Roxfort RPG

Úgy rohangálunk a házban, mint két eszelős, és végig el sem engedem Andy kezét, szorítom az ujjacskáit, mintha el se engedhetném. Milyen furcsa, az iskolában gyakran látjuk egymást, hiszen ugyanabba a házba járunk, itthon mégis más. Itthon nincs senki más, csak mi ketten, ő és én, meg a ház, ahol felnőttünk, a többivel pedig nem is törődünk.
Pedig igazán lenne mivel törődni.
A szülők élete olyan magányos lehet, mikor a gyerekeket elrabolja egy iskola, ahonnan évente háromszor kapják vissza a gyermeküket, de az is lehet, hogy csak egyszer, ha az ifjú boszorkányok vagy varázslók úgy döntenek, a kastélyban maradnak a téli vagy a tavaszi szünetre. Sose tudtam megérteni őket, nekik nem hiányzik a családjuk? De végtére is kiderült, hogy akik a kastélyban maradnak ilyenkor, azoknak többnyire nincs családjuk, vagy inkább nem szívesen látják egymást. Szörnyen magányos érzés lehet...
Viszont én ott sem vagyok soha magányos, és itt sem, legalábbis nem kellene annak lennem, hisz itt van nekem a drága kishúgom, nem igaz?
Akkor mégis miért kezdtem inni?
Jó mókának tűnt...
Szúrós szemmel nézek a rúzsra, aminek az imént lerántottam a kupakját, most pedig lágyan kitekerem belőle a maradékot. Odakint havazik, mi meg törölközőbe bugyolálva ülünk a szobámban. Az imént zuhanyzott le Andy is, én már egy ideje készen vagyok a hajszárítással is.
A rúzs színe vörös, akár a legszenvedélyesebb csóké.
- Ezt fogod felkenni ma - közlöm vele, és a kezébe adom. Bár korai a rúzzsal kezdeni, meghozza a kedvét az embernek. Én a körömlakkal kezdem, az is vörös, akár a rúzs.
Úgy készülődöm, mintha ez lenne életem legnagyobb problémája, mégis mikor letekerem a körömlakklemosó kupakját és megcsapja az orromat az alkohol illata, nagyot kell nyelnem, hogy ne forduljon fel a gyomrom. Ölni tudnék egy vodkáért.
Mély levegőt veszek, és miután megszáradt a lakk a körmömön (rásegítek egy bűbájjal), Andy mögé ugrom az ágyra, és felkapom a haját, szárítgatni és fésülgetni kezdem.
- Azt hiszem, fel fogom tupírozni, úgy nagyon rockos leszel kislány... - mondom, miközben nézem magunkat a tükörben és igyekszem jól szórakozni.
- Mit csináltok? - hallatszik egy vékonyka hang az ajtóból.
Egy aprócska szőke lány az, csámpásan áll a küszöbön és olyan vágyakozva néz ránk, mint mindig, csak én soha nem veszem ezt észre.
- Tűnés, Fiducia! - küldöm el, és már nem is nézek oda többé.
Ő viszont csak tétován és magányosan álldogál a szobám ajtajában...

Tulajdonképp egész jól elvagyunk, igen, mint két igazi testvér, mintha minden rendben lenne, csak egy szokásos előkarácsonyi koncertre megyünk... Nincs a világban háború, nem vagyok alkoholista, Andynek nem lóg a kicsapás kardja a feje fölött, Anya még él, és nincs pióca húgunk.
Csakhogy Mindez sajnos igaz, Fidu pedig még mindig ott áll az ajtóban. Nem veszek róla tudomást. Szóra se méltatom, hogy besompolyog és leül arra a lila puffra az ajtó mellett, amelyikre ledobtam a melltartómat zuhany előtt. Odasandítok rá, megszeppenten pislog vissza rám, aztán elfordulok, tovább tupírozom Meda haját, aztán bele-belefésülök, aztán összekócolom egy picit, beállítom. Egész úgy néz ki, mint a Garbage énekesnője a tavalyi koncerten... Vagy inkább az Iron Maiden egyik albumborítóján a zöldfejű rém... Na nem a zöld miatt! Hanem a frizkó miatt.
- Menő - közlöm vele aztán, és adok egy cuppanós puszit az arcára, miközben megnézem magunkat a tükörben. - Na jól van! Te jössz, de ha borzalmas lesz, kinyírlak!
Csak előbb felöltözöm. Odasietek a szekrényemhez, szélesre tárom, és beletúrok. Kiválasztom a kedvenc csőszárú nacimat, és fel is veszem. A fölső is megvan, egyszerű, szűk, fekete és egy anarchia-jel van ráfestve... persze Andytől kaptam még évekkel ezelőtt. Épp ezért feszül rajtam kissé, de hé, buliba megyünk, nem? Ledobom a törölközőmet, és szétnézek a szobában. Hová tettem a melltartót? Meg is látom.
- Mondtam, hogy menj ki, Fiducia! - ripakodom rá a lányra mérgesen, miközben odébb lököm és kiveszem alóla a melltartómat. A mellemet a kezemmel takarom el közben, most pedig a fal felé fordulva felveszem. Aztán a száját tátó húgomra meredek.
- Mi az, még mindig itt vagy?
- Én... Én csak... Hová mentek?
- Ahhoz neked semmi közöd.
- De Apa is elmegy itthonról, vacsorázni, és akkor én egyedül lennék itthon...
- Na és? Tudsz magadra vigyázni, nem?
A keze belemarkol a pulóvere aljába, és megremeg a kis szája, nagy szemekkel néz rám, aztán Andyre...

Belebújok a fölsőbe, a hasam kivillan, de ha lejjebb húzom, akkor a melltartó pereme látszik ki. Hm, nem is tudom, melyik a rosszabb. Talán egyik sem előnyös, de úgy döntöttem, hogy a mai estén nem magammal, hanem Medával foglalkozom majd. Jól kell éreznie magát, hiszen ennyivel tartozom neki.
Legalább ennyivel.
A hangulat egész jó lenne, ha ez a kis köpet nem pofátlankodott volna be a szobámba. Akkor rontottam el, amikor hagytam! Most mégis mihez kezdjek vele? Az nem jó, ha úgy teszek, mintha nem lenne itt, mert ez nem tántorítja el, hanem bátorítja.
Vannak egyes emberek, akiknek hiába mondod, hogy takarodjanak el, egyszerűen mintha nem is hallanák.
Mire én felöltöm a ruhám és a hajkefémmel egy-két erőszakos mozdulatot teszek annak érdekében, hogy lebontsam, Andy is felöltözik. Szakadt farmer és bő póló. Hát nem tudom. Lehet, hogy én vagyok a lányosabb kettőnk közül, de mivel egyikünk sem tud határozott eredményt felmutatni pasizás terén, nem méltatom a külsejét. Abban jön, amiben jól érzi magát. A haja mindenesetre dögös.
Mellém áll és egy pillanatig ketten nézünk le szerencsétlen kishúgunkra, de Andy inkább elfordul, nekem hagyva meg a harcot.
- Honnan tudjam? Itthon marad és kész. Én nem fogom elvinni. Nem pesztrálom. elég idős már, nem lesz semmi baj. Különben is - okoskodom tovább a helyzeten -, Apa szólhatott volna, hogy lelép. Kétszer vagyunk itthon egy évben, igazán foglalkozhatna inkább velünk...
Miközben mindezt eldarálom (magamat is győzködve), lehuppanok az ágyra, és hagyom, hogy Andy kezelésbe vegye szőke tincseimet. Nem is merek odanézni, pont úgy ültem le, hogy nem látom magam a tükörben. Közben az ajkam rágcsálom. Mi van, ha mégis lesz Fiduciának valami baja?
Áh! Elhessegetem a gondolatokat, és megrázom a fejem is. Ez nyilván hátráltatja Andyt a munkájában, de kicsit máshol jár az eszem.
- Apa úgyis hamar haza fog érni - teszek aztán pontot saját csapongó gondolataim végére.
Amint kész a frizurám, tényleg nem törődöm többet Fiduciával. Ki kell festenem a húgomat. Mindenféle különös ceruzát, púdert, tust és spirált igénybe veszek a művelethez, mire végül Andy egészen vadítóan néz ki, mint egy igazi kis rockdémon, főleg ezzel a hajjal. Ezt követően gyorsan összekapom a saját sminkemet is. A tükörben látom, hogy Fiducia még mindig csak ott van, és... És néz.
- Áruljátok el... - szólal meg végül, az arcát könnyek áztatják, és csak bámul ránk. - Akármit teszek, mindig ennyire gyűlölni fogtok? - kérdezi aztán a vékonyka kis hang, melyet úgy gyűlölök... - Tőletek akár meg is halhatok... ugye?

Elkészül a frizurám. Remek! Elkészül Meda sminkje. Pazar! Kikenve-kinyalva állunk a szoba közepén, külsőre felkészülve a bulira, ám egyikünknek sincs kimondottan partihangulata, azt hiszem. Andy csak behúzza fülét-farkát, mintha nem is akarná közölni Fifivel, hogy húzzon el a retkes rákba. Ez is rám hárul. Jó, rendben. Leszek én a szemét. Ebben a családban úgyis én vagyok a rohadt alma, a romlott falat, a fekélyes seb. Megmar, megfertőz, elveszi az étvágyad. Minden piszkos munkát én végzek, például én küldtem el apa hitelezőit rögtön az első nap, mikor hazaértünk. Valami gáz van a vállalkozásával, de ez engem nem érdekel. Apa foglalkozzon a saját dolgaival, én is foglalkozom az enyémekkel, meg néha Andyével. Oldja meg a baját maga.
Szóval itt van most ez a kis görcs, aki nekiáll hisztériázni a szobám közepén, és bennem elpattan a cérna.
- Csak nem gondolod komolyan, hogy nekiállsz itt még bőgni is nekem? Miről beszélsz? Mi az, hogy téged nem szeret senki? Apa állandóan téged tutujgat te kis szaros! Vedd már észre magad! Szeretném, ha végre eltűnnél az életemből, de te mindenütt ott vagy, te kis vakarék! Állandóan emlékeztet a rusnya képed arra, hogy miattad nincs anyám! Mégis mit vársz, hogy majd még én is téged abajgassalak? Foglalkoztam én már veled eleget, amikor a pelenkádat cseréltem, vakarék! Most pedig takarodj a szobámból! Többet be ne merészelj lépni ide a koszos lábaddal, megértetted?! - üvöltöm, és a végére alaposan kikelek magamból. Fiducia azonban csak áll ott megszeppenve és búg tovább, én pedig hirtelen megragadom a karját és elkezdem kivonszolni a szobámból. Visít és kapálózik, hisztizik, de nem érdekel.
- Neee! Norah, kérlek, ne! - siránkozik, de ettől csak dühösebb leszek, taszítok rajta egy jó nagyot, mire elesik a küszöbön.
Nem tudom, Andy mikor kapcsolta be a magnómat. Először nem is tudatosul bennem, hogy azzal történt baj, csak akkor, mikor a robbanás következtében elhallgat a zene. Fiducia is ugyanúgy megijed, mint mi, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt ő csinálta, ő robbantotta fel mérgében vagy félelmében a hifimet. Az arcom teljesen eltorzul a dühtől, bár a sminktől már most sem igazán hasonlítok magamra. Megint megragadom a húgom karját, talpra rántom, csak azért, hogy újra ellökhessem. Ütlegelni kezdem és a haját tépni. Teljesen megvadulok. Persze ennek az is a magyarázata, hogy már nem ittam napok óta, meg az is, hogy végre kiadhatom magamból az itthon felgyülemlett feszültséget. Itthon mindig minden rémes, mindenütt emlékek, az egész ház olyan kicsi, annak ellenére, hogy a hálószobámba is kétszer beférne a hetedéves lányháló, és... És nem tudom. Nincs magyarázat arra, amit teszek, de egyszerűen eltűnnek belőlem az érvek, a jó érzés, és minden, csak a célpontot látom, és ezer apró darabra akarom őt szaggatni. Ő tehet mindenről. Arról, hogy nincs anyám, arról, hogy összesen alig lesz meg 4 RAVASZ-om, arról, hogy iszom és nem bírok leállni, arról, hogy nincsen senkim, se egy barátom, se egy pasim, és mindenről, mindenről, mindenről...
Ha Andy nem fog le vagy nem lép közbe, egész biztos, hogy komoly kárt teszek Fiduciában.

„And I know, of the pain, that you feel the same as me.
And I dream, of the rain, as it falls upon the leaves.
And the cracks, in our lives, like the cracks upon the ground.
They are sealed, and are now, washed away.”


zene:: (http://www.youtube.com/watch?v=GdCt80dYFjk)

Éneklem a szeretett dal sorait, akkor is, ha Norahm hifijének hangereje elnyomja hangomat, szinte Én magam sem hallom, amit éneklek, de azért éneklek. Próbálkozni szabad, hisz ha nem próbálom meg sosem tudom, hogy sikerülne e valami, és akkor meg felemésztene a bizonytalanság, és azt… Azt nem szeretem. Az egyszerű, egyértelmű, megmagyarázható dolgok híve vagyok. Erre most még is akad valami, amit még Én magam sem tudok megmagyarázni. Miért nem penderítettem ki magam Fiduciát? Miért? Néha még magamat sem értem. Ki kellett volna bsznom Norah szobájából, mint macskát szrni. Nem lehetek ennyire idióta. Mi történt Velem? Már a saját Húgomat sem tudom kipenderíteni a büdös francba? Hiszen Én Andy vagyok, Andy Bucksworth. Aki vonzza a bajt, mint valami rossz mágnes. Balhéról balhéra tengődöm napi szinten. Erre Fiducia „kiktatása” is nehezemre esik. Mondhatom szép. Asszem’ kezdek becsicskulni. Más magyarázat nincs erre. Kitűröm a mozgás hevében arcomba hullott pár tejföl szőke tincset. A dübörgő, testet átjáró kemény rock zene ugyan némileg feledteti Velem a bennem kavargó problémákat, de hát, ha nem veszünk tudomást a tüskéről, az attól bizony még ott van. Visszavonhatatlanul, de nem elpusztíthatatlanul. Egyszer csak szétrobban szabályszerűen drága Nővérem hifije. Apró szilánkokra hullik a mugli kütyü. Én arcom elé teszem a kezem ugyan, de pár szilánk az arcomon megkarcolja a bőrt. Pont a kedvenc részemnél, a gitárszólónál maradt abba a zene. A jó krva életbe.

De nem igazán törődöm a pár vérző karcolással, inkább odafutok a lányokhoz, akik a hangokból ítélve nem éppen kedélyesen traccsolnak. Merlin szros bugyigójára. Ez most komoly? Norah lassan péppé veri Fiduciát. Nyilván megelégelte, hogy Én tudomást sem veszek az idióta Húgunkról. Szinte belém hasít a tudat, hogy szegény Norah veszi kézbe a legtöbb kínos ügyet. Nem hagyhatom. Most Őt támogatom, mert szerintem Neki van igaza. Mi az, hogy itt Neki áll toporzékolva hisztériázni Nekünk? Ó mennyire utálom ilyenkor. Még az átlagnál is jobban. Pár pillanatig az égnek emelem tekintetem, de aztán szinte futva Norah háta mögé futok, és gyengéden, de határozottan megfogom két vállát, és eltolom onnan. –Ezt most Én elintézem. –Most az egyszer Én is kiveszem részemet a testvér balhéból, és Én is leverem sérelmeimet Fidu-n. Az ajtó előtti fal mellé kuporodott, szemöldöke fel is repedt, és szemeiből kitartóan csordogál alá a könny, de ez Engem nem hat meg. –Nah gyere csak ide… -Lehajolok, és belemarkolok pulóverébe apró mellkasánál. Megemelem egy kicsit, hogy hozzáférjek, és behúzok egyet Neki a bal öklömmel. Még láttam utoljára a révületet a kislány szemeiben, de aztán becsukja a szemeit, és eszméletlenül csuklik vissza a padlóra. De hát. Én nem így akartam. Nem akartam eszméletlenre verni, csak épp felgyülemlett Bennem a feszkó, és egy kicsit jól esett leverni valakin. Letérdelek mellé, és rázni kezdem. –Kellj már fel!! Nem hallod?  -Próbálom élesztgetni ezt a véres porcelánbabát, de egyelőre hasztalan.

Mellkasára tapasztom a fülem, hogy ellenőrizzem, dobog e a szíve, de még egyenlőre dobog. Bár halkan. De legalább él. Valószínűleg csak az ijedtség okozta sokktól esett össze, de nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi komoly baja történne. Ó a rohadt életbe is. Miért? Miért nem tudtam magam kontrollálni? Miért van az, hogy egy pillanat alatt el tudnak rajtam uralkodni az indulataim? Miért?  Felállok, és Norah tekintetét keresem. –Mit csináljunk vele? –Teszem fel az igen csak fogós kérdést. Hát a mungóba nem vihetjük, tekintve, hogy apa is ott dolgozik, zárós határidőn belül lebuknánk, és akkor aztán lenne perpatvar. Bár nem különösebben izgat. Elviszem a balhét mindenféle teketória nélkül. Apu úgy is tudja, hogy nem vagyok szent. Sőt. Alkalmatlanként olyan vagyok, mintha hét ördög lakna Bennem. Sosem javulok meg. Mindig keresem a bajt.

Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még Fidu aranyló haját tépem, ami olyan, mint az enyém, a következőben már Andy lök félre. Nem tudom, mi történt, de én annyira nem bántottam... Annyira nem! Csak egy pofon volt, meg a lökdösés, meg a hajtépés... Fifi nem is védekezett! Mi ütött belém?! Lehet, hogy az imént elborult az agyam, de csak egy pillanatig tartott, az első pofonig...
Félreállok, amikor Meda mellém lép, és ekkor követem el a legnagyobb hibát. Andy olyan, mint egy tank: jön, lát, üt... A szám elé kapom a kezem a csattanás hallatán. Míg az előző pillanatok borzalmasan gyorsan pörögtek, ez az egy most végtelen hosszúra nyúlik. Látom, hogy Fiduciu szemhéjai lecsukódnak, a feje hátrahanyatlik, ő maga pedig ernyedten csusszan le a földre, mint egy groteszk rongybaba. Előre lendülök, hogy elkapjam, hogy tompítsam az esést, de túl messze vagyok.
- Basszus! Basszus, Andy! - mondom el kétszer is, és a hangom olyan távoli, mintha odakintről kiabálnék, miközben rémülten hajolok én is Fiducia fölé, amint eltelik 1-2 másodperc, és magamhoz térek a döbbenetből. Fifi ekkor már a földön fekszik, Andy pedig élesztgetni próbálja. Ne... Ne!
Bármennyire is gyűlölöm ezt a kis vakarékot, nem akartam így látni. Szemei lecsukódva, arca sápadt, vér borítja, meg zúzódások, horzsolások, a haja kócos... Ujjaim közt ott egy pár szőke hajszál... És képtelen vagyok bármit mondani, csak nézem, ahogy Andy lehajol hozzá és ellenőrzi, lélegzik-e még. Elképzelésem sincs, mennyire rémült arcot vágok. Kezem remegve túr a hajamba, és bár nagy a baj, talán Fiducia élete is veszélyben van, csak arra tudok gondolni, mennyi erőt adna most az, ha egy nagy pohár izzó Tűzárnyék végigperzselhetné most a torkomat.
Levegő után kapok. Gyerünk, Norah, gondolkodj, az ég szerelmére!
Fel-alá kezdek járni, miközben a hajamba túrok idegességemben. Mindig ezt csinálom. Tekintetem hol Andyre ugrik, hol Fiduciát méregeti. Nem mozdul. Alig lélegzik. A vér lassan szivárog az ajkából. A szeme duzzadni kezd. Olyan ideges és dühös vagyok és annyira félek, hogy kicsordul egy könny a szememből.
Végül döntök. A táskámhoz sietek, amelyben a hazaérkezésünk óta ott lapul a pálcám, hozzá se nyúltam eddig. Tudom jól, hogy kizárólag pálcával együtt tudok hoppanálni.
- E... Elviszem. A kórházba - dadogom, miközben letérdelek Fiducia mellé. Nem sokat tudok az elsősegélyről, de a karomat óvatosan a háta alá csúsztatom. Közben várok, hátha Andy azt mondja, ne, de azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetünk.
Lassan felemelem Fiducia pici testét, és felveszem. Meglepően kicsi a korához képest. Ránézek Andyre, és a nyelvemen van, hogy hozza már ide Fifi pálcáját, de rájövök, hogy ő még nem varázsolhat. Felemelem hát a pálcám, és remegő hangon így szólok:
- Invito pálca!
Pár pillanattal később már a kezemben tudom a húgom pálcáját. Beletuszkolom a zsebébe, hisz így is elég megterhelő lesz neki az utazás.
- Te maradj itt - mondom Andynek, bár a pillantásom a nappaliban levő kandalló felé siklik. Vagy visszajöjjek ére? Nem... Jobb ha itt van, mikor apa hazaér. Nem gondolok arra, mit fogunk kapni ezért, se arra, hogy talán rosszat teszek azzal, ha Fiduciával most dehoppanálok. Csak az jár a fejemben, milyen kegyetlenek voltunk vele...
Magam elé képzelem a Szent Mungót, és Fiduciával a karmban megpördülve a sarkamon, eltűnünk.

„Vállalom a tettem következményeit!”


zene:: (http://www.youtube.com/watch?v=GdCt80dYFjk)

Végigméregetve a húgom fizikai állapotát azt hiszem lehettem volna kicsit kíméletesebb is. Szegényt majdnem halálra vertem. Pedig nem akartam, de tényleg. Csak szerettem volna egy kicsit megleckéztetni. De nem igazán úgy sült el, ahogy eredetileg terveztem. Még mindig eszméletlen, Én pedig földre pottyant kis teste előtt idegesen járkálok két kezemet a szám elé téve. Most mitévők legyünk? Mégis mivel lehetne megakadályozni, hogy Apa ne tudja meg ezt az egész nem éppen apró malőrt?  Röviden tömören azt hiszem semmivel sem. Ugyan ma nem ügyel Apu a mungóban, de holnap tuti értesítik róla, hogy a legkisebb lányát félholtan vitték be tegnap este. Nem hiszem hogy van annak módja, hogy ne derüljön ki. Ha nem is visszük be, a sérülései bizonyára holnap is meglátszódnak majd. Fizikális képtelenség hogy titokban maradjon. Az elsősegélyhez olyan szinten sajnos egyikünk sem ért, hogy az azonnali sebösszehúzó főzetet elkészítsük. Bár lehet, hogy van egy megoldás. Elektra Skouris. Az a mugli boszorka köztudottan jó bájitalfőző. Tudom, hisz egyszer vettem Tőle százfűlé főzetet.  Ha Ő segít, akkor nagy valószínűséggel megússzuk a balhét. Már csak azt kell elérnünk, hogy Fiducia hallgasson a dologról. De várjunk csak. Miért is akarom Én annyira eltusolni az ügyet? Nem is magam miatt, az biztos. Én emelt fővel szembenézek Vele, csak hát azt nem akarom, hogy Norah is szívjon emiatt. Hiszen van így is elég baja Neki. Nekem meg már úgy is mindegy. Egy büntetéssel több vagy kevesebb. Mit számít? Semmit sem nyom a latba. Azt hiszem apu lassacskám elkönyveli végre magában, hogy javíthatatlan vagyok, hogy akár hányszor is büntessen meg semmit nem használ. Ha egy mód van rá, hogy ne derüljön ki ez az egész, az csak Elektrának lenne köszönhető.
–Várj! Azt hiszem, van egy megoldás. Nem kell feltétlenül kiderülnie ennek az egésznek.  De nem akarok semmi sem megúszni, elviszem a balhét. –Torpanok meg egy pillanatra, amikor felüt az isteni szikrája a felismerésnek, hogy talán egy kis szerencsével megúszhatjuk a dolgot. Norah tekintetébe fúrom az enyémet, valami jelét keresem annak, hogy elnyerte tetszését az ötletem. Bele sem merek gondolni mit kapnánk ezért. Életfogytiglani szobafogságot minimum. De Én még lehet hogy többet is. Amennyi van a rovásomon mostanság.  Ámbár nem ártottam tisztázni a dolog lényegi részét; Eszem ágában sincs megúszni semmit sem. Pusztán Norah miatt üzletelnék azzal az őrült Macedón boszorkával. Komolyan mondom olyan üzletelni Skourissal, mint alkut kötni magával az ördöggel. Ha nem lenne mugliszületésű -mert hogy ez a szóhasználat valahogy jobban fekszik- még azt hinném halálfaló. Igen rossz híre van a csajnak, de kétségtelen, hogy tud egy s mást. És némi galleonért cserébe kikezeli Fidu sérüléseit, és talán exmemoriamot is hajlandó végrehajtani rajta ha szépen megkérjük. Micsoda bombaterv. A lebukás veszélye egyenlő lenne a nullával. Mindent a Nővéremért.
-Nah mi legyen? Bevállalom a balhét, vagy elvisszük valakihez, aki el tudja látni Fidu sérüléseit. –Nézek Nővérem szemeibe kellő komolysággal ahhoz, hogy érezze: nem viccelek. Két lehetőség áll fenn, de Én úgy érzem mindkettőt betudnám vállalni. A büntit azért, mert végül is Én tehetek az egészről. Hogy Fiducia most eszméletlenül, ernyedten fekszik a folyosói padlón. És természetesen arról is, hogy most ilyen ramaty egy helyzetbe kerültünk. De Norahnál a végső döntés lehetősége. Ha úgy dönt akkor irány a Mungó, holnap pedig szembenézhetek Apám éktelen dühével, amikor meghallja az egész történetet, Tőlem.

---

A 100. reagom csak Neked. ♥ :-*

Fiducia már a karomban van, és bár nem egy dagadt gyerek és én sem vagyok egy harmatgyenge virágszál, pokolian nehéz tartani azt a harmincöt kiló tehetetlen súlyt. Andy pedig előáll egy ötlettel, amit én fel se fogok igazán.
Ritkán veszekszünk egymással (főleg azért, mert mostanság alig vagyunk együtt az iskola miatt), de most borzalmasan ideges vagyok és halálosan rettegek, hogy a húgom a karomban fog meghalni. Nem, nem táplálok iránta különösebben erős érzelmeket a haragon és a dühön kívül, amiért az anyám, aki életem első hét évét csodálatossá varázsolta, meghalt, miközben őt világra hozta, de képtelen lennék elszámolni a lelkiismeretemmel. Képtelen lennék elszámolni vele magamnak, apának, és anyának is. Félnék szembenézni a következményekkel, és az ég szerelmére, mégiscsak a húgom! Én vagyok a legidősebb. Már elmúltam 17. Minden felelősség az enyém.
- Kiderülni? KIDERÜLNI?! A legkevésbé sem érdekel, ha mindenki megtudja, Andy, de Fifit kórházba kell vinnem! Nem érted? Ha úgy beütötte a fejét, hogy belehal, akkor nekem is annyi! Nem te fogod elvinni a balhét! Nem te, hanem én! Én vagyok nagykorú kettőnk közül!
Nos, igen, akármilyen gáláns is Andromeda ajánlata arról, hogy én majd csak lapítsak, majd ő magára vállalja a dolgot, ez sajnos nem így megy. Ez nem a Roxfort, és nem egy diákcsíny. Ez itt a valóság és ez egy súlyos bűncselekmény. Nem szobafogságról, hanem az Azkabanról van szó de azt hiszem Andy ezt nem érti. Egy pillanatig dühösen viszonzom a pillantását, majd egy apró mozdulattal megpróbálom feljebb emelni Fiduciát, aki kezd kicsúszni a karjaimból. Össze kell szorítanom a számat, hogy ne kezdjek el tovább kiabálni Medával, mert annak semmi értelme, csak időpocsékolás. Megfogom Fiducia fejét, magamhoz ölelem. Szerintem még életemben soha nem érintettem meg őt így. Átölelem a kicsi, összetört testet.
- Ha akarsz, gyere utánunk - búcsúzom Andytől, és még mindig kicsit nem tudom felfogni ezt a hozzáállást. Még ilyen hülyeséget, hogy valami félművelt rosszhírű banya kenegesse azokat a sebeket, amiket mi okoztunk, amikbe miattunk fog belehalni, ha nem sikerül - én ezt a rizikót nem vállalom.
Elszakítom pillantásom Andy szemeiről, és noha még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, de dehoppanálok a gyerekkel.