Roxfort RPG

A Roxfort legtöbb csodálatos termével ellentétben a padlás a szó hagyományos értelmében - tényleg csak a padlás.
Azonban egy hatalmas területű helyiségről van szó, hiszen alant húzódik a bűbájos Nagyterem, amelynek látszólag nincs is mennyezete! Persze ne feledjük, hogy csalfa ám a mágia.
A nyeregtetős padlásteret nem tetőablakok világítják be, hanem oldalt futó - leginkább lőréshez hasonlító -, keskeny nyílások. Egy macska feje sem férne át rajtuk, tehát hivatalosan nem nyilvánították veszélyesnek a helyiséget, azonban a gondnoknak fixa ideája, hogy ez tiltott zóna. Mrs Norrist gyakran látni idefent, a ropogós födém dzsungelében egerészni... Egyszersmind kósza diákokra vadászni.

Mikor megkaptam az üzenetet, megint ugyanaz az egy gondolat költözött belém. Mindig ez jár a fejemben, mikor ehhez hasonló üzenetet kapok. Nevezetesen: mi értelme van azt írni, hogy "két óra múlva"? Mi van, ha ez a szemüveges majom már reggel óta próbálja az üzenetet kézbesíteni?
- Mikor kaptad ezt?
- Egy órája... nagyjából.
- És nem akartál volna egy kicsit jobban sietni?
- Éhes voltam...
- Legközelebb, ha valaki veled üzen nekem, akkor kezed-lábad törd, hogy kézbesítsd, világos?
- Hagyjál már lógva...
Vágtam egy meglehetősen ocsmány fintort, és faképnél hagytam.
Egy óra az még elég sok idő, én is mentem hát, hogy bekapjak pár falatot, miközben tekintetem gyakran siklott föl a megbűvölt mennyezetre. A lomhán úszó felhők mögött, vajon mit akar ott Pierce? Éppenséggel tudom, hogy hol van a feljáró, de még egyszer sem akartam felmászni oda azon az állítólag igen hosszú létrán, melynek vége egy falikárpit mögött van egy lépcsősor végében, mely látszólag nem vezet sehová.
Amint végeztem az elég sovány adagommal, sóhajtva elindultam, hogy megjelenjek az Elena által kért randevún.
Nem beszéltünk egymással azóta, hogy elcsattant az a csók, így azt hiszem, megint egy olyan ismerős számonkérő beszélgetésben lesz részem. Jobb az ilyesmin túlesni. Már úgy vagyok vele, hogy minden mindegy.

A lépcsőt nem találom meg egykönnyen, de a falikárpit mögötti létrát már annál inkább. Amint lerántom a leplet, egy újabb nincskedvem-pillantással nézek végig a sokasodó létrafokokon, majd megfogom az elérhető legmagasabb rudat, és mászni kezdek. Közben azon jár az eszem, hogy bizonyára van ide másik út is, mert esküszöm, Elena helyében hülye lettem volna végigkapaszkodni az összes fokon.
Mikor végre felérek, megigazítom a taláromat, az ingujjamat és a hajamat is. Kicsit kifújom magam. Az izmaim zsibonganak egy kicsit, nos, sosem voltam egy alpinista alkat. Csak ezt követően nézek körül idefent.
A padlástér hatalmas, erre panasz nem lehet. Viszont nem tud nem feltűnni az, hogy a keskeny réseken beszűrődő fényben milyen sűrűn csillognak a porszemek. Köhintek egyet. Nem vagyok hozzászokva a bokáig érő koszhoz, se a pókhálókhoz, se a neszező doxifészkekhez vagy a szaladgáló patkányokhoz. Legszívesebben elharsognék egy gigantikus Tergeot, de nem használom a pálcámat olyan alantas dolgokra, mint a takarítás.
Tekintetem körbejárja a teret, és megpillantom Elenát. Ott ücsörög egy... nos, nem tudom, min, de remélem leporolta, mielőtt elhelyezkedett rajta.
- Kevésbé poros helyet nem találtál? - hallatszik hangom, benne a jól ismert gúnnyal. Ideje megalapozni a beszélgetés hangulatát. Kivont pálcával közeledem, talán azért, mert egy kósza pillanatig mégis csak felrémlett bennem, hogy csak egy pici tisztító- vagy portalanító-bűbáj segítene, mielőtt asztmás rohamot kapok és hörögve elterülök a mocskos padlón, de végül nem használok mágiát, a pálca viszont ott maradt.
Mikor karnyújtásnyira érek hozzá, tekintetem végigsiklik rajta. A vonásai, a tartása, a taláron a címer, minden olyan meghitten ismerős. Megint elfog az a különös érzés, mely akkor este is, hogy legszívesebben a karomba zárnám, és már nem csak azért, mert annyira emlékeztet Tyarára.
Ha nem szól, egy hosszú pillanatig csak nézünk egymás szemébe.
- Nos? Remélem, legalább valami fontos mondandód van, Kicsi Lány - szólítom fel arra, hogy beszéljen, és kissé türelmetlen testtartást veszek fel.

Hetykén és gőgösen ül ott, messziről méregetve engem. Éppen olyan, mint mindig. Már szinte tárt karokkal várom a cinizmusát epés megjegyzéseibe csomagolva.
Pár porcica? Úgy viselkedik, mintha neki ez lenne a természetes közege. Lesajnálóan fenn hordott orromról az süt le, hogy mennyire undorodom a környezettől. Én nem vagyok hozzászokva a mocsokhoz. Sose éltem benne.
Az, hogy átvitt értelemben ez mennyire nem igaz, tulajdonképp vicces.
Szemöldököm enyhén megemelkedik. Határozottsága meglep, ahhoz képest, ahogy a múltkor viselkedett. Akkor mintha egyáltalán nem lett volna biztos a dolgában. Mostanra nyilván megváltozott valami.
- Csak nem rájöttél arra, mit akarsz? – kérdezem meg, nem csekély élvezettel a hangomban. Gúnyos élvezettel. Mindig legyezgeti a hiúságomat az, ha ki tudok csikarni valakiből egy vallomást, vagy ilyen, vagy olyan formában. Tulajdonképpen a legutóbbi találkozásunk önmaga is felért egy vallomással a részéről, csak éppen nem volt kristálytiszta. Most vajon mire számíthatok?
Tulajdonképp félhetnék is. Elképzelhető, hogy zsarolni akar, vagy ki akar csikarni belőlem valamit, különben… Különben mindenkinek elmondja a gyenge pontom, pontjaim. Már azokat, melyeket megismert. Ő az egyetlen ember, akivel kapcsolatban úgy érzem, hamar kiismert, és ezt a tudást használni is képes annak érdekében, hogy…
Nos, nem tudom. Nem tudom, mire akarja használni azt, hogy tud velem bánni, nekem mindenesetre kellemes társasággá vált emiatt. Más miatt kerülöm. Azért, mert a végén túl kellemes társaság lesz, az pedig csak felesleges bonyodalmakat szülne.
Miközben ezt eldöntöm magamban, elő is áll a farbával.
- Kettőnkről? Mondd csak, mire alapozod azt, hogy létezik az a fogalom, hogy „kettőnk”? – kérdezek vissza, és elmozdulok a helyemről. Nem akarok túl sok port felkavarni, ezért lassan és kis lépésekben haladva kerülöm meg.
Ugyanaz a mozdulatsor. Ugyanaz, mint aznap éjjel.

Szinte látom rajta, hogy valami nem stimmel. Nem olyan, mint volt, vagy épp - pontosan olyan? Analizálni kezdem, pont úgy, ahogy legutóbb. A mozdulatait. A hangját. A rezdüléseit. Milyen különös, hogy éppen azt nem látom meg, ami a leglényegesebb...
Ahogy közelebb lépek hozzá, érzem a feszültséget. Akkor is feszült volt, amikor nálam járt. Akkor szinte tapintani lehetett, ahogy folyamatosan ellentmondásba kerül önmagával, szinte láttam, ahogy egyfolytában gáncsot vet maga elé. Felhúzza az akadályokat melyeket aztán nem ugrik meg. Igen, ezt csinálta a kicsi Lena legutóbb a szobámban. Most is fél valamitől. Viszont nincs már benne az a kirobbanó kíváncsiság, az a bujkáló öröm, az a végzetes érdeklődés, ami akkor. Most csak... most csak közölni akar valamit, amit nem gondol komolyan még annyira se, hogy magabiztosan mondja ki.
A szavai szinte reszketnek attól, hogy felrajzolódva a levegőbe majd megpöccintem őket, és szilánkokra törnek. Azt hiszem, a szándéka pontosan az ellenkezője volt ennek: azt akarta, én törjek szilánkokra, minden bizonnyal. Most vagy azt játsszuk, hogy ő is el akar taszítani magától engem, mint ahogy én őt - vagy azt, hogy beigazolódott a gyanúm, és ellenem fogja felhasználni mindazt, amit megtudott rólam. Az eltaszítással az a baj, hogy nem tudom, mi lehet az oka rá. Talán az, hogy meghátrál, vagy az, hogy meggyőzte őt valaki arról, hogy nem kellene foglalkoznia velem. Vagy talán ő maga jött rá erre. Csak az a baj, hogy ha így lenne, a szavai őszinték lennének. Az őszinte szót felismerni a csengéséről is, az ízük pedig páratlan, megmelengeti az ember szívét még akkor is, ha valakinek olyan szikkadt szikla is van a szíve helyén, mint nekem. Tehát azt hiszem, nem őszinte velem. A kérdés csak az, ezzel ő vajon tisztában van?
Mérgesen csattan fel, mikor visszakérdezek kettőnkkel kapcsolatban, én pedig hallatok egy halk nevetés-félét. Igen, Elena jól elszórakoztat... Éppen nem néztem rá, mikor ezt kiejtette a száján, mikor visszadobta ezt a vádat a fejemre, pedig ha láttam volna tanácstalanul széttáruló kezeit, talán feltűnt volna. Talán gyanakodni kezdtem volna, vagy éppen hogy megerősödött volna bennem a gyanú arra nézve, hogy Elena nem az igazat mondja.
Mintha valaki más kényszerítené arra, hogy beszéljen most.
Szembe fordul velem, de nem néz a szemembe. Nem. Néz. A szemembe. Elena mindig rám nézett, miközben beszélt, én pedig büntetlenül bámulhattam a gyönyörű, meleg, barna szemeit, míg hallgattam. Most azonban nincsenek szemek, nem néz rám.
Elmondja, hogy nem jelentettem neki semmit. A levegő szinte beszorul a torkomba, belepréselődik a gyomromba. Nem. Nem. Nem néz rám. Nem képes a szemembe mondani.
Mi van, ha így gondolja, csak nincs bátorsága a szemembe mondani?
Állkapcsom megfeszül, ahogy dühömben csikorgatni kezdem a fogam, a kezem pedig ökölbe szorul. Egyébként nem szegezem rá a pálcámat, eddig sem tettem, egyszerűen csak lóg mellettem, karom meghosszabbításaként, mozdulatlanul és némán. Legalábbis eddig így volt: ujjaim most ráfeszülnek, de aztán enged a szorítás. A levegő halkan távozik belőlem. Szemöldököm gyanakodva ráncolom, úgy nézek rá.
Megint közelítek. Egy lépést, meg egy pici felkavarodó por, akár az apró örvények. Tekintetemben talán felbukkan egy árnyalatnyi lesújtottság, igaz, ezt nem látja - nem néz föl. Sok mindent mondanék. Megkérdezném, miért hívott ide, ha csak erről van szó? Ha ennyi az egész, akkor ezt nem kellett volna megbeszélnünk, hiszen nekem sem jelentett semmit. (És hazudnék.) Enyhe csalódottságomat leplezendő, nem kezdem el kérdezgetni, hogy miért (mert tudom, hogy miért). Azt kéri, hagyjam békén, de nekem eszem ágában sincs. Nincs. Hiszen végre valami jó.
Ezt nem fogom az orrára kötni. Nem kell megtudnia, hogy így gondolom. Elég, ha annyit tud, amennyi ahhoz kell, hogy mellettem maradjon. El kell érnem. Az érzés, mely a monológja elején ébredt bennem, visszatér, némi reménykedően fémes utóízzel. És ki is mondom azt az egy szót.
- Hazudsz.
Biztos vagyok benne, hogy így van.
A vád úgy csattan el, mint egy halk, lassú pofon. Kezem az arcára simul, puhán. Ujjaim alatt hamvas, fehér bőr, csókolnivaló orcák. Megsimítom a hüvelykujjammal, mint múltkor, mikor a könnyeket töröltem le. Megpróbálom felemelni a fejét, hogy legalább rám nézzen. Legalább nézzen rám! Nem vagyok hajlandó elhinni, amit mondott, amíg nem mondja a szemembe. Reménykedem? Talán. Kibúvókat keresek? Meglehet. Mentegetem őt. Azt hiszem, nagyon, nagyon akarok valamit, és egyre jobban akarom most, hogy tudom, egyelőre nem kapom meg. Ez nagyon idegesítő. Olyan, mint éhen maradni egy lakomán.

Nem tudhatom, hogy nézek ki kívülről, hogy hogyan is fest az ábrázatom, az arcmimikám, nem látom, hogyan csillog a szemem, ha csillog egyáltalán. Nem hallom a hangom más fülével. Nem tudhatom, hogy az, amit intőnek és vádnak szánok, az vágyakozó könyörgéssé szelídül, nem tudhatom, hogy fenyegetőnek szánt mozdulataim simogatássá torzulnak.
Felnéz rám. Nincs varázslat a szemekben. Miért nincs? Hol vannak a szikrák, hol van a tűz? Csak a szomorúság van itt, és a bizonytalanság. Nem akarom, hogy bizonytalan legyen. Illetve, de, ezt akarom. Ha bizonytalan, könnyebben édesgetem magamhoz, könnyebben csalom csapdába, és kevésbé veszi észre, hogy már régen szorul a hurok. Ám ha bizonytalan, bizonytalan is marad majd. Ha bizonytalan, az azt jelenti, nem érintettem meg elég mélyen.
Rég játszottam már azzal, hogy milyen hatással vagyok az emberekre. Ahogy észre vettem, messziről mindenki utál, sőt megvet engem. Amint azonban közelebbről is megnéznek, elakad a szavuk. Elnémul a rátartiság. Mindenki rájön, hogy szemernyivel sem jobbak nálam. Talán tükör van a homlokomon, nem tudom. Önmaga torz tükörképétől mindenki megriad... nem igaz?
Általában nem nyilvánítom ki a tetszésemet. Szóban szinte soha. Gesztusokkal viszont annál inkább. A szó hazudik, a test soha. Akinek már a mozdulatai is hazudnak, nos, annak megszólalnia sem érdemes. Sokáig ez volt az eszményi állapot, melyet el akartam érni: úgy hazudni, hogy senki se vegye észre... De azóta annyit titkolóztam, hogy torkig lettem ezzel.
Keze a kezemhez ér. Bársonymeleg a jéghideghez. Egy percig sem gondoltam, hogy majd ellöki a kezemet és ezért ez nem is történik meg. A pillanat ívbe hajlik felettünk, glóriát reptet fölénk. Mindaddig tart ez a nyugodt káprázat, míg meg nem szólal.
A hangjában felajánlást hallok, kérést, kérlelést. Reményt és dacot egyszerre. Vajon ezt hogy csinálja? És miért is lep meg ez a kérdés?
Megízlelem a szót. Akarsz? Akarlak. Kellek? Kellesz. Gyanakvás ráncai gyűrődnek két szemöldököm közé. Láthatja, hisz épp egymást nézzük. Szemmel látható a rosszallásom, ám ha nem elég szemfüles, elszalasztotta, ugyanis már el is tűnt onnan.
Közelebb hajolok hozzá. Nem sokkal alacsonyabb nálam, mégis le kell hajolnom. Nem az ajkaimmal közelítek azonban, hanem a szemeimmel, mintha attól, hogy közelebb vannak hozzá, jobban látják majd őt. Ez persze tévedés, de éreznem kell, vonz-e vagy sem. És vonz. Nagyon is. Talán pont azért, mert most más oldalát mutatja. Ez a felkínálkozás azonban, már ha annak vehetem... Különös. Persze lehet, hogy csak túlértékelem. Lehet, csak gúnyolódni akar ezzel a kérdéssel. Honnan is tudhatnám?
Látom rajta, szinte lépésről lépésre nyomon tudom követni, milyen hatása van rá az érintésemnek. Látom, hogy el fog hátrálni, és végül a keze valóban lehull az enyémről. Hátralépne, de nem engedem. A csuklóját elkapva bilincselem őt magamhoz, épp úgy, mint akkor éjjel. Nem engedem többé, hogy kitáncoljon a kezeim közül.
Elmosolyodom. Azt hiszem, tényleg kellemes dolog játszadozni a vacsorával, mielőtt felfalnád.
- Nem - mondom ki a szót egyszerűen és nyomatékosan. Látni akarom, ahogy egy pillanatra megrémül, látni akarom, mit reagál arra, ha visszadobom rá a saját átkait, mégpedig közelről. Egy pár pillanatig kiélvezem a hatást, aztán folytatom a mondanivalómat, kissé megkeményítve a vonásaimat, a hangomat és a szorításomat is.
- Megmondtam neked, hogy nem akarlak megkapni.
Közelebb húzom magamhoz. Lehet, hogy ellenkezik. Semmi sem biztos, csak az, hogy a csuklója a markomban van, a másik kezemben meg a pálcám. Ha kapálózni kezd, hát azt hiszem, elengedem, kivéve, ha érzékelhető lesz, hogy igazából nem akarja, hogy elengedjem. Legutóbb ő játszotta állandóan azt, hogy hol közelebb simult hozzám, hol odébb libbent. Most nem fog táncot lejteni körülöttem. Itt marad, közel marad, és kész. Így akarom.
- Elmondtad már, mit akarsz, de egyáltalán nem voltál meggyőző. Úgyhogy én is megkérdezem újra. Akarsz, Elena? Vagy szólítsalak inkább más néven?

Vajon mit tenne valaki más a helyemben?
Észben tartom a valóságot, könnyeden és lazán, mintha nem lenne más, csak egy aranycikesz: védtelenül, véletlenül remeg-lebeg mellettem. Az igazság már nem érdekel. Már akkor elvesztette a jelentőségét, mikor először csókoltam meg őt. Sőt! Már réges rég, mikor rájöttem, hogy a menyasszonyom és Crasso közt tényleg van valami, nem csak képzelődöm. Elvesztette a hitelét az egész világ akkor, mikor elvesztettem a hitelem én is saját magam előtt. Olyan vagyok, mint a joker a kártyapakliban: az leszek, amit mások kívánnak. Mindenre jó, mégsem ér semmit.
Az, hogy itt vagyok, olyasmire vall, ami nem én vagyok, mégis nagyon is beleillik a képbe. A kulcs az ok. Az ok Elena. Elena a kulcs. Hogy erre mikor jöttem rá? Az első pillanatban, amikor visszafeleselt nekem. Nem igaz, amit mondtam, az, hogy nem akarom megkapni őt. De, akarom őt. Akarom, hogy előttem változzon, hogy előttem váljon dagályból apállyá, szeretetből gyűlöletté, dühből nyugalommá, kétségből bizonyossággá. Rabul ejtett, semmi mással, csak azzal, hogy a szemem láttára alakul, akár a hold, de úgy, hogy a változást nem én irányítom. Én csak előidézem. Olyan, mintha delejes hatással lennék rá, mintha hipnózis alá kerülne minden alkalommal. Ettől kifordul magából, más lesz. Felfedi nyílt sebeit, melyeket más elől takargat. A karjaimba olvad, hozzám simul. Mintha hatalmam lenne felette, isteni érzés. És szeretem, hogy mindig meg tud lepni.
Meglepett ez a mai üzenete is, és ezért jöttem el. Ha egyszer rákapsz az ízére, nincs megállás. Nem hiszem, hogy valaki más valaha képes lenne erre. (Nem tudhatom, hogy jelenleg éppen valaki más váltja ki belőlem ugyanazokat az érzéseket...)
Kezét a mellkasomra helyezi. Ing, pulóver és talár alatt tapint engem. A szívemet. Mindig megtalálják azt az egyetlen pontot a testemen, amely árulkodóbb lehet minden elejtett félszónál, minden elszólásnál vagy villanásnál. Itt sebezhető vagyok. Lélegzem. Dobog a szívem. Az érintése alatt élek. Különös áramlás indul meg. Én őt fogom, ő engem. Kezem lecsusszan a csuklójáról, hogy az ujjaiba kulcsolhassam az enyémeket. Tekintetem nem mozdul a szemeiről. Már nem vizsgáztatom, már régen átment minden tesztemen.
Halkan válaszol, szinte remeg a hangja valami visszafojtott érzelemtől.
- Igazad van - mondom pillanatnyi hallgatást követően. Már rég nem számít az akarata. Az én óhajom számít, de az sem eléggé, hiszen azt kellene akarnom, hogy elfelejtsen, hogy távozzon tőlem, hogy meneküljön, amíg teheti. Ezt kellene, de nem ezt akarom, hanem azt, hogy maradjon mellettem.
Maradj mellettem.
Tulajdonképp ha elég távolról nézzük, mindegyiküknek csakis ezért könyörgök. Ezért az egyért térdre esni is hajlandó lennék, ha megkapnám, de az üzlet soha nem ilyen egyszerű.
Érzem, hogy megfeszül, hogy végighullámzik rajta az ideg, mikor felteszem neki azt a kérdést. (Fogalmam sincs, mennyire rátapintottam a lényegre.) Nem értem a dolgot, hiszen annyira nem szúrtam mélyre, sőt. A találkozó elején elhangzott becenevére utaltam, arra, amelyet az utolsó előtti pillanatban kapott. Azt mondtam neki, bátor, amiért nem menekült fejvesztve. Azért tettem föl neki ezt a kérdést, hogy megtudjam, most vajon el akar-e menekülni. De azt hiszem, felbolygattam valamit. A szemeit nézem, hátha ki tudok olvasni belőlük valamit. Hirtelen harciassá válik az arca, vagy csak én látom így? Mintha a fejét is felvetné, büszkén, vagy bosszúállón, vagy... Nem tudom. Ez gyanakvóvá tesz. Egy újabb arcát ismerem meg, és a felismerés apró jégdarabkákként csusszan a zsigereimbe.
Várok a válasszal, várok, hátha eljutottunk addig a pontig, ahol bármelyik pillanatban elárulhatja magát. Figyelem őt. Olyan közel állunk, hogy érzem a kipiruló arcából áradó hőt. Vagy ez valami más?
- Valamit szeretnél bevallani - jelentem ki. Nem kérdés volt, hanem inkább szuggerálás. Én akarom, hogy elmondja, ezért ő el fogja mondani. De egy tapodtat se mozdulhat előlem. Fogalmam sincs, mi fog most kiderülni, már ha egyáltalán válaszol. Te. Tudni. Akarom. A rögeszméimtől üldözve kezdenek el peregni a gondolataim, egyik a másikat követi. Valamiről tudnom kellene szerinte, amiről nem tudok. Mi van, ha ezért találta ki az egész randevút? Egy pletyka? Egy hír? Hallottam valamit a családjáról mostanában? Vagy akár róla? Nem. A név miatt rémült meg. Egy név, egy név. Más név, más személy. Százfűlé-főzet. De hát hogyan? Lehetetlen. Az utánzás tökéletes. Nem a külső, a belső. De ha nem ez, akkor mi? Mi?
Áruld el a titkodat nekem, Elena.

El akarom foglalni magam. Már megint sok mindenen jár az eszem, és ez teljesen kifáraszt. Nem akarok a nap minden egyes percében az életemről gondolni, a gondjaimról. Mintha attól félnék, hogy el fognak menekülni. Bár csak így lenne… De nem, sajnos nem szöknek el. Itt vannak, a vállaimra nehezednek, és megoldásra várnak.
Elég hülye ötlet, de úgy gondoltam, hogy az alvás majd eltereli a figyelmemet. Őszintén szólva nem azért döntöttem mellette, mert tényleg azt hittem, hogy segíteni fog, hanem azért, mert az utóbbi napokban elég pocsékul érzem magam, és ez meg is látszik rajtam, bármennyire is próbálom eltitkolni. Még enni sem tudok rendesen. Remélem, hogy nem kaptam el valami komolyabb nyavalyát.
A nap elején még csak vacakul voltam, de most már a hideg is ráz. Remek! Nem elég, hogy rosszul alszom és alapból is rémálmok gyötörnek, de most a hőemelkedés is rátesz majd egy lapáttal. Mindegy, majd rendbe jövök. Ahogy mindig. Még így is elég erős vagyok, és rajtam nem fog ki holmi átkozott rémálom. Elég vicces, hogy így gondolom, hisz jól tudom, bármennyire is szeretném a rossz álmok mindig is hatással voltak, vannak és lesznek rám. A viselkedésemre, a hangulatra és mindenre.
Még a klubhelyiségben vagyok, de már arra gondolok, hogy nemsokára a puha párnámat érezhetem a fejem alatt. És a finom takaróm... Mely majd átöleli az egész testemet, azután pedig mély álomba ringat. Az álom, ami remélhetőleg nem változik sötét illúzióvá, pedig pontot tesz és véget vet a mai napnak.
Eszembe jön, hogy be kell vennem az érzékenységemet ápoló orvosságot. A kastély tele van olyan dolgokkal, amiket ki nem állhatok, mert allergiás rohamom lesz tőlük, ha nem vigyázok kellőképpen.
Szokásom szerint nem figyelek a klubhelyiségben ülő diákokra. Miért érdekelnének? Csak megyek és megyek, amíg az egyik hozzám nem szól.
 - Húú, ez elég gyors me… - szakítja félbe a mondatát, majd újból megszólal - akartam mondani volt. Elég gyors volt - röhögi el magát, majd a társaságában lévő kretén is követi a példáját. Határozott lépkedésem lassul, míg teljesen meg nem állok. Nem mozdulok, csupán a fejem. A tekintetem a két, még mindig röhögő idiótára ugrik.
 - Parancsolsz? - kérdezem meg enyhén haragos hangon. Utálom, ha valaki keresztbe tesz a terveimnek, és ezek a gyengeelméjűek pillanatnyilag pont azt csinálják.
 - Nem a nyeregtetős padláson lenne a helyed? - szólal meg a másik. Újból a nevetés tör rájuk. Ez komoly? Ezek viccet csinálnak belőlem? Úgy nézzek ki, mint aki jó kedvében van? Aki szívesen tréfálkozna egy picit?
 - Megkérsz, hogy adjak át egy cetlit Malfoynak, amiben randevúra hívod, és el sem mész? - a kacaj újra kitör. Kikerekedik a szemem. Hogy mit csináltam? Most hallucinálok, vagy ezek tényleg kiröhögnek. Milyen cetliről beszélnek? És ki az a félkegyelmű, aki azt hiszi, hogy én oda felmegyek? Én? Arra a poros helyre? Vicces, de mégsem tudok nevetni.
A két srác az idegeimre megy.  A feszes testtartásom megtörik és a fiúk irányába indulok. Kedves mosolyt varázsolok az arcomra, és könnyű, légies léptekkel közeledek feléjük. Pár centinyire állok attól, aki elsőnek szólt hozzám. A higgadtságom egy pillanat alatt elszáll, az egyik kezemmel a fiú ruhájába kapok a másikkal meg előrántom a pálcámat. A srác nem sokkal magasabb nálam. A nyakához szegezem az eszközt, majd megszólalok.
 - Elolvastad a cetlit, amit tőlem kaptál? - talán túlzásba viszem, de nem érdekel. A szemét, akire a pálcám mutat, viccet csinál belőlem. Egyáltalán nem vagyok jó hangulatomban, és amúgy sem tudom eltűrni, ha valaki rajtam szórakozik. Ezen kívül meg fogalmam sincs, hogy miről beszélnek.
 - Én nem… Csak elejtettem és véletlenül megláttam.
Vajon milyen ostobának néz? Rántok egyet a ruháján, és a nyakához érintem a pálcámat.
 - Hej, Pierce! Ezt talán… Neeem kéne - szólal meg a másik, de a szavai úgy suhannak el a fülem mellett, mint egy téli napon a hűvös szél. Hidegen hagy, amit mond. Olyan, mintha meg sem szólalt volna.
 - És mikor adtad át neki? - vallatom továbbra is a fiút.
 - Majdnem egy órája.
Ellököm magamtól, majd sarkon fordulok. Hallom, hogy suttognak, de most éppen más célom van.
“Gratulálok Pierce! Most megkaphatod az mardekáros agresszor titulust .” Megszólal a belső hangom, de ez sem érdekel. Megérdemelte.
Megfeledkezve a terveimről (és az orvosságról) kilépek a klubhelyiségből és egyenesen a mocskos, poros hely felé indulok. Miközben a folyosókon masírozok azon gondolkozom, hogy vajon mi rosszat tettem, hogy Merlin egyfolytában büntet. Ki az a kedves személy, aki ilyen figyelmetlenül szervez nekem és Draconak randevút? És te jó ég! Nem tehette kevésbé feltűnő módon? Minek jár ide, ha nem használja a varázslatot. Még hogy egy másik mardekárossal üzenget. Hol él ez? Nem tudja, hogy a Roxfortban nincs olyan, hogy titkos üzenet? Attól a pillanattól kezdve, hogy más mocskos kezeibe kerül, szinte lehetetlen, hogy a tartalma titokban maradjon. De hagyjuk, ez nem olyan fontos! Még egy pletyka... Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb? Amúgy is sok van belőlük. Ellenben az, hogy Elena Piercenek adja ki magát… Efelett nem lehet, nem tudok szemet hunyni. Viszont azt, hogy egy tiltott helyen szervezett találták… Hát ez egyszerűen zseniális, legalább is az üzengetéshez képest. De vajon miért szervezne valaki nekem és Draconak randevút egy diákok számára tilos helyen? Fogalmam sincs, de ki kell hogy derítsem.
A padlástérhez érve rögtön megpillantom a  felvezető létrát. Valaki lerántotta a falikárpitot, ami azt jelenti, hogy bárki emberfia már fent van. A létrafokokra pillantok, és azon töprengek, hogy miért pont ezt a helyet választotta az illető. A Roxforton annyi tiltott hely van. Miért pont ezt?
Körbepillantok, majd megragadom az egyik létrafokot. Lassan haladok. Nem szeretnék megzavarni valakit vagy valamit. A létra tetején vagyok, amikor két alakot pillantok meg. Ijedségemben lemászok egy-két létrafokot, majd óvatosan újból megteszem a távot. A helyiségbe pillantok. A por elkezdi csiklandozni az orromat. A francba is! A gyógyszer. Elfelejtettem bevenni.
Tüsszentenem kell, de nem akarok lebukni. Két ujjamat az orromra tapasztom és sikeresen visszatartom a tüsszentést, ám nem tudom, hogy meddig bírom ki. Remélem minél több ideig.
Rögtön felismerem a nekem háttal álló személyt. A tejföl szőke haja és a testtartása megtéveszthetetlen. Minden bizonnyal ez nem más, mint Draco. A lány arcát viszont nem látom. Végre beszélni is kezdenek. Kicsi lány? Mi a franc? Hah… Nem hiszek a fülemnek. Ezek szerint ezt a jelzőt minden nőjére használja. Milyen fantáziadús?
“Pierce, Pierce! Mit hittél?”
Nem igazán tudom. Az nap, azon az estén… Merlinre, de ostoba vagyok! Már megint bedőltem a szép szavaknak. Ez minden! Ha hallgattam volna az eszemre, akkor talán most nem lennék ilyen csalódott. Csalódott? Tényleg így érzek? Vagy talán ez teljesen más? Félelem, ami az a tény ébreszt bennem, hogy megint becsaptak?
Megint a beszélgetésre figyelek. A lány kettőjükről akar beszélni. Hmm… Ez érdekes lesz. Nem értem, hogy miért állok egy létra tetején és Malfoy randevúját követem. Hisz semmi sem történt köztünk. Az csak egy csók volt. Próbálom beetetni magam, de tudom, hogy ez nem így van. Itt nem csak a csókról volt szó, hanem az egész estéről. Mind a kettőnk betekintés nyert. Levehette a másik álarcát. De vajon Draco is ugyan olyan őszinte volt, mint én? Vagy csupán már olyan rég óta játszik, hogy a kisujjából kirázza a megbánt alak szerepét?
Úgy döntök, hogy jobb, ha elmegyek és nem foglalkozom azzal, ami nem hozzám tartozik. Inkább… Nem is tudom. Az alvás már úgy sem menne. Egyben biztos vagyok. Egész végig ezen fogok morfondírozni.
“Késő bánat, Pierce!”
Már lefelé készülök, még a lépcsőfokot is megnézem, mikor Draco elmozdul, én meg akaratlanul is megpillantom a társaságában lévő lány arcát. Egyből felemelem a fejem. Legszívesebben ordítozva kérdezném meg azt, hogy mi a franc van. Ő én vagyok. Az arca, a haja, a testtartása. Mindene olyan, mintha csak én lennék. Húúú, valaki aztán nagyon jó kedvében van! Nem mászok fel a helységbe. Előbb tudnom kell, hogy ki ez. Lehet, hogy úgy néz ki, mint én, de a százfűlé főzet csodákra képes.
Elképedve nézem, amikor meghallom a szavait. Ez már a vicc kategóriában sem tartozik. Most tényleg azt kérte Dracotól, hogy hagyja békén?  Tátott szájjal bámulom tovább a fejleményeket. Megriadok. Megint rám tör a tüsszentés. Lehajolok, és az előbbi trükköt szeretném bevetni, de most nem megy olyan könnyen. A tüsszentés egy fojtott, ép hogy hallható hanggá alakul. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Menjek el, vagy nézzem meg, hátha nem hallották? Az utóbbi mellett döntök és visszamászok a helyemre. Szerencsém van.
Csupán egy szó hagyja el a lány száját. Nem akarom elhinni. Ez a valaki, az én testemben bújva ajánlja fel magát? Milyen undorító, beteg ember tenne ilyet? Dühös vagyok. Idegesít, ahogy Draco hozzáér a lányhoz és fordítva. Minden mozdulat. Olyan ismerős...
A lány elég gondosan játssza Elena szerepét. Talán túlságosan is jól csinálja. Felmerül bennem egy gondolat, de nem akarok azt feltételezni. Nem! Ő képtelen lenne ilyesmire vetemedni. De… Nincs más lehetőség. Ugyan úgy néz ki, mint én, még a magassága is megegyezik. És piszkosul jól ismeri minden mimikámat, mozdulatomat. Az egész… Olyanok, mintha csak én lennék. Mintha oldalról nézném magam. Kizárólag egy valaki jöhet szóba. Az, akivel közös külsőt kaptunk. Az egyetlen ember a világon, akivel egy, megkülönbözhetetlenül hasonló kinézettel rendelkezünk. Kalina.
Egy gombóc fojtogat. Nem akarom elhinni. Inkább azzal próbálom nyugtatni magam, hogy valaki százfűlé főzetet ivott és Elenának adja ki magát. Hiszen hiba volt tőle, hogy ilyen piszkos helyet választott találkahelynek. Sosem jönnék fel ide. Már csak azért sem, mert nem szeretem a tisztátalanságot. Ez a jelző pedig elég gyenge kifejezés erre a helyre. Tudom, érzem, hogy a ösztöneim nem csalnak. Lina úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Ő az egyetlen, aki el tudná játszani engem. Túl jól ismerjük egymást. Ez a két apró hiba pedig… Mindenki hibázhat. Nincs tökéletes tett. De vajon Malfoy is tudja, hogy az előtte lévő lány nem én vagyok? Vagy csupán megismerte az egyik Pierce ikret, és úgy gondoltam, miért ne ismerhetné meg a másikat is? Hisz neki mindig a legjobb kell… De az is lehetséges, hogy minden egyes mozdulatát nekem szánja, csak épp az a baj, hogy Ő nem én vagyok.
Nem tudom, hogy mennyi ideig foglalkoztam a gondolataimmal, de csak akkor nézek megint a párocskára, amikor Draco valamire helyesel. Olyan közel áll hozzá, hogy legszívesebben… Nem is tudom, hogy mit csinálnék. Talán, ha mással látnám nem lennék… Kizárt! De miért pont Lina? És egyáltalán miért ment bele ebben a testvérem? Hallom Draco kijelentését, és nem bírom tovább. Felmászok a padlásra. A lábam alatt felkavaró por felemelkedik, és most már nem tudom visszatartani. Tüsszentek egy halkat. A szemem bekönnyezi., de ahelyett, hogy a kis cseppekről gondoskodnék, egyből elkezdek tapsolni. Lassan csinálom, miközben egy mű mosolyt varázsolok az arcomra. Feléjük közeledek, de ezúttal lassan lépkedek. Nem akarok egyfolytában tüsszögni.
 - Bravo! Bravo! - szólalok meg - Ez csodálatos volt! - a hangomban jól hallható irónia szökik. Ha nem tudnám, hogy a Roxfortban nincs dráma szakkör, és azt is, hogy Draco vagy Lina amúgy sem járnának olyanra, talán meg sem szólalnék. Nem szakítanám őket félbe.
 - Csak nem? A sárvérűek behozták a Roxfortban a dráma kurzust és ti jelentkeztetek rá? Aranyvérű létetekre… Dicséretes! - gúnyolódok. Már abbahagytam a tapsolást, de a hangom ugyan úgy cseng. A tekintetem Draco és Lina között vándorol, hol az egyikre, hol a másikra.
 - Ha már bevallunk egymásnak dolgokat… - Dracora pillantok. Szeretném, ha látná, nem csak hallaná, amit mondok. Ugyan úgy, mint múltkor. - Megbíztam benned, de látom neked nem volt elég, amit mutattam. Ha AZ nem volt kellőképpen meggyőző, akkor nálad hogy  a fészkes fenében kell bizonyítani? - kis szünetet tartok, mert muszáj levegőhöz jutnom. Ha közelebb akarna jönni, felemelem a karom, annak jeliül, hogy nem merje megtenni, majd ismét megszólalok - De még mielőtt válaszolnál… Ne törd magad! Felesleges.  - bánatot szinlelve rázom meg a fejem. Vajon tényleg csak színlelek?
Érzem, ahogy a csalódottság, a düh, a szomorúság és még egy csomó más érzés kavarodik bennem. Úgy érzem magam, mintha valaki tüzet gyújtana a testemben, de a lángjai nem tudnának megmelegíteni. Égek, de mégis fázom. Kirázz a hideg. Ösztönösen átkarolom magam. A bal tenyerem a jobb felsőkaromra, a jobb, pedig a balra csúszik fel, pont a könyököm fölött. Fázom.
A tekintetem Linára szökken. Várom, hogy a szemembe nézzen. Ha nem teszi meg, akkor nekifutok a mondókámnak.
 - Csalódtam benned - fintorodom el, hogy minél jobban kifejezzem az undoromat. - Sosem hittem volna, hogy kihasználod azt, hogy ikrek vagyunk. Ha már egy Merlin háta mögötti helyet választottál… Remélem… - elcsuklik a hangom - remélem anya nem lát. Rohadtul kiábrándulna - a hangnemem a "rohadtul"-t emeli ki. Nem vagyok biztos, abban, amit csinálok. És ha ez nem Lina? Semmi veszíteni valóm. Legfeljebb hülyét csinálok magamból.
Beletúrok a hajamba. Csak azt szeretném, hogy az arcomon egyetlen hajszál se legyen. Mintha attól félnék, hogy nem veszik észre az képemen kirajzolódott érzéseket. - Mellesleg nagyon jól áll a zöld, akár csak nekem - egy műmosolyt villantok. A szavaimnak átvitt értelmük van.  - Meguntad a skarlátvörös-arany összeállítást?
Lehet, hogy mostanában nem igazán mutattam ki Lina iránti szeretetemet, de ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretem. Visszarázódom a monológomba.
 - Ha már itt vagyok - egy tüsszentés zavarja meg a mondókámat. Elegem van az egészből! Előszedem a pálcámat, és egy portalanító bűbájt szórok a helyiségre. Kell, hogy még a por is kínozzon? Nem elég, ami itt folyik? Leeresztem a kezem, pont a testem mellett. - engedjétek meg, hogy megkérdezzem.  Mégis milyen elmebeteg játékot űztök?
Hányinger kerget a szituáció és a hely láttára. Fogalmam sincs, hogy akarom-e egyáltalán tudni a kérdésemre a választ. Egy pillanatra még azon is elkezdek töprengeni, hogy nem lenne-e jobb, ha távoznék. Nem érdekel, hogy mi folyik itt… Hah! Az a baj, hogy másoknak hazudhatok, de magamnak nem. Bármennyire is rosszul vagyok az egésztől, hallani akarok valamilyen magyarázatot. Muszáj megtudnom, hogy mi van köztük, és mióta tart.

A tenyere síkossá válik kezemben, és ha eddig nem lett volna egészen nyilvánvaló, hát most bizonyosságot szerzek arról, hogy valami nincs vele rendben. Olyan vágyakozással néz rám, amit még nem láttam, furcsa, mert tele van bűntudattal. Esküszöm úgy néz, mintha azért könyörögne, hogy öljem meg. (Láttam már ezt a kifejezést arcon, de az koránt sem volt ennyire szép.) Talán tévedek, talán nem is olyan, mint egy nyitott könyv, melyet sorról sorra elolvashatok. Igen, tartogathat meglepetéseket, de amíg tudom őt követni, amíg értem, és a sorok mögé látok, addig rendben van. de most, most hirtelen elhomályosodott a kép. Mintha közelítene felém, nagyon apró mozdulatot tesz, de lehet, hogy csak képzelem, vagy ő képzeli. Ahogy megmarkolja a galléromat, az olyan, mint egy el nem játszott csók utáni pofon, részvétteljes és szomorú. Magához akar húzni vagy el akar taszítani? Fogalmam sincs, de a szavai tetszenek. Nem akar csalódást okozni. Hát ez remek! Akkor ne is okozzon. Talán szavai hallatán csillan valami a szememben, valami, ami azt fejezi ki: igen! Helyes válasz! A belsőmben szétcsordogál valami különös melegség, akár a Lángnyelv Whiskey, de ez nem is tudatosul bennem rögtön, csak az, hogy a szavai rendben vannak. Jól esnek, mint a meleg ital egy hideg estén. Megnyugszom tőlük. A gyanúm persze nem ül el. Az a tervem, hogy miután elterelem a figyelmét, rászórok egy álcamegszüntető bűbájt, elvégre a pálcám még mindig ott lóg a  kezemben, és az imént túl feltűnően utalt valamiféle titokra, melynek nyitját jelenleg nem ismerem.
Elégedetten hajolok le hozzá, hogy megkapja a jutalmát, azonban a tüsszentés megzavar. Mi? Már az előbb is mintha hallottam volna valami hasonló hangot, de akkor azt hittem, hogy csak egy patkány. Most azonban, ahogy megint felpillantok, egy hátborzongatóan ismerős alak jelenik meg. Nos, annak a lánynak a pontos mása, akit épp meg akartam csókolni.
Kezem elengedi Elena (?) kezét, hátrálok egy lépést, mintha csak azt ordították volna oda, hogy "Vigyázz, pestises!", és közben pillanatok alatt helyrekerülnek a kirakós játék darabkái. Az igazi Elena tapsának lomha, bosszantó ritmusa adja az ütemet a következtetésem lépcsőfokain való ugrálásnak. Ujjaim a pálcámra feszülnek hirtelen jött haragomban. Velem senki nem beszélhet ilyen lekezelően, senki sem gúnyolódhat rajtam többé! Főleg nem ő, tőle egyáltalán nem ezt vártam.
Amit tőle vártam, azt attól kaptam meg, aki itt áll közvetlenül előttem, nem pedig attól, aki most színpadiasan bevonult és a képzelete értelmezésében tekintette meg a dialógusunkat. Vajon mennyit hallott? Vajon mondtam olyat, ami miatt szégyenkeznem kellene?
Elena nyilván úgy gondolja, hogy igen, hiszen gúnyos és felháborodott szavait nyomban hozzám intézi. Kinyitom a szám, hogy azonnal feleljek, kicsavarjam, kiforgassam valódi jelentésükből a szavakat és visszavágjak, de nem tudok erre mit mondani, úgyhogy egyszerűen megvetően elfintorodom. A lesajnálásom leginkább az érzelmes monológnak, a vádaknak és a nagyjelenetnek szólnak. Még nem fogtam föl egészen az újonnan kialakult helyzetet. Csak azt tudom, hogy jelenleg egyikükhöz sem akarok túl közel lenni, úgyhogy tovább hátrálok, egészen addig, amíg egy szabályos háromszög három csúcsára nem kerülünk. Én, Elena, és...? Egyáltalán nem érzem magam jól idefent. Elena a por nagy részét eltüntette, de ettől még ez a hely ugyanolyan kísértetjárta és elhagyatott, mint eddig. Tél van, odakint gyorsan sötétedik. Lassan az orrunkig se fogunk látni, de még így is jól látom azt a különös és mély csalódottságot Elena arcán.
Most már, ahogy kettejüket egymás mellé helyezve nézem, egyértelművé válnak apró jelek. A testtartás, a tekintet. Az egyik igazi, a másik hamis. A hamis Elenán azonban többször akad meg a pillantásom, főleg, mivel őt érik a vádak. Különös. Vajon ő váltotta ki belőlem azokat, amiket éreztem az imént, vagy csak az, hogy Elenának hittem őt? Miért nem éreztem különbséget és most már miért érzek? Miért tudom most az eszemmel megkülönböztetni a két dolgot egymástól? Mert most már látom, hogy ketten vannak? Annyira abszurd! Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ők a harmadik ikerpár az évfolyamban, ott van a két indiai, a két francia véla, meg ők... De soha, soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire meg tudok feledkezni erről, hogy bedőljek egy ilyen ósdi trükknek! A fene se gondolta volna, hogy ezek ketten ennyire hasonlítanak! És életemben nem néztem még meg Kalinát. Soha nem érdekelt, egyszer sem.
Vajon hányszor játszották már el ugyanezt?
Képzeletben a pálcám támadólag eddig Kalinán volt, most ha valóban feltartanám, Elenára céloznék vele, de persze ugyanolyan bénán lóg a karomban, mint eddig. Viszont csak most veszem észre azt, hogy Elena fázósan átkarolta magát, és így úgy néz ki, mintha a Nyomorultak egy különösen elesett szereplője volna. A hangja is elcsuklik, megbicsaklik a szitokáradat, és Kalina is rögtön replikázik. Úgy érzem magam, mint aki egy meccset néz, a halott anyától kezdve a házak konfliktusáig minden elhangzik itt.
- Te csak ne csitítgass senkit! - szólalok meg hirtelen, mikor Kalina megszólal. Elenát védem? Lehet. Ösztönös. Nem tudom, melyikük oldalán állok, vagy azt, hogy egyáltalán állok vagy állni akarok-e valahol. - A magyarázat az jöhet, de hagyjuk már a drámát! Még te kérdezed, hogy miféle játékot űzünk? - fordulok hirtelen vissza Elenához, és úgy nézek rá, mint egy halom ecetes uborkára. - Én mit szóljak? - kezdek panaszkodni. Hát igen, számos rossz tulajdonságom egyike az önzőség és az önsajnálatra való kritikusan magas hajlam. - Honnan tudjam, hogy ez nem a kettőtök kis terve volt, hogy valami agyament próba elé állíts?! Egyáltalán hogy kerülsz ide? - zúdítom rá a kérdéseimet és a vádjaimat. Lehet, hogy hülye elképzelésem van ezekről a dolgokról, de jelenleg erről a testvérpárról bármit el tudok képzelni. Egyik sem egy fehérgyapjas bárányka, hogy mit ne mondjak.
És a hamis Elena már megint úgy néz...

Úgy érzem magam, mint Lockhart egyik könyvének kevésbé hősies szereplője. Vagy nem is merész, inkább gyenge. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Itt állok, két emberrel szemben, és a legviccesebb, hogy azt hittem, ismerem őket.. Legalább egy picit. De úgy látszik, már megint tévedtem. Életemben nem sejttettem volna, hogy ennyire nem ismerem a húgomat. Ó, te szent Merlin! És még magamról hittem, hogy kőszívű lettem. De vajon miért csinálta az egészet? Mit akar, illetve akart ezzel elérni?
Igaz, hogy eltüntettem a piszok egy részét, de a padlás most annál piszkosabbnak tűnik, mint amilyen volt. Ami itt történt, vagyis történik… Kár, hogy nincs olyan varázsige, ami az ember bűneit is eltakaríthatná.
Elkezdek beszélni és beszélni és beszélni. Miért fordulok először Dracohoz? Talán mert több idő kell, hogy elhiggyem, Lina tényleg képes volt ilyesmire. Vagy azért, mert úgy véltem, a szőkeség nem fog végighallgatni, ha sokáig húzom az időt? Én pedig azt akartam. Hogy figyeljen. És ismét azt csinálja! Elfintorodik. Ezt nem hiszem el! Milyen nap van ma? Csináljunk hülyét Elena Pierce-ből? Vicces, hogy az élet pont akkor tréfálkozik az emberrel, amikor a legrosszabban érzi magát. Humoros másokon áttaposni, addig, amíg nem kerülnek rád a lábnyomok.
Félre próbálom tenni az egyéb gondokat, és csak arra a helyzetre összpontosítani, amibe belecsöppentem. Nem fogok siránkozni és sajnáltatni sem fogon magam. Itt az ideje, hogy jól felrögzítsem az álarcot. Nem szeretném, nem engedem, hogy lássák, amit érzek. Most kell bevetni Elena rideg énjét.
Kalina megszólal. Még hogy ne keverjem bele anyát? Ez fájt, ugye Kalina? Lehet, hogy tudod mivel lehet engem megbántani, de én is jól ismerlek. Azt akartad, hogy fájjon, Lina? Gratulálok! Büszke lehetsz magadra! Sikerült elérned a céljaidat. De nem hagyom, hogy lásd!
Nem mondok semmit. Felszökken a szemöldököm, a kezem pedig a csípőmre kerül. Vigyorgok, mintha önelégült lennék, amiért beletrafáltam. Sír, de nem fogok meghatódni. A könnyei nincsenek hatással rám. Nem tudok, nem is akarok olyanokkal foglalkozni, akiket nem érdeklek. Lina, talán nem láttad, hogy szenvedek? Vagy azt gondoltad, hogy attól függetlenül, hogy mindent, illetve sok mindenen túlléptem, ezen is egy könnyen fogom túltenni magam. Hogy a saját testvérem árult el?
Sok kérdés kavarog a fejemben, de nem fogom őket feltenni. Inkább csendben maradok. Az mindig is idegesítőbb. Miért is? Azért, mert az ember nem tudja, hogy miről gondol a másik. A következő mondatán viszont muszáj válaszolnom. Elegem volt a némaságból. Viszont Draco megelőz. Tekintetem az arcára téved. Csodálkozva nézem. A hangja és ahogy mondja… Túl fura. Úgy hangzik, mintha engem védene, de ez nehezemre esik elhinni. Attól eltekintve, hogy az előbb Draco megakadályozott, hogy  megszólaljak, egyetlen egy szót sem fogok magamba fojtani.
- Higgadjak le? - kérdezem Linától, miközben egész végig Dracot nézem. Még mindig nem sikerült megérteni a szavait. Inkább csak jobban összezavarodtam tőlük – Teljes mértékben higgadt vagyok. Van okom nyugtalankodni? - a tekintetem most Linára állapodik meg, mintha tőle várnám a válasz, hisz ő próbál engesztelni, de igazából nem érdekel, hogy ki fog felelni, csupán az igazságot akarom tudni.  Lina hozzá is kezd. Kíváncsian várom, tudni akarom, hogy miért mondja, hogy csak ő tehet róla. Egy ilyen dologban az ember sosincs egyedül, mindig legalább ketten vannak. Ám de Draco félbeszakítja. A pillantásom villámgyorsan a szőkeségre veti át magát. Összeszűkült szemmel nézem. Kezeimet ismét a mellkasomnál keresztezem. Talán drámaian nézzek ki? Pedig azt hittem, hogy most nem én vagyok a főszereplő, még a mellékszereplő sem. Csak valaki, egy értéktelen részvevő a színdarabban.
Csak hallgatom és hallgatom. Mozdulatlanul. Nem válaszolok rögtön. Megvárom, amíg befejezi. Egy pillanatra Linára pillantok, majd újból Dracora. Csak most veszem észre a háromszöget, és hogy az egyik pontjába állok. Nem tetszik, nem akarom, hogy így legyen. Fel-alá kezdek járkálni, ezzel megtörve a formát. A jobb kezem mutatóujja az államat érinti meg. A járásom megadja az ujjamnak a ritmust, és az elkezd mozogni az államon. Fel-le, fel-le. Megérinti az állcsontomat , majd a levegőbe száll, majd újra és újra. Nem a válaszon gondolkozom. Inkább a kérdéseken. Vajon képes lennék ilyet tenni? Csak, hogy elérjem, amit akarok. Eddig valahogy eszembe se jutott próbára tenni Dracot. Esetleg túlságosan is megbízom benne? Talán… És lehet, hogy pont itt a hiba?
Próbálom végiggondolni az egészet, minden egyes részletet, de nem tudom. Véletlenül nem hagyok ki valamit? Lehet, hogy észrevétlenül átsiklok egy részleten, és azért nem találok magyarázatot a kérdéseimre. Lehetséges, hogy azt hagyom ki, amiről nem is tudok? Van egyáltalán ilyen? Hisz az, amit láttam… Egyértelmű volt. Bárhogy is legyen, sehogy sem bírom kirakni a puzzle-t. Rendkívül sok homályos kérdés örvénylik a fejemben. Fejtegethetném őket, de nem szeretem pocsékolni az időmet. Valóságos válaszokat akarok. Igazságot.
Nem szabad túl sokat hallgatnom. A csendből általában félreértések születnek. Draco akár azt is feltételezheti, hogy hazugságokon töröm a fejem. Vagy azt is gondolhatja, hogy lebuktatott, és nem tudok mit kitalálni.
 - Agyament… - keserűen felnevetek - Ezek, és az ehhez hasonló tesztek nem az én asztalom. Szerintem unalmasak, és féltékenységre utalnak - válaszolok, de a felelet utolsó részét rögtön meg is bánom. Akár azt is mondhatná, hogy nem csak a próbák bizonyítják a féltékenységet, hanem azt is, hogy itt vagyok is tudni akarom, hogy mi történik. De ez nem így van. Mindössze annyi van, hogy nem szeretem, ha becsapnak. De ki igen? - És ha nem tűnt fel, nem vagyok eszement!
Attól félek, hogy bármit is mondok, Draco tudni fogja, hogy csak a sértettség beszél belőlem. Abbahagyom a fel-alá járkálást, de nem állok vissza a háromszög harmadik csúcsára. A bal kezem egyenesen a testem mellett kerül, a másik kezem tenyere pedig a jobb oldalamnál, nagyjából a lógó kéz könyökének magasságában helyezkedik el, úgy, hogy az ujjai a gerincem felé mutatnak. Pillantásom Draco szemébe fúródik.
 - Kíváncsi vagy, hogy kerültem ide? - gúnyos mosolyom felszínre kerül, de egyből el is tűnik. Mintha azt akarnám megkérdezni tőle, hogy miért? Talán valamit el akar titkolni? Esetleg pár hátsó szándékot? - Ez mind az “óvatosságnak” köszönhető - a tekintetem egy másodpercre Linára ugrik, de rögtön Draco arcára kerül vissza - és annak is, hogy a sors mindig tréfálkozik - még egy fanyar mosolyt erőltetek az arcomra.
 - Nem tudom, te hogy vagy ezzel, Lina, dee… - egy-két lépéssel közeledek felé, viszont még mindig messze állok tőle - nem érdekelne, hogy miről van szó, ha valamelyik idióta háztársad azt kérdezné meg tőled, hogy miért küldtél rajta keresztül egy cetlit valakinek, azzal, hogy találkozni akarsz vele, ha mégsem mész el a randevúra? -  szólalok meg higgadt hangnemen, kérdő pillantásom pedig Lina szemét keresi - Fogalmam sincs, de az egész úgy felizgatta a kíváncsiságomat, hogy utána kellett járnom, főleg, azért, mert nem emlékeztem olyanra, hogy bárkinek is üzenetet küldtem volna. Tudsz erről valamit?
Nyilvánvaló számomra a válasz, de egyszerűen nem bírom, hogy ne tegyem fel a kérdést. Hallani akarom. Az ő szájából. Ahogy kimondja. Újból megszólalok.
 - Nem szeretem, ha koptatják a nevemet, és rájöttem, hogy azt sem, ha valaki el akarja foglalni a helyemet. Mégis miért? Csak azt ne mond, hogy büszke lennél, ha olyanná változnál, mint én. Eddig nem az volt a baj, hogy átalakultam, és nem az vagyok, aki régen voltam?
Ó, igen. Szeretem kínozni az embereket a kérdéseimmel. Valahogy szokásommá vált, hogy mindig az igazságot keresem, és nem veszem figyelembe, hogy nincs minden kérdésre válasz.

Vádra váddal felelni olyan, mint tűzzel tüzet oltani: a végén csak hamud marad, az pedig semmire sem jó, maximum talán arra, hogy a másik szemébe vágd újra és újra. Vajon mi is ezt fogjuk csinálni? Elena és én? Addig ordítozunk majd egymással míg bele nem szakad a torkunk és a szívünk, míg végül nem bírjuk elviselni tovább egymást és akkor tudjuk majd, hogy itt a vége? Pont ugyanúgy fog történni minden, mint Vikivel, és előtte mással? Miért zajlik ez mindig így?
Már megint úgy érzem, tudtam én ezt előre, csak nem figyeltem oda a kis hangra. Már megint úgy érzem, nem az én hibám ez az egész, de akkor mégis miért ismétli magát a történelem? Mert nincs új a nap alatt? Ennyi lenne az egész?
Elhallgattatom a kérdéseket, mert most válaszokat várok. Vádaskodom, de csak azért, mert ez a legjobb védekezés, és ha már amúgy is gyanúba keveredtem, akkor legyen még nagyobb a káosz, mert még mindig jobb, ha a végén senki nem ért semmit, mint ha az marad meg bárkiben is, hogy én vagyok a hibás. Akármiről is legyen szó.
Elena végül is teljesen tökéletes magyarázatot ad minden kérdésemre. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy pont a jó szavakat mondta el ahhoz, hogy elhallgattasson. Érvel az ésszel, érvel ravaszsággal és érvel azzal, hogy valaki más hibázott. Mivel én is általában innen közelítem meg a dolgokat, egy húron pendülünk. Különben is, ha választani kell, hogy az én Elenámnak hiszek, vagy egy griffendéles hasonmásnak, akkor egyáltalán nem nehéz a választás.
Elindulok lassan Lena felé, ezzel távolodni kezdek a hamis testvértől. Ezzel fejezem ki azt, hogy ki mellett állok, hogy kinek hiszek, és hogy kit tekintek mostantól ellenségnek, betolakodónak és hazugnak.
Elena utolsó vádjai nem egészen tudnak felszívódni bennem, nem értem, mire célozhat, de szöget üt a fejemben a dolog. Mert megmagyarázna sok mindent, például azt is, hogy miért hívott Kalina ide engem. Ha olyan akar lenni mint az ikertestvére, nyilván az ő életét akarja élni, bele akar helyezkedni az ő kapcsolataiba, és így jövök a képbe én. Így jön a képbe az, hogy miért nem éreztem jelentős különbséget, sőt, miért éreztem ugyanazt a vonzást.
Eddigre odaérek Elena mellé, már ha nem gyalogol rögvest odébb. Mi mardekárosok nem arról vagyunk híresek, hogy különösebben szeretnénk egymást, vagy hogy buzogna bennünk a csapatszellem. De ha akad egy közös ellenségünk, villámgyorsan igazi csapattá tudunk összeállni. A közös ellenség most nem más, mint Kalina, ami igazából furcsa. Nincs testvérem, de azt hiszem, nem fordulnék vele szembe soha. Nem mintha ismerném a lojalitás fogalmát, de még a saját apámnak se mondom a szemébe, hogy gyűlölöm, főleg mások előtt nem.
Kalina könnyei elapadnak, immáron úgy tűnik, kissé lehiggadva néz velünk szembe, és újra csak azt kéri, amit az imént, hogy hallgassuk meg. Nos, halljuk akkor a magyarázatot, csupa fül vagyok.
Szerintem ahogy a tervet megalkotta, és megtervezte a kivitelezést, az egész nem hangzott ilyen bárgyún és patetikusan, mint ahogy most ez a rövid, dióhéjba préselt összefoglalása a történetnek. Látom, mennyire bánja máris, hogy belevágott ebbe az egészbe - vagy csak azt bánja, hogy lebukott?
Látom, milyen sűrűn pislog a lejáró felé, de az a nagy helyzet, hogy éppen közte és az egérút közt állunk, mintha mi lennénk a karikákat őrző hajtó- és terelősorfal.
Elenának bizonyára van még pár keresetlen szava hozzá. Én kivárom, míg csend lesz. Hatásosabb feltenni egy ilyen kérdést a hirtelen csendben, csendesen, mert úgy nagyobb súlyt akaszt a vádlott lelkére. Én már csak tudom. Anyám mindig ezt a módszert használja, ha bűntudatot akar ébreszteni bennem. Egyedül ő az, akinek ez olykor sikerül.
Sok mindent a fejéhez vághatnék, hogy hogy vette a bátorságot, hogy hogy merészelt hülyére venni, hogy miért vert át, mire volt ez jó és miért hitte, hogy majd megússza... de igazából csak egyvalami izgatja a fantáziámat.
- Meddig mentél volna el?
És tudod, miért nem dühítem fel magam az egészen? Mert vagyok annyira hiú és önhitt, hogy azt higgyem, ennyire vonzó vagyok, és ennyire ki akarta próbálni, milyen lehet a karjaimba bújni, vagy csak az, hogy milyen érzés az, ha egy férfi úgy néz rád, ahogy én nézek Elenára. A nővérére, akire az elhangzottak alapján egyébként is mindenáron hasonlítani akar...
Akihez további kérdéseim vannak, az igazából Elena. Nem baj, ha Kalina elmegy. Furcsa volt ez az egész beszélgetés, de ezen még gondolkodnom kell, most ami fontos az az, ahogy Elena rajtakapott minket, az a fontos, amit ő látott, láthatott. Bármennyire is hízelgő, hogy a nővér és a húg egyaránt belém esett, a nővér most fontosabb.
Azt hiszem, nem fogom megúszni egy-két keresetlen szó nélkül, úgyhogy továbbra sem teszem el a pálcámat, már csak azért sem, mert Elena sem fegyvertelen.
- Mennyit hallottál? - kérdezek először én. Megvárhatnám, hogy nekem támadjon, de jobb, ha én szúrok először. Így nálam az előny.

Sok furcsa és kellemetlen helyzetbe kerültem már, de ilyenben még soha. Még ehhez hasonlóban sem. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik. Talán csak azt szeretném, hogy az egész csak egy rossz álom legyen. De nagyon... El akarom hinni, hogy nemsokára fel fogok ébredni. Tán menekülni óhajtok? Megvan rá a lehetősége, de szerintem mindössze azt szeretném, ha az abszurd gondolatok megszűnnének. A kezembe csípek, de nem történik semmi. Még mindig itt vagyok, a mocskos nyeregtetőn. Tehát bármennyire is kívánom, hogy ez ne a valóság legyen, sajnos rá kell jönnöm, hogy mindez megtörténik.
Azt mondják, hogy ha másban nem is, akkor a saját családodban vagy a legközelebbi rokonaidban megbízhatsz. Hát szerintem Linának tökéletesen sikerült megcáfolni ezt a hitet. Hogy bízhatnék egy olyan emberben, aki tönkre akarja tenni a boldogságomat. Mégis milyen testvér az, aki nem tud örülni, ha valami vagy valaki vidámmá teszi a nővérét? Biztos vagyok benne, hogy Lina nem lenne képes ilyesmire, ha nem lennének nyomós okai. Tudom, legalábbis remélem, hogy tényleg azért tette, mert attól fél, hogy újra csalódni fogok. De nem lett volna könnyebb, ha előbb velem beszél? Úgy, mint Jo. Miért kellett egy egész színjátékot kitalálni? Vagy talán nem is miattam csinálta?
Beugranak a mozdulatai, a viselkedése és a szavai. Amit láttam... Neeem! Ez abszurd! Próbálom elhihetni magammal, hogy csak képzelődöm. Mindössze bebeszélem magamnak. És mi van, ha Draco... Mi van, ha Lina megmozdított valamit benne? Hisz annyira hasonlítunk, hogy talán... Draco sosem jött volna rá, hogy az előtte lévő lány nem én vagyok, ha a sors nem így akarta volna. Minek nevezzem ezt? Szerencsének? Hogy a színjáték részese lehetek? Vagy inkább kegyetlenség? Hisz, amiről nem tudok, az nem fáj. Persze biztos feltűnt volna, hogy valami megváltozott, de ha nem jöttem volna ide, akkor biztos azt hinném, hogy valaki szórakozott és még véletlenül sem gondolnék arra, hogy Lina volt az az ember, aki annak érdekében tett, hogy eltávolítson Dracotól. Azt viszont nem tagadom, hogy később nehezebb lett volna bebizonyítani, hogy a személy, aki itt járt, nem én voltam. Merlinnek bizony vicces játékai vannak. Először hozzám küldi Dracot, pont amikor a fiúk hálójába járok, és miután sikerül egymásról levenni az álarcokat és közelebb kerülni a másik igazi énjéhez, úgy dönt, hogy ennyi elég is volt... Nincs jobb dolga, mint az ilyesmikkel babrálni? Vagy csupán nem tudja, hogy mit akar? Még hogy az emberek döntésképtelenek...

Nem tudom hogy örüljek, vagy inkább bánkódjak, hogy mindez most történt, míg az elején. Mennyivel rosszabb lenne, ha ezt akkor látom meg, amikor... Inkább bele se merek gondolni. Azt viszont nem mondom, hogy most nem fáj. De mi bánt jobban? A tény, hogy Lina képes volt erre, a gondolat, hogy talán nem közömbös Draco számára, vagy valami más?
Szerintem pillanatnyilag én vagyok a fölösleges, hisz itt én vagyok az egyetlen, aki meghívás nélkül érkezett. Talán jobb, ha elmegyek, és nem kavarom össze jobban a dolgokat. Lehet, hogy utána még rosszabb lenne. De képtelen vagyok erre. Ez a legalkalmasabb momentum, hogy megtudjam az igazat. Mind a kettőjük itt van. Én meg váratlanul érkeztem. Nem tudják, illetve nem hiszem, hogy volt idejük kitervelni valami hazugságot. Természetesen, van rá esély, hogy tudták, egyszer úgy is lebuknak, így előre kigondoltak egy sztorit.
De tényleg olyan kegyetlenek, hogy ezt műveljék velem? Vagy én vagyok a hibás, hogy aznap este beléptem a fiúk hálójában és így közéjük kerültem. De akkor minek volt az egész színdarab? És a csók? Elég volt! Túl sok a kérdés és elég kevés a válasz. Hiába teszem fel magamnak a kérdéseket, úgysem tudnék rájuk válaszolni. Viszont képtelen vagyok megszólalni, pedig nem kevés mondanivalóm van. Nem szállt el a bátorságom, csak jobban érdekelnek a kérdéseim és az igazság.

Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, mikor indult el felém Draco. Nem mozdulok, csupán beletúrok a hajamba, mindössze azért, hogy ne álljak úgy, mint egy szobor. Összeszűkült szemmel nézem a szőkeséget, ugyanis nem értem, hogy miért lépked felém. Miért közeledik? Szorosan megmarkolom a pálcámat. Sosem tudhatom, hogy mi következik. Jobb, ha felkészülök. Mellém áll, de vajon csak fizikailag? Közel van hozzám, mégis úgy érzem, mintha mérföldeknyire lenne tőlem.
A figyelmem megint Lina szökkent. Bevallja. Ő tervelte ki. Minden egyes szava... Olyan, mintha a szívemre taposna, ugrálna. Kicsi darabokra zúzná.. A saját testvérem, az aki még az életemnél is jobban szeretek. A tudat, hogy van mindig is boldogsággal töltött el, bármennyire is titkoltam. De elárult... És most? Még most sem tudom gyűlölni. Dühös vagyok. Csalódott. Ennyi. Semmi utálat, még a leghalványabb jeleit sem érzem. Kinyitom a szám, nagy levegőt veszek, hogy legyen erőm kimondani mindazt, amihez készülök. Ordítani szeretnék, meg akarom bántani, azt szeretném, hogy fájjon neki, ugyanúgy, mint nekem. De egy árva szó vagy hang sem jut ki a torkomon. Ehelyett a bal karomat vízszintesen, szorosan a hasam mellett helyezem el, a jobb könyökömet pedig rátámasztom. A jobb kezem tenyere ökölbe szorul, enyhén lehajtom a fejem, és az ökölbe szorult kézzel támasztom meg, úgy, hogy az ujjak a szám elé kerülnek.
 - Hmm... - szólalok meg, mintha minden világos lenne, mintha megérteném, hogy mire volt jó mindez. Csupán ennyit bírok kinyögni. A kezem hideg, az ajkaim pedig forróak. Több ezer hideg hullám járja át a testemet, újra. Vicces, hogy megint áldozattá váltam. Mintha valami zsákmány lennék, amit le kéne vadászni.
Draco kérdésére ismét felpillantok, de a kéztartásom marad. Erre a válaszra én is kíváncsi vagyok. Vajon elment volna a végletekig? Képes lett volna befejezni, amit elkezdett? Őszintén szólva nem csodálkoznék. Lehet, hogy különbözünk, de azért vannak közös vonásaink. Az egyik ilyen például, hogy nem adjuk fel egykönnyen.
Még egy kérdés Dracotól, de most hozzám szól. Teljesen felé fordulok. Meglendítem a pálcámat, ezzel módosítva a kezeim tartásán, de nem azért, mert meg akarom átkozni, csupán gesztikulálok.
 - Mennyit is?  - az államhoz érintem az éger pálca hegyét – Eleget, talán túl sokat – válaszolok nyugodt hangon. Igazából nem is Draco kérdésére reagálok, hanem a történtekre. Az egész jelenetre, minden szóra, mozdulatra.
Ha Lina elmegy, akkor nem fogom visszatartani. Most túl mérges vagyok, hogy beszélni tudjak vele, megbántani pedig nem akarom, bármennyire is fáj, amit tett. Viszont van egy kérdés, ami azóta nem hagy nyugodni, mióta Lina bevallotta a tervét, de csak akkor teszem fel, ha ő elmegy. Lehet, hogy a válasz megalázó lenne számára, azonban, ha az ellenkezője történne, akkor könnyebben viselném el a szégyent, ha ő nincs köztünk.

Na, hát tökéletesen vége a színdarabnak, a díva levonul a színpadról, a kellékei pedig, vagyis Elena és én, itt maradnak.
Kalina nemcsak hogy elintéz egy undok válasszal, még el is gyalogol közöttünk. Jó már, hogy fel nem lök! Eddig azt hiszem volt némi hmm... reményem, talán, arra, hogy nem csupán egy jól begyakorolt színdarabot láttam Kalinától, hanem mutatott nekem valamit magából, amit még ő sem ismert talán. Nem lehet, hogy ennyire naiv voltam! Nem lehet, hogy nem igazi szavakkal el tudott csábítani, hogy hazugsággal hitette el velem, hogy ő Elena. Ez elég bosszantó, de én sem vagyok csalhatatlan, ami azt illeti. Igaz, kezd már elegem lenni a negatív tapasztalatokból, de még mindig ezerszer szívesebben foglalkozom ezzel, mint...
Nos, mindegy.
Elena válaszol a kérdésemre, de a Pierce-lányokból mintha mostanra kifogyott vona a spiritusz. Ő is csak egy félmondatot vet ide. Szóval Kalina pimaszsága eléggé feldühít, ahogy elsétál, mintha még neki állna feljebb, Elena meg joggal van ugyan felháborodva, de zavar, hogy egy szót sem szól, csak hümmög, nagyon baljóslatú. Fel is fortyanok, amint Kalina kihúzza a lábát, igaz, már csak Elenán tudom levezetni a feszültséget.
- Szóval eleget! És eszedbe se jutott közbelépni? Élvezted a látványt? Szent Merlin, ti mindketten ilyen betegek vagytok?
Talán igazságtalan vagyok, és kicsinyes, meg olyan, mint egy hisztis gyerek, de nem érdekel. Nagyon zavar, hogy Elena nem akar megszólalni, hogy olyan, mint aki mindjárt összeesik, hogy szinte látom, hogy remeg, és én azt hiszem, hogy a dühtől, de nem mond semmit. Legalább üvöltsön velem, vagy mondjon valamit, mondja el, hogy a húga vagy a nővére vagy nem tudom kije mekkora egy szuka, hogy már ezerszer csinált ilyet, mondja el, hogy utálja őt, vagy azt, hogy nagyon szereti és hogy most mekkorát csalódott... csak könyörgöm mondjon VALAMIT!
Kalina már nincs itt. Elment. Már a por is leülepedett a lába nyomán. Igazából mi is mehetnénk, mert ez a hely visszataszító, és már a torkomat kaparja a kosz, de valamiért még mind a ketten itt vagyunk.
Mondani akarok neki valamit, de egyelőre nem teljesen tiszta előttem, hogy mit.

Egy rejtélyes válasz megadása után, Lina kivonul, és ahogy megígértem magamnak, meg sem próbálom megállítani. Csupán nézem, ahogy elhalad, vagy inkább elszalad, köztem és Draco között. Véget ér a színdarab. Ilyenkor ovációk következnek, de itt más a helyzet. Talán ez nem a színjáték befejező része, hisz két szereplő még a színpadon van. Most már csak ketten vagyunk a padláson. Csak én és Draco. Nem szólalok meg. Várok. Nem én fogom megtörni a csendet. Megtehetném, de nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Nem bánom a szavaimat. Miért tenném? Rajtakaptam őket. Mindössze tudni akartam, hogy mi folyik itt. Talán más nem cselekedne, nem mondaná ilyesmiket, ha ilyen helyzetbe kerülne? Nem érzem magam hibásnak. Engem is becsaptak, de én vagyok az, aki lerántotta a leplet. Nem én dőltem be egy hasonmásnak.
Draco végre megszólal. Fel van háborodva? Még hogy ő? Nem fogom hallgatni, ahogy a martírt játssza, ugyanis nem csak neki hazudtak. Egyben viszont igaza van. Tényleg beteg vagyok, mert ha akarom, ha nem a hidegrázás tanúsítja.
 - Vicces, hogy ezt kérdezed! Mégis minek nevezed azt, hogy feljöttem ide? És azt, hogy nem hagytalak őt megcsókolni? Pedig milyen kéjes lett volna a dolog, nem?  
Nem ordítok, még fel sem emelem a hangom. A hangnemem sem éles, mi több! Egészen nyugodt. Talán egy kis gúny rejtőzik benne, de csupán ennyi. Nem áll szándékomban üvöltözni vele. De hagyni sem hagyom, hogy rám taposson. Elég volt már. Nem vagyok lábtörlő.
 - Ha már az élvezetnél tartunk… Megmozdított valamit benned? Élvezted a közelségét? - teszem fel a kérdést, ami egy ideje nem hagyta békén a lelkemet. - Valld be! Megkívántad.
Nem tagadhatja le. Láttam, hogy közeledett felé. Ahogy hozzányúlt, és ahogy megérintette. Biztos vagyok benne, hogy nem csak azért viselkedett úgy, mert azt hitte, hogy én vagyok.
Újra elcsendesedem. Várom a válaszokat, a vádakat és a panaszait. Úgy látszik, hogy ez a színdarab nem is egy színből áll. Azzal, hogy Lina magunkra hagyott, újabb fejezet vette kezdetét. Most viszont csak két szereplő van. Lássuk, hogy mi sül ki ebből.

Itt állunk egymás mellett, mégis egymással szemben. Azért jöttem mellé, hogy tudassam vele, mellette állok, hiszek neki. Most azonban mégis egymás ellen fordultunk, komolyan, igazán olyanok vagyunk, mint két kígyó. Nem hazudtoljuk meg magunkat, cseppet sem, igazi mardekáros jellem, ez az!
És én is támadással kezdek, támadok újra és újra, mert félek, mi lesz, ha... Ha? Ha mi történik? Ha rájön az igazságra? Arra, amit én sem értek?
Egyáltalán miről is van szó itt?
- Ó, értem, tehát megvártad a legdrámaibb időpontot az antrédra! Nagyon trükkös, mondhatom. És miért is nem hagytad? - vezetem vissza a kérdést. Tulajdonképp tényleg! Miért is nem hagyta?
Lehet, hogy ő nem kiabál, én viszont hamar el tudom veszíteni a türelmem, ha a másik fél ilyen nyugodt. Mindenki ezzel kerget az őrületbe. Igazából nem kéne felhúznom magam nekem se. Bele kéne süppednem az okklumencia áldásos védelmébe, mert a gleccser, ami olyankor betölti az elmémet, az érzelmeket is lehűti. Meg kéne próbálnom, de nem hagy nekem időt rá.
Olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket én is feltettem magamnak az imént és nem kaptam rá korrekt válaszokat. Pontosabban igen, de Elenának nem fognak tetszeni.
Nem tudom, miért nem mondom azt, hogy nem, nem és nem. Azt kellene mondanom, hogy nem.
- Igen. Igen, így van. Élveztem. Hasonlít rád. Nagyon is.
Miért pimaszkodom vele? Miért éreztetem vele, hogy nem számít? Hogy nem számít nekem? Pedig kizárólag azért vagyok itt, mert azt hittem, ő hívott. Még abban sem vagyok biztos, hogy akkor idejöttem volna, ha Pansy vagy Viki ír nekem. Akkor mégis miért szemétkedem vele és vágom a fejéhez azt, ami nem is igaz?
Talán ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. Talán tudni akarom, tényleg, igazán számít-e neki.
Nem nyugszom, amíg teljesen meg nem kínzom ezt a lányt kívül-belül? Csakugyan nem...
- Na és? - vágom oda még a kérdést, és eljátszom, hogy még én vagyok megsértődve.

Van ennek értelme? Ha már itt vagyunk, miért nem beszéljük meg a dolgokat? Miért kell szócsatáznunk? Nem mondom, hogy nem élvezem, ugyan már. Talán Draco az egyetlen, aki tudja, mit kell válaszolni ilyenkor, hogy kihozzon a sordomból. De elég türelmes ember vagyok. Sok mindent el tudok viselni. Valahogy megtanultam irányítani az indulataimat. Ugyanolyan lobbanékony vagyok, de már nem dühödöm fel egyből. Megtanultam, hogy sokkal élvezetesebb nyugodtnak maradni, hisz sokan, úgy mint Draco, nem igazán szeretik, ha az “ellenfél” kiegyensúlyozott marad, míg ők elveszítik a türelmüket. Imádom, amikor valaki kiakad, csak mert nem ordítozok vele. Ha valaki ezt hallaná, semmi kétség nélkül azt hinné, hogy bolond, aki ilyenekért rajong, de biztos vagyok, hogy csak addig feltételezné ezt, amíg ki nem próbálja.
 - Trükkös? Én inkább briliánsnak nevezném - szólalok meg határozottan - És hagyjam, hogy egy olyan lányt csókolj meg, akiről azt hiszed, hogy én vagyok? - nevetek fel halkan - A te helyedben én hálás lennék, amiért megakadályozták, hogy teljesen becsapjanak - vonom fel a szemöldököm majd vigyorgok. A változatlan hangnemen csipkelődöm.
Vajon miért akarom felidegesíteni? Talán azért, mert dühít, hogy nem tudott megkülönböztetni Linától? Vagy pusztán védekezem, mert ahogy már említettem, nem hagyom, hogy átgázoljon rajtam. Mindig is azt adtam, amit kaptam. Ha gúnyolódik… Tőlem. Nem esik nehezemre ironizálni.
A következőválasza ellenben letörli az arcomról a vigyort. Talán egy fokkal bosszúsabb lettem. Utálom, ha nem tudnak minket megkülönböztetni. Igazad van, Draco. Hasonlít rám. De azért ne felejtsük el, hogy ő nem én. Ennél jobban viszont csak az bosszant, hogy élvezte is a közellétet.
 - Ó, igen? - kérdezem meg, úgy hogy semmi érzelem nem tapasztalható a hangomban, vagy az arcomon. Közeledek felé, de nem érintem meg. Mindössze pár milliméter van köztünk - Szóval élvezted?
Szeretek játszani, de a válasza harapóssá tett. Nem akarom, hogy bármit is érezzen iránta. Be akarom bizonyítani neki, hogy mindezt csak azért volt, mert azt hitte, ő én vagyok. Újból megszólal.
 - Igazából nem zavar - hazudok. Miért lódítok, amikor mást akarok bebizonyítani neki? Talán csak a saját fegyverével támadok? Vagyis addig nem mutatom jelét annak, hogy bánt, mindaz, amit mond, amíg ő sem vallja be, hogy számára Lina nem jelent semmit? És ha mégis? Ha nem úgy van, ahogy gondolom?
 - És tudod, hogy miért? - gonosz vigyorom újra felszínre kerül. Na Draco? Kitalálod, hogy mi az oka?

Tudom, hogy nyugalma csupán az álarca része. Azé az álarcé, melyet egyszer már levettem róla, darabokra törtem. Szerintem ő is pontosan tudja, hogy a gőgöm és a flegmaságom is csak annak az álcának a része, melyet én is nap mint nap viselek - és melyet már ő is lerántott rólam egyszer.
Egyszer.
Aznap, a meccs előtti éjszakán én is azért mentem bele vele abba a furcsa játékba, mert emlékeztetett valakire. Most a húgával is ezért kerültünk közel egymáshoz: mert valaki másnak hittem. Mi ez az őrület? Mindig az eggyel azelőtti barátnőmet keresem? Kicsit mintha le lennék maradva ezek szerint, vagy csak ennyire lassú a felfogásom…?
Úgy alapvetően nem nagyon kedvelem a változásokat. Szeretem, ha valami úgy megy, ahogy mennie kell, a megszokott mederben, mert amint valami változik, alkalmazkodnom kell hozzá, az alkalmazkodáshoz pedig végtelenül lusta és büszke vagyok. Épp ezért volt nekem mindig is kényelmes a Vikivel való viszonyom, elkezdődött, kialakult, most meg már olyan, amilyen, de amíg nem ment tönkre, teljesen jól éreztük benne magunkat mindketten. Csak az a baj, hogy eljegyzést felbontani nem olyan nagy szokás aranyvérűek közt. Inkább élünk nyílt kapcsolatban, minthogy felbontsunk egy ilyen szerződést, éppen úgy, ahogy a válás sem egy elfogadott intézmény. Mind a hagyományok rabjai vagyunk, évszázadok óta.
A tények azok ezek. Hogy akkor mégis mi a fenét várok Elenától? Hát nem egyértelmű? Pontosan azt, amit Vikitől már nem kapok meg. És hogy mit adok cserébe? Nos…
- Még én köszönjem meg neked, hogy közbeléptél? Milyen kedves tőled! – mordulok fel végtelenül gúnyosan, és a hangom is feljebb emeltem.
Most tulajdonképpen azon veszekszünk, hogy összekevertem őt az ikertestvérével, aki pontosan olyan, mint ő, ráadásul erre rátett egy lapáttal, és még úgy is beszélt és viselkedett, mint Elena. Őszintén szólva nem értem, hogy miért kell ebből féltékenységi ügyet kreálni, de ha már ezt szeretné, akkor tőlem aztán meg is kapja az összes indokot egy szaftos kis vitához, ha így akarja. Még akkor is, ha látom, hogy már nem érzi magát a helyzet magaslatán, és a gúnyos kifejezés is eltűnt a szép arcáról. Nem tudom, melyik tetszik jobban, a dühös, a szomorú, a fölényes, az áhítatos vagy a kevély, azt hiszem, nem akarok választani, nekem mind kell.
Hallani akarom a hangjában a csalódottságot, a fájdalmat, a féltékenységet, de ezeknek csak a nyomát észlelem a szavaiban, talán csak a dühöt, azt, hogy felhergeltem. Végre.
- Nem zavar? Az nagyon helyes – vágom rá kicsit összezavarodva, mert nem erre a válaszra számítottam. De a kérdése felcsigázza az érdeklődésemet. – Na miért? – érdeklődöm a legkevesebb lelkesedéssel, sőt, unottan, de igazság szerint nagyon is érdekel.

Újból álarc mögé bújok? Hát persze! Nem is újból, még mindig. Úgy mint, azon a bizonyos estén, most is, úgy mint mindig. De nem én vagyok az egyetlen. Ha nem tévedek Draco is ezt csinálja. Biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnknek egyértelmű, ezek csak maskarák. Egyszer már belegondoltam, hogy milyen lenne újrakezdeni azt a játékot, ami akkor vette kezdetét, amikor a fiúhálóknál jártam. Ismét egy ilyen játékba akarsz belebonyolódni, Draco?
Azt a színdarabot nem kezdhetjük újra, ha akarnánk akkor sem, hisz most többet tudunk egymásról. Talán csak folytathatnánk...
Idegesít-e, hogy nem tud megkülönböztetni a húgomtól? Hát persze, hogy! Őt nem zavarná, ha másnak néznék? Nem akarom, hogy Linát lássa bennem. Nem akarom, hogy bárkire is emlékeztessem. Nem ők vagyok. Teljesen más ember vagyok. Mindenki hasonlít valamiben, de nincs két ugyanolyan ember. Kizárt! Igaz, hogy Linával ugyanolyan külsőt kaptunk Merlintól, de vajon a kinézet jobban számít? Vagy inkább az, amit rejt? Neked melyik a fontosabb, Draco?
Hallom, hogy felmordul, és bár elégedett vagyok, nem mutatom ki. A hangneme sem ugyanaz. Mi baj, Draco? Miért vagy mérges?
 - Most meg az a baj, hogy közbeléptem? Ó, én kérek elnézést, hogy nem adtam esélyt kipróbálni milyen is a hamis Elenával csókolózni! - emelem fel a hangom, de rögtön meg is bánom. Unom, hogy nyugodt hangnemen kell beszélnem, amikor legszívesebben üvöltöznék. Legalább a tény, hogy Dracot kezdi elhagyni önuralma, úgy, mint múltkor, erőt ad, hogy ne veszítsem el a nyugalmamat. Úgy érzem magam, mint egy bomba, mely a legmegfelelőbb pillanatra vár, hogy felrobbanjon. Viszont ezt el akarom kerülni. Nem akarom, nem szabad megtudnia, hogy minden egyes szava, a mondatai úgy szúródnak a szívembe, mint a kis tűk. Idegesítő, hogy nem bírom őket kihúzni, de ennél csak az zavar jobban, hogy már a szívemnél jár. 
Nagyon helyes? Vajon mit akar ezzel mondani? Hogy jobb, ha megszokom, hogy nem én vagyok az első helyen? Vagy inkább azt, hogy őt sem zavarná, ha csak a második lenne?
 - Ahogy mondod – lépek el tőle, és hátat fordítok neki, mert a következő kérdésemet nem tudnám úgy feltenni, hogy közben a szemébe nézek. Csendben állok és gondolkozom. Miért kérdezném meg tőle? Amúgy is tudom a választ. Nem, inkább nem.
Észreveszem, hogy túl sokat hallgatok, úgy hogy egy másik kérdés mellé döntök.
 – Így a legjobb, nem? - teszem fel a kérdést, mert nem szeretném, ha a féltékenységnek bármi jelét is észlelné. 
 - Nem úgy nézel ki, mint akit érdekel a válasz – ironizálok tovább. Hallani akarom, hogy tényleg kíváncsi rá, hogy nem unja a beszélgetést... Most viszont úgy érzem, mintha nem csak a párbeszédet találná egyhangúnak, de még engem is. Mit akarsz ezzel elérni, Draco?

Az az igazság... hogy már rég le akarom venni ezt az álarcot, amely immár olyan kényelmetlenül tapad az arcomhoz, mint az alvadt vér a kezemhez. Csakhogy nem hazudtolhatom meg magam. Ha elindítasz egy hazugságod, életed végéig ugyanazt kell hazudnod, mindenkinek, hacsak nem akarod, hogy kiderüljön az igazság. Azt pedig senki sem akarja. Túl nehéz volna szembenézni a következményekkel. Egy hazugságból épített vár pedig sose omolhat a fejedre, ha jó alapokon nyugszik. Az persze lehet, hogy összeroppansz alatta.
Én olykor Atlasznak érzem magam.
Elég volt abból a civódásból, hogy mikor lépett közbe és miért, nemtetszésemet egy hangos ciccegéssel adom tudtára, mint ahogy a türelmetlenségem és az elégedetlenségem is. Hagyjuk már ezt a témát. Őt is megcsókoltam, nem? Miből gondolta, hogy hozzá majd hűséges leszek, mikor a saját menyasszonyomhoz sem vagyok az? Sőt, lassan saját magamhoz se...
"Ahogy mondom"? Mégis mire helyesel? Azt se tudja, miről beszélek. Ne helyeseljen, amikor én helyeselek, mert nem gondolom komolyan! Csak talán azt, hogy jobb, ha hozzászokik ehhez a dologhoz, mert már rég rájöttem: sok mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy hűséges lennék bármihez vagy bárkihez. A lojalitás számomra ismeretlen fogalom, de őszintén: melyik mardekáros számára nem? Persze elégtelen csupán a Házakra fogni a dolgot, nem is vagyok ilyen egyszerű. Inkább megvárom, hová akar kilyukadni, még ha el is fordul tőlem és odébb is ballag. Talán ha romantikusabb kedvemben lennék, utána nyúlnék és magamhoz rántanám, nos igen, azzal hamar pontot tudnánk tenni ennek a végére, de ahhoz semmi kedvem. Bűnhődjön csak egy kicsit, forrjon a saját levében és legfőképpen egye meg amit kifőzött.
Tudom, hogy nem azt a kérdést teszi föl, amit akart, mert ennek semmi értelme és a legkevésbé hatásos. Így a legjobb? Mégis mi?
Unott arcomra most valami lesajnáló grimasz is kiül. Ez volt a nagy kérdés? Ez?
- A kérdésed érdekel, nem a válasz. Felteszed vagy nem? - türelmetlenkedem. Ha ismer, ha látott már, ha figyelt már rám valaha, tudnia kell, hogy jobb, ha nem hegedül az idegeimen. Azt nem tűröm. Előbb hagyom faképnél. Egyszer már előtte elpattantak azok a bizonyos húrok, de ez többé nem fordul elő.
Úgyhogy halljuk.
Gyerünk, Elena, bökd már ki.

Ez a beszélgetés felettébb ismerős vizekre evez. Nem akarom azt mondani, hogy a múltkori csók nem esett jól, de nem lehetek mindig ilyen gyenge előtte. A végén meg azt fogja hinni, hogy ugyanazt a végeredményt akarom elérni, amit egyszer már múltkor is sikerült. Viszont egyre kíváncsibb vagyok valamire. Tudunk mi úgy beszélni egymással, hogy közben nem bújok semmiféle álarcok mögé? Vagy még mindig nem bízok annyira a másikban? Ami ezt illeti, nekem pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy mi is zajlik köztünk. Talán ezért esik nehezemre kérdéseket feltenni. Nem igazán voltam jó az apró jelek felismerésében, és bár sokat változtam, ez sajnos nem módosult. Nagyon kell koncentrálnom, hogy valamit észrevegyek. Nekem nyilvánvaló, szemmel látható dolgok, bizonyítékok kellenek, hogy igazán el tudjak hinni valamit. A piti, szinte láthatatlan jelekkel nem elégszem meg. És bár néha én sem tudok egyenesen beszélni, mégis utálom, ha találgatnom kell. Tudom, hogy a mellébeszélés jobb, és szeretem a másik fantáziára hagyni a válaszok megfejtését, jelek értelmezését, de engem idegesít, ha valamit nem tudok biztosra. Olyankor tele vagyok kételyekkel és ez bosszant. Nagyon jól ismerem azt az érzés, amikor látni a másik arcán, hogy a szavakat próbálja értelmezni. Vicces és élvezetes, de addig, amíg nem az ő helyében vagyok. Talán ezért is fordultam el. Hogy Draco ne lássa, teljesen összezavar. Bár lehet, hogy nem kell látnia, hogy tudja. Elképzelhető, mi több! Szinte biztos, hogy nálam sokkal jobb emberfelismerő. Feltételezhető, hogy nem is kell a szemembe néznie, hogy tudja, teljes mértében össze vagyok zavarodva. Hisz múltkor is tisztán a tudomására adtam, engem könnyű olyan helyzetben hozni, hogy ne tudjam mit is akar a másik vagy mit is akarok igazán.
Közli, hogy mi érdekli, én meg megrezzenek. Tudtam, hogy nem kellett volna sokáig hallgatnom. Elég nyílváló lett, hogy nem ezt akartam kérdezni, hisz eddig gondolkozás nélkül feltettem a kérdéseimet. Ezek után természetes, hogy feltűnik neki, nem ez az eredeti kérdés. Tudni akarja, hogy mit szerettem volna megtudni, de nem biztos, hogy én tényleg hallani akarom a választ. Lehet, hogy tudom, mit felelne, és attól tartok, hogy igazam van. Milyen gyáva is vagyok… Ha a válasza valóban megegyezik az elképzelttel, akkor… Inkább felteszem a kérdést, amúgy is szeretek biztosra menni.
 - Nincs kérdésem - füllentek - Csupán töprengek…
Olyan rossz, amikor a döntésed az egyik pillanatról a másikra megváltozik… Nem bírom feltenni a kérdést. Vagy csupán elszállt a bátorságom? Fogalmam sincs, de egyelőre magamban tartom…

Egyre csak telnek a percek és semmi nem történik velünk. Ez égegyadta világon semmi. Nézem, ahogy ránkesteledik, és ugyanígy borít be minket a némaság éjszakája, üres, sivár és fekete, mint azok a nyomasztó görcsök, melyek mindkettőnkben ott vannak és egyszerűen nem tudjuk kiköpni őket. Forgatjuk őket a szánkban, mintha csomót akarnánk rájuk kötni, jobbra-balra tolod, mint egy keserű pirulát a nyelveddel, de végül nem történik
velük
semmi!
Elegem van.
Haragosan sóhajtok, vagy lehet, hogy ez már inkább morgásszámba megy.
- Elena.
Azt akarom, hogy rám nézzen, vagy legalább forduljon felém, ha már elszántam magam a beszédre. Ha ezt nem teszi meg, szíves örömest figyelmeztetem rá, nos nem a legkedvesebb modoromban.
Ha felém fordul, láthatja, hogy két kezem a csípőmre teszem, lentre, még mielőtt úgy néznék ki mint Molly Weasley, lazán, de remélem mégis érezni belőle, mit gondolok. Igyekszem már a testbeszédemmel is egyértelműbbé tenni, mit is gondolok, mert Elenának nem megy olyan jól ez az olvasok a gondolataidban dolog talán mégse.
- Most azon borultál ki, hogy összekevertelek a nővéreddel.
Nem kérdés, kijelentés. A hangnemem olyan, mintha egy háromévesnek magyaráznám azt, hogy ne vegye a szájába a kerti törpét, mert koszos és büdös.
- Ne mondd nekem, hogy soha nem fordult még elő. Igen, megcsókoltam volna, ha nem lépsz közbe. És igen, örömmel. És neked ehhez semmi közöd nem lett volna. Világos? És remélem, tudod, hogy miért nem.
Igyekszem őszintén egyértelművé tenni a dolgokat, még akkor is, ha nem vagyok teljesen őszinte, sőt, fölényeskedni próbálok. Úgy tenni, mintha... mintha nem ő lenne a hibás. Mintha nem számítana, hogy mennyire jól érzem magam vele, még így is, hogy veszekszünk.
- Nos ezek után van még kérdésed? Mert ha nincs, akkor végre távozhatnánk innen, mielőtt kifolyik a szemem a portól.
A nyafogás mellett eszembe jut, hogy amikor Elena feljött, csaknem az ájulás szélén volt, most viszont nem látom, hogy különösebben rosszul lenne. Vajon miért?

Úgy érzem magam, mint egy mazochista. A rosszullét ellenére feljöttem ide, a poros, mocskos nyeregtetőre, holott irtózom a piszoktól, nem beszélve arról, hogy allergiás vagyok a porra. Itt vagyok és Dracoval szócsatázom, és ahelyett, hogy elmennék, messzire ettől a porfészektől, csak állok és hallgatok. Töprengek a kérdéseimen, hogy miért vagyok még mindig itt és miért nem megyek el. A legrosszabb, azt hiszem, hogy mindenezek ellenére élvezem, hogy itt vagyok Vele. Még azt sem érzem már, hogy rosszul lennék, bár a hideg-meleg hullámok még mindig táncot járnak az egész testemen.
És ő? Szintén itt van. Kötve hiszem, hogy élvezi a poros, koszos nyeregetőt , de mégis… Itt van. Nem kérdéses, van valami oka.
Kimondja a nevemet, hozzám szól. Bár a hangja haragos, mégis jól hangzik az ő szájából. Nem fordulok meg, még nem merek a szemébe nézni. Elég modortalannak érzem magam, hogy háttal állok annak, aki hozzám beszél, de képtelen vagyok megfordulni. Nem tudom, hogy mit akar mondani, nem tudom, hogy fogok rá reagálni, ezért jobb, ha nem nézek a szemébe. Lehetséges, hogy nem akarom látni a dühét. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet most az arca, a testtartása és a tekintete.
Folytatja a mondanivalóját. Szóba hozza Linát. Mi az, hogy kiborultam?! És ha így lenne, nem lenne egyértelmű? Nem tehetek róla, hogy van egy húgom, aki olyan, mint én, legalább is kinézetre. Sosem bántam, hogy ketten vagyunk és ez most sincs máskép, de azért nem szeretem, ha összekevernek minket. Ketten vagyunk. Két különböző ember.
Felé fordulok, észre sem veszem, hogy közelebb kerülök hozzá. Nagyjából ott állok, ahol azelőtt álltam, mielőtt eltáncoltam és elfordultam. Csodálkozva, felhúzott szemöldökkel meresztem a szemem, az ajkaim pedig résnyire nyílnak. Az arcomon ki van írva az, amit nem mondok ki. Megkérdezném, hogy miről beszél, de annyira dühítő mindaz, amit mond és maga a hangneme, hogy nem bírok megszólalni.
Folytatja a monológját. Szóval megcsókolta volna… És boldogan megtette volna, ha nem léptem volna közbe. Nem igazán gondolok bele, hogy miért tette volna meg, de igazából most nem is érdekel. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megtette volna. És folytatja. Panaszkodik? Pont ő? Nekem? Annak, aki minden baja ellenére feljött, hogy lássa, ahogy a húgával enyeleg?
A harag átjárja a testemet, arcom pedig kifejezéstelenné válik. A kezem sebesen emelkedik fel, és ha Draco valamilyen módon nem állít meg, felpofozom. Kiegyenesedem, a karom pedig elfoglalja a szokásos helyét, szorosan a testem mellett. Érzem, hogy csíp a tenyerem, ezért ökölbe szorítom. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hiszem a pillanatnyi düh sikeresen elvakított. Elég türelmes voltam, de nem hagyom, hogy a büszkeségemet tapossa. Nem adom meg neki ezt az élvezetet. Senkinek sem.
 - Csupán egy - válaszolok az utolsó kérdésére, halk, mégis mérges hangon - Mit keresel még itt? Menj utána, keresd meg! Fejezd be, amit félbeszakítottam, bánom is én!
Ó, dehogy nem bánnám. Miért képeltem fel volna, ha nem sajnálnám? Sajnos a hangnemem is mást mond. Bármivel előállhatok, hiába. Elárultam magam, azzal, hogy eluralkodott rajtam a harag. Nincs visszaút.

Látom, mindez felbosszantja. Látom az a fájdalmas, dühös és tehetetlen elképedést, hogy egyszerűen nem hiszi el, amit mondok. De igazából nem értem! Mit nem lehet ezen elfogadni? Éppen tisztázni akarom a kapcsolatunk szabályait, ezen ennyire nem kellene megbántódnia! De persze tudom, hogy pont a megbántás volt a célom, tehát az akció tulajdonképpen sikeres volt, a monológom elérte a kívánt hatást.
Olyannyira elérte, hogy azt hiszem, túl is lőtt a célon. Pofon üt. Annyira felháborodom ezen, hogy azt szavakkal nem is tudom kifejezni. Megalázó, dühítő, elkeserítő, fájdalmas, kiborító, és egyszerűen annyira de annyira leereszkedő és beképzelt tett volt, amilyet nem tűrök el. Még a menyasszonyomtól sem, nemhogy éppen Elenától.
Elkapom a kezét, megszorítom a csuklóját, mert ha ő így, akkor én is így. Sajnos egy lányt nem üthetek meg, márpedig a szememben ez a legnagyobb tiszteletlenség: arcul ütni valakit annak tudatában, hogy az nem üthet vissza. Egyetlen egy személytől vagyok ezt kénytelen eltűrni, de az koránt sem Elena.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - kezdenek fröcsögni belőlem a szavak, és ha esetleg nem nézne rám, közelebb rántom. A mozdulat már ismerős lehet neki, rángattam már és akkor sem volt ínyére, de nagyon magasról teszek most erre. - Ezt nem tűröm el, világos?! Nem vagyok a szánalmas kis udvarlód, akivel azt teszel, amit akarsz, ne merj kezet emelni rám, mert nagyon megbánod! Megértetted?
Ha nem válaszol, addig csavarom a csuklóját, míg ki nem nyögi azt az igent. Esküszöm hogy kirángatom belőle.
- Megértetted?

Már megint egy dühroham. Rég nem volt ilyenben részem, ráadásul kétszer is ilyen rövid idő alatt. Mindkettő ki miatt? Hát miatta. Nem tudom, ez pontosan mit jelent. Általában mára már teljesen apatikussá váltam a körülöttem zajló eseményekkel szemben, hiszen úgysincs rájuk nagy befolyásom, és nem tudok mást tenni, mint sodródni az árral és teljesíteni a Nagyúr parancsait. Mivel az okklumenciám fala is állandóan védi az elmém, az érzelmek sem képesek rajta átszüremleni.
Kivéve a dührohamokat.
Nem érdekel, hogy hogy érzi magát, nem érdekel, hogy féltékeny és megbántottam, nem érdekel az sem, hogy mi zajlott le eddig a játszmában, mert a játszma minden íratlan szabályát megszegte azzal, hogy megütött, mert ez még annál is rosszabb, mintha arcul köpne. Ezt a játékot szavakkal játsszuk, nem tettekkel. A csók az más. Ez egy pofon volt.

Szánalmas, hogy kiborultam, de nem szeretem, ha bántják a büszkeségemet. Sajnos elég kiszámíthatatlan vagyok, ha felidegesítenek, vagy megbántanak. Nem tudom miért, de úgy érzem ez volt a célja. Hogy kiboruljak. Hogy lássa, bánt, amit mond.
Fogalmam sincs, hogy miért ütöttem meg. Talán úgy éreztem, hogy képtelen vagyok szavakkal visszavágni. Pont én? Egyáltalán nem jellemző rám, hogy fizikai erővel próbálok valakinek fájdalmat okozni, hisz elég jól bánok a szavakkal. De ezt most nem is bánom. Megérdemelte. Ha azt akarja, hogy fájjon nekem, hát legyen. De ne várja el tőlem, hogy keresztbe tett kezekkel végignézzem és hallgassam.
Elcsattant a bizonyos pofon. Elcsodálkozom. Te szent Merlin! Mire képes a düh…
Egy kéz, ami megmarkolja a csuklómat, visszahoz a valóságba. Megpróbálom kiszabadítani magam, de nem tudom. Draco elkezd beszélni, én pedig oldalra fordítom a fejem, mint akit nem érdekel a mondanivalója. Közelebb ránt magához. Újból megpróbálom kiszabadítani a csuklómat, de sikertelenül. Utálom, ha rángatnak, de ha egyszer nem engedi a csuklómat… Nincs más választásom, végig kell hallgatnom.
Eléri, hogy a szemébe nézzek. Látom, hogy dühös és már nem én vagyok az egyetlen, aki kiborult. Beszél és beszél, én pedig csak hallgatok. Amikor azt mondja, hogy nem az udvarlóm… Olyan furcsán hangzik ez a szó. Viszont a fontosabb, hogy egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Ki is nekem Draco?
Figyelek a monológjára, mely egy kérdéssel fejeződik be. Túl makacs vagyok, hogy válaszoljak. Amúgy meg megérdemelte a pofont. Eddig csupán egy embernek engedtem meg, hogy így beszéljen velem, ilyen hangnemen.
Érzem, hogy elkezd csavarni a csuklómon, de bármit is csinál, nem fogom kimondani az igent.
- Ó tényleg? És mit teszel?! Kevés dolog van, amit megbánok – szólalok meg, de nem válaszolok a kérdésére.
Megint megpróbálom kihúzni a csuklómat a markából. Senki se engedje meg magának azt a luxust, hogy cibáljon.
Összeszorítom a fogaimat. A düh már rég eluralkodott rajtam, de most még mérgesebb vagyok. Nem ez az első, hogy fájdalmat akar okozni.
Utoljára megpróbálom kiszabadítani magam, és ha most sem enged, akkor kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni.

Még neki áll feljebb! Még ő van megbántva! Esküszöm, hogy nem értem ezt a lányt. ÉN vagyok megbánta, ő sértett meg ENGEM, és NEKEM van jogom elégtételt venni, gúnyolódni, nem neki! Ha nem lovalltam volna bele magam ennyire ebbe a kis harcba, ha nem akarnék győzni mindenáron, ha nem lenne ilyen fontos hirtelen az, hogy fölékerekedjek, most ellökném a kezét, undorral lépnék hátrébb és hagynám faképnél, de nem. Most nem.
A dühöm úgy cibálja őt, mint egy rongybabát, én pedig nézem, ahogy a markom egyre jobban és jobban szorítja őt, az ujjaim szinte már fájnak, ahogy fájdalmat okozok neki. Nekem fáj.
Nem tudom, mennyire üresen és ostobán hangzik a fenyegetésem. Ijesztőnek és durvának szántam, de nem az és ezt jól látom Elena dacos arcán. Ez csak jobban felbosszant. Felesel, és egyre jobban dühít a viselkedése. Dühít és bánt és vérig sért vele, legszívesebben elpanaszolnám valakinek, de már nem vagyok az a nyápic, sírós kisfiú, aki egykor voltam. Magam küzdök meg és szállok szembe a problémáimmal, még ha az a saját nyafka hangulatom is, vagy egy komisz bakfisboszorkány, aki nem borul térdre előttem.
Beváltom az ígéretem. Nagyon meg kell hogy bánja, amiért ilyen hangot enged meg magának velem szemben.
Megragadom a vállát, és előre tolom, egész addig, míg a háta el nem éri a legközelebbi gerendatartó oszlopot. Ekkor megállok előtte, pálcás kezem ugyancsak a vállán, és ha nem szorult volna a pálcám a markomba, félő lenne, hogy kibököm vele a szemét.
- Igen, azt látom - válaszolok neki, csak hogy ne lehessen az övé az utolsó szó. - Elég szégyentelen vagy, nem, Elena?
Majdhogynem leribancoztam. Kíváncsi vagyok, erre vajon kapok-e végre tisztességes feleletet, vagy megint csak a szája lesz nagy.

Egyre erősebben szorítja a csuklómat. Nem értem, hogy mit akar ezzel elérni, de úgy szorít, hogy a kézfejem elkezd zsibbadni. Fáj, de meg sem nyikkanok. Csak nézem, dühösen. Nem értem, hogy miért nem teszek semmit. Ha ez valaki más lenne már rég megátkoztam volna, majd miután végeztem, semmi lelkiismeret-furdalás nélkül itt hagytam volna, heverni a poros, mocskos padláson. Világos, hogy Draco elméjét a düh ködösíti be. De mégis mit képzel magáról, hogy ráncigál a csuklómon fogva, miközben nagy erővel szorítja? Azt akarom, hogy vegye észre, nem egy holmi bábut tart, hanem engem. Azonban az agyam leblokkolt. Tisztában vagyok vele, hogy, cselekednem kell, de semmi ésszerű ötletem nincs, amivel megértethetném vele, velem nem bánthat így. Mellesleg még mindig nem érzem azt, hogy hibás lennék bármiért is. Ő az, aki rám akar taposni, aki meg akar bántani és fájdalmat okozni, és ezt minden egyes szavával, mozdulatával bizonyítja be. Mintha valamilyen tárgy lennék, amit irányítani akar, és azt szeretné, hogy úgy ugorjak, ahogy fütyül. Bármit csinálhat, de ezt nem fogja elérni. Már nem vagyok befolyásolható, illetve nem annyira. Jobb, ha ezt az eszébe vési.
Elengedi a csuklómat és a vállamnál ragad meg. Hátrálok, amíg a hátam bele nem ütközik a legközelebbi gerendatartó oszlopnak. Felszisszenek, de nem is a fájdalomtól, inkább a meglepetéstől. Miután a halk hang elhagyja a számot, beleharapok az egyik ajkamba.
Elegem van. Ha ő így játszik, akkor én is. Nem hagyom magam. Nem vagyok egy rongybaba, akit össze-vissza dobálgathat. Több tiszteletet várok el. Úgy vélem elég türelmes voltam, de ha egyszer nem ért szóból, de pofonból sem... Nem vagyok hajlandó mindezt eltűrni. Lehet, hogy másnál bevált, de nálam nem fog. Ha azt reméli, hogy térden állva bocsánatért fogok esedezni, hát akkor várhatja. Nincs okom ezt tenni.
A szemébe nézek, de nem felelek a kérdésére. Azon gondolkozom, hogy nem adok neki választ, azonban nem szeretném, ha azt hinné, nem is figyelek rá.
 - De nagyon is élvezem. Viszont ez elég vicces kérdés volt tőled. Attól, aki végigment a fél évfolyamon. .. – ironizálok. A szavak úgy fröcskölnek ki a számból, mint egy kígyó fogaiból a méreg. Idegesít, hogy így beszél velem. És azt sem szeretem, ha sorokba szorítanak, Draco pedig pont ezt csinálja. Szükségem van egy kis szabad térre. A testi fölénye vitathatatlan, de ettől függetlenül nem lehet mindig ő a vezérállat. Felemelem a pálcám.
 - Reducto! – mondom ki gondolkozás nélkül az átkot. Minden olyan gyorsan történik. Talán ez egy elsietett döntés volt…

Nem vagyunk jól.
Egyikünk sem.
Nincs ez így jól.
Mostanában azt, amit akarok, mintha csakis ilyen durva eszközökkel tudnám megszerezni. Mintha nem is ismernék más módot rá. Talán soha nem is ismertem. Nem tanítottak meg rá. Vagy aki elkezdte volna, az soha nem fejezte be, hanem inkább cserben hagyott.
Hát miért kér rajtam számon bárki is bármit?
Kik vagytok ti?!
Rántok egyet rajta, de nem történik semmi. Hiába szorítom, hiába nyomom az oszlopnak, hiába akarom, nem megy.

A szavai eltalálnak, átsuhannak rajtam, és a legsötétebb részük benn ragad, a többi elszáll. Dühömben általában mindent a másik fejéhez vágok, ami csak a kezembe akad. Olykor szörnyű dolgokat ordibálok. Igen, tudom. De mindezt kiváltja valami. Mindig mindennek van oka. Ebben az egyben szine vallásosan hiszek. Mindennek van oka. Mindennek van előzménye és következménye. Mindenről általában mi tehetünk.
Ujjaim már jéghidegek, annyira szorítom a csuklóját, szinte érzem, ahogy a pulzusa lelassul. A durva és erőszakos szorításból görcsös kapaszkodás lett. Miért?

Harcolunk egymással. Miért? Miért akarnám legyőzni? Pont attól veszíti el az érdekességét, ha legyőzöm őt. Csak addig érdekes, amíg meg nem kapom?
Nem, ez így nem igaz.
De belefáradtam már ebbe. Most nem szerez örömöt a civakodás. Most már eljutottunk arra a pontra, hogy csak  fájdalmat okoz.
Bár szakadna le velünk a padlás, és esnénk bele a mardekárosok tányérjaiba...

Le akarom venni róla a kezem.
Volt ott egy pillanat, mikor láttam a pálcáját.
Aztán éreztem a taszítást a mellkasomban.

Nem repülök messzire, a következő oszlop itt van tőlünk alig pár lábra. Az oszloppal pontosan a gerincem ütközik, és egy pár pillanatra bennszakad a levegő a tüdőmben. Aztán megtalálom az egyensúlyom.
Ránézek, de nem látom őt. Egyedül a célpontot látom, és az üvölt az agyamban, hogy megátkozott, nekem pedig vissza kell vágnom.
Obstructo. Incarcerandus. Capitulatus.
Vajon elég?
Elég már?

Elég?...

Több területet akartam és megkaptam. De milyen áron?
Látom, ahogy hátrarepül, nekivágódik az oszlopnak és a padlóra kerül. Rémületemben elejtem a pálcám, és a kezemet a szám elé rakom. A gondolatok csak úgy pörögnek az agyamban. Mi van, ha súlyosan megsérül? És ha ezért örökre meggyűlöl? Tényleg ezt akartam?
Nem, nem ezt akartam, de ezt váltotta ki belőlem. A szavai, a beszédstílusa, az erőszakossága, a fájdalom, amit okozott és minden.
Csak állok és nézem, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Ha odamennék hozzá, akkor ellökne magától. Emellett hülyét csinálnék magamból. Először megátkozom, aztán meg segíteni akarok neki? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok? Nem vagyok teljesen biztos benne, de egy valami kétségtelen. Legszívesebben odarohannék hozzá. Még bocsánatot is kérnék, amiért megátkoztam. Azt hiszem úgy éreztem, hogy nem tudnék máshogy kiszabadulni a kezei közül. Már volt, hogy jól éreztem magam ott, de most… Ez teljesen más helyzet volt. Sokkal durvább. Talán nem is azért átkoztam meg, mert több teret akartam, hanem azért, mert fájt, hogy így bánt velem. Hogy engem akar hibáztatni, amikor nem tehetek arról, ahogy ő sem, hogy Lina meg akart óvni. Tőle.
Nem gondoltam volna, hogy eddig fajulnak a dolgok. Nem akartam bántani, csupán követtem a játékot, amit elkezdett. Talán túlságosan is belementem. Nem kellett volna…
Állok, és nézem. Még mindig. Meg vagyok lepődve… Magamtól, attól, amit tettem, és akivel megtettem. Nem szokásom valakit megátkozni, csak nagyon ritka esetben. Általában szóban elintézem, de Dracoval nem olyan könnyű működni. Ő tudja, hogy mit akar, én nem, viszont tisztában vagyok azzal, hogy mit nem akarok. Most viszont hagytam, hogy a düh eluralkodjon rajtam. Elvesztettem az eszem és mi lett a végeredmény?!

Leeresztem a kezem, de a szívem hevesen dobog. Teszek pár lépést, talán kettőt-hármat. Nem merek nagyon közeledni. Talán félek attól, amit látok és Draco reakciójától?! Nem tudom…
Megállok, várok még pár pillanatig, majd megszólalok.
 - Draco?
A hangom remeg, ahogy a kezem és az egész testem. Újra érzem, ahogy a hőhullámokat össze-vissza szaladgálnak a bőrömön. Hallanom kell a hangját. Tudnom kell, hogy jól van, és nem sérült meg.

Bizonyára bevertem a fejem is, mert pár másodperc kiesik. Mi az ördög! Nem kellene, hogy egy egyszerű, pitiáner kis Reducto ennyire nagy hatással legyen rám. De túl közelről talált el és túl közel csapódtam bele ebbe az oszlopba.
Talpon vagyok, de olyan erősen kapaszkodom az oszlopba, mint az előbb Elena csuklójába. Azt hiszem, ha elengedném, összecsuklanék itt helyben, ami valljuk be, igen-igen kínos szituációhoz vezetne. Ráng a föld alattam, pont úgy, mint egy defektes repülő szőnyeg, de végül mély lélegzetvételekkel összeszedem magam.
Vágtak már a falhoz. Ütöttem már be a fejem. Ennyitől nem pusztulok el. Nem, kedves Elena, ne is álmodj erről.

Meghallom közeledni, a szemem sarkából látom is, és kihúzom magam.
Meghallom a hangját, ahogy szólongat, és dühösen vágom oda neki:
- Mit akarsz?!
Nem ajánlom neki, hogy túl közel jöjjön. Nem ajánlom neki, hogy hozzám szóljon. Semmit nem ajánlok neki, csak azt, hogy fogja be a száját és takarodjon el innen. Hiszen ennél jobban már csak pontosan azzal tudna megalázni, ha most elkezdene sopánkodni és sündörögni körülöttem, nyöszögve és makogva, meg még fel is segítene. Akkor aztán igazán azt kívánnám, hogy tűnjön a pokolba.

Nem tudok már úgy nézni rá, nem tudok már úgy állni előtte mint eddig. Vége van. Megint nincs már álarc, ami megvédene, nincs kemény burok, amiről lepattan minden féltékenység és sérelem, nincs már min gúnyolódni, mert én vagyok a szánalmas, én.
Most azt kapod, amit látsz.
Hátrahajtom a fejem, hogy megmozgassam a nyakam, hátrasöpröm a hajam a szememből, és nem akarok ránézni, úgyhogy inkább elfordulok. Ez a védtelenség sérülékennyé tesz. Nagyon zavar.
- Mégis mi a fenét akarsz? - ismétlem meg a kérdést, kicsit idegesebben. Ostobaság, de más nem is jön ki a számon. Rápillantok, aztán félre. Igyekszem összeszedni magam, mert ez nem maradhat sokáig így. Kezdem újra felépíteni a burkot, a megmaradt magabiztosságból, melyet a sértődöttség táplál.
- Ha akarnálak, ezer apró darabra átkozhatnálak, te szerencsétlen. De így is épp elég rosszul nézel ki.
Ami azt illeti, tényleg sápadt, de egyelőre nem veszek róla tudomást. Nem érdeke. Most én vagyok az áldozat.

Elég alattomos tett volt tőlem, hogy ilyen közelről és ilyen hirtelenül támadtam Dracora. Hogy nem adtam semmi jelet vagy hangot szimbolizálva azt, hogy átkozni készülök, és jobb, ha felkészül. De hogy a fenébe jelezhettem volna neki, ha a düh hirtelenül uralkodott el rajtam? Nem direkt volt, csak elegem lett abból, hogy bűnösnek akar kikiáltani. Az egész olyan gyorsan ment végbe, hogy még én sem fogtam fel a történteket.
Az agyamban egyfolytában lejátszódik a jelenet. Megátkozom Draco, hátrarepül, neki az oszlopnak, majd a padlózatra zuhan. Újra és újra és újra. A szívem kihagy egy-egy dobbanást minden egyes alkalommal, amikor a teste lerogy a padlóra.
A folyamatos lejátszásnak Draco talpraállása vet véget. Látom, ahogy az oszlopba kapaszkodik, az aggódó tekintetem fölött pedig az összevonódott szemöldököm áll. A történtekről egy újabb kérdés merül fel bennem? Vajon ki károsabb a másik számára? 
Bár haragosan fordul hozzám, a hangja megnyugtat. Halvány boldogság áramlik be a testemen, amikor megszólal. Tekintetem nem változik, mert attól függetlenül, hogy beszél nem biztos, hogy nem esett nagyobb baja, hisz úgy fogódzkodik az oszlopba, mint aki attól félne, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
Nem válaszolok a kérdésére, és mióta itt vagyunk, nem először csinálom ezt, mert igazából nem akartam semmi különösebbet, csupán hallani a hangját.
A szemem úgy ragadt Dracora, mint légy a légyfogóra. Nem bírom elfordítani a tekintetemet róla. Pedig most kéne a legkevésbé így bámulnom. El kéne szégyellnem magam, hogy megátkoztam valakit, csak azért, mert nem úgy beszélt, illetve viselkedett velem, ahogy szerettem volna. Nem átkozhatok meg minden egyes személyt, aki megengedi magának, hogy szemtelenül viselkedjen, illetve beszéljen velem. Hova vezetne ez?
Nem néz rám. Újból. Megint elvesztettem a figyelmét vagy pusztán el akar rejteni valamit? Hátrahajtja a fejét, majd kisöpri a hajat a szeméből, de ezután sem találom a tekintetét, mert elfordul.
Megismétli a kérdését, de a hangneme más. Nem teljesen, csak egy kicsit eltér az előbbitől. Több benne az ingerültség. Egy röpke pillanatra találkozom a tekintetével aztán újra sehol. Megpróbáltam a szeméből olvasni, de túl kevés időm volt, hogy bármit is ki tudjak deríteni belőlük.
Ezúttal sem válaszolhatok a kérdésére. Nem tudok. Mit mondhatnék neki? Hogy igazából csak hallani akartam a hangját és ezért mondtam ki a nevét? Ennél szánalmasabb választ keresve sem találnék, de a legrosszabb, hogy igaz.
 – És mi tart vissza? – reagálok a mondatára. Végignézek magamon. Olyan idegesítő, hogy nem tudom, hogy nézek ki. Most figyelmen kívül hagyom, hogy szerencsétlennek nevezett és a külsőmet bántotta, mert lehet hogy igaza van. Lehet, hogy már jól látszik, ahogy belül érzek. Azonban nem hinném, hogy bármi joga lenne engem kritizálni, hisz ő sem mondhatja magáról, hogy jól fest.
Vajon Dracot ennyire megviselte az átok, vagy csupán vele is az történik, ami velem? 

Egy pillanatra megtört a burok. Egy pillanatig védtelen voltam előtte. Egy rövid pillanatig alkalma lett volna rá, hogy ha akar, behatoljon, vagy felökleljen, vagy eltiporjon, de ő egyszerűen nem tett semmit.
Soha nem tesz semmit. Ha teszek felé egy lépést, elhátrál, ha megérintem, eltáncol a kezem alól, ha magamhoz szorítom, eltaszít, egyenesen a legközelebbi oszlopig. Hogy igazodjak ki rajta? Még ha tudnám is, hogy mitől fél, hogy tudnám kezelni? Hogy győzhetném meg őt bármiről, ha magamat sem tudom meggyőzni?
Akarom? Kell? Hát persze! Olyan telhetetlen és kicsinyes vagyok, mint a lepkegyűjtő, ha különleges példányt lát. Tulajdonképp senki mást nem érdekel, de ő belepusztul, ha nem lesz az övé. Talán nem nyugszom addig, míg tűhegyre nem kerül Elena is, míg meg nem rebben a szárnya még utoljára, legyen fekete denevérbőrből vagy pelyhes galambtollból, mindegy. Csak legyen enyém az utolsó rezdülés, az utolsó dobbanás. Legyen enyém egészen, hogy aztán ráunva lecserélhessem.
Milyen furcsa, hogy féltékeny vagyok, akarnok és erőszakos, ha a páromról van szó, én magam ellenben soha nem ismertem a hűséget.
Nem akarom már az erőmet fitogtatni. Eddig se tettem. Sosem nyers erővel győztem le az ellenfeleimet, hanem cselszövéssel, árulással, fondorlattal, és van, ami sosem változik. A módszereim sem. Nem vagyok egy egyenes ember, aki kertelés nélkül kimondja, mi nyomja a szívét. Akkor sem tudom kimondani, mit gondolok vagy érzek, ha már teljes mértékben meggyőződtem a másik megbízhatóságáról. Soha nem hagyta még el a számat az, hogy "félek", sem az, hogy "szeretlek". Csak akkor, mikor meg kellett volna ölnöm Dumbledore-t, neki, Vikinek, egyetlen egyszer. De akkor azt hittem, nem élem túl az éjszakát.
Néha komolyan azt kívánom, bár úgy lett volna.
Úgy érzem magam, mint aki egy szűk cellában próbál levegőhöz jutni, de nem képes rá. A szemem sarkából látom Elenát, és legszívesebben két kézzel kapnék felé, de én elfordulok. Ő nem szól. Én sem. Képtelen vagyok megszólalni. Saját gátlásaim válnak démonokká, akik bevarrják a rést a számon.
- Nem fogok leállni veled párbajozni Pierce. Pont veled.
Mi tat vissza? Egy gúnyos kacaj azért tartozik még a válaszomhoz. Mégis mi tartana vissza? Hogy annyira UNOM már a fenyegetőzést és a harcot, hogy az valami hihetetlen? Nem sokan nézik ki belőlem, de egy lánnyal ha kettesben vagyok, nem éppen az az első ami eszembe jut, hogy vérre menő piti veszekedéseket folytassak vele. Szeretnék én is megnyugodni. Szeretném, ha nekem is megbocsátana egyszer valaki. Szeretném, ha egyszerűen csak átölelne, hozzám bújna, elhallgatna és felmelegítené a bennem terpeszkedő gleccser szélét legalább, mert lassan teljesen törékenyre fagyok.
Különben is, túlságosan nagyot estem és zsong a fejem, de ezt eszem ágában sincs bevallani Elenának. Nem kell tudnia, hogy sebezhető vagyok. Nem vagyok az.
- Tőlem akárhogy átkozódhatsz, toporzékolhatsz, pofozkodhatsz, akkor sem leszel több a szememben egy buta kis libánál. A nővéred ezerszer jobb társaság nálad.
Ott rúgok bele, ahol csak tudok, mindent előveszek, ami egy kicsit is fájhat neki. Nem feltétlenül kell, hogy igaz legyen az, amit állítok, de ezt ő nem tudhatja.
Ez az én harcmodorom...

Úgy érzem, itt az ideje, hogy véget vessek ennek a drámának. Azt hiszem, még mindig nem sikerült felfognom a történteket. Az agyamban újra és újra próbálom őket lejátszani, de valamiért mindig megakadok. Idejöttem, Draco és Lina kettesben voltak. Kiderült, hogy Lina egyedül tervelt ki mindent, erre Dracoval nem elkezdünk veszekedni? Miért? Talán, mert féltékeny vagyok? Hát hogyne lennék. Hisz arról van szó, hogy Draco nem tud megkülönböztetni a húgomtól, és bármikor… Bármikor félreértés történhet. Most már Linán sem tudok igazán kiigazodni. Ezek után fogalmam sincs, hogy mit érez, vagy hogy mit akar…
Ez túl sok volt egyszerre, és már nem bírom tovább. Ha jobb passzban lennék, talán nem ez lenne a helyzet, de most egyszerűen nincs kedvem kiutat keresni. Feladom, de csupán azért, mert nem látom értelmét, hogy folytassuk a vitát.
Igazság szerint valami olyasmit csinálnék, amivel elérhetném, hogy Draco soha többé ne tévesszen össze a húgommal, de nem leszek olyan meggondolatlan. Inkább visszalépek. Gondolkoznom kell, és itt, az ő társaságában, ez képtelenség. Már attól is összezavarodok, ha közelebb lép hozzám. Nem! Most nincs ehhez erőm. Annak is örülök, hogy még állok. El kell fogadnom, hogy ez nem az én napom, nem az én csatám és nem itt a helyem.
Hátat fordít, én pedig oldalra nézek. Ehhez is lenne pár hozzátennivalóm, de most már eldöntöttem. Nem öntök több olajt a tűzre.
Bármennyire is azt szeretném, hogy a szavai csupán téli szellőként haladjanak el mellettem, nem ez történik. Mindegyik belém szúródik. Idegesít, hogy ilyen lekezelő, és legszívesebben újra megátkoznám, de tudom, hogy ettől nem fogom jobban érezni magam. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan, hogy érti azt, hogy pont velem, de eszem ágában sincs megkérdezni. Ezzel csak egy újabb szócsata venné kezdetét.
Gúnyosan nevet, én pedig lehajtom a fejem, jobb kezemmel megtámasztom a homlokomat, bal kezem alkarja pedig merőlegesen a hasamhoz tapad, és felsóhajtok, mint akit hidegen hagy mindazt, amit mond. Érzem, hogy égek. Nem csak a kezemmel, az egész testemmel. Annyira rossz, hogy már csíp a szemem.
Nem szólalok meg. Mozdulatlanul várom Draco következő támadását. Tudom, hogy nem hagyja ennyibe a dolgokat és azt is, hogy ha én nem beszélek, akkor ő meg fogja törni a csendet. Nem kell sokáig várnom, újra meghallom a hangját. Ezzel betelt a pohár.
 - Azért mert… - pillantok rá felkészülve egy újabb kérdésre. Visszavágnék, de lemondok a revánsról.
A kezeim most szabadon lógnak a testem mellett. Félrenézek, lenyelem a mondanivalómat, majd a padlóra szegezem a tekintetemet. A fejemet csóválom. Nem mondok semmit, csupán keserűen nevetek. Kinevetem. Nem őt, hanem az egész helyzetet. Nem fejezem be a kérdésemet, mert a csend mindig is idegesítőbb, hisz fogalmad sincs, hogy mire gondol a másik. De nem ez az egyetlen ok. Rájöttem valamire, és egyre rosszabbul vagyok tőle. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a mászóka egyik keskeny vasán csúszott meg és a földre érkezve kiszorította a levegőt a tüdejéből. Talán Lina azért jobb társaság, mert nem olyan óvatos és keményszívű, mint én… Most már tudom, hogy mit szakítottam félbe. Megakadályoztam, hogy megadja Draconak azt, amire szüksége van. Egy kis nyugalom, kikapcsolódás, hogy egy pillanatra megfeledkezzen mindenről.
Szótlanul elfordulok, és a kijárat felé veszem az irányt. Még mielőtt kijutnék, megállok, felveszem a pálcám, majd elhagyom a helyiséget. Már csak egy tennivalóm van, bár nem hiszem, hogy ezek után sikerülni fog... Átaludni a nap maradék részét.

Leverton N. Hale

*Szükségem van egy nyugodt helyre, ahol nem kell csinálnom semmit, csak ülni, és nézni ki a fejemből. Egyszerűen nem hiányzik most az iskola zajos forgataga. Egy kicsit, csak egy kicsit, had legyek végre egyedül. Már elegem van belőle, hogy az iskola szinte a börtönöm; csak azért mert mugli születésűnek számítok. Tudjukki, meg az egész hülye halálfaló banda eltakarodhatna a francba. Féltem a családom, félek, hogy valami bajuk esik, vagy lelepleződnek. Ha ez így megy tovább, komolyan megszököm.
Egyetlen menedékem maradt, a rajzaim; azok legalább hűek hozzám, és nem olyan… hagyjuk. Most éppen a padlás felé tartok, nem járkálok ide sokat, mert félek az esetleges találkozásoktól azzal az átkozott macskával, de most jól fog jönni az általában kihalt helyiség. Remélem senki nem fog megzavarni, valami újabb baromsággal. A mappám szokás szerint a kezemben van, a cerkáim, meg egyéb rajzeszközök a táskámban, amit általában magamnál hordok.
Felérve lehuppanok, az egyik szegletben, és mivel itt nincsenek rendes ablakok, és kissé félhomályos az egész helyiség, egy rakat gyertyát veszek elő, majd egy pálcaintéssel meggyújtom őket, és a levegőbe varázsolom a világító viaszdarabokat. Így már mindjárt hangulatosabb az egész. Nincs most határozott célom a rajzolásra, így csak előveszek egy cerkát, és szórakozottan firkálgatni kezdek a papírra. A figyelmem elkalandozik, így nem is nagyon figyelek oda, hogy éppen mit alkotok, csak úgy rajzolgatok.
Tíz perc után rápillantok a lapra, és meglepett nyögés hagyja el a számat. Nem gondoltam volna, hogy ezt még le fogom valaha rajzolni. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a lapra pillantok. A nagyszüleim élettelen testét firkantottam le. Azóta küzdöttem ezzel a képpel, amióta meghaltak… nem akartam lerajzolni. Most már mindegy.
Döbbenten meredek a képre, és egyszerű mozdulatlanságba merevedek. Nem, ezt nem akartam látni. Nem ezt akartam csinálni. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és a kép elhomályosodik. Majd a sós cseppek legördülnek az arcomon… Mérges mozdulattal törlöm le őket. Nem szeretek sírni… de itt legalább nem lát senki.*

Leverton N. Hale

*Csak ülök, és nézek magam elé, elhomályosult szemmel... mégis mit tehetnék. Olyannyira el akartam kerülni ezt, és mégis beleszaladtam. Egy kis figyelmetlenség volt az egész, néhány elkalandozó gondolat, és máris kész a sírás oka. Nem is veszem észre, hogy valaki feljön ide; csak akkor, mikor megszólal. Valószínűleg észrevett, csodás, mindjárt végighallgathatom a gúnykacajt, meg hasonlókat. Gyorsan, egy mozdulattal letörlöm a könnyeket, de az arcomon még jól látszanak a nyomai. Egy fiú az aki rám talált, és láthatólag ugyanolyan zavarban van, mint én magam.*
- Szia, hát...
*Mégis mit mondhatnék neki. Azt, hogy zavar, és inkább kopjon le, de gyorsan? Nem kenyerem a bunkóskodás, az nem az én stílusom, de most vagy egy támogató kézre, vagy magányra lenne szükségem. A kettő közül eddig egyik sincs meg. Bólintok, mikor azt mondja elmegy, majd meglepetten pillantok fel, a kérdésre.*
- Igen, rajzolok.
*Felelem, de a hangomba most egy kis szomorúság vegyül, a meglepettség mellett. Általában vidám vagyok, meg minden, de mindenkinek lehetnek rossz napjai azt hiszem én most éppen egy ilyet fogtam ki.*
- A kérdésed alapján te is alkotsz.
*Mondom immár kicsit jobb hangulatban, hiszen ha netalán egy rokon lélekre akadok, abból még jó is kisülhet. Márpedig a jelek szerint egy közös szenvedélyünk már van.*
- Persze, miért is lenne bármi gond, csodás a világ, nincs semmi probléma.
*Egy kis gúnyos felhang, nem is ismerek magamra, de valahogy ez a keserűség benne maradt a hangomban. A könnyek utolsó maradványait is igyekszem letörölni, bár a fiú nem tűnik túl cikizősnek, de aztán ki tudja? Egy kissé összeszedem a rajzcuccaim... maradjunk annyiban, hogy még mindig nem nagyon mutatom meg senkinek, ez az én kis saját naplóm, ha úgy vesszük; azt meg nem szokás mutogatni mindenkinek. Bedobálok pár cerkát a táskámba, mikor a mappám kicsúszik a kezemből, és egy rakat rajz szétterül a padlón.*
- Na tessék, már csak ez hiányzott...
*Csóválom a fejem, és igyekszem sietve összeszedni a lapokat; rémlik egy kicsit a srác arca, lehet, hogy egyszer már őt is lerajzoltam.*

Levi :)
bocsánat a késésért...

*Időnként elgondolkodom azon, hogy én miért nem tudnék olyasvalaki lenni, aki egy ilyen helyzetben teljesen ura önmagának, és valami frappáns viccel elüti a dolgot; és még véletlenül sem jön zavarba. De nem én nem ilyen vagyok, már el is pirulok. A fiúban felmerül a távozás lehetősége, és talán egyszerűbb lenne mindkettőnknek; de észreveszi a rajzaimat. Aztán mikor én is „visszakérdezek” illetve inkább állítom, nem kérdezek, megerősíti a dolgot egy kis mosollyal fűszerezve. Egy savanykás mosolykezdemény az én szám sarkában is megjelenik, de még nem nevezném teljes értékűnek.
Arra a kérdésre, hogy minden oké-e, egy gúnyos választ adok, mire a srác tanácstalanul egy pár szót nyög ki. Erre már nem állhatom meg egy szélesebb mosoly nélkül. Végül is mi mást mondhatna rá?
Nem vagyok éppen a toppon, látszik is abból, ahogy elejtem a féltve őrzött rajzaimat. Lemondó sóhaj, ahogy elkezdem összeszedni a papírokat. De a segítség hamarabb érkezik, mint én lehajolnék, és a fiú már kezdi is összeszedni a rajzokat.
Ha más körülmények között és valaki más személy nyúlna a rajzaimhoz nagy valószínűséggel kitépném a kezéből, hogy mit nézi meg, de még nem igazán volt dolgom olyannal, aki maga is rajzol. Aztán átnyújtja a lapokat egy bocsánatkérés kíséretében.*
- Őőőő… köszi.
*Felelem neki ismét zavarban, miközben átveszem az immár elrendezett papírokat. Visszasüllyesztem a mappámba, ami elég gyorsan el is tűnik a táskámban. Igazából nincs még kedvem menni, akármilyen kínosan is érzem magam, de szeretem ezt a helyet, és talán vagyok elég makacs ahhoz, hogy még maradjak. Ha már rajzolni nem tudok, akkor talán beszélgetni. Anya is mindig mondja,  hogy legalább próbáljak meg ismerkedni, és új barátokat szerezni; de persze ezek mellett legyek óvatos, meg satöbbi, satöbbi. Ne tudom, hogyan lehet ezt a két kérést összeegyeztetni, de valahogy csak megoldom. A  fiú bemutatkozásán elmosolyodom, kezd visszatérni a jó hangulatom.*
- Örvendek Levi, én Lyra vagyok. Hugrabug, hatodév.
*Mondom válaszul, bár a hugrás címert leolvashatta a taláromról, de azért jó elmondani ezt is. Eddig csak álldogáltam, de most egy határozott mozdulattal visszacsüccsenek az előző helyemre. Ha Levi akar, akkor marad, ha nem, akkor nem. De aki rajzol, az rossz ember nem lehet.*
- És te miket szoktál rajzolni?
*Teszek fel egy kérdést, és remélem nem túlzottan személyes ilyen rövidke ismeretség után. Hiába az egyik nem mindig pozitív tulajdonságom a kíváncsiság.*

Szívesen tanulmányoztam volna egy kicsit tovább a rajzait, de nem volt pofám tovább bámulni őket, így be kellett érnem azokkal a röpke gyors pillantásokkal. Nem biztos, hogy jó néven vette volna, hogyha itt nekiállok nézegetni a képeit, főleg ha abból indulok ki, hogy igazándiból én se nagyon szeretem, hogyha idegenek mindenféle szó, vagy kérés nélkül elkezdik nézegetni a képeimet. Szóval így marad a remény, hogy majd esetleg később lesz lehetőségem újra megnézni a rajzait. Főleg arra lennék kíváncsi, amit utoljára vettem fel, amin elég szörnyű képek voltak. Bár valószínűleg elég kényes téma lehet, és nem szívesen beszélne róla, főleg így, hogy még nem is ismer. Na de most ez legyen a legkisebb problémám.

A bemutatkozásnál megemlíti a házát és az évfolyamát, így nagyjából sikerül beazonosítani. Én elfelejtettem megemlíteni a házamat és az évfolyamom, ráadásul ő nincs olyan szerencsés helyzetben, mint amiben én vagyok, ugyanis nincs rajtam a sulis talár, amin virít a griffendéles címer, de nem is akkora katasztrófa, mert nem igazán rajongok azért a cuccért, így ha nem olyan muszáj, inkább nem hordom. Meg amúgy is a per pillanat rajtam levő kockás ing – póló párosítás jóval kényelmesebb. Közben Lyra visszaül az előbbi helyére, én pedig gondolkozás és kérdés nélkül lehuppanok mellé. Az előbbi esetleges távozásról szóló gondolatom már rég tovaszállt, de még mindig nem vagyok olyan hú de magabiztos, bár ez a tulajdonság amúgy se tartozik az erősségeim közé. Nem hiszem, hogy én vagyok a földkerekség leginkább barátkozó egyede, de azért nem panaszkodhatok, ha a barátok számáról van szó, azonban sose jön rosszul egy – egy új barátság és úgy tűnik most itt a nagyszerű lehetőség egy új kapcsolat kialakítására.

- Hát elég sokfélét. Karikatúrákat, egyszerű és bonyolultabb ábrákat, falfirkákat, igazából mindenfélét, ami színes. Imádom a színeket, igazából most is azért jöttem ide, hogy titokban feldobjam az unalmas falfelületet, de úgy tűnik ennek mára lőttek.  – Hoppá. De bőbeszédű lettem. Remélem, nem az az árulkodós fajta, mert az utoljára elhangzottakból lazán ki lehet következtetni, hogy ki az, akinek néha szokása kipingálni a kastély eldugott részein az unalmas falakat. Na de most már késő bánat, amúgy meg mire találták ki az exmemoriamot, ha nem a nemkívánatos infók eltörlésére? Mondjuk, nem lenne szívem megátkozni azért a lányt, mert elárultam neki, hogy miért is jöttem fel ide. Meg lehet, hogy rá se jönne. Jah meg amúgy is minek ide az erőszak?

- Bár már láttam párat a rajzaid közül, de te miket szeretsz rajzolni?  – kérdezek vissza. Egyelőre maradjunk az ilyen egyszerű kérdéseknél. Majd lesz ez egy kicsit felszabadultabb és mélyebb beszélgetés később, már ha mindketten akarjuk és eljutunk odáig. Nekem nem lenne ellenemre a dolog, főleg, hogy eddig elég jófejnek tűnik a lány.

Azért csak nem hagy nyugodni az a rajz, és egyszerűen muszáj megkérdeznem. Lehet, hogy nem kellene, de egyszerűen túl nagy a kíváncsiságom, és egyszerűen muszáj összeszednem hozzá a bátorságot, hogy meg merjem kérdezni a dolgot. Veszek egy nagy levegőt, majd kissé tétován, de azért csak belekezdek. – Az a rajz… - pillanatnyi hatásszünet, csak hogy sikerüljön értelmesen fogalmazni – tudod, amin az a két test van… Az valami személyes élmény?  – Ej… hát megkérdezhettem volna egyrészt szebben és finomabban is, de most már késő bánat.  – Öö. Bocs, de ez kicsúszott… de ha túl kényes, akkor nem muszáj válaszolni… - Igyekszem menteni a menthetőt. Remélem ezzel a pocsék kérdéssel nem szúrtam el mindent.

Levi :)

*Levi segít összeszedni a rajzaimat, majd bemutatkozik; amit én is egy röpke ismertetővel viszonzok. Ezek után kényelmesen lecsüccsenek az előbbi helyemre, Levi pedig kérdés nélkül helyet foglal mellettem. Igazán hangulatos ez a hely ezzel a gyertyafénnyel; egyébként csak egy egyszerű, koszos padlás, de ez most nem zavar. Őszintén szólva nem nagyon hittem volna, hogy találok még embert, aki ugyanúgy a rajzol, de logikusan végiggondolva ez elég nagy hülyeség volt tőlem, mert egy ekkora nagy iskolában nem lehetek egyedül ilyen kis csodabogár, csak eddig nem figyeltem fel a dologra.
Az „ismerkedéskezdő” kérdésem kapásból a témába vág, és rákérdezek a rajzaira. Az eddigiekhez képest hosszú választ kapok, kicsit feloldódhatott. A falfirkás résznél elmosolyodom; rémlik is mintha a múltkor megfigyeltem volna valami rajzocskát a falon, de lehet, hogy az éppen nem ő volt. *
- Igen, a színekkel nagyon fel lehet dobni a dolgokat.
*Bólogatok múló rossz hangulattal, amit az előbbi emlékek idéztek elő. Noha én nem mindig a színeset választom, mert vannak olyan témák, amik jobban mutatnak fekete-fehérben. A beszámoló után, én is kapok egy visszakérdezést, ugyanabban a témában.*
- Mindent.
*Vágom rá kapásból, ismét egy mosoly kíséretében; kezdek visszatérni önmagamhoz, hiszen alapvetően imádok mosolyban, és vidámságban fürdeni... de ha valami kibillent, az nehezen viselem.*
- Emléket, helyet, tárgyat... gyakorlatilag bármit, ami megfog. És..hát gyakran a suli diákjait is, de ezt nem kell szétkürtölni.
*Ha már ő is elmondta, hogy falat firkál, akkor ennyit én is elmondhatok, hogy titokban, a személyek tudta nélkül lerajzolok akárkit. Már éppen kezdeném teljesen elfelejteni az előbbi alkotást, amikor Levi felveti a kérdést... szóval látta. Nem csodálom, hogy megkérdezi, én is ezt tenném, a kíváncsiság nagy úr. Furcsa módon nem zavar, hogy megnézte egy rajzomat, pedig általában ettől kiakadok. Egy sóhajjal kezdek bele a mondandómba, miközben a kezemet babrálom, és még véletlenül sem nézek fel a fiú arcába. Talán akkor nem tudnám elfojtani az ismét előtörni készülő könnyeimet.*
- Nem, semmi gond... természetes, hogy kíváncsi vagy, csak...
*Megrázom a fejem, és újrakezdem.*
- Igen, személyes élmény. Egyik nap ebédre mentünk a nagyszüleimhez... így találtuk ott őket a családommal.
*Felelem, és még mindig nem nézek rá; annyira még nem nagy a bizalmam, hogy eláruljam a nagyszüleim teljes mugli voltát. Ki tudja melyik oldalon áll... bár ez jelen pillanatban nem érdekel, de nem akarom lerombolni azt a látszatot, hogy csak varászlóvér folyik az ereimben. Most kéne valami mentő kérdés, hogy a hangulat jobb legyen.. de egyszerűen nem jut eszembe semmi.*

Nem valami bőbeszédű a lány, de az is lehet, hogy csak én jártatom túl sokat a szám. Mindenesetre panaszra nem lehet okom, elvégre eddig szóba állt velem, pedig számára tök ismeretlen vagyok, pedig már jó néhány éve koptatjuk a köveket a suli padlóján. Tulajdonképpen még örülök is annak, hogy mégiscsak beszélgetésbe bonyolódtunk, mivel sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, főleg a rajzaival. Végre összehaverkodhatok valakivel, akit ugyanúgy érdekel a művészet és szintén rajzol, mint én. Ha másért nem is ezért, már érdemes volt végül idejönnöm és itt maradnom.

- Pedig azt terveztem, hogy egy szál boxerban fogok végigrohanni a folyosókon, miközben teli torokból fogom üvölteni azt, hogy van a suliban egy olyan galád teremtés, aki már a fél sulit megörökítette papíron. Szerinted komolyan vennének? – Ezt most ne kérdezze senki, hogy honnan jött. Néha előfordul, hogy csak szimplán dől belőlem a hülyeség, de ez most még nekem is meglepő volt. – Nyugi, csak vicceltem… - teszem hozzá nagyon gyorsan, mentve azt, ami esetleg még menthető.

A hülyeség ugyanúgy határtalan, mint a fantázia. Kíváncsian várom a lány reakcióját, remélem sikerült vennie, hogy az előbb elhangzott marhaságokat viccnek vagy valami hasonlónak szántam, de ha véletlenül mégsem, akkor, jaj nekem. De majd csak nem veszi komolyan. Bár még alig ismerem, így nem igazán tudok messzemenő következtetéseket levonni, és mindez igaz visszafelé is. Azonban remélem, hogy ez a találkozás nem csak a véletlen műve és lesz még esetleg folytatása. Gemma és az ő kis társasága után Lyra most kész felüdülés, de tényleg. Teljesen más világot képviselnek ketten, szerintem Gemma soha a büdös életben nem volt ilyen visszafogott. De minek is hasonlítom össze szegény lányt az exemmel? Magam sem tudom.

Aztán arra a bizonyos rajzra terelem a témát. A kíváncsiság igen nagy úr, most sem sikerült legyűrni a kísértést. Látszik rajta, hogy habozik, hogy nem igazán akar róla beszélni, aztán valahogy mégis belekezd, igaz csak pár lényegtelen szóig jut el, de már ez is valami. Mindeközben egy másodpercre se néz rám. Egy kicsit frusztrál a dolog, de inkább megpróbálok nem odafigyelni erre a kis apróságra.
- Csak, mi?  – kérdezek vissza automatikusan. Kicsit tolakodónak tűnhetek, pedig esküszöm, hogy nem szokásom. Jobban szeretek megbújni a háttérben és hagyni, hogy hadd sodorjon magával az ár. Így fordulhatott elő, hogy Gemma arra terelgette az életem kicsiny evezős csónakját, amerre csak akarta. Naiv, könnyen befolyásolható griffendélesként így sodródtam egyre közelebb és közelebb a sötét oldalhoz, és az az idióta picsa miatt majdnem hagytam magam megbélyegezni… Hát igen, ha az ember szerelmes, akkor megszámlálhatatlanul sok hülyeségre képes.

Azt hiszem ezzel a válasszal meg kellene elégednem és egyelőre nem kellene tovább faggatóznom. Legalábbis ezt illene. Ha tovább kérdezősködnék, akkor ki tudja, hogy mi a francot gondolna rólam. Illetve kétlem, hogy majd pont egy idegennek fog ennyire személyes történetet elmesélni. Bár soha nem lehet tudni. – Részvétem… - ez az egy szó se sikerült túl magabiztosra. Azt hiszem ez is azon tipikus helyzetek közé tartozik, amikor nem igazán tud mit mondani az ember.

- Ők is Tudjukki „áldozatai”? – Basszus ezt meg már megint miért kellett kimondanom? Lehet, le kellene szoknom a gondolkozásról, főleg, ha minden hülye, kényes és olyan kérdést, amit nem akarok sikerül hangosan kimondanom. Nem biztos, hogy bele kellett volna menni ebbe a témába, elvégre erről senki nem beszél. Hülye Levi, nagyon hülye Levi! – Ööö inkább hagyjuk ezt a témát, jó? Vedd úgy, inkább, hogy az előbb csak hangosan gondolkoztam… - kezdek bele a kissé béna magyarázkodásba. Első beszélgetésnél nem biztos, hogy pont ilyenekkel kellene kezdeni az ismerkedést. Az sem elhanyagolható tény, hogy ez egy igen kényes kérdéssé tud válni. Nem vagyok abban olyan biztos, hogy én el akarok kezdeni beszélgetni erről a vértémáról, mivel nem biztos, hogy hasonló véleményen lennénk…

Levi :)

*Egy koszos padláson üldögélek egy teljesen idegen személlyel. Erre apám biztos totál kiakadna, hogy nem vigyázok eléggé, meg jó, hogy a Rend titkait ki nem írom a falra bla, bla, bla. Mindig ez van, ha egy kicsit is jól érezném magam, persze tudom, hogy neki csak a biztonságom a fontos, de komolyan az utóbbi időben ki az aki biztonságban van? Mert szerintem nem sok ember… Valahogy Levi mellett nincs bennem az a szokásos óvatosság, lehet, hogy a közös rajzos dolog miatt, de már azt is kikotyogom neki, hogy mi mindent vetek papírra. Felnevetek a képtelen feltevésén, ahogy szétkürtölné a tikomat.*
- Ó, én egészen biztos, hogy komolyan vennélek, de csak miután megörökítettem ezt a csodás pillanatot, amint bolondot csinálsz magadból.
*Felelem egy gonosz kis mosollyal a szám sarkában. De aztán előkerül az eddig olyan gondosan került téma.*
- Csak… csak már belefáradtam abba, hogy mindenkinek azt mutassam, hogy minden rendben van, és az összes kíváncsiskodót lerázzam egy hazugsággal, mert az igazat nem mondhatom el.
*Bököm ki végül, és csak most veszem észre, hogy mekkora megkönnyebbülés, hogy végre valakinek elmondtam. Mert ebbe már tényleg belefáradtam, azt kell mutatnom, hogy minden rendben, miközben semmi nem oké, mert emberek halnak meg; muglik, varázslók, csakis egy valaki miatt, és nekem úgy kell tennem mintha nem érdekelne, mert ha nem ezt mutatom, akkor búcsút mondhatok a családomnak, meg mindenkinek, akit szeretek. Már az is eléggé necces, hogy a szüleim Rend tagok, na meg, hogy mugli születésű vagyok. Néha azt sem tudom, hogy lehetek itt, talán azért mert anya és apa varázslók, és én nem mugli családban nőttem fel. Ezek után kénytelen vagyok elmondani a rajzon látható két személy „történetét”. Miközben elmondom a pár mondatot a kezembe veszem a rajzot, és Levi felé nyújtom, hogy jobban megszemlélhesse, ha akarja. Amikor azt mondja „Részvétem” képtelen vagyok nem rá nézni. Felemelem a tekintetemet és egyenesen a szemébe nézek. Nem látok benne sem gúnyt sem megvetést, mint oly sokszor másokéban. Kicsit meghökkenek a kérdésén de nem állom meg szó nélkül.*
- Igen, az ő áldozatai. Ha tehetném, magam ölném meg, de erre úgysem vagyok képes…
*Mondom. Kész, vége, most már felfedtem magam, ha akar akár meg is ölhet, de én soha nem fogok behódolni a Sötét Nagyúrnak, aki ennyi nyomorúságot hozott nem csak az én családomra, hanem az egész világra. Szemeimet kutatóan fúrom Levi tekintetébe, hacsak el nem fordítja.*
- Jó, hagyjuk a témát.
*Egyezem bele bólintva, de már nem jut más az eszembe, újból lehajtom a fejem és várom, hogy talán a fiú majd előhozakodik valami újjal. Pedig egyenlőre olyan jól indult ez a barátság, kapcsolat, vagy hogy is nevezzem.*

Az eddig talán jónak nevezhető hangulat egyre fokozatosabban válik komolyabbá, komorabbá. Mesél a rajzának háttértörténetéről, érthetővé téve ezzel a lapon található kép jelentőségét, legalábbis számára. Mindenkinek megvan a maga módszere a feledésre, a szörnyűségek feldolgozására. A költői vénával megáldottak kiírják magukból, a nem annyira tehetségesek naplót írnak, van, aki zenél, a tanulásba feledkezik, mi idézőjeles művészek pedig rajzolunk. Végül is ez egy tök jó dolog, mikor elköltöztem a szüleimtől, vagy amikor már nem bírtam elviselni Clifford terrorizálását én is a lapokhoz és a színes ceruzáimhoz fordultam, hátha így könnyebben sikerül elfelednem, átvészelnem a pocsékabb időszakokat. Amikor úgy éreztem, hogy padlón vagyok vagy ezzel ellentétben úgy gondoltam, hogy az egekben lebegek a boldogságtól, szerintem akkor készültek életem legjobb alkotásai. Legalábbis számomra. Így jobban megértem a lányt is, a történtek fontosságát, az ő szemszögéből.

Aztán, én hülye mindenféle előzetes átgondoltság nélkül felteszem azt a kérdést, amire alapesetben senki sem válaszol - elvégre sohasem lehet tudni, hogy az, akivel éppen beszél melyik oldalhoz is áll közelebb. A helyében erre a kérdésre két jó nagy pofonnal reagálnék, lehet, hogy teljesen jogosan. Elvégre ilyet egy vadidegen ember mégsem kérdez meg, és azt sem várhatom el, hogy válaszoljon rá. Ezért is lepődöm meg egy kicsit, mikor mégis válaszol, még ha röviden s tömören is. De nem csak az okoz meglepetést, hogy felel az indiszkrét kérdésre, hanem annak a tartalma is. Én csak sodródom az árral általában és vagyok olyan hülye, hogy kövessem anyámék és néhány haver álláspontját a háborúval kapcsolatban, így nem érzem azt, hogy ebben a szituációban tudnék osztozni az érzésein, véleményén. Nem is igazán jut eszembe ide illő és helyes megszólalás, gondolat, a felmerülő kérdéseim pedig inkább maradjanak most már kimondatlanok, nem akarom sem őt sem magam ennél kínosabb helyzetbe hozni. Elvégre nem is indult ez a beszélgetés olyan rosszul, nem kellene idő előtt elrontani mindezt.

Rám néz és egy ideig állom is a tekintetét, aztán nem bírom tovább, elfordítom a fejem és inkább a cipőm orrát tanulmányozom erősen, hátha találok valami érdekfeszítőt, eddig fel nem fedezett foltot rajta. Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás rá, tudom ezt én magam is, de ennél jobb, egyszerűbb nem jutott az eszembe. Tehetetlennek és totálisan tanácstalannak érzem magam, ami számomra már egy jól ismert érzés, de most az egyszer jobban örülnék neki, ha nem lennék ilyen és nem lennék rászorulva arra, hogy valaki más néha gondolkozzon helyettem és kisegítsen az ilyen helyzetekben. Magamra vagyok utalva és iszonyatos mód pörgetem alig használt és rozsdás agytekervényeim, hátha támad valamiféle mentő ötletem…

Beáll a – remélem csak pillanatnyi – idegesítő csend, aztán egyszer csak megszületik a hirtelen jött nagy ötlet, és végre abbahagyom a cipőm bámulását és újra a lányra nézek. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy érzem magam, mint aki ebben a pillanatban felfedezte a sárkányvér tizenharmadik féle felhasználási formáját.  – Bocs, az előbbiért, tudom, hogy hülye voltam, nem kellett volna felhoznom ezt a kényes témát. Én se szívesen beszélnék róla… – pedig nekem ahhoz hasonló emlékeim nincsenek – na de tényleg hagyjuk most már. - Eskü, igyekszem abbahagyni és rátérni a zseniálisnak nem éppen nevezhető, de mindenképpen jobb, mint a nagy semmi ötletemre. Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, elvégre én pont ennek megvalósítása céljából érkeztem.

- Na szóval, mivel az időjárást nem tudom felhozni, mint lehetséges témát, hiszen ember legyen a talpán, aki ezeken a kicsi réseken ki tudja, venni, hogy milyen szép napunk is van ma. Meg amúgy is az tök gagyi, szóval mit szólnál hozzá, ha egy kicsit garázdálkodnánk és – egy pillanatra megállok elvégre valamikor levegőt is kellene vennem, hogy életben maradjak – mondjuk egy kicsit színesebbé varázsolnánk a falakat?  - Mondtam én, hogy nem egy nagy ötlet, de ugye, hogy jobb, mint a semmi? – Persze, hogyha neked is van hozzá kedved.  – teszem még hozzá gyorsan. – Szerintem jó buli, én legalábbis szeretek néhol egy kis nyomot hagyni magamból a kastély falain. Na jó, az undok gondnok és a macskája nem biztos, hogy mindig értékelik – eddig párszor már kötöttem ki miatta büntetőmunkán, de megérte.  – Van nálam festék is – közben a magam mellett heverő táskára mutatok, mosolyogva, hátha ezzel nagyobb kedvet varázsolhatok hozzá. Ha pedig véletlenül nincs hozzá kedve, akkor is egy próbát megért, de ennél jobbat nem tudok kitalálni. Tőlem ennyi telik.