Roxfort RPG

A gondnok kicsi, ám annál zsúfoltabb irodája. Legtöbbször itt kell büntetőmunkára jelentkezni, ritkábban itt is kell azt elvégezni.

A szomszéd helyiséget hét lakattal őrzi (igaz, ez egy szemfüles varázslónak meg se kottyan): ez az elkobzott tárgyak raktára.

Aznap hajnalban tért vissza a Roxfortba. Hajnalban, vagy inkább csak korán reggel. Bár az eső akkorra már nem zuhogott, és a vihar már réges-régen elhagyta az iskolát, azért még érezni lehetet az esti, vagy talán inkább éjszakai fejleményeknek az utószelét. De az is lehet, hogy ezek már a következő eső szelei voltak, bár úgy tűnt azzal a viharral, végleg lezárult ez a bohóm időjárás. Ám megeshet, hogy téved, mint amikor azt hitte, hogy lebukás nélkül azt is megúszhatja, hogy csak úgy animágus alakban hazament, hogy úgymond olvasgasson egy keveset. De persze McGalagony mindenütt ott van. Amellett, hogy jól „megfenyítette”, meg lehordta mindennek, hogy ugyan hogy is viselkedhet, egyáltalán nem is jut eszébe, hogy ő egy Mirol, és szégyent hoz a családjára. Persze baglyot rögtön küldött az apjának. Mintha nem tudná azt, hogy elkolbászolt az éjszakán. A vége valószínűleg az lett, hogy büntetőmunka után kell néznie, ám mikor a nő egy hirtelen mozdulattal kirántotta az ifjú Mirol szájából a parázsló cigarettát, akkor kész, vége. Faképnél hagyta a nőt.
Azóta meg már eltelt két nap. Két teljes, hosszú, a végtelenségbe elnyúló, unalmas nap. És végre jött a várva várt hétvége.
Az idő… nos, talán jobb volt, mint máskor. Egy fokkal. A napnak már nem kellet minden áron azon erőlködnie, hogy kibújjon a fekete felhők közül, ugyanis azok egyre ritkábban díszítették az égboltot. A durva szelet, mely mindig belekapott a kusza hajszálakba, s pillanatok alatt söpörte odébb a cigaretta füstöt, most csendes, és lágy meleg áprilisi szellő váltotta fel, mely egyetlen hang vagy susogás nélkül cirógatta végig a fák ágait, a zöldellő leveleket, és a még néhol megmaradó virágokat. Persze az ilyen jó időben elvégezendő bűntető munka nem kínzás, sőt mi több a legtöbb nebulónak élmény úgy hogy Frics, valami személyes munkát sózott rá. Rájuk.
Zsebre tett kézzel lépked végig a folyosókon. A mogyoróbarna íriszek végig, az előtte akadékoskodó portást kémlelik. Az öltözékét, a járását. Mindent. Szája szélén somolygás húzódik végig. Legszívesebben alápörkölne ennek a szerencsétlen embernek, a zsebében lapuló fém gyújtójával. Ingje gallérja igénytelen, és gyűrött, s mellkasa felső részén, ha nem több, de legalább két gomb szabadon cikázik az alatta felsorakozó begomboltak mellett. Vörösesbarna hajában végig kuszán ácsorognak a tincsek, miközben a rövid séta értelmét arra próbálja terelni, vajon Frics mi a manót dünnyöghet az orra alatt. Talán ha kivett belőle annyit, hogy nem egyedül, meg társaság. A cipők finoman koppannak meg minden lépésnél, az öreg csoszogása és mormolása mellett.
Kanyar.
Lépcső.
Folyosó.
Vége.
Belépsz, egy zsúfolt, mindennel megtömött kis helyiségbe. Hogy kirámolj, egy lehetetlennek tűnő kis raktárt. Tényleg egyedül kéne ezt mind elpakolnia?

- Szombaton egy órakor jelentkezzen büntetőmunkára Fricsnél!
Ó, hát persze. Igazából csak azért indult el kb egy fél órával ezelőtt a vén gondnok gusztustalan szobájának perverz nyikorgású ajtaja előtt, mert már próbálta, mi történik akkor, hogyha nem tesz eleget az ilyesfajta kéréseknek, és teszem azt, esze ágában sincs önként büntetőmunkára kárhoztatnia magát egy ilyen gyönyörű szombat délután. Pedig próba lenne... mondjuk Sat mintha mondott volna valami olyasmit, hogy nem lesz próba, mert edzése van. Mindegy, legalább nem fognak Megannel veszekedni, hogy ki tépje a klaviatúrát. Az a csaj még mindig a rasztahercegétől várja az e-maileket, de egy hete nem kapott választ attól a nyuszi alaktól, aki még csak le se smárolta, sőt, nem is mondta el, hogy el kell mennie.
Mindegy.
A lényeg az, hogy fel van szerelkezve, arra az esetre, hogyha az a mocskos vén kujon megint úgy stírölné a fenekét, mint múltkor, amikor kötegeket és százoldalas bűnügyi jegyzőkönyveket pakoltatott vele, ő meg szokás szerint rövid szoknyában ment. Most... most bizony egy CC-féle farmerbe bújt, ami most éppen kicsit nagy rá, tehát még véletlenül sem feszül rá, ergo nincs mit bámulni.
Hányingere van ettől a fickótól, komolyan.
Eldurrant egy kék lufit, majd kiveszi a rágót a szájából.
Kopogtat, majd benyit, s közben rányomja a ragacsot a kilincsgombra belülről.
- Haaa-hóóó - szól a legkevésbé lelkesen. Odabentről hangokat hall. Frics az...sóhajt, és beljebb kerül, behúzva az ajtót maga mögött.
De legalább nincs egyedül... hacsak a pasi nem megint a macskájának magyaráz, mint a legutóbb. Amint azonban meglátja a magas srácot, rögtön jobb kedve lesz. Kettesben. Egy sráccal. Büntetőmunka.
Ma kegyes volt hozzá az ég.
- Üdv! - int a fiúnak, mintha a vén cellamester itt se lenne. - Kay vagyok. A felmentősereg - teszi hozzá a fiú kicsit kétségbeesett ábrázatát látva.
Lendületesen csípőre teszi a kezét, és hátradobja a válla felett a szőkés-zöldes lófarkat, ami egyébként a tarkóján van rögzítve egy halálfejes hajgumival.
Végigtekint a zsúfolt helyiségen. Dobozok egymás hegyén-hátán, némelyik szakadt, egyik-másik egyszerűen csak ki van borulva, a tartalmuk pedig szana-szét gurulva.
Fél füllel sem figyel oda arra, mit pofázik neki Frics. Valószínűleg csak Kay anyját szidja, de azt ugyan szidhatja, neki már úgyis mindegy. Jó is, ha megfordul a sírjában, legalább nem lesz felfekvése :P
- Szóval annyi a dolgunk, hogy fogjuk ezeket a sz*rokat, behajigáljuk a dobozokba, a dobozokra meg ráírjuk, mi van bennük? - kérdi lekezelően a vén muksótól. Nagyon érik már neki egy pofon, de szerencsére Frics egy ujjal sem érhet hozzá a diákokhoz... Kb rögtön beperelnék molesztálásért és kiskorú megrontásáért.
Ezt már elsőben eltervezték a csajokkal.
- Hát akkor lássunk is hozzá - dörzsöli össze két ujjatlanbőrkesztyűs tenyerét, és átmászik pár dobozon, közben felrúgva két másikat.
- Hupsz, bocsi... Na mi van, nem jössz? - néz Keithre széles, undok vigyorral.
Tényleg gyerekjáték lesz ez a nap... :)

Hiába bizonygatta  bizony Josey a tanár úrnak, hogy nem tehet róla. Azok a köpködő karmazsinok egyszerűen csak... elszabadultak. Joseynak (büntetésből a késésért) egyszerűen csak ki kellett volna pucolnia a kalitkájukat, de ezek a parányi, vörös lepkeszerű lények egyszerűen elkezdtek visítozni, és addig verdestek kőkemény szárnyaikkal, míg az őket fogva tartó ólomüveg egyszerűen csak... szétesett.
Millió apró darabra tört.
Josey pedig csak állt, és reszketve bámulta a közeléből vadul menekülő lényeket.
Mind tudják, hogy Josey átkozott.
Egy állat sem képes megmaradni a közelében. Mind megvadulnak, menekülnek, akár az életük árán is. A szemükben ott van az a rémült, már-már őrült fény, mely olyan éles és olyan sajátos, hogy Josey akármikor felismeri. Ugyanezt látta hónapokkal korábban a saját szemében. Már amikor képes volt belenézni a tükörbe úgy, hogy ne őt lássa.
Josephine-t...
Szorosan lehunyja a szemeit és elkapja a fejét, mintha egy pofon elől akarna kitérni. Kis keze ökölbe szorul, ahogy ott áll Frics irodája előtt, és zihál, mintha mérföldeket futott volna. Nem... nem kéne emlékeznie erre, nem kéne gondolnia se rá.
Most fel fogja emelni a kezét. És lenyomja a kilincset. Gyerünk, csak nem lehet olyan nehéz.
Megteszi, benyit.
A púpos, mocskos, molyirtószagú vén gnóm, Frics úr ott áll a szoba sarkában, maga előtt egy jókora dobozzal melyben aktákat lapozgat. Josey szíve rémülten verdes, mint egy kis veréb, mely a bordái közé szorult.
- Ááá, megjöttél végre, te csínytevő - reccsen rá a lányra a vénember. Josey összerezzen. Pupillája hatalmasra tágul a félhomályban, lába pedig földbe gyökerezik. - Nem késtél el - állapítja meg Frics, miközben felkel az ágyról és átlép a csupaszőr macskáján, aki szintén a szoba sarkába húzódik a furcsa kis mardekáros lány elől, mintha pestises lenne.
- Nem ám, nem úgy, mint a másik kis rosszcsont. Josephine, eh? - kérdi, miközben előtúrja Josey közepesen vastag aktáját valahonnan. Hát igen, az előző év... Idén konkrétan most van itt először.
- Josey - javítja ki a lány. Azonnal, reflexből. Őt senki sem hívhatja Josephine-nek. Visszatartva az émelygést, próbál nem Fricsre nézni, és igyekszik nem úgy bámulni az ajtót, mint szabadulása egyetlen reményét. Feltolja csont és bőr karján a bő OXFORD-os pulóvert, és vakarni kezdi a karjait.
Mit nem adna most egy pengéért...
- Tökmindegy - határoz végül Frics a névkérdésben, és Jos látja rajta, hogy máris azon töri rusnya fejét, milyen körülményekkel súlyosbíthatná a már amúgy rég kiszabott büntetést.
Josey megköszörüli a torkát, és vár. Úgy tűnik, Frics is csak arra vár, hogy a másik lány betoppanjon.

Unott hangulatban ballagtam a folyosón McGalagony irodájától távolodva, vissza a klubhelyiségünkbe. Kicsit hosszúra nyúlt a beszélgetésünk a jövőmmel kapcsolatban, mégis merre szeretnék menni, illetve meg lettem kérve, hogy írjak egy házi dolgozatot is neki a jövőhétre átváltoztatástanból. Más se hiányzott, most valahogy nem volt hozzá hangulatom, pedig imádtam a tanárnő óráit. Sóhajtottam egyet, s lelkiekben elkezdtem erre és a számmisztika házimra felkészülni, amikor is...
- Te jó isten, a büntetőmunka...- jutott eszembe. - Frics tuti leszedi a fejem a késésért.
Idegesen beletúrtam a hajamba, majd sarkon fordultam és elindultam a vénember irodája felé.
Teljesen kiment a fejemből az egész. Na persze nem lenne mindez, ha nem vagyok épp rosszkor a legrosszabb helyen. Hogy vinné el az ördög azt a fránya Hóborcot, de komolyan. Neki is pont akkor kellett rendetlenkednie a Trófeateremben, mikor én pont arra jártam.
Hét elején történt a dolog, épp a Bowentől nemrég kapott levelet olvasgattam teljesen elmerülve, mikor furcsa zajokat hallottam kiszűrődni bentről, a teremből, mikor elhaladtam mellette. Azóta is átkozom a nevem, hogy benéztem oda. Hóborc ugyanis épp nagyban dekorálta a fényesített trófeákat valami festékfélével. Persze nekem meg fel kellett magamra hívnom a figyelmét, aminek az lett a következménye, hogy éktelen hangzavart keltett, majd befújt engem is a festékkel és a kezembe nyomta a kis palackot. És...köddé vált. Életemben nem voltam még olyan dühös, mint akkor. Persze Frics nem hitte el, hogy nem én voltam. Olyan gyűlölet ült a szemében, amilyet az elmúlt öt és fél, lassan hat év alatt nem igazán láttam. Naná, hogy egyből büntetőmunkát kaptam. Ami persze nem volt jellemző rám, de hát istenem...az apácák is néha eltévelyednek, nem igaz? Nem voltam egy szent, ezt sose állítottam, na de ez most kivételesen nem az én saram volt, de nem ám. Csak kapjam el egyszer Hóborcot, olyat kap tőlem, hogy hátralévő szelleméletében is ezt fogja emlegetni a következő generációnak.
Időközben megérkeztem Frics irodája elé. Most már nem tehettem semmit az ellen, hogy késtem, így igyekeztem legalább stílusosan csinálni az egészet. A formalitás kedvéért halkan bekopogtam, majd benyitottam a helyiségbe.
- Elnézést a késésért. - csuktam be magam mögött az ajtót, majd az öreg felé fordultam. - McGalagony professzorral volt némi megbeszélni valóm. - mosolyogtam rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ezzel persze azt kockáztatom, hogy a jókedvem miatt akár nagyobb és több büntetőmunkát kapok...de kit érdekel, most komolyan? Essünk túl az egészen. Frics boldog lesz, hogy egy újabb diákot büntethetett meg, én meg addig is elfoglalom magam valami hasznossal és lehet, megint rábukkanok valami érdekesre. Már ha nem istállót kell esetleg pucolnom, mert akkor a ganén kívül semmi érdekfeszítőt nem fogok találni.
Körbenézek gyorsan a dohos helyiségben és ekkor tűnik fel, hogy rajtam kívül van itt még egy delikvens.
~ Nocsak ~ vonom fel a szemöldököm, ugyanis társaságra nem számítottam, de hát ezt dobta most a gép. Legalább nem fogok unatkozni. A lánnyal eddig még nem volt szerencsém összefutni, és mivel nincsen rajta semmilyen jelzés, így azt sem tudom, melyik házhoz tartozhat. No jó, a Griffendélt tuti kizárhatjuk, mert csak találkoztam volna már vele az elmúlt időszakban. Ránézésre talán negyedikes lehet. Egyből feltűnik, hogy mennyire retteg ebben a környezetben, s elég halovány is. Csak nem lesz rosszul szegény. Elképzelhető lenne, hogy most van itt talán először? Hmm...ki tudja. Mindenesetre remélem, Frics nem lesz olyan kegyetlen, hogy kemény fizikai munkát varr a nyakába, hisz a vak is láthatja, szegény lányt a legkisebb szellő felkapná és elvinné innen magával. A pillantásomat a lányról Monsieur Fricsre emelem, s hátrakulcsolt kézzel várom, mégis mit fog hozzám vágni. Nem merem zsebre dugni a kezem a farmeromba, mert még a végén flegmaságnak venné. A drága öreg pedig mindig mindent annak a függvényében néz, hogyan tud minél nagyobb büntetést adni az épp nála lévő diáknak. Hát, csak egyet tudok erre mondani: ha ez az egyetlen örömforrása az életben...akkor szar lehet így élni.

Megrettenő madárként rezzen össze, ahogy megszólal egy bársonyos hang a háta mögött. Lényegében számítani kellett volna rá, hogy Frics épp az imént jelentette be, hogy valakire még várnak, de Josey fejében az információk lassan állnak össze kerek egésszé. Egy ideje így megy nála. Szaporán pislogva néz hátra, ki is nyitott be a csöpp, kopottas irodába, és hosszú ideig a lányra mered.
Milyen elegáns és miylen magabiztos! Üres gyomra összeszorul a szégyentől és a sóvárgástól. Valamikor ő is éppen ilyen volt. Most csak egy roncs, szánalmas klónja egykori önmagának.
Elfordul. Képtelen állni a látványt. Még csak nem is köszön a jövevénynek, de mivel amaz sem köszönt neki, ez tulajdonképp rendben van.
Hiszen szánalmas.
Tekintetét a földre szegezi, a parketta mintázatán tologatja képzeletbeli malomkövét jobbra-balra és fel és előre, miközben figyelme tétován hangolódik rá a környezetére. Csak sunyin. Ilyen alamuszin.
Fura lány...

- Szóval McGalagony! - reccsen rá a lányra Frics. Josey ebből leszűri, hogy valószínűleg egy griffendélessel lehet dolga, hisz az átváltoztatástan tanárnő a griffek házvezetője. Ki másnak lehetne beleszólása egyesek büntetőmunkájába, mint neki?
- A professzor nyilván tudta, hogy ide vagy ma hivatalos, nem? Eh... és így tartsam fenn a tisztelet látszatát a diákok közt... - morgolódik a vén gondnok görbe orra alatt. - ...a tanárok is csak felülbírálnak, csak ide-oda teszegetik-toszogatják a büntetést! Ez komoly dolog!
Az öreg kicsit belelovallta magát a felháborodásba. Kikap egy aktát a kartotékből és lóbálni kezdi, mire cetlik és pergamendarabok repkednek szana-szét, arról nem is beszélve hogy ezek beterítik az irodát és félig Joseyt is. Josephine-nek csak a lába elé hull egy-két megjegyzés, olyanok, hogy Nathan Bellton, 1967. jan. 4., büntetőmunka a konyha felforgatásáért etc. Fricset ez, úgy néz ki, csak jobban felbőszíti.
Hát persze. Minden diák nagyon jól tudja, hogy Argus Frics milyen nagyon gyűlöli a rendetlenséget. Talán a diákoknál is jobban, akik azt okozzák.
- A szentséges pokolba! - káromkodik, ennél cifrábbakat is, sőt, ami azt illeti, szidja az egész Roxfortot és a tanári kart is. - Aztán csodálkoznak ezek odafent, hogy a diákok tesznek a fejükre! Hát még szé! Ha nincs tisztességes büntetésvégrehajtás az ítélethozást követően, az egésznek lőttek!
Újabb ak tát vesz elő, de már megint a karjaival hadonászik, miközben a jól ismert régi, sipító-rekedt hangján kárácsol.
- Lőttek bizony! Ti is minek vagytok itt? Minek? HÁ?!
Persze nem vár választ rá, csak az arcát tolja Josephine arcába, aztán rögtön odafordul Joseyhoz.

Az aprócska, filigrán lány megszeppenve néz vissza a nagy, vizenyős szemekbe, de nem pislog és nem is hőköl hátra. Nem válaszol. Valójában látni lehet rajta, hogy épp a hányingerrel küszködik, valamint az is, hogyha kinyitja a száját, azonnal elveszti a csatát rakoncátlankodó gyomra ellen. Na de persze akkor is, ha Frics nyitja ki, hisz a szájszaga...
Elviselhetetlen.

Várok...várok...várakozok, lassan beleőszülök. Nem baj, talán egyszer megszólal a vén pojáca. Feltűnik, hogy az ismeretlen lány engem néz és furcsán csillog a tekintete. Kedvesen és bátorítóan rámosolygok, de ő zavartan elfordul, s inkább a parketta mintázatát kezdi el vizsgálni, mintha valami érdekes szöveg lenne oda írva, vagy legalábbis valami elrejtve az illesztések közé.
És ekkor...kisebb csoda történik, ugyanis Fricsnek végre feltűnik a belépőm. No nem mintha annyira örülnék a dolognak...de hát ezért jöttem ide.
Persze egyből nekiáll szidni McGalagonyt és az egész tanári kart, hogy így nem lehet a rendet fenntartani, ha ők maguk, a tanárok akadályozzák a büntető munkák végrehajtását és kiszabását és különben is, merre van a tisztelet. Már megbocsásson Merlin, de nem nála, az biztos. Egy gonosz, besavanyodott, kisebbségi komplexusban szenvedő, fura szagokat árasztó vénemberen nincs mit tisztelni, aki ifjúkori elnyomásainak élményét a diákokon éli ki szinte fejlett szadizmussal és tökéletesen kidolgozott megalázási módszerekkel megfűszerezve. Már mondanék neki valamit, de annyira belelovalta magát a kitörésébe, hogy erre esélyem sincsen. Idegességében kikap egy aktát amit elkezd lóbálni. Ennek persze az lesz a következménye, hogy a papírok szanaszét repülnek. Az egyik pont az orrom előtt esik le a földre. Felemelem, hogy majd visszaadjam a gondnoknak, de közben gyorsan átfutom a lapot. Nathan Bellton...hmm...vajon ki lehetett ez a személy? Már szimpatikus, hogy felforgatta a konyhát, elvégre oda elég kevesen merészkednek le, főleg olyanok, akik kimondottan azért sündörögnek arrafele, hogy valami csínyt tegyenek. Bár...lehet, itt sem ő volt a bűnös, mint az én esetemben. De kíváncsi lennék a fazonra.
Frics arca lassan pulykavörös színben kezd pislákolni...villogó tekintettel mered a rendetlenségre, miközben továbbra is szid mindent egyre cifrább módon. Kezd egy kicsit unalmassá válni a téma, így tőlem szokatlan módon lazán nekitámaszkodom az ajtófélfának s karjaim összefűzöm a mellkasom előtt. Ha nagyon pofátlan lennék, talán nekiállnék fütyörészni, de ezt nem teszem, cserébe viszont unatkozó tekintettel s teljes érdektelenséggel mérem végig a gondnokot.
Újabb akta...újabb szitkozódás...egyre vörösebb fej. Ha lehetne, akkor most odasétálnék hozzá, leemelném a haját, s egy csapon keresztül kiengedném belőle a felgyülemlett gőzt, hátha egy kicsit lehiggad. Erre a gondolatra enyhén elvigyorodok...legnagyobb pechemre Frics ekkor dugja a képét az arcomba, de csak rövid ideig. Azonban ez a pár másodperc is megtette a hatását, ugyanis a szájszagától majdnem elájultam és elhánytam magam. Letöröltem az arcomról a rám fröcsögött nyálcseppeket, majd a megszeppent sorstársa pillantottam, aki hasonlóképpen küzdött az ellenszenvével.
- Ez mind szép és jó... - szólaltam meg. - De nem azért vagyok...vagyunk itt, hogy a maga siránkozását hallgassuk a büntetőmunkákkal kapcsolatban. - emelem Fricsre a tekintetem – Ha valami gondja van ezzel, forduljon Dumbledore professzorhoz, ő tud ebben segíteni, nem mi. És akkor most megtudhatnánk, mi is lesz a feladatunk? Bár részemről itt állhatunk a világ végéig is, de annak szerintem semmi értelme nem lenne. Hacsak nem az a büntetés mindkettőnknek, hogy magát kell hallgatnunk és élveznünk a szája bukéját . - húztam el a számat egy fintorra. - Jut eszembe...tehetne ellene valamit. Jha, és nem kell üvöltözni. Egyikünk sem süket szerintem...ráadásul őt teljesen megrémíti a maga hozzáállása, hacsak el nem ájul előbb attól a borzalmas szájszagtól, ami árad magából. - fűztem még hozzá.
Hoppá...lehet talán kicsit elvetettem a sulykot? Elképzelhető. De nem izgat. Vágjon hozzám nagyobb büntetőmunkát, elviselem. De azt nem, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem, ráadásul sorstársam is olyan megszeppent...nem, ezt nem hagyhattam. Ne beszéljen így vele. Nem is tudok ebből a lányból semmi rosszat kinézni. Olyan ártatlan. Dacosan felemelem a fejem, s várom a vénember ítéletét és azt, vajon hogyan fog reagálni. Elméletileg nem tudja leátkozni a fejem, mivel kvibli...de ki tudja? Bááár...ha Piton mellé oszt be valamilyen munkára...az rosszabb mint egy Cruciatus átok...nekem legalábbis.