoglal gyorsan egy még szabad széket. Az nagyot nyög, ahogy a lány ráhelyezi csekélyke súlyát, ezzel is bizonyítva, milyen rég esedékes volna már a felújítás a helyiségben.
- Sziasztok… Iza vagyok – teszi hozzá a nevét kiegészítésképp a köszönéshez, szinte csak megszokásból. Nem tartja valószínűnek, hogy az osztálytársain kívül tudnák a többiek is, hogy kivel van dolguk. Még akkor is, ha csak egy év korkülönbség van köztük. Persze megeshet az is, hogy Harryék értesültek minden egyes beszervezett tagról, így felesleges a nevét hangoztatnia. Így utólag belegondolva az is lehet, hogy egyenesen botorság ilyet tenni, hisz mi van akkor, ha kémek figyelik őket… micsoda összeesküvés-elmélet lenne…

Izában mindenesetre csillapodik a lámpaláz, tekintve, hogy a gyűlésen neki tulajdonképp nincs más dolga a hallgatáson kívül. A heveny félsz fokozatosan átadja magát a kíváncsiságnak, s a lány érdeklődve veszi szemügyre alaposabban a sötét és barátságtalan ivót. Hollóhátas legyen, ha rájön, miért is épp ide szervezték a összejövetelt. Az a maroknyi, halkan szüttyögő alak a söntésnél nem kifejezetten bizalomgerjesztő, és a kocsmáros maga is sugárzóan mogorva. Látszik rajta – már amennyi a füstös homályban kivehető –, hogy nem repdes a boldogságtól, amiért hirtelen megugrott az érdeklődés a kocsmája felé. Nem mintha törvénybe ütköző lenne a kiskorúak itt tartózkodása, legalábbis addig nem, míg nem érződik rajtuk az alkohol csípős-édes aromája. Talán épp ezért ilyen nyugtalan az öreg pultos.
A falakról itt-ott málló tapéta, és a durva, döngölt padlón nyekergő bútorok sem keltenek valami vendégmarasztaló hatást, de mindezt összevetve szinte harapni lehet az izgatott feszültséget a kevéske négyzetméteren belül.

- Menő csehó – jegyzi meg mintegy mellékesen, hisz nem hagyhatja kommentár nélkül a látottakat. Azért hogy eloszlasson mindennemű negatív feltételezést, bátorítóan Hermione szemébe néz. Hogy miért az övébe? Ugyan már, annyira még nem oldódott fel, hogy a fiúkat is alapos megfigyelés alá vesse…

[Gyűlés]

*Áhh, nem is érti, minek a fenének jelentkezett? Elvégre ez egy szabályellenes gyülekezet, aminek ezennel a tagjává válik. Tényleg akarja ezt? Egyáltalán mi a célja? Semmi, az ég adta világon. Megvédeni magukat a gonosztól… Hogyan is? Már nincs itt Umbridge, hiába van ez az egész. Szerinte Piton jól tanítja ezt a tantárgyat, azt leszámítva, hogy kivételezik, és hogy Mike utálja. Viszont míg ezen töprengett eszébe jut, hogy Hugrabug házba sorolták be (igen, olykor ez is eszükbe jut a hugrabugosoknak, bármennyire is hihetetlen). Neki mindig is segítenie kell a barátait. Potter-t, Weasley-t, Granger-t és az összes többit… Ezért tart most is éppen a Szárnyas Vadkanba, mert segíteni akarja a barátait.

Végigvágtázik egész Roxmorts-on, persze nem olyan feltűnően, hiszen nem szeretné, ha minden pillantás rá szegeződne. Minden sarkon lelassít, majd csak egy kis idő múlva kezd el ismét futni. Zöld, hosszú ujjú póló van rajta, azon vékony, fekete kabát. Sötétkék farmernadrágja van és fekete Converse tornacipője. Ha lenne talárja bizonyára most dúsan redőzve lobogna utána, csak hát nincsen neki. Most! És nem is kell… Nincsen annyira hűvös, elég ez a ruha is.

Eléri végre a fogadó küszöbét. Még egyszer átsiklik az elméjében, hogy még gyors itt hagyhatja ezt az egész mizériát, ami elég baj. Nem érdemli meg a Hugrabug házba való tartozást, ha ennyire hűtlen. Soha többé nem juthat eszébe ilyen gondolat, ha egyáltalán barátokat akar. Erős marka rászorul a kilincsre, majd egy halk kattanás hallatszik, amint a zár megadja magát Mike-nak, s végül kitárul a kocsma ajtaja.*

- Üdv!
*Körbepillant. Magában leszögezi, hogy a kinti helyzethez képest itt bent sokkal undorítóbb a helyzet. A tapéta lejött a falról, penészes minden, a padló mocskos… Nem egy kellemes hely egy hugrabugos rendmániákusnak, de hát… azért Mike nem finnyás. Nem is figyel oda rá rendesen, helyette Pottert kémleli, hátha az utasítja, mit is kell tennie.*

A kis falucska szélére felállított, alacsony kőkerítésre könyökölve várakozik. Mélyreható pillantása a környéket fürkészi. A buzgó boltok, az apró házak, velük együtt az összes diáktársa, mind a háta mögé szorultak, nem lát egyebet csak a végtelenbe nyúló tájat. A tavasz tetőtől talpig átjárta a vidék minden egyes porcikáját, virágzó fák, zöldbe borult hegyek köszönnek vissza a távolból, az egyik hegy lábánál pedig ott vigyorog a bámészkodókra, mint valami odaragadt gonosz kis rágógumi, a Roxfort. Hogy szereti ezt az épületet, most mégsem tudja lekötni figyelmét.. Nem hallja a faluból kiszűrődő vidám viháncolást, a trappoló diákok ütemes lépteit, csupán szívdobbanásait figyeli, ezzel méri az időt.
Na nem mintha ő nem járta volna be Roxmortsot. A lábához támasztott két kis bevásárlózacskó nem erről árulkodik, nem is erről van szó. Közel fél óráig csorgatta a nyálát az újonnan nyílt kviddicsbolt előtt, kétszer is benézett a Mézesfalásba, és neki úgy tűnik, szinte már ezerszer végigsétált a falucska főutcáján, de még mindig fél órája van a találkáig. Összeroskadva süpped le az alacsony kőkerítés tövébe, tekintetét most az ég felé emeli. Unalmában felbont még egy Drubli Legjobb Fúvógumija zacskót, bedob még pár szemet a szájában már felhalmozott tucatnyi ósszecsócsált rágótetem mellé, és valami kelta éneket kezd halkan dudorászni. Barna, művészien elnyűtt edzőcipőjébe bújtatott lábával lassan dobolja a földön az ütemet, kezével pedig pótcselekvésképpen tovább kócolja eddig sem épp rendezettnek mondható frizuráját. Miután úgy érzi, éppen eleget fetrengett a kerítés tövében, megpróbál erőt venni magán, és lassan felemelkedik a földről. Végignéz egész valóján, majd lassan leporolja sikeresen összekoszolt ruhadarabjait. Kékszegélyes talárját ma az iskolában hagyta, helyette inkább egy kötött, méregzöld pulóverbe és kedvenc világosszürke, kopott farmerébe bújt. Lomha mozdulattal nyúl farmerzsebéhez, hogy csak úgy szelíden előrángassa búvóhelyéről zsebóráját, és egy kattintással lepattintsa az óra fedőlapját. Minden fejmozdulat nélkül, szemei az óra mutatóira siklanak, de ennyi is elég hozzá, hogy eljusson a tudatáig: elnézte az időt. Már közel negyed órája elmúlt az időpont, amit várt.. Már biztosan érkeztek mások is. Mindegy, legalább nem lesz egyedül.. No meg, egy kicsit illik késni, nem igaz?
Vállra kapja szürke oldaltáskáját, kézbe veszi az újonnan beszerzett édességekkel, pennákkal és pergamenekkel megtömött zacskókat, és futólépésben indul meg a fogadó felé. Miközben kis kiruccanásának célja felé halad, vigyáz rá, hogy minél kevesebben figyeljenek fel rá, fő az óvatosság, végül is egy titkos összejövetelre megy. Röpke fél perc alatt maga mögött hagyta az alacsony kőkerítést, melynél közel fél órát vesztegelt, és megérkezik a Szárnyas Vadkan bejáratához. Hosszú ujjait a kilincsre kulcsolva szélesre tárta az ajtót, majd gyorsan beiszkol a fogadóba.
Amint belép és behajtja maga mögött az ajtót, megcsapja a helyiség füsttől terhes, áporodott levegője. Pár pillanatot vár az ajtóban álldogálva, mire szeme hozzászokik a félhomályhoz, majd megkeresi a kis asztalt, ahol már várakoznak néhányan. Megszokott légies járásával indul el a társaság felé, közben végigfuttatja tekintetét az egybegyűlteken. Itt van a trió, ezen nem is csodálkozik.. Meg volt győződve róla, hogy ők érkeztek elsőként. Nagy meglepetésére, jó pár évfolyamtársát felismerte a várakozók között, közöttük egyik háztársát, Lunát is. De most nem Lunán, Nicole-on vagy Amyn akadt meg a tekintete.. hanem Izán. Mit keres ez itt? És ráadásul előbb érkezett, mint ő.. Mindegy, ő ma nem fog ellenségeskedni.. Pont most, mikor egy olyan társaságba érkezett, ahol bízniuk kell egymásban, különben minden elveszett.. De akkor is, hogy a nundu vinné el, ha nem nézi el az órát, legalább Iza előtt érkezhetett volna.. Mindegy, mellékes.. Hatalmasat sóhajtva dobja le magát a legközelebbi szabad helyre.. Izzybizzy mellé.
-Üdv mindenkinek. -köszön megszokott könnyedséggel, szája szélén ott terpeszkedik a kis huncut ráncocska. Szinte már érzi, ahogy megperzseli zöld pulóverét a kis pöttöm negatív energiája. Erre a gondolatra mégis elmosolyodik, és azt veszi észre magán, hogy jelen pillanatban már nem is zavarja a kis, griffendéles lány, csak az foglalkoztatja, hogy vajon mikor kezdődik el végre a gyűlés.

//elnézést, ha kicsit olyan, nem is tudom.. erőltetettnek, vagy nem aud-osnak tűnik.. éppen írói válságban vagyok :P legalábbis nem jön az ihlet.. //

[Roxfort]

A Roxmorts-i hétvégék minden diák számára piros betűs ünnepek a naptárakban. Végre kiszabadulhatnak a kastélyból, eltölthetnek egy napot semmittevéssel a közeli faluban, ami hires, nevezetes és gyönyörű... hát egészségükre, én nem igy voltam vele. Először is mert nem nagyon tudtam értékelni a falu olyan szépségeit, mint a Szellemszállás, a bagolyposta vagy az a csodabazár... egyszerűen nem tudtak érdeklődést kiváltani belőlem. Az is közrejátszhat, hogy számtalan alkalommal jártam már lent, többnyire engedély nélkül, de akkor sem a vágy, hanem a szükség vitt le: a Roxfortban nehezen tudtam volna olyan mennyiségű Lángnyelvet beszerezni, amire régebben szükségem volt... egy szó mint száz: nem igazán vonzott Roxmorts. Ez a hétvége viszont más volt; ha nem is örömmel és lelkesen, de kénytelen voltam lemenni a faluba.
Ennek is Potter az oka. Soha nem volt vele különösebb problémám, sőt, még szimpatikus is volt néha, amikor elmaradtak miatta az év végi vizsgák... de elég erőteljes ellenszenvet tudott kiváltani azzal, hogy nem birt megülni a hátsóján és mindig kereste a bajt. Most sincs ez másképp... Voldemort ellen akarja felkésziteni a diákságot, na persze. Kampányszövegnek nem rossz, de azért bele kéne gondolni a dolgokba egy picit: egy diáknak kevés esélye van felvenni a harcot egy halálfalóval... de ha mégis képes lenne rá, akkor arra majd pont egy másik diák fogja felkésziteni, mi? Sántit ez az egész úgy ahogy van... és igazából egy évvel ezelőtt hidegen is hagyott volna az egész, lévén Voldemort legkevésbé sem tud érdekelni; csináljon amit akar. De Amanda... nos, ő kapva kapott a lehetőségen, Greggel és Vikivel egyetemben... akkor hogy maradhatnék ki belőle? Nem veszélytelen az egész, ez nyilvánvaló; én pedig nem vagyok az a tipus, aki hagyja a barátait egyedül menni a veszély felé... Tehát ennyi, nem volt választásom.
Ezek a gondolatok a bejárati csarnok falának támasztása közben futottak át az agyamon. Amanda azt mondta, hogy még van egy kis dolga indulás előtt, de itt találkozzunk... és igaz, hogy a megbeszélt időpontig még volt vagy tiz perc, én már türelmetlenül vártam a felbukkanását. Nem tehettem róla: hiányzott minden pillanatban, amikor nem volt mellettem... Legszivesebben vele töltöttem volna életem minden egyes másodpercét, de erre természetesen nem volt lehetőség: be kellett érnem annyival, amennyi jutott... de mindig, valahányszor távol volt; mindig amikor hiányzott, akkor éreztem igazán, hogy mekkora kincs is ő az életemben. Igazából neki köszönhetem az életemet... megajándékozott szerelmével, egy jobb élet reményével... ha ő nem lett volna, már megöltem volna magam. Vagy a drog. Vagy a cigi. Vagy az alkohol. Esetleg ezek valamelyik kombinációja... lényeg a lényeg: neki köszönhetek mindent.
Tekintetem folyamatosan a márványlépcsőt kémlelte s nemsokára… jobban mondva: pontosan tiz perc múlva… ő is felbukkant a tetején és sietős lépétekkel igyekezett lefelé a csarnokba. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, ellöktem magam a faltól és felé indultam. Egyszerre értünk a lépcső aljába s vére újra a karjaim közé zárhattam kedvesem s egy forró csókkal köszöntöttem.
- Sikerült elintézni a dolgodat? – kérdeztem kedvesen, miközben kézen fogva indultunk kifelé az épületből. Frics morgott valamit az ajtónál meg hadonászott egy kicsit az antennájával, de a legkevésbé sem tudott érdekelni sem a mondandója, sem a véleménye. Egy gunyoros mosolyt villantottam szúrós tekintetébe, majd elsétáltunk mellette s hamarosan elhagytuk a kovácsoltvas kaput is; innen már csak pár perc járásnyira van a falu határa.

[Roxmorts]

Szótlanul lépkedtem a falu felé, miközben Amanda szüntelenül csacsogott az oldalamon. Igazából nem nagyon figyeltem oda rá… illetve igen, megpróbáltam, de túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy képes legyek rá. Újra meg újra megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy pont most keverem magam bele ebbe az egész háború-dologba, méghozzá visszavonhatatlanul… de nem ülhettem tétlenül a hátsómon, miközben mindenki aki fontos volt nekem, az életét kockáztatva harcol a békéért.
Igazából… a Szárnyas volt az egyetlen dolog ebben az egészben , amivel kapcsolatban nem voltak fenntartásaim, lévén régebben elég gyakran voltam a kocsma vendége s gyakorlatilag onnan származott minden pia, amit elfogyasztottam az elmúlt hat évben. Rosmerta, a Seprű tulajdonosa nem szolgált fel ilyeneket kiskorúaknak, de a vén Aberforth-nak nem voltak fenntartásai: neki csak az számitott, hogy menjen az üzlet, fogyjon az ital s teljen a zsebe. Nekem kapóra jött ez, mint ahogy az is, hogy soha nem firtatott semmit; szinte soha nem szólt egy szót sem, csak bólintásokkal jelezte, hogy felfogta azt, amit mondtam neki… de ez igy volt jól. Mindketten jobban jártunk, ha nem tudott rólam semmit.
A faluban magamhoz ragadtam az irányitást, nem tudván, hogy Amanda járt-e már a Vadkanban: jobb az, ami biztos. Még mindig szótlanul lépkedtem, csak néha-néha fűztem hozzá egy-egy aha- t vagy ühüm-öt kedvesem mondanivalójához; furcsa, eddig ismeretlen távolság húzódott közénk az út során… ami meglehetősen szokatlan volt. Igazából az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot, amint jobban megismertük egymást; agyunk szinte mindenben egy rugóra járt annak ellenére, hogy ő a varázsvilágban nevelkedett, én pedig nem. Többnyire egyetértettünk mindenben s még konfliktus sem volt soha közöttünk azon egy kivétellel, mikor fogtam magam és leléptem egy hónapra felejteni… de megbocsátott s sem előtte sem utána nem volt közöttünk több konfliktus, de még csak nézeteltérés sem. Furcsa volt most ez a távolságtartás… kiéleződött az egyetlen igazán nagy különbség közöttünk s ez nem tetszett, nagyon nem. Nem tartottam attól, hogy nem fog elmúlni; ismertem olyan jól magamat, hogy tudjam: ez a kezdeti vonakodás el fog múlni. Ha belekezdtek valamibe, akkor onnantól azt kedvvel és szorgalommal csinálom, utáljam bármennyire…
Már majdnem odaértünk a Vadkan bejáratához, de hirtelen megtorpantam s beléptem egy sikátorba, magammal húzva Amandát is. Szememmel tekintetét kerestem s ha megtaláltam, akkor pár pillanatig fogva tartottam, majd gyengéden magamhoz húztam s átöleltem.
- Ne aggódj, nem lesz baj.  – súgtam a fülébe s hangomból csak úgy sugárzott a magabiztosság, amit valójában nem éreztem. Tudtam, hogy a Vadkanban nem lehet semmi gáz, hiszen egyrészt sokan leszünk, mint az oroszok, másrészt pedig valószinűleg Aberforth is rajta tartja a szemét egy csapat diákon, főleg ha Harry Potter is közöttük van. – Ne félj, amig engem látsz… - tettem hozzá félig tréfásan, félig komolyan. Tudtam, hogy bármire képes lennék érte, de nem voltam biztos magamban… nem voltam biztos benne, hogy ebben a kiszámithatatlan varázsvilágban meg tudom-e óvni őt bármitől, ami rá leselkedhet.
Pár percig csak álltunk egymásba karolva s a távolság, a képzeletbeli légbuborék, ami elválasztott minket, megszűnni látszott. Csak telt az idő, de miután már vagy két roxfortos elment mellettünk, úgy tűnt ideje elindulnunk. Megtettük azt a pár métert, ami elválasztott minket a kocsmától, majd beléptünk a helységbe. Potter és a két utánfutója már itt volt és körülöttük ott helyezkedett még pár ember, akik közül csak Lovegood volt könnyen felismerhető. A várható lépés az lett volna, hogy feléjük indulunk, s Amanda is igy gondolta, de szeliden visszahúztam s magammal húztam a pult felé.
- ’napot – köszöntöttem a kocsmárost egy kézfogással, mikor odaértünk. Az öreg szemüvege megvillant, ahogy lebámult rám.
- Rég jártál erre… - mondta, s hangjában némi szemrehányás volt érezhető.
- Igen, eléggé… megváltozott az életem, tudja hogy van ez. Már nem iszom… legalábbis nem annyit, mint régen. De most jól esne egy Lángnyelv és… - Amandához fordultam – Te mit kérsz? – Amanda válasza nyomán a csapos kitette a két italt pultra, én pedig pár érmét löktem a vén varázsló elé s csak ezután vettük az irányt a Potter-parti felé. Mikor odaértünk, akkor tűnt fel, hogy az összes szék foglalt, ami alapból az asztal mellé volt rendelve, igy egy rúgással magam elé penderitettem egyet a másik mellől, amire aztán le is telepedtem, Amandát pedig az ölembe húztam, ha nem volt ellene kifogása. Az üdvözlés részemről kimerült egy biccentésben, hiszen senkivel nem voltam különösebben jó viszonyban a jelenlévők közül; nem szokásom fölöslegesen jópofizni.
Valójában nem ilyen voltam… ez egy jól kitervelt szinjáték, semmi több. De igazából csak Amanda tudta, hogy milyen vagyok; ebben a társaságban pedig jobbnak láttam, ha tartom magam a mindennapi szerepemhez.

[Roxmortsba vezető út]

*Lassú, de biztos léptekkel haladt az ifjú Hugrabugos leányzó a megbeszélt hely felé, mely nem volt más, mint a Szárnyas Vadkan. Nem túl barátságos helyként van számontartva, dehát ha Harry és a többiek ott vannak, akkor nincs mitől félni. Azért Kat nagyon remélte, hogy amíg egyedül halad a poros, kihalt úton, nem támad rá valami ijesztő varázslény vagy neadjisten egy dementor. Manapság nem lehet tudni mi történik a következő pillanatban, jó előre felkészülni minden eshetőségre. A lány biztonság kedvéért a pálcáját olyan helyen tartotta, ahonnan vész esetén rögtön kiránthatja. Kicsit izgult és talán már-már túldramatizálta a dolgokat, de akkoris nagyon félt, hogy ebben a ködös szürkületben lecsap rá valami...valaki.*

~ Jajj csak érnék már oda... miért kell ezt a gyűlést ilyen későre megbeszélni? Nem értem... na mindegy... már hamarosan odaérek a kis Roxmorts belvárosába... végre... ~

*Szép lassú léptek helyett immáron sebességet váltva sietett a leányzó a kocsma irányába. Már nem hiányzott sok, hogy odaérjen és mikor az ajtó előtt állt, megtorpant. Előszöris kissé megigazította - a futás miatt - csapzott haját és hagyta, hogy szívverése újból felvegye a normális tempót. Ekkor úgy döntött, hogy belép végre azon az átkozott kapun...*

[Szárnyas Vadkan]

*Belépett... végre... úgy tűnt fel hogy már jónéhányan megérkeztek. Körbenézett, feltűnt néhány ismerős arc is. Bár igazából senkivel nem volt a jelenlévők közül igazán közvetlen viszonyban, de gondolta most itt az ideje összebarátkozni a DS tagokkal legalább. Végül egy hollóhátas mellé ült le, aki szimpatikusnak tűnt, remélte azért enm zavarja el, ha esetleg foglalt volt a mellette lévő hely, de ennek nem látta nagy valószínűségét. A lányt már látta, ő is kviddicsezik. Igen, a neve Audrey.*

- Sziasztok! - szólalt meg mielőtt lecsüccsent volna, aztán ez is megtörtént. Mégegyszer szemügyre vette társait és már nagyon izgatott volt, hogy mit is foglal majd magába ez a gyűlés, melyre annyira várt már.

A Roxmortsi utcák szinte teljesen kihaltak voltak. Patkányok szaladgáltak a sétálóutcákon. Szinte minden üzlet zárva volt és fényeik ki voltak aludva. Érthetetlen… pedig még nem volt késő…
 
A titok, az izgalom és az enyhe paranoia betöltötte a levegőt két fiatal fiú közözött, kik az utcán sétáltak. Az izgalom, nagyon kiütközött a bal fiún, ezt arc kifejezése, és enyhén ziháló légzése is bizonyította.
 
Ma nem átlagos okok miatt jöttek le a kastélyból, nem ma nem. Pár napja bejárta egy hír a 3 jobbik házat. Eme hír szerint Harry Potter, Hermione Granger és Ron Weasley alapítanak egy titkos társaságot. Egy társaságot, ami Ian szemében olyan, mint egy diákok által alkotott Főnix Rend. Állítólag ebben a társaságban valamiféle oktatás is zajlani fog. Normál esetben Ian ennek nem örülne, de tudja, hogy ez az oktatás nem olyan jellegű lesz, mint az iskolai.

 -Kíváncsi vagyok… -fordult menet közben „úti társához”, ki egyben az ikerbátyja volt, Griffin.- Gondolom te is… vagy tévedek? -. E röpke, bizonytalan kérdés után megállt és körbe nézett.
 
Az utcán az alkonyati fény uralkodott. Csak egy olyan hely volt, amiről biztosan lehetett tudni, hogy nyitva van. A Szárnyas Vadkan. Akár hogy is szépítjük, ez egy kocsma… sokan „fogadónak” mondják, de Ian szerint ez egy közönséges kocsma, ahol titkos beszélgetések és ivászatok zajlanak. Nem nagyon látják itt szívesen a maguk fajta Roxforti diákokat. De ők most egyenesen eme „kocsma” felé mentek. Ian, a kis viskó ajtajában nagyot sóhajtott és belépett.

                     
 A kocsma belseje alapján, Ianek igaza volt, ez egy közönséges kocsma. Mindenütt állt a kosz. A mocskos ablakokon épp hogy bejött valamiféle utcai fény. Tulajdonképpen az egész, egy szűk kis helység volt, mocsokkal és barátságtalan kisugárzással. A faasztalokon egy-egy leolvadt gyertya világított, az próbált valamiféle fényt és barátságot csempészni a helységbe. De ami talán előny volt az a csend. Mindenki diszkréten és csendben beszélgetett. A kocsmáros a pult mögött törölgette a hordóra emlékeztető, fa korsókat. Nem tartott sokáig, mire Ian felfedezte a „DS” asztalát. Elvégre a sok fiatal elég feltűnő volt.
 
 A fiú elindult az asztalhoz, közben a kocsmárosnak oda billentett egy „Jó estétet”. Nem volt kedve leülni csak
megállt egy helyben. Sokan voltak már…
 
 Rögtön felismerte évfolyam- és háztársait. Érdekes… szinte még csak lányok jöttek…
 -Hellosztok- köszönt barátságosan, majd előkapta pálcáját és a falra mutatott. –Tergeo- mondta, érthetően és a szürke, poros falon, egy nagy, tiszta fehér folt lett. –Remek… ezzel elrontottam a hely deisingjét, de ha kell, kell- jegyezte meg viccelődve, és zsebre vágott kézzel neki dőlt a tiszta falnak.

A klubhelységben gubbasztottam, mint mostanában sokszor. Direkt lefoglaltam az ablak alatti fotelt, amelyben már talán hetek óta nem ült senki rajtam kívül, gondolva arra, hogy gyilkos pillantásomtól úgyis mindjárt felugrana belőle. Bizony, úgy védtem azt a helyet, mint anyatigris a kölykét, hiszen ha már az ember nem tud kijárni a szabadba, legalább lásson belőle valamit, nem? Szóval, szokásom szerint a klub szélében üldögéltem, nagy ívben elnézve az ölemben ártatlanul heverő, vaskos könyv fölött, tekintetemet a távoli táj tipikus skót képén nyugtatva, közben azon gondolkodva, milyen jó lenne, ha még csak elsős lennék, és lenne öt hosszú évem még ezekig a lökött vizsgákig. Sajnos, az élet kegyetlen, így tizenhat kemény évemmel most itt kell gubbasztanom, és úgy tennem, mintha érdekelne, mire jó a csápfű és hogyan kell elérni, hogy cigánykereket hányjon a szalvétatartó. Fáradt, lapos pillantásomat visszairányítottam a könyv oldalának közepére, de tekintetem üres maradt. Egyedül az mutatta még, hogy élek, hogy bal kezemmel szórakozottan zongoráztam a karfán, amiből erre potyogni kezdett a töltés.

Már azon törtem a fejem, melyik méreg a legfájdalommentesebb gyilkolóeszköz, amikor hangok ütötték meg a fülem. Na nem a Colin gyerek visítós röhögésére gondolok a helység másik végéből, hanem egy közelebbi, ismerős, suttogó hangra. Tudom, tudom, hallgatózni csúnya dolog! De hát... ott ültek a kandalló mellett a hátam mögött, körülöttük a közelben egyedül én voltam, de val’szeg azt hitték, alszom vagy eszeveszetten magolok. Másnap említettem csak meg nekik, hogy hallottam a dologról, de amikor arról nyagattak, honnan, azt feleltem, hogy a nagyteremben jutott el a fülembe a dolog. Mert Hermione és Ginny rövid beszélgetésfoszlányát hallottam én, ahogy előbbi halkan beszámolt évfolyamtársnőmnek egy bizonyos találkáról valami Repülő Vadállat nevű roxmortsi kocsmában. Amikor kíváncsiságom minden erőfeszítésem ellenére ( na jó, azé‘ nem minden... ) legyőzte a jobbik énemet, még ki is kukucskáltam a háttámla mögül oldalt, és úgy láttam, hogy barátnőm cseppet sem meglepődve bólogat. Úgy tűnt, már lehetett szó ilyesmiről. És mivel arról is szót ejtettek, hogy óvatosan terjeszteni kéne a hírt, nem volt kérdéses, mi lesz a következő lépés.

Másnap a vacsoránál csak úgy tök véletlenül megejtettem, hogy hallottam valami összejövetelről. Több helyről is kaptam a fülest, hogy igen, ők is tudnak róla. És hát, mivel minden gyanúsítgatást nélkülöző természetem mindenki számára szimpatikus, csakhamar megtudtam mindent a dologról. Ó, szóval Harry Potter tapasztalatait hallgatjuk, és segít majd gyakorolni! Ez szuper! Hiszen akkor nem lesz gond az RBF-ekkel legalább egy tantárgyból. És még össze is jövünk a haverokkal. Ó, fantasztikus. Csendesen magamban eldöntöttem, hogy ebből semmi pénzért nem fogok kimaradni.


Már egy negyedórája bolyongok ebben a kis faluban. Még talán meg is találnám a kocsmát, ha nem felejtettem volna el a nevét! Valami vad és tud repülni. De ekkor is két választás van. Van Három Seprű meg Szárnyas Vadkan. Madam Poddifoot kávézóját nem tudom idevenni, mert nagyon antivad és nagyon nem kocsma. Lekuporodtam egy mellékutcában egy ház falának tövébe, és agyalni kezdtem.
A Három Seprű. Vad? Hojjoj, hány balesetet hallottam már, hogy seprű miatt történt! Mondjuk az én kezemben még seprű nem vadult meg, és nagyon remélem, hogy így marad, mert ha a legközelebbi meccsen a JólsepRem leráz mgáról, akkor nem tudom, ki fogja Vikiéknek védeni a póznákat. Vad. Kipipálhatjuk. Tud repülni? Ez hülye kérdés, még jó, hogy tud. Aztán ott a Szárnyas Vadkan. Vad. Ha pedig szárnya van, akkor repülni is tud, minden bizonnyal. Ez szörnyű.
Hosszas tanakodás után is csak abban tudtam maradni, hogy információim nagyon hiányosak, mert pont az a két tulajdonság, amelyet a kocsma nevéhez kötődően megjegyeztem, mindketőre ráillik. Ez nem igaz! Most aztán jönne az a megoldás, hogy gubbasztok a fal tövében, amíg valami elvtárs arra nem jön. Vagy hogy mozgósítom magam, és mindkét italozóba benézek. Csakhogy a Szárnyas Vadkan híresen piszkos, a Három Seprű pedig híresen közkedvelt hely. Ez azt jelenti, hogy a Vadkanban állítólag nagy kecskeszag van, úgyhogy az ablakon kéne benézni, de az meg olyan piszkos, hogy nem látnék be rajta, az utóbbi pedig úgy tele van diákokkal, hogy amíg megtalálom Ginnyéket, lemegy a nap. Ez nem igaz, miért vagyok ilyen szerencsétlen? Tehát, lehet hogy a Három Seprűbe mentek, de hogyha sok lenne az érdeklődő, el sem férnének. Viszont lehet, hogy a Vadkanba mentek, de ott viszont olyan kecskeszag van, hogyha az ember ránéz a másikra, olyan képzelgése támad, mintha a másik mekegne. Ezt apám mesélte még régen.
Ekkor jutott az eszembe, hogy, a fene enné meg, azt sem tudom, mikor kezdődik az összejövetel! Ezt is elfelejtettem. Tudom, hogy öttől vagy hattól, de minek mennék be a Kecskeszagú Vadállathoz, ha a többiek háromnegyed óra múlva mennek csak oda? Erre a gondolatra menten felpattantam a fal tövéből, és kétségbeesetten kirohantam a főutcára. Ha még most gyorsan találnék valakit... Valakit onnan...

Tíz perc elkeseredett szaladgálás után úgy döntöttem, nem fogok szerencsétlenkedni. Már negyed hat felé járt az idő, még ha hattól is kezdődik, csak ott lesz már pár ember, nem igaz? Mondjuk, ilyen hamar érkezni hozzám nem lett volna nagyon illő amúgy, de még mindig ott állt az esély, hogy öttől kezdődött a találka, és akkor önmagamhoz hűen késnék egy félórát. Ezzel a reménnyel nyitottam be a Három Seprűbe. A vígan borozgató Hagridon kívül azonban valahogy senkit nem találtam. Ha viszont még nem kezdődött volna, akkor normális lenne, hogy találkozzak valakivel az utcán, nem igaz? Így hát jó adag magabiztossággal indultam el azokon a kanyargós utcácskákon, amelyek valamelyikében az italozót sejtettem. Az, hogy csak harmadik próbálkozásra találtam meg a helyet, nem nyugtalanított és nem vedte el hirtelen jött jókedvem, hiszen ez nálam teljesen normálisnak volt mondható. Ahogy a vészjósló külsejű, kopottas kis épülethez értem, kissé leolvadt a mosoly az arcomról. Mondjuk azért nem így képzeltem el, de ki tudja, mi lesz odabent. A szélben nyikorgó tábla mellett elhaladva az ablakhoz lopóztam, és megpróbáltam belesni, előre megjósolt sikertelenséggel. A kis „ablak“ olyan koszos és párás volt, hogy a saját tükörképemet is alig láttam benne. De azért láttam, úgyhogy nem kis hiúsággal igazítottam valamit a frizurámon, majd a rézcsatos faajtóhoz léptem. Vidoran léptem át a küszöböt.

A fényes „odakint“ után ez az „idebent“ olyan sötét volt, hogy amikor döngve bezárult mögöttem az ajtó, hosszú másodpercekig csak pislogtam, előttem szivárványszínű pöttyök százai jártak táncot fáradhatatlanul. Amikor megszokta a szemem a félhomályt, léptem párat, hogy alaposan körülnézhessek. A söntés mögött egy ősz, mogorva csapos törölgetett egy poharat valami koszos ronggyal, közben vissza-visszakalandozó tekintete igen szemrehányóan pásztázta a helység egyik sarkát. Én is abba az irányba néztem, ahonnan izgatott sutyorgást és halk nevetgérezést is hallottam, és a szívem kihagyott egy dobbanást. Igen, ebben a kecskeszagú, poros kis zugban megtaláltam őket! Fülig érő Any-vigyorra húztam ajkaim, és felkönyököltem a pultra. Miközben egyik kezemmel már a zsebemben turkáltam az ezüstjeim után, émelyítő mosollyal fordultam a csaposhoz.
- Csókoloooom! – rikkantottam vidoran, megszokott stílusomban. Amúgy ez annyira az én dumám, hogy ha eljut a sarokba is, akkor az egyenlő azzal, mintha letenném a névjegyem. – Egy vajsört kérnék szépen! – folytattam, miközben diadalittasan levágtam a pultra két knútot, amire azt hittem, hogy sarló. Az öreg már a köszönésemnél olyan képet vágott, mintha azt mondták volna, hogy nem lesz több karácsony, amikor meg eléjelöktem a két aprót, úgy nézett rám, mint egy hülyére.
- Ehelyett adjál két ezüstöt, különben egy büdös csótányt sem kapsz. – jegyezte meg mogorván. Megvárta, amíg „jé-tényleg!“ arcot vágok és kotorászni nem kezdek a zsebemben, és csak azután vette a fáradtságot, hogy lehajoljon egy poros palackért. Bocsánatkérő, kislányos mosollyal odaadtam a vajsör igazi árát, és gyorsan eliszkoltam a pulttól.

Egyenesen barátaim felé vettem az irányt, és bemutatkozásként jóó hangos koppanással tettem le innivalóm az asztalra.
- Halihóó! – köszöntöttem a társaságot éles rikkantásommal. Amikor láttam, hogy Terry Boot felemelkedik a helyéről, hogy áthajolva az asztalon mondjon valamit a Cornernek, gondolkodás nélkül lehuppantam megüresedett helyére. Ebből az következett, hogy amikor Boot majdnem rámült, olyan éles sikolyt hallattam, hogy még két dementorszagú alak is hátrafordult a kocsma másik végéből.
- Ooh, bocs, Terry!... Bocsánat! – kurjantottam Boot, majd a két sötét alak felé, ezáltal az egész kocsmának. A csapos szemeit forgatva elfordult, közben csemegézve káromkodásainak gyűjteményéből. Szerintem megfogadta, hogy többet nem enged be ide, bár lehet, hogy csak imádkozott.

Miután émelyítő mosolyommal elértem, hogy a hollóhátas fiú keressen magának más helyet, magamhoz húztam vajsörös palackom. Dierkt azért szemeltem ki Boot helyét, mert a hollóhátasok egy helyen últek, így a fiú épp Audrey mellett. Kiült az arcomra a megszokott vigyor, és már kissé lehalkítva hangom, fordultam a lány felé.
- Hé, My Crazy, mizujs? – kérdeztem csevegő hangon, belekortyolva majdnem két knútért vett italomba.

[ :: Hallottad? :: ]

Egy kissé lelkiismeret furdalásom van. Mert nem szóltam erről az egészről Yvnek, de hát… ő pont olyan ember, akit a hideg is kirázna, már csak magától a gondolattól is, hogy egy csapat diák éppen titkos szervezetet hoz létre. Mert ez a valami titkos nem? Legalábbis nagyon úgy tűnik, mert hozzám is igen csak késve, mondhatni az utolsó pillanatok egyikében, amikor már túl voltam egy összeomláson, ami nem volt olyan veszélyes, és újra emberi módon tudok viselkedni… Vagyis cirka három-négy napja jutott el a hír. De hát ez sem ment azért olyan könnyen, hiszen a híráramlat nem volt elég gyors. Várjunk csak, én Chotól tudtam meg. Mert hát csak háztárs, meg csapattárs, meg minden egyéb. Meg egyébként is kedves lány, s úgy tűnik tartott annyira, hogy megossza ezt az aprócska infót. Még ha igen csak ellenséges is voltam mostanában, arról nem is beszélve, hogy eléggé érdektelen vagyok az ilyen Tudjukki, meg Potter témában. De ez a közös bandázás nem is rossz ötlet, főleg ha tanulhatok is! Az pedig rám fér… meg ha már nem értettem félre valamit.

Szóval Chotól tudtam meg, de Chonak pedig Ginny mesélte, akinek Hermione aki pedig… hát ő a főszervező, nem igaz? Vagy lehet, hogy Chonak Hermione mesélte? Ehh… nem is hosszú a névsor és lám, még ezt sem tudom kigobozni. Mindegy! A lényeg a lényegben, hogy tudomást szereztem róla, s megígértem, hogy befogom azt a nagy szám. Ami amúgy nem is nehéz annyira, nem tudom miért beszél azóta mindenki a lelkemre, hogy fogjam be a szám. Különben is csak egyszer fordult elő, hogy hangosan megjegyeztem a házunk asztalánál, hogy mikor is fogunk összeröffenni? De ez sem volt direkt, teljesen véletlen. Még szerencse, hogy a többiek megőrizték hidegvérüket, s amíg szétrugdosták a bokám a pad alatt, addig mosolyogva kitaláltak valamit, ami tényleg hihető volt. Főleg, hogy a kviddicsre fogták. Igy a zűdek sem fogták a jelet, akik egyébként nincsenek is olyan közel hozzánk. A többi ház meg úgy is velünk van nem?

[ :: Roxmorts :: ]

S valóban, el is érkezett a nagy nap, hogy az iskola népe bezúdult a kis falura… ez túl költői volt. A sok bekattant roxfortos, mint az állat, hogy elárasztotta ezt a kis porfészket. Jó, nem valami kedves és nem valami pozitív, de jóval helytállóbb, azért valljuk be. Nem voltam itt túl sokszor, be kell, hogy valljam, talán ez a második alkalom, de amint van rá lehetőség, mindig ide esz a fene. Valahogy nem olyan borongós az egész hely, mint maga a kastély. Jha, és nem kell aggódnom, hogy Ryanbe botlok, mert ő úgy is túl antiszociális ahhoz, hogy ide dugja a képét. Inkább gubbaszt a szobájában s magyaráz annak a dögnek, vagy éppen büntetőmunkán van. Hát már nem fogok miatta én is besavanyodott citrom lenni, még mit nem! Mély levegő, pozitív gondolatok, és hatalmas vigyor az arcomra. Már mint vigyor féle.

Nem megy az olyan könnyen, de ha nem is teliszájas protkóreklám, egy apró, szolid mosoly futja még. Ráérősen baktatva, zsebre dugott kézzel szlalomozok a boltok között, miközben halkan fütyörészve állok meg egy-egy kirakat előtt. Teljen már az idő, hát csak nem mehetek oda elsőnek igaz? Talán ezért tévedtem be abba a bizonyos Csodabazárba, aminek nagyon nem is néztem a nevét, csak a kipakolt dolgokon akadt meg a szemem az üveg egyik oldaláról. Hát ott kérlek, úgy elment az idő, hogy szinte észre sem vettem! Egy nagyobb szatyorral kilépve kaptam észbe. Ó, hogyaaazaaaaaaa

[ :: A szuper titkos; tuti buli bandázós; DS gyűlés :: ]

Milyen ideális lenne, ha nem én lennék az utolsó! De tényleg, ezért is igyekeztem annyira, az ép kezemben tartva a szatyrot, trappoltam az utcán, s próbáltam megkeresni azt a Szárnyas Vadat. Aztán amikor az egyik járókelőt megállítottam volt olyan kedves, és kijavított, hogy az nem Vad, hanem Vadkan. Hát most az a három betű utána… De végül volt olyan kedves, és útba igazított. Igaz előtte kifaggatott, hogy egy ilyen fiatal lány mit keres egy olyan romlott helyen? Na ne, most fog lebukni az egész bagázs miattam?! Gyors elmosolyodtam, mint amikor Piroska állt szemben a Farkassal, majd a szatyorra mutatva, ami közönséges darab volt, és nem látszódott rajta, hogy megannyi rosszaságot rejt, elmagyaráztam, hogy a nagypapám, és az ottani csapos nagyon jóban vannak, és most épp én játszom a küldön szerepét, mert biztosabb mint a bagoly. Pff… ekkora hazugságot. De legalább elhitte… Én pedig eljutottam a helyre mert a következő pillantban…

Beszorult az ajtó. Csak nem zárva lenne ez a… öhm. Jóindulattal lehetne Fogadónak nevezni. Lenyomom finoman, és nőiesen, egyszer… kétszer, de semmi. Most vagy tényleg zárva van, vagy valaki istenesen becsukta maga mögött. Újabb próbálkozás, és most fogyott el csak a türelmem. Mint egy őrült, kezdem el rángatni, majd a végén neki is nehezedek, amikor végre kinyílik. De olyan hirtelen, hogy szinte kétségbeesetten kapaszkodom meg abban a nyamvadt kilincsben, hogy megtartson. Persze ezt a még mindig befáslizott jobb kezemmel, ami egyébként is állandóan lüktet. A nyelvembe harapok, hogy ne szisszenjek fel sőt… ne üvöltsek a fájdalomtól, de azért egy igazán jó káromkodást nem sajnálok elereszteni, természetesen franciául. Huh… ennyi mocskosságot egy rakáson, na mindegy. Egy kissé dühös mozdulattal becsapva magam mögött, ezzel csak elérve, hogy talán az utánam következő is szenvedjen álltam meg, és néztem körbe, mire meg is pillantottam a kisebb társaságot. Cho szerint többen leszünk tehát… nem vagyok utolsó, éljen!

Odabattyogva, mit sem törődve a csapossal, mivel nem vagyok szomjas, ráadásul hoztam magammal fincsi, meleg meggyes teát, mivel van egy olyan sejtésem, hogy itt nincs olyan… baktatok a többiek felé, majd oda érve állok meg, s futtatom végig a pillantásom mindegyikükön.
- Aloha! – Nyögök be egy köszönést, majd túrok bele a kissé kócos tincseimbe, nos az összkép nem is tagadhatnám meg magam, hiszen hajam össze-vissza áll, arcom kissé kipirosodott az iménti erőlködéstől. Egy fekete vékony, combközépig érő kabát van rajtam, citromsárga farmer és piros tornacipő. Izé… sokak szerint orvosi papír kellene arról, hogy ízlésficamom van.

Egy széket megkaparintva az egyik szomszédos asztaltól, odacipelem Aud mellé, elvégre csak csapattárs, meg háztárs, meg jófej és úgy komplette őt ismerem itt a legjobban, na meg ott van Beni húga is, meg izé… Tudom, tudom, ismerős nagyon és Griffendéles, és kviddicsezik is de… ha fene fenét eszik is nem fog eszembe jutni a neve. Szóval… tökéletesen jó lesz nekem, elvégre hasonlóan lökött nőszemélyekkel van dolgom, úgy gondolom. (<3 ) Levágódva a székre, magam mellé ejtve a szatyrot, igen csak széles terpeszben megállapodva, ahogyan lecsusszantam kissé a széken, fontam össze ujjaim az ölemben.
- Öhm amig várjuk a többieket nem barkóbázunk? – Tettem fel az ártatlan kérdést, de ez még tőlem is gyalázatosan sz@r volt. Bár az idétlen vigyor elárulja, jómagam sem gondoltam komolyan, csak egyszerűen meg kellett törjem a csendet.

o – DS találkozó – o

oo – Roxmorts utcái – oo

Végre elérkezett az a nap is, amikor egy maroknyi, na jó, ez túlzás, egy-két tanár kíséretében a diáksereg levonulhat az iskolától nem is olyan távol terpeszkedő falucskába, hogy ott aztán kedvüket tölthessék. Igazán kikapcsolóak tudtak lenni ezek a kiruccanások, mert odalent mindenki elszabadult egy kicsit a hétköznapok gondjaitól, azoktól a terhektől, amelyeket a Roxfort, a tanulmányok, vagy éppen viták, ellenségeskedések róttak rá az emberre. Így volt ez jól, Roxmortsban mindenki azt tette, amit szeretett, távol a bajtól, mindentől.

Neville szokásához híven Trevor kutatásával vágott neki a túrának, jobban mondva azon a rövid szakaszon, amíg még az iskolában voltak, árgus szemekkel meredt jobbra, és balra, hátha megtalálja kedvencét. Persze ez nem történt meg. Az igazat megvallva már hozzászokott ehhez az évek során, a varangy többet lógott szabadon, mint nála. Nem is háziállat volt, inkább valamiféle ismerős, aki alkalomadtán visszakukkantott a fiúhoz, megnézni, nincsen-e vele valami probléma. Miután a hatalmas sereg kilépett a kovácsoltvas kapun, a fiatal Griffendéles zavartan tekintett körbe. Bárgyú mosollyal az arcán nyugtázta, hogy annyira elbámészkodott, hátramaradt, egy csapat Mardekáros kíséretében. Azok persze gúnyosan vigyorogva mutogattak felé. Neville össze-vissza kapkodva fejét szaporázta meg lépteit, hogy felzárkózhasson barátai mögé. Szerencsére Hermione, Ginny, Harry és Ron most is együtt baktattak lefelé. Az igazat megvallva nem érezte elégnek magát ahhoz, hogy közvetlenül melléjük lépdeljen, így inkább csak lassan topogott mögöttük pár lépés távolságban. Azon merengett, miért is különleges a mai nap, merthogy tudta, valamiért más ez a séta, mint a többi lenni szokott. Egészen elmerült a gondolataiban, így azt sem vette észre, hogy a faluba érvén nyugalmasan továbblépdelt, miközben mellőle már mindenki eltűnt. Kanyarból sem figyelve a kvartettre bandukolt el mellettük, és haladt tovább, amerre az út haladt.

Percek kellettek, mire feleszmélt, hogy túlzottan nagy a csend körötte. Megtorpanva emelte meg tekintetét, és meredt maga elé. Teljesen lefagyott, valahogy úgy, mint amikor Hermi elsőben földhöz vágta. Félszeg tekintettel fordította először jobbra, majd balra a fejét, hogy valóban nincsenek-e mellette a társai. Mindösszesen falubélieket látott, azok is jobbára mosolyogtak és vigyorogtak rajta, annyira egyértelmű volt a dolog. Aprókat topogva fordult meg, és nézte maga mögött a kietlen utcát. Rosszul érintette, hogy nem figyelt eléggé, vagy legalább barátai nem szóltak neki. Bár tény, lehet, megtették, csak annyira nem figyelt, hogy elhaladt mellettük.

Tekintetét a földre szegvén merengett el ismételten, miközben kezeit hol ökölbe szorította, hol pedig elengedte.
~ Roxmorts…Roxmorts…Fontos! Tudom, hogy fontos. ~
Hirtelen felcsillantak azok a mogyoróbarna szemek, a fej megemelkedett. Igazi diadalittas pillantás követte a villámszerű felismerést.
- A találka!
A szavak kiejtése közben jobbjával homlokon csapva magát mosolyodott el, elvégre sikerélmény volt emlékezni egy efféle fontos eseményre. Vagy valamire, amire éppen készül, ami fontos, valószínűleg, ha ennyire be lett harangozva, és mégsem. Kevesen tudtak róla, de Ő igen, ez pedig nagy szó volt. A széles mosolyt követően lefagyott a vigyor az ajakiról, mert nem tudta késésben van-e. Ütemes léptekkel porolt végig az utcán, majd fordult rá a Vadkanhoz vezető szakaszra.

oo – Vadkan – oo

Odaérve a Szárnyashoz, jobban mondva annak kopott, és kosszal fedett sarkához megtorpant. De úgy rendesen, a feje is eltorzult egy pillanatra, amint meglátta, ki próbálkozik betörni a fogadó…
~ Ez most fogadó, vagy kocsma? Mi van akkor, ha ivó, vagy pub? ~
Megrázta a fejét, maga sem értette, hogyan juthatnak ilyen hülyeségek az eszébe pont most, amikor Yolanda az ajtót rángatja. Bátortalanul álldogált a sarkon, aztán rászánta magát, hogy odamegy…persze pár lépést követően ismét megtorpant. Megemelte egyik kezét, mintha valamiben kapaszkodni szeretne, hogy húzza magát az ajtó felé, és segítsen. Aztán azzal a lendülettel meg is fordult, és visszaoldalgott a sarokhoz. Nem akart hülyének festeni, ezért kérdőn méregette az útszakaszt, mintha várna valakit, vagy valakiket.

Az egyik sanda pillantást követően, mire ismét visszatekintett, a Hollóhátas lány eltűnt az ajtóból. Lopva persze körültekintett, hányan figyelik. Mivel azonban senki sem méregette, határozott lépésekkel indult meg az ajtó felé, biztos volt benne, hogy Yolanda valamit félrenézett, és amiatt nem tudta kinyitni az ajtót. Odaérve rádobta mancsát a kilincsre, majd megrántotta azt kifelé…nem nyílt. Megnyomta befelé…semmi. Elég kellemetlenül érezte magát, de nem adta fel. Megint lenyomta a kilincset, aztán vállával odaverve az ajtónak robbant be a koszos kocsmába. A lendület tovább vitte, és csak azért maradt talpon, és nem zúgott el perdületből, mert fogta a kilincset. Összeszedve magát vitte tovább a lendületet, és vágta be a vaskos ajtót, mintha ezt direkt így szerette volna. A csaposra pillantott, majd egy fura mosoly kíséretében emelte meg kezét, hogy intsen annak.
- Jó napot!
Nem tudta, mit is lenne illő rendelni, így pár pillanatig álldogált, és az italokat méregette, amelyek a pult mögötti polcon sorakoztak. Nem akart alkoholizálni, így vállat rántva lépdelt az összegyűltekhez.
- Sziasztok!
Valami mosolyféle jelent meg az ajkain, de látszott rajta, hogy zavarban van. Túl sok volt a diák, feszélyezve érezte magát kissé.

Az arcok bátortalan felmérését követően oldalra pillantva emelt el egy széket az egyik, már így is megkopasztott asztal mellől, majd heveredett le Luna, és Iza környékén. Egyenlőre csendesen figyelte az események folyását…

Egyedül. Talán ez lenne a legjobb szó a mostani állapotomra. Magányosan. Ha keressük a megfelelő jelzőt a hangulatomra is. Hát de mit lehet tenni, az én formám már csak ilyen. Valahol talán még stílusosnak is lehetne nevezni, vagy legalábbis próbáltam úgy tenni, mintha jól érezném így magam. Bár saját magamat nem tudtam meggyőzni (vicces is lett volna) de a többiek látszólag elhitték, hogy minden görbe-egyenes, más meg nem számított. Ideje volt felnőni, és rájönni, hogy nem szabad támadható felületet mutatnom magamon… Konklúzió: Az élet kemény… de én keményebb vagyok, ha-ha…
Legalábbis szerettem volna ebben hinni, miközben támasztottam a korlátot Roxmorts egyik boltja előtt. Elvileg mennem kellett volna Potternek valami gyűlésére, mert mittoménmilyen népeket szed össze, hogy majd egy csapat tizen’x’ éves lenyomja a Sötét nagyurat… Na mindegy, anno megdumáltuk Vikivel, Amandával meg Damiennel, hogy ott leszünk, hát nincs visszaút. Kedvem az most nagyon nem volt hozzá, de mit lehetett tenni? Ha tudtam jó képet minden felém forduló Roxfortosnak, akkor ez sem fog nagyon megártani.
Amúgy meg nem tom mit sajnáltatom magam már megint, ideje volna megszoknom ezt az egészet. Mindig is így volt, mindig is így lesz, lassan már kezdem megszokni. Egyik ismerősömet megöli egy dementor, a barátnőm elhagy mer… mer nem tom, a legjobb haverom depressziós. Első félév letudva. Utána eltűnik a legjobb haverom, majd beleszeretek a barátnőjének a legjobb barátnőjébe, aki ismét csak lekoptat… hogy miért? Hát arra jöjjek rá magamtól, úgyis sok a szabadidőm, meg hosszúak az éjszakák… na meg a roxmortsi hétvégék, amikor egyedül lazulok, mer nincs pofám játszani a felesleges harmadik szerepét Damienék mellett, Viki meg… Viki úgy néz ki kerül engem, olyan szekér után meg minek rohanni ami nem vesz fel? Vonjuk le a következtetést: élhetem tovább az agglegények megszokott mindennapjait.
Na de nem érdekel, többé már nem. Régebben talán még öltem volna magam érte, talán még múlt héten is... de most? Hát nem tud meghatni. Arccal a vasútnak, azt majd lesz valami. Élem az életem, aztán majd lesz ami lesz, ennél rosszabb már csak nem lesz...  Na de addig illő lenne elindulni, mert még elkésem. Mondjuk jellemző volt rám a „stílusos késés” (ha már a stílusoknál tartunk) de kivételesen nem akartam magamra felhívni a figyelmet.
Akkó’ hajrá! Gondoltam magamban, miközben ellöktem magam a korláttól, és feljebb húztam a pulóveremen cipzárt. Biccentettem egy szobatársamnak, aki épp próbálta nem leleplezni, mennyire nem érdekli egy hugrabugos csávó beszámolója… én legalábbis így láttam, lehet hogy tévedek, akkor evvan.
Hosszú léptekkel indultam el a faluban, eleinte elvegyülve a tömegben, majd betértem egy kis mellékutcába. Egy kis mellékutcába, ahol Szárnyas Vadkan volt. Vettem egy nagy levegőt, majd felerőltettem a képemre a szokásos félmosolyom, miközben benyitottam…
-’napot – szóltam oda a csaposnak. Lehet, hogy megismert mert már párszor voltam itt Damiennel, lehet hogy nem, nem az én gondom. Igen, mondták már, hogy újfent nemtörődöm (na meg flegma, vagy „hülye paraszt”) lettem. Ez van, akinek nem tetszem, nem néz rám. Eddig komolyan vettem az életet, a mellékelt ábra mutatja hova jutottam.
Csak ezek után néztem végig a Roxfortos arcokon. Természetesen a Potter féle trió már itt volt, meg egy-két ismerős arc… Pl Damien és Amanda, de már képviselte magát Neville is, aztán két csaj a kviddics csapatból, két ötödéves hollóhátas talán Luna és Aud ha jól rémlett a nevük, éés… és mindegy voltak már jópáran, pont.
- Csáó –köszöntem az egybegyűlteknek, majd ledobtam magam Damien mellé:
- Szeva arc! –mondtam már halkabban- Amanda-biccentettem a lánynak is- Lemaradtam valamiről? –kérdeztem megjátszott érdeklődéssel. 99%-ra saccoltam, hogy még semmi érdekfeszítő nem történt, de azért a látszatot fent kellett tartani…

DS



Újabb meglepetés a hét végére. De ez legalább jó. Nem büntetőmunka, nem plusz feladatok tömege. Egy olyan szabad hétvége, mikor azt csinálhatunk mi diákok, amit akarunk. Hála a jó égnek. És mire is jó egy március este? A titkos tervek szövögetésére.
Lehet, hiba, hogy jelentkeztem a Potter féle csapatba. Ám nem zavar mások elgondolása az ügyről. Mert van, ami aggasztóbb az ostoba felületes ítélkezésektől. Mint például Vol… öhm… Tudjukki. Na ő nagyon is. És Potter pedig az egyetlen esélyünk ellene. Ezt még én is belátom.
Rohamtempó Roxmorts utcáin. Igen, Briant már megint késésben vagy. Ez tőlem némileg megszokott, de… na persze kifogásokat keresni könnyű. Mert most mondhatnám: tényleg nem tehetek róla. Pedig igen. Ám a pár perces késést csak bele lehet kalkulálni a találkozóba. Ha Potternek fontos a csapat, akkor megérti… de ott a bűvös szó, a ha. Persze megértem, ha mégis berág rám. Én is ezt tenném a helyében. Világosan megmondta, hányra hova kell jönni. Én is útálom magam ilyenkor. De ez sem vígasz.
Se neki.
Se nekem.
S míg rohanvást elsuhannak a boltok mellettem, gondolataim elkalandoznak. Mert állítólag sokan leszünk. A Mardekár ház kivételével szinte az összes házból jöttek emberek. És ez jó. Nagyon jó. Úgy tűnik a többség kezd észhez térni, és rájött hol van a kutya elásva. Pontosabban a kígyó inkább. És ez, na igen, megnyugtató tudat. Ugyanis legalább van olyan, aki mérlegeli a helyzetet és átlát egy ócska szemfényvesztésen, egy primitív trükkön. Például a Prófétában hangoztattakon. Ezért pedig minden elismerésem Harrynek. És persze a barátainak.
Sietve érek a Szárnyas Vadkanba, amely az az utolsó hely, ahova betenné ép eszű ember a lábát. De mivel ide kell jönni, nincs más esélyem. Jöttem, láttam, itt vagyok. Igen, itt vagyok. Igaz, szinte utolsóként, de ez így alakult. Nem tehetek róla, hogy az az ostoba bagoly nem bírt hamarabb ideérni. A levelet meg mindenképp meg kellett várnom apámtól. Bizony, bizony.
Tekintetem gyorsan siklik körbe a nem túl nagy termen. Koszos padló, feslett tapéta, na és pár patkány megbújva a sarokba. Gusztusos. Nem csoda, ha nincs forgalom. Valahol értem, miért jó választás a hely. Csendes, embermentes, ide a kutya sem jön. Elvileg. Bár tény, van egy két fura fazon elvétve egy egy asztalnál. Ám a csapat itt van, nekem csak csatlakoznom kell hozzájuk. Amit meg is teszek.
A csoportosulásban feltűnik Michael, így felé indulok miközben kerítek magamnak egy üres széket.
- Üdv emberek! – intek, s közben sármos mosollyal pillantok körbe. Sokakat ismerek, hisz sokak az évfolyamomra járnak. Luna, Mione, Ron, Neville, Cho és igen… Yolanda valamint Iza. Na még csak ez kellett nekem.
Miközben lehuppanok a székre hatalmas nagyot nyelek. Erre nem gondoltam. Mármint, pont itt, pont most találkozni a két lánnyal. Yo és a véla génjei…. Ő ezzel fogott meg. Ki képes ellenállni egy vélának? Na persze a nővére, Yvette se… de az a fagyos természet! Yolanda sokkalta… emberibb. Yv az elérhetetlen. Iza meg….
Iza. Na igen, a földre szállt angyal. Az én szememben legalábbis. De persze ez hétpecsétes titok. Nem kell erről senkinek sem tudnia. Egyenlőre. A többit meg az idő dönti el.
Laposakat pislogva mérem fel a többieket, s végül a szervezőkre vándorol a tekintetem. Mione olyan, mint mindig. Határozott, magabiztos, legalábbis így kívülről. Ron olyan Ronos. Másmilyen nem is lehetne. Harry pedig… na igen, az ő fejébe jobb nem belelátni. Bár érdekelne, mit érez, mint vezető. Hisz ez a feladat nem mindennapi megpróbáltatottsággal jár. De ha valaki, akkor ő biztosan helyt is áll.

A fogadóba, vagy inkább omladozó „csodakocsmába” való megérkezést követően a trió tagjai leheveredtek egy, az ajtótól legtávolabb eső, az árnyék áldásos leplével fedett sarokba. Persze a helység nagyságából fakadóan azért a legtávolabbi szó nem jelenthetett többet pár méternél. Harry egy támla nélküli széken foglalt helyet, és jobbára gubbasztva figyelte hol az ajtót, hol pedig két barátját. Az igazat megvallva elmerengett rajta, hogy a fal mellé húzza az ülőalkalmatosságot, legalább kényelmesen hátradőlhessen. Maga sem tudta, miért, de ahányszor rászánta magát, annyiszor vetette el szinte azonnal önnön ötletét. Furcsa az emberi elme, és lélek…vagy egyszerűen csak lustaság? Merengése addig tartott, amíg Mione megkezdte a legfontosabb eszközök kipakolását az asztalra…pergamen…tinta…ami csak kellhet a tagok feljegyzéséhez, esetlegesen valamiféle alapítólevél megírásához. Bár tény, azzal, ha efféle irományt készítettek volna, mindenképpen a mihamarabbi lebukásukat sürgetik meg saját szándékból. A fiatal, Üdvöskének tartott Griffendéles biztos volt benne, hogy ezt barátai is tudják, legfeljebb, ha nem gondoltak rá, akkor alkalomadtán szólni fog, hogy talán mégsem kellene megírni azt a bizonyost. Azért, egy felnőtt, aki már évek óta azzal keresi a kenyerét, hogy megbűvölt tárgyakat vizsgáljon, biztosan rájönne bármiféle turpiszságra. A baj pedig annyira kell csak a nyakukba, mint egy Mardekáros a háza Klubhelységébe.

Percek teltek el némaságban, nem érkezett senki, Hermi és Ron sem voltak hajlandóak túlzottan sokat beszélni…Harry aztán pláne nem volt abban a hangulatban, hogy tegye. Igaz, a faluba vezető úton meglehetősen oldott hangulatban masírozott, azonban, mióta helyet foglalt idebent…mintha elvágták volna az eddigi történéseket. A földre szegvén fejét dőlt előre, és vetette meg könyökeit a térdén, majd kulcsolta össze ujjait. Elmerengett, ismételten…annyi minden jutott az eszébe hirtelen. Az elmúlt hetek nyomasztó problémái, azok a hangulatváltozások, amelyeken rendszeresen átesett. Az egyik pillanatban örült annak, hogy süt a nap, örült a barátainak…a másikban pedig olyan gondolatok mérgezték elméjét, amelyektől maga is megrettent. Jobban mondva, nem rettent meg, csupán…nem gondolta volna, hogy képes ilyeneket felidézni maga előtt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy érezte, mindent, ami megjelent lelki szemei előtt, át is élte, pedig nem. Nem mindet.

Hirtelen kizökkent, felkapván fejét próbálta beazonosítani, mi is volt az, ami megszakította a gondolatmenetét, amelybe oly mélyen merült. Az ajtó, kinyílt. Ismerős arcok toporásztak be azon, Amy és Nicole, két életre való teremtés. A fiú nem ismerte az esetlegesen érkezők pontos létszámát, elvégre nem voltak konkrét meghívottak…csak filozofálni lehetett, vajon kik fognak megjelenni. A titkos források kiknek adták tovább az elejtett magvakat tervükről? Olyan kérdés volt, amelyre csak az idő hozza majd meg a választ. Óvatosan kellett szervezkedni, nehogy olyan ember is megneszelje a dolgot, akit nem szerettek volna a gyűlésen látni. A két Griffis lány helyet foglalt, és ahogyan az várható volt, megpróbálták cseverészéssel elütni az időt, míg a többiek nem érkeznek…már ha jönnek még. Elvégre, már maga az ötlet is túlontúl merésznek volt mondható, hogy sokan komolyan vegyék. Pedig, Harrynek nem volt célja egy valódi hadsereg felállítása. Inkább afféle baráti kör, akik segítik egymást, akik tanulnak egymástól, ha kell, akkor meg tudják védeni magukat. Halovány mosolyt erőltetve az ajkaira szólalt meg, hogy válaszolhasson a feltett kérdésre.
- Reménykedem, hogy minél többen eljönnek!
A mondatot követően oldalra pillantva mérte végig Mio és Ron arcát, mintha valamiféle bátorítást várt volna tőlük, vagy valamiféle, hát, bármit. Nem aggódott, csak, megnyugtatta a két barát jelenléte. Mielőtt bármi történhetett volna, harsant fel ismét a fogadó ajtajának nyikorgó zsaluja. Luna érkezett meg a maga egyedi stílusában. Harry örült a lány jelenlétének, a tavalyi évben igen sokat beszélgettek, és barátság szövődött közöttük.
- Szia Luna!
A köszöntést követően kissé kihúzta magát a széken, elvégre nem ülhetett ott, mint valami púpos házi manó. Egyre több ember kezdett szállingózni, és java részük bizony csatlakozott a társasághoz, várván a kezdő szavakat. Ennek ellenére Harry még várt, hátha érkeznek újabb és újabb emberek. Úgy festett, hogy amit elindítottak, az valóban érdekli a diákokat, legalábbis addig biztosan, amíg megbeszélik az alapokat. Aztán majd kiderül, mekkora is lesz a valós létszám. Természetesen minden érkezőnek illedelmesen köszönt, vagy biccentett, kit mennyire ismert.

Minthogy meglehetősen szép kis csapat gyúlt össze, a fiú már azon volt, hogy felkel, és megpróbál valamit habogni a tervekről. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, az ajtó majdhogynem kiszakadt a helyéről. Neville söpört be azon orkánként…mosoly húzódott az ajkakra, egy kis megnyugvás…egy meghatározhatatlan, kellemes érzés. Mintha a gondok kiszakadtak volna a testéből. Midőn Neville csatlakozott, még érkezett egy Griffendéles, Harry csak látásból ismerte, de a nevére emlékezett. A másik fiú Briant volt, a Hugrabug házának egyik neves képviselője. Itt volt az idő…akik tudtak a gyűlésről, megérkeztek…a többiek legfeljebb késnek majd kicsit…de a beszélgetést el kell indítani, elvégre nem ülhetnek naphosszat a fogadóban, mint valami bamba csorda.

Azzal a lendülettel, ahogyan elhatározta, kezdenek, egyenesedett fel, majd tekintett végig az arcokon. Mindenkin…nem tolakodón, csak jelezvén, mindenkire számít, és szeretné, ha a beszélgetés alatt minél többen adnának magukból, hogy összeállhasson a kép, mit is fog képviselni a sereg, jobban mondva baráti kör. Sokan, a megjelentek közül tudtak vigyázni magukra…de voltak olyanok, akiknek elkélt a segítség, egyenlőre. Megemelve tekintetét szólalt meg, határozott, erős hangon.
- Sziasztok! Örülök, hogy ilyen sokan érkeztetek, hogy ilyen sokakat érdekel, mit is takar a két szó, Dumbledore serege.
Egy lépést téve előre fordult az asztal felé, ahol Mione és Ron ült…aztán az elé lépvén vetette meg rajta magát, és folytatta a megkezdett beszédét.
- Nem, nem egy hadsereget, akik felveszik a harcot vele!
A mondatot kellően komolyan mondta ahhoz, hogy elvegye a kedvét azoknak, akik csak a gyerekes háborúskodás miatt jelentek meg a találkozón…elvégre, egy diákokból álló csapat meg sem közelítheti azt az erőt, amelyet a kopasz nagyúr, és csatlósai képviselnek.
- Aki arra számított, hogy botor módon háborút hirdetünk, rosszul hitte. Nem áll szándékomban kitenni senkit sem egy Halálfalóval, vagy bármely más veszedelemmel való találkozásnak.
Harry tekintete egy pillanatra elkomorodott…számolt vele, hogy majd lesznek felszólalók, de jelen helyzetben szerette volna befejezni, amit elkezdett.
- Tudom, a veszedelem nem olyan, amit választhatunk…jön, és kész! Emiatt is, arra gondoltunk a barátaimmal, hogy elsősorban egy önképző szakkör lennénk! Segítjük egymást, főleg Sötét Varázslatok, és azok kivédését illetően. Párbajok…tehát a gyakorlat. Ami a legfontosabb!
Itt megállt, hadd emésszenek a diáktársak, elvégre hirtelen taglózta le őket. Pár pillanatig fürkészte a tekinteteket, majd újfent felszólalt.
- Tudom, hogy az egymással való párbajozás meg sem közelíti azt, amikor szemtől szemben állsz a bajjal…
Elakadt a szava, tekintete a földre szegeződött. Igen, olykor még megkísértette az a bizonyos emlék, és a vele járó fájdalom. Nem tekintett fel, úgy folytatta.
- De úgy véljük, ez remek alkalom mindenkinek, hogy valamelyest felkészüljön, ha ilyen adódna, amitől Merlin óvjon mindenkit!
Minthogy sikerült legyűrnie magában azt a bizonyos zölden villanó átkot, és a mögötte halállal szegélyezett utat, ismét feltekintett.
- Nos? Vélemények?
Érdeklődve mérte végig a tetemes létszámra duzzadt csapatot, várván azok reakcióját a hallottakra.

 
 
 Már elég régóta járt szájról szájra a pletyka, hogy Harry Ron és Hermione hármas terveznek valamit, valamit ami Voldemort ellen szólna. Csak azok értesülhettek, eme kis társaság összejöveteléről, akiket méltóknak találtak rá, és mi azon kevesek közé tartoztunk. Greg, Dam és Mary mind hárman tőlem tudták meg a híreket és mindhárman azonnal bele is mentek, hogy mi sem maradjunk ki ebből a buliból. Én kitől tudtam meg? Persze hogy Ginnytől, igaz szerintem Ron annyira nem örült, hogy én is csatlakozni fogok, de mit is számít, tudom, hogy a látszat ellenére azért ő is szeret engem, mondjuk, abba nem lennék biztos, hogy az ellenkezőjével tisztában van e. Mert tény, hogy nem sok kedves megnyilvánulásom van keresztfivévem felé, de azért imádom őt is, csak bosszantani még jobban.
  Három óra volt megbeszélve a Szárnyas Vadkanban. Persze, hogy már jóval három után járt az idő, de közbe jött egy apróság, kivételesen nem én voltam a hibás, hogy késtem. Tudta a fene, hogy bele fogok botlani Dracoba miközben a faluba tartok és vagy húsz percet töltünk a fák takarásaiban egymás karjaiba bújva. Szerettem ezeket, olyan izgalmasak voltak, ahogy bujkálnunk kellett, hogy senki meg ne lásson, csak fokozta az egymás iránti szenvedélyt és alig bírtuk beérni ilyenkor egy-egy csókkal. Ó, Rómeó…
  Jelenleg már szinte rohantam a kocsma felé, amit tegyünk hozzá ki nem állhattam, nem is értem miért pont arra helyre kellett megszervezni az egész találkozót. Tény, hogy állandóan kihalt, de feltűnőbbek már nem is lehetnénk, oda csak azok járnak, akik terveznek valamit, diákok meg… De lehet, hogy tévedek, de nekem akkor is unszimpatikus egy hely volt. De ha oda, akkor oda, nem nyavalygok. Volt más sokkal nagyobb dolog, amin rághattam magam ezzel a délutánnal kapcsolatban.
  Az egyik maga Harry volt. Nem igazán beszéltünk azóta, hogy elküldtem a csapatból, pedig illet volna tisztázni a dolgokat, csak… Én nem voltam egy olyan üljünk le, beszéljük meg a dolgokat típus, és ahogy ismertem, annyira ő sem. Fogalmam sem volt, hogy mit fog majd szólni, ha engem is meglát, mert akkor mikor kiraktam, akkor elég csúnyán váltunk el. De megérdemelte, egyszerűen már nem lehetett vele dolgozni és én meg akarom nyerni az idényt, de ő csak hátráltatta az egész csapatot. Megértem én, hogy nehéz időket élt át, de akkor sem másokon kell levezetni a feszültséget, én pedig nem tűröm az ellenvetéseket. Ott én voltam a főnök, én irányítottam, itt most ő lesz, és én nem fogok beleszólni abba, hogy mit csinál. Másrészről, meg azért illet nekem is ott lennem, ha már az évfolyam jobbik feléhez tartozom, és van néhány meglepetés az én tarsolyomban is, ami még jól jöhet ebbe a seregbe.
  A másik ember, aki miatt nem igazán fülöt a fogam ehhez az egészhez Greg volt. Igen, Gregory Hawk, aki rekord sebességgel lépett a legek közé és most nem régiben kiderült, hogy szerelmes belém, és hiába hogy nekem sem közömbös köztünk soha nem lehet semmi. Miért? Mert egyrészről másba vagyok szerelmes, másrészről viszont a családom sose engedné.
  Hát igen…Mirol vagyok. De akkor egyáltalán miért megyek egy olyan gyűlésre ami Voldemort ellen szól, ha én egy olyan család részese vagyok már, akik őt szolgálják? Erre még én magam sem tudtam a választ. Kétfelé húztam, az egyik felem a Mirolokhoz, de a másik a barátaimhoz és a barátaim mind-mind egytől-egyig ott ültek a Szárnyas Vadkanba és már valószínűleg Harryt hallgatták.
  Halkan nyitottan az ajtót, nem akartam semmit megzavarni, ha netalántán már elkezdték, de reménykedtem benne, hogy nem. Hát, nem jött be a reménykedés, mert már nagyban szónokolt Harry mikor beléptem a kocsmába.
  -… meg sem közelíti azt, amikor szemtől szemben állsz a bajjal…
  Kb., ennyi volt, amit felfogtam Harry szavaiból, vagyis legalább amennyit hallottam belőlük. Nem ültem még le az asztalhoz, főleg mert nem akartam semmit sem megszakítani, de jobb is volt, mert még nem fejezte a mondanivalóját.
  - De úgy véljük, ez remek alkalom mindenkinek, hogy valamelyest felkészüljön, ha ilyen adódna, amitől Merlin óvjon mindenkit!  Nos? Vélemények? 
  Nem tudom, mit is mondhatott eddig Harry, de nekem ez a rövid foszlány is elég volt, hogy értsem, és ahogy körbenéztem a többieken nekik is. A kérdés már csak az volt, hányan szándékoznak maradni is, hisz nem volt veszélytelen játék, amire Harry most invitált minket. De a legtöbben lassan már nagykorú varázslók leszünk, és senkit nem lehet majd visszatartani a harctól, ha tehetnénk már most is a harcmező kellős közepén lennénk és küzdenénk az életünkért. A gondom csak az volt, hogy még mindig nem tudtam, hogy vajon melyik oldalon is fogok majd állni, mert itt jelenleg ezt a sok határozott arcot látva nem volt kétséges hová húz a szívem, de mikor egyedül voltam, vagy Dracoval, vagy szimplán a nagybátyámmal, akkor ez csak egy bagázs volt a sok közül, akik botor módon azt hiszik képesek felvenni a harcot Voldemort ellen.
  - Voldemort visszatért és nekünk meg kell tanulnunk forgatnunk a pálcánkat, mert már az életünk a tét. – mondtam.
  Sejtettem, hogy nem tőlem várták az első reakciót, főleg nem Harry, de ha már úgy is álltam, akkor miért ne mondjam el én is a véleményem.
  - Háború van, és ha nekünk van esélyünk gyakorolni és fejlődni, akkor ezt az esélyt meg kell ragadni. – folytattam – Jah és egyébként üdv mindenkinek – fejeztem be a kis mondókám, majd elindultak a többiek felé.
  Láttam, hogy Damien, Mary és Greg egymás mellett, vagyis inkább egymás közelében foglalt helyet, és, hogy Gregen kívül mindketten azt várják, hogy melléjük fogok ülni, de nem így tettem. Helyette inkább Joubert mellett foglalt helyet, aki évfolyamtársam volt. Nem igazán ismertem a srácot, de a közös óráknak köszönhetően azért tisztában voltam vele kicsoda, meg különben is a Hugrabug egyik terelője volt, akárcsak én a Griffendélé.

Talán a várakozás percei is nyugodtabban teltek volna, ha rendel valamit magának. Vagy ha nyugodtabban nem is, legalább lekötötte volna a figyelmét. Egyébként is kényelmesebb a pohár vajsört bámulni, mint a szemben ülő, megszeppent társaságot. De mindegy, most már nem fog felállni a helyéről, amikor percről percre gyarapodik a létszám. Mire visszaérne a söntéstől, egyszerre hárman is elfoglalnák a székét. Szóval marad az unalmas, szótlan gunnyadás, a sarok fixírozása, és az újonnan érkezők feltűnésmentes elemzése.

Iza hátradől a billegő támlájú székén, és egy pillanatra megdermed; ha a fatákolmány most fogja megadni magát, ő azonnal elterül a mocskos padlón… remek bemutatkozás lenne a többiek körében. De nem, a támla inog ugyan, de egyelőre stabilnak tűnik az illesztése. Könnyedén nekiveti a hátát, ügyelve rá, hogy ne nehezedjen rá a kelleténél jobban. Ebben a helyzetben Harryék felé fordul, de tökéletes a rálátás a bejárati ajtóra is.
Így forgolódnia sem kell, s egyből kiszúrja például az első hugabugost a leendő DS tagok között, valamint a rögtön utána lépdelő Audreyt. Hát persze, hogy elért az önképző kör híre a lányhoz is, és hogy is maradhatott volna ki egy ekkora buliból. Iza csak rosszallóan fújtat, akár egy macska, de azért árgus szemekkel követi nyomon Aud ténykedéseit. Azt, ahogy sóhajtozva letelepszik a hozzá legközelebbi székre, és vigyorogva köszön a többieknek.
- Üdv köztünk – feleli kurtán Audnak, és ezzel együtt mély büszkeség tölti el; felülemelkedett a saját heppjein, és viszonylag emberségesen reagált évfolyamtársára is. De mikor véletlenül összeér a térdük, azért gyorsan pózt vált, nehogy ’túl közel’ kerüljenek egymáshoz a megbeszélés alatt.

Aztán a Vadkan ajtaja csak nyílik és csukódik, meg-megdöndítve ezzel a rozoga asztalokat, melyek remegő nagyapók módjára reccsennek a hangoskodókra. Az ivó létszámának folyamatos bővülésére a mogorva kocsmáros csak egyre gyorsabban és durvábban törölgeti a szutykos poharakat. Egyebet úgysem tudna tenni, hisz lassacskán túlerőben lesz a roxforti diákság színes képviselete; az ajtón már nem csak fiatalka lányok lépnek be, hanem a kíséretükben langaléta fiúk is. Egyikük-másikjuk egész idősnek tűnik a többiekhez képest, a testi adottságokról nem is beszélve. A csapos valami olyan véleményen lehet, hogy jobb a békesség, legalábbis egyelőre. Ki tudja, még hány fő várható…
A kiszolgáló egységgel ellentétben Izát sokkal inkább lázba hozza a népes gyülekezet. Bíztató pillantásokkal üdvözli az iskolából érkezőket, s némelyikük felé még hívogatón integet is. Anette, Yolanda, Neville – mind ismerős arcok, és valamiért jó érzéssel tölti el a lányt, hogy egy titkos gyűlés körében láthatja őket viszont.
- Szia – fordul széles mosollyal Neville felé, ahogy a srác letelepszik a közelében – Ugye, milyen izgalmas az egész? Fogadom, te már régen tudtál erről a gyűlésről – a mosoly árnyalatnyit sem halványul a lány arcán, aminek kifejezetten örül is. Szemmel láthatóan Neville feszeng egy kissé… nem mintha Izának a puszta jelenléte már nyugtató hatású lenne, de az oldott csicsergés általában felszabadítja az embereket.
A kocsma ajtaja megint nyílik, és ezúttal az a magas végzős srác oldalaz beljebb, aki olyan furcsa szemeket mereszt, valahányszor elmegy mellette a folyosón az osztálytársai körében. Talán valami baja van a griffisekkel, vagy csak érzékenyen érinti, ha ennyi lányt lát egyszerre… örök rejtély marad Iza számára, a maga franciás nevével, és a franciás fekete szemeivel.

Nem marad ideje tovább töprengeni a kérdéseken, ugyanis Harry felegyenesedve csendre inti a társaságot. Kissé mintha bizonytalannak tűnne, különben miért pillantgatna Ronék felé. Lám, még a Griffendél képviselője is meginog néha zavarában… milyen emberi! Iza előrébb dől ültében, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.
Dumbledore Serege… mint egy igazi hadsereg. Jó-jó, Harry pont most magyarázza, hogy a lelkes hallgatóság ne vegye szó szerint a csoport nevét. Nem fognak se pálcát, se kardot, de még parittyát sem rántani, egyszerűen felvértezik magukat a várható veszedelmekkel szemben. Tudással, gyakorlattal… de valahol akkor is Voldemort ellen fognak harcolni. Minden szerveződés, ami Dumbledorék mellett szól, az a Halálfalók nézeteinek mond ellent. Ez a felkészülés… hadsereg… minden olyan… egészen…
- Hihetetlen! Úgy értem… – pirulva megtekinti a cipője orrának állapotát. Kissé elragadták az érzelmek, de ha már magához ragadta a szót, hangot ad a dolognak, ami aggasztja némileg – És hol tartjuk majd ezeket az órákat, vagy miket? Mert van egy olyan érzésem, hogy egyik tanár se adná kölcsön a tantermét egy kis fakultatív délutáni programra… vagy mégis? – a mondat végére egészen elvékonyodik a lány hangja, s úgy tekint körbe az egybegyűlteken. Talán a szervezők már felkészültek erre a buta kérdésre is. Harryre függeszti a szemeit, és várakozva hallgat.

Gyűlés



*Az első ember, aki befutott Nicole volt, őt Amy követte. A lányok leültek, s csevegésbe kezdtek. Ron egy biccentést, és egy alig hallható hellót küldött a lányok felé, hiszen, most ez is bőven megtette. Itt és most Harry volt a „főszereplő”. Ők... Mio és Ron, a két támasz, segítő és ötlet gazda voltak jelen.
Utánuk érkezett Luna, a kis hármas nagy örömére, hiszen őt jobban ismerték. Így a fiú is több figyelmet szentelt neki.*

-  Szia Luna. - mondta, félhangosan...

* Utána futott be Iza, egy griffes lány, majd egy hugrás srác, akinek Ron nem tudta a nevét. Csak annyit, hogy a háza kviddics csapatában játszik. Utánuk érkezett Audrey, egy hollós lány, akivel Ron nem is oly régen kellemesen elbeszélgetett az Óratoronyban, így az előzőektől eltérően, nem egy fejbiccentést kapott csak és egy halk hellot. *

-  Szia Audrey. - köszönt a lánynak, valószínűleg a többiek meglepetésére. Ron tudja valakinek a nevét...

* Majd érkezett egy újabb griffes srác Damien, akit csak látásból ismert. Aztán megérkezett ismét egy griffes, akinek a nevét Ron megint csak nem tudta, utána egy hugrás lány... Róla is csak annyi élt a srác emlékeiben, hogy kviddicsezik. Aztán két grifis, a srác, ha jól emlékezett talán Ian volt a neve, a lány pedig Anette. Őt nem lehetett elfelejteni. Néha olyan dolgokra volt képes... mint például most is... Feléjük is ment a hello, és a biccentés, hogy azért mégse érezze olyan feszülten magát.
A következő embert nem lehetett nem ismerni. Yolanda volt. Egy Delacour. Egy véla. Ron, hát nem kedvelte különösebb képen sem őt, sem a családját, de mit volt mit tenni. Itt volt és kész. Aztán egy srác, akiről semmilyen fogalma nem volt- Aztán megérkezett Neville. Ha Ron oda sem nézett volna, akkor is tudta volna, hogy ki érkezett... Hiszen szegény Nevillel vele járt a balszerencse...*

-  Szia Neville. - köszöntötte.

*Majd ismét egy hugrás kviddics játékos. Mi van itt? Kviddics meccset is óhajtanak játszani? S végül Greg, akit Ron látásból ismert.
Miután úgy tűnt, hogy mindenki megérkezett, Harry felállt, s belekezdett a dologba. Elmondta, hogy mi is ez az egész, és ki mire számítson. Eközben érkezett Ron kereszttestvée Vikitria a gyűlésre. Kicsit megkésve, de az arcán elszántsággal, s ennek szót is adott, amint Harry befejezte a maga mondanivalóját. Elég hirtelen és tartalmas dolog volt. S jogos is... De még is... Ők nem egészen ezt tervezték, bár a lánynak száz százalékig igaza volt.
Utána Izzi is felszólalt, hogy vajon hol is tartják majd az edzéseket. Persze erre felkészültek, s  Harry meg is adta a megfelelő választ, mint ahogy Vikinek is.
Ron, egyelőre csak ült Mione mellett, s hallgatta Harry szavait, illetve a különböző felvetéseket. Nekik, most nem volt lap osztva, kivéve, ha Harry nem szorul a „segítségükre”. Addig csendben figyel, s tekintetét egyik emberről a másikra vándoroltatja, illetve néha el-el időzik az előttük heverő pergamenen, vagy Mione vonásain.*

Nem is kell sokat várniuk, azonnal érkezik az első ember. Aztán a második, harmadik, és így tovább néhány perc különbséggel. Azért igencsak meglepő, hogy ennyien kíváncsiak az általuk eltervezett dologra. Számos Griffendéles érkezik, a lány kezében egy egyszerű pennát tart, az asztalon pedig egy sárga pergamen, melyre folyamatosan kerülnek fel az érkezők nevei. Többnyire a saját házukból valók vannak, de akadnak Hollósok és Hugrások is. Még szerencse, hogy a Mardekár nem tud a dologról, mert biztos, hogy valahogy keresztbe akarnának tenni nekik.
-Szerintem Harry… - mondaná a fiúnak, aki épp felállt a székről, hogy belekezdjen mondókájába. Hermione épp jelezni kívánta felé, hogy talán ideje elkezdeni a gyűlést, mégsem rabolhatják el a drága roxmorts-i szabadidőt a többiektől, ráadásul elég feltűnő jelenség egy kupac diák a Szárnyas Vadkanban, ami köztudott, hogy népszerű hely a Roxfortosok körében, főleg, mikor jó az idő, és sokan le is jönnek a kastélyból egy kis kikapcsolódás érdekében.
Igazából már korábban készített egy jelenléti ívet, amire azok neve került fel, akik nagy valószínűséggel el fognak jönni. Nos egyre több név mellett gyűlik a pipa, viszont az új pergamenre is, amire azokat írja, akikről nem gondolta volna, hogy veszik a fáradságot és eljönnek.
Vajon komolyan gondolják ők ezt, amit Harry, Ron és ő kitaláltak? Vajon van egyáltalán fogalmuk arról, milyen nagy jelentőségű ez az egész dolog, amit ők a fejükbe vettek? Ó dehogyis… Ugyan már. Senki, de senki nem képes átérezni azt, amit ők. Amit Harry. Talán Neville és Ginny igen, de a többiek nem.
Viszont igazán kedves a részükről, hogy ki akarnak állni mellettük. Vajon meddig maradnak? Vajon képesek lesznek megtartani a titkot? Nehéz ezt így kitalálni.
Míg Harry beszél, körbenéz a hallgatóságon, úgy tűnik, mindenki elkötelezettnek tűnik. Remélhetőleg, nem okoznak majd csalódást és kiállnak mellettük végig. Számos perccel a kezdés után bukkan fel még egy leányzó. Vikitria.
Igazából ő rajta volt az előre elkészített listán, már kezdett is aggódni, hogy nem jön el, de mégis itt van. Egy mosolyt küld a lány felé, majd az hirtelen felszólal az elmondottakra reagálva.
Kimondta a Sötét Nagyúr nevét? Kimondta oly sok fül hallatán! Bizonyára a többiek meglepett arccal néznek majd a lányra, hiszen Harryn én Ronon kívül mástól még nem hallotta így kimondva. Mintha természetes lenne.
Igyekszik hamar túllépni ezen és inkább válaszol Izabel kérdésére, remélhetőleg Harry számára nem jelent problémát ez, csak már ha itt vannak ők Ronnal, akkor kiveszik a részüket a dologból, hiszen némi információval már ők is rendelkeznek.
-A helyszín az iskola falain belül lesz. Jól gondolod, egy tanár sem lesz hajlandó ideadni a termét, de majd közvetlenül az első alkalom előtt mindenki megtudja, hogy hová is kell mennie pontosan. Addig legyen titok. Biztosak lehettek benne, hogy mindenkihez eljut az információ. Harry, van ellenvetésed ezzel kapcsolatban? –kérdezi a fiútól kissé halkabban.
Igazából nem kellene még megadni a pontos helyet, nehogy Malfoy vagy egy tanár fülébe jusson és még idő előtt vége legyen az egésznek.
Amúgy nem akart okoskodni, hiszen Harry feladata a tagok tájékoztatása, csak hát néha nem árt, ha valaki előrelátóan gondolkodik, és igyekszik megelőzni a bajt, tehát Hermione mindössze csak a biztonság érdekében szólalt meg. A két fiú gyakran tesz meggondolatlan lépéseket. Még szerencse, hogy a lány mindig velük tart, és egy kis gondolkodással kihúzza őket a bajból.

DS




Az utolsók is befutnak, s már nincs is más hátra, csak…
Igen. A gyűlés szép lassan kezdetét veszi.
Harry magához ragadja a szót, és… na nem irigylem. Az üdvöske, a Kis Túlélő. Aki először szerepel a „nagy nyilvánosság” előtt. Mert ennyi ember annak számít. És tudom, sokan vannak, akik kételkednek.
Benne. A vele történtekben. A történetében. És a személye nyújtotta egyetlen lehetőségben.
De, eljön majd neki is egyszer az ideje. Egyszer. Később.
Viki csüccsen le mellém. Meglepetten pislogok rá.
Nocsak, Vikitira Mirol megtisztel a jelenlétével? Ez márt már… hihetetlen. Nagyon is az.
S eddig ha máskor nem, csak a kviddicsmeccseken küldtük egymásra a gurkókat, nagyon más kapcsolatunk nem volt. De most a lány önszántából csatlakozott hozzám.
Gyorsan felmérem a terepet…
Mehetett volna a Griffendéles barátnőihez is… oké, háztársai. Kétséges, hogy Vikinek vannak igazi barátai.
Na de rólam se mondja meg senki. Elvileg.
S elég egy perc szünet Harry mondandójában, mikor a lány közbevág.
Igaza van, Tudjukki visszatért. Jobb ezt elfogadni, mint homokba dugni a fejünk.
Na de pont Ms Mirol szólaljon fel?
Kezdem úgy érezni, lemaradtam. Csak ülök, bólintok a lány szavaira, mikozben lélektükreim az arcát fürkészik. El is felejtem egy pillanatra Izát, meg Yolandát is.

Ismét csend telepszik a társaságra, s megint Potter szólal meg, folytatva ott, ahol abbahagyta.
Jönnek aztán a kérdések, javaslatok, ötletek.
Most Iza hangja térít magamhoz, s a kérdése túlságosan is helytálló. A helyszín problémája nagyon fontos. Tényleg nem valószínű, hogy valamelyik tanár önszántából kölcsönadná a termét. Kizárt. Így ez felborzolhatja a jelenlévők kedélyeit.
Mosolyogva figyelem a Griffendéles lányt. Na igen, míg Viki tényeket állított, addig Izabel a problémákra tér rá.
És Hermione az, aki válaszol. De láthatóan nincs meg a tökéletes válasz, ahogy még nincs meg a tökéletes helyszín sem.
Ez baj.
Aztán nekem is szöget üt a fejemben valami. Ez az elfoglaltság plusz idő. Meglehet, ütközik a kviddiccsel.
A gondolat nem hagy nyugodni. Tehát inkább felszólalok, erre is jó odafigyelni.
- Ne felejtsétek el a kviddicsedzéseket sem. Úgy kellene tehát megszervezni a foglalkozásokat, hogy egyik ház se hagyjon ki értékes időt a felkészülésből… -
Arról nem is beszélve, hogy időfüggő. Mert Abbey képes és néha esőbe is kivisz minket. Mint a múltkor is. De nem mindig van ez így. Mikor olyan a hangulata, akkor a hugrások sem mennek szakadó esőben edzeni. Ez a csapatkapitány elszántságától, na meg kedvétől is függ. És ez minden háznál változik.
Tehát nincs más hátra, mint hogy közösen agyaljunk ki valamit. Mert ha ennyi ember összegyűlt, akkor fő a csapatmunka.

                 ...az utolsó valahány merész ember <3



Persze amíg én vajsörös palackomat szorongatva mancsaimban hintázok a széken, amit sunyi eljárással szereztem, és naná, hogy Audrey mellett van, jópár taggal bővül még a bagázs. Nem kéne hintáznom, mert szokásom, hogy hátravágódjak, és már párszor pórul jártam, de nem szokásom tanulni a hibáimból. Az olyan... stílustalan. És hozzám abszolúte nem illő. De úgy vettem észre, hogy Izának sem nagyon kéne mozgolódnia, mert elég beijedt képet vág, amikor a székének háttámlája recsegve elmozdul eredeti állásából, midőn ő nekitámaszkodik. Persze Iza olyan szerencsés, hogy az ő székének nem a lába van eltörve, hanem csak a támlája mozog, szóval ő csak megbillen, nem zúdul hátra teljes súlyával, ha valami. Bezzeg ha én elkezdenék itt szteppelni... A bal hátsó lába sántít a széknek, nem akarok találgatni, hogy mi harapott le belőle egy darabot. Mindazonáltal házikedvenceket nem kéne behordani az ivóba, hiszen a berendezés sínyli meg...

Egy igen ismerős hollóhátas szőke leányzó toppan be a kocsmába, talán utánam elsőként. Persze, én őt ismertem, hiszen a rivális kéktalárosok kviddicscsapatának igen intenzív tagja volt. Sőt, még a vezetéknevét is tudom, hiszen annak a Delacour lánynak az ikertesója, aki híres arról, hogy úgy viselkedik, mint egy jégszobor. Persze ez a leányzó nem olyan, mint híres tesója, ez olyan normális, aki rágózik órán, visszaszólogat a tanároknak, nem tanul folyton, kviddicsezik és sokat hülyül. Ez olyan... mint mi. Mint én. Kifejezetten rokonszervezek vele sokak által ízléstelennek tartott öltözködése miatt, hiszen ha végignéztem magamon, sok hasonlóságot tudtam megállapítani. Óó, igen, biztos vagyok, hogy ezzel a hatodéves elvtársnőmmel nagyon jól kifogok jönni. ^^

A barkóbázós ötletére válaszolt vonakodó hümmögésem elvész az alapzajban, amit újabb tagok érkezése kavart. Meglepődve pillantok Neville felé, akiről biztosan emlékszem, hogy percekkel ezelőtt még nem ült ott azon a széken Luna mellett. Fogalmam sincs, mikor érkezhetett meg, biztos elkerülte a figyelmem, lehet, hogy még a szőke leányzó előtt jött... Felbukkan egy magas hugrabugos fiú is, aki tudtommal kviddicsezik... Áá, kezdem elveszíteni az áttekintésem a díszes társaságon. Székek lábai csikorognak a kétcentis portól puhult kőlapokon, izgatott és fojtott hangú csevejek, apró kacajok hallatszanak, majd végre Harry feláll. Azt hiszem, ez tényleg végre az a pillanat, akire mindenki várt. Diáktársaim torkára forr a szó, mindenki befejezi, amit még épp suttog, magyaráz, és a tekintetek a Potter-fiúra szegeződnek, bizonyos időközönként átvándorolva Hermionera vagy Ronra. Bizony, a szervezkedés fő tartóoszlopai. És a vezérmuki, úgy tűnik, lassan be is fejezi mondókáját. Időközben zajosan megérkezik egyetlen és drágalátos csapatkapitányunk, Viki, aki bizony, ha most edzésről lenne szó, és ha igazságos CséKá lenne, akkor kemény tíz kör futással kellene büntetnie magát. Nem mintha annyira feszes idő-betartó lenne, de a késéseket azért nem nagyon szoktuk meg nála. De ha már itt van, miért ne ragadná magához a szót? Persze, biztató ódák. Naneee, gyerekek, térjetek már a lényegreee! Mintha kételkedni merészelnének abban, hogy bennem lenne merészség ill. komoly elszántság, hogy borsot törjek azoknak az ostoba gyáva maskaráknak az orra alá, élükön Tudomkivel! Nanee. Awenmore-vér csörgedezik ereimben, kérem. Nem biztos, hogy ettől vagyok olyan tettkész, de olyan jól hangzik... most nem? Sir Nicolastól tanultam. Nagyon tud az öreg! Már ha nevezhetek öregnek valakit, aki bár századokkal ezelőtt volt fiatal, a negyvenötöt már sosem éli meg. Fantasztikus! Ha én most meghalnék, és nem mennék tovább, tuti társulnék Hóborccal, és alakítanánk egy klubot. Elmennék poltergeisternek. Izgalmasabb életmód lehet... Simán berepülnék a Walpurgis koncertre! Wáá, ez jó. Csak az a gond, hogy ettől még messze vagyok. Atyaég, hogy gondolkozhatok ilyesmiken, mikor pont most ülök egy olyan találkán, ami az életbenmaradásunkat szolgálja?! Na jó. Azért úgy mindig izgalmasabb a kihágás, ha tarthatsz attól, hogy Frics rádnyit... Igen, inkább maradok ideát.

Mindenki pöttöm Izája rákérdez a helyszínre, de valahogy a Hermionetól kapott válasszal a tarsolyunkban még mindig nem érezzük túl okosnak magunkat. Szóval a terem még kétséges... Mégpedig vagyunk jópáran, különböző házakból, így valami olyan hely kell, amit mindenki ugyanúgy elér, viszont a kastélyban jómagam ilyen helyről nem tudtam. Persze, ettől még nem kell kétségbeesni, könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, amit én nem tudok.
Az a magas hugrabugos, akiről tudom, hogy akire ránéz, manónak érzi magát hozzá képest, na meg hogy kviddicsezik, szívem aggályait önti szóba. Akármilyen jó buli lesz ez a DS, a kviddics a lételemem, azt nem szeretném feladni miatta... Nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe. Hát igen, ez nem túl szokatlan nálam... Sajnos gyakran megesik.
- Bizony, a kviddics! – rikkantom közbe szaporán bólogatva. Utólag bánom, hogy magamra hívtam a figyelmet, de mégsem tudok semmi értelmeset kinyögni. Elbizonytalanodva nyúlok az asztal felé, hogy legalább izzadó tenyeremben csúszkáló vajsörös palackomat biztos helyre helyezzem, de a mozdulat végül félbeszakad. – Vagyis... ööö... végülis... igazából az nem úgy van... – Hangom egészen elvékonyodik, cérnaszerű, tőlem idegen lesz, míg végül lehalkul és teljesen elhal... Ekkor belémhasít valami felismerés szerű, valami olyan... Olyan. Egyet gondolva fonalat váltok, és hirtelen váltok nagyon éles és nagyon hangos, vidám hangrezonanciára, valószínűleg nem kicsit döbbentve le a társaságot. Magasra emelem a vajsörös üveget, és kihúzom magam.

– Bronell, ne hülyéskedjetek! - csattanok fel, eszelős lánggal íriszeimben. A Bronell a magas kviddicsező hugrabugos fiú nevének öhm... sajátos változata. Naa, izé, tudtam, hogy valahogy így hívják, de a pontos neve nem jutott eszembe, improvizáltam hát. Ha szerencsém van, még akár el is trafálhatom... Bár azért valamivel franciásabban hagzott az eredeti.
- Ez fontosabb mindennél! Ezt minden elé kell helyezni! Mit itt gyerekes seprűjátékok, bűbájtanszakkörök meg olyasmi?! Tudomki és a csatlósai odakint lesnek! Talán ebben a percben valamelyikőnk rokonának a házát forgatják fel, legyilkolva mindenkit! Meg kell állítanunk, ha eljön az idő... Addig pedig mindent meg kell tanulnunk, hogy majd mi is az ellenhadsereg élén harcolhassunk! -
Ez valahogy igazán hozzám illett. Olyan Anys „na akkor csapjunk bele a lecsóba!“ – féle kijelentés. Szinte vádlón néztem Briantre, pedig percekkel ezelőtt még egyetértettem és rokonszerveztem vele. És a kviddicsre még mindig fájó szívvel gondolok, de hiszen, most mondtam el, hogy ez tényleg fontosabb...

És csak most döbbenek rá, hogy, a francba is, tényleg mennyire igazam van!

Ezer bocs az utólagos apró belejavítgatásért... Ahogy a gép kikapcsolása után átgondoltam a dolgot, úgy gondoltam, nem volt elég Anys... Ööö, így már megfelel az elvárásaimnak ^^ Több nem lesz, ígérem ;)

Egymás után szállingóznak az emberek a kocsmába, majd lassacskán annyi diák gyűlik össze az asztalnál, hogy le sem lehetne tagadni a csoportosulást. Pár griffendéles és egy hugrabugos érkezése után szinte berobban a helyiségbe Anette. Na persze, mit is vártunk? Ám a lány érkezése hatalmas vigyort csal a hollós arcára.
- Anette! –csattan fel vigyorogva, majd ő is halkabbra fogja mondandóját, hogy ne zavarja meg a többi asztal körül diskurálót- Láááttad? Az úúj kviiddicsboltot? –ha akarná, sem tudná jobban elnyújtani a szavakat, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne.. Persze az egész jelenséget csupán az izgatottság hozza ki belőle.
- Aww, a legújabb könyvek! És jövő héten Glynnis Griffiths dedikál. –mintha egy tál jól megrakott zabkását figyelne, úgy összegyűlik a nyál a szájában. A hárpiák egykori fogója anyja mellett a második példaképe. És az, hogy ő jövő héten idejön.. Audnak egyenlő a második gyereknappal.

Yolanda érkezése egy pillanatra félbeszakítja. No igen, a lány most sem hazudtolja meg önmagát: piros tornacipő, citromsárga farmer. No de épp ezért szeretjük.
- Szia Yo. –üdvözli vigyorogva Aud. A szőkeséget nem ismerte igazán, bár már beszéltek párszor, ráadásul háztársak, arról nem is beszélve, hogy egy kviddicscsapatban játszanak. Aud az egyik, aki megvédi a csapat egyetlen fogóját azoktól a kis (azért annyira nem kis..), goromba gurkóktól.
Miközben ismét belelendül a bolt elemzésébe, fél szemmel még figyeli kik a következő érkezők. Egy hugrabugos, egy griffendéles, még egy griffendéles, majd ismét egy hugrabugos.. Egyiket sem ismeri igazán. Na igen, legalább más házakból is jöttek, bár nagy sajnálatára a kékektől csak hárman jelentek meg. Azon nem is csodálkozik, hogy egy zöld talárost sem lát az összegyűltek között. Éppen belekezdene a bájitaltan házidolgozat legnagyobb buktatójának elemzésébe, mikor Harry feláll, és az egész csoport egy emberként hallgat el.

Éjsötét tekintetét a fiúra szegezi, mint ahogy valószínűleg mindenki más is a kis társaságban. Kitenni valakit egy halálfalónak.. Röpke pillantással mérte végig az egybegyűlt embereket, a sok ismerős arcot.. Ő sem szeretné, ha bárki egyhamar ilyen veszélyes szituációba keveredne. A puszta gondolatra is elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy a hétköznapjaiból oly sikeresen kiszorított borús külvilág iszonyatos gyorsasággal válik egyre fenyegetőbbé, még az iskola legegyszerűbb és legátlagosabb tanulójának számára is. Egy önképző kör.. Hát persze, milyen nagyszerű ötlet! A legtöbben már bizonyosan elsajátították a leghasznosabb védekező bűbájok, átkok, és hasznos varázslatok elméletét, ám rengeteg diákból hiányzik a gyakorlat, ami éles helyzetben akár végzetes is lehet. Hatalmasat sóhajt, most érzi csak igazán, mibe is vágták fejszéjüket. Nem, közel sem akar meghátrálni, csupán egyre jobban érzi, milyen nehéz idők elé néznek. Végighallgatva Harry mondandóját semmi kiegészítenivaló nem jut hirtelen eszébe. Elsüllyed a teljes együttérzés mély hallgatásának, magába szippantó mocsarában.

Az első felszólaló hangja Aud háta mögül hangzik fel, egyenesen Tudjukki nevével kezdve mondandóját.. Amikor a hollóhátas leányzó -hirtelen megdöbbenését leküzdve- megfordul, a griffendéles csapatkapitánnyal, Vikitriával találja szembe magát. Griffendéles csapatkapitány, terelő. Csak ennyi tud a lányról, nagyjából. Pluszmínusz néhány elkapott hír, ám Aud ezeknek nem sok hitelt ad, ráadásul a hollós egy azok közül -vagy talán az egyetlen- akik leragadtak Vikitria Hendersonnál. Így talán még nagyobb zavart kavar a fejében az, hogy a lány kimondta A nevet. Hogy ő mikor érkezett? Nem sokáig foglalkoztatja a kérdés, inkább a lány szavaira figyel. Az esélyt meg kell ragadni. Meg kell ragadni.. Ez nem kétséges. Ha egy kis esély van arra, hogy jobbak legyenek, hogy a harc, amit folytatnak, vagy folytathatnak egyszer, ne legyen értelmetlen, akkor Vikinek igaza van. Meg kell ragadniuk.

A következő felszólalóból csak úgy kibuggyan a szó: Iza. De igazából a közepébe trafált. Hol? Ő sem hinné, hogy befészkelhetnék magukat a könyvtárba egy kis kábító bűbáj gyakorlásra.. Ezt a szakkört nem lehet nyilvánosan, bárki által látogatott helyen tartani.. Főleg nem ott, ahova akármelyik mardekáros beteheti a lábát. A válasz Hermionétől érkezik. Őt ismeri Aud, legalábbis látásból.. Hát persze. Évfolyamelső, gyakran látni a folyosókon, általában hatalmas kupac könyvvel megrakodva, ráadásul Ginnyvel is gyakran beszélget. Az iskola falain belül, egyelőre persze még nem mondanak semmi konkrétumot.. de az izgalomtól libabőrös lesz. Miféle helyen lehet az iskolán belül egy csapatnyi átkokkal lövöldöző embert elrejteni?

A hugrabugos fiú szavait meghallván hatalmasat dobban a szíve. Oooh, kedvenc témája kerül terítékre a kis titkos összejövetelen, erről álmodni sem mert volna. Komolyabbra fordítva a szót.. igaz, erről is beszélni kell. A hol után a mikor. A következő megszólalón nem is csodálkozik. Legszívesebben egy velőset odamurrogna a lánynak, ezzel adva hangot egyetértésének, de inkább hallgat még egy darabig. Ám a lány hirtelen hangnemváltására teljesen ledöbben, sőt, arcára fagy a szimpátiakifejező, murrogni kívánó arckifejezés. Mintha valami hadvezért hallana, pedig ez Any! Még sosem hallotta így beszélni.. ilyen vérfagyasztóan, attól függetlenül, hogy valószínűleg a lánynak nagyon igaza van.

Lassan rendezi a hirtelen erőteljessé vált hangnemtől felborzolódott kedélyeit, majd úgy érzi elérkezett az idő. Lassan, de biztosan ő is szólásra nyitja száját.
- Attól függetlenül, hogy Anettenek teljesen igaza van, és tényleg rendkívül fontos dologba vágunk majd bele, a többi diáknak nem szabad észrevennie, hogy időről időre eltűnünk egy gyűlés miatt. – átható tekintetét végigjáratja a társaságon. Ez a fajta beszéd annyira nem illik az eddig ismert Audreyhoz.. az állandóan vidám, viccelődő, és mindig vigyorgó lányhoz. Bár szája szegletében még mindig ott feszül a huncut ráncocska, arca minden vonásából komolyság árad.. Ekkor látszik igazán a lányon, hogy nem is olyan gyermeteg, mint ahogy az első ránézésre látszik.
- Tehát nem szabad, hogy felboruljon a hétköznapi időbeosztásunk, így a kviddicsedzéseket sem hanyagolhatjuk el. Bár úgy érzem, erre már ti is gondoltatok. – halovány mosolyt küld a trió felé. Most nem a kviddics iránti szeretet diktálja, amit mond, csupán a józanész. Az, amiért egykor a Hollóhátba osztották.
- Szóval.. –teszi még hozzá, összefoglalásképp- egy olyan időpont kell, ami minden diáknak jó, és nem ütközik egy edzéssel, vagy épp tanórával sem. – Magában tudja, hogy ez iszonyatosan nehéz feladat, bár Harryékre nézve úgy érzi, ők ezt is át tudják majd hidalni. Ő ezzel befejezte. Tekintetét tovább járatva a társaság tagjain várja a következő felszólalót.