Oldal nyomtatása - Frissen festett szoba

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*Tévedni emberi dolog. Eltévedni még emberibb. Természetesen Sache nem tévedt el. Teljesen tudatosan lógott két emelet között egy masszív kötélbe kapaszkodva, amit a felsőbb emelt néptelen folyosóján kötött oda egy árva páncél talapzatához. A szemközti fal festményén egy bolondos varázsló tanított nyulakat kötélre mászni, tehát biztos lehetett abban, hogy számíthat a festményalak teljes diszkréciójára kis akcióját illetőleg.
Az alant nyújtózó ablakpárkányra huppant kecsesen, alig-alig dideregve, noha csak a benti talárját viselte és kíváncsian átbámult az üvegen. A széken, amit ki tudja honnan szerzett tényleg ott ült a másik, akit látott belépni az ajtón. Látott, vagy inkább kilesett, miután furmányos módon végigkövette a folyosókon a klubhelyiségig, ahol vacsora után összeszedte magának a holmijait, aztán vissza a főépületbe. Igen, valószínűleg a szomszéd teremből hozott egy széket, okos fiú ez a Jules. Általában az emberek nem ülnek itt le, csak behúzódnak egy titkos beszélgetés kedvéért, hiszen semmilyen bútordarab nem marad meg tartósan az elbájolt falak között, éppen ezért nem kell félnie attól, hogy valaki leül a kis paklija mellé. Amúgy is vak és süket a világ jelzéseire. A fülében lóg valami, alighanem mágikus fülhallgató, legalább olyan jól tapad, mint a telefül, amivel délelőtt mágiatörin hallgatta a szomszédos teremben a Sötét Varázslatok óra sikolyait, de ő biztos valami mást hallgat.
Sache kíváncsi volt, hogy mit de még kíváncsibb arra, hogy mit rajzol. Mennyi felesleges energiát pazarolt már arra, hogy Trelawney e felmagasztalt tanítványának titkos rajzaira rátehesse a kezét, de a siker nem kegyelte ebben az esetben, pedig igazán megtehette volna neki a szívességet, hogy eléfújja mondjuk a griffendél-toronyból kiragadott rajzokat. Nos nem, tehát eljött az ideje, hogy a tettek mezejére lépjen. Elővette a pálcáját, kinyitotta a zárat és ünnepélyes lendülettel előrezuhant, ahogy a januári széltől a zárjukat vesztett ablaktáblák hevesen kitárultak, befelé persze, így a fiú támaszát vesztve, az arcába kócolt sötét hajtól démoni fellegbe burkolózva vakon a padlóra hasalt.*
-Aucs-*kommentálta hirtelen, majd felpattant, hatalmas szemeivel az idősebb fiúra meredt, önnön lebukási drámájától meghatottan, megdöbbenve, majd a kezében feszülő pálcával ívesen lendített.*
~Invito!~*magához csalogatta az éppen alakuló művészi értéket, majd vak, lázas menekülésbe fogva visszaugrott az ablakpárkányra, a pálcát a zsebébe csapva, a papiros szélét a szájába kapva mászni kezdett felfelé.*

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Vízesésként csobog végig rajtam a zene, elönti minden tagomat, elmém ködösítve, véremet megzabolázva, heves ritmust diktálva kezemnek. Ezekben a pillanatokban érzem úgy, hogy igazán önmagam vagyok, kivetkőzök burkomból, megtisztulok, a percek egyetlen extatikus pillanattá olvadnak össze ködös tekintettem előtt.
A dal, ami eddig pergős és erőteljes aláfestést adott az énekes elsöprően erős tenorjának elhal, helyet adva egy nyugodtabb, bensőségesebb melódiáknak. Én is ellazulok, halovány mosollyal pillantva a kész rajzra. Nem vagyok mesteri, vagy akár túl tehetséges, nekem mégis megnyugvást és örömet hoz ez az elfoglaltság. A szeráf nézne vissza az oldalról, ha nem a saját világába zárkózna hidegen és hercegiesen, mint mindig. Gyakori jelenség a kicsit tépett szélű, sötétvörös bőrkötésű napló lapjain, ami az ölemben fekszik. Én magam törökülésben foglaltam helyett a széken egy sarokban a hideg padló miatt. Elmélázva pergetem végig a lapokat, amikre igencsak sajátos módon róttam fel az információkat. A rajzok uralják a színteret, az írás kísérőként, lepelként fut végig oldalukon követve mintájukat, akár fejjel lefele, vagy spirális alakban is haladva. Többször lentről a rajz mellől felfelé építem fel a mondandómat sorról sorra, máskor tükörírással szórakoztatom magamat. Többnyire ceruzával írtam, rajzoltam, de kávéfoltok és elmosott foltos akvarellek is láthatóak, amiktől kellemesen hullámossá vált a papír.
Új, friss oldalra lapozok, és elkezdem a mai napom leírását Carment ábrázoló skicc köré.

98, jan. 10.
Nem sok jó történt ma, de semmi különösebben szörnyű sem. Igazából lehet ki is hagytam volna ezt a bejegyzést, ha nem lenne szükségem valami elfoglaltságra. Egyik osztálytársamnak születésnapja van ma, és a kedves kis hím-háreme úgy döntött a klubhelyiségben ünneplik meg az alkalmat, hangosan kántálva, ujjongva, és egyéb szörnyűségeket elkövetve. Szerintem részegek páran, nem tudom hogyan, de nem is akarom tudni! Aki nem kívánt részt venni a mókájukban a hálókba menekült, így még ott sem talált nyugalomra. Pedig mennyivel kényelmesebb lenne takaróval burkolva rajzolgatni, esetleg Carment szelídítgetni, mint a nyomasztó fehér falak között megbújni. Annyira szeretném telefesteni őket! Kis barátom is pont ma lépett ellenem, persze nem direkt, hisz sose ártana. Sajnos csupán valamiért a rajztömbömön aludt el, és hát nincs szívem felébreszteni. Tudom micsoda szörnyűséges érzés más kényszerére ébredni. Így hát kénytelen-kelletlen Téged hoztalak el kedves naplóm. Még egy szokatlan dolog van a mai napban. Egy furcsa érzés uralkodik rajtam egy ideje, ami talán csak a paranoia hatása megfáradt idegeimen. Azonban, mintha valaki követett vagy figyelt volna ma este. Nem láttam halálfalót a nyomomban, és a Mardekárosok is ködnek néztek- hála égnek. Csak egyvalakit láttam meg egy pillanatra. Hollóhátas fiú, valamelyik fiatalabb évfolyamba jár. Csak a baj van vele, ő a legrosszabb fajta ember. Nem azért nyomul és szervezkedik mert akar valamit, hanem annak puszta perverz öröméért, kimerülhetetlen erővel…

Eddig jutok az írásban, amikor hirtelen kivágódik az ablak, és a jeges szél magamhoz térít. Ijedten ugrok fel, ahogy az emlegetett szamár beesik az ablakon a nevéhez illő gráciával. Talán inkább szarkának kéne titulálnom a jövevényt, ugyanis egyenest magához hívja az ölemből a földre hulló naplómat. Hirtelen meglepettségemben még reagálni sem tudok. Ez egy vicc, ez egy rémálom. Mivel érdemeltem ezt ki? Egyáltalán hogyan jött ide? Még csak nem is seprűn ül, hanem kötélen lógó akcióhőst játszik, másodsorban meg az életével. Akkor pattan el a szál, amikor meglátom, hogy a szájába vette az én drágaságomat. Össze fogja nyálazni! Fognyomos lesz! Úristenem el fogja olvasni! Sőt! Le fogja másoltatni, és ki fogja tűzni a legmegalázóbb részeit a faliújságra bűbájjal, hogy ne lehessen leszedni. Mindenki rajtam fog nevetni.
„Invito!” Kiáltom utána előkapva pálcámat, ám én a fiút hívom magamhoz mindenestül. Betelt a pohár, most az egyszer nem fogom hagyni magamat, egy gyerekkel még én is elbánok valahogy. Ha ez kell, hogy leszálljanak rólam, hát tessék!
„Ne hidd, hogy azt tesztek amit csak akartok! Nem vagyok játék!”

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*Könnyű, fiatal, feszes kis izmai meglepő lendülettel emelték meg a testét, nem először kapott kötél után, nem először mászott, számára, Jules-szal ellentétben semmilyen meglepetést nem okozott a párkányon való landolás és az ablakon való beesés. Ha valaki rááll a párkányra, az okvetlenül számoljon azzal, hogy beesik az ablakon, ez így logikus, így hollóhátas.
Az egyetlen kényelmetlenséget az jelentette, ahogy a naplószerű rajzmappa (rajznak kell lennie, hiszen jól látta, hogy firkálgatott! A kudarc lehetőségét se szabad megadni) széles háta szorított a száját szélesebbre, ezért muszáj volt kicsit beleharapnia a finom bőrbe, amit, mint ahogy arra azonnal rájött, egyáltalán nem az íze miatt neveztek finomnak. Hevesen kúszott hát felfelé, erőteljes kapaszkodással, miközben a zsebében Absinthe nyugtalanul mozgolódni kezdett. Amióta zöldre színeződött egy saját baleset okán valahogy mintha előre megérezte volna a mágikus támadásokat. Sajnos patkány szeszélye nem tette megbízhatóvá e képességeinek gyakorlása terén. Nem bántotta ezért, eszébe se jutott volna ilyesmi, mégis a mozgás arra késztette, hogy a fiúra meressze a szemét, aki sötét, mély, lüktető színű pálcáját rászegezte.
Hát ennek semmi sem szent?!
A naplótól hörrenve csimpaszkodott, miközben a teste hirtelen visszalendült a szoba belseje felé. Keményen kapaszkodott, karjai nyúltak, nyúltak erőszakosan, hosszú ujjainak makacs kapaszkodása alatt foszladozott a kötél, míg végül a fogás belehalt a külső erőszakba és a karjainak egyedül a tompítás jutott, ahogy a másik fiú ügyesen megszakította a varázslatot, mielőtt elütötte volna mind a hatvan kilójával és együtt bucskáztak volna át a székén.
Piros szegélyes talárja előtt bátran feltérdel, az eséstől ugyan sajgó vállal, de a rendíthetetlen hősök epikus mindent tudásával égő arccal bámul fel a másikra, a karjai közé öleli a szerzeményét egy pillanatra, végül sóhajt.*
-Te meg miről beszélsz?-*megfogja a naplót, végigsimít megharapott gerincén, egyetlen pálcamozdulattal kijavítja majd, de egyelőre nem húzza elő a komisz kis gyertyánt, nem akarva megijeszteni a fiút.*
-És amiről beszélsz is, miért többes számban?-*felnyújtja a könyvecskét.* -Tessék, itt van. Csak meg akartam nézni, hogy mit rajzolsz olyan lendülettel mindig, de látom, hogy ebben a szöveges rajzaidat szoktad tenni, bizonyára rengeteg misztikus tudás, talán nem is érthetném, a nagyon nagy rajzos füzeted pedig nincs itt.
*Szelíd és ártatlan. Csillogó szemmel figyeli, hátrasimítja rengeteg, göndör haját az arcából, mosoly rajzolódik a szájára.*
-Igazából megmutathatod, igen, így sokkal jobb-*fürgén, egy lendülettel ugrik talpra, kinyújtóztatja magát, megforgatja megütött vállát, hátrafelé megnyújtóztatja a gerincét.* -Magyarázd el kérlek, hogy mi az a rajzmágia, amit csinálsz. ANNYIRA! szeretném látni, hogy el se tudod képzelni!
*Aztán zsebrevágja a kezét, és egy jókora, zöld patkányt kanalaz elő belőle, aki admirálisokhoz illő magabiztossággal támaszkodik meg puha, rózsaszín mancsával behajlított ujjain, fekete gombszemét Jules-ra meresztve. Bajszos orrocskája egérhez méltó érdeklődéssel szimatol, parányi fülkagyló a hangforrásokat keresik, izgatottan remeg, kopasz fakrát Sache hüvelykujja köré csavarja, és oly áthatóan zöld, mint a legtisztább méreg.*
-Ő Absinthe. Bemutatom, mielőtt random előpofátlankodik a zsebemből, nagyon kis akaratos, de mindenki halálra rémül tőle. Lehet, hogy át fog szaladni rád. Akármelyik pillanatban rátörhet az ismerkedési vágy és olyankor nincs, ami megállítja. Nagyon szereti a hajakat, a tied pedig nagyon szép, látom, hogy azt nézi. Ne félj tőle, semmit nem rág meg a dióhéjon és az én cuccaimon kívül, ez nem idomítás, nem kényszer, ösztönösen ilyen. Nem fog kárt tenni a papírjaidban, becsületszavam adom erre-*a hangsúlya ünnepélyes, a hadarása éneklős, francia-ízű hangzókkal teli.*

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Észrevétlenül sóhajtok, miközben a Szarka összeszedi magát. Attól féltem félresikerül a varázslat és mindketten a falnak csapódunk, vagy esetleg nem történik semmi, még tovább tetézve a megalázásomat. Kihúzom magamat amennyire tudom, és összeszűkítem a szemeimet szigorú pillantásba, kezem megfeszül a pálcán. Nem mutathatok gyengeséget. És ha megtámad? Mi van ha nem jutnak eszembe átkok? Nem vagyok elég erős, hogy megverjem, és azzal csak rontanám sárvérű híremet. Merlinre, miért nem hagytam elmenekülni? El fogja tüntetni a csontjaimat, vagy valami más perverz átkot szór rám. Hollóhátas, azok csupa ilyen elvont őrültséget magolnak puszta élvezetből.
Összes általam ismert átkok átpörgetem a fejemben- ami valljuk be nem túl sok- hátha eszembe jut egy amivel kellően meg tudnám torolni sérelmeimet naplóm károsítása nélkül, de ismét megszólal. Hirtelenjött bátorságomat hiányolva érzem összeugrani a gyomromat, de nem átkot zúdít rám, vagy cifra sértéseket vérvonalamat saját piszkukban tocsogó trollokhoz hasonlítva. Nem, egészen más fajta, de nem kevésbé zavarba ejtő szóáradat szabadul fel belőle Ketten osztozunk az értetlenség kis szigetén immáron.
„TE miről beszélsz?” Gyorsan elkapom tőle a naplómat, mielőtt kiderül, hogy csak áltat, utolsó pillanatban kikapva amazt kezeim elől, esetleg kinevetne, hogy elhittem szavait. Rohannék is el, ha nem váltak volna sóbálvánnyá lábaim a sokktól és rémülettől, melynek utóérzete már csak kínos értetlenségként kering bennem. A szarka meg csak beszél, és beszél és beszél. Hogy nem fájdul meg a torkuk tőle? Sose fogom megérteni.
„Ez egy napló és semmi közöd nincs ahhoz mit írok bele, és nem, kizárt, hogy megmutassam. Ha azt akarnám, hogy mindenki lássa nem NAPLÓ lenne.” Felhúzom az orromat, a kis könyvecskémet pedig a talárom alá rejtem. „Hollóhátashoz képest nagyon el vagy tévedve. Rajzmágia nem létezik, ezek csak közönséges skiccek! Mégis hogy képzeled, hogy bármit kérsz, miután így viselkedtél? Nem mutatok én neked semmit, annak is örülhetsz, ha nem jelentelek a házvezetődnek.” Amit természetesen meg fogok tenni, de az más kérdés. Mindegy, megkaptam, amit akartam, és nem érdemes harcba bocsátkozni vele, azt se tudja mit beszél, teljesen ártalmatlan. Inkább nézném Hugrásnak, vagy fertőzött aranyvér elmebajos eredményének, mintsem cselszövőnek. Persze tévedhetek, nem ez lenne az első, sem utolsó eset. Fordulnék is el, hogy elmeneküljek ebből a rémálomból, de megállít valami. Pontosabban két kis fekete tündérfénnyel telt szemecske.
Egyetlen szót sem hallok meg abból, amit a kölyök mond, csak a kis zöld szépséget csodálom, simogatásra nyújtva akaratlan is a kezemet. Várjunk csak. ZÖLD? Mit művelt szerencsétlennel? Megátkozta? Talán szimplán befestette? Ráadásul akkor is magával vitte, amikor a várfalról lógott le csak arról a vékony, ki tudja hova és hogyan biztosított kötélről! Az egy dolog ha őrült és hozzám hasonló könnyű célpontokat molesztál, esetleg maga életét kockáztatja hóbortból, de ő egyenesen közveszélyes! Nem hagyhatom, hogy szerencsétlen állatokat bántson, akik meg se tudják védeni magukat. Gyors mozdulattal kapom ki pókujjaimmal a kezéből a patkányt, és az ajtó felé rohanok, futás közben hátrafordulok, pálcámat nekiszegezem. Talán sikerül egy kis időt nyernem
„Petrificus t-totalus!” *Félek a nyelvbotlás ellenemre válik. A célzás is sok kívánnivalót hagy maga után, hiába félvállról nem lehet átkozni. Nem állhatok meg, hogy megnézzem sikert arattam-e, minden erőmet a futásba fektetem. Át a folyosókon és lépcsőkön, amilyen messzire csak tudok, cél és gondolat nélkül, két kincsemet szívemhez szorítva.

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

-Ah! De igenis létezik! Láttam, hogy létezik! És te is rajzolsz, tehát biztos ismered! El akarod titkolni előlem? Naaa, nem vagyok rossz, látod, a naplód is visszaadtam, különben se tudtam, hogy egy napló, és egyáltalán, nem is olvastam volna bele, szóval igazán nem érdemes elzárnod a lehetőséget attól, hogy megoszd velem azt a titkos tudást.
*A szemei égnek, milliárdnyi ragyogó lehetőségbe vetett hit sorakozik bennük, izgatottan megnyalja a száját, határozottan hadart, ettől pedig kiszáradt, ráadásul a nyitott ablakon is rendesen dől befelé a cúg a kandalló nélküli, szomszéd termek által fűtött fehér szobába és még a lógaszkodás hidegét se vetkőzte le, de már, már a következő lépésen töri a fejét. Eszébe sincs visszaszerezni a naplót, csakis azon jár az agya hogyan nyerhetné el a másik kegyét, hiszen fel nem foghatja mi probléma lehetett a viselkedésével, amikor olyan ragyogó rajongásról tett tanúbizonyságot, ami a legtöbb embernek inkább hízelegne, ráadásul vissza is adta az elbitorolt holmit, nem volt ő rossz gyerek. Persze a varázsszó kibillenti egy pillanatra.*
- Mr de Crasso! Ez csodálatos! Gondolod, hogyha elég ügyesen előadjuk, hogy bántottalak és rádtámadtam, és mindenféle csúnya dolgokat csináltam, amit nem csináltam, akkor inferussá változtat? Vagy bezár közéjük?! Jaj! Nyugodtan megsimogathatod amúgy-*a felé nyúló kéznek kínálja a kis patkányt, akinek szemlátomást nincs is ellenére, hogy valaki idegen tapogassa össze, fényes, selymes bundáját átkócolja.
Vannak azért túlzások.
Mondjuk túlzás egy ellopott és visszaadott napló miatt patkányt lopni, Sache először nem is kap utána, a túláradó állatszeretet jeleként értelmezi, hogy meg akarja ölelgetni, hát legyen, hiszen pontosan tudja, hogy nincs még egy ilyen gyönyörű és csodálatos patkány az egész iskolában, aki ennyire méltó lenne mások szeretetére. Márpedig Jules szemén tisztán kifolyik a szeretet és a rajongás mindkettőjük nagy megelégedésére és látszólagos elégedettségére, hogy aztán mi történik...
Az ajtó felé futó fiúra sandít, noha nem teljesen naiv a szándékait illetőleg, hiszen a pálcája valami rejtélyes utakon és módokon a zsebéből újra a kezébe pattan, azért egyelőre nem vet rá rontást. Hiszen azt is alig akarja elhinni, amikor Jules megpördül és a pálcájából előpattan egy rontás.
Hát akármi is ez, nem a sóbálvány átok. Vastag, erős sugárban sötétlila só-sugár száguld el mellette, bizarr kompozícióként végigszóródva a fehér padlón. A fiú meg csak rohan tovább az ajtónak, félő, hogy nem fogja tudni időben megállítani magát és fejjel előre belerohan, azt pedig ugye nem hagyhatja.
Már csak azért sem, mert Absinthe biztos nagyon magányosan érezné magát nélküle.
Meg azért sem, mert ez azért mégsem járja.
Széles ívben meglendíti a gyertyán, sötét fáján elégedett teljességgel szalad végig a varázserő szikrázása, teljesen elégedett, szinte dorombol a pálca, mindig készen áll egy kis mókázásra, ez pedig éppenhogy nagyon is az. Nem akarja bántani a hetedévest, főleg, mivel az se bántotta őt, márpedig az ő kis világában ha egy ilyen viccesen elrontott átokkal megtámadják az nem is számít igazán támadásnak, úgyhogy ő sem csinál semmi különösebb bajt, minthogy:*
~Rictumsempra!~
*És amíg Jules megvaduló lábaival küzd pálcával és patkánnyal a kezei között egy lefegyverzés.*
~Capitulatus!~
*Sima, határozott felcsattanásaiban nincsen semmi a túlbonyolított, cicomás, fényes mondataiból, kölyökhangjából, gyermeki lényéből, a mágiája ha eluralkodik a testén és szellemén egyszerűen kiszorítja a gyereket belőle, kékes szemének ragyogása valahogy a madarakat, felhőket kívánó tavaszi égbolt helyett egy rideg árnyalattá szürkésedik. Ügyesen elkapja a másik pálcáját, ha az a varázsszónak engedelmeskedve hozzászállt, a pszichológiai terror részeként szegezi a rózsafát és a gyertyánt is az idősebb fiúra, megbabonázott magabiztossággal lép közelebb, de még kartávolságon kívülre.*
-Mutasd meg nekem a rajzaid. Nem a titkaidat, hanem a rendeseket-*szelíd, unszoló hangja puha és kedves.* -Simogathatod addig Absinthot, ha annyira ragaszkodsz hozzá, de nem, semmiképpen se adom neked, úgyhogy ne szorítsd annyira, mert meg fog harapni, aztán lelkiismeret furdalása lesz miattad. Ugye ezt nem akarod?

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Menekülésem csúfos véget ért mielőtt igazán elkezdődött volna. Szinte a kezeim között éreztem a kilincset, de nem. Nekem ilyen szerencsém nem lehet. Az én szerencsém egy elbaltázott elsős átok, egy ellenem harsanó szigorú hang és varázslat, az én szerencsém összeakadó kényszer ellen küzdő lábak, kibicsakló boka, arcom és a padló közt elcsattanó csók. Az én szerencsém fájdalmas és kegyetlen. Bizonyára nem akart ártani nekem, szerelmes fiatalok, testvérükkel játszó gyermekek varázslata ez, és hát nem tudhatja mit okoz nekem ezzel. Nem normális a reakcióm, mivel én sem vagyok az. Kezem hiába feszül a pálcára, újabb átokba kerül csupán, hogy elragadja tőlem. Absinthe és a naplóm kicsúsznak fogásomból a földre, görcsösen rándulok össze meggörbült háttal, homlokomat a padlónak préselve.
Gyűlölöm ezt az átkot, mindegyiknél jobban gyűlölöm. Gusztustalan, undorító, csiganyák, pókok lábai, békák kihűlt bőre mind kedvesebb érzett lenne tőle. Nincs, ami jobban taszítana annál az ezernyi apró mágikus kéznél, amik minden porcikámat érintik, akaratom ellenére nevetésre késztetve. Nevetés! Hol nevetés ez? Kényszeredett nyüszögés, vinnyogás és valami felismerhetetlen hattyúdalnak lehetne csak nevezni. Köze sincs szokásos halk lágy kacajomhoz. Átfordulok a hátamra, ösztönösen a levegőbe rúgva olyan elkövetők ellen, akik nem is léteznek, remegve és vergődve.
Halovány emlékek törnek be tudatomba, szorosan összeszorított szemeim előtt táncoló színes foltok alakokká formálódnak, ismerősség idegenekké, régen tapasztalt érzéssé…
Nem bírom tovább, felsikítok. Mellkasom szétszakad a szívem heves pánikszerű dobogásától. Sikerül annyi öntudatott kényszerítenem magamba, hogy könnytől homályos szemeimet a fiúra irányítsam. Mintha valami furcsán kegyetlen szigor villanna kék tekintetében egy pillanatra. Nem, csak látomás, bizonyosan csak látomás.
„Kérlek hagyd abba! Kö-könyörgök, azt teszek a-amit csak akarsz ígérem, kérlek…” Nehéz beszélni, oxigénhiányos-pánikrohamos állapotban, hangom elkínzott és remegő, néha hiénavisítás szakítja meg. Végtelen időnek tűnik, mire végre tényleg megtöri a bűbájt. Élvezi talán? Újra elkap a félelem, ami azután is tart, hogy véget ér a kínzásom, én pedig a falnak húzódok remegő tagokkal, és ziháló lélegzettel. Letörlöm arcomról a könnyeket és a szám sarkából a nyálat, majd fájón lüktető jobb bokámra csúszik a kezem. Nos, ennyit a menekülésről, tényleg nincs más választásom, mint neki engedelmeskednem.
„Csak várj egy kicsit, jó? Amíg összeszedem magamat. Csak egy perc.” Hátrasimítom a hajamat a szemeimből, kicsit felhorzsoltam a homlokomat, a csont tompán lüktet, de semmi komoly, bár egyik metszőfogam mintha kicsit lazább lenne. Lassan nyugszok csak meg, lábaimat mellkasomhoz húzva pihenek egy pár pillanatra. Biztosan azt hiszi meg vagyok őrülve, ekkora hisztéria egyetlen kis bűbáj miatt…
„Nem magamnak akartam. Csak… Nézd, te mit gondoltál volna a helyemben? Teljesen abnormális színe van, és akkor is magaddal vitted, amikor az életedet kockáztatva lógtál a kötélről. És ha leesel? Akkor mi lesz vele? Ha nem is hal meg, ki vigyáz rá? Több felelősséget kéne vállalnod, ha állatokat akarsz tartani.” Finoman köhögök, kicsit megviselte ez a kaland a torkomat, rekedt hangon folytatom tovább.
„Megtartom a szavamat, bár még mindig nem értelek. Bemész a művészterembe, és tucatnyi másik mappa és mű közül válogathatsz, akiknek a gazdái alig állják meg, hogy ne dugják mások orra alá. Sokak fél,- vagy aranyvérűek, valóban mozgó, élő rajzokkal.” Nem szeretem azt a helyet, hiába van tele eszközökkel mindig rámásznak az emberre a többiek, és a véleményedet kérik, vagy kíváncsiskodnak. Esetleg valami szőke liba modellt akar játszani, a hideg is kiráz tőle.
Elpillantok a lila sóra a hófehér padlón, és furcsa késztetésem támad.
„Mi a neved? Ha segítesz akár itt is megmutathatom, élőben. Csak annyi kéne, hogy a sót mind a szoba sarkába bűvöld, és… hogy segíts felállni” Kétkedő, halovány félmosollyal fordulok felé.

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*A fejét félrehajtva aprócska, puha lépésekkel közeledik, lebámulva a tekergő alakra, életidegen vonaglása kellemesen megbizsergeti a gondolatait, egészen vad, állatias, kísérletszerű hátteret kap így az egész, bár nem tervezte, hogy egy ilyen egyszerű, de meglepő bűbájjal megkínozza majd a másikat, most, hogy ezt a reakciót látja újfajta értelmezést nyer számára a párbajozás fogalma. Vajon a kifejlett varázslók is egymást ilyen átkokkal döntik a porba, miközben magasztos küzdelmeket vívnak? Vajon Potter is használta a Sötét Nagyúr ellen ezt a roppant hatásos átkot? Kegyetlenebb és őrültebb, mint egy tucat kínok átka, feketébb a legfeketébb mágiánál, sötét és gonosz hatása lecsupaszítja előtte a művészlelkű griffendélest, élményszámba megy a hatás, amit általa elérhet, boldoggá és feldobottá teszi, hogy milyen különös, milyen nagyszerű dolgot vittek véghez.*
-Hát persze.
*Sóhajt aztán szinte megtörten, a pálcát elfordítja róla, a mágiát visszahúzza, a sistergő erő eltűnik benne, el maradéktalanul, mint az elkoppintott gyertya lángja, még csak fehérlő füst sincs, tökéletes és maradéktalanul felhasznált az összes energia, semmi nincs, ami megakadályozhatná később, hogy az épen maradt kanóc fellobbanjon. Csak a tompa szomorúság sajdul a lelkében, hogy vége a mókának, de aztán a fejét megrázva eltávolítja ezt az érzést, hiszen a tanult erkölcs valahogy azt sugallja, hogy nem helyes ilyesmit gondolni.
Jól van, vár egy kicsit, figyelmesen nézi, ahogy a másik rendbe szedi magát, vizslató tekintete tetőtől talpig végigméri, nem a legyőzött ellenfeleknek kijáró megvetés, arrogáns gőg könyököl a szemeiben, hanem még mindig színtiszta kíváncsisággal jár el, a mozdulatokban nem keres támadást, a másik szemében bosszúvágyat. Egyszerűen nem gondol ilyesmire, egyszerűen nem akar harcot, de ha kell, akkor bizony megteszi a magáét benne. Ezt tanulta otthon, ezt kamatoztatta itt.*
-Jól vagy édesem?-*kérdezi a nadrágja szárán felkapaszkodó patkánytól. Voltaképpen lehet, hogy van valami mókusvér is benne, olyan fürgén mászik fel, végig a talár szorgos gombjain kapaszkodik, kis farkát, fenekét, puha mancsait megtámasztva rajtuk, hogy végül Sache vállára kuporodva összesimíthassák az arcukat egy végtelenül gyöngéd mozdulattal, miközben belekapaszkodik a fiú göndör hajába. A patkány szemében sincs harag az elrablását illetőleg, fura alakok ezek.*
-Öööö, én nem gondoltam volna semmi ilyesmire.
*Méri végig az őrülteknek kijáró csodálattal a másik fiút, nem gondolja, hogy rokonlelket talált benne, hiszen ő ilyen bolondokat nem gondol, és ettől sürgős késztetése támad, hogy tisztázza a helyzetet, mielőtt Jules hajlamos lenne azt hinni, hogy tökéletesen egyért vele ebben a teljesen félreértelmezett állatbarátságban.*
-Először is, a színe teljesen normális, a zöld az egyik legtermészetesebb szín, ami létezik, nézz csak a fákra, füvekre. Egyáltalán nem szenved tőle, noha balesetben szerezte, megrágta a pálcám, az Abszol úti monszta mester szerint tökéletesen rendben vannak az életfunkciói, mivel varázspatkány, még több évtizedet elélhet, a zöld mivolt nem teszi őt tönkre. Természetesen, ha a tied lenne, nem feltételezném, hogy rosszul bánt vele, kínzod, és ettől zöld.
*Elteszi a pálcáját, miután a sarokba inti a sót, a neves kérdést elhárítja, visszaadja a rózsafát és lenyúl a kezéért, hogy segítsen neki. Közben rendületlenül folytatja a nagyelőadást, hiszen itt komoly elvi kérdésekről van szó kérem szépen.*
-Másodsorban mi a fenétől esnék le? Vigyázok magamra és rá is. Természetesen halálos sértésnek venné, hogyha nem vinném magammal, mivel ő az én társam, a legjobb barátom, hűséges famulusom, a kalandjainkat közösen alkotjuk. Még talán jobban is élvezte a mászást, mint én, pedig azért nem volt semmi-*felcsillanó szemmel rántja magához a másik fiút, vékony testében meglepő erő van, képesnek látszik arra, hogy megtartsa Julest úgy is akár, hogy az rátámasztja a fájó bokája miatt kiegyensúlyozatlanná vált testének egy részét.*
-Sacheverell vagyok, te pedig Jules. Sokat mesélnek rólad jóslástanon, meg az évfolyamomban egy csomó csaj tart irtó cukinak és szívesen összedugnák vele az orrukat, vagy legalábbis összebújnának veled, de azt is mondják, hogy túlságosan elvont vagy nekik. Na meg nem csak az én évfolyamomból. Csomót hallok a rajzaidról, azt mondják, hogy varázslatosak, legalábbis akik láttak belőle valamit a műteremben meg-*sóhajt.* -Mindig azt mondják, hogy nekem semmi érzékem a részletekhez és finomságokhoz, ezért ne üssem az orromat az alkotásba. Szóval nem az én hibám, ha valami olyat mondok, ami szerinted nem igaz a rajzodra, egyszerűen csak nem vagyunk egymás megértésére megfelelő személyek, mert te művész vagy, én meg nem vagyok művész. Hogy akarod megmutatni? Minek a só?

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

A bőröm zsibbadt, és jéghideg, mégis kiráz a hideg az új érintésre, emberire és melegre, erősre és játékosra. Talán túl korán nyújtottam felé az olajágat, elrántom magamat a támasztó fogásából, csak kis híján nem esek el újra, és vagyok képest megtámaszkodni a falnál. Undorító. Pálcámat visszacsúsztatom a helyére, helyette egy darab tejkaramellát veszek elő, hogy édes ízbe olvasszam a tudatomat, ami a szokásosnál is érzékenyebb per pillanat.
„Sache? Francia vagy?” Nem okoz gondot a ragacsos édesség a beszédben kaparó torkomat is megnyugtatja, illetve lefoglalja rágási késztetésemet is. Lassan a falnak támaszkodva elbicegek az ablakig és becsukom, nincs kedvem újabb varázslatokkal kísérletezni. Egyre jobban úgy érzem nem nekem való ez az egész. Talán jobb lenne, ha nem is törném a fejemet mágus-felsőoktatáson. Nem mintha felvennének. Leveszem a taláromat, a hosszú susogó alj most csak akadályozna.
„Nos nézd, én mindenkiről a legrosszabbat gondolom, viszonylag kevés meglepetés szokott érni így. Kérlek ne vedd sértésnek, egyszerűen csak ez volt a legsikeresebb hozzáállás eddig. Semmi személyes.” Felveszem az elgurult ceruzámat, és feltűzöm vele a hajamat, nagyobb felület áttekintésekor azért még nekem is útban lenne, naplómat a székre helyezem, a zenelejátszót pedig maximum hangerőre tekerve indítom be, halk aláfestésnek. Arra még én is kíváncsi vagyok, hogy mit szólna ilyen kis elvont mágusgyermek a…mi is következik? Mettalica, nagyszerű!
„Oh, nálatok ez nem szokás? Akkor figyelj, és kérlek, állj kicsit félre, helyre van szükségem.” Taláromból hajtogatok kis tasakot, abba merem bele a sót, és a szoba közepén elkezdem vékony kanyargós vonalakban kiszórni Egyelőre csak a fő alapokat fektetem le, néha nagyobb halvány ködös foltokat, máskor éles vonalakat, óvatosan lépkedve, ami elég nehéz jelenlegi állapotomban. Feladatom könnyítésére bő folyosókat hagyok magamnak. Igazából van valami jó a mágiátlanságban is. Sokkal közvetlenebb, sokkal személyesebb folyamat ez, mintsem egy pálcaintéssel letudni az egész képet. Buborékban élnek, elzárva a saját környezetüktől. Harcnál nem érzik a vér ízét, munkájuknak a súlyát, vagy alkotásnál az anyag felületének sajátos tapintását. Áh, kit áltatok, a muglik is pont ezt csinálják, csak a technikával. Egészen elmélyedek a gondolataimban és a zenében, mire újra észreveszem Sachet.
„Meg kéne kérnem Trelawney-t, hogy ne fecsegjen rólam ennyit akkor” Jut eszembe előbbi kis monológja. „Nem igazán szeretem, ha sok figyelem szegeződik rám. Főleg nem a lányoké” Elfintorodok, és inkább még egy karamellt kapok be, mielőtt elképzelem azokat az ostoba libákat. Már csak az kéne! Még jó, hogy nem gondolják komolyan, szerintem szemébe is szúrnám a pálcámat ijedtemben egy hozzám bújna.
„Amúgy meg nem olyan különlegesek, gyenge középosztály talán.” Kicsit megkocogtatom a még kemény cukrot a fogaim között, majd szarkazmussal csöpögő hangon folytatom. „Áh el nem tudom képzelni miért tartanának túl felszínesnek és örökmozgónak téged” Megforgatom a szemeimet, inkább már meg sem próbálom megmagyarázni neki. Leteszem üres taláromat a sarokba, majd letérdelek, és elkezdem kezemmel pontosítani az alakokat, sűrű spirálokban gomolygó felhőket, aranyhalak szélben lengedező uszályát, a magasra nyúló felhőket érintő fák ágait és a sarló alakú holdat. Ez az első alkalom, hogy ilyesmit csinálok, bár többször láttam már, így hát eltart egy darabig, míg ráérzek a kellő technikára. Direkt organikus, egyszerű alakokat választottam, amiken nem látszik a szabálytalanság. Több percig is teljesen csendben dolgozok, szükségem van minden figyelmemre a feladathoz. Félúton szólalok meg ismét.
„Inferusokat emlegettél az előbb. Miért akarna egy kölyök hullák közé kerülni,vagy isten ments azzá válni?” El is felejtettem, hogy Crasso az a házvezetőjük. Akkor úgy látszik ugrott a beintés, nincs olyan kincs vagy pénz, amiért egy Nagyúr szimpatizáns tanár színe elé lépnék saját diákját lehordva. Nah persze, biztos aranyvérű a kölyök, és engem változtatna inferussá gyakorlati prezentációként, hogy boldoggá tegye kis tanoncát. Az élet nem igazságos.
Közben elkészültem a kép felső részével, és egy távolabbi szögletéhez bicegek éppen kívülről megkerülve, amikor bokám ismét rakoncátlankodni kezd. Szerencsére sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, mielőtt elesnék, és elmosnám eddigi munkámat, viszont pálcám a fölre hullik egy kis csapat levélre, ami magában még nem is lenne baj. Azonban csakhogy kiegyenlítse a szerencse a számlát velem pár szikra kíséretével a rózsafa maga is kiveszi részét az alkotásból és a lila levelekből rózsaszín kis szívecskét formál, benne Sache nevével. Én megmondtam, hogy ez egy csaj pálca, miért nem hitte el senki?

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

Engedi elhúzódni, bár aggódva kapna utána, amikor a másik fiú a falnak tántorodik, hiszen alapvetően nem akart neki kellemetlenséget okozni, de a szabadságvágy úgy tűnik, hogy erősebb a rajzmesterben, mint a fájdalom, így hagyja. Mosolyog, számára minden a legnagyobb rendben van immár, tart egy szusszanást, mielőtt újra mondhatná a magáét, csak hogy oldja köztük a feszültséget halk szövegeléssel, amikor előkerül a tejkaramella. Felragyognak a szemei, nyel egyet, de szemlátomást, a másikat nem fűti a kínálási szándék. Ez szokatlan óvatosságra inti, eloldalog tőle, a fehér terem fehér padlóval, mennyezettel egyre azt az érzést kelti benne, hogy voltaképpen a semmiben lebeg, ráadásul Jules becsukja az ablakot, így még a kinti hideg se utal arra, hogy létezne bármi más is ezen a nagy fehérségen kívül. Voltaképpen rohadtul ijesztőnek találja, de persze nem fél, elvégre nincs egyedül.*
-Nem, nem vagyok igazán francia... csak amolyan félig-meddig módon-*elgondolkodja vizsgálja a másikat, finom arcán érzékletes fintorok árulják el, hogy mennyire nem ért egyet azzal, amit mond, a hozzáállásról, de egyszerűen nem vesztegeti a szavakat arra, hogy vitába szálljon vele. Mint hollóhátas úgyis képes lenne olyan érvrendszert felállítani, amivel rámutathatna, hogy miért is rossz ez az elgondolás, de úgy dönt, mivel a másik két évvel mégiscsak idősebb és tapasztaltabb nála, jobb, ha az igazságot nem erőlteti rá, szembe a tapasztalatokkal.
Persze azért nem elégedett, hiszen ő annyira más, annyira különleges, nem sorolhatja be őt az emberekkel eddig szerzett tapasztalatai közé, egyszerűen nem lehet! Hogy tehet ilyet! Rettenetes dolog, mihamarabb le kell szoktatnia erről.
A hogyanon és a mikénten mereng, miközben kicsit félrehúzódik a fiú elől, ahogy az kéri, hogy megadja neki a kellő teret az alkotáshoz. Sóból fog rajzolni? Nagyon különös, hiszen ott a ceruza a hajában, egészen nyugodtan foghatná és a naplója egy üres oldalára ártatlanul firkálva bemutathatná, amit tud. Igen, Jules furcsa bogár, bolondos varázslótanoncok között is érthetetlenül habókos, egy öreg varázslóra emlékezteti, akihez az apja vitte el egyszer, mert neki volt valami könyve, amiből valamit ellenőrizhetett az auror, de igazából maga a varázsló főleg Sacheverellel foglalkozott, virágfejeket lebegtettek a macska előtt, amin ormótlan szalagok voltak átkötve, de önfeledten játszott, miközben az öreg régi történeteket mesélt neki.
Megrázza a fejét, hogy visszatérjen a valósághoz, szusszan egy nagyot, hatalmas sóhajjal szemléli meg a készülő művet. Lassú lépésekkel járja körbe, minden oldalról szemügyre veszi a maga irrealitásában, miszerint ez tényleg egy sóból levő rajz, akármilyen hihetetlen is. És mint olyan, a szó egy nagyon jól átvarázsolható közeg. Meg lehet keményíteni, el lehet folyósítani, szobrot vagy éppen pocsolyát csinálni belőle, igen, határozottan jó választás a só.*
-Ugyan már, miért akarnál mindenki elől elbújni, ha egyszer ilyen ügyes vagy?
*rámosolyog a bók hallatán, annak szarkasztikus értékét fel sem, véve, mint akiről egyszerűen lepereg az ilyesmi. Örökmozgóként most inkább lustán és lassan mozdul, szemügyre veszi az életképet alulról és felülről is egyként, végül az ábra lábához áll.*
-Egy talárból hajtogatott mézeskalács dekoráló tubusból szórt sóval rajzolsz körvonalakat, amiket aztán a földön csúszó átérző áhítattal tökéletesítesz úgy, hogy igazi forma legyen belőlük. Nem igazán mondhatod, hogy középosztály, ha másért nem, akkor az ötlet-értékéért neked ár a különdíj.
*Komolyan mondja, holott az ismeretlenség édes leple alaposan beburkolja őket, mivel nemhogy egy házba nem járnak, de még csak a nevét se tudta a másik. Nem zavarja. Éteri mosoly dereng fel a száján ahogy a kérdést meghallja, lehunyja a szemét, megtorpan, a patkány is lehunyja a szemét a hajába kapaszkodva és együtt sóhajt a gazdájával.*
-A nekromancia művészete olyan tökéletes, olyan kifinomult, olyan... olyan lenyűgöző. El se tudom mondani neked, mennyi mindent olvastam már róla, de egy igazi, élő, irányított halott, amibe visszatették az élet egy csíráját, hogy aztán örök időkig mozogjon és cselekedjen... nos ez a mágia abszolút csúcsa. Elképzelni sem tudok ennél hatalmasabb, teremtőbb, kreatívabb elfoglaltságot, mint a pusztult, bomló testekből új lényeket létrehozó halotti mágiát. Egyszerűen minden pálcaintésében lenyűgöző és grandiózus.
*Felnyitja a szemét, különös, nem egészen hozzá illő szavai mellett a tekintete nagyon is hozzá való, olyan ábrándosan kék, amilyen csak egy felhőfátyollal bevont Hold körül derengő éjjeli ég kárpitja lehet, még a rajongás csillagok is ott gyúlnak benne, tükörképként felragyog az íriszén egy szív, zavartan pislog néhányat a lába előtt heverő alkotásra.*
-Ó... igazán... nem tudtam-*nyöszörög meglepetten a rózsálló alkotásra.* -Ez nagyon...-*tehetetlen mozdulatot tesz, amivel elfogódottságát próbálja kifejezni az ékes vallomásra.*

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Sószemnyi tudomást sem veszek a másik enyhe sértettségéről, a magam lelki világa jóval érdekesebb, mint mások apró-cseprő bajaik. Azt sem veszem tudomásul, hogy hirtelen mintha nyugodtabb, és távolságtartóbb lenne. Talán csak az elmém távoli szögletében regisztrálom a változást, ami nyugalommal és örömmel tölt el. Áh, de túl szép is lenne, ha csendben maradnánk, én bolond még kérdeztem is tőle!
„Anyám francia, ismerős a helyzet.” Kicsit elkalandozok, a zene vége tér a háttérben, gazdája érintésére, újrakezdésre vár a készülékbe zárva. Eluralkodik a mélyen konduló csend, hangtalan zúgása fájdalmasan nehezül füleimre, érzem elmémet megrepedni a nyomástól a pszichiátriát idéző szobában. Elég bolond lenne hozzá. Kénytelen vagyok megtörni a csendet az ábra közepén térdelve, pillanatra sem felnézve lassú munkámból.
„Ezt nem értheted. Én… én nem elbújni akarok, és ennek nincs köze a képességeimhez, vagy azok hiányához. Egyszerűen csak nem szeretem az embereket. Tudom, te biztosan szereted őket, mindenki rajong értük, nem tagadom, hogy velem lehet a baj. Túl fényesek, zajosak, közeliek.” Egészen halkan, lassan beszélek, kezdi kikezdeni a torkomat a beszéd ismét, de a feszült végtelen csendben minden egyes szavamat visszaverve hangosítja a szoba, azoknak a ritka füleknek, akik hallhatnak. Igen, biztosan velem van a baj. Egy ennyire élénk, életvidám fiú nem foghatja fel, ahogy én sem őt. Bár engem is feszélyez a szoba, inkább választanám biztonságát, és steril hidegét, mint egy melegen lüktető élő testet. Nem tudom miért tárulkozok meg neki ennyire. Olyan régen beszélgettem mással, lehet elfelejtettem a határokat. Nem okoz csalódást, ismét őrültségeket beszél, unott és fáradt mosollyal engedek neki egy pillanatra.
„Nem én ötletem. A sóval rajzolás mugli művészek között elterjedt időtöltés és játék. Vannak, akik homokkal rajzolnak lentről megvilágított üveglapra. Kicsinek sokszor láttam a tévében. Kávé, függönyök, vér…igazából mindenből alkotnak, én csak utánozom. Szimplán csak szeretem a lila és fehér összhangját. És azért a kivitelezés sok kívánnivalót hagy maga után” Kritikus fintorral maszatolom el a hal pikkelyeit, megremegett a kezem, és egyenlőtlenné vált a minta. Bár az ilyesmi biztos nem feltűnő másoknak, és valami ostoba szőkeség biztosan rám kiáltana, és megállítana. Nem képesek felfogni, hogy csak mert nekik csodás nekem még hiba, és igenis ki tudom javítani. Ennél több van és jobb. Ők leragadhatnak az átlagosnál, engem nem fog egy kézmozdulat visszatartani. Áh, nem is az tart vissza, ezernyi kétely, önön hibáim, gyengeségeim, és tökéletlenségem, az a hatalmas szőrös légy, ami lelkem borostyánjába ágyazódott, és soha nem szabadul már, üresen fénytelen. Szerencsés, akinek szentjánosbogár jut, és fényével, szépségével magához vonzva másokat, elsöpörve, elöntve őket. Őt nem gátolhatja, rémítheti semmi, arany ragyogása végtelen. Nekem csak a sötétség jut, és a maradékok, minden ijesztő és hatalmas. Csak másolom őket, remélve eltűnhetek szövetükben matt szálként észrevétlen.
Csak megrázom a fejemet az gondolatmenetére, de biztos ez is megszokott. A fiatalokat vonzzák az egzotikus dolgok, a másság, a sötét és a csábító tiltott lét. Ő szép és eleven, szinte törvényszerű, hogy a mocskos, oszló bőrrel bevont csontvázak hullaszagára vágyjon. Áh, kezdem érteni lassan engem miért talál ennyire lenyűgözőnek.
„Fene a gusztusod. Az nem élet. Ennyit még a legnyomorúságosabb életet élő is megmondhatna. Csak megcsúfolása annak. Ami él az szaporodik, gyarapodik és képes az örömre. Kétlem, hogy egy rothadó mágia mozgatta húsbáb képes lenne erre.” Természetesen nem magamra gondolok. Nem tökéletes az életem, de az én hibámból. Mindent megkaptam, amire valaha is szükségem lehetett volna, és többnyire talán elég boldog is vagyok. Többnyire. Mivel többnyire nincsen háború, és többnyire nem molesztálnak kíváncsi kölykök, és többnyire nem ilyen személyesek a megalázásaim. Most nem ilyen alkalom van.
Sóhajtva veszem fel a pálcámat, nem is tulajdonítanék nagyobb jelentőséget az esetnek, és félresöpörném a lábammal, de nem. Sache pont addig tartja csukva a szemét, amíg a baleset megtörténik, és pont azelőtt néz rá, hogy eltűntethetném. Kérdő, és mélységesen megvető pillantással mérem végig. Nem, ő nem érti se a szarkazmust, se az iróniát.
„Ne bízd el magad kis Holló. Láthattad, nem igazán uralom koromhoz illően a mágiát. A pálcám meg…nos olyan amilyen. Szeret bosszantani, akár a puszta létével is, gondolom a legundorítóbb lányos dolgot idézte meg, amikor elejtettem, minek után lánynak készíthették. Úgyhogy ne szabadkozz, nincs rá okod. Akár egyszarvú vagy kismacska is lehetett volna” Mérgesen rúgom arrébb a rózsaszín mintát, szerencsére csak a szélből csúfított el egy darabkát, nekilátok, hogy bepótoljam a területet.
„És ne habogj, nem illik egy szájhőshöz.” Felé dobok egy cukrot, hátha teli szájjal nem beszél annyit. Magam részéről napirendre térek a kis incidens felett, és inkább úgy teszek, mintha soha-soha meg nem történt volna. Igen, már nyomom is el a többi kellemetlen emlék közé, bőven lesz társasága.
Már rutinosabb mozdulatokkal haladok, csigáról vonásra, pikkelyről fátyolra. Látomásról valóságos megtestesülésre. Fájó térddel és bokával, fáradt háttal és nyakkal, de igen, készen van. A tekergő öreg fák büszkén emelik évszázados súlyukat az éjjeli égnek, a hold fénye kacskaringósan úszó felhőket rajzol ki, lágyan ringva akár a hullámok. Áh, egészen biztosan hullámok, ahogy bennük úszik az aranyhal, végtelen fátyla sok-sok egyre apróbb társává és köddé bomolva, pikkelyein holdfénnyel csillanva. Békés szépség honol a sóvilágban. Óvatosan bicegek hátra, és lágy mosollyal pillantok Sachera.
„Nos, kvittek vagyunk?”

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*A szeme most, az alkalomhoz illően parázs kéken felizzik, ahogy a vallomás jelét eltörli a fiú. Nehezen lehetne megfogalmazni azt, ami a gondolatai között motoszkál, de az undor, a viszolygás, esetleg a durva ellenkezés, vad, fiús, groteszk felröhögés nem tartozik ezek közé. Valahol mélyen az ő tudata is csak egy lágy, puha művésztudat, ami az által karakteresedik ki, amit magába szív a külvilág ingerei közül, önmagában pedig puha és formálható, mint egy darab jó agyag. Ha másban nem, ebben legalább hasonlítanak, azonosulásra képesek, még ha ez az azonosulás közel sem nevezhető átlagosnak vagy maradéktalannak. Mintha két ellentétes állagú anyagot öntenének össze, nem keverednek, de az egyik elsimul a másikon, felveszi annak formáját, még akkor is, hogyha ezzel megakadályozza annak szabad alakulását.
Leguggol, ahogy Jules elrúgja a mintát, vékony, kecses ujjai puhán érnek a szétszórt sóba, tétován rajzol bele egy csíkot, mint aki elhunyt kedvesének szép arcát simítja. Bármennyire is ellene hozzá a gyerekes felcsattanás, miszerint „megölteeeeeeeed!”, csak lehajtja a fejét, hosszú, göndör haja elrejti árulkodó vonásait, ahogy előrehullik, a zöld patkány a tarkójára kapaszkodik, a nyakszirtjén trónol, mint egy gigantikus nagy kelés, hosszú, kopasz farokkal.*
-Nem volt undorító. Kedves volt-*ezzel a végszóval visszahúzza a kezét, felnéz, a fél lábát maga alá húzva leül, egyértelmű, hogy a rajz azon része lesz a kedvence, némi rózsaszínben megmaradt sót markol fel, a pálcáját maga mellé téve szórja az egyik tenyeréből a másikba, felnyalint belőle egy keveset, mintegy megbizonyosodik róla, hogy tényleg só-e, a fehér padló amúgy is az állandó tisztaság látszatát kelti, noha az ilyen higiénia nem tudná lekötni a gondolatait, legalább kivételesen nem csinál abszolút gusztustalan dolgot önkéntelenül.* -Tudod, a pálca választja a varázslót. Nincs olyan, hogy lány vagy fiú pálca. Vannak pálcák, ilyenek-olyanok. Ha szeret bosszantani, az csakis azért lehet, mert úgy érzi nagyon magányos vagy, és valamivel ellenpontozni akarja ezt, ezért bosszant, mivel a csendes jelenlét, amit megkívánnál csak még magányosabbá tenne téged. De nem hiszem, hogy ezzel különösebben felbosszantana, hiszen mit számít neked, hogy mit ír, tehát ez nem lehet bosszantás, csakis spontán reakció. Ő így érzi, te pedig utálod az embereket, tehát engem is utálsz, pedig valójában, ha nem utálnál valamiért minket, akkor biztos jóban lehetnénk.
*Csendes szomorúsággal mondja, mint akit bánt az elszalasztott lehetőség, mint aki bánja, hogy a pálcájának sem ad igazat a másik, bár talán ez betudható a fiatalkori szentimentalizmusnak, esetleg a másikból hiányzó emberszeretetnek, ami így egyoldalúan csorog végig rajta, mint édes fondü egy kemény almaszeleten.
Megbámulja a lassan végstádiumba érő rajz vonalait, egyetlen kritikai hozzászólást sem fogalmaz a szája, csendesen figyeli, ahogy az javítgat, újraformáz, átszerkeszt, megéli a képet árnyalataiban, formáiban, a maga kifordult fantáziavilágában, ami bűbájos, játékos és aranyos. Sóhajt egyet, finoman, nem fújja szét a rajzolatot, belé is szorult tapintat, összeszorítja a kezében a sót.*
-Na mindegy, erről úgysem tudlak meggyőzni, úgyhogy visszatérve a nekromanciára, ne, ismétlem és nyomatékosan megkérlek, hogy ne legyél ennyire közönséges vele kapcsolatban. Azt mondod utálod az embereket, mert zajosak, fényesek és közeliek, ezért nem látom indokoltnak, hogy miért hajtogatsz egy ilyen tucatvéleményt, mint az, hogy a valódi élet micsoda. Persze, a holtakat nem lehet úgy életre kelteni, hogy szaporodjanak, meleg és emberszagú párával lihegjenek körbe, ahogy azt a szavaid megkövetelik, de milyen jogon mondod, hogy az élet csak ennyi? Pont te, aki gyűlölöd a közeliséget. Amiről te beszélsz, az emberi. Megcsúfolás! Minek a megcsúfolása, ha egyszer az emberi lényeket nem tartod megfelelőnek az interakcióhoz? Akkor az élet misztériumát miért csak az emberekhez kötöd? Mi az, hogy az él, ami képes az örömre? Mi az az öröm, amire képesnek kéne lennie az életnek szerinted, ha nem valami fakó emberi érzés? Talán a fák nem élnek? Ujjongó bogarat láttál már?
*Egészen nekihevül, kigyúl, sötét fénnyel felragyog, majd önmagától visszarettenve elhallgat, hosszan mered a barnás-szőkés fiúra, Absinthe a kezébe szalad a válláról, hogy kihűlt ujjait puha bundáján megmelengethesse, gyöngéd mozdulattal simítja meg, két keze közé zárja a falatnyi életet.*
-Ha nem is a te ötleted, te adsz neki életet-*mosolyodik el a rajzra biccentve.* -Minden művész máshogy, és különben is, senki nem csinál semmi újat, amíg ki nem tapasztalja, hogy mik vannak már készen, és azokat továbbfejleszti. Ne legyél álszerény. Lehet, hogy azért nem érzed magadénak a mágiát, mert soha nem azt varázsolod vele, amit a képességeid megkövetelnek. Ha a pálcádat használnád alkotásra, akkor biztos nem rakoncátlankodna. Lehet, hogy az a baja, hogy nem adsz teret neki, nem engeded, hogy veled együtt rajzoljon, alkosson.
*Ő nem érzi magán, hogy komplett őrültségeket beszélne, mosolyog. Hogy kvittek lennének? Nos a zárómotívumot a lehető legegyszerűbben elengedi a füle mellett.*
-Nem vagyok szájhős.

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Kérdő tekintettel szemlélem a csendes lamentációt, annyira életidegen és szokatlan a hollóhátastól. Hirtelen elveszett kismacska, hangját vesztett madárka, vagy szárnyatlan dongó benyomását kelti. Igazán szánni való, de nem kerülendő, hanem felgyógyításra, kedvességre szoruló. Egészen eddig arra vágytam, hogy csendes legyen, de amikor elérem a célomat a nyomasztó falak között, amit csak a lila minták vidítanak fel még jobban elbizonytalanít, mint a túláradó rajongásával.
Nem szólom meg a kóstolgatásért, bár én a mágikus só hatásai miatt jobban aggódnék, nem vagyok biztos benne, hogy nátrium-kloridról van szó. Indiában eltöltött hetek során ettem olyan dolgokat, amik sokkal-sokkal undorítóbbak voltak, mint egy kis padlópor. A szimpla gusztustalankodás és sebek, betegségek már nem váltanak ki bennem különösebb reakciókat, tűröm őket, mert máshogy úgyse múlnak el. Egyetlen kivétellel.
„Nem is tudtam, hogy ennyire értesz a pálca pszichológiához” Mivel úgysem érzi a gúnyt a hangomban, nem is fogom vissza magamat. „Nem vagyok magányos. Annyira tipikus ez a gondolkodásmód. Úgy érzed, hogy TE magányos lennél a helyemben, és ezt rám vetíted, illetve arra, hogy nem tudom kezelni a pálcámat. Nem hibáztatlak, mindenki a saját tévképzeteiből indul ki, még én is. Miből gondolod, hogy jóban lennénk? Nem ismersz, és én se téged, sőt! Teljes ellentétek vagyunk, folytan nyüzsgesz, zsibongsz és csicseregsz. Az agyamra mennél, én pedig untatnálak idő után, vagy megelégelnéd a sértegetéseimet.”
Nem hittem, hogy ennyire elszomorítja egy ilyen szimpla tény, de nincs más választásom. Hosszú távon így lesz jobb mindkettőnknek. Néha gondolok rá, hogy nem ártana pár szövetséges, főleg ezekben az időkben, de képtelen vagyok rá. Mások át tudnak nézni a különbségeiken, ha közös cél és érdek van mögötte, még ha csak ideiglenesen, hogy utána hátba döfjék a másikat. De én még ezt a fél órácskát sem bírom ki anélkül, hogy ne beszélnénk el egymás mellett. Nagyot sóhajtok, ezt az inferus témát úgy érzem megbánom még.
„Ne szavakkal győzz meg valakit, az sose hat. És te milyen jogon mondod, hogy az állatok nem éreznek örömet? Nem, nem, félreértesz. Én csak az emberi közelséget nem szeretem, és belátom, hogy ez egy anomália. Nem működhetne a társadalom, ha az én igényeimhez igazodna, de most nem ez a lényeg. Igenis képes minden élő a jóérzésre, örömre. Talán a fának nem esik jól a napfény, a méhnek a méz, a macskának a simogatás és a játék, a csimpánz nem épít játékból? Még a baktériumok is meg tudják különböztetni mi a rossz és a jó, és dönteni közöttük, egyiktől menekülni, másikat felkeresni. Ez bizonyosan azt jelenti, hogy éreznek. Illetve még egy hiba van az érvelésedben. Az inferusokat igenis emberi mércével kell meghatározni, mert emberből születnek. Nincs tudatuk, nem védekeznek a rossz ellen, és nem keresik a jót. Nincs céljuk és értelmük, csak túldicsért morbid bűzös fegyverek. De legyen, legyen ahogy akarod. Mindenkinek kell valami perverzió, ha te ezt választottad hát szíved joga, nem foglak lebeszélni róla, nem az én dolgom vagy felelősségem. Igazából nagyon nem érdekel, és erről sem fogsz meggyőzni.”
Van valami perverz abban mekkora átéléssel mesél és érvel tulajdonképpen zombik mellett. Istenem, annyi muglifilmet ismerek, amiért elcsöppenne, talán meg tudnám vesztegetni velük, bár lehet őt csak az igaziak érdeklik. Nagy levegőt veszek, majd ásítok egyet, hihetetlen mennyi energiát el tud venni az emberből egy kölyök, sose lesznek gyerekeim. Azért végtelenül bájos abban, hogyan éli bele magát valami egyszerűbe, még a szemét is lehunyva, ez az egy hasonló bennünk.
„Ez nem álszerénység, inkább művészbetegség. Igazából nagy része a fejedben dől el, a megtervezés anatómiai, színelméleti, perspektivikus és sok más ismeret alapján, a többi csak begyakorolt izommozgás. Én ismerem ezeket, de nem eléggé, mégis mélyebben, mint te. Pontosabban, részletbemenőbben látom és értem a szerkezetet, és a döntéseket, amik eredményezték. Éppen ezért én jobban látom a hibákat, pontosabban tudom mik azok és miért olyan károsak, de lehet még elméleti, vagy fizikai tudásom nem elég a kijavítására. Ha tőlem magasabb szintű alkotásra pillantok én is ámulok, de az alkotója ugyanúgy csak hibák sorát látja, amik mind eltérnek az eredeti tökéletességtől, míg te csak a szépet látod. Igazából csak hibázni tudunk…” Most rajtam van a beleélés sora. Gyakran pörgetek végtelen hosszú monológokat a fejemben, egyik gondolatról a másikra, mivel nem kell moderálnom, és más érthetőségéhez igazítanom magamat. Nagyon ritkán osztom meg ezeket másokkal. Úgy látszik az este szürreális jellege rávett, hogy mégis feltárjam neki a gondolataimat. Kicsit melegnek érzem az arcomat, remélem nem pirultam el, valahogy kínos erről beszélni. Túl sok, és túl személyes dologról fecsegtem, nem is figyelek mit beszélek. Ezért nem szoktam belekezdeni, sokkal egyszerűbb.
„Pálcával? De akkor hol marad a személyesség, a közelség? Azt nem én alkottam, hanem a mágia! Nem, lehet erről én nem tudlak meggyőzni, de hidd el nekem, az nem lenne az igazi.” Elnyugtatom felháborodott hangomat, és leguggolok Sache mellé, pókszerű ügyességgel halászom ki az öléből a cukorkát, anélkül, hogy ruhájához, vagy hozzá érnék, majd ajkainak nyomom a papírt fogva.
„Hát szájas viszont vagy. Nekem viszont most le kell mennem a gyengélkedőre megcsináltatni a lábamat, nem akarok bicegve lépcsőzni egy hétig.” Óvatosan simogatom meg Absinthe fejecskéjét, ha már egyszer sikerült elég közel kerülnöm hozzá, ő ad erőt, hogy merjek itt maradni.

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

-Bolondokat beszélsz-*mosolyodik el kedvesen, könnyedén, hitetlenkedve megrázza a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy ezt hallja, van valami zabolátlanul kiscsikós a mozdulatban, abban is, ahogy utána felveti a pillantását, felszegi az állát, hogy a magasabb irányba megmagyarázza.* -Természetesen nem vetíthetem magam a helyedbe, hiszen én sehogyan se lennék magányos. Még a te helyedben sem, mivel minden adottságod megvan ahhoz, hogy ne legyél az. Amit én mondok, az igaz. A pálcákat pedig könnyű kiismerni, nem túl bonyolultak, és az utolsó farostjukig áthatja őket a gazdájuk. Igen. Minden gondolat, tett, erő, félelem az érintésen keresztül beleivódik a pálcába, meghatározza a karakterét. Apám auror, ő már csak tudja.
*A fejét kíváncsian félrehajtva figyel, az ujjai csendesen motoszkálnak a patkányszőrben, derűsen hunyorgó szeme azonban valójában kiröhögi Julest, hiszen a legteljesebb képtelenséget állít. Hogy ő kivetítene valamit a másikra? Dehogy! Ha így tenne, akkor szerelemittasan csüngene a másik nyakába, hiszen ha a saját vibráló létezését tekintené alapvetőnek, a magányosság még csak gondolati szinten se merülne fel benne.
Persze, megérti a másik kétségbeesését, még bólint is maga elé. Megérti, és nem fogja bántani miatta, hiszen annyira zárkózott lélek, annyira természetes, hogy ezekkel a szavakkal fog visszavágni, hiszen a tények bizony makacs dolgok, semmi mással nem lehetne lerázni őket, és ha el kéne fogadni akkor...
... nos akkor tényleg jóban lennének, ez pedig talán elviselhetetlen egy olyan varázsló számára, mint Jules. Úgyhogy a további szavak helyett inkább csak vigyorog, nem úgy, mint egy félkegyelmű, kedves, finom mosolya van, szinte elegáns, telt rajzolatú macskaszája amúgy is folyton mosolyog, egy kis extra bájtól legfeljebb csillan, de lényegében nem változik az arca. Hisz benne, hogy jóban lehetnének. Ehhez nem kell semmiféle ismeretség, nem szükséges, hogy fejből fel tudja rajzolni az ujjlenyomatát, egyáltalán semmi. Szándék. Igen. Szándék.*
-Ne szavakkal? Mivel győzzelek meg akkor? Simogassalak? Csókoljalak össze, mint anya a kicsiket, amikor félnek, hogy meggyőzze őket, hogy semmi baj? Ugyan Jules, mi ennél már komolyabbak vagyunk, értünk a szavakból-*figyelmesen néz rá.* -Miért teszel fel kérdéseket, ha nem válaszolsz az enyéimre? Milyen jogod mondod, hogy éreznek? Szerintem te se beszéltél még állatokkal, amíg nem beszéltél, nem mondhatod, hogy mit tesznek és nem tesznek. Tehát nem mondhatod, hogy igenis minden élő képes rá. Mivel fával se beszéltél, lehet nem is élvezi a napfényt, csak muszáj megennie, mint a tökfőzeléket nekünk-*minden ellenvetését derűsen adja elő, élvezi. Örül. Ő bezzeg képes az örömre, a leplezetlen, vad örömre, pusztán a ténytől, hogy eszmét cserélhet a másikkal, még akkor is, hogyha itt szó sincs rendes eszmékről, és még kevésbé cserélgetnek.*
-De ez még mindig kevés ahhoz, hogy azt mondd, hogy az inferus nem él. Az élet fogalma sokkal bonyolultabb és az élet sokkal több, minthogy kiszámíthatóan adagolható és megvesztegethető örömök által definiáld.
AH! Szóval félsz tőlük!-*hirtelen megvilágosodik, vigasztón néz rá, felemeli a kezét, hogy megérintse, de végül is előbb leengedi. Mély, megkomolyodott hangon szól, ahogy felnéz rá.*
-Ne haragudj, igazán nem akartalak megijeszteni. Ne beszéljünk róluk, ha ennyire felzaklatnak-*mintha a kisöccséhez beszélne, akit meg kell vigasztalni, miután az éjszaka sötétjéből orvul rátámadtak a szörnyek.*
-Művészbetegség? Egészségesnek látszol-*nem hőköl el tőle attól a ténytől, ami egyszerű logikája szerint olyan kézzelfogható, miszerint a másik fiú talán súlyos, nagyon súlyos beteg, ami csak a művészeket sújthatja, a közelsége együttérzést sugall, támogatást, persze, másra nem is lenne képes, előítéletektől mentesen közelít a vallomástevőhöz, még akkor is, ha az minden lehetséges eszközzel próbálja eltitkolni a valódi értékét.*
-Milyen jó, hogy nem tud mindenki művészien alkotni-*mereng el.* -Hiszen akkor mindenki csak kritikusan látna, illetve csakis a szintben egymás alatt álló művészek tudnának felfelé értékelni, és halál depressziós lenne mindenki, amiért nem értékelik a hibáikat. Milyen jó, hogy nem tudok rajzolni, így legalább tetszhet nekem, amit csináltál, és így máris van értéke, elvégre nem az alkotó adja meg a saját művészetének értékét, hanem a közönség, akinek vagy tetszik, vagy nem. Mint a színházban!-*felcsillannak a szemei, aztán hirtelen megrázza a fejét, hogy visszakanyarodjon a Roxfort zárt világába, mert mintha nagyon elkalandozott volna megint csak, bár a szeméből nem hunyt ki a fény, hiszen Jules eléguggolt, közelebb jött hozzá, és...
...tanácstalanul fordítta meg a nyelvével a szájába tuszkolt cukrot, észre se vette mikor pattant az ölébe, ahonnan Jules előszedte. Lenyalintja a papírról az édes ízt, mereszti a szemét kicsit, aztán rutinosan a pofazacskójába löki a falatot.*
-A pálca maga a személyiség. Mintha ceruzával rajzolnál, a mágia a te uralmad alatt azzá válik, ami te vagy-*szusszan kimerülten, egészen elfárad az artikulálásban, inkább gyorsan és intenzíven szopogatja a cukorkát, hogy annak körmérete valamelyest csökkenjen.*
-Helyrehozom én-*préseli keresztül az édességen, miközben hirtelen mozdulattal a fiú vállára csapja a patkányt, mire az örömmel a dús hajzat alá sprintel, ő pedig rátámaszkodik Jules vállára, hogy minimum leültesse a földre.* -Egy ficam semmiség, te is meg tudnád csinálni. Ha nem engeded erőszakot alkalmazok-*biztosítja a nyilvánvaló tényről, de egyelőre nem nyúl a pálcájához, nem akarja teljesen halálra rémíteni.*

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Mélyen sóhajtok, hiába nem lehet vitába szállni a pitypanggal sem, földhöz kényszeríteni pamacsos kis magjait, vagy rendre utasítani a csikót, ha amaz szaladni, vagy a madárka repülni akar. Nem, Sacheval sincs értelme vitatkozni, csak végtelen fáradságot és szóáradatokat szül, pedig már lassan kezd olyan sötét lenni kint, amilyen az ismeretköröm a retorikában, érvelésben és a valódi vitában. Beletörődök, hogy nem, és akkor sem fogunk közös pontra térni, mert én túl makacs vagyok, ő pedig túlontúl naivan rajongó és elkötelezett az elveihez.
„Sache, én nem vagyok magányos. Egyedül vagyok, de azért mert ezt választottam, élvezem. Nincs szükségem másokra, és nekik se rám.” Finoman elmosolyodok, nem vitaalapot akarok adni neki, csupán megadóan tényközlök. „Bizonyosan igaza van apádnak” Bár én ebből más következtetés vonnék le, viszont az ismét érvek és ellenérvek sorát szülné jellemem részleteiről, és úgy látom jó Hollóhátashoz illően ő imád ezekről diskurálni, gázolt vadként kiforgatni őket bőrükből, és addig kevergetni, motozni és boncolni a amorf tagokat, nyűtelt szerveket, míg saját igazának csillogó üvegszilánkját nem találja meg benne. Holtak iránt érzet morbid szerelmi miatt lehet valóban élvezné, nem csak metaforikus síkon, most, hogy belegondolok.
Áh, és megint mosolyog, sőt élvezkedve vigyorog, még a szokásosnál is jobban. Azért mert rámosolyogtam? Gyorsan lelohad az amúgy is már elmúlt mosoly ajkaimról gúnyos fintorrá változva, kis gőg is társul érzelmeim tárházához a monológja hatására.
„Értünk, értünk, dehogy értünk! Éppen hogy a gyerek az, aki hisz a szavaknak vakon és ostobán. Ha meg akarsz győzni tettekkel tedd. Azok is hamisíthatóak, bármi az, de sokkal több munkába kerül, sokkal magasabb cél szükséges, hogy megindokolja a fáradságot, amikor más préda is van. Ha kihasználnak legalább nehezen adtam magam és értékesebb célért, erős szándék vezérelte tettekért.” Talán kicsit elragadtattam magamat, de ez az igazság. Az emberek értéke porszemmel egyenlő, de ha csak kizsákmányolás és árulás vár, akkor legalább a legmocskosabb, és galádabb cselszövőé legyen a lelkem, aki olyan ügyesen hazudtolja meg és fabrikálja még a saját érzéseit is, hogy örömmel elfogadom azt a saját valóságomnak. Igen, hiszen még én is végtelenségig tudnék beszélni, ha akarnék, de azzal nem mennék semmire, amíg nem játszom meg, nem hiszem el, hogy a szavaim igazak és váltom tetteké őket. Itt az élő példa, hogy a szavakkal nem megyünk semmire.
„Nem félek én jobban a holtaktól, mint ahogy az ésszerű lenne, pont ahogy farkastól erdőben, vagy mantikortól fegyvertelen. Kérlek ne beszélj velem lekezelően, csak mert nem osztozok a mániádon! De igen, valóban ne beszéljünk róla, úgy érzem nem fog ez a téma túl sok örömet okozni nekünk hosszú távon.” Legalább ezen is túljutottunk, megjegyzem, hogy soha többé ne hozzam fel a témát, hacsak nem akarom hajnalig hallgatni a diskurzusát.
„Nem, ez egy szófordulat, nem vagyok beteg… „ És még én vagyok az elzárkózott, ismételten rá kell döbbenem, hogy Sache még nálam is elvontabb, és ez valamiért sokkal jobban felzaklat, mint bármilyen reanimált vízi hulla. Viszont a hozzám közelálló téma kicsit megenyhíti kedvemet, talán még szívemet is. Nem szoktam az ilyen csapongó érzelmekhez, ahogy ahhoz a széles vigyorhoz sem, ami elkap, a sikeres tervem láttán. Nadrágszáramba törlöm az ujjaimat, hiába nem értem hozzá, csak a biztonság kedvéért.
„Te mindenben meglátod a jót és a szépet, vagy azért csinálod, hogy bosszants?” Nincs rosszallás a hangomban, finoman rázom meg a fejemet a reménytelen eset szavai hatására. Picit kiráz a hideg, nincs túl meleg a szobában, és a kastélyt a talárviselethez fűtik még a belakott szobákban is, ideje lenne felöltözni.
„Mit csinálsz?!” Ennyit az öltözésről. Annyira meglepődök szinte észre sem veszem a pici zöld talpacskák motozását a nyakamon- nem mintha zavarna- és csak ijedten pislantok a fiatal varázslóra.
„Nem gondolod, hogy ezt egy hozzáértőre kéne hagyni? Nem szeretem, ha a testemmel babrálnak, nem érdekel milyen könnyű varázslattal!” Kétségbeesetten nyikkanok, erőt sem kell kifejtenie, magamtól ülök le, sőt ledőlök a földre kezei elől menekülve, lábaim összehajtva és magamhoz húzva pihennek a földön még mindig. Alatta elfeküdve, kiszolgáltatva és megrémülve nézek fel rá, pedig még azt az átkozott pálcáját sem vette elő. Hirtelen felrémlik legutóbbi átka, és még jobban megugrik a szívverésem, felrántom a vállaimat, lelököm kezeit rólam ha még nem engedett el, és megfeszülök karjaimmal mellkasom és arcom felett keresztben lelki pajzsként.
„Kérlek ne érj hozzám, nem szeretem.” A legrosszabb az egészben az, hogy tudom mennyivel ügyesebb és erősebb nálam, a fenyegetés súlyát komolyan véve mozdulatlan várom sorsomat, csupán bal kezemmel cirógatom meg Absinthet magamat bátorítva. Merlin segíts!

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*Kék szemeiben millió csillagsziporka cáfolja a magányosságát, telt száján megránduló fintor a további állításokat. Nem kacagja ki, nem ahhoz, túlságosan finom lélek, viszont három szóban megsemmisíti Jules minden állítását a magánosságról.*
-Ez nem igaz.
*És ennyivel le is tudta, fütyörészve áll tovább a következő témára, már amennyire az ember képes cukorral a szájában csücsörítés nélkül fütyörészni, de azért Hollóhátas, hogy megtalálja a módját ennek is, ahogy minden másnak. Megfelelő mód, megfelelő megközelítés. Ez az, amit a Griffendélesnek még senki nem mondott el. Újdonsült rajongójához nem nyúlhat úgy, mint bármely más emberpalántákhoz, aki le akar szerelni, hozzá nem elég az ész, kevés a szenvedély, mit sem ér a meggyőződés, lepereg a hit, a gúny, vele csakis egy dolog bánthat el.
Sajnos senki nem tudja, hogy mi is az.*
-Tettekkel. Nos rendben-*azzal már rajta is van, a láb miatt amúgy is meglendült, a vállára támaszt, persze ez még mindig csekélyebb érintési felület, mintha teljes súlyával rádőlt volna, és mi borzalom, az arcába hajol, rettenetes puszival leheli a másik sápadt arcára a cukor édesét.*
-Akkor ez most egy tett, ami bebizonyította, hogy a bátyámnak tekintelek, akire vigyáznom kell, mert a vad inferusokkal telezsúfolt világban egyszerűen képtelen eligazodni, hitét és lelkesedését elajándékozta oktalan vad sárkányoknak, kezének aranya pedig művészetet épít-*úgy hangzik, mint valami fogadalomtétel, de ki vesz komolyan egy ötödévestől bármit? Noha nagyon is azt mutatják az eddigi gyakorlatok, hogy jó, ha betű, gondolat, lehelet szerint komolyan veszik őt, különben kitör a katasztrófa.*
-Örülök, hogy nem vagy beteg valójában, csak a szófordulataid betegek-*ezen az állításán elgondolkodik egy hosszú percre, néhányszor megforgatja a nyelvével a cukrot, mire utoléri a felismerés.* -Mármint, hogy egyáltalán nem vagy beteg, és ne aggódj, nem hagyom, hogy a bokád még sokáig kínozzon. Amíg ezzel foglalatoskodok áruld már el nekem, hogy a jót és szépet keresés miért is lenne bosszantó a számodra? Művész vagy, a szépséget keresed az életben, tehát éppen ezért a legkevésbé se indokolt az ezen való bosszankodásod, lásd be drága barátom.
*Lenyomja a sóba igen-igen határozottan, Absinthe, az eleven lelki támasszá avanzsált patkány boldogan szimatol be a fiú vállgödrébe, ügyesen, kíméletesen kapaszkodva meg a ruha anyagában, majd a lehanyatló mozdulat nyomán a mellkasra telepszik a rémülten cirógató kéz alá. Rémület és cirógatás, vajh meg két fogalom alkothatna még ezeknél is nagyobb paradoxot? Alighanem lenne a mókamestereknek ötlete, de meg kell vallani, hogy ez is elég bizarr páros. Az ijedtség ráadásul szinte érthetetlen Sache számára, próbál róla nem is tudomást venni, hátha valami túlzó reakció csak az egész arra a csodálatos érzésre, ami belőle áradhatott át az egyszerű gesztuson keresztül.*
-Nos, úgy kicsit nehéz lenne, hogy nem érek hozzád, de igyekszem, nagyon igyekszem, ezt megígérhetem-*és mivel szavatartónak nevelték, visszahúzza a kezét a fiúról, mellé ül, felmarkolja a pálcáját és kinyújtja a sérült lábát, kicsit felhúzza a nadrágja szárát.* -Eskü nem lesz sokkal több érintés. Szakértő? Ó szakérteni csak szakmába vágó dolgoknál lehet, ez pedig nem az. Kérlek, ne félj. Nem akarok neked direkt fájdalmat okozni, nem tenném, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a varázslat sikerrel jár, és ha nem tettem volna meg már legalább ezerszer mindenféle mászások okán. Látod, már kész is.
*Elemeli a pálcáját, amit a felhúzott nadrág-érzés utáni érzékelési zavarban érintett hozzá a bokához, és amin a magában elmormogott rutinvarázsige szavaival együtt a mágia már keresztül is áramlott a mindenféle értelmetlen szövegelést lököm ajkak mellett, mint valami igazi mondanivaló. Abshinthe büszke pillantást vet a saját gazdájára, miközben élvezettel hempergőzik a kényeztető ujjak alatt, azok visszafogott, félős cirógatását kéjelgő hempergéssel megduplázva, hogy az érzés teljes legyen.*
-Szóval megtörtént. Ügyesek voltunk. Van még egy cukrod?-*kérdezi a koránt sem csalfa, vak reménytől felcsillanó szemekkel, hanem arra a nagyon is józan tudásra alapozva, amit onnan szerzett meg, hogy amikor Jules elborult előtte, a zsebéből előgurult még legalább két nyalánkság. És a jó testvérek megosztoznak egymással ugyebár.*
-Amúgy nekem mindkét szülőm francia. Pontosabban a nevelőszüleim. Én nem vagyok az a vérem szerint, de a lelkembe erős francia öntudatot neveltek, a nevem is francia, otthon is úgy beszélek. Ezért mondtam, hogy félig-meddig módon, pedig bátran annak vallhatnám magam.
*Nagyot sóhajt.*
-És sajnálom, hogy a sórajzra borítottalak. Elég nagy meggondolatlanság volt tőlem, bár állítólag ez a terem azonnal kifehéredik, ahogy becsukják az ajtót, szóval nem sok esélye volt a rajzodnak az életben-maradásra, pedig szívesen elvittem volna magammal.

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

A mai nap nem a sikereimért lesz emlékezetes, hanem sokkal inkább a maga szürreális jellegéért, de mielőtt az események metafizikai boncolásába kezdhetnék a végére kell érnem a jelenlegi katasztrófának, egy szeretettől túláradó Hollócskának. Istenem, ha Sache nem a zsenik gyöngyszeme megvétózom a Teszlek süveget, amiért nem Hugrabugba osztotta. Reménytelen, beletörődött, és megadó sóhajjal vettem hátra a fejemet, ami a végén kissé már szinte nyüszítésbe csap át. Minden mi szent, és varázslatos, mi kell ahhoz, hogy meggyőzzek egy fanatikust? Ezrek buktak már meg ezen a kérdésen, és valószínűleg nem én fogom megoldani, főleg nem most.
„Miért nem hiszel nekem?” Nyögöm, a folytonos bukástól és roppant kényelmetlen poziciótól kínozva. Nem nyugtat a gondolat, hogy az égnek meredő csontosan hegyes térdeim megvédtek volna tőle, ha rám is borul egyensúlyát vesztve, ez a helyzet nagyon nehezen lehetne rosszabb igazából. Például ha az ajkai forrón édes lehelettel érnek az arcomhoz, ami mégiscsak szimbolikusan és fizikálisan is egészen más szintjei az intimitásnak, mint a felruházott ölelés, vagy érintés, és ami emiatt egészen új rémületet vált ki belőlem. Első reakcióm, hogy hirtelen pillanatnyilag felvillanó lélekjelenléttel ránduljon meg a kezem, aminek eredendő szándéka annyi lett volna, hogy minél gyorsabban félretoljam arcát, de ehelyett nem éppen férfias és pánikszerű pofonként csattan el Sache szép orcáján saját rövid artikulálatlan undorgó kiáltásommal kísérve.
Megremeg a kezem, már a fogamban is érzem a bizsergést annyira magas a vérnyomásom. Mit tettem? Miért tettem? Most már egészen biztosan gumicukrot csinál a bokámból. Legördül egy izmosra hízott izzadságcsepp a homlokomról a szemeim közé, ami végre rávesz, hogy megtörjem a meredt nézésemet egy pislantás erejéig. Milyen forró lett hirtelen a padló…
„Jaj, nem akartam! Sajnálom!” Inkább fejem fölé húzom a pulóveremet, így is elég hosszú, hogy ne látszódjon ki a hasam alóla, szegény Absinthenek meg kell kapaszkodnia, ha nem akar felborulni hirtelen.
„Tényleg-tényleg nem akartam! Csak megcsúszott a kezem, vagy nem is tudom… csak félre akartalak nyomni, kérlek ne átkozz meg megint!” Csak a szívhez szóló eskütétel képes félig-meddig megnyugtatni, az is csak mert annyira lesokkol lehetetlenségével. Így is zsibbadtan feszülve készül szétrobbanni a csuklóm a benne levő erekkel együtt. Istenem, hiba volt, és most megbüntet a maga módján. Soha nem fogok megszabadulni tőle, és örökre el kell viselnem szabad pillanat vagy nyugalom nélkül. Sírni támad kedvem.
„Nem, ez…ez igazán nem szükséges!” Ráébredek, miért éreztem olyan melegnek arcomat, ahogy újra kilesek textilmaszkomból. Elpirultam. Istenem, lehet még ennél is kínosabb ez a helyett? És ez NEM kihívás Fortuna! Magamhoz ölelem lágyan Absinthet, kár hogy nem macska, könnyebb rejtőzést tesznek lehetővé. Kínomban már nevetek is furcsa mondatain, annyira irreális tőle hallani ilyen frappáns beszólást, szerintem fel sem fogta mit mondott. Hátravetett fejjel kacagok, kezemet szemeimre szorítva, hátha eltűnik a világ, ha nem látom, hiába nem vált be ez a módszer újra és újra az évek során.
„Képtelen vagyok megérteni miért fogadkozol ilyesmiket. Megkaptad amit akartál, nem elég? Ments meg árva szüzeket magas tornyokban, aranyhajas hajadonokat, gyöngysóhajú királykisasszonyokat ne engem. Sache, nézd, hiszen azt sem tudod miket mondasz, annyira naiv és ártatlan vagy, és igen, ezzel bosszantasz, pontosan ezzel. Keresem a szépet, igen, minden pókhálós sarokban, sebes ajakban és mocskos pöcegödörben, de nem művészi elhívatottságból, nem felsőbb szándékból. Ez csak a saját kis gyermeteg játékom, mert másra nem vagyok jó, és végtelenül bosszantó az áhítatod, mert megalázó ér érdemtelen, ahogy a jellemed is. Gyűlölöm, hogy ilyen vagy, akkor is gyűlöltem amikor még nem kötéllel lendültél be az ablakon, mint valami önjelölt Indiana Jones, hogy kijelentsd örök hűséged nekem. Gyűlölöm, hogy mindig mosolyogsz és nevetsz, az a galád mindentudó pimaszságod, és azt az undorító fényességedet. A sötéthez és a mocsokhoz szoktam, bántod a szemeimet, reflektorfény vagy macskaszemeimnek. De tudod mit? Ezt még meg tudnám bocsátani. De lám, neked ennyi nem elég, nem vagy képes elfogadni az akaratomat, és úgyis a tied fog érvényesülni, mert erősebb vagy, minden bizonnyal okosabb, és a Sors biztosan imád és rajong, ahogy te őt. Ti mindig megkapjátok, amit akartok. Úgyhogy nyugodtan, nevess, nézz bolondnak és tedd amit akarsz, de nem és nem vagyok a barátod, főleg nem drága.”
Engedek erejének és akaratának több értelemben is, a sorsom már így is eldőlt, igazából várható volt, hogy nem Hoborc vagy Malfoyhoz hasonló ellenségeket ad nekem az élet, akikkel el bírnék bánni lelkileg, hanem hogy szó szerint halálra fog szeretgetni valaki. Kész tragikomédia. Ujjaim rácsán át rápillantok, majd óvatosan megforgatom a lábfejemet, és megbizonyosodok róla, hogy igen, a kölyök legalább varázsolni tud velem ellentétben. A zsebemből kiborult édességekre pillantok, egy nyalókát a bennem felforraló önző kis lángnak engedelmeskedve kibontok, majd számba veszek, többit visszatuszkolom helyükre.
„Nincs.” Bököm végül oda igencsak gyerekes daccal. Felállok végre, és lerázom magamról művemnek maradványait, majd taláromért megyek, hogy kirázzam belőle a sót.
„Ne sajnáld, szét szokás seperni elkészülte után. Senki nem gondolja komolyan, hogy az utókornak alkosson ezzel.” Felkapom magamra a talárt, elrakom naplómat, zenelejátszómat és ceruzámat. Laza pálcaintéssel szétfújom a sót, ha már tönkrement adjuk meg a módját.
„Ha adok neked egy rendes rajzot azzal meggyőzhetlek, hogy felold testvériségi szándékaidat? „ Nem kenyerem a megvesztegetés, de hát mindent ki kell próbálni egyszer. A családi történetre csak hümmentek, feldolgozhatatlan abszurdum számomra az örökbefogadás, mert bár saját kölykét még csak-csak megértem nagy nehezen miért neveli fel az ember undor és egyéb dolgok árán, de másét? Érthetetlen.

(http://i1184.photobucket.com/albums/z332/Iarnailiel/jules.png)

*Egy pofon nem a világ. A nonverbális erőszak éppen úgy lepereg a hollóhátas kölyökről, mint a korábbi verbális, voltaképpen az ő korában egy mugli iskolában teljesen természetes volna, hogy lepofozzák egymást a kedves gyerekek, legfeljebb a tanárok és a szülők kapnának a szívükhöz, a hormonok megkövetelik az ifjoncok között az efféle kapcsolatrendezési megoldásokat. Megrezdül kissé, de nem lány, hogy halálra sértődjön, égő arcával zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy hát igen, a kelleténél egy kicsit közelebb ment, megjegyzik a figyelmeztetést és nem balhézik rajta, minden lelkes kis porcikája vigasztalná az efféle vigaszra ugyan egyáltalán nem vágyó Julest. *
-Semmi baj-*dalolja vidáman a minimum artista ügyességgel megáldott patkány gazdája, hiszen Absinthe-nak több sem kell, ahogy a fiú fejére borul a pulóver, úgy kúszik be ő is az összeszűkülő nyílás kellemes védettséget sugalló melegébe, ahol ráadásul ott az a rengeteg patkányörömködésre kitalált haj, noha bátran lehetne hűtlenségnek elkönyvelni rágcsálóönzőségét, hiszen az édes gazdáját szinte káromló száj is ott lappang valahol a közelben, de nemhogy össze nem harapja, karmolja, inkább bújik hozzá kecsesen, könnyedén, simán és szü… azaz zölden, kopasz farokkal.*
-Nem foglak megátkozni ezért, megmondtam, hogy miért foglak, de mivel hagytad, ezért aztán nincs semmi baj-*dúdol megint Sache, hiszen ő teljesen jól végezte a dolgát, kimerítette a szorgos és szerető öcs kötelezettségeit, még csak nem is erőlködött, magától értetődő természetességgel, noha várhatott volna hálát is érte, naiv lett volna, ha a korábban elhangzottakat figyelembe se véve így tett volna. Persze, bátran nevezhető naivnak pusztán azért, hogy ragaszkodik a kelletlen, cukortulajdonos, de azt megosztani nem vágyó fiú társaságához, ez azonban inkább némi mazochista vonást sejtetne, hogyha élvteli szenvedésnek élné meg a pillanatokat, nem pedig igazán érdekes társalgásnak, valami olyasminek, amiben régen nem volt része. Elvégre Jules-on kívül ki utasítana vissza egy ilyen lelkes, kedves, bár nem különösebben jól nevelt és némiképpen akaratos jelenlétet? Talán éppen ez benne a legérdekesebb, túl a művészi ambíciókon. Reális magyarázatot találni azonban erre a vonzalomra gyakorlatilag lehetetlen, egy elejtett pálca szerelmi vallomása is kevés kéne, hogy legyen ahhoz az elnézéshez, ahhoz a másik hibáira abszolút vak hozzáállásra, amit csak tovább gerjeszt minden bántalom, minden sértés, amit a fiútól kap.
Megfontolt arckifejezéssel hallgatja a monológját, megállja, noha az arcán látszik, hogy ez kőkemény erőfeszítésébe kerül, hogy semmit ne vessen közbe, még a mosolyát is leolvasztja az arcáról. Nem szeretné, ha Jules esetleg feltételezné, hogy nevet rajta, így csak komolyan, de nem komoran, mosolytalanul, de az arcán ülő állandóan nyílt, derűs kifejezéssel figyeli, a földön ülve persze, miért is varázsolna maga alá széket, a civilizáció eme teljesen feleslegesnek ítélt kellékét.*
-Nem kaptam meg amit akarok, és nem volt elég, és a Sors sem szeret, elvégre csak azt akartam, hogy kedves legyél hozzám. De mivel nem vagy az, és szíved joga, hogy ne legyen az, ezért természetesen nem mondhatsz le a rajongásomról sem, bár én nem így nevezném, sem a fényességemről, elvégre ahogy neked szíved joga nem szeretni engem, úgy nekem is szívem joga ilyennek lennem. És mivel ilyen vagyok, és mivel azt szeretném, hogy a gyűlöletedet tanulmányozzam, semmi alapon nem kérheted tőlem, hogy hagyjalak békén, elvégre neked ez a legnagyobb vágyad és te sem teljesítetted az enyém-*rettenetesen komolyan mondja, semmi vicc, semmi trükk, semmi szándékos kegyetlenkedés nincs a szavaiban.*
-Drága vagy, hiszen nem adod olcsón magad, nem elég hozzád a barátságosság, figyelmesség, nem elég tőled bocsánatot kérni, tovább dédelgeted a sérelmed-*megvakargatja a saját állát, pálcával a kezében, ügyes, nem szúrja ki a saját szemét, kicsit megbillenti a fejét, hogy belásson az ujjrácsok között Jules szeméhez, ha már egyszer ő nem méltatja szemtől-szembe való beszélgetéssel. A lábforgatás kiváló eredményt hoz, ezt biztosan tudja, de nem hetvenkedik az érdemével, elmosolyodik, ahogy felkel a fiú, örül annak, hogy fájdalom nélkül állni tud.*
-Értem-*néz az édességekre csalódott sóhajjal, túlságosan fegyelmezetlen ahhoz, hogy ilyen raktárral a zsebében mászkálhasson és túl jószívű ahhoz, hogy a saját nyalánkságait ne osztogassa szét azoknak, akik éppen megkívánnak valamit, így talán csak a nyálát csorgathatja, amíg Jules nyalókázik, és noha mágiamentes cukornak látszik, mégiscsak cukor.
Feltápászkodik a földről, megigazítja kék szegélyes talárját, leporolja róla a sót gondosan, amit menet közben szedett fel magára, fél szeme persze a másik fiún, ahogy összepakolja a holmiját.*
-Szívesen néztem volna még. Legalább le kellett volna fényképezni, hiszen tényleg nem túl tartós. Olyan, mint a jégszobrok. Faragtál már jégszobrot? Én még soha, mert mindig elolvasztom az egészet, de azért megpróbáltam-*a fiú felé fordul.*
-Gondolod, hogy az ilyesmi feloldható? Megváltoztattam a szándékaim. Nem csak a rajzaid érdekelnek, noha eredetileg azért tettem a naplódra a kezem véletlenül-*zavartan megforgatja a hüvelykujján viselt súlyos gyűrűt. *-Bár még nem tudom, hogyan fogunk bármiféle közös elfoglaltságot túlélni, hiszen szinte kárt kell tennem benned ahhoz, hogy valamiféle értelmes beszélgetést elfogadj.

(http://kepfeltoltes.hu/120109/sache_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Negyven éves koromban, amikor első műfogakat, vagy akár protézist építi be a számba egy a szadista munkájához, és kínzott sikolyaimhoz képest túlságosan is jókedvű fogorvos, vagy medimágus biztosan megbánnom több szokásomat is, de egyelőre nem tud érdekelni, és elpukkanó agyereim tűzijátékával aláfestésként harapok rá a nyalókára, kis éles szélű darabot lehasítva róla. Vajon cukorkát lehet pengének használni? Sóhajtva kirázom a gondolatot a fejemből az összes többivel együtt. Fáradt vagyok, és csak forró zuhanyra vágyok, és az ágyamra. Ideje, hogy gyors véget vessek ennek a helyzetnek, mielőtt még oda is követ arra hivatkozva, hogy mumosok vannak az ágyam alatt. Áh, talán egy kicsit tényleg igazságtalan vagyok vele szemben. Kölyök még, és túlságosan is lelkes. A zöld tündért előhalászom ruhám alól, gondolkozva simogatom a fejét, még egy csókot is kap arra a pici puha kobakjára. Mit kezdjek a gazdáddal kedveském, mit? Olyan mint a herpesz, egy rossz üveg, és örökre ott lebeg körülötted, hogy néha rád vesse magát galádul és gonoszul.
Lehet kicsit túllőttem a célon, túl emocionális lettem, de ezekben a hónapokban, amikor mindent átitat a sötétség, és abból sem a lágy gyengéd, hanem a szúrós tüskés lepel, érzelmeim és gondolataim fura hullámvölgyekben közlekednek. Hallgatnom kellett volna, mindig az a legjobb megoldás, de nem hisztériáznom és melodrámáznom kellett, és lám mit kaptam cserébe! Üzleti és diplomáciai kiértékelését a barátságnak egy kölyöktől.
El kell számolnom vereségeimmel, nem fogom tudni lerázni, szavak, tettek, undorgás nem elég, talán csak az idő lesz az, amíg talál új játékszert, új ötletek és tervek lepik el, és elfelejtkezik rólam, mint mindenki más… Ha így adta a sors, ha ez az utolsó kísérlet sem sikerül hát próbáljuk meg mérsékelni a károkat, és hasznot húzni belőle. Hollóhátas, biztos okos, hiába fiatalabb, és amilyen lelkes egy karamellért elhozná nekem az esthajnalcsillagot is, esetleg egy mosolyért. Illetve mintha jó vérű is lenne, azok a gyűrűk az ujján legalábbis biztos nem azt jelképezik, hogy szegény sárvérű. A nehéz és elkeseredett idők nehéz és elkeseredett tetteket követelnek!
„Érdekes, hogy gazdaságpolitikai szociológiai szemszögből elemzed a kapcsolatunkat, ez nem egészen igazságos tényállás és te is tudod. Minden embernek joga van másikat elutasítania, nem hiába léteznek törvények stalkerek, és nemi erőszakot elkövetők ellen. Téged is feljelenthetlek tanárnak, hiszen zavarsz, és tanulhatnál, gyakorolhatnál is ez időben, ezzel az energiával, amit rám fordítasz.” Nyelek, kicsit izzadni kezd a tenyerem, és idegesen forgatom Absinthet az ujjaim között. Szokatlan önbizalmat és nyugalmat erőltetek magamra, miközben apám talpraesetségét, regényhősök leleményességét próbálom felidézni. Nem hiába nem mardekáros vagyok, manipulációs készségeim csekélyek, de meg kell próbálnom…
„Visszont nem vagyok semmi rossznak a megrontója. Azt mondod drágán adom magamat, ebben van igazság, hiszen mint mondtam fárasztóak az emberek számomra, és nem akarom pazarolni kevés erőmet. Azt mondod megvédsz? Van státuszod, erőd és eszed, hogy ezt az ígéreted be is tartsd, vagy csak játszadozol? Hetedéves vagyok, közelednek a vizsgák, és súlyosan el vagyok maradva, nem tudok veled szórakozni. Ráadásul… nos fogalmazzunk úgy a mostani hatalmi felállásban a legalsó helyen állok. Ugye érted?”
Visszamegyek elé, túl közel saját kényelmemhez, de tapasztalat hiányában kénytelen vagyok pontosan követni a példáim minden mozdulatát. A már kellően szédültre babrált kis patkányt visszahelyezem a vállára, utolsó simogatással, majd tőlem alacsonyabb fiú szemeibe meredek.
„Nos igen, valóban ebben igazad van. Nehéz időtöltést választanod számunkra, de ha valami hasznos lenne, valami amiben kiteljesíted ígéretedet a jelenlegi helyzetet figyelembe véve nos… talán jobb hangulatban találnál.” Lehajolok, zsebemből közben elővettem és kibontottam egy rumgolyót a szemkontaktus megbontása nélkül, előző cukorkához hasonló módon érintem szájához, remélve a gesztus elég erősen szimbolizálja a kívánt hatalmi viszonyokat. Még egy pillanatig tartom a roppant kínos helyzetet, majd félrelépek, mert különben egész biztosan félrelökném sikítva. Jól van, minden jól megy, bár a szívemet a torkomban érzem, azt hiszem sikerült, és nem csináltam teljes idiótát magamból. Csak ne remegnének a térdeim ennyire. Ha munka lesz számára az együttlét biztos hamarabb megunja.
„Nem, nem szeretek elvonva szobrokat alakítani, meg vésni, hozzáadva például agyagból sokkal érthetőbb számomra, bár nem vagyok túl jó benne… Mindenesetre mennem kell. Késő van, és még fürödnöm is kell.” Ez viszont igaz, bár Noriss társaságát nem bánnám Fricstől viszont kiráz a hideg, egy pedofil lánc gyáros jobb benyomást tenne rám, mint ő. Bár ő biztos nem szereti a gyerekeket, hacsak nem szadista. Ezt a gondolatot gyorsan elmém legeslegmélyebb szakadékába száműzöm, és remélem csak a pszichológus fogja előszedni belőlem egy nagyon távoli napon, amikor elég elmemódosító szert tud adni cserébe. Rápillantok Sachera még egyszer utoljára remélhetőleg.
„Nos, további szép estét.”

Köszönöm a játékot,
a helyszín ezennel szabad!

Roxfort RPG

Múlt => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 08. 14. - 02:52:42