Roxfort RPG

A négy évszak terem hasonlatos a Nagyteremhez oly' tekintetben, hogy mindkettő berendezése elvarázsolt. Egy igen tágas, nagy belterű helyiség. Négy részre van osztva. Az egyikben öröké tavasz. Ebben a részben a tavaszra emlékeztető a berendezés, és a klíma is. Itt állandóan süt a nap, és számos virágok között padokra leheveredve pihenhetnek vagy épp tanulhatnak a diákok. A tavasz mellett természetesen a nyár évszak is képviselteti magát. Hímes réttel az aljzaton, és örök kánikulával teszi szebbé a téli hideg napokat. A harmadik negyedben Őszies a berendezés és a klíma. Szilva- és körtefák mellé heveredhetünk az avarban, és a kánikulában ide lehet menekülni a kellemesen hűs időbe. A negyedik negyed az örök tél birodalma. Hó hull alá a mennyezetről, hó borít mindent. Közkedvelt egy hely, hisz itt valamennyien az általuk preferált évszakban pihenhetnek.

- Újabb büntetőmunkát fog velem tölteni Haron! A legutóbbi házi feladata ismét kritikán aluli lett.- nem szeretem, mikor így indul a napom rögtön az első órán. Pedig sajnos így indult. McGalagony teljesen rám van szállva mostanában, pedig az óráin nagyon jó vagyok. Most az, hogy nincs kedvem az egész hétvégét írogatással tölteni, szerintem egy teljesen korrekt felfogás. Ilyenkor legszívesebben szemtelenkednék, de akkor csak fokoznám a büntetés mértékét, másrészt, így is elég kínos, ha netán pontot von le, hogy megint miattam kerülünk hátrányba. Úgy döntöttem, inkább a saját levemben főlök és igyekszek nagyon szuper módon átváltoztatni ezt az egeret egy pohárrá. Az óra végére sikerült is, de a tanárnő az egész mutatványt egy kevésbé szúrós tekintettel jutalmazta, pedig normális esetben legalább húsz ponttal jutalmazott volna egy másik diákot. Hol az igazság?
Délután az ebéd után úgy döntöttem, hogy újabb felfedező útra indulok, mindenki teljesen depressziós a sok házi miatt és senkivel nem lehet egy normális szót váltani, de ha esetleg sikerül, az biztos, hogy az iskola a téma. Na én ebből éppen nem kérek. Elég nekem az, hogy bejárjak az órákra, nem még az egész napot ebben a gyászhangulatban végigszenvedni.
Meglepő érzés, hogy végre nem éjjel mászkálok és nem kell attól tartanom, hogy az idióta gondnok, vagy egy ilyen Garside-féle halálfaló elkap. Bár ez nekik sem olyan jó, mert az idegeire megyek mindnek. Lehet, hogy ezért utálja itt a suliban minden felnőtt a gyerekeket? Rajtam nem múlik...
Meglepően nagy volt a csend a kastélyban, mintha egy temetőben sétáltam volna éjjel, ahol persze éppenséggel egy kísértetnek sem volt kedve kísérteni. Gyanús csend szállt a falakra. Nem vagyok egy gyanakvó típus, de ez valahogy nem tetszett. Pálcámat előkapva fordultam be a következő elágazásnál jobbra és rá kellett jönnöm, hogy a gyanúm nem volt alaptalan. Három, a nyakkendőből ítélve Mardekáros dinnyefej került velem szemben. Egyből leesett, hogy már tudták, hogy jövök. Hurrá, gondoltam, pont ez kell nekem, hogy ilyen kis alattomos gyáva tömegben támadó játékszere legyek. Ezeknek bezzeg eszükbe sem jut tanulni, inkább bandáznak.
Egyszerre emeltünk pálcát, de én a meglepetés ellenére is gyorsabb voltam és azonnal kimondtam az első bénító igét, ami csak eszembe jutott, miközben azonnal visszahátráltam oda, ahonnan jöttem. A szemem sarkából még láttam, hogy a középső nagydarab srác úgy dőlt el, mint a kivágott fa, és a kis hős társai azonnal hozzáugrottak.
Na spuri!
Úgy kezdtem el rohanni, ahogy még sosem. Ha ezek megtalálnak, nekem annyi. Legközelebb nem lesz ekkora szerencsém az biztos. Úgy siettem, hogy azt sem figyeltem, hogy követnek-e vagy sem. Mikor már semmit nem hallottam megtorpanva tapasztaltam, hogy gőzöm sincs már, hogy hol vagyok. Erre még sosem jártam. Tudtam én, hogy van itt még felfedezni való dolog, de az, hogy egy egészen ismeretlen folyosóhalmaz, na azt nem. Mivel nem voltam biztos abban, hogy a veszély nem talál meg újra az első ajtón, amit nyitva találtam bementem és azonnal bevágtam az ajtót. Megfordulva egy kicsit megijedtem, hogy a birtokon vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy nem, hiszen odakint tél van. Körülnézve látom, hogy idebent meg minden évszak egyszerre!
Úristen, de vágytam már a nyárra a zöld lombokra. Azonnal a terem azon részét választom, ahol a nyári nap fénye égetheti a bőröm. Na kinek lesz jó színe még télen is? Hát nekem! Pólómat ledobva, a veszélyt teljesen elfeledve vetettem magam bele a zöld pázsitba, magamba szívva a nyár illatát.

Mennyei nyugalom, ez kellett nekem. Azt hiszem ez a terem a legtutibb a összes eddigi felfedezésem közül. Micsoda szerencse, hogy megtaláltam. A végén még talán köszönetet is mondok annak a három ostobának. Persze csak a nagyközönség előtt, mert mostantól nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy négyesben maradjak velük, még egyszer ilyen mákom nem lesz. Jó persze szétátkozhatom őket a nagyteremben is, de akkor tuti, hogy nem úsznám meg egy büntetőmunkával. Ha anyának írnának, akkor nekem befellegzett. Szegény abba a hitbe ringatja magát, hogy a hiperaktív, minden lében kanál fia a Roxfortban egy csöndes, visszahúzódó fiúcska lett, akit csak a tanulás érdekel. Otthon is csak azért lapozgatom a bájitaltan könyvet, hogy kitaláljam mivel kísérletezzek, valamint azért, mert ahhoz nem kell mágiát használni és nem tör ránk a meghitt vacsora közben a fél Mágiaügyi Minisztérium. Az az egészben a legszebb, hogy mivel csak igazán nagy balhé után értesítik a szüleimet, ezért bizonyos határokon belül nyugodtan randalírozhatok. Mert én tiszteletem a házirendet, igaz ez néha nem látszik. Ha nem tisztelném, akkor minden napomat büntetőfeladatokkal, vagy az ősök előtti magyarázkodással tölteném. Mert kimagyarázni dolgokat, azt jól megtanultam kiskoromban. Mondjuk a recept elég egyszerű. Felmérem, hogy kivel állok szemben, majd egy cuki, aranyos mosoly, bociszemek, esetleg egy-egy könnycsepp. Hát lehet így haragudni a kicsi Niall-ra?
Annyira szuper ez a napsütés. Kíváncsi lennék, hogy még rajtam kívül hányan szoktak itt feküdni a napon. Mondjuk óvatlanul elengedtem magam az igaz. Egyrészt bele sem gondoltam, hogy mi van, ha a legújabb barátaim rám nyitnak, vagy ha egyáltalán akárki rám nyit. Az utóbbi igaz csak a kellemesebb rossz, de azért mégis csak félmeztelen vagyok. Mondjuk megnézném McGalagony fejét, ha így meglátna. Lehet, hogy nagy férfifaló volt a tanárnő fénykorában. Vagy még most is...Úristen! Hamar elhessegetem ezeket a gondolatokat, olyannyira, hogy eszembe se jusson, mikor büntetőmunkára megyek hozzá, mert ha szembe röhögöm, tuti, hogy a másnap estét is ott kell töltenem. A fülembe hallom a hangját: - Haron maga sohasem veszi komolyan a feladatát! Holnap este talán majd felnőttként lesz képes viselkedni! - el is mosolyodtam a teljesen képtelen eszmefuttatás során.
Na szóval a három dinkát nem várom, de ha egy bombázó lépne be, azt már szeretném. Bár én az ilyenektől inkább félek, olyan félelmetesek. A szemükkel fel tudnak falni és mellesleg amúgy is mindig falkában járnak. Én meg amúgy is "olyan mintha az öcsém lennél" típusnak vagyok jó.
Kezd kicsit kemény lenni a zöld gyep, ezért mindkét kezemet a fejem alá teszem és most már biztos vagyok benne, hogy a három bitang nem fog megtalálni. Talán még mindig a társukat ápolják. Úgy legyen! Annyira ellazulok, hogy gyakorlatilag megszűnik a külvilág. Elég jó a depressziós télből kicsit kimozdulni. Olyan mint ha nyaralni mentem volna a tél közepén valami nagyon tuti tengerpartos helyre. Mert bizony ez a téli idő, karácsony ide, rendesen ráteszi a bélyegét mindenkire. Főleg, hogy vizsga hangulat is van minden egyes tanórán meg még a halálfalók is zaklatnak minket, így mindenki olyan képet fest, mint aki most kelt ki a szomszédos sírból.
Úgy pattanok fel, mintha kaktuszba ültem volna. Valaki köszönt. Jó-jó az egyből leesett, hogy nem a srácok, mert ez egy lány hangja, de ennek ellenére a szívbajt hozta rám. Pálcám egyből kikotortam a zsebemből, még mielőtt felmértem volna a helyzetet és megtekinthettem volna a hívatlan vendéget. Lány, hugrás, ötödéves, mint én. Néhányszor már láttam órákon, de még az életben nem beszéltünk. A neve sem ugrik be így hirtelen. Még mindig úgy kalapál a szívem, mint ahogy egy rock koncerten verik a dobot. Hogy tudott egyáltalán így idesettenkedni. Vagy mindig ilyen kis sunyi és észrevétlen, vagy én méláztam el annak és módja szerint.
- Te mindig így settenkedsz? A szívbajt hoztad rám!- mondom egy kicsit lekezelően, elvégre tényleg nagyon megijedtem. - Már azt hittem három tökfej vagy. Vagyis nem úgy értem, csak volt egy kis kellemetlenségem velük...
Elharapom a mondat végét, hát nem is ismerem, kitudja, hogy nem-e a mamlaszok küldték felderíteni. Minden esetre nem tűnik olyan ellenségesnek. Sőt. Csak most így veszem igazán szemügyre. Olyan kis aranyos. Igaz, csendes tóban lakik a béka, de csak nem adna el senkit pár galleonért.
- Niall vagyok. - mondtam és közben a kezemet kinyújtva indulok el felé. Azt el is felejtettem a nagy ijedségben, hogy nincs rajtam még egy felső sem, de mire észbe kapok már mindegy, megtettem az első lépést. Ő is hülyének néz gondolom, de nem érdekel, előtte már oly sokan megtették ugyanezt.

Kezd enyhülni a kezdeti szívroham. Igaz nem is értem, mire a nagy felháborodásom, elvégre a mardekárosok egyből átkoztak volna, már a terem bejáratánál és nem settenkedtek volna ide. Megint bunkó voltam. Majd csak kiengesztelem valahogy. És még mindig nincs rajtam felső, égés a köbön, de hát ez van. Lesz majd jobb is, már megszoktam, hogy mindig elbénázok mindent mikor zavarba jövök. Majd most én leszek előtte az a "meztelen" srác. Szép. Még mindig jobb a helyzet, mint ha mondjuk alsógatyára vetkőztem volna, akkor még könyörögnöm is kéne, hogy ne terjessze szét a suliban. Nekem legalább is az lenne az első gondolatom ha így találnék valakit, hogy elmondom mindenkinek. Na jó, ha az illeti lány, akkor inkább a második lenne a gondolatkavalkádban.
Jön is az osztás. Már vártam, elvégre nem voltam éppen kedves. Megérdemlem, úgyhogy ideje bocsánatot kérni. Hihetetlen minden a nők miatt van. Tessék ő hozza rám a frászt és én kérek elnézést. Miért így működik ez állandóan?!
- Bocs nem akartam sértő lenni. Igaz én flesseltem be itt a napfénytől...- adom hozzá a bociszemeket, ahogy ilyenkor kell. Csak meghatja, ez mindenkit megszokott. Bár kicsit felemás a helyzet most, mert félmeztelenül szánom bánom bűneimet. Pont olyan mikor az emberre nyit a felesége s közli, hogy most nekem hisz vagy a szemének. Bizarr.
Nocsak már is meglepetést okoz. Megmentett, milyen kis rendes és cseles. Bár mondjuk nem kell ahhoz sok RAVASZ, hogy az ember átverje azokat a marhákat. Mégis most az adósa lettem. Nem elég, hogy égek előtte, mint a rongy, de még tartozok is neki. Kezd ez nagyon nem tetszeni. Mármint ő maga igen, csak a helyzet nem. Miért van az, hogy én mindig balfék vagyok mikor valakit megismerek? Lehet, hogy ez jó, így legalább emlékezetes maradok, hogy jó, vagy rossz értelemben, azt mindenki döntse el maga.
Hallgatok. Most legalább is megvárom, hogy mit mond, addig állok ott sután. Milyen bűbáj? Hu hát most tényleg meglepett, mármint nem is ő, hanem az a három monstrum. Na erről jobb ha informálódok és tanulok hozzá egy ellenártást. Irány a könyvtár! Vagy megkérdezhetem Dona-t is, gondolom ismeri, ha már beszél róla. Hülyének már így is úgy is nézni fog, tehát nyugodtan kimutathatom tudatlanságomat.
Közben elindul és eltűnik az őszben. Most vagy faképnél hagyott vagy hagy időt összeszedni magam. Újabb piros pont. Mennyivel logók én már neki. Hamar felkapom a felsőm és elindulok szaladva utána. Öt perce ismerem és szó szerint futok utána. Na nembaj, de így legalább kimelegedek és talán a vékony felső is elég lesz az avarban. Ahogy odaérek már kényelembe is helyezte magát. Mosolyogva ránézek és lehuppanok mellé egy másik farönkre, ami messze nem olyan  nagy és kényelmes, mint az övé, de így jár aki későn érkezik.
- Köszönöm, hogy eltérítetted őket. Én nem is gondoltam erre az izé követő bűbájra. Valójában azt sem tudom mi az...- mondom kicsit lesütött szemekkel, hadd lássa, hogy nem vagyok én olyan gonosz. - Meg még egyszer azért is mert bunkó voltam. Szóval mit keres erre egy ilyen aranyos kislány?- ezt már mosolyogva, a bókoknak minden lány örül. Na jó lehet a kislány erős volt, de remélem érzni, hogy csak kedves akartam lenni. Nem vagyok benne túl profi, de hát próbálkozom.

Glenda


   A szinte mindig életerős srác elmúlt napjai lidércnyomásként teltek. Szó szerint rá se lehet ismerni, csak árnyéka régi önmagának, és bár soha nem volt egy kifejezetten hiperaktív srác, még is ennél csak jobb pillanatai voltak. Napokon keresztül egyik gond követte a másikat, viszont egyiket se tudta a visszájára fordítani, hogy esetlegesen javuló helyzetet állíthatott volna fel. Amúgy mindig világos szemei teljesen elsötétedtek, már-már ijesztően sötétek voltak, ami nem rá vall, hisz ezen tulajdonsága csak akkor szokott megmutatkozni, ha tényleg nagy a zűr körülötte.
   Utoljára akkor sikerült szeme sötétjét is megmutatni, mikor apjával veszekedett egy fél napon keresztül, szinte megállás nélkül. Úgy dobálták a szebbnél szebb szavakat, mint egy labdát, viszont a kiutat nem találták meg. Ám ami a legmeglepőbb, hogy nem egyeztek ki döntetlenben, hanem mind két fél számára a vesztes rublikát lehetett kipipálni. Talán a szeme utal arra néha, hogy tényleg lakozik benne valami sötétség, valami, ami kiváltja a hirtelen felindultságait, haragjait és erőszakosságát. Aminek nem tud megálljt parancsolni, amit minden erejével próbál megfékezni, tekintettel arra, hogy retteg tőle. Igazából nem tőle, hanem annak következményeitől. Érzi, hogy akárhányszor arra gondol, hogy esetleg át áll Voldemort oldalára a jövőben, elönti a lázas kétségbeesés és olykor szüksége van valakire, aki lekever neki egy-két igazi pofont, hogy lábra álljon. Az a valaki jobbára Clyde szokott lenni, de ő nem osztogat olyan előszeretettel pofonokat, ahogy arra neki szüksége lenne. Minden esetre rengeteget köszönhet a srácnak.
   Mély sóhaj hagyja el a száját, ahogy betér egy, a nagyteremmel közel megegyező nagyságú terembe, ami négy részre van felosztva.
Elgyengülten dől neki a terem ajtajának, majd veszi alaposabban szemügyre a fent álló lehetőségeit, melyek közül választhat. A négyről rögtön kettőre csökken a lehetőségek esélye, tekintettel arra, hogy a telet ki nem állhatja, a nyár pedig kellemetlen, fájó emlékeket idéz elő benne. Így maradt a tavasz és a nyár, melyek közül leginkább a kellemes klímájú tavaszhoz vonzódik. Halk nyögéssel löki el magát az ajtótól és célozza meg a kiszemelt évszakot rejtő felosztást. Halk, nesztelen léptekkel közelíti meg, majd húzza végig egyszer, kétszer cipőjének orrát az üde zöld fűszálakon.
   Arcán rögvest megjelenik a jól ismert kisfiús mosoly, amint egy-két emlék eszébe jut, ám ahelyett, hogy olyan mozdulatsorozatokkal telepedne le, mint ahogy annak idején az anyja tanította, térdre rogy, majd arccal előre a bársonyos fűbe dől. Ám még mielőtt elaludna, a hátára fordul és kiterülve adja át magát a kellemes időjárásnak és a zavartalan közegnek.

Glenda

   Számtalan olyan afférba ütközött már a fiú az évei során, amit legszívesebben úgy elhajítana, mint egy elnyűtt kabátot, még akkor is, ha tudja, erre nincs lehetősége. A múltját senki nem tagadhatja meg, el kell ismernie, hogy volt, ahogy azokat az embereket is, akik csak rontottak az életén. Mindig lesz az embereknek olyan ellensége, sőt, beszélhetünk többesszámban is, kiket soha nem feled. Egy olyan ellenség, ki vagy megadásról tanúskodik, vagy a szellemi erőről, vagy pedig a puszta fizikai erőről. Valaki, aki a múltat felidézve próbálja megtalálni az emberek gyenge pontját, kisebb-nagyobb sikerekkel. Raven az elmúlt egy év során az apjától ezt mind megkapta. Egyszerre. Egy személytől, nem kellett várnia még három-négy emberre, kik elkeserítik. És bár tizenhárom éves kora óta féktelen haragot érez az apja iránt, ez csak most érte el a tetőfokát, és úgy érzi, már nem kell sok ahhoz, hogy kirobbanjon belőle a haragja, ami nyilván nem eredményezne túl sok jót.
   Manapság eluralkodott rajta egyfajta érzés. Egy érzés, mi téves, vagy tényleges érveket állít fel a fiú előtt. Érzi, hogy van valami benne, ami nem normális. Jó ez így nem épp a legmegfelelőbb kifejezés, de tényleg ezt lehet csak leírni róla. Van valami, ami azt suttogja neki, hogy egy bizonyos idő elteltével, már nem úgy fogja látni a világot ahogy eddig, lesz valami, ami átvezeti egy másik világba, egy másik életbe és ezzel együtt oldalra. Lesz valami tényező, aminek "hála" meg fog változni, amit pedig nem lehet semmissé tenni. Egyre jobban érez egy afféle vonzást, amit még nem tud megmagyarázni, de olyan érzéseket kelt a Grifendélesbe, mintha álmai eljövetelekor kilépne a testéből és a másik oldal vonzásának köszönhetően, ott él tovább. Reménykedjünk, hogy ez a fajta "vonzás", ez az "álmokból való kilépés" nem jelent semmi rosszat, csupán puszta álmok eljövetelét, mikor mindenki máshol jár, mint a szobájában. Hatalmas udvarban, az emberek kezdetének édenében, egy kastélyban, esetleg valami akció dús világban, ahol az életben maradás a fő feladat.
   Hosszú-hosszú ideje fekszik a bársonyos zöld pázsiton, teljes hosszában elnyúlva. Nem érdekli, hogy valaki rábukkan, nem foglalkozik azzal, hogy valamit lekésik. Egy beszélgetést vagy egy számára kedves személlyel való találkozást. Csak pihen gondtalanul, hisz megérdemli. Egyszerű fehér, könyékig feltűrt inge összegyűrődött már a hátán és az oldalán a mozgolódásnak köszönhetően, mikor is a szokásos rémálmai nem hagyták nyugodni. Homlokán többször jelentek meg gyöngyöző verejték cseppek, ám ami látszódott, mostanra eltűnt. Szemhéja lassan nyílik fel, ezzel feltárva kék szemét. Kómásan néz körül, mivel pillanatokkal ezelőtt úgy érzékelte, hogy valaki van itt rajta kívül.
   Mikor két könyökére támaszkodik, csak akkor tűnik fel neki egy lány, aki az ő példájára terült el a fűben. Egy átlagos napon nem foglalkozna vele, csak ha valami érdekeset vél felfedezni az ismeretlenben, de mivel ez nem egy átlagos nap, így halkan sóhajtva egyet tápászkodik fel a földről, majd indul az a lány felé, kinek pihenő teste mellé ül le a földre. Ahogy a lány bájos arcán legördülő könnycseppet megpillantja, összeráncolja a homlokát.
   - Minden rendben van? - teszi fel a kérdést halkan, odafigyelve arra, hogy a másikat ne ijessze meg.

Glenda

   Lassú, óvatos léptekkel közelíti meg az ismerős lányt, akár egy árny, a sötétség teremtménye, miről arckifejezése is beszél. Igazából nem tűnik gonosznak a fiú, csak titokzatosnak, és bár nem épp nagydarab, nem a szépen megmunkált izmairól a híres, még is akad, hogy egy pillanatnyi félelmet kelt az idegenekben.
   Amilyen halkan sétált oda, olyan halkan telepszik is le mellé, persze van egy olyan érzése, hogy a lány már megpillantotta a magas alakot, ki nem tud egykönnyen, feltűnés keltés nélkül megközelíteni egy fekvő alakot. Óvatos hangejtésben érdeklődik a lány hogyanléte felől, hisz arcának kedves vonásait, hosszan elfolyó könnycseppek festik élesebbé. És eme él, a honvágy és az enyhe félelem szaga csak még inkább elkedvteleníti a Griffendélest.
   - Vagyis kínzod magad... - állapítja meg egy csíntalan mosollyal az arcán. Szeret másokkal gonoszkodni, persze nem erőszakosan, csak szavak kapcsán. Nem gondolja komolyan, hogy a lány ártani akar magának azzal, hogy erős honvágya közben ücsörög egy olyan helyen, ami az otthonára emlékezteti, csupán a kötődést, a felismerést akarja magában erősíteni. Őszonte meggyőződése a srácnak, de ő még is élcelődik egy kicsit.
   - Nem gondolod, hogy ha honvágyad van, akkor egy olyan helyen kellene eltöltened az idődet, ami nem az otthonodra emlékeztet? Egy olyan helyen, ahol inkább szórakozhatsz, vagy ahol kikapcsolhatod a haza vágyakozó érzékeidet? - a kérdés közben őszinte kíváncsiság költözik az arcára. Szemei már sokkal világosabbak, mint mikor kiterülve feküdt egymagában a fűben, hisz gondolatait sikerül elterelnie az otthon történtekről. Már nem a baljóslatú álmok gyötrik, hanem a kíváncsiság szele, ami lassan a lányhoz is elfog érni.
   Idő közben a fellegek is megérkeznek a tavaszi égboltra, mik megadásra kényszerítik az embert. Azt kiáltják, hogy "végy elő egy esernyőt, vagy szaladj be a házba, különben bőrig ázol". Ám ahelyett, hogy Raven venné a lapot, csak néz ki a fejéből, elszánt arckifejezéssel. Ő ugyan nem megy innen akkor se, ha elered az eső. A lány által feltett kérdésre viszont megfagy benne a vér. Meglepi, hogy a hosszú percekig elterelt gondolatai ilyen gyorsan visszatérnek hozzá, és kezd el megint rágódni rajtuk feleslegesen, hisz már nem tud a múltok változtatni. Nem tudja semmissé tenni se az anyja halálát, se az apjával való örökös veszekedést, melynek nyomai meglátszódnak a fiú gondterhelt arcán. Végül úgy dönt, hogy válaszol a lány kérdésére.
   - Nem. sajnos jól látod... - vonja meg a vállát, majd terül el a fűben ismét, ezennel a lány mellett. Mind két kezét a feje alá teszi, ezzel engedve, hogy inge egy darabon felcsússzon a hasáról.
   - Tudod... mióta az anyám meghalt, komoly viszály dúl az apám és én közöttem, amibe kezdek belefáradni... - meséli immáron kevesebb lelkesedéssel, a szürke, néhol feketéllő felhőket kémlelve. Kék szemei fájdalommal teltek, de ez most talán csak a felhők tükörképének köszönhető. A másik, a veszekedésnél sokkal bajosabb, nehezebb dolgot viszont nem meséli el a lánynak, hisz nem hajlik arra, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy elrohanjanak mellőle azzal a felkiáltással, hogy "veszélyes, gyilkos hajlamú emberekkel nem társalgok!"

Glenda

   Pár órával ezelőtt, mikor egy ismerős srác és lány társaságában ücsörgött némán, legszívesebben világgá ment volna, mivel egyáltalán nem érezett késztetést arra, hogy már emberek társaságában lődörögjön, arra pedig még annyira se, hogy beszélgessen velük. Így fejfájást színlelve lelépett, majd találta meg helyét ebben a teremben, hol már hosszú percek óta nyugodtan fekszik. Igazság szerint már több mint két órája alszik a fűben, de ő ezt csak perceknek tudja felfogni, hisz mint minden más embernél, nála is felgyorsul a világ álmai közepette.
   - Soha nem értettem azokat az embereket, akiket a honvágy megnyugtat. Lehet, hogy jó abból a szempontól, hogy tudjuk, van akinek hiányzunk, van aki vár minket és van ahova hazamenjünk ha esetleg egy adott helyen rosszra fordulnak a dolgok. De ha úgy nézzük, ugyan ez a honvágy, ami pozitív lehet, az negatív gondolatként is beférkőzik a fejünkbe, tekintettel arra, hogy szeretteink messze van tőlünk és velük lehetnénk ahelyett, hogy egy adott helyen lődörögnénk. - állapítja meg hosszan kifejtve. Tény, hogy ahány ember, annyi elmélet, de mindig is furcsállta az olyanokat, akik csak mosolyognak a honvágy érzésén és azt vallják, hogy nem is olyan rossz, mint ahogy az ember eltudja képzelni.
   - Tudod... én már beletörődtem. Viszont abba a gondolatban nem, hogy az a bizonyos ember ölte meg... de már egy ideje én gondoskodok magamról, így nincs szükségem a sajnálatra. Bár nem maradt senkim, hogy finoman és érthetően fogalmazzak, még is tudtam olyan embereket gyűjteni magam mellé, akik segítettek feledni az elmúlt éveket. - a lány következő mondataira csak mosolyogni tud, végül csak egy sóhajt követően nyilvánít véleményt.
   - Addig örülj míg nincs semmi gond! - osztja meg további végtelen  bölcsességeit. Ám a sürgető bocsánatkérésre csak ingatni kezdi a fejét.
   - Hé! Ne kérj bocsánatot! Egyáltalán nem tudjuk ki ölte meg az anyámat, bár könnyebb lenne, nem mondom. De már... hét hosszú éve annak, hogy meghalt... apám ölte meg. - teszi hozzá mintegy mellékesen. Bár meg kell hagyni, nem a vér az oka annak, hogy sötétség vegyül a természetébe és jövőjébe, hanem anyja halálának körülményei. Ha nem kellett volna végig néznie, akkor nem érezne annyi félelmet, annyi keserűséget, ami most a másik oldal felé húzná. Amint befejezi a mesélést, egy termetesebb esőcsepp hullik a fejére, minek hűvös, nedves mivoltjára csak mosolyogni tud. Ám a mindig vidám, lelkes mosoly most jobbára keserű. De még mielőtt tovább emészthetné a keserűség, az ég mély sóhajtást követően engedi útjára a többi esőcseppet, miből lassan egy kellemes kis zápor alakul ki. Nem telik el fél perc, már mind ketten bőrig áznak, bár nem mintha zavarná a srácot, ki csak fekszik a földön hagyva, hogy a víz teljesen közre zárja.
   - Menj csak! Ez most jó... - nyögi, majd csillogó szemekkel a lány felé fordul. - Én elleszek itt. - fejezi be, majd ismét az ég felé pillant. Szemét lassan lehunyja, átadva magát az időjárás viszontagságainak.

Glenda

   A halál soha nem tartozott a kedvenc témái közé, de kiskora óta tudja, hogy nem lehet nem észre venni, hogy olykor beszélni kell róla főleg akkor, ha tényleg elég sok haláleset történik. Szokták mondani, hogy ne a halálról beszéljünk egy esetleges halált követően, de van akit ez erősít. Bár Ravenben csak haragot kelt a halál, az emberek elvesztése. Haragot kelt, ám a harag bosszúságot és sötétséget szül. Sokan mondták már neki, hogy ne hagyja a haragját beteljesedni, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta, különben a hatalma alá kerül, ahonnan rettentő nehéz kikecmeregni. Csak fájdalom, még több halott és kegyetlenség lesz a következménye, amit jobb lenne megelőzni.
   Látja Glendán, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ecsetelt téma, de nem visszakozik, befejezi a gondolatmenetét még akkor is, ha a másik legszívesebben elszaladná, vagy a nyakába zúdítana valamilyen átkot.
   A kérdésre, hogy nem akar-e menni, csak megrázza a fejét és azt vallja, hogy neki így most jó, nem akar elmenni sehova. És ez tényleg így van. Régen nem érezte már az eső simogatását a bőrén, és bár tény, határozottan hideg a csapadék, még is jól esik neki. Elterülve a fűben, behunyt szemmel időzik a kertben. Nem létezik senki, csak ő és az eső, persze hallja, hogy a lány mit csinál a háttérben, hogy próbálja óvni magát az esőtől, bár teljesen feleslegesen, hisz az olyan mint a homok. Ha nem vigyázunk mindenhova behatol. A lány próbálkozásán viszont akaratlanul is, de elmosolyodik, majd halkan hozzáfűz egy megjegyzést.
   - Nem fog menni... Ezt nem erre találták ki. Bár ha azt vesszük, használhattunk volna Leperexet. - motyogja, miközben kinyitja a szemét. Kékjei az ég szürkületét, hegyként fölé tornyosuló esőfelhőket kutatják, mintha ott keresné a megoldást. És mintha csak ő tette volna a puszta tekintetével, az eső pillanatok alatt elkezd csendesedni, majd két rövid perc múlva teljesen el is áll, mire Raven csak egy nagyot sóhajt. A ruhája már teljesen szétázott, talán egy teljesen száraz centiméter sincs rajta. Egyszerű inge a testére tapad, ezzel kiemelve hosszú felső testét, izmos hasát. Amúgy szőke haja, most majdnem barnának hat, így fehér bőre, sötét haja szép kontrasztban emeli ki szeme határozott kékjét.
   Az állításra csak egy félszeg mosoly jelenik meg az arcán, majd mélyet sóhajtva a lány felé fordul.
   - Igyekszek... nem minden nap van alkalmam esőben zuhanyozni. - a visszahúzódó, szerény mosolya egyre inkább kezd el szélesedni, immáron vigyorrá formálódva.
   - Nem fogsz megfázni? Miért nem mentél el? - teszi fel a költői kérdést határozott arckifejezéssel, őszinte kíváncsisággal.

Raven

Glenda más. Figyeli a fiú reakcióit, az arckifejezéseit, bár manapság mindenkiét figyeli, mert érzi, hogy nincs minden rendben. Hogy is lenne? Hisz ő nem érzi. Hogyan is érezhetné, hiszen szülei sosem éreztették vele, hogy akármi baj is lenne. Bár ő tudta ettől még, de nem tudta átérezni. Ahogy nézi a fiú arcát, azt, hogy a már meggyötört ember arcából mennyi mindent lehet kiolvasni, végleg ráébred, hogy nincs mese. Itt háború van. Hiszen mindenhonnan ezt szajkózzák. Háború van, Tudjukki elpusztít minden muglit, és azok családját is!!
Az eső elállt, a nap újra kisütött. De Glenda felett a felhők megmaradtak, ő úgy érezte, mintha még mindig esne. Csevegtünk, de közben szorongtam. A fiú megjegyzését szinte nem is halottam, csak bólintottam végül. Teljesen elkalandoztam.
Nem várt érzés kúszott be a szívembe. Itt a Négy évszak termében, a legpompásabb tavaszi időben megcsapott a félelem szele. Magam sem tudom mi válthatta ki ezt belőlem. Talán ennek el kellett jönnie. Talán jobb is így, hogy végre egy vagyok a rettegő emberek között, hiszen így talán biztonságban vagyok.
Hirtelen a családom jutott eszembe. Elködösültem, nem fogtam fel, hogy élhettem eddig álomvilágban. Ez valami átok, hogy egyik pillanatról a másikra bepánikolok a semmin? Még azt is e tudom képzelni. Vagy ez normális? Én már nem tudom mi az és mi nem, csak annyit tudtam, hogy rettegek kimenni innen. Rettegek a halálfalóktól. Hiszen éppen egy halálfaló órájáról lógok.
A fiú kérdésére nem feleltem. Csak döbbenten és rémülten néztem magam elé, nem voltam önmagam. Mérges voltam! Nagyon, de közben féltem is. Legszívesebben üvölteni tudtam volna, de csak inkább gondolatban.
De hát ez nem normális! Hogy gondolhatok, hogy viselkedhetek így ÉN? Hiszen én nem csak hogy ellenkező szellemiségű vagyok, de én ebben is nőttem fel, és külső hatások nem értek, hiszen én nem jártam gyerekek közé. Éreztem, hogy elbódul az elmém. Hirtelen mintha elsötétedett volna a lelkem, és csak a halát látná mindenütt. Szinte hallottam a sikolyokat a fülemben. Körbe néztem. Van itt még valaki rajtunk kívül? Ez csak valami bűbáj lehet. Vagy mégsem? Össze voltam zavarodtam. Kétségbeesetten néztem a fiúra, aki most még mosolygott rám, nagy kék szemekkel. Az ilyenek a gyengéim, de most valahogy nem érte el a kívánt hatást.
Ágrecsegést hallottam néhány méterre. A hang felé kaptam a fejem. Egy állat volt csak? Felpattantam, és szó nélkül nagy léptekkel elindultam a hang irányába. A pálcámat előhúztam és csak mentem a fák között. Körülöttem minden olyan szép volt, de én csak azt a valamit vagy valakit üldöztem, aki a hangok alapján előlem menekült. Nem tudtam mi az. Nem láttam, de ágrecsegéseket hallottam, egyre sűrűbben. Mentem előre, sietve, félelem lengett körül, de vonzott a hang. Tudtam, hogy mennem kell, muszáj volt. A gondolataim egyre inkább elbódultak, egyre indulatosabb lettem, és már egyértelmű volt számomra is, hogy nem én vagyok. Mintha részeg lennék, csak szédülés, összevissza beszélés és egyéb nélkül. Aztán hirtelen változott a táj, bár ezt csak akkor vettem észre, amikor ár jócskán bent voltunk az őszben. Futottam, pálcám a kezemben. Hallotta, hogy az avarsustorgás megszűnik és én épp kiléptem egy fa mögül.
És akkor megláttam.


// Elnézést a késedelemért, de érettségizek infóból, és nagyon sokat kell tanulnom..:/

Glenda

   Ha akarja ha nem, feltűnik neki, hogy a lány, arcának minden rezdülését alaposabban átvizsgálja, mintha csak valami nyomot keresne rajta. Valamit, ami megmondaná neki, hogy mit is rejteget a fiú, minek minek minden kínja meglátszódik rajta. Az elgyötörtség, a tanácstalanság, minden, ami csak egy negatív energia maga után vonhat. Néha még az árnyékok is ráerősítenek a nehéz vonásokra, ezzel még meg is öregítve a fiú arcát. CSak a jószerencsének köszönheti azt, hogy a nap pillanatok alatt kisüt, ezzel visszatér a fény a térségbe, ezzel együtt hófehér bőrére is. Kicsi kora óta fehér bőre van, sokan irigylik miatta, viszont ő sokszor irigyli azokat az embereket, kiknek sötétebb, egészségesebb színű bőre van, mivel ha neki is kedvezett volna a szerencse, akkor nem lenne ilyen "gonosz" megjelenése. Jó, persze nem sok gonosz van rajta, csupán annak lehet mondani hideg, kék színű szeme, szőke haja, fehér bőre és fekete, fáradtságot, kimerültséget idéző szem alatti karikái miatt.
   Ám ahogy a lány, úgy ő is figyeli a kis mozzanatokat, hátha kitudja ismerni a kedves idegent. Viszont eleinte a tartózkodáson, megszeppentségen kívül mást nem vél felfedezni. Később viszont eléri őt a lányból áradó félelem szaga, amitől ő maga is ódzkodik. Annyi ember halálát látta már, hogy az talán egy egész hadseregnek elég lenne. A legmegrendítőbb, ami számára felér ezer ember halálával, az anyja búcsúja volt. Illetve nem nevezhető búcsúnak, tekintettel arra, hogy egyik pillanatról a másikra rogyott össze előtte holtan, meggyötörten a földön, ő pedig csak térdelt mellette anélkül, hogy akár csak sírni tudott volna. Soha nem tudta megérteni és talán nem is fogja, hogy mit érzett akkor, ami miatt nem tudott sírva fakadni. Nem ellenkezett az apjával, nem rúgkapált, mikor az elvitte onnan. Csak nézte az anyja hűlő, feledésbe merülő testét, míg az a végtelen égboltot nézte üveges tekintetével.   Talán a harag miatt? Esetleg a bosszúvágy miatt? Fogalma sincs, de annyi bizonyos, hogy ő maga fogja egyszer megölni az apját, ha alkalma lesz rá. Eddig nem volt.
   A feltett kérdésre viszont nem jön válasz. Hosszú percekig csak vár, vár és vár anélkül, hogy a Hugrabugosra nézne. Ám a legközelebbi percben elég odapillantania a lányra, meglátja annak arcára kiülő döbbenetet, haragot.
   Mi a franc?
Teszi fel magának a kérdést, mikor a lány felpattan, és elindul egy teljesen ellenkező irányba. Először csak kiveszi a feje alól mind két kezét, hogy jobban a lány egyre távolodó alakja felé tudjon fordulni. De ahogy megpillantja annak kezében a pálcát, megfagy benne a vér. Talán valaki van itt? Ki lehet itt, mikor nem láttak senkit, aki belépett volna a helyiségbe? Gyors, fürge mozdulatokkal, már-már egy macska ügyességével pattan fel a földről és kapja elő ő is a helyéről a varázspálcáját, minek lazán, de annál határozottabban fogja a markolatát. Szinte futólépésben siet a magas alak Glenda nyomába. Az eső áztatta ruhája teljesen hozzásimul a testéhez, így testének magas alakja, derekának keskeny, de izmos derengését is meglehet figyelni. Haja sötéten meredezik az ég felé, ahogy az imént beletúrt az átnedvesedett tömegbe, hogy az valami "elfogadható" formát mutasson. Lépteit hangos cuppogások kísérik, ahogy a tornacipőjében összegyűlt víz rosszalkodik.
  Amilyen gyorsan eltűnt, olyan gyorsan áll meg a lány, így Raven olyan lendülettel megy neki, hogy kis híján fellöki Glendát, ha nem kapja el annak karját. Értetlenül mered le rá, majd a távolba, miközben felszólítja.
   - Ha módod van rá, legközelebb szólj, mielőtt megállsz! - hangjában odafigyelés, fegyelem és végtelen türelem rejlik, amit még a legfigyelmetlenebb emberek is észrevehetnek.

Glenda

   Az eddigi békés, nyugodt pillanatainak a lány gyors mozdulata vet véget, mire hirtelen nem tud hogy reagálni, épp ezért fordul először csak oda gyanús fintorral az arcán. Ezt követően fordul egész alakkal a távolodó alak felé, majd pattan fel a földről gyorsan, ügyesen és indul el a Hugrabugos hölgyemény nyomába. Arcán értetlen, komor pillantás ül, kék szemeinek pupillája teljesen, egy apró ponttá szűkül, miközben igyekszik felmérni a helyzet súlyosságát, miután megpillantja a másik kezében a pálcáját. Ezt követően nyúl ő is a sajátjáért, majd szorít rá lazán annak markolatára, miközben megállás nélkül követi a lányt.
   Csak akkor érzi meg, hogy valami nincs rendben, mikor belép a fák környezetébe. Mintha ezen az egy ponton olyan nagymennyiségű negatív energiát, fájdalmat és haragot vegyítettek volna össze, amennyit csak tudtak, ezzel felkeltve Raven érdeklődését. Pár pillanatra lelassítja lépteit, hogy levegőért kaphasson. Persze eme kifulladás nem annak a pár méternyi sprintelésnek köszönhető, hanem a végtelen ellenszenves energiának, ami most körülveszi. Igazából annyi vészes külső hatás érzi a fiút, hogy meg se lepődik ezen, de tekintettel arra, hogy az  iskola falai között vannak, kifejezetten furcsállja a most adódó alkalmat. A tanárok miért nem vették eddig észre? Mi volt, ami elzárta mind idáig az érzékeit? Hogy nem vette észre tekintettel arra, hogy alig száz méter választotta el ettől a térségtől? Esetleg az ismeretlen, veszélyes alak zárta el az erejét előle? Vagy csak Raven elől? Nem lehet tudni, bár majd kifog csikarni egy értelmes választ az ismeretlenből.
   Ahogy a lány megáll előtte alig két méterrel, Raven belerohan Glendába tekintettel arra, hogy túl nagy sebességgel halad felé. Pár fegyelmező szóval illeti a lányt, majd  hátrafelé téve pár lépést, lepillant az apró alakra, ki még mindig görcsösen markolja védekező eszközét. Ám a felszólítást követően összeráncolja szemöldökét. Ajkai hajszálnyira elnyílnak egymástól, majd az  imént említett bokrok fölé pillant, hátha meglátja azt a bizonyos valakit. A következő szavakra viszont összerándul a gyomra és legszívesebben meglódulna a tisztás irányába, hogy alaposan elnáspángolja azt az alakot, aki az imént ártani próbált a lánynak.  A zihálására és remegésére csak figyelmesen, együtt érzően a lány szemébe néz, majd a vállára teszi kezét amolyan megnyugtatásképen. Jelen pillanatban nem tud mit tenni, hisz nem kifejezetten a megnyugtatásról híresült el. Viszont mikor Glenda következő szavai arról árulkodnak, hogy merészen ki fog lépni a tisztásra, a fejéhez kap.
   - Ne csinálj semmi hülyeséget! – hangja határozott, de halk, nehogy az a valaki meghallja, bár van egy olyan érzése, hogy tudja, Glenda nincs egyedül. – nem hallod? – kérdezi már dühösebben, mikor a lány széthúzva a faágakat magára hagyja a Griffendélest. – Minden nőnek elment az esze? – pillant az ég felé, mintha attól várna választ, ami persze mint általában, most se jön.
   Közelebb lép a tisztás széléhez, miután a Hugrabugos kilép az erdős részből, hogy szemmel tarthassa azt. Mintha valamiféle hátsó szeme lenne, aki veszély esetén letud csapni anélkül, hogy felfedné magát. Tekintettel arra, hogy Raven már hetedikes lenne, ha nem lett volna ott az a fránya bulás, kifejezetten sok tapasztalattal rendelkezik a párbajok terén. Emellett már az apjával is került összetűzésbe, aminek mindig párbaj lett a vége. Így nem kell félteni őt egy esetleges támadás következtében. Ő igyekezni fog, hogy segítsen a lánynak anélkül, hogy az megsebesülne.
   Komor tekintettel igyekszik a fa mögött ácsorogni úgy, hogy a fa vaskos törzse eltakarja magas alakját. Nincs szükség arra, hogy a lányt valamiféle átok hasba találja a figyelmetlenségnek köszönhetően. Tökéletesen némán olvad bele környezetébe anélkül, hogy bárki észrevehetné. Igyekszik a fa leveleinek rései között kipillantani a tisztáson ácsorgó alakra, kire nem nyílik olyan pontos rálátás, mint amilyen Glendára. Ám mikor megpillantja az alakot, egy pillanatra elgondolkodik.
 Ki az ördög ez?
Csupán ennyi fordul meg a fejében. Első gondolata az volt, hogy egy halálfalóval van dolguk, akkor viszont Glenda nagy veszélyben van, ahogy ő is, hisz a végzetével áll szemben. Azzal az emberrel, aki az apja fajtájának egyike, akik a jóslat szerint maguk mellé fogják állítani őt. Amit persze nem szabad engedni, és nem is fog. Legszívesebben kirohanna a fák mögül,. hogy elrángassa onnan Glendát, de a kíváncsisága most sokkal nagyobb, így mondhatni feláldozza a lányt azért, hogy megtudja, ki az és mit akar. Így komoly arccal kezd el hallgatózni.
   Alig egy másodperc múlva meg is jelenik a pálcája a kezében, mire Raven átnedvesedett ingjének ujja alól kicsúszik a sajátja, miben határozottan belekapaszkodik, de szerencséjére a lány már megtette amit kellett. Egy egyszerű Capitulatussal repül ki a kezéből a pálca. Szinte érzi a férfi elégedettségét, érezte az ördögi mosoly keserűségét és erejét.
   Már éppen mozdulna, hogy kilépjen a fa mögül, mikor a férfi megemlíti őt is, hogy már ideje lenne kimászni a fa mögül, hisz tudja, hogy itt van és fegyvertelen… ami persze egyáltalán nem érdekli a Griffendélest.
   A lánnyal ellentétben ő nem szegez pálcát a másikra, csak lazán tartja maga mellett a karját, nem mutatva semmiféle támadásra emlékeztető mozdulatot. Tudja magáról, hogy rendkívül gyors, ha támadásra lenne szükség, hisz nem mástól örökölte varázslói tudását, mint az apjától, ki halálfaló.
   - Védtelen vagy, de ez minket nem túlzottan érdekel. – jelenti ki határozottan. Természetesen van benne egy kis félsz, hisz a férfi megjelenése semmi jóra nem utal. De igyekszik csak arra összpontosítani, hogy a lányt védeni tudja. A pasas minden mozzanatát alaposan megfigyeli, kék szemei megállás nélkül koslatják az idegent.
   - Mit akarsz ezzel elérni? „Érezd, amit mások éreznek…” Miért bántod? Miért akarsz ártani neki? – teszi fel a kérdést halkan, bár biztos benne, hogy a másik hallja. A kijelentésre viszont akaratlanul is elvigyorodik, ám nem fűz hozzá semmit. Hogy ez az apró lányka veszélyt? Atya ég… Ám a továbbiakban csak felvont szemöldökkel koslatja a másik alakot. A fenyegető külseje csak a halálról árulkodik, utolsó szavai pedig agressziót váltanak ki Ravenből, így feszültsége már-már kézzel tapintható.
   Amint a férfi kimondja a gyakorlás szót, Raven megrohamozza a lépteit, Glenda felé indul majd kinyújtja hosszú karját. Majdnem futtába köp ki egy varázsigét is.
- Stupor! – ezzel a pálca már is működébe lép, a férfi pedig épp, hogy csak kitud térni az átok elől. A sikertelenség egy kicsit felbőszíti a Griffendélest, ám ahelyett, hogy ismét támadna, elkapja Glenda csuklóját, majd észhez térítve azt taszít rajta egyet, hogy induljon meg előtte vissza a terem ajtaja felé. Ám nem jutnak túl sokáig, mikor egy varázslat telibe találja a mellettük lévő fát, mi hangos reccsenéssel törik ketté. Raven egy gyors mozdulattal nagyot lök a lányon, ki nyilván fel is bukik, így a fa elválasztja kettejüket egymástól.
   - Sectumsempra! – morogja,  az átok pedig célba ér. Igaz  nem sikerül végzetes sebet ejteni a férfin, bár nem is erre megy ki a játék, minden esetre a válla és a karja csúnyán megsérül, ezzel egy kis időt nyerve maguknak. Gyorsan visszafordul a lányhoz, mikor is a tekintetük találkozik. Csak remélni tudja, hogy Glenda veszi az adást, és feltűnik neki a fiú félelme, határozottsága, agressziója és a lányért való aggódása.

Glenda


   Álmaiban nem merte volna gondolni, hogy egyszer ilyen körülmények között kell vívnia valakiért. Természetesen nem neki szól a párbaj, de még is részesének érzi magát pusztán azért, amiért itt van. És most irtó hálás a sorsnak, hogy ide jött, mielőtt Glenda találta volna meg hamarabb a szobát. A legfurcsábbnak viszont még mindig azt tartja, hogy tíz perccel ez elöttig nem érezte a sötét alakot még azok ellenére sem, hogy száz méternél több nem választotta el őket egymástól.
   Viszont ahogy az izgalmak egyre inkább beindulni látszanak, úgy kezd el Raven is egyre feszültebb lenni. Akad, hogy egyes porcikái megremegnek, ahogy az idegenre koncentrál és arra, hogy ne vegye elő a lehető legveszélyesebb tudását, egy átkot, amit még az apjának köszönhetően látott, és tud azóta is. Nem szereti használni, bár eddig nem volt sok alkalma hozzá, amit természetesen nem bán.
   Komoly tekintettel lép ki a fa mögül, miközben megzörget egy bokrot. Ez nyilván feltűnik Glendának is, mivel a lány egy pillanatra a fiúra összpontosít, de szerencsére kizökken a gondolatmenetéből és visszafordul a halálfalóhoz, ki még mindig a pálcájához ragaszkodva ácsorog a két fiatal előtt. Raven még nem akar támadni, inkább csak igyekszik kiismerni a másik félt, hogy az mire képes, mit akar itt, de legfőbbképpen Glendától. Zavarja, hogy a férfi számtalan ökörséget hord össze ahhoz, hogy a Hugrabugost összezavarja.
   Amint lép egyet az idegen, ő megragadja Glenda karját, miközben az idevezető ösvény felé lök rajta, hogy visszafelé induljon el, közben ő egy varázslatot küld a halálfaló felé, ki persze egy ügyes mozdulattal tér ki előle. Nem hiányzik sok, hogy elérje őt, de a reflexei jobbnak bizonyulnak, mint amire Raven számított percekkel ezelőtt. A következő átok Glenda pálcájából indul, amit a másik alak ügyesen eltérít minden erőfeszítés nélkül. A lány remek varázslatokat használ ez tény, viszont nincs meg hozzá az akaratereje, hogy a lehető legtöbbet csikarja ki magából. Az iménti átok a két fiatal felé száguld vissza, mi elől a Griffendéles ügyesen tér ki, ám a lányt csak úgy tudja biztonságban tudni, hogy taszít rajta egyet. Így még mielőtt az rendesen kiegyenesedhetne, ismét a földre kerül. Normális esetben ezen Raven nevetne, hisz elég viccesnek mutatkozik két esés egymás után botladozva, de mivel ez nem egy normális eset, így nem tud nevetni. Inkább kétségbeesetten kap a lány után, hogy ismét lábra állíthassa. A tekintetük találkozása arra próbálta sarkallni a lányt, hogy tűnjön el innen, bár Glenda szemeiben ellentmondás csillog leginkább.
   Egy irányított Sectumsempra bizonyul a leghatásosabbnak, ám az is csak egy mélyebb, vérző sebet tud eredményezni, ami miatt a férfi csak még inkább haragra gerjed. Ám Glenda is küld neki valamit, amiről egyikük se tudja eldönteni, hogy mit, tekintettel arra, hogy a nagy zajok közepette aligha lehet egymás szavát hallani. A férfi viszont messzire elrepül, majd egy nagy kövön átbucskázva állapodik meg a földön, hangos ordítás közepette.
   Raven szemei szikrákat szórnak, akár csak a halálfaló pálcája, mikor mérgében átkokat küld a két fiatal felé, kik eleinte lassan, majd egyre gyorsabban indulnak meg a menekülést jelentő ösvényen.
   - Expulso! – kiáltja el magát Raven, miután a lány elindul az adott pont felé. A férfi meghökkenve, kitágult pupillával kapja fel a fejét, mikor a fiú kimondja a szót, ám ezt a meglepettséget leginkább csak akkor lehet látni rajta, mikor elrepül a lökésáramlat hatására.
   - Globus Igneo! – ezzel a varázslattal egy tűzgolyó indul el Raven felől a támadójukhoz, ki épp igyekszik feltornázni magát a földről. Azt már nem tudhatja egyik fiatal sem, hogy célt ért-e a varázslat, mivel mindketten rátévednek az ösvényre, és indulnak el vissza az ajtó felé. Ám félúton Ravent sikerül eltenni láb alól, persze csak képletesen. Egy nagyobb erejű varázslatnak köszönhetően csapódik neki egy fának, majd veszti el pár pillanatra a tudatát.
   Hosszú, véget nem érő sötét alagutakon sétál. Sétál? Rohan. Rohan az életéért, ki akar térni egy sötét szempár elől, melynek tekintete megállás nélkül fürkészi minden mozdulatát. A fekete szempár szemei tompán csillognak, ám nem a fiú állandóan érdeklődő, meglehetősen lelkes csillogása költözött az apja tekintetében, hanem valami baljós, halált idéző fény. Egy fény, amivel nem tud a fiú mit kezdeni. Nem tudja teljesen eltűntetni, hisz olyan erővel áldották meg a tulajdonosát, amivel még ő maga se tud szembe nézni. Inkább választja a menekülést, a gyáva rohanást, ami persze gunyoros mosolyt csal az idősebb férfi arcára…
   És ekkor végre magához tér. Éles szúrást érez a halántékán, majd egy meleg, folydogáló valamihez érinti hosszú fehér ujjait. A halántékán vékony erecskében csordogál a vér, mely közre zárja hófehér arcát, kontrasztot képezve kék szeme és a vér között. Ám ahelyett, hogy azzal próbálna foglalkozni, hogy összeszedje magát, rögtön az ösvény irányába pillant, ahol Glenda fekszik mozdulatlanul. Szinte fáj neki, ahogy a szíve dobban egy nagyot, a sokk hatásának köszönhetően. Rögtön fel is pattan, ám megvonaglik az arca, ahogy rálép jobb lábára, mely rögtön megrogy a ránehezedő súly hatására. Egy nagyobb vérző vágás éktelenkedik a térde hajlatában, amit nyilván egy szilánkos fa okozott. De ki kell bírnia minden kínt, a gyomra remegését és görcsös rángatózását, a feje el-elködösülését, az elfojtott haragját és dühét, lába sajgását azért, hogy megmenthesse a lányt, ki a földön fekszik, felette pedig ott áll az ismeretlen fazon.
   Az agyában a harag lángja kezd el táncolni, ami egyik pillanatról a másikra örvénnyé lobban. Szinte elveszítve tudatát, igazi énjét, szellemként indul el a két alak felé. Szemében minden láng kialszik. Nem lehet semmit kiolvasni belőle, csak a végtelen pusztaságot. Az űrt, a homályt, ami nem akar szűnni. Arca puszta agressziót mutat, majd mikor már csak alig három méterre van a férfitől, ki a lány felett ácsorog, megemeli a pálcáját.
   - Crucio! – talán haragjának köszönheti, hogy az alak rögtön a földre rogy, majd a torkához kapva fulladozni kezd. Ezt követően elviselhetetlen fájdalmaknak köszönhetően kezd el vonaglani, mint akit megállás nélkül rángatnak. – Crucio! – duplázza meg a főbenjáró átkok egyikét, hogy a másik érezze azt a kínt, amit Glenda is. Raven tudja, érzi, hogy ezt nem fogja szárazon megúszni, ha valaki erről tudomást szerez, de jelen pillanatban nem érdekli. És nem, hogy csak nem érdekli, de el se jut elködösült tudatáig.
   - Petrificus totalus! – nyögi végül. Nem akar még egy főbenjárót segítségül hívni, ezzel pedig tudnak egy kis időt nyerni. A férfi rögtön megmerevedik, sötét szemei az ég felé pillantanak. Ravennek rögtön az a pillanat jut eszébe, mikor az anyját látta ugyan ebben a testhelyzetben, csupán annyi különbséggel, hogy a nő többet nem ébredt fel, a halálfaló pedig hamarosan felfog. Mély nyögés tör fel a mellkasából, ahogy a harag kábulatából visszatér a jelenbe és megérzi feje lüktetését, lába sajgását.
   Fájdalmas tekintettel térdel le a lány mellé, majd nyúl annak arcához egy óvatos mosolyt engedve meg magának.
   - Vulnera sanentur. – érinti hozzá a lányhoz a varázspálcáját, mi a varázslat kimondását követően rögtön elkezdi begyógyítva a lány sebeit, melynek vért való spriccelése rögtön eláll.
   - Tergeo… - sóhajtja a következőt, ezzel letisztítva a lány véres ruházatát, bőrét. Óvatos mosoly jelenik meg az arcán, majd az arcához nyúl, mihez hozzáérinti mutató és középső ujját. - feltudsz állni? - teszi fel a kérdést halkan, miközben azzal küzd, hogy ne mutassa ki kínlódását, ami most nem csak a fizikai, hanem a lelki sebeknek is köszönhet. Ő nem akart főbenjárót használni, sőt, semmi félét, de kötelességének érezte, hogy a lányt megvédje. Most pedig az lenne a legjobb, ha eltűnnének innen és szólnának egy tanárnak, hogy ki és miféle személy volt itt.

Glenda


   - Ez jár annak, aki hideg vérrel támad rá a barátaimra! - hangjában gyűlölet, harag és undor cseng, kék szemei vészjóslóan csillognak, már-már gyilkos tekintetet lehet észrevenni finom vonású arcán.
   Életében egyszer használt főbenjáró átkot, azt is csak azért, mert rákényszerítették. Igaz ilyet soha nem mondhat az ember, mivel nem kell hagynia, hogy valaki bármire is kényszerítse. De ő még is megadta magát, és használta a három egyikét, amivel katasztrófák sorozatát indította be. Azóta se beszél azon esetről és nem is fog még akkor se, ha kérdezik. Most még is olyan mértéktelen részvét, sajnálat és együttérzés kavarog benne, hogy szinte levegőt se kap tőlük. Akármilyen aljas, veszélyes és sötét a halálfaló, még se kívánhatja ezt a sorsot neki. Egy Griffendéles nem azért lett az, ami, hogy kedvére kínozzon embereket. Lehet, hogy napokig nem fog tudni tükörbe nézni, de jelen pillanatban erre kell a legkevésbé gondolnia, sokkal inkább arra, hogy Glendát a legjobb tudása szerint ellása.
   Raven mindig is tisztában volt vele, hogy nem lesz orvos, se javasasszony... ömm... javasúr, vagy ki tudja, hogy az erősebbik nem esetében ez hogy mondható, minden esetre soha nem volt jó a gyógyító varázslatok, bájitalok és növények terén. Még is szorult annyi tehetség a Griffendélesbe, hogy a rászorulókat valamilyen szinten eltudja látni azt, ki arra szorul. Így komor tekintettel térdel le a lány mellé, miután sóbálvánnyá változtatta a támadót. Pár pillanatig kutat a fejében, hogy átgondolja, mit érdemes bevetni a lány sérüléseire. Ám nem hezitálva túl sokáig, egy sebforrasztó varázslattal próbálkozik, ami meg is hozza gyümölcsét.
   Glenda vére lassacskán kezd elapadni, majd ami mellé kicsorgott, visszakúszik a testébe, mígnem a sebek teljesen begyógyulnak és eltűnnek. Nyilván fog még érezni utána fáradtságot, fájdalmat, de már lényegesen gyengébbet, mint pár pillanattal ez előtt. A ruhájára, arcára és bőrére száradt vért egy egyszerű tisztító bűbájjal tünteti el, majd míg egyik kezét hagyja a teste mellé hullani, addig jobbjának hosszú, meleg ujjait Glenda arcához érinti. Igyekszik óvatos lenni, hogy ne okozzon fájdalmat, majd mikor az nyitogatni kezdi a szemét, rámosolyog. A kérdésre bizonytalan választ kap, bár ő maga is épp ilyen bizonytalan abban, hogy feltud-e állni a következő percekben.
   - Hát... - húzza el a száját kétségbeesetten, lelkiismeret furdalással, majd tarkójához nyúl és megvakargatja azt. Nem büszke arra, amit tett, de úgy érezte, nincs más lehetősége. Vagy ők halnak meg, vagy a halálfalót hallgattatja el egy időre, aminek viszont ez volt a legegyszerűbb megoldása. Minden másra gyorsan, egyszerű átokkal reagált volna, Ravennek pedig nem lett volna több esélye ellene még akkor se, ha igen jó párbajban. Egy halálfaló még neki is nagy kihívást jelent. Ám nem akar füllenteni, ködösíteni, kerek perec meg kell mondania a lánynak, hogy hányadán is állnak a helyzettel, és abban is biztos, hogy a közeljövőben egy tanárnak is mindent el kell mondania, aminek viszont nagyon, nagyon súlyos következménye lesz még akkor is, ha egy sötétség szülöttén használta az átkot. Nem kétséges, bűnhődni fog.
   - Cruciatus átkot használtam... nem akartam, csak... máshogy nem tudtam véget vetni ennek. Ha tanárért mentem volna, akkor már halott lennél és nyilván én is... nem láttam jobb megoldást, csak így tudtam őt "lefoglalni"... - dünnyögi zaklatottan, összezavarodottan. Tényleg nem akarta használni az átkot, hisz így nem csak ő fog szorulni, hanem a lány is, hisz tényleg nincs mentség arra, ami történt. Nyugodtan elmehettek volna szólni egy tanárnak, bár ezzel a társuk életét tették volna kockára. Ami pedig Ravent illeti. Soha, semmi pénzért nem hagyna magára egy bajtársat, mikor az épp veszélyben van. Talán épp ezért fajult el ennyire ez a dolog. Azért kellett a Cruciatus átokért nyúlnia, hogy védje Glendát. Viszont lazán véget vethetett volna az életének, de ő még is inkább a szenvedést választotta. Nem látta értelmét annak, hogy egyszerűen végezzen a fazonnal, inkább megbüntette.
   - Egy darabig most így marad... egyszerű sóbálvány átok. Megölni nem... nem akartam. - persze, nem akarta. Nem akarta, vagy csak nem tudta. Akarni akarta, megtenni viszont nem tette. Hogy ennek mi az oka? Kérdéses. Talán az imént említett vágy, hogy inkább kínozza, vagy pedig a jóslatának sorai rémlettek fel az elméjében.
   Glenda óvatosan nyúl Raven halántéka felé, ki az óvatos érintést követően összerezzen. Szeme sarkában fekete foltok táncolnak, mintha megvakulni készülne, de tudja, hogy ennek elég csekély a lehetősége egy ilyen világban. Elég aludnia egyet a gyengélkedőn, másnak már rendben lenne. Persze először ki kell innen jutni.
   Raven viszont nem a fizikai felépüléstől, sokkal inkább a mentálistól és lelkitől fél.
Meggyógyíthatná magát. Épp olyan lazán, ahogy azt Glendával is tette percekkel ezelőtt, viszont erre már nincs ereje. Csak ül a földön komor, fájdalmas tekintettel, miközben a lány minden mozdulatát szemmel követi. Mikor rájön arra, hogy tényleg nem tudja a saját sebeit begyógyítani kimerültsége miatt, csak biccent egyet a lány ellentmondást nem tűrő hangfekvésére. Tényleg ez lesz a legjobb megoldás még akkor is, ha kapni fog.
   Hagyja, hogy a lány álljon fel először, ő pedig ehhez hozzá is segíti. Kezével megfogja a karját, hogy biztosítsa neki a stabil talajt, főleg akkor, mikor meginog. Óvatosan felmosolyog a Hugrabugosra, majd igyekezve nem terhelni sérült lábát, ő maga is feláll.
   Igyekszik stabilan, határozottan állni a lábán, miközben a lány belekapaszkodik, bár ez nem megy neki tökéletesen. Többször kap egy stabil dolog után, a lány kérdésére viszont csak vigyorogva lenéz rá.
   - Végül is... egész jól, ahhoz mérten, hogy felnyársalt egy fa. - válaszol a kérdésre, ám a lelki dolgokba már nem akar belemenni, hisz tény, azokkal küzd a leginkább.
   Pár perc múlva elhagyják a termet, mikor is a kastély létező összes diákjával szemben találják magukat. Ez egy pillanatnyi zavartságok kelt Ravenben, ám igyekszik példát venni Glendáról, és nem a néző közönségre fog koncentrálni. Mikor a lelkes sétálgatás közepén Glenda elengedi a karját, megtámasztja magát a fal segítségével. Furcsa, motyogó kérdést tesz fel neki a lány, amit alig ért meg, de végül csak megrázza a fejét. Nem támaszkodik ő senkire, hisz van lába, tud ő járni még akkor is, ha ez nem úgy tűnik.
   Azt követően szinte meg se szólalnak egészen addig, míg a gyengélkedőhöz nem érnek. Akkor viszont kíváncsian pillant a lányra.
   - És most? Bemegyünk vigyorogni, kiállni a vallatás nehézségét, hogy aztán az egész iskolát karantén alá vegyék, hogy senki be ne léphessen? Vagy inkább elfutunk? - próbál egy kis viccet vinni a történetbe.

Glenda


   Glendával ellentétben, Ravennek már több alkalma volt rá, hogy másokkal harcba szálljon, többek között az apjával és annak más-más "haverjával" kik ugyan csak halálfalók. Viszont a mostani az, ami leginkább meghatározó az életében, hisz míg a többit nem, ezt sikerült hatástalanítania, a szomorú csak az, hogy nem akárhogy.
   Miután hosszú percekig csak ücsörgött Glenda mellett, elindultak a gyengélkedő felé, most pedig csak állnak annak ajtaja előtt számtalan kérdést felállítva egymásnak.
   - Nem akartunk persze, de most még is nagy katasztrófák lavináját indítottam be az átokkal. - vakarja meg idegesen a tarkóját. - hogy mit fogok én kapni te jó isten. - teszi hozzá halkan, mintha csak magával beszélgetne. A lány állítását viszont nem tudja megcáfolni. Tényleg el kell látni a sebeit, mielőtt nem csak a lelki és mentális kínokba fáradna bele, hanem a vérveszteségbe is. A következő szavak hallatán viszont kérdő tekintet jelenik meg a fiú arcán. Több megválaszolatlan kérdés rejlik fel pillanatok alatt a fejében, majd a lány felé fordulva, szóra nyitja a száját.
   - És mi van, ha... mi van, ha ez az alak nem is halálfaló volt, csak valami próba tétel? Hisz a tanárok tudják, hogy milyen időket élünk... lehet, hogy arra voltak kíváncsiak, hogy mit tud egy-egy ember, ha élesben menne a dolog. Akkor viszont még nagyobb fenyítésnek leszek kitéve, mivel nem egy halálfalón használtam az átkot, hanem tegyük fel egy tanáron, vagy egy Auróron. - kék szeme idegesen csillan, miközben átgondolja az egész szituációt. Vérében ismét el kezd csörgedezni az agresszió, amit az apjától örökölt. Őt nem játszhatják ki csak így. Észre vette volna, ha valami sántít a történetben.
   - De egy tanár nyilván nem sebezné meg halálosan a diákját, mint az a fazon téged. Szóval lehet, hogy ez a felvetés tényleg nem igaz. De már semmit nem lehet tudni. Az a jómadár úgy is ott marad addig, míg valaki fel nem oldja az átkot, arra pedig, hogy más találja meg, igen csak csekély az esély. Így most gyorsan rendbe hozzuk magunkat, este pedig visszamegyünk és a dolog végére járunk. - szemében tett vágy csillog, térdei remegnek, legszívesebben már most visszafordulna, hogy alaposabban szemügyre vegye a faszi arcát, szemét, pálcáját, hogy találjon valami arra utaló jelet, hogy nem halálfalóval volt dolguk, hanem egy tanárral vagy más emberrel.
   - Hogy mit? Szerinted az nem lesz neki furcsa, hogy te körülbelül fizikailag teljesen egybe vagy? Nem baj, majd elkönyvel téged egy rettenetesen tehetséges lánynak, aki egy nála három évfolyammal több tapasztalattal rendelkező egyedet megsebesített. - mondja gondolkodó tekintettel, miközben megdörgöli állát. - Hát jó, nem bánom. - adja meg magát, majd a lány után megy, ahogy az kinyitja az ajtót. Halkan teszi be az ajtót a félfába, majd körbenéz a gyengélkedőn. Nem sűrűn járt itt az elmúlt években, de most se tűnik túl bizalomgerjesztőnek. 
   Ahogy a javasasszony nem jelenik meg, kezd lemondani róla, így már fordulna meg, hogy visszamenjen a terembe, de ekkor a nő kilép a szobájából, majd megpillantva a két fiatalt, arcára kiül a rémület. Az asszony rögtön egy ágyhoz vezeti a fiút, ki legszívesebben nekiállna tiltakozni, de erre lehetősége sincs, hisz Madam Pomfley kifejezetten határozott asszony. Így csak egy nemtetsző pillantást vált az nővel, ki rögtön elkezd kérdezősködni, majd kitisztítja a sebeit, amit engedelmesen tűr.
   Glenda meséje akaratlanul is mosolyt csal a Griffendéles arcára, ami egy széles vigyorrá formálódik, amit a javasasszony is észre vesz. Talán ennek is tudható be az, hogy nem hisz a lánykának, kiről meg kell hagyni, igen rossz hazudozó. Miután egy kötést tesz a fiú fejére, az kelletlenül elnyúlik az ágyon, majd feje alá teszi egyik, mellkasára pedig a másik kezét. Csak most érzi igazán, hogy milyen végtelenül kimerült. Szemei minden áron le akarnak csukódni, bár még sikerül őket visszatartani. A kérdést pedig amit felé intéznek, nem hagyhatja szó nélkül, így felpúpozva feje alatt a párnát, a másik ágyon pihenő Glenda felé fordul. Eleinte csak rágódik a válaszon, majd egy sóhaj kíséretében válaszol.
   - Egyszer... de akkor nem sikerült vele hatást elérnem, így most igen meglepett az ereje. - rántja meg a vállát. - de többet nem áll szándékomban, most is csak a harag hozta ki belőlem a legrosszabbat. Nem vagyok én ilyen kegyetlen, csak tudod nagyon ragaszkodok azokhoz az emberekhez, akik körülöttem vannak. - tesz pontot a végére, majd leejti a fejét a párnára és a plafont kezdi el vizslatni.
   - Mit éreztél? Mikor az átkod rád szórta?! - kérdez vissza kíváncsian de fáradtan.

Raven

Egyedül maradtunk Ravennel, én pedig feltettem a kérdést, és ő pedig csak mondta és mondta. Tudtam, hogy magyarázkodni akar, én pedig megértem a helyzetét. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mégis milyen háttere volt ennek az egésznek, de tudtam, hogy valószínűleg még nem fogom megtudni.
Közben még a gondolatatim is elkalandoztak, és el kezdtem azon tűnődni, amin néhány perccel ezelőtt Raven filózott. Vajon mégis ki volt a támadónk? Talán vissza kéne megnézni. Áh, de amíg innen szabadulunk, addigra úgyis kiderül. Vagy mégsem? Nagyon gyengének éreztem magam nem tudtam most ezen gondolkodni.
Majd eltűnődtem a fiú kérdésén. Milyen is volt? Már nem is emlékszem… Ja beugrott!
 - Hát… mintha megcsapott volna az áram… vagyis hát tudod az olyan mugli dolog, szóval inkább máshogy mondom. Hát… éreztem, hogy eltalál valami, ami összerándítja az összes izmomat, és hihetetlen fájdalmat éreztem ugyanakkor… - megráztam a fejem, rossz volt visszaemlékezni. Az első alkalom, hogy egy átok eltalált. – Aztán meg csak megszédültem, és hirtelen minden érzékszervem eltompult, és elájultam, és arra ébredtem, hogy éppen gyógyítgatsz. – a végére megeresztettem egy széles mosolyt, majd a plafont kezdtem el bámulni. – Szerintem… lehet, hogy ennek a dolognak nem kellene kitudódnia. – mondtam bizonytalanul.
Azt hiszem korábban talán Raven is ezen agyalt. Vissza kéne menni. Vajon mennyi ideig marad ájultan? Miközben ezen a kis dolgon töprengtem mintha fejbe vágtak volna. Csak annyit hallottam, hogy Raven valamit mondd, de aztán csak tök spontán elnyomott az álom.
Amikor felébredtem láttam, hogy a javasasszony éppen Raven sebeiről veszi le a kötést. Odafordult hozzám, én csak nyugtáztam, hogy jól vagyok, de azért megvizsgált rendesen.
Ami azt illeti, teljesen frissnek és életerősnek éreztem magam. Sőt, jó kedvem is volt. Ekkor újra gondoltam azokat, amik tegnap történtek. Tegnap? Egyáltalán holnap van? Rápillantottam az órára és nyugodtan láttam, hogy hét óra. Tehát még nincs takarodó és csak öt óra telt el az meg nem olyan sok. Végig pörgettem magamban a tegnapi eseményeket, és felmértem a helyzetet. Nem értettem így utólag a támadóm mire célzott azzal, amiket mondott. Még mindig kitartottam az igazam mellett, de komoly kétségeim támadtak az emberünk személyéről. Azt viszont fontos enne kideríteni. Rá néztem Ravenre, mert közölni akartam vele a dolgot. Bár valószínűleg ő nem tartana velem, szerintem ennyi kaland éppen elég volt neki. Én viszont továbbra is fenyegetve éreztem magam. Újra dühöt éreztem, de most nem azt a dühöt, amit a négy évszak termében, hanem kicsivel természetesebbet. Most a támadóm iránt éreztem csillapíthatatlan dühöt. Ez őrültség tudom, de ha nem kockáztatok sokkal nagyobb bajom is lehet, szóval legalább a személyét meg kell tudnom, hogy tisztában legyek vele, kitől kell félnem.
Viszont ekkor a történtek után először eszembe jutottak a szüleim. Odasétáltam a terem egyik végében álló asztalhoz, ahol minden féle volt. Penna, pergamen, cukorka, fájdalomcsillapító itóka, sőt még egy bagoly is, ami most nekem pont kapóra jött. Leültem, és elkezdtem körmölni. Leírtam, mi történt velem tegnap, de azt nem írtam le, mire készülök. Biztos voltam benne, hogy nagyon aggódnak majd, de muszáj tudniuk, úgy éreztem. Megcímeztem, és a baglyot kiröptettem az ablakon.
A lábam már nem fájt, szóval készen voltam elindulni. Azonban ez nem ilyen könnyű. Ezt meg kell tervezni. Na jó, azt majd út közben. Fogtam magam, és Madame Pomfley és valószínűleg Raven figyelmétől kísérve kiléptem az ajtón és elindultam vissza, ahonnan jöttem.


// Bocsi a késedelemért, csak előre hozott érettségi meg ilyesmi... ://

(http://kepfeltoltes.hu/130228/peggy2_www.kepfeltoltes.hu_.png)


Némán bólintok Peggy szavaira, valóban szerencsés a helyzet. Túlragozni viszont nem fogom, egy apró mosollyal jelzem, hogy valóban így van. Hát igen, általában meg sem szólalok, hogyha nem tartom szükségesnek, a semmiről fecsegés, vagy a dolgok megismétlése nem az én asztalom. Közben a hippogriff megsértődhetett, hogy nem rá figyelek, így fejét büszkén megrázva távozott fantáziaképemből. Kár. De talán majd egyszer még visszatér, az ilyet nem lehet erőltetni. Szóval tétován állok, belül vívódva, hogy most akkor mit is kéne tenni. Mellettem Peggy áll, lábamtól jobbra a festődoboz, és most úgy igazán egyikkel sem tudok mit kezdeni. Na nem mintha Peggy ellenszenves lenne, vagy valami – egyszerűen nincs mondanivalóm számára. A csendet végül mégis én töröm meg egy kérdéssel, hogy ne álljak ott kukán, s a lány lelkesen válaszol is. Az óriások lábfej bőre?? Az egy dolog, hogy az óriások érdekesek, de van valami különleges a lábfej bőrükben, hogy könyvet írtak róla? Elég bizarr, hát még az, hogy hugrabugos évfolyamtársam érdeklődési körébe esik. De végül is ízlések és pofonok, eredeti, az biztos. Meglepettségemet szóvá nem teszem, legfeljebb felhúzott szemöldököm árulja el, hogy kissé furcsának – félreértés ne essék: nem negatív értelemben – találom az olvasmányát.
- Nem, nem láttam – válaszolok a lánynak fejemet rázva, bár attól függetlenül még itt lapulhat valahol, nem nagyon néztem körbe messzebb. Praktikus énem azonban rögtön tudja, mit kell tenni, hisz kedvenc varázsigém könnyedén meg fogja oldani a dolgot.
- Viszont így talán könnyebben megtudhatjuk, tényleg itt van-e . – mondom Peggynek, s előveszem a pálcámat.
- Invito Peggy könyvtári könyve! – mondom, és megsuhintom ébenpálcám. A bűbájt gyorsan mondom ki, és az eredmény nem maradhat el, ha Peggy könyve tényleg valahol ebben a teremben veszett el, akkor egy kis idő multán meg kell érkeznie. De ha végül nem jön, az sem jelent semmit – bárhol lehet a Roxfortban máshol – táskából kiesve, tanteremben felejtve – s arra már nem hatna az ige, melyet csak erre a teremre terjesztek ki gondolatban.


//Bocsi, hogy ilyen rövidke lett :S//

Végtelen fehérségbe vegyült szürke gomolyagok teszik valószerűvé a higanyszemek előtt elterülő égboltot.
Felhők. Távoliak, s mégis olybá tetszenek, mintha... kinyújtva meztelen karját felé elérhetné s a magasból aláringatózó, lusta pelyheket érinthetné.
...de nem teszi.
Az időtlenség érzetében fekszik ott, immár meglehet egy fertályórája is tán, élvezve, ahogy a télkönnyek fedetlen bőrére hullnak némán, kedvesen... feloldozón. Legalábbis szeretné ezt hinni néha, néha, amikor kibírhatatlannak tűnik az ébredező nyár. Szeretné azt hinni, hogy még mindig ide tartozik s akkor is ide fog, amikor az a börtöntest leolvad róla, akár egy tetszetős, ám hasztalan máz.
El tudna itt aludni. Csendben. A deres pilláknak alig kellene csak lejjebb rebbenniük, hogy megnyugtató sötétbe vonják a hóban fekvő, törékeny teremtést, ki mintha maga is a télkönnyekből volna gyúrva, oly fakó. Hattyútincsei puhán terülnek szét körülötte, könnyed anyagú, ezüstös ruhája a perzselő forróságnak engedő hódoltságot idézné; szabása lágy esést sejtet, hiszen szenvtelen gyűrődik törékeny testének vonalain.
Ide menekül, mostanában szinte mindennapos vendége e különös helynek. Ide látszólag nem érnek el a világi dolgok, a körülöttük tomboló háborúnak csupán moraja szüremlik át. Itt mindenki szabad, hiszen a természet nyers öröke ritkán vesz el, inkább ad. Talán ezért szereti oly nagyon.
Most is szeretné, ha a delíriumosan nyugodt állapotot nem fodrozná fel az a távoli... hang. Motyogás talán – ahogy figyelmeznek a fülek, hisz valót adó alapja gyönge. Távoli, akár az álomba szüremlő valóság mérgezi meg az időtlenséget.
Lustán rebbennek a pillák, mintha némi bosszúságot söpörnének el a higanytükrök felszínéről, ahogy finom mozdulattal felül. Télkönnyes tincsei hűsen simulnak majd’ csupasz hátára, s ahogy felemelkedik lustán, a ruha vele simul alább.
Nem nehéz rálelnie a „zavargóra”, aki tulajdonképpen nem más... mint egy, a nyári mezőn fel s alá járkáló ifjú. Nem rémlenek a vonásai – s nem is baj talán. Nem háza béli, ennyit bizonyosan tud, a többi... majdhogynem érdemtelen. Puha, mezítelen léptekkel indul neki, s ha a fiú felé tekintene, álmatag emeli baljának mutatóujját fagyott ajkaihoz, hogy csendre intse. Ne higgye, hogy egy világ választja el őket, csak mert a mágia különös rezgései más illúziót teremtettek köréjük...
...egy levegőt szívnak, még ha az ifjúé meleg s a lányé karcos is.
Léptei a két évszakot elválasztó határ előtt állapodnak meg, ködös pillantása lustán rebben a nemrég még levegőben táncoló kis teremtményre.
Mozdulata álmos, miként kezét nyújtja, mintha valóban egy más világ volna ott szemben. A napfény melegen olvad a tejfehér kacsóra, ahogy mind közelebb ér a fehér szirmú virághoz, s a különös mintázatú pillangóhoz, mely szárnyát könnyedén rebbentve libben fel a levegőbe, akár egy bohó  táncos s lejti szédült koreográfiáját a hűs mutatóujj ívére, melyen csillogó halállal enyészett el néhány kósza, gyönge hópehely.
~Velem jössz?~

Nem kísérti meg csodálkozás, ahogy a riadalom észrevehetően magával ragadja az ifjút. Hangtalan lépteinek neszét cinkostársként nyeli el a hó bokáig érő takarója, melybe vékony árkokat vájnak a mezítelen talpak.
Jötte hát hangtalan, akár a lélegzet s csak nyoma árulkodik arról, valóban hús s vér alkotja, ahogyan bárki mást s nem egy eltévedt szellem maga is, ki a kastély falain belül kényszerül bolyongani immár időtlen idők óta.
Többnyire hús és vér...
S mintha a pillangó maga is érezné a hűs leheletét, a bőr márványának rideg kipárolgását, alighogy megpihen a kinyújtott mutatóujj ívén, el is libben, visszatáncol a melegbe, a napsütésbe... a nyár ölébe, ahol a hószín teremtés sosem lelne nyugtot.
Nem fest vonásaira bosszúságot e nyugtázás. Régóta semmi sem, a gondolat mégis... mintha vádlást ébresztene:
~Elijesztetted...~
..akarja mondani, ám csupán higanyos tekintete üzeni, a sápadt ajkak mozdulatlan maradnak, ahogy pillantása lustán felvándorol a rá árnyékot vető ifjú alakjára. Egészen bizonyos, hogy nem ismeri s ha nem jött volna hozzá közelebb, ez a kettejük közötti kapcsolat is épp oly "plátói" maradt volna, mint ennek előtte.
Lassan húzza vissza sápadt kezét a télbe, szinte bizsereg, ahogy az évszak magáévá teszi a pillanatok alatt felhevült bőrt.
Nem mozdul azonban a meghajlásra, ugyanúgy, guggolva figyel s csak hosszú szívdobbanások múlva szólal, mintha azt latolgatná, tegye-e vagy hagyja meg a másikat abban a hitben, hogy valóban nem más, csak egy furcsa jelenés, a mágia egy különös rezgése ezen az elbűvölt helyen.
-   Attól tartok összetéveszt... valamivel, Zach Haggerty – lusta, teátrális mozdulattal int körbe baljával, noha tekintete továbbra is kitartó semmitmondással fürkészi a kék szempárt. Eztán emelkedik csak fel, mozdulataiban egyszerű méltóság kushad, míg ki nem egyenesedik újfent. ~Elvarázsolni?~  
– ...igen, valamivel kellemesebb lehet, mint egy átok – merészen, ám nem hirtelen emelkedik meg a bal szemöldöke, s hogy megjegyzése „komolytalan”, a leheletnyit felfelé ívelő ajkak sarka hirdeti, míg újabb szavai el nem simítják.
-   Ez mind a tél érdeme.
Az otthoné.

Szerencsére nem érzi az erdő izzását, valószínűleg azon nyomban magával ragadná az eszméletlenség. Gyűlöli, minden porcikájával s ha nem volnának megfelelő bűbájok e kibírhatatlan hőség enyhítésére, valószínűleg már nem ezen a földön tapodnának a mezítelen talpak.
Úgy emeli melle elé és simítja meg a nemrég még nap perzselte jobbját, mintha egy régi égés hegét enyhítené az érintéssel. Puhán és óvatosan.
Nem rezzennek meg a deres pillák a heves szavakra, csak a vékony álla emelkedik meg alig láthatóan, leheletnyit, a higany pillantásába költözik egy mesébe illő árny. Volt-nincs.
-   Mintha kissé felhevült volna... Haggerty – nyugtázza egyszerűen. A hangjából érződő érdektelenség szokatlan lehet, üresen peregnek a fagyott ajkak sápadt ívéről. – ...engem is frusztrálna, ha ott kellene állnom a napon.
Illúzió volna a leheletnyi mosoly árnya? Szemfülesnek kell lenni, hogy elcsíphető legyen. Cukkolás, apró parázs a fellobbanó tűzre... érdekes volna tőle. De ki tudja. Oly sok minden változott az elmúlt időben... és a változás őt sem kíméli. Noha... tagadhatatlanul van olyan szegmense, amiről bár nem beszél, valahol mélyen... már-már féltve őriz.
-   A szükség nem több érdeknél, s gyakran alacsonyodik muszájjá. A természet rendje jóval előttünk osztotta el lapjait s ha nem is tetszik ez... az embernek kötelessége elfogadni.
~...még ha olykor nem is tűri~
Nem változtathatja meg, alkalmazkodni kényszerül.
-   ...vagy megtalálni a helyet, amit otthonnak nevezhet - felel s pillant végig az ifjún, mielőtt elfordulna s egy lépéssel beljebb tenyerét az ég felé fordítaná, hogy marka szelíd kelyhe legyen a lustán aláringatózó pelyheknek.

-   Én tudom, hol az otthonom és mindig oda fogok tartozni. _Bármi_ történjék.
Hajthatatlan volna? A lusta, kitartóan ködös higanypillantás és a vonások rezzenéstelensége kétséget kelthet, noha a lustán és halkan ejtett szavak mögött megmásíthatatlan akarat lappang. Akár egy jéghegy. Megolvadni nem fog, noha csákányok százai próbáltak s néhány vájt is benne árkokat.
-   Megelégedtem a lehetőségeimmel – hajt fejet finoman. – Köszönöm, hogy ilyen sokra tartja a lelki üdvömet. Mindazonáltal... sosem kívántam a környezetemtől semmit s ezt viszont is elvárom.
Élni és élni hagyni - csodálatos gondolat. Mégis megragadt az eszmék mezsgyéjén s oly kevesen vannak, akik felkarolják, hogy mindennapjaikba olvasszák.
...de nem az ifjú, aki megválik a lábbelijeitől, hogy ugyanúgy, ahogy a hószín teremés, maga is mezítláb lépjen a tél birodalmának küszöbére.
~Érdekes...~hullámzik a gondolat. E tett ösztönzi figyelmét, magával ragadja, noha a bőr reakciója szinte ordítja: nem ide vágyik a másik. Mily erős lehet az akarat! Újra és újra lenyűgözi...
Oly sok gondolat cikázik benne, de hangot egyiknek sem ad. Csöndesen szemlél, szelíden tartva továbbra is a kelyhet formázó tenyerét és ujjait.
-   Különböző értékrendek és szubjektivitás. Ez volna hát a kulcs, ami különbözővé tesz bennünket? – dönti félre szép fejét finoman.
Hiszen számára semmit sem jelent az, amiért Zach a telet választotta. Felé fordul hát, hogy figyelmével illesse, hisz bárhogy is, az ifjú itt van. A fehér ruháiban hasonlatos itt a törékeny teremtéshez. Mintha maga sem volna más egy eltévelyedett hópehelynél.
Miért vágyik az ember társaságra? Félne tán... a magánytól? Vagy esetleg... önmagától tart? Sosem értette. És valahol mégis mindennél tisztábban érzi, mióta „itt” van.
Mégis... az utolsó mondatok... szinte a lényébe vájnak, büszkeségének távoli falait ostromolják. Ő, Angelle, első ezen a néven az Aureole családban... ő lekényszerül alacsonyodni odáig, hogy álcázzon bármit is?
Lassan engedi le a kezét. Szinte minden rá hullt pelyhet a bőrén érez. Hűsítő, enyhítő testvér-csókjaik.
-   A dolgok kellő ismeretének hiányában előcitált változás lehetőségének erőltetése pedig az érdeklődést ~öli meg~ – vonja fel bal szemöldökét válaszul.
-   Senki kedvéért nem választanám a nyarat... – zárja végül igen rövidre ezt a témát.
Egyetlen esetben vállalná ezt az áldozatot. Dwaynért. Ha az ifjú élete múlna rajta, érte megtenné. De erről nem kell tudnia a másiknak. Neki is... új ízű ez a felismerés. S végtére is, a kedv s a muszáj igen messze járnak egymástól.
-   Nos...? Még mindig otthonosabb itt?
Nem szándéka elriasztani a másikat, ugyanakkor megértést sem vár tőle. Túl mély szavak ezek ahhoz, túl ismeretlenek, hogy megérthessék a másikat. Ha egyáltalán akarják s nem érvényesül végül az ellentétek párharca...  

Miért kellene magyarázatokba bocsátkoznia?
Egyszerre ingerli a késztetés és dorgálja kushadásra az önuralom. Fecsegjen tovább, citálja születésre a puha hótakaróra hulló szavakat, mintha nem volnának mások, mint a nyárban felolvadó egy-egy hópehely? Létezésük nyugtájával, ám megértés nélkül vesznének oda, oldódnak fel az örök változásban.
Sóhaj kél a mellkas mélyéről, terhes és mégis felszabadító.
-   Ezt nagyon jól érzed.
Csodálatos középút, aranyozott szegéllyel... az egyetértés vonalán induló, ám onnan hamar letérő lépések.
Higanytekintete unott, szinte zavarba-ejtő nyugalommal figyeli a fiút, annak mozdulatait, vonásait, hogy végül egy halvány mosoly csalóka árnyával megpihenjenek a tekintet tükrén, utat nyitva előbb elhangzott önszavaihoz. – Az emberek valóban szeretik... a kényelmet. Olyannyira, hogy olykor önmaguknak is hazudnak érte. S mindeközben észre sem veszik azt.
~Mert te vajon mit teszel, amikor valódi gondolataiddal ellentétesen szólsz? Hogy is mondják a varázstalanok, kik egy felsőbb hatalomban hisznek? Bort iszik, vizet prédikál...?~
Különös dallam suttog a hóval fedett részen. Észak csípős szelének szórakozott nevetése, pajkos, bohó tánca.
Olyan könnyedén és puhán lép közelebb, mintha nem is lépne. Egészen közel. Karnyújtásnyira sem. Halk szavai jól érthetőek, indulattól mentesek, tényszerű igazságok. Nem ismeri az egész világot. De amelyik részét igen, arról az ifjúnak fogalma sincsen. _Fel_sem_foghatja_.
-   Olyan erők munkálnak a bizonyos „nem otthonnak” nevezett világodban, amelyek jó részéről fogalmad sincsen, Haggerty. Azt hiszed, az egészet nézed, de ha egyszer észreveszed a különbséget, nem fog többé érdekelni az, mely az embereknek szánt rövid élettől túl sokat követel. Nem elutasítottam a „más” létezését. Sőt. Megismertem azt. Választottam.
~Választani kényszerültem~
-   Honnan veszed hát a bátorságot, a _jogot_, hogy az értelmem szűkösségéről értekezz, mikor nem tudod, ki vagyok és miként látom a... világot?
Nem érheti hát az a vád, hogy ne érdekelné a téma, de ettől még nem múlt el az a büszkeség nélküli érzése, hogy két lépéssel az ifjú előtt jár _élettapasztalatait_ tekintve. De a szemből érkező szavak mintha csak tűzzel próbálnák felperzselni tartását, mely a meggyőződéssel ellentétben, nem egy magára vett köpeny, hanem sajátja. Sokkal inkább, mint a test, melyben "él" és mozog.
Ritka, hogy indulat hálózza be hát ezt a börtönt, mégis egy pillanatra a zsigereiben érzi rándulni. Elengedi az idegen késztetést. Nyomában hűvös széllöket kél a közeli fenyők egyikére, ezüstje nyomban lerázza ágairól a súlyos hóterhet. Az ajkak szélén mégis szomorkás, szinte már gúnyba hajló mosoly játszik. Érzelmek árnyalta, ám csöppet sem hálás látvány a remekbe szabott, fagyott párnákon.
~Népszerű?~
-   Hát lám... te is csak a kényelmes képet látod, Haggerty.
Hangja suttogássá szelídül, álmatag kiejtetté, mintha nem is az ifjúnak, mindinkább önmagának szólna.
De mert az illem neveltetésének alappillérje, némileg „megenyhülten”, szinte már unottan válaszol, egy finom lépéssel tágítva köztük a teret.
-   ...azért, mert nincs más az iskola falai közt, ki ilyen időkben a havas tájban lelné a megnyugvást. S magam sem szívlelem, ha osztoznom kell benne. Nem minden az egyensúly... a tökéletes egész... Mi magunk sosem leszünk azok. Miután „megszülettünk”, tartozunk valahová. S minden döntésünkkel, minden lépésünkkel formáljuk ezt a hovatartozást. Mi sosem leszünk az összhang.  Mi egy-egy szelete lehetünk csak annak. Ahogy a levél is egy levél csupán, mi a fa részét képezi. Vagy egy csepp, ami a tengerbe olvad... vannak határok, amiket nem léphetsz át, amiket sosem fogsz megismerni. Az egyetlen... „tökéletesség”, ha megbékélsz ezzel és elfogadod...
A kulcsszó: alázat.

Érti ő... nagyon is érti, épp csak azt nem, a fiú miért nem őt. Érdekelnie kellene egyáltalán? Pimaszsága már-már arculcsapó, ahogy a füléhez hajol a másik, tűnődését hamarost váltja gyanakvásba, mely oly ritkán kísérti meg – mégis mozdulatlan marad.
Hisz méltóságának rácsait olyan vehemensen feszegetik a fiú tettei és szavai, hogy maga sem érti figyelmen kívül nem hagyásának miértjét. A levegő, melyet beszív hűs, épp, ahogy fehérbársony kézfejének érintése, mi a fiú mellkasára simul – szokatlan hirtelenséggel. Nem kell szólnia, nem nyílik szóra a fagyott ajkak párosa. Szükségtelen. Kimért mozdulata kartávolságot követel egy szívdobbanásnyi szünet múlva. És megkapja. Minden bizonnyal... nem is az erő, a szándék követeli magának.
-   A harag minden, csak nem tiszta és őszinte, Haggerty. A harag fertőző és fekélyt kelt a lélekben... vagy elsöprő, semmit sem tisztelő, akár a nyers és erős természet maga, vihar idején. Nem... – halkul el egy pillanatra, kezét visszahúzva lassan – csöppet sem jó érzés. Fullasztó és... kontrollálhatatlan. Ahogyan a vágy...
Halkul el egészen, higanytekintetére ködfátyolt von gondolatainak hirtelen s oly messzi rugaszkodása. Mintha nem is látná a felszított „őrület” árnyát amott... szemben. Ellentétes oldalain állnak ők a mindenségnek. S épp ezért mégis közelebb tán, mint gondolnák... végletek... nincsenek.
-   Nincs okom letagadni semmit – felel végül egyszerűen és... tisztán. – Mindent, amit tettem és mindent, amit teszek, felvállalok... ne téveszd össze a hallgatás privilégiumát a hazugsággal, amit sokan önmaguk felé vallanak. Az én döntésem, hogy meg kívánok-e osztani veled valamit vagy sem. Hallgatásomnak ezernyi árnyalata lehet...
És egyelőre egyiket sem kívánja az ifjú titán orrára kötögetni. Csinos kis csomót gubbaszthatna ám oda, csak győzné kigobózni a másik.
Áll hát továbbra is, rendületlen törékenységének illúziójával a tél ölén.
Szusszanással egybekötött félfintorra horgad az ajkak széle, hogy egy pillanatig az arc vonásait is belegyűrje.
-   Szeretsz? – ízleli a szót lustán. – Nem gondolod, hogy ha így osztogatod a „szereteted”, egy idő után _középszerűvé_ válik? Nevezzük inkább szimpátiának, amit érzel, hm? Vagy egyetértésnek, esetleg tetszésnek, ami a gondolataimhoz köt. De ne nevezd szeretetnek, vagy szerelemnek, ami csupán egy... fellángolás. Mi elhamvad, nem hagyva mást, csak szunnyadó parazsat, mely a dicső korokról s a feltámadásról álmodik...
Figyeli a gyermeteg ugrándozást, az életet, az energiát. Nem szánakozik, nem örül, nem nyilvánít tetszést, vagy utálatot. Elfogadja, hogy Haggerty ilyen, amíg ő is elfogadja, hogy Angelle... olyan.
Van, aki szereti a csokoládétortát... más rá sem bír nézni. Ilyen ez a világ...