Roxfort RPG

A kicsi, elrejtett szobácskában általában azok szoktak lebzselni, akik el akarnak menekülni a külvilág elől vagy már rettentően kimerültek. A padlón nincs szabad felület, mindent ellepnek a hatalmas, puha párnák és a szoba három ablakát –meg voltaképpen az egész plafont- elborítják a hosszú, színes selyemfüggönyök. A falat folyamatos forgásban lévő varázskörök díszítik, amelyek nyugalmas légkört teremtenek. Amikor az ablakokon már nem árad be a természetes fény, kis üveggömbökbe zárt mécsesek világítanak be mindent, ahány mécses annyi színű láng. Ha egy kis nyugalomra vágsz, térj be bátran!

Előzmény INNEN (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=3797.msg46248#msg46248)

---

Kareem


A sok sétának, ha más nem, annyi eredménye bizonyosan lett, hogy Kareem nyugodtabbnak tűnik, mint percekkel korábban, s a hugrásnak sem kell aggódnia, hogy nem lesz helye a vacsorának, bár még ebédelni sem nagyon ebédelt, de épp az ilyen esetekre hurcolja magával kis édességes csomagját. A talárjában mindig találni a finom málnás csokipocakból vagy kondéros kekszből, ahogyan táskája is rejt mindig valami nassolni valót. Kell az neki, mert még mindig fejlődő szervezet, meg szereti is az édességet, s mivel sokat ücsörög egyedül ki tudja melyik kis világában kalandozva, kell neki útravaló is.
Részéről az út során megejt egy-egy mosolyt az ismerős arcok felé, néhány DS társ talán gyanakodva néz utánuk, de egy pillantással vagy fejingatással tudtukra adja, nem akcióznak. Vagyis nem olyan témában, amelyhez nekik bármilyen érdekük fűződne. Kezeit talárzsebeibe mélyesztve követi a hollóst, egyelőre még nem tudván az úticélt, s fejében meg is fordul, hogy miért nem mennek rögtön oda, ahova ő gondolja a megfelelő helyet a srác számára. Persze ezt Kareem honnan is tudhatná, a lánynak meg valahogy nem is jut eszébe közölni vele. Pedig itt van a közelben a hely, s épp mikor már szólásra nyitná a száját, a végzős akkor szólal meg feledtetvén a hatodévessel, amit épp mondani akart. A hobbi kérdésre felvonja szemöldökét, majd miután megrágta a kérdést, egy picit közelebb húzódva a fiúhoz, kezd válaszadásba.
- Hát... korábban... - a szót megnyomja, hiszen az utóbbi majdnem két hónapban nem nagyon jutott ideje hobbijaira, az olvasás nagyjából kimerült a Minticz által adott könyvek és a tankönyvek bújásában, zongorázni legfeljebb a pad szélén tud, vagy a professzor gerincén, amikor elalussza, s újdonságként felkerült a listára a halálfalók irodájába betörés, graffittik készítése a folyosók falára, és a halmozottan bajba kerülés. Ez utóbbiban lassan világbajnok lehetne, habár talán Harry, Ron és Hermione kibérelték az egész dobogót maguknak. Zsebében ekkor tapintja ki a walkmant, amelyet Minticz parancsa ellenére mindig magánál hord. Már nem kobozhatják el, hiszen mágikussá lett téve, ugyan vissza sem kaphatta volna. - ...sok kalandregényt olvastam, zongoráztam vagy csak komponálgattam és öhm... - hangját még inkább lehalkítja, mintha ez olyan nagy titok lenne, pedig csak elég lenne felhajtani táskája tetejét, máris kibukkanna rajzfüzete - ...rajzolgatok - igyekszik a lehető legkevésbé sugallni, mennyit is jelent az neki. Ott élheti ki igazán fantáziáját, melynek egy-két... valóban érdekes rajz is eredménye lett.
Bár a folyosón sincs épp kánikula, érezhetően kedvére valóbb idő van itt, mint ott azon a huzatos részen. A walkmanről végül is úgy dönt, nem beszél, bár ha valaki, Kareem biztosan értékelné. Majd talán máskor, ha szóba kerül esetleg hóbortja, de akkor sem egy forgalmas folyosószakasz kellős közepén fogja meglobogtatni szerzeményét.
- És neked? - kérdezi kíváncsian, bár már most fel van készülve arra, hogy a válaszból nem sok mindent fog érteni, azért reménykedik, a fiúnak olyan hobbijai vannak, amikhez ő is konyít egy keveset, de legalább hallott már róluk. Az oldalát még mindig fúrja, hogy lehet dévédén meccset nézni, és miért olyan különleges dolog az, hogy azon kell nézni és mondjuk nem ka-na-pén.
Eközben útjuk immáron nem céltalan, mert Karr-nak támad egy ötlete, hova is mehetnének, Shay pedig azt reméli, lehet ott legalább teát inni, még mindig lúdbőrzik kicsit válla a hidegtől. Szerencse, hogy ebbe az irányba indultak el, mert mi lett volna, ha mondjuk a srác eszébe valami más helyszín ötlik és mászhattak volna mondjuk 4-5 emeletet, meg megint átcaplattak volna az egész iskolán. Belegondolni is rossz, főleg, hogy barnánk senege már igencsak vágyakozik valami kényelmes támaszték után. Egyelőre csak magában sopánkodik, de már azt sem kell, hiszen a végzős lefékez és benyit egy ajtón. Shay annyira nem figyelte, merre is jöttek, hogy elsőre nem is nagyon tudja, hova is érkeztek. Csak belépve esik le neki a tantusz, elégedetten mosolyodik el.
- Romantikus... - küld egy csibészes félmosolyt a hollós felé, miközben megdörzsöli vállait, s élvezi a kellemes meleget. Valahogy automatikusan visszább fogja a hangját, nem mintha eddig olyan nagyon kiáltozott volna. Zöldjei lassan felfedezik a padlót borító párnarengeteget is, s láttukra fel is csillannak. - Hahh, épp ez kellett nekem... - vigyorodik el még szélesebben, sietve egy kupac párnához lép, karját kitárva, táskáját oldalra kitartva dől aztán a puhaságok közé. Semmi riadalom, ám ahogy behuppan néhány az arcába is kerül, ezeket nevetgélve dobálja ki onnan, lehet egyikkel a hollóst is képen trafálja.
- Háááát... - fészkelődik kicsit, hogy azért a fiút is lássa, de nem kel fel, mint egy lusta cica, nyújtózkodik párat és igazgatja maga alatt a párnákat. A pár másodperces közjátékot követően még mindig nyúzza az idegeket, pedig ötlete olyan triviális, hogy Karr biztosan a homlokát fogja csapkodni a hallatán. - Tudooood... a földszinten van az a nagy terem. Nem a nagyterem, hanem... tényleg nagy. Leginkább gyakorlóteremnek hívják, de csak a köpkőcsapat jár oda heti párszor délutánonként. Egyébként elég nagy, volt, amikor odavittek minket reptanon, mert annyira rossz volt kint az idő... - kezd megint csacsogni, keze pedig táskájában kotorász, majd előhúz egy zacskó kondéros kekszet, a tökös most a kedvence - ...vagyishát előbb kint próbáltunk, de Doriss Strawbridge-t elfújta a szél a seprűjével - szája vigyorra húzódik, még talán kuncog is, láthatóan kedvére való történés volt az. A zacskót a végzős felé nyújtja, majd ha vett vagy visszautasította, kivesz egyet - így kénytelenek voltunk beköltözni oda. A padlója kemény fa, de azt is meglehet bűbájolni - szinte szünetet sem hagyva vált vissza a témához - ha más jobb. És arra gondoltam, hogy egy egyszerű bűbájjal fel tudod oda rögzíteni azt a karikát - nem tud elvonatkoztatni a kviddicstől - és utána le is lehet szedni. Hm - fújja fel száját, s pukkant vele egyet - hát... én erre gondoltam - pillant fel Kareem-ra kíváncsian, kissé zavart mosollyal.

Kareem


Félelem kevesebb, mint inkább egyszerű bizalmaskodás az ok, amiért közelebb húzódik. Bizony egy top secret dolog a hugrás számára. Ugyanis szentül hiszi, hogy valaki utazik az ő kedvenc időtöltéseire, és direkte azokat célozza meg… talán van itt valamiféle manókommandó, aki leadja a drótot Shannonnak, így a férfi kedvére mazsolázhat, mikor mitől vonja el. A rajzfüzet eddig óriási titok volt… igaz egyszer bénán kiejtette épp pont Sean előtt, de a fiút szerencsére nem érdekelték. Gyanakodva végigmér egy elhaladó páncélt, vagy olykor egy-egy szembejövő társat, a kémek bárhol ott lehetnek, de az ő eszén egészen biztosan nem járnak túl.
Kareem megjegyzésére haloványan elmosolyodik, hallván az elismerést jól eső érzés fogja el. Eddig soha senkit nem érdekelt, mivel is tölti a szabadidejét. Amikor azonban a fiú előhozakodik azzal, hogy szívesen meghallgatná a játékát, vagy megnézné a rajzait, szégyellősen markolja meg táskája pántját és egy vérszegény „jó”-val elüti most a lehetőséget. Talán idővel ki is megy majd a fejéből és neki nem kell mutogatnia műveit. Hogy kikerüljön a szorult helyzetből, inkább visszakérdez, úgyis kíváncsi, mi érdekli a végzőst, noha félő semmit nem ismer közülük. Nem is téved nagyot, ugyan a varázslósportokról van fogalma, a többi csak néhány név, amikhez hozzá lett téve, hogy labda. Egészen a foci megemlítéséig üveges a tekintete, erre a szóra azonban láthatóan megcsillan zöldjeiben a felismerés. Nem szívesen vág közbe így csak nagyokat bólogat, hogy igen-igen, azt tudja. Pár éve – egészen pontosan három éve – nyáron elkísérte szüleit Amerikába az egyik Világkupa selejtezőjükre, s akkoriban volt ott a Foci Világbajnokság is. Lehetetlenség volt nem úton-útfélen fanatikusokba botlani, így az ő különös szerelésük sem tűnt ki nagyon, hacsaknem az, hogy az arcuk nem volt nemzetiszínűre mázolva és nem hurcoltak magukkal különböző hangoskodó kiegészítőket. A lényeg azonban, hogy akkor ezt a sportot nagyon megjegyezte, ugyan az érdeklődése hamar alábblohadt, amikor kiderült, hogy kilencven percen át ugyanazt a labdát kergeti húsz ember. Mégis, élete egyik legfurább élménye volt végigülni egy ilyen mérkőzést a sok furcsa dolog miatt, a popcorn és egyéb nyalánkságok mai napig visszaköszönnek ízlelőbimbóinak. Szintén csak egyetértően tud bólogatni arra is, amikor Kareem megjegyzi néha jó muglinak lenni. Néha biztosan. Kareem innentől a célig egészen magába burkolózik, s Shay van annyira jó fej,hogy ezt nem említi meg neki.

Gondolatai hamar tovaszállnak, ő már meg is feledkezett arról, hogy néhány perce a rajzairól volt szó, s önfeledten dobja magát a párnák rengetegébe. Egyik puhább, másik keményebb, de közéjük bújni és érezni őket nagyon is kellemes, talán nem csak mugli gyerekeknek kijáró szórakozás és luxus, hanem neki is. Nem siet a nagy idea megosztásával, szívesen főzi a még a hollóst saját levében. (Másnak is a húsleves jutott eszébe?) Aztán persze szárnyára engedi gondolatait, de a hatás őt is meglepi. Ugyan nem számított épp vállon veregetésre, vagy oltárra a kviddicspálya szélén, esetleg a nagyteremben, de azért ez a fancsali fapofa sem tetszik neki. Többre számított, s abban bízott, Kareem legalább egy párnába kezdi el verni a fejét. Ó, de miért is tenne ilyet, hisz pasiból van, és Shay, ha mást nem, ezt már megtanulta róluk. Akkor sem ismerik el a női agyat... ha az ilyen zseniális, mint az övé. Milyen kiábrándító is tud ez lenni. Ennek ellenére arca picit pirosabbá válik, zöldjei pedig szinte szuggerálják a srácot. Ami elhagyja aztán az ajkait, még felháborítóbb.
- Már megbocsáss! - kerekednek ki szemei, természetesen csak színlelt felháborodással. Még hogy ő hozta ide?? ? Hiszen ő már a hídon elrebegte volna lassan kékülő, remegő ajkaival, de a hollós akarta ezt máshol hallani. Vesz egy nagyobb levegőt, fejét visszaengedi a párnára, szélesen elvigyorodik. Újra a zacskóba nyúl, kivesz egy darab kekszet, szélesen affektálva vele szólal meg, mit sem törődve a fiú mesterkedésével. - A nagy ötleteknek, drága barátom, Kareem, meg kell adni a... - kezdené öntömjénező monológját, de már nem tudja elmondani, mi is kell a nagy ötleteknek, mert a hasán egy tompa ütéssel puffan az egyik párna. - Uhh... - nyög fel halkan, nem a fájdalom miatt, inkább meglepetésében, zöldjei ismét csak elkerekednek, arca hirtelen merevedik meg.
Az elhangzottak kevésbé tudatosulnak fejében, mint az, hogy a párna milyen károkat okozhatott a hasára illesztett csomagnyi kekszben.
- Hééé! Eszednél vaaagy? - kérdezi majdnem hisztisen - Majdnem összetörted A kekszet!! - amit márpedig hogy merészel bárki megtenni? Szemöldökeit összevonva vizsgálgatja, nem-e esett bántódása a zacskó tartalmának, Kareem-ot csak ez után szándékozik kezelésbe venni.
- Kicsinyes, tényleg és majdnem az életedbe került! - még próbálja visszatartani vigyorát, szépen nyugodalmasan biztonságba helyezi a nasiját, közben lábait igyekszik a párnák alá ügyeskedni. Hogy elterelje mesterkedéséről a figyelmet, kezébe is vesz egy párnát, de aztán hirtelen lábával dob vagy hármat a fiú felé, míg a hollós azokkal foglalkozik, megpróbál felkecmeregni, ám ez nem olyan egyszerű. Nem törődik azonban azzal, hogy lemaradt a megfelelő pillanatról, a kezébe fogott párnát lobogtatva megindul a srác felé.
- Félek? Meglátjuk! - neveti el magát, majd egy jól irányzott suhintással megpróbálja eltalálni a hollóst. Ennyit a jól megérdemelt lustálkodásról, egy harc az élet!

~Ez bejött! Imádom nézni, ahogy a kívánt hatás végigfut a célpont arcán. Hiába próbálja megelőzni a bajt, egy nagyon rövid időre megdöbben, majd mérges is lesz. Ezaz!~ széles mosolyom már csak akkor lenne nagyobb, ha körbeérné a fejemet, de akkor meg a hátravetett tartás miatt a felső része már le is esne. Kiélvezem a pillanatot, egy-egyre állunk. Legalábbis ma, egyébként meg fogalmam sincs, de őszintén: nem is érdekel. Figyelgetem, hogy hogyan próbál becserkészni, hiszen én ugyanezt tenném. A kekszes kijelentését viszont már nem tudom megállni szó nélkül.
- Jaj, a kekszet? Merlin csökött szakállára! Mit tettem majdnem! – nyomom meg az utolsó szót és elnevetem magam. Aztán pedig már támadásba is lendül, hiszen a keksz az olyannyira értékes kincs lehet, hogy még az életemmel is megfenyeget.
- Jó ég, köszönöm az összes Mindenhatónak, hogy nem lett bajuk a ropogtatni valóknak! Már halott lennék! Besárgulnék! – cinkelem még egy picit Shayt, csak, hogy teljes legyen a diadalom. Azt szeretném, ha mindent beleadna, és élvezetes lenne a csata. Nevetve nézem, ahogy elpakolja a „kincset” és félrerakja. Felvesz egy párnát, de ügyesen a lábaival felém dob egy párat. Egyet hagyok, hogy eltaláljon – hiszen azért lábbal nem olyan egyszerű a célzás – és a fejemen egy átvágott férfiúi arckifejezés tűnik fel. Hagy higgye, hogy partiban van. Még az elején vagyunk, majd a végén lesz az izgalmas. Aztán elfogadván a kihívást felém csap a hatalmas párnával, amit úgy ahogy kivédek, de azért el is talál. Innentől kezdődik a móka. Megpróbálom felülről jövő elegáns fejbevágással kezdeni. Bármit tegyen is, ha takarásba kerül, felkapok egy másik párnát, miközben elengedem az egyik kezemmel a fő harci eszközöm.
- Shaelynn, hogy képes ez a törékeny test felemelni egy ilyen vastag fej alávalót, nem fárad el tőle a kezed? – mondom neki, nevetgélve, a fél mondatot elharapva, de azért még érthetően. Közben többször is eltalál, de ez nem veszi a kedvemet, néha meglepett fejet vágok, de nem csak azért, hogy jobb legyen a móka, hanem, mert tényleg ügyes a hugrás. Akkor jut eszembe, hogy kviddicses, mikor jól gyomron vág a párnájával. ~Áhhá! Akkor nincs engedmény kislány! Mindent bele, győzzön a jobb! Tehát én!~ fájdalmas képpel lépek gyors ütemben hátra. A hátrafelé sasszézás egy kosarasnál alapkövetelmény, nagyjából két méterre próbálok eltávolodni.
- Na, most meglátjuk, hogy a szád nagy, vagy tényleg felveszed a versenyt Karral zöldszemű! – vetem oda fél várról. Aztán gyorsan odalépek és két kézzel tartva a párna-pajzsot tolni kezdem a lányt. Aki erősebb az győz, vagy aki ügyesebb. Jó lenne földre vinni, de nem kezdő a kislány. Ha bármilyen lehetőséget ad, ki fogom használni. Egyelőre nem igazán látok a könnyfüggönyön át, ami már egy perce kiszabadult a csatornájából és az arcomon futva követi a gravitáció útját. Megfeszülök, egyelőre döntetlennek tűnik, a sok kviddics edzés segített neki biztosan.
- Véged van, sárgaság! – lököm tovább a nyögvenyelős dumát és tovább próbálkozom.

Kareem



Az ilyen vészterhes időkben bizony nagyon is fontos a boldogsághormon forrás. Amikor az ember kedve épp a szron egyensúlyozik, mert valahogy semmi nem úgy jön össze, az éjszakai akciók, amelyek legalább kis időre elfeledteti vele, hogy az öccse lehet, már meg sem éri a karácsonyt, amikor rá kell ébrednie, hogy ha megnyílik valakinek, az tüstént be akar kúszni az épp csak résnyire tárt kapun és azonnal kihasználni pillanatnyi gyöngeségét... nos igen, a keksz a legfontosabb... az édesség és a sütemények. Mindenki másra esküszik, de talán ez a legkevésbé káros, hiszen lemozogja, és nem engedi elsüllyedni. Szerencsére abból viszont sokan vannak az iskolában, akik olykor elkapják egy-egy hócsatára vagy menekülnie kell valahonnan, ha a kemény kviddicsedzések nem lennének elegek.
Most sem kell aggódnia, hogy a seprű nem fogja elbírni a meccsen, hiszen épp csak belekezdhetett a nassolásba, máris pakolhatja el a zacskót... hogy ez a hollós nem fér a bőrébe egy percre sem. Csoda, hogy eddig megúszta az éveket.. Kareem csipkelődése tettével ellentétben teljes mértékben hatástalan rá. Harsányan felnevet a megjegyzéseken, az eltúlzott, színpadias reakciókat ő szokta értékelni, s tisztában van azzal, hogy ezeket milyen esetekben használják a normális emberek, vagy épp a végzős.
- Sárgulnál? Ó, dehogy, akkor lennél csak igazán kék! - s ha nem két kézre fogná a párnát most biztosan meglengetné öklét. Az most teljes mértékben hidegen hagyja, hogy a langaléta mennyivel magasabb nála, és hogy sovány testén mennyi izom leledzhet. Felbőszítve még Shayt sem látta senki, de ha egyszer úgy igazán bekapja a gépszíj, bizony okozna meglepetést. Az első ütést követően a hollós viszonzása elől egy ügyes mozdulattal kitér, s felegyenesedik - Esetleg zöld - sújt le az első után még egyszer - ...majd lila... - ismét megpróbál bevinni egy találatot - ...fekete... - csak az oldala felé suhint - a sárga csak nagyon a gyógyulási fázisod végén következne - próbál annyi fenyegetést a zöldekbe sűríteni, amennyit csak ebben a helyzetben tud, az meg nem sok. Jó kedve van szó se róla, nem sérültek a kekszek, így személyi sérülésnek sem kellett történnie, de azért a kékülési fázisok felvezetésével igyekszik hatást gyakorolni. Kevés, sőt tulajdonképpen siker nélkül. A srácot ugyanis egyáltalán nem bizonytalanítja el a majdnem jövőképe, újabb cukkolásba fog.
Erre is csak nevetéssel tud reagálni, és hogy bizonyítsa, még egyáltalán nem kezd fáradni a keze, jópárszor sorozatot ráereszt a nagyszájú hollósra.
- Sok a szöveg! - forgatja meg szemét, s nyomatékul egy lendületes hastalálatot is bevisz. Csak, hogy megmutassa, még nem akar letörni a kacsója. Talán ez az utolsó találat, talán az, hogy eddig sem sok lehetősége maradt a viszonzásra, de Karr hátrálásra kényszerül, vagy legalábbis emellett dönt. - Na kinek is van szüksége szünetre? - kérdezi fölényesen, vigyorogva fürkészi minden mozdulatát, megpróbálva felkészülni mindenre. Egy kosarasnak a hátra sasszé, egy kviddicsesnek a bombák elől kitérni alapkövetelmény. Elvégre milyen lenne, ha egy ekkora párna minden alkalommal csont nélkül eltalálja, mikor a sebesen száguldozó gurkók kerülgetésén nőtt fel. Szemöldökét felvonja, esze ágában sincs hátrálni, megadni magát, még akkor sem, ha kevesebb esélye van a győzelemre, mint a másiknak. Ez sosem zavarta, s ha kiszórakozta magát, majd kapitulál, egyelőre még nem.
Szemöldök felvonva figyeli, ahogyan Karr közeledik, előre tartott párnával. Még épp sikerül felemelnie sajátját. Néhány lépést hátrálni kényszerül, s a párnákon való lépkedés sem az ő dolgát könnyíti, az egyenetlen talajon egyensúlyozni és hátrálni nem a legegyszerűbb, sőt, kifejezetten nehéz. Nem is szándékszik sokáig csinálni, s még kevésbé akar erőpárbajt vívni, abban kétségkívül alulmaradna, azonban egy ilyen rutinos kis rókának is akadnak trükkök a tarsolyában, ugyan csak kviddicsesek, de talán a földön is ugyanolyan jól működnek. Egyelőre azonban ebből a helyzetből próbál meg kikerülni, ennek megfelelően kissé jobban nekifeszül a tolásnak, hogy Kareemot még nagyobb erőkifejtésére késztesse, majd pedig egy hirtelen mozdulattal kifordul az útjából, s amikor megfordul még egy jó nagyot sóz a srác épp elérhető részére, hogy mi az, azt már hirtelen nem sikerül beazonosítania. Felmerül benne, hogy kihúzza alóla még az egyik párnát is, hogy végleg elveszítse az egyensúlyát, de kellemetlen lenne, ha annyira jól sikerülne az akció, hogy esetlegesen falnak kenődik a fiú.
- Egyelőre azt hiszem, felvettem a versenyt! - kuncog, s hátrál néhány lépést, hogy szemmel tarthassa a végzőst és legyen ideje a következő támadásra is reagálni.

Kareem



Aki még nem volt rendesen összeverve vagy nem szenvedett el egy komolyabb gurkótalálatot, annak fogalma sem lehet, milyen színekben is játszik egy kék folt vagy zúzódás, amíg egészen meg nem gyógyul. Nagyon úgy tűnik, hogy Karr nem volt még ilyen szituációban, hiszen kissé butácskán reagál a felvázolt állapotokra. Talán csak nem érti a célzást. Ám, ha továbbra is így folytatja bizony a saját bőrén fogja megtapasztalni a dolgot. Pedig elhivatott sportembernek mutatta magát a srác, talán eddig csak egyedül játszott, vagy valami komolytalan szinten, s önmaga ítéli csak magát jónak. Esetleg csak otthon a dévédéjén ülve látta a kosárlabdát és itt csak megpróbálja mímelni, mivel a varázslók nagy része egészen biztosan nem ért hozzá, így tulajdonképpen azt mond, amit csak akar... esetleg csak hódítani akart. Megnyilvánulása mindenesetre gondolatok, gyanúk özönét indítja el a hugrásban, de neki most nincs ideje kiagyalni izgalmas kis összeesküvés elméletét. Legalábbis nem egészen. De ahhoz nem kell neki egy szusszanásnyi időnél több, hogy eljusson a százfűlé-főzetig, s azon túl addig, hogy már megint a mugliismeret professzor keze lehet a dologban, vagy épp... ő maga? Figyelme egy pillanatra lankad miután kellően megsorozta a végzőst, s ennek köszönhetően ő is kap egy igencsak keményet, ráadásul elég kellemetlenül fejre. Eddig, az első dobáson kívül, másra nem célzott. Hát... Karrnak sem tanították meg a fair játékot. A párnacsata rész azonban körülbelül eddig tart, hiszen a srác elhátrál, Shayt nem érdekli, valójában milyen indokból. Nem jelentette be, hogy szivatási célzattal húzódik el, nem pedig azért, mert máris kidöglött. Az ilyen apró részletekkel mit törődne ő? Különben is, neki sokkal jobban tetszik saját verziója. Ezt követően lovagunk taktikát vált, s miközben azt vallja magáról, hogy ő mennyire lovagias, egy elegánsnak épp nem nevezhető mozdulattal kezdi el tolni a hugrást, párnát párnának vetve. A cél kérdéses, hiszen innen egyetlen találatot sem lehet bevinni, leginkább, mert két kézzel fogja saját fegyverét. A talaj viszont eléggé egyenetlen ahhoz, hogy földre vihesse a lányt, aki egyelőre derekasan helytáll, sőt egy egyszerű testcselt alkalmazva kilép oldalra.
- Na, mi van, Kosárkirály? - Tódítja még megjegyzését egy kérdéssel. Kétségtelen, hogy felvette a harcot, s jogának érzi ő is a fiú önbecsülésén taposni, bár talán ezen már nem fog olyan nagy kedvvel mulatni, mint ahogyan tette azt, miközben Shayen próbált gúnyolódni.
Láthatóan a csel, az ütés és a szavak együttese már Kareemnál is elér egy bizonyos szintet, látni arcán a fellángolást. Innen szokott elfajulni a játék. Ahogyan az várható is volt, a srác bekeményít, s még egy párnát vesz magához, majd pedig erőteljes támadásba lendül. Shael felvonja szemöldökét, óvatosan hátrál egy fél lépést. Igen, ez az a pillanat, amikor tudja, hogy ami jön, az fájni fog. Ettől függetlenül nem hátrál, ám nem is védtelen. Szabad kezét előrenyújtja, és igyekszik bezavarni a párnák mozgásába, hogy egymást is akadályozzák pörgés közben, ő pedig ezeket a pillanatokat kihasználva csapkodja oldalba a fiút. Hiába próbálkozik, ezek elég gyenge kísérletek tőle, s kénytelen beismerni, ez itt most az ő veresége. Ennek azonban hangot nem ad, egyszerűen nem üt vissza, csak védekezik, amíg abba nem marad a csépelés. Annyira nem fájnak neki a csapások, még mindig képes rajtuk nevetni, s míg ide-oda próbál menekülni, hangosan fel-felkacag egy-egy találaton, ami például fenekén puffan.
- Erre repked a cikesz! – kezd incselkedni vele, azonban ez a móka sem tart örökké, de még csak elég sokáig sem, mielőtt túl jól érezhetné magát, ez is abbamarad. Megáll, szembefordul Kareemmal, s ismét a párnabirkózás következik. Most viszont nem tud figyelni lépteire is, belép két párna közé, és az alattuk levő lágy darabon megcsúszik lába, ő pedig úgy, ahogy van el is vágódik. Ha más nem legalább meglepi hirtelen eltűnésével a srácot.
- Jó, jóóóó feladom, nyertél! – emeli fel védekezően kezeit.

Kareem


Ha nem épp azzal lenne elfoglalva, hogy behúzza ezt a kis viadalt, most bizonyára megforgatná a szemét, és nem hagyná szó nélkül ezt az önelégült szöveget. Néhány szót még így is ki tud préselni fogai között…
- Szarkazmusról nem hallottál még? – kérdezi, miközben újabb lendületet vesz. Egy jólesőt még azért odapancsol a srác fejére, így elvágva ennek a témának a fonalát. Talán úgyis mondhatnánk, hogy ez az utolsó tette a fatális és totális vereség előtt. Nem elhanyagolható tény, hogy lány, meg akármennyire is van formában, ami az erőnlétet illeti, akkor sincs többje, de elegendője sem. Mi ilyenkor a teendő? Megnehezíteni az ellenfél dolgát, és élvezni, amit csinálunk. Emiatt dönt végül is amellett, hogy nem hagyja a párnáknak a végtelenségig pofozgatni magát, még a végén valami maradandó agykárosodást szenved… kificamodik az ízlése vagy ilyesmi… ja, ez már megtörtént.
Mindenesetre áthangolódik egy kicsit, továbbra is megtartva a játékot, hiszen elég furcsán festene, ha leállnának itt birkózni, pedig lassan már ez következik. Incselkedik, nevetgél és minden buli és kacagás, amíg nem a hollós ismét taktikát vált, vagyis visszaáll a szerinte nagyon is lovagias és etikus tologatásra. Nem lehetett volna még kergetőzni inkább? Nem persze…
Shay meglepetten felhördül, mikor kicsúszik lába alól a talaj, de mivel tisztában van azzal, hogy puhára fog esni, a becsapódástól nem tart. De hamar szembesülnie kell azzal is, hogy bizony, amikor alóla kicsúszott a párna, azzal együtt Kareem lábát is sikerült kirúgnia, vagy éppenséggel a srác merült annyira bele a tili-toliba, hogy észre sem vette az elterülő hugrást fogja magát és nemes egyszerűséggel ráesik. Várhatnánk, hogy arca valamiféle fájdalmas kifejezésbe torzul, ő pedig nyöszörögve kínlódik a megtermett srác alatt. Nem egészen. Valóban nem épp mennyekbe repítő érzések fogják el, amikor rázuhan a srác, ezt az az apró nyögés is tudatja, ezzel együtt az erő is könyörtelenül kiszáll tagjaiból, épp csak annyit tud tenni, hogy legyezget maga körül. Nincs mit tagadni ezt elbénázta.
Karr bordája valami olyan helyen szúrja épp Shay-ét, amitől a lány akaratlanul is elkezd nevetni, vagyis első körben csak kuncogni, aztán próbálja rendezni magát, de egyszerűen nem megy. Amikor levegőt vesz a hollós, a hugrásnak bizsereg az oldala. Tetőtől-talpig kirázza a hideg, s hiába harapdálja ajkait, próbálja visszafogni a nevetést, egyszerűen nem képes rá. Így mered Kareemra, aki úgy tűnik, kedvét leli a helyzetben, merthogy egyáltalán nem szándékozik felállni onnan, ahol épp terpeszkedik. És most olyan más… a lány valami furcsát vél felfedezni a szemekben, a somolygásban, abban, ahogyan arcának különböző pontjait veszi szemügyre. Megpróbálja abbahagyni a nevetést, szimplán csak vigyorogni a végzősre, miközben teste az elfojtott kuncogástól újra és újra megremeg. Nyelve hegyén van, hogy megkérdezze, mi van, hátha épp a zöld ász ficcen ki az orrából vagy valami, de ekkor még furcsább dolog történik, amitől elakad a szava és a szíve valamiért gyorsabban kezd verni. Eddig sem vert épp lassan, hiszen a játék miatt azért rá is rájött a szuszogás, de ez más. Várakozás. Szemöldökeit kissé összevonja, ahogyan kissé lefagyva figyeli, mivel is próbálkozik a hollós. Közeledik, közeledik… Shay pedig tétovázik. Igazán ő sem tudja, mit is szeretne. Már érzi, ahogyan a srác lélegzete az ő bőrén csapódik le, mégsem tesz semmit. Sok minden megfordul az agyában, a fiúk, akikkel a félév során valamilyen módon ilyesmi helyzetbe került, volt aki próbálkozott hasonló közelségbe férkőzni, és bizony volt, akinek sikerült is, de... az egyszeri volt valószínűleg. A rehabilitációs folyamatban azonban a raktárbeli blama után, még az is kevés volt. Talán kellene, hogy megtörténjen. Talán ez hozzájárulna, ahhoz hogy kiheverje Seant végre. Aztán a mardis gondolatára szíve sajgósan dobban meg. Talán a sors szól közbe, de Kareem próbálkozása közben egy kicsit megmozdul, amitől most már visszatarthatatlanul elneveti magát. Inkább nyögésnek hallatszik, nem is véletlenül, olyan hirtelen nyilall belé az érzés, hogy még magát a lányt is meglepi. Ez azonban tökéletesen elég, hogy elrontsa a pillanatot. Talán jobb is így. Tüdeje és mellkasa végül felszabadul a tetemes súly alól, szinte megkönnyebbülten szusszan fel.
Az első megjegyzés így mindezek után igencsak érdekesen hat, fel is szalad szemöldöke, de mielőtt megszólalhatna, szerencsére érkezik a monológ többi része, így viszont hála a jó égnek nem égeti le magát. A plafont fürkészve hümmög a kérdés hallatán. Az ő arca is elpirult, az ilyesmit nem is lehet elrejteni, ha az ember feje a másikétól alig pár milliméterre van.
- Vehetjük úgy, hogy te rántottál le, meg úgy, hogy én löktelek el. És mindez egyszerre történt. –
Hangzik az ajánlat, amire épp csak nem hörren fel magából kikelve. Még, hogy döntetlen. Épp meg akarta jegyezni, hogy ez egy vaskos csalás volt. Vesz egy nagyobb levegőt, s oldalra fordul. Kissé váratlanul éri, hogy ismét szemben találja magát a barnákkal, s egy pillanatra meg is inog elhatározása, de úgy dönt, ennyivel még tartozik az aljas húzásokért.
- Tudod mit, Karr? – kérdezi bujkáló mosollyal, még mindig kissé rózsaszín arccal. – Asszem nekem nem felel meg a döntetlen! – épp csak elhangzik az utolsó szó, amikor hirtelen megemelkedik, s köszönhetően annak, hogy Kareem nem gurult messzire, gyorsan letámadja. Lábát gyorsan átveti a hollós derekán, reményei szerint még a kezét is képes volt beszorítani oda combjai közé, ezzel mintegy megbénítva a fiút. Így, ha minden jól megy, elvágja a mozgási, kibújási lehetőségeit. Bár jó az egyensúlyérzéke, a mocorgás miatt letámaszkodik a srác két oldalán, valószínűleg kicsit nehéz helyzetbe hozva ezzel megint. Az ilyesmit is illik visszaadni…
- Győztem! Kész! – vigyorog a végzős arcába, és mindent elkövet, hogy a helyzet így is maradjon. Add fel!  

Kareem


Könnyű úgy átvészelni a kínos pillanatokat, ha úgy teszünk, mintha meg sem történtek volna. Shay az utóbbi időben ezt a taktikát választja, nem is okoz számára gondot az emberek szemébe nézni. A helyzet most nem is olyan elgondolkodtató, majdnem történt valami, de aztán mégsem, tehát nem történt semmi, és a hugrás így is kezeli a helyzetet. Gondolatait sem izgatja tovább sokkal inkább foglalkoztatja, hogy Kareem döntetlent akar ajánlani neki. Ez nem csak abból a szempontból döbbenti le, hogy van képe felhasználni ezt a balszerencsés lépést saját maga érdemére, de a sportolót is irritálja. A döntetlen, mint olyan, akkor szimpatikus szó, ha egyébként ő állt vesztésre, de most korántsem így állt a dolog.
Hirtelen dönt a kis meccs rövidre zárásáról, akcióját azonban nem gondolja végig egészen. Vagyis szerinte eléggé végiggondolta, a saját fejével, de nem egy hormontúltengéses, tizennyolc körüli srác fejével és agyával. Ez amúgy is képtelenség lenne. Gyanútlanul, csak azzal foglalkozva veti rá magát, hogy mint egy rodeo marhát megbénítsa, mozogni se tudjon és végre egyértelművé tegye, itt ma más nem nyerhet, csakis ő. Az akció sikeres, ugyan Karr nem adja könnyen magát, szinte minden erejét latba kell vetnie, még így is épphogy sikerül a srácon maradnia. Részéről, mivel alapvetően nem olyan felfogású, semmilyen pajzán gondolat nem fordul meg fejében, játéknak fogja fel, de azért igyekszik kitartani, akármennyire is ficánkol alatta. Bár sosem rodeozott korábban, és azt a bikás izét sem próbálta ki, eleget ült már az imbolygó seprűn, az egyensúlyérzéke remek. Egyszerűen fel sem merül benne semmilyen erotikus hasonlat, így csak villanó zöldekkel, ádáz vigyorral mered a hollóhátasra várva, hogy feladja.
Ha nem kellene tartania magát, diadalát ennél határozottabban is kinyilvánítaná, ám tart a visszavágástól, így Karr vállaira-mellkasára támaszkodik. Nem törődik a végzős elégedetlenkedésével, úgy viselkedik, ahogy minden fiú tenné vesztes helyzetben. Shay azonban résen van, a srác kezei még mindig befogva, és le is van taglózva. Persze a hollósnak még lenne lehetősége, azonban őt lefoglalja a rá jellemző szómenés, és szokásához híven össze-vissza beszél. Úgy tűnik, arról már megfeledkezett, hogy ő sem épp tisztességesen játszott korábban, első körben ugye a tili-toli, másodikban pedig a két párnás akció. Ez hol fair? Épp ezért pereg le róla a veszteshiszti. El kell fogadni a vereséget, és ő el is fogadná, ha valóban úgy állt volna a meccs, de ez csak Karr fejében létezett. Vigyorogva szusszan egy nagyot, továbbra is harcolva a mocorgás ellen, várja a megadást, addig biztosan nem tágít.
Értetlenül fürkészi emellett a végzőst, nem igazán érti, miért vörösödik el, hiszen nem is próbálkozik olyan megerőltetően, hogy ebbe belepiruljon. Eleinte nem érti...
... aztán megérti. Shay izmai megfeszülnek, arcáról leolvad a vigyor, szemeiből kihuny a csillogás. Néhány másodpercig Kareemra mered, szíve pillanatok alatt kezd el őrült tempóval kalapálni. Na, ez az a kínos helyzet, amivel ő sem tud, mit kezdeni. A sápadtságot nála is pillanatok alatt a pirulás váltja fel.
- Öhm... - nyel egy nagyot, pislog kettőt majd ellöki magát a srác mellkasáról és amilyen gyorsan tud, fel is pattan róla. Tágra nyílt, zöldjeivel nem tud megállni egy pillantást oda, de a barna szemekbe már nem képes. Megköszörüli torkát, szemei táskája után kutatnak, amit a szétdobált párnák között is könnyeden megtalál.
- Khm... nekem... nekem most... jobb, ha én... órám lesz! - még úgy egy óra van a délutáni órákig, és az is mellékes tény most, hogy neki nincs ma délutánra semmije. Sietősen felmarkolja táskáját, majd kissé botladozva átvág a párnahalmon és égő arcát elfordítva a hollósról célozza be az ajtót.
- Majd... majd beszélünk, szia! - hadarja, a következő pillanatban pedig már csak az ajtó bődületes csapódására figyelhetünk fel, a hugrást pillanatok alatt elnyelik a folyosók, még ő maga sem tudja merre megy.

---

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 888;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=qAHzrYt6SSI);;

---

Nem is tudom, hogy min lepődtem meg jobban. Azon, hogy Lamartin elkezdett korrepetálni bájitaltanból vagy, hogy egy másik mardekáros is élénk érdeklődést kezdett tanúsítani irányomba. Lexus Blackwood az egyik szintén aranyvérű mardekáros fiú úgy tűnt felfigyelt rám. Ami nem is csoda, hiszen lassan az egész Roxfort arról pletykál, hogy a Borzodúban volt Lamartin - akit botor módon én vittem oda - és miket mondott nekem. Sokan találgatják, hogy van-e vajon köztünk valami. Erről is lehet hallani mindenfélét. Hogy csak azért foglalkozik velem, mert aranyvérű vagyok. Mások egyenesen tudni vélik, hogy szerelmi bájitalt itatott velem és ezért vagyok vele ilyen gyakran; valamint még azt is mondják, hogy mindezen „légyottok” alkalmát bájitaltan korrepetálás címén próbáljuk a kíváncsi szemek előtt leplezni.

Kifejezetten szánalmas dolognak találtam. Sosem szerettem pletykálni, bár jól értesültségnek én is örültem volna. Csakhogy általában mindig utolsóként értesültem mindenféle hírről, amit a Roxfort falain belül terjesztettek. Még fel sem ocsúdtam, a hírtől, hogy én meg Lamartin… mire máris megkörnyékezett az a Blackwood gyerek. Igazából egyetlen órám közös vele, a gyógynövénytan. Azzal a tantárggyal nincs semmi gondom, sőt a RAVASZ-on is várhatóan legrosszabb esetben Várakozáson felülit érek el majd. Azért is volt rém gyanús az, hogy felkért Lexus a korrepetálásra, hiszen tudom ő sem rossz ebből a tárgyból. Mivel a Nyugiszobán kívül más helyet nem találtam, ahol zavartalanul tanulhatnánk majd Lamartinnal, Blackwoodot jó fél órával korábbra odarendeltem.

Zavart volna, ha róla is elkezdenek pletykálni és még a végén kisütik, hogy rámozdulok az összes mardekáros fiúra. Azonban még sem tudtam megelőzni a bajt, mint reméltem. Úgy volt, hogy majd délután találkozunk. Legalábbis előző gyógynövénytan után ebben maradtunk. Csakhogy ma reggel egyenesen a Hugrabug asztaláig jött a reggelinél és lelkendezve biztosított arról, hogy délután feltétlenül ott lesz a korrepetáláson, ki nem hagyná semmi pénzért. Láttam, ahogy a fél iskola azt néz, ahogy felkel Lamartin mellől a mardekárosok asztalától és idejön hozzám… a terem másik felébe. Zavarba jöttem, el is pirultam, aminek hatására pirosas színt kezdett ölteni most éppen lilás feketés hajam. Miután pedig elment és visszaült a helyére, próbáltam nem elsüllyedni szégyenemben.

Lucy bátorítólag szorította meg a kezemet, de nekem mára elment az étvágyam a történtekről. Még barátom sem volt soha, holnapra meg már tutira lotyónak fognak nézni a rosszindulatú Blackwood imádók. Felmarkoltam némi teasüteményt, megittam a töklevemet és visszavonultam a könyveimért. A táskámba pakoltam Lamartin jegyzetét, a bájitalkönyvemet és a jegyzeteimet is, majd a biztonság kedvéért beraktam még a gyógynövénytan idei kötetét is, hátha nem hozná magával Blackwood. Végül a Nyugiszobába mentem. Üres volt, így a cipőmet lerúgva az ajtón belül kényelmesen elhelyezkedtem a földön lévő számtalan párna egyikén és elővettem a gyógynövénytant. Átnéztem a jegyzeteimet és vártam a tanítványomat.

Hamarosan meg is érkezett, úgy tűnt még töklével is szolgált. Állítása szerint a konyhából mentette ki, néhány manó szíves örömest adta. Nekigyürkőztünk a tanulásnak, de csakhamar úgy tűnt, hogy bizony a tanulásnál jobban érdekli az, hogy velem kettesben lehet. Próbáltam a tanuláshoz visszavezetni, ám amikor harmadjára is került egy centi közelségbe kerülnie az ajkaival az enyémekhez felpattantam, hogy megyek. Erre megemberelte magát és azt kérte, maradjak. Azt mondta, hoz nekem valamit engesztelésül a vacsoráról; hiszen látta milyen sietősen távoztam evés nélkül. Arra kért, hogy addig igyam meg azt, amit hozott, ő majd szerez magának másikat. Bizonytalanul fogadtam el az italt, ám még nem ittam meg. Megvártam amíg távozik, majd félreraktam. Az órámra nézve rádöbbentem, hogy bármelyik pillanatban itt lehet Lamartin.

Nagyon nem örültem volna, ha együtt lát Blackwooddal egy ilyen helyen. Még totál félreérti, hogy mi van. A gondolattól, hogy esetleg a visszatérő fiú ismét próbálkozni fog a gyomrom görcsbe rándult és kiszáradt a szám. Így mégiscsak elővettem azt az emlegetett töklevet és belekortyoltam. Kifejezetten finom, édeskés íze volt, így megittam az utolsó cseppig. Éreztem, hogy a testemet furcsa, jóleső bizsergés tölti el, ami kúszni kezd a mellkasomban, egészen a szívemig. Éreztem a melegséget, a vonzalmat, de azt nem tudtam, hogy ki iránt is kellene éreznem mindezt. Kitágult pupillákkal néztem körbe a szobába, de egyedül voltam. A hátamra feküdve a plafont kezdtem nézni és azon gondolkozni, hogy kicsoda is az, aki ennyire megdobogtatta a szívemet. Nem tudtam biztosan, hogy Leo-e az, Blackwood vagy másvalaki.

Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdtem a plafont bámulva, mire valaki kinyitotta az ajtót és belépett. Felkönyököltem, majd egyenesen belenéztem Lamartin türkizkék szemeibe. ~Eddig még sosem vettem észre, hogy ennyire kék a szeme.~ Vettem észre, hogy valami megváltozott rajta. Jobban szemügyre vettem hát, és meg kellett állapítanom, hogy sosem láttam még nála helyesebb fiút a Roxfortban. Leo a nyomába sem érhet. ~Talán ő is csak azért tetszett, mert hasonlóan kék a szeme.~ Töprengtem. A szívemet pedig furcsa érzés kerítette hatalmába, valahányszor a kéklő szemek rám tekintettek. A pillangók verdesni kezdtek a gyomromban és furcsa bizsergés járta át a szívemet. Tekintetem önkéntelenül is az ajkaira tévedt. ~Vajon milyen lehet a csókjának az íze?~ Gondoltam, alsó ajkamba harapva. Majd hirtelen megörültem annak, hogy itt van velem.

Sosem érzett boldogságot éreztem és felpattanva a nyakába ugrottam, amint becsukta maga mögött az ajtót.
- Jajj, Seraphin! Úgy örülök, hogy végre ideértél! Már nagyon vártalak. - Lelkendeztem, miközben széles mosollyal a képemen néztem a szemébe. Emlékeztem, mennyire csodálattal töltötte el az eredeti szemszínem, így hagytam, hogy szivárványszínben tündököljön az íriszem. ~Bármit megadok neki, amit csak szeretne.~ Gondoltam somolyogva, miközben hol a kéklő szemeit fürkésztem, hogy el-elkalandozva ajkaira tévedt a tekintetem és arcomat elöntötte a pír, hajam pedig ismét pirosas színt öltött fel.

---

Megjegyzés: Na, lássuk azt a medvét. Kíváncsian várom, hogy mit lépsz majd erre. :P ;;

Szószám: 488||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete selyemkendő nyakban
 

---

*Nem hiszem, hogy él olyan varázslópalánta a kastélyban, aki úgy képzeli el az estéjét, hogy vacsora után ahelyett, hogy a maga dolga után nézne, ne adja Merlin léhaságra vetemednek, inkább korrepetálásra megy. Ennek ellenére elég sokan vannak, akik így tesznek, nem éppen önszántukból, és még többen vannak, akiknek nem osztották ki a feladatot, de bőségesen rászorulnának. Sőt, voltaképpen majdnem mindenki rászorulna.
Neehillre is ráfázna egy alapos korrepetálás intelligens gondolkodásból, de én biztos nem fogom vállalni.
Ahogy ezt se én vállaltam, ahogy éppen igyekszem, hanem egyszerűen kiosztották a feladatot annak rendje és módja szerint, holott legalább olyan reménytelennek érzem a kis metamorfnak megtanítani a bájitaltant, mint Neehillt visszarángatni a valóságba, arról a magas pegazusról, ahova felültette magát. Undorodom attól, hogy a Hollóhátban kell aludnom, és a baldachint minden áldott nap zöldre kell bűvölnöm, mert a házimanók visszavarázsolják kékre. Ha nem tartanám nevetségesnek a látványt bizonyára teleaggatnám az ágyam mindenféle ruhaneművel, hogy még csak meg se közelítsék.
Visszatérve Armiellára, őszintén megmondom, jobban tetszett volna, ha továbbra is a Borzodúban találkozunk, mert a hely minden visszássága ellenére legalább nem nekem kellett asztalt elővarázsolnom, hanem eleve rendelkezett ilyesmivel. Ugye nem gondolja komolyan, hogy én a földön fogok heverészni azokon a párnákon?
Bár voltaképpen, ha komolyan gondolja is, nem sokat számít lényegi szempontból. Az első találkozásunk emlékeit idézem magamban, színeváltozásait, indulatait, előveszem az emlékeket a gondolati polcomról, leporolom és az értelmezési tartományomban illesztem őket. Nem áll szándékomban elölről kezdeni az ismerkedést minden egyes alkalommal, amikor korrepetálom, ezért az összes eddig felgyűlt ismeretet már vacsoránál felidéztem. Elméláztam azon, amit tudok és azon, amit még nem tudok, de sejtek róla. Az utóbbi napok népszerűsége nagyon sok fals információhoz is hozzájuttatott, hála a generációnk túlfejlett képzelőerejének. Voltaképpen nem zavart a beszél, hiszen sok beszédnek sok az alja, minél többféle mendemonda keringett, annál több hír jutott el hozzám róla, noha olybá tűnt, hogy az egész kastélyban egyedül én látom benne a metamorf mágia szépségét.
Mondjuk Blackwood is bizonyára talált benne valami szépséget, ha hinni lehet a meséknek. Remélem nem hülyíti meg teljesen, na nem mintha Armiella hajlana arra, hogy az előítéleteit levetkőzve embernek tekintsen egy mardekárost, na nem mintha bármit is számítana, hogy ő minek tekint és kicsodát. Jó lenne ma inkább valami mással foglalkozni. A folyosók hidege a csontomig hatol, egyszerűen nincs, nincs kedvem vele lopni az estét, bármennyire is mágikus terminusok szempontjából izgalmas jelenség.
Ennek ellenére a kötelességtudat vezérelte a kezem, amikor benyitottam az ajtón, és szembetalálkoztam...
~Protego~
Gondolom az első riadalommal kirántva a pálcát a zsebemből, ahogy a sötét tömeg rámvetődik, alig kattan mögöttem a zár. Mi van itt Merlinre, mindenki megőrült?! Annyira elgondolkodtam, hogy körül se néztem a teremben, miután beléptem, akárki is lehetett volna, de csak az aranyló mágiaháló által visszavetett lányra nézve azonosítom, hogy Armiella az, nem más.*
-Merlinre, elment a józan eszed?! Mi van veled?-*a kérdés darabokban szakad ki a mellkasomból, ahogy az ajtónak vetem a hátam és előreszegezett pálcával tartom magunk között a mágikus erőfalat a döbbenettől egészen kábán.*

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 705;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=-iGQ2JydtRk);;

---

- Finite Incantatem! – Szegezem a pálcámat a láthatatlan erőpajzsra, amivel szó szerint ledobott magáról a fiú. Még szerencse, hogy puha párnákkal kirakva a helyiség, különben csúnyán megütöttem volna magamat. - Ugyan már Sera... - Kérlelem. - Ne csináld ezt. Csak köszönteni akartalak, meglepni és kedveskedni neked. Úgy örülök, hogy eljöttél. - Mondom szerelmes pillantásokat lövelve felé. A bájital hatására pupilláim kitágultak, minthogyha sötétben lennék. S valóban, lényem igazi valóját gúsba kötötte a varázslat, semmit sem tehettem ellene. Arcomon áhítatos és akár bárgyúnak is tűnő vigyor terül szét, amikor megszüntetem a kettőnk között lévő láthatatlan pajzsot. Amint belépett a terembe rájöttem, hogy csakis őérte dobog a szívem. Azonnal felpattantam a párnákról és lassan indultam meg felé.

- Tudod gondolkoztam a legutóbbi beszélgetésünkön, nagyon sokat. És arra jutottam, hogy azért borítasz ki annyira, mert… mert vonzódom hozzád. - Pirultam bele a dologba. - A gyűlölet és a szeretet között csak egy hajszálnyi a különbség. És… és én először azt hittem, hogy nem kedvellek. De rá kellett jönnöm, hogy csak áltatom magam. - Néztem kéklő szemeibe. - Hatással vagy rám, a mágiámra. Ezért is ráztalak meg a múltkor. Így utólag már látom, hogy nem elűzni akart, csupán az a bizonyos elektromos szikra szó szerint felpattant kettőnk között, amikor megérintettél. - Mondtam félszegen. Zavarban voltam és ilyenkor többet beszélek, mint kellene. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg beszélek és rám figyel, egyre közelebb juthatok hozzá.

- A kérdés már csak az, hogy mit kezdjünk a helyzettel. Szeretném, ha elárulnád, mit érzel irántam. Szeretsz? Mond, hogy szeretsz! Megadok érte bármit! Akármit! Sera én mostantól csak a tiéd leszek, ha úgy akarod. Testestül, lelkestül. Nem kérek semmi mást cserébe, csupán annyit, hogy szeress engem! Ha te tényleg ettől boldog leszel, még a kísérletezgetésbe is belemegyek! Mondj valamit, kérlek! - Próbáltam kétségbeesetten meggyőzni az érzéseimről. Szükségem volt rá, úgy éreztem ha nem lehetek vele, többé felkelni sincsen kedvem. Lassan odaértem hozzá és bizonytalanul fogtam meg a pálcátlan kezét. Annyira jól esett megérinteni, bizsergetni kezdte a testem és a lelkem. Nem akartam elengedni többé.
- Érzed… érzed ezt te is? - Kérdeztem, amikor a mágia ismét meglódult bennem.

Ám most a korábbival ellentétben cirógatva járta végig azon bőrfelületét Seraphin kezének, amellyel kezem érintkezett. Szememben továbbra is ott csillogott a szerelem tagadhatatlanul, ugyanakkor szivárványszínben tündöklő íriszemben volt valami furcsa, fakóság, ami engem sosem jellemzett. Hiányzott belőle az a jól ismert csillogás. S bár tekintetem továbbra is áhítattal és szerelemmel volt teli, mégsem volt ez őszinte, inkább elvakultságot hirdetett és rajongást iránta. Ha egy kicsit is sikerült megismernie ezen kevés idő alatt, Lamartin is megsejthette volna, hogy valami baj van. De én mindebből persze nem fogtam fel semmit sem, csupán majd tíz centivel lebegtem a föld felett a szerelem érzésétől. Már csak egyetlen dologra vágytam… arra, hogy ő is viszonozza az érzéseimet. És ezért tényleg bármit képes lettem volna megadni neki.

Félénk önmagamhoz képest meglehetősen felbátorodtam. Határozott, magabiztos lettem ettől a boldog érzéstől. Eltökélt, nem féltem többé cselekedni. Somolyogva simítottam végig másik, szabad kezemmel a mellkasán, majd végül a nyakkendőjénél fogva magamhoz rántottam hirtelen. Reméltem, hogy meglepem ezzel és nem fog ellenkezni. Ajkaimat villámgyorsan az övére tapasztottam és megcsókoltam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is kellene ezt csinálni jól, elvégre még életemben nem csókoltam meg senkit sem. Csupán a muglik romantikus filmjeiben látott mozdulatsorokat igyekeztem leutánozni. Lábujjhegyen állva igyekeztem még közelebb lenni hozzá, miközben óvatosan és puhán csókoltam meg ajkait. A pillangók pedig ismét táncra keltek a gyomromban, akárcsak a bennem száguldozó adrenalin és mágia.

Úgy éreztem tűzijáték feszíti szét belülről testemet. Teljesen belefeledkeztem a csókba és ebbe a kellemes érzésbe, még a szemeimet is lehunytam teljesen. Így észre sem vettem, hogy a hajszínem teljesen megkergülve folyton más és más színt vett fel. Olyan volt most, mintha valamiféle prizma lenne és a ráeső fénysugarak mindig más színben világítanák meg. Lassan csókoltam Seraphint, így a színváltozás sem volt túl gyors, ám ettől még érzékelhette a másik. Úgy éreztem végre boldog vagyok és nem akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Ám alig néhány perce lehettünk kettesben, máris megzavartak minket. Nyílt az ajtó és hamarosan Blackwood döbbent hangjára figyelhettem fel.
- Ella, hoztam töklevet! - Lelkendezett, majd elmúlt a jókedve, ahogy meglátott minket. Én riadtan húzódtam odébb Lamartintól, mint akit rajta kaptak, miközben rosszban sántikál. ~Fenébe, most mi lesz?!~

---

Megjegyzés: Megszállt az ihlet. xD Ha valami mégsem tetszik, sikíts vagy írj PM-et! ;D ;;

Szószám: 504||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 

---

-Neked elvitte a józan eszed valami rontás-*ezt immár teljes bizonyossággal kijelenthetem minden józanságom és felelősségem tudatában.
A metamorf mágiája nem volt arra elég a Hugrabugossággal megspékelve, hogy úgy tekintsek rá, mint egy különösen idegen rovarra, ami egy nedves kő alól mászott elő és még senki nem látta soha, ezek a kijelentései, felkiáltásai és sóhajai azonban megteszik. Bizonyos kétségem merül fel azzal kapcsolatban, hogy vajon ő is ugyanannak a mágikus képességekkel rendelkező emberfajnak a tagja-e, mint én vagyok.
Az első pánikot azzal a gondolattal küzdöm le, hogy kész szerencse, hogy árthat nekem és az őrültség nem fertőző.*
-Armiella, nyomatékosan felhívom rá a figyelmed, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy becenéven szólíts-*egyáltalán soha nem leszünk olyan viszonyban, hogy ezt a becézést főleg ezen a bizalmaskodó hangon elfogadjam tőle. *-Természetes, hogy eljöttem, hiszen ez a feladatom. De a múltkor erőteljesen kikötötted, hogy nem vagy hajlandó mással foglalkozni, mint a tanulással, tehát hagyj fel ezzel a gyerekesen ostromba viselkedéssel és lássunk neki.
*Egyszerűen elképesztő a múltkori hisztéria után ezzel szembesülni, valami megmagyarázhatatlan veszélyérzet borzong végig a talárom alatt újra meg újra. Ritka, hogy ebben a kastélyban valamiféle veszélyt érezzek, egyszerűen az ilyesmi eddig még csak odakint fenyegetett és nagyon jó is volt így. Semmi szükségem nincs arra, hogy egy hugrabugos kislánytól ijedezzek.
Leengedem a pálcát, hiszen aki kivont pálcával néz szembe a sorssal, az szinte vonzza magához a keményebbnél keményebb átkokat és rontásokat. Leengedem a pálcám azért is, mert őszintén szólva ezzel helyettesítem azt, hogy az állam is leesik a döbbenettől és a hitetlenkedéstől attól a hihetetlen szövegtől, amit összehord.
Lassan arra kell gondolnom, hogy ez az egész egy vicc és tele van a terem kiábrándított és lenémított hugrabugos kiskölykökkel, akik arra kíváncsiak, hogy mit reagálok.
De mindemellett az is igazán könnyen elképzelhető, hogy valami varázsféreg felzabálta Armiella agyát.
Szóhoz sem jutok a döbbenettől és már rajtam is van. A keze az enyémre fog, az arca az arcomhoz közelít, a szája a számra tapad, a nyelve hegyét is érzem, amikor én még mindig meredten bámulom életlenné vált arcát, lehunyt szemeinek ívét. Merlinre, nem tudom mivel érdemeltem ezt ki!
Felemelem a kezem, a pálcásat, keményen a vállára fogok, és eltolom magamtól, olyan határozottan, amilyen erővel a hatalmas bejárati tölgyfaajtókat szokás mozgatni, zaklatottan kapok levegő után, amikor végre megtehetem, mert hála Blackwood közbetoppanásának, hátraszökken egy lépést. Így teszek én is, félrerúgok egy párnát és ellegyintek egy ostoba sárgás fényt árasztó mécses-gömböt a fejem mellől.*
-Örömmel látom, hogy megérkeztél Blackwood, gondolom ez a színjáték is neked szólt-*dühödten rászegezem a pálcám, a tiszafa agresszíven szikrázik a kezemben, utoljára Malfoy dühített fel ennyire a téli szünetben, csak amíg ő érinthetetlen volt, addig Smith és Blackwood nagyon is érinthető és átkozható. Tudhattam volna, hogy valamiféle összeesküvésről van szó, és arról is, hogy csakis egy Mardekáros eszelhette ki. Futóférgek rágcsálják a varázspálcáját!*
-Azt érzem, hogyha nem tűnsz a szemem elől Smith, akkor megvalósítom rajtad mindazt, amivel a múltkor csak ijesztgettelek! Undorító és nemtelen faj a Hugrabugos-*sarokba szorítottak és most rajtam röhögnek. Hidegen acsargok rájuk, csendesen. Meglendítem a pálcám és ellövöm a sóbálvány átkot Blackwood felé.*

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 1100;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=-iGQ2JydtRk);;

---

- Miért mondod ezt? – Néztem rá értetlenül. – Nem rontás, csak a szerelem… - Mondom ismét elpirulva. Egyszerre vagyok zavart és ijedt. Nem értem, hogy miért nem hisz nekem. ~Az lehetetlen, hogy nem vett észre semmit. Hogy ő nem érzi azt, ami köztünk van.~ Gondolom, alsó ajkamat harapdálva. Idegességemben lassan már a hajamat kezdtem csavargatni. Ezekről a rossz szokásaimról valahogy sosem tudtam leszokni és időnként előjöttek, mint most is. Elkerekedett szemekkel hallgatom, ahogy ridegen próbál távolságot tartani tőlem. Egyszerűen csak az lehet erre a logikus magyarázat, hogy van még valaki a képben. ~Vajon ki lehet az a szerencsés lány? Mardekáros? Vagy ha aranyvérű, akkor mindegy számára, hogy melyik ház lakója?~ Tettem fel magamnak a kérdéseimet, de hangosan féltem kimondani őket. ~Csak tudjam meg, hogy melyik kis cafka csavarta el a fejét ennyire, kiKAPAROM A SZEMÉT! LAMARTIN AZ ENYÉM! CSAK AZ ENYÉM!~

Az iménti olthatatlan szerelmet és boldogságot egy teljesen más érzés váltotta fel: a féltékenység. A híres zöld szemű szörnyeteg felütötte fejét és tekintetem immáron jáde zöld színben tündökölt tőle, ám még mindig imádatot sugallt szív szerelmem felé. ~Hiszen hogyan is lehetne az ő hibája, hogy valamelyik fortélyos némber magába bolondította? Még az is lehet, hogy szerelmi bájitalt itattak vele!~ Bár azért ezt az ötletet nyomban elvetettem. Az a főzet komoly bájitaltani jártasságot igényel. És egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány lány jó a bájitaltanban. Hát nem sok, mondanom sem kell. ~Akárki is vetett szemet rá, még nem ismer engem! Nem tudja, hogy mi mindenre vagyok képes azért, hogy ne hagyjam elvenni azt, ami az enyém!~ Gondoltam, bár igyekeztem palástolni érzéseimet Sera előtt. ~Sera… pedig nagyon is illik hozzá ez a becenév. És a szívszerelmemet miért ne becézhetném? Vagy talán nem tetszik neki és az a baja?~ Ötlött fel bennem.

- Nem tetszik a Sera? Szeretnéd, hogy máshogy hívjalak ezután? - Kérdeztem ártatlan és elvarázsolt hangon. - Én úgy mondanám inkább, hogy még nem vagyunk olyan viszonyban Seraphin. Bár nem rajtam múlik az, hogy ez megváltozzon… - Hallgattam el szemérmesen. Aztán arról beszélt, hogy mit tettem a múltkor és elszégyelltem magam. Nyilván nagyon megsértettem, de akkor még tagadni próbáltam a nyilvánvaló tényt… hogy szeretem. - Nézd, a múltkori kiborulásomat szörnyen restellem. El sem hiszed, hogy mennyire. Kiborított az, hogy mennyire hatással tudtál rám lenni és… és vissza akartam vágni. Szívből sajnálom, tényleg. Nem volt igazam és semmi okom vagy jogom nem volt azokat mondani neked, amiket mondtam. Bocsáss meg kérlek! – Kérleltem a fiút lassan kétségbe esve. Reméltem, hogy nagylelkűen elnézi nekem azt a kis kirohanást és túllépünk rajta végre. – Azt a múltkor nem gondoltam komolyan, nem csak tanulni akarok Veled. – Mondtam megint elpirulva.

Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, amikor végre leereszti a pálcáját. Egyszerűen boldog vagyok ismét és nem tudok ellenállni annak, hogy végre meg ne érezzem ajkai édes ízét. Érzem, ahogy a mágiám feltámad, utat törve magának. A kezét, az ajkait, a tarkóját cirógatja a szinte szikrázó energia. Mindenhol, ahol hozzá érek. Szabad kezem a hajába túr, végre hozzá érve a játék babák hajára emlékeztető barna tincsekhez. Passzivitása azonban zavar, nem is kicsit. Ajkaimmal válaszra próbálom bírni az övét, még – igaz csak bátortalanul, de – a nyelvemet is csatasorba állítom. Próbálom nem lerohanni, csak lassan kóstolni meg. Azonban mégsem érzem úgy, hogy elég lenne az, amit kaptam belőle. Még többet akarok. Szinte megrészegít az érzés, amit ajkaink találkozása okoz. Boldog vagyok, apám halála óta talán először, igazán felhőtlenül boldog. ~Bárcsak sosem érne ez véget. Legszívesebben örökre így maradnék vele.~

Éreztem a vállamon a kezét, azt hittem még inkább magához fog húzni. De ehelyett eltolt magától, egészen megijesztve ezzel. ~Vajon mi baja? Mit rontottam el?~ Egyből magamat hibáztattam. ~Hiszen Ő olyan tökéletes és jó!~ Zavartan, de még mindig színváltós hajjal nézem, ahogy szuszogva veszi a levegőt, akárcsak én. ~Ezt meg miért csinálta? Nem értem.~ Amikor a betoppanó nemkívánatos harmadik – Blackwood – miatt odébb lépek tőle, Ő is hasonló mozdulatot tesz. Azok az édes ajkai elnyílnak és megszólal. Ám a szívemnek oly kedves hang dühösen sziszeg, akár a kígyók. Látom, hogy az érkező és védtelen fiúra szegezi a pálcáját, mely mintha szikrázna is. Sera arca teljesen megváltozik, félelmetessé válik. ~Csak nem azt hiszi, hogy vele akartam féltékennyé tenni a másik mardekárost?!~ Elkerekedett szemekkel nézem szerelmemet, amint dühösen fröcsögi acsarogva rám mindazt, amit e félreértés miatt gondol rólam. És ez rémesen esik.

- Nem, Sera…phin, félreérted. Kérlek hallgass meg! Nem úgy van, ahogy gondolod. Nincs semmi köztem és Blackwood között, csak korrepetáltam ma gyógynövénytanból mielőtt jöttél. Elment innivalóért a konyhára. Nem hittem volna, hogy visszajön még. Hinned kell nekem! Kérlek! Én csak téged szeretlek! - Szökött könny a szemembe. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy nem pusztán hazugnak tart, még azt is hiszi, hogy szándékosan hoztam ilyen kényelmetlen helyzetbe. - Én sosem lennék képes hazudni neked. Bármit megtennék érted, teljes szívemből szeretlek. Hát nem érted?! - Kérdeztem immáron megőszült hajjal. Ha valami nagy bánatom van, mindig őszes színűvé válik. Most pedig úgy éreztem, hogy megszakad a szívem attól, hogy ennyire nem bízik bennem és nem hiszi el, amit mondok neki. ~De hát, miért kételkedik a szavamban? Még sosem hazudtam neki.~ És valóban, a múltkori találkozó alkalmával is én mindvégig őszinte voltam vele.

- Azt teszel velem, amit csak akarsz Seraphin. Már a tiéd a szívem. Csak a tiéd vagyok. – Mondtam halkan, szomorú hangon. Fájt, hogy így viselkedik velem, de nem tudtam haragudni rá, hiszen szeretem. Egy bátortalan lépést tettem felé, miközben könnyes szemeimet törölgettem. A pálcámat eltettem, hiszen nem volt rá szükségem. Bíztam benne, hogy nem akar ártani nekem és csak a dühe, a sértettsége mondatja vele mindazt, amit az imént hozzám intézett. Egy hatalmas félreértés áldozatai voltunk, nem hagyhattam hát, hogy ez válasszon el minket egymástól.
- Kérlek… kérlek… beszéljük meg. Félreértetted az egészet. Nézz a szemembe Seraphin, kérlek. – Szóltam lágyan, miközben ismét léptem néhányat felé. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy Blackwood eldől, mint valami krumplis zsák. ~Sóbálvány átok? Milyen praktikus ötlet.~ Vetődött fel bennem egyből, amint kidőlt az ital a Blackwood fiú kezében lévő pohárból.

- Nem megyek sehová, nem félek tőled Lamartin. Ellentétben veled, én teljesen bízom benned. Bízom benned, mert szeretlek. Ha az tényleg boldoggá tesz téged, tedd meg! Megadok bármit, ha boldog leszel mellettem. - Néztem szemeibe őszintén és eltökélten. Fogalmam sem volt, hogy sikerült e meggyőznöm és hisz végre nekem vagy sem. Minden esetre ismét a sírás kezdett fojtogatni attól, hogy arra gondoltam, emiatt az egész miatt most esetleg tényleg meggyűlöl. Úgy éreztem valami a szívemet markolássza. ~Nem tudok úgy élni, hogy Ő nem szeret engem. Abba biztosan belehalok.~ Gondoltam elkeseredetten. Lassan közelítettem felé, hogy végül kezemet kinyújtva megérinthessem ismét a kezét és megnyugodjon tőle zaklatott lelkem. Fel voltam dúlva, hófehér íriszem e mélységes szomorúságtól volt havas, akár a hegyek csúcsai. Vágytam az érintésére, az ölelésének közelségére.

---

Megjegyzés: Hát igen... a szerelem vak, és nem is kicsit. ;D ;;

Szószám: 752||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 

---

*Mély, felszabadító, sötét elégedettséget érzek, amikor Blackwood eldől. Nincs szükség színekre, nincs szükség harsogó látványra, makrancos ízekre, nehéz szagokra, ennyi, ennyi kell. Az a kecstelen esetlenség, amivel a bűbáj nyűgözte varázsló teste mozdulatlan dermedtéggel írja le a mozgás passzív ívét és borul a párnák közé. Megkönnyebbülök. Elégedett vagyok. Végre valami, ami úgy működik ebben a nyomorult vér és varázstinta rajzolta világban, ahogy kell. Ahogy megszoktam. Ahogy lennie kell.
Bár talán alálökhettem volna egy párnát, hogy ne koppanjon olyan nagyon, de az arcának nem fog megártani, ha a padló újrafazonírozza. Háztársasság ide vagy oda, biztosan érzem, hogy itt valami ármányság van ellenem, és annak aligha lehet más az értelmi szerzője.*
-Nyugodj meg az hagyd abba a sopánkodást! Szétmegy tőled a fejem Smith-*igyekszem csak visszafogottan ráförmedni, de halálosan idegesít az a sok ostobaság, amit összehord. Ha egyesével reagálnék rájuk, akkor a végére annyira felheccelném magam, hogy őt is megátkoznám, pedig eltette a pálcáját és nem tanúsított támadó magatartást. Igaz, Blackwood se. De neki kijár, ezt tudom biztosan, csakis ezt.
Méghogy szerelem és nem rontás. Kíváncsi vagyok, hallja-e magát. Lehet, hogy alvajáró. Vagy Imperius hatása alatt áll, esetleg, ami akár a legvalószínűbb lehet mind közül tényleg teljesen megbolondult. Nem lep meg, manapság már az aranyvér se a régi, a mienk is hígul, hát még hol tarthat az ő ereiben, az ő családfáján, ha egyszer a Hugrabugban kötött ki.
A tekintete zavaros. Nem sok mindent lehet kiolvasni egy olyan ember szeméből, akinek a színe nagyjából 40 másodpercenként megváltozik, barna, zöld, piros, szivárvány, aztán a haj, mindféle és fajta árnyalatok, végül tragikus őszbe csavarodás, egy személyben játssza a lángoló, szerelemittas tavaszt, a hízelkedő kamaszt és a vénséges vén, megtört matrónát. Nem tetszik ez a kiszámíthatatlanság, de nem sokat tehetek ellene.
Ha ez a nyáladzós ragaszkodás volna a szerelem, akkor soha nem kívánom magamnak.
Próbálom visszafogni az undort az arcomon, valamennyire sikerül is uralkodnom a vonásaimon, hiszen hiába fintorgok látványosan, ha egyszer nem fogja érteni, hogy mit akarok mondani vele.*
-A múlt a jelen előzménye. Mentegetőzéstől nem változik meg, ahogy a mi kapcsolatunk se más, mint ami akkor volt. Könnyedén és józanul beláthatod, hogy azóta nem történt semmi más, mint egy üzenetváltás, amiben kiegyeztünk az új helyszínt és időpontot illetőleg.
*A legmegnyugtatóbb hangsúlyom veszem elő, folyamatosan, simán formálom a szavakat, hogy ne lehessen belekötni a hangsúlyokba, hátha a józan hangzás visszahozza az eszét. Lassan, óvatos hátrálok, ahogy közelít felém, egyelőre nem szegezem neki a pálcát, ahogy belép a sárga lámpa fénykörébe, én átlépek a zöldbe, előbb-utóbb feltűnik neki, hogy nem kívánom, hogy kartávolságnál közelebb kerüljön hozzá. Még az íze, szaga a bőrömön tobzódik, a mágiájának vibráló melegét érzem, cikázó, túlizgatott feszültség, pattog, éget, mint egy rosszul elsült varázslat.*
-Minden figyelmem a tied.
*Bár most nem őszinte lelkesedésből, mint a múltkor volt, sőt, arra a felvetésre, hogy akár még egy kísérletnek is alávetné magát szó szerint kiráz a hideg. Még csak az hiányzik, hogy a kelleténél még több időt töltsek el vele, amikor amúgy is szabadulnék. Nagyon örülnék neki, ha inkább mégiscsak félne egy kicsit és hanyatt-homlok elmenekülne innen.*
-nem, tényleg nem tudnál hazudni-*kénytelen vagyok vele a legkevesebb habozás nélkül egyet érteni. Nemhogy nekem nem lenne képes hazudni, de senki másnak sem, amíg ilyen hebrencs természet. Persze reménykedhet benne, hogy az aurorképzőben majd megnevelik, de ezt már gyerekkorában elcseszték.*
-Az tenne boldoggá, ha rájönnék, hogy mi bajod van. És ne ellenkezz-*mert valami komoly baja az biztos van.*
-Azt mondod elment magának?-*körülnézek, megakad a szemem a lerakott kancsón.* -Ez a tied volt?-*felemelem a pálcám, magamhoz intem az edényt, ügyesen, a fülénél fogom meg és beleszagolok. Mély lélegzetekkel nyelem a töklé édes illatán túl a...
Granger szavait hallom, ahogy a frissen kaszált fű és a fogselyem mentol illatától gerjed a bájitaltan teremben. Én természetesen nem azt érzem, de a töklé édese mellett ott bódít az a kellemesség is, ami az én orrom, az én kényem, kedvem szerinti hozzávaló lehetne. Blackwoodra nézek.*
-Jól van. Hiszek neked Armiella-*ha így akarja legyen így, le se veszem a szemem Blackwoodról, a közeljövőben feltakarítom majd vele valamelyik folyosót ezért a stikliért.*
-Nos...  ha már itt tartunk, eszembe jutott, hogy miért ne mutathatnék meg egy egyszerűbb bájitalt neked, hátha akkor jobban látod az alapokat, átlátod, és megérted. Tudom, hogy mással gyakorolsz, de hátha a bájitalgőzzel beivódik a szükséges tudás is, ártani nem árthat. Menjünk. Te meg-*ellépek a fiú mellett*-ha elmúlik az átok takarítsd fel ezt a rendetlenséget-*azzal határozottan kifele veszem az irányt. A bájitalterem ilyenkor üres. Mármint az ideiglenes. Szerencsére az ellenszer elkészítése mindig könnyebb és gyorsabb, mint a tényleges bájitalé. Nem hülyék a varázslók, hogy kockáztassanak.*

---

Nemhogy vak, de öl, butít és a nyomorba dönt. o.O

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 613;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=-iGQ2JydtRk);;

---

Még mindig idegesen, könnyes szemmel nézem Serát. Érzem, hogy valamiért még mindig rém ideges. Még rám is förmed, bár láthatóan próbálja kedvesebben a tudtomra adni, amit szeretne. Zavartan hallgatok el, ahogy kéri. Szivárványszín íriszeimben szomorúság és félelem csillan, amikor ismét megszólal. ~Hát nem szeret? Ellöktem volna magamtól örökre?~ Már a gondolat is akkora szívfájdalmat okoz, hogy menten belepusztulok.
- De az én érzéseim megváltoztak irántad. Te vagy az egyetlen, aki ekkora hatással képes rám lenni már az első perctől kezdve. - Vallottam be neki, ismét elpirulva. Érzem, hogy próbál nyugtatgatni, de lassan már a hisztéria közelébe sodor a tudat, hogy nem érez irántam semmi olyat, aminek örülnék.

Lassan hátrál előlem, mire lassan tovább közeledem felé. ~Az enyém leszel, csak az enyém!~ Visszhangzik a fejemben egyre. Másra nem is tudok gondolni. Na jó, talán mégis. Arra, hogy ismét megérezhessem ajkait az enyémen. Sikerül addig manővereznem, amíg a sarokban végzi. Onnan pedig nem menekülhet. Végül, kartávolságnyira megállok tőle. Csak rám figyel végre, meghallotta, amit mondtam és úgy tűnik, hisz is nekem. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el számat. Immáron mosolyogva nézek rá ismét, ködbe burkolt tekintetem szerelemmel és rajongással telik meg. Figyelmesen hallgatom az óhaját, és eleget teszek kérésének. Persze önkéntelenül elnyílik a szám, hogy megcáfoljam – hiszen nekem semmi bajom – de inkább becsukom és nem ellenkezem vele.

- Igen, igazán különleges töklé volt. Finom ízzel. - Bólintottam. Nem értem miért kérdezi, ám tekintetem ösztönösen is a kancsót keresi, amiből korábban ittam. Értetlenül figyelem, ahogy magához hívja a korsót és beleszagol. ~Mit kereshet benne?~ Még mindig nem értem. ~Nincs semmi bajom, nem lettem rosszul. Vagy szerinte meg akart mérgezni Blackwood? Azt nem merné! Vagy igen?~ Zavartan sandítottam a földön fekvő mardekárosra, majd vissza a szerelmemre. ~De édeees, hogy így aggódik értem!~ Teljesen meghatódtam tőle. Még sosem törődött ennyire velem egy fiú sem. És amikor ismét megszólal, boldogság járja át a szívem. Legszívesebben ugrálnék nevetgélve, boldogan, amiért mégiscsak hisz nekem és bízik bennem.

- Majd megkérem Minticz professzort, hogy a gyakorlati oktatásomat is bízza nyugodtan rád. Emiatt egy cseppet se aggódj. Akkor összehangolhatod az elméleti ismereteket a gyakorlattal. – Mondom talán túlságosan is lelkesen, mint illene. De teljesen fel vagyok dobva attól, amit jelenleg érzek. ~Hiszen épp most ajánlotta fel, hogy gyakorlatban is korrepetál. Miért ne lennék boldog ettől?! És kettesben fogunk főzőcskézni! Tökéletes! Imádom, amikor ilyen magabiztos és céltudatos!~ Természetesen egyértelmű, hogy követem… akárhová is akarjon vinni magával. A jegyzeteket gyorsan összeszedem és a táskámba teszem, majd mellé lépek.
- Felőlem mehetünk Sera… phin. - Mosolygok rá elvarázsolva.

A Blackwood fiúról sikeresen meg is feledkezem. Amikor már a folyosón vagyunk, megkérdezem.
- És mond csak, melyik házban szállásoltak el a beázás miatt? – Próbálkoztam egy könnyed beszédtéma feldobásával. Azt se tudtam, hol alszik. ~Mondjuk azért remélem, hogy a mi házunkban kapott helyet és akkor még éjjel átlopózhatom hozzá és hajnalig beszélgethetek vele. Vagy valami sokkal kellemesebb dolgot is csinálhatunk.~ Ezt nem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Már a csókjának a gondolatára is melegség töltött el. Amikor megérkeztünk az ideiglenes bájitalterembe lepakoltam az egyik asztalra a cuccomat, majd hozzá fordultam és ismét a fizikai kontaktust próbáltam keresni vele, amiért már vágyakozott a testem.

Kezem ismét elindult felé, s megborzongtam, amikor tétova mozdulattal simítottam végig kézfején ismét. Mindeközben persze szemeit kutattam egyre, kékségükben akartam elmerülni és hagyni, hogy az érzések magukkal sodorjanak. A levegő ismét megtelt elektromossággal, ahogy vágyam feltámadt. Már nem akartam mást, mint ajkait csókolni. Nem érdekelt a tanulás, a RAVASZ vagy a bájitaltan. Még az sem, hogy hol vagyunk. A vágyam végigsöpört rajtam és elvesztettem a fejemet. Elfúló hangon csak ezt suttogtam, arcához egészen közel hajolva.
- Sera… csókolj meg… kérlek. - Tettem hozzá, nehogy rossz néven vegye a követelőző parancsolgatásomat. Hiszen a fiúk olyan könnyen megsértődnek, ha irányítják őket.

---

Megjegyzés: Hogy meg ne ártson, most kevesebbet írok. :P ;D ;;

Szószám: 803||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 

---

*Elképesztő az emberi szervezet. Minden funkcióhoz tud valamilyen nedvességet termelni, Armiella a szemét olajozza a könnyfátyollal. Ebben az évben egyre gyakoribb, hogy sírva fakadnak a közelemben az emberek, nem tudok mit kezdeni azzal a hűvös idegenkedéssel, ami olyankor borzongat meg, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy nekem semmi dolgom sincs az adott személy közelében, ha nyomora van.
Most azonban szinte kedves ismerősként fogadom az érzést, ez képes felülmúlni az undort, az érintésétől való taszulást, egészen kitisztítja a gondolataim.*
-A te érzéseid az csak egy dolog. Az én érzéseimnek nagyon sok idő és pozitív megmozdulás kell ahhoz, hogy egyáltalán változzanak valamerre-*el se hiszem, hogy erről beszélek neki ilyen fagyosan, kimerevedett hangsúllyal, hideg tekintettel szemmel tartva, ahogy mégiscsak megpróbál közelíteni. De mivel jobb megelőzni a hisztériát folytatom a teljesen élettelem hazugsággal.*
-Idő Armiella, a türelem a legnagyobb boszorkányok erénye, minél kevésbé hagyod, hogy a saját módszerem szerint barátkozzam veled és az érzelmeiddel, annál kevesebb esély van arra, hogy képes leszek elfogadni őket.
*Nagyon ügyes, beszorított a sarokba, egy igazi párbaj esetén ez lenne a legnagyobb veszély, amit hagyhatok, mert noha a sarok általában védelmet jelent a hátbatámadás ellen, jelen esetben korlátozza a szabad mozgást és kitörést. Túl közel jött, jelzem, felemelt pálcámmal mécsesgömböket irányítok neki, egyelőre nem dobálom, hogy a szétrobbanó üvegek szilánkjaitól sebzetten hátráljon, az az arcához, bőréhez közelítem a fényeket, kicsit talán fel is forrósítom őket, hogy ne kívánja a velem való érintkezést. Gyorsan gyűjtöm össze őket, hamarosan tíz gömb is lebeg kettőnk között, türelmes lustasággal kocognak neki.*
-A töklé bizony finom-*értek egyet félmosollyal, a korsóval a balomban lassan megindulok oldalt, ha már egyszer felszólítottam a távozásra, akkor jó példával fogok elöl járni, de lehet, hogy magammal viszem ezeket az elválasztó gömböket. Ki tudja mire lehetnek még jók.*
-Ó értem, remélem Minticz professzor okos és józan döntést hoz-*sajnos képtelen voltam leplezni, hogy mennyire elborzaszt a gondolat, hogy a gyakorlati oktatást is megnyerjem, nem mintha így nem lett volna baj vele elég.* -Majd meglátjuk hogy lesz, egyelőre az a fontos, hogy elmenjünk innen, mielőtt Blackwood magához tér és a torkomnak ugrik. A világért se akarnám, hogy megsérülj, esetleg kisded gonoszságának áldozatává válj olyképpen, hogy zsarolni próbál veled. Persze ügyes boszorkány vagy, de Blackwood elég kegyetlen, tudtad? Rengeteg gyengítő trükköt ismer.
*Csak szövegelek, szövegelek, szövegelek, hogy a figyelmét éberen tartsam, ne kalandozzanak el a gondolatai veszedelmes irányba, ugyan mi lehetne kegyesebb hazugság annál, hogy féltem attól, hogy áldozattá válik? Igazából ha valaki vele próbálna zsarolni az első lennék, aki átkot bocsát rá, valami rosszfélét és fröccsenőset, hogy a vére teljesen beterítse és összezavarja azokat, akik elég ostobák voltak egy ilyen próbálkozáshoz. A szerelem vérengzővé tesz, az irántam való rajongás pedig határozottan vulgárissá. Nesze neked Malfoy, lecke a lányokkal való foglalkozásról, kvaff legyek, ha még egyszer hagy belerángatni egy olyan kínos szituációba, mint a klubhelyiségben. Nehéz elhinni, hogy ehhez az incidenshez nincs semmi köze az ég világon.
Utálom, ahogy nyehegve-lihegősen ejti a nevem, mintha elfáradna az első négy hang után, és pihennie kéne, de azt hiszem ez is jobb, mint a semmi. Sietős léptekkel hagyom el a folyosót, hogy aztán a megfelelő kanyarokra és lépcsőkre rátalálva a leghatékonyabban megközelítsük a bájitaltan termet.*
-A Hollóhátba. Rosszabbul is járhattam volna-*az egyszerű kérdésre is bővített választ adok és még fokozok a tempómon, mielőtt elkap és beránt valamelyik szobor mögé, bár tartok tőle két lépés távolságot és a pálcám is a kezemben szikrázik. Ma éjjel biztos, hogy vele alszom, és ki se engedem a kezemből.
Belépve a terembe el is ér az első fenyegetés, gyorsan az asztal másik oldalára kerülök, mielőtt valami kellemetlen dolog történhetne, aminek nyomán átkozódni kezdek, vetek egy fél pillantást a diákok polcain sorakozó bájitalhozzávalókra, aztán elhúzom előle a jegyzetem, majd az asztal másik felétől el is lépek, ahogy kinyújtja felém a kezét. Feleslegesnek érzem rászólni, hogy ne csinálja, inkább elindulok a padok mellett, csak fél szemmel ügyelve rá, miközben fellapozom az ellenszer receptjét. Ilyen bájitalokat mindig jó csak úgy gyakorlásból is elkészíteni, azt hiszem azért másoltam be neki a jegyzetbe.*
-Hogy mi?-*kapom fel a fejem döbbentem, amikor szembesülök vele, hogy valami úton-módon átlábatlankodott a padok között és egészen közel jár. Felemelem a könyvet, de nem tűnik jó ötletnek azzal fejbecsapni, továbbá a körülöttünk tenyésző üstök sem alkalmasak erre a feladatra. Hátrafeszítem magam nyakból, derékból, aztán hátra is lépek, oldalról egy pálcaintéssel behúzva magunk közé egy padot. Megköszörülöm a torkom.*
-A leghatározottabban NEM. Nincs benned kötelességtudat? A bájitalfőzés kellő átszellemültséget, figyelmet, odaadást kívánó diszciplína. Először ezzel foglalkozz, hogy akarsz egy „csókkal” foglalkozni, ha már ilyen alapdolgokra se tudsz koncentrálni? Olvasgasd a hozzávalókat-*elé tolom a receptet, én már jórészt kívülről tudom, fürge léptekkel eltávolodom a közeléből, hogy felállítsam az üstöt, vizet forraljak, de most az ilyesmire figyelek fél szemmel, mert Armiella veszélyessége több figyelmet kíván.*
-Hámozd meg a babokat-*visszasietek hozzá egy tállal, aztán megint el a közeléből. Azt talán nem tudja elhibázni, különben is csak pár szemre van szükségem.*

---

Folytatás a Bájitallaborban (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7417.0)