Oldal nyomtatása - Kővé vált erdő

PERRY

*Az egyedüllét csak akkor jó, ha az ember ezt önként választja, így a pár napos, esetleg éves kivonulás a társadalomból rendkívül üdítő lehet. Viszont ha a barátai elhagyják, nem tarthatja a kapcsolatot a szüleivel, sőt nem tudja, kiben bízhat, az már rövidtávon is rossz hatással van az idegrendszerre. Ráadásként ott a hideg a birtokon és a falakon belül is (miért nem vezetik be végre a központi fűtést?! ) és a csönd, mindenütt. Aki tehette elmenekült haza, hogy ott ünnepelhessen. *
Konkrét cél nélkül róttam a hatalmas birtok ösvényeit, de okkal. Kellett lennie megoldásnak a problémámra, ugyanis nem tudtam elviselni, hogy a leveleimet átolvassák, cenzúrázzák. Csak egyszer írtam őszintén, akkor is egy "kellemes" büntetőmunka lett a vége. Egy gyanús félvér csak ne írogasson mugliimádó, véráruló apjának, és mugli anyjának. Még karácsonykor se. Az ajándékot ugyan elküldtem, mellé biggyesztve egy szolid üdvözlőkártyát, de őszintén nem írhattam nekik, ráadásként hetek óta nem beszélhettem senki jó baráttal. Lily és Rhone menekült, szüleim is rejtőzködnek, itt pedig céltábla vagyok. Boldog karácsonyt Donna! Fázósan megremegtem, a melegítőbűbájom kezdett kifogyni. Megismétlése után újra végigömlött a jóleső forróság, elégedetten dugtam vissza a pálcám a zsebembe. Éljen a mágia! Csak így tehetem meg, hogy egy szál fekete blézerben, egy csíkos sállal a nyakam körül, fekete hosszúnadrágban és sportcipőben ugráljak itt a hóban. Minek a kabát?
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy mikor felnéztem egy ismeretlen részén álltam Roxfortnak. Ez egyáltalán nem szokatlan, hisz az ősi kastély tele van meglepetésekkel.
Egyáltalán nem tűnt volna fel a változás, ha nem az orrom előtt bukkan elő egy mozdulatlan szarvas, pontosan a szemembe bámulva. Kísérteties volt, óvatosan közelebb léptem, megkocogtattam - kő. Mintha a narniai Fehér Boszorkány palotájába kerültem volna.

{ Dona Allyway }

{ A szünet első napján }

Davis már a szünet kezdete előtt tisztában volt azzal, hogy el fogja hagyni az iskolát, és a talpalatnyi szabadidejét, amelyet nem a diáktársakkal kell megosztania, „otthon” tölti majdan. A mai napon sem gondolkodott másképpen, noha még nem kezdett hozzá a bőröndje megtöméséhez… közbejött egy üzleti megbeszélés Londonban, amely miatt elhalasztotta az indulás napját. Mivel nem óhajtotta, hogy ebből problémája adódjon, hivatalos kérelmet írt a házvezetője számára… elvégre, tisztában volt vele, aki maradni szeretett volna szünetre, annak le kellett jelentkeznie. Ellenére volt ez az ellenőrzés, és nem szívlelte az ilyen jellegű intézkedéseket, mi több, egyenesen sértőnek tartotta őket véréből fakadóan, azért szükséges rosszként kezelve eleget tett a követelményeknek.

Az első nap javarészét a szobájában töltötte, azonban elkapta a sétálhatnék életérzés, amely eléggé gyakran mardosta, még oktatási időszak alatt is. Nem igazán füllött egész álló nap semmit tennie, nem volt az a típus, aki képes volt egyhelyben hosszú órákon keresztül tétlenkedni. Hátrapillantott, hogy az ablakok helyén lévő megbűvölt üvegek egyikén keresztül láthassa, milyen idő is lehet odakint… hó, végeláthatatlan fehér és szürke egyveleg… a fák nyáron díszelgő koronája helyén lévő cseppet sem festői gallyak erőteljesen mozogtak, amely hűvös szellőre engedett következtetni. Megrázva fejét egy fintor kíséretében lépett az ágya előtt heverő ládájához, hogy előhúzza abból fekete bársonyfarmerját, egy fekete inget, vastagabb sálat, kesztyűket, pulóvert. Miután magára öltötte mindet, belebújt a bakancsába, majd az ajtó mellett még megtorpant egy pillanatra, hogy bokáját verdeső fekete kabátjába is belebújhasson. Leakasztotta azt a fogasról, majd behúzta maga mögött az ajtót… és megindult a semmibe. A folyosón még ellenőrizte, minden szükséges kelléket elrakott-e… ez többek között kiterjedt a jobb alkarján lévő pálcatartóra is. Nem tartozott az idegbetegek táborába, de jobbnak látta a biztost, mint a kiszolgáltatottságot.

Csendesen sétálgatott, hiszen nyugalmas volt köszönhetően a szünet előtt történt eseményeknek. Soha nem szerette az ünnepeket, mert olyankor akarva, vagy éppen akaratlanul, de a szülei jutottak az eszébe. Most azonban a végletekig nyugodt volt, mintha kicserélték volna valamilyen formában. Kezeit a kabát mély zsebeibe rejtvén haladt előre öles lépteivel, sálja félig eltakarta arcát, de hűvöskék szemei szinte világítottak a sötét öltözet kontrasztjaként. Úgy döntött, meglátogatja a kővé vált erdő címet viselő parkot… rengetegszer járt már ott, olykor úgy érezte, jó lenne, ha maga is megdermedne… nem kellene többet nehézségekkel foglalkoznia… időtlen időkig őrizné szobor formájában az emlékeit. Aztán mindannyiszor rá kellett ébrednie, nem lenne annyira nyugalmas… nem lehetne az, mert mindig ugyanazok a képkockák játszódnának le az elméjében.

A szoborszerű, egyesek szerint egykoron élő állatok között haladva megpillantott egy ugyancsak a kastély falai között maradt diákot. Minthogy amaz háttal állt neki, nem tudta beazonosítani… bár abban bizonyos volt, a lány meghallotta az érkezését, elvégre nem settenkedett, holmi tolvaj. Bízott abban, egyedül lesz idekint, de ha így hozta a sors, hát nem zavarhatta el iskolatársát.
- Áldás és átok egyben!
Hangja bársonyosan csengett. Akkor szólalt meg, amikor a másik megérintette a művészi állatot, egyértelműen jelezve, annak állapotára célzott.

PERRY

Végigfuttattam a kezem a szarvas fején, az agancsot piszkáltam. Milyen fenséges, és hideg, mintha csak egy pillanatra nézett volna be a kőfák közé, de mivel nem talált egy lehántható kérget, megfordult, hogy elmenjen, de soha többé nem tudott. Varázslat ejtette foglyul, vagy nem is volt élő? Én is itt ragadtam? Ha megpróbálok elmenni, én is kővé leszek és az utánam jövő tapizó kezének az áldozata? Talán nem is lenne rossz, csak a tudatom ne szoruljon bele ebbe a testbe, szárnyaljon szabadon, vagy szülessen újjá egy másik, békésebb időben.

A merengésemet hirtelen és durván szakították félbe, egy mély férfihang a hátam mögött. Ijedten megugrottam, a kezem megindult a pálcám felé - csak azt nem vettem figyelembe, hogy az előbb még mást fogtam. Eredmény: reccsenés - a szarvas agancsának egy darabja a kezembe maradt:
- A francba! - mormoltam, egy pillanatra bambán meredtem a volt szarvasrészre, majd észrevétlenül a zsebembe dugtam. Nem látta senki, talán csak a mögöttem álló idegen. Ezzel úgysem kezdenék semmit egy támadó ellen, és ha ez a bizonyos idegen rossz szándékú lenne, már többször is elkábíthatott/megölhetett volna.

Megfordultam, zavartan elmosolyodtam. Az arcom biztosan már rózsaszínben játszik, de nem tehettem ellene semmit.
- Az biztos, hogy átok. Áldás? Nem hiszem. Örök mozdulatlanság, miközben az orrod előtt peregnek az események, amiből örökre kimaradsz - folytattam a merengésemet immár hangosan - Persze a szarvasnak már mindegy, kivéve ha szerencsétlen animágus volt - mosolyodtam el. - Különben mi ez a hely? A Fehér Boszorkány titkos kertje? -

Lehet, hogy be kellene mutatkoznom, nem hiszem, hogy ismerne. Várjunk csak, ha kíváncsi rám, csak megkérdezi. Különben sem valószinű, hogy pont velem akarna beszélgetni, ide nem azért jönnek az emberek, hogy traccspartit csapjanak. Vajon mennyire vérbeli mardekáros, hogy feltűnésmentesen "iktasson" ki?

{ Dona Allyway }

Noha a fiúnak nem állt szándékában ráijeszteni a másikra, mégis sikerült neki akaratán kívül. Úgy gondolta, minthogy nem lopakodott, a másik bizonyosan meghallotta érkezését… tévedett ezen tekintetben. A rezzenésből következtetett arra, hogy noha nem óhajtott csendesen érkezni, a másik olyannyira belemerült a gondolataiba, teljesen kizárta a körötte folyamatosan változó külvilágot… csak a saját kis birodalmával foglalatoskodott, egy burokban kuporogva. Jómaga is rengetegszer tette ezt a közelmúltban, de rá kellett ébrednie a kegyetlen valóságra. Elzárkózni a külvilágtól éppoly felesleges, mint abban értelmet keresni.

Minthogy a riadalom hirtelen és váratlan érte a másikat, a szoborlény agancsának darabkája lett az áldozat a történetben. Reccsenve repedt meg, majd tört le, a lányka kezében maradva. Amaz pillanatokon keresztül meredten álldogált, így Davis sem szólalt meg ezen idő alatt… hagyta, a másik hadd szedje össze a gondolatait, miképpen fog cselekedni. Már éppen elfordult volna, hogy kedvenc kőfarkas falkájához sétáljon, amikor a még mindig ismeretlen diáktársa a zsebébe csúsztatta a kődarabkát, majd megfordult. A hűvöskék szemek lassan mérték végig, tetőtől talpig… a Perryk sarja soha nem tartozott azon emberek közé, akit könnyű volt zavarba hozni… ellenben számára ez oly könnyen ment másokkal, mintha csak direkt módon tette volna ezt minduntalan. Jelen helyzetben sem zavartatta magát, úgy mustrálta végig a másikat, mintha amaz nem rá figyelne. Aztán a lélekmaró szempár a másikéba fúródott, úgy hallgatta a mondandót. A lányka emberi szemmel mérve sem festett nyugalmasnak… a cseresznye és eper keverékének színében úszott. Davis bizonyos volt benne a másik legfőképpen a tette miatt jött zavarba, pedig nem volt azon mit szégyenkezni.

A szavak, amelyek a lánytól érkeztek szinte visszhangoztak a mardekáros fiú fejében. A gondolatok, és a csevegés szála igencsak érdekesnek indult… és érdekes témákat feszegetett, amely miatt a hatodéves úgy döntött, marad és beszélget. Számára nem volt olyan fontos egy ideje a vér kérdése, persze, minthogy őt a tisztavérűek közé sorolták, kihasználta a lehetőségeit… de csak azért, mert egy másik ember fél, vagy éppen sárvérű volt, még nem tartotta feltétlenül lemészárolandó példánynak, ellenben egyes társaival szemben. Tény, jómaga is elvárta a kijáró tiszteletet a pozíciójából fakadóan, de nem fordult el másoktól… ez legfőképpen a szülők egykori nevelésének volt köszönhető. Bólintva a szavakat követően egy, a szarvastól nem messze álldogáló őzgidához lépdelt, majd megvetette rajta ülepét. Mellkasán karba font kezekkel szólalt meg újfent.
- Pontosan azért áldás, amiért átok is!
A hangja határozott volt, nem másította meg a véleményét akkor sem, ha a másik úgy gondolta, ahogyan kifejtette a véleményét.
- Nem utolsó sorban pedig, Perry, Davis.
Haloványan elmosolyodott, talán némi gúny is volt abban az ajakgörbületben… és ez a gúny nem annak szólt, hogy lenézné a lányt, mindinkább egyfajta élként szolgált a következő sorokhoz.
- Igen, jól látod, mardekár! Hatodév!
Házának említésekor a nyakában lévő sálhoz nyúlt, majd megemelte azt… zöld-ezüst szegélyei kitűntek a komor fekete színek közül, amelyek ruházatát alkották.
- A helyről rengeteg rege kering a diákok körében. Sokan úgy gondolják, az ittlévő állatok egykoron valóban állatok voltak. Egy mágiának köszönhetően váltak csak szobrokká, amint megvetették lábukat ebben a kertben.
Minthogy a lány utolsó monológjának első felét megválaszolta, érdeklődve tette fel kérdését, amely most a leginkább foglalkoztatta.
- Fehér boszorkány?
Soha nem hallott még felőle, így nem gondolkozott el azon, a név kit, vagy éppen mit takarhat. A találgatást tökéletesen felesleges dolognak tartotta.

PERRY

Az agancsos ügyet szerencsésen megúsztam, sőt, ő is helyet foglalt az egyik állaton. Nem mozdultam a helyemről, csak nekivetettem a hátamat a szarvasnak, így pont szemben a látogatóval, akit Perrynek hívnak, mint a Bambiból a mókust. Azt hiszem ezzel már nem fárasztom tovább, láthatóan nincs mugli háttértudása. Vajon az aranyvérűek ismerik Shakespeare-t, vagy Moliere-t vagy más nagy írót? Súlyos hiba lenne kihagyni mindenkinek Tolkientől a Gyűrűk Urát, bár lehet, hogy nem akarják megzavarni az ifjú varázslókat entekkel és tündékkel. Lenne még pár reform a tarsolyomban a reformokról, de inkább nem zúdítom egy tősgyökeres aranyvérűre, sőt nem is ismerem annyira a varázsvilágot, hogy nagy következtetéseket levonjak a világukról. Lehet, hogy tényleg igazuk van, és nem szabad azon változtatni, ami tényleg szép.
- Elég szadista varázslat, adja az ég, hogy tényleg tudatlanok legyenek! - néztem szánakozva a szarvasomra, majd én is bemutatkoztam:
- Dona Allyway, ötödév - gyorsan végigmértem magam, sehol egy sárga-fekete ruhadarab, sőt a sálam kék-fekete, ami elég félrevezető - Hugrabug.
A formalitásokon túlestünk, most lejött a "nagy pillanat" megtudhatjuk, hogy Davis elmenekül-e az első mugli kifejezésre, végighallgatja a magyarázatot, megátkoz, vagy csak visz rögtön az átnevelőbe egy gyors kúrára. Á, nincsenek előítéleteim, csak kicsit fásult és fáradt vagyok az állandó résen léttől, hogy nem bízhatok senkiben és úgy látszik ma sok griffendéles bátorság szorult belém. Avassunk be pár "muglizmusba" egy mardekárost.
- A Fehér Boszorkány egy mugli történet szereplője, a címe Narnia Krónikái. Jéggé változtatta az ellenségeit, de négy gyerek, akik egy ruhásszekrényen át mentek arra a párhuzamos világba, elpusztították. - röviden összefoglalva annyira röhejesnek hangzik, hogy rögtön kényszerzubbonyt javasolna bármelyik doki.
- Félvér vagyok, de eléggé mugli közegben neveltek – magyaráztam szenvtelenül, pókerarccal, így nem tudta megállapítani, hogy ez bocsánatkérően vagy kihívóan mondom. Vagy éppen sajnálatot várok emiatt – az átnevelésen pedig sok mindenről nem esik szó. Az aranyvérűek mit szoktak olvasni? Vannak nagy íróitok, mint például Shakespeare, vagy Dickens a mugliknál? -
Szegény, biztos nem számított rá, hogy ilyen irányt vesz a beszélgetés. Maximum itt hagy. Most már minden mindegy.

{ Dona Allyway }

A kékek csendesen követték a lányka mozgását, szenvtelenül, nem törődve azzal, ha esetlegesen ez a másik számára zavaró, kényelmetlen lenne. Hűvösen metszették át az amúgy is csípős levegőt, béklyóba zárva a másikat, kémlelve annak mozdulatait… a természetes kecsességet, amely itatódott a lazasággal. Szerette méregetni mások mozgásvilágát, azok rengeteg dologról árulkodtak, akárcsak a szemek… sokakkal ellentétben a fiú nem hitte, hogy azok valóban a lélek tükrei lennének… azt azonban már régóta elraktározta magában, bizony jó pár dolog kiolvasható belőlük. Persze csak akkor, ha a szemlélő képes a sorok között olvasni, és logikát találni a rendszertelenségben.

Amikor a másik megállapodott a szarvas oldalának támaszkodva, feje és tekintete megemelkedett, a szemei pedig a már-már feketének ható mély barnákba fúródtak. Kissé szorosabbra nyomta mellkasán összefont karjait, a hideg megtette hatását. Nem élt holmi bűbájjal annak érdekében, hogy ne fázzon. Élvezni akarta a természet adta lehetőségeket, még akkor is, ha azok nem tartoztak az emberek által kellemesnek sorolt kategóriába. Eleinte, amikor az iskolába került, minden egyes dologra a pálcáját használta, mindent azzal oldott meg… aztán később ráébredt arra, az bizony nem feltétlenül jó, mert minden más adottsága elkorcsosodhat. Olyan, mintha egy béna senki lenne, aki életképtelen a varázsgallya nélkül. Elkezdte megbecsülni és tisztelni a saját logikáját, és erejét, megoldóképességét… többek között ez miatt tűnt ki társai közül.

Kellemesen csengő hang húzta vissza a valóságba, olyannyira belerévedt a lányka kocsonyáiba, hogy megfeledkezett önmagáról. Halovány mosollyal az ajka szegletében biccentett egyet, jelezvén, értette, és elraktározta a nevet. A ház nem jelentett számára különösebben semmi érdekességet… ha hugrabug, hát hugrabug. Dona lehetett volna tőle akár griffendéles, vagy akár hollóhátas is, az sem változtatott volna semmit helyzetén. Davis nem szeretett előre ítélkezni, mindig képet alkotott, és csak utána véleményt. A kép kialakulásához pedig nem volt bizonyos, hogy elegendő egy röpke beszélgetés… ahhoz több időnek kellett eltelnie, hogy a hatodéves besorolja valahova az ismerettséget. Ennek fényében tehát érdeklődve hallgatta a kérdésére adott választ, amely kifejtette, ki is az ismeretlenségbe burkolózó Fehér Boszorkány, akiről eddig egy árva kukkot sem hallott. A válasz nem igazán lepte meg, élt már a gyanúperrel, hogy ez valami mugli dolog lesz, amiről még nem hallott… de a tudás az bizony hatalom… és a Perryk sarja nem akart megragadni egy adott világ szabályai és történetei között. Mivel lehetősége volt, hát ismerkedett a külső világ egyes részeivel… bármennyire is volt ellenére ez páraknak. Véréből és rangjából fakadóan úgy vélte, megteheti.

Miután a válaszadás megtörtént, Dona nem fejezte be, magához ragadva a beszélgetés vezérfonalát beszámolt nevelkedésének egy részéről, majd az általa érdekesnek vélt témát kezdte feszegetni. Illedelmesen és az etikett formuláinak megfelelően a fiú megvárta, amíg a másik átadja neki a stafétát, csak azt követően szólalt meg.
- A mese meglehetősen ostobának tűnik a szememben, bár bizonyosan csak amiatt van, mert nagy vonalakban mesélted el a történetet.
Eléggé szánalmasnak tűnt számára első hallásra, hiszen mi értelme van annak, hogy egy sereg gyerek egy szekrényen át valamiféle párhuzamos világba megy át, csak azért, hogy ott megküzdjön egy boszorkánnyal. A mugli írok gondolatmenetét olykor bizony nehéz volt lekövetni, még akkor is, ha az ember ismerte az élettörténetüket. A neveltetést nem hozta szóba, nem akarta, hogy a lány kellemetlenül érezze magát miatta. Elég kényszeredettnek tűnt, ahogyan előadta, ezért a fiú bizonyos volt abban, nem beszélne róla szívesen. Ráadásképpen, ez nem is igazán foglalkoztatta annyira, mint egyeseket.
- Nekünk is akadnak híres íróink, de maga a téma nem éppen életképes, nem gondolod?
Valamiféle mosolyszerűség jelent meg az ajkain, talán egy kis gúnnyal fűszerezett él. Szemei hűvössége oldódni látszott, a ridegség helyét a titokzatosság vette át. Ellökve magát az őzgida oldalától eresztette le karjait, majd lassan a szobor elé lépdelt, és megrogyasztván térdeit belefúrta kékeit a kőszemekbe. Balja lassan az állat homlokára kúszott, majd óvatosan végigsimítva azt az orron állapodott meg.
- Az sokkal inkább érdekes, vajon látnak, és érzékelnek-e minket!
Tartása megmaradt, azonban tekintete ismét Dona-t fürkészte. Ezt a fonalat sokkal érdekesebbnek vélte, sem, mint arról csevegni most, ki és milyen írót ismer.

PERRY

A tőlem szokatlan merészség gyorsan a semmibe vész. Nem tudom, honnan jött a hirtelen kezdeményezés, de gyorsan messzire szállt.
A szemek, azok a hideg, veséig látó szemek vannak rám ilyen hatással. Nem mutathatom a gyengeségemet, nem uralkodhat fölöttem, pedig a legszívesebben most elbújnék a szarvasom mögé. Ilyen gyáva lennék? Lehet, de én életben maradok.
A bűbáj megtört, ahogy egy pillanatra félrenézett. Véget ért az érzés, hogy a gondolataimban turkál, az idegbeteg gondolataim normálisabbá váltak. Mintha szemmel vert volna.
A reakciója, ha nem is volt a legkedvesebb, megnyugtatott. Nem ítélkezett, egy rándulás sem árulta el az arcán, mit gondol rólam. Az agresszióm végleg felszívódik, és a megszokott nyugodtság veszi át a helyét. Már arra is van erőm, hogy nyugodtan válaszoljak, és az az érzésem, hogy az előző "őrületemből" nem sok látszódott az arcomon.
- Hát igen, így tényleg elég ostobácska - válaszoltam rövid gondolkodás után - ahogy egy mesének lennie kell. Semmivel sem valószerűbb például a "Három testvér meséjénél". -
Magamban imádkoztam, hogy legalább ezt ismerje, ne kelljen megint magyarázkodnom. Annak már abszolút rossz vége lenne.
Igaza van, a hevenyében feldobott téma gyorsan kifulladt volna, és álltunk volna kukán, mégis kicsit rosszul esett, hogy ilyen könnyedén átsiklott a véleményemen.
De mivel már teljesen visszanyertem a nyugalmamat, egy láthatatlan legyintéssel elintéztem a dolgot és hagytam, hogy újra ő szabja meg a beszélgetés menetét. Úgyis a férfiak dolga az irányítás.
Az elvarázsolt erdő rejtélye tényleg érdekes volt, de már biztosan több tucat tanár és diák törte a fejét a megoldáson, arra az esély, hogy pont mi oldjuk meg a feladványt, elég kicsi volt.
De legalább álljunk neki! Hogy a gondolatmenet meginduljon, mindig érdemes a legelejéről felépíteni, legalább összefoglalni, amit tudunk.
- Attól függ, hogy élve kerültek ide, vagy a művész alkotta őket tökéletesen élethűre. És ha az első az igaz, vajon ha kikerülnének az erdő hatása alól, vajon visszaváltoznának-e? - kérdeztem, inkább magamtól, mint tőle. Én is közelebb léptem az ő szobrához, az enyém már eleget szenvedett.

Sajnálom, hogy ennyit kellet várnod rám. Védekezésül: Rendesen feladod nekem a leckét :)

{ Dona Allyway }

Hűvös szellő sepert végig a kis kerten, nem kímélve csípésétől sem a szobrokat, sem a két fiatalt, akik úgy döntöttek, ma a szabadban töltik az idejük egy részét. Davis a hatására kissé összébb húzta a kabátját, és megigazította a nyakán a sálat. Nem igazán kedvelte a hideget, bár még mindig jobban tűrte, mint a nyári fülledtséget. Légzése során tüdejéből apró párát tellegtetve figyelte az egyelőre vele szemben lévő leányzót. Most rajta volt a sor, a fiút pedig úgy nevelték, ha már szóba elegyedett valakivel, hát figyeljen rá. A válaszra, mely szerint a fiatal fiú meglehetősen butácskának vélte a mugli mese felvázolt történetét, Dona is helyeslően bólintott… mi több, szavakkal erősítette meg, jómaga is úgy tekint rá, visszagondolva a rövidke előadását követően. A válasz utáni érvelés azonban a mardekáros szerint már nem állta meg a helyét. Davis egy pillanatra sem szólalt meg, nem óhajtotta a másikba fojtani a gondolatokat… ő azonban úgy vélekedett, egy gyermekeknek szóló történetnek igenis legyen eleje, közepe, vége, és ami a legfontosabb, a kölykök okulhassanak belőle, ha már végig kell olvasniuk, vagy hallgatniuk. Ennek megfelelően nem lehet ostoba, kell egy csapás, amin végigmegy. Amit Dona mesélt, abban nem volt túlzottan sok ráció, bár, ha végig kellett volna olvasnia a könyvet, bizonyosan megtalálta volna benne… azon emberek közé tartozott, akik igen hamar fel tudták dolgozni az olvasottakat, és kiértelmezni a sorok között rejlő okosságokat.

Mielőtt megfordult volna, hogy szemügyre vehesse az általa választott őzgidát, újfent belefúrta a kékeket a lányka kellemes ívű szemeibe. A hugrabugos meglehetősen szendének és visszahúzódónak festett emiatt… bár az hatodéves már megtanulta a leckét annakidején. Senkiről nem alkot képet, sem pedig véleményt, amíg nem ismerte ki eléggé. Ennyi esélyt ad az őt körülvevő embereknek… a bizalmát nem osztogatja olyan könnyedén, mint az iskolába járók döntő többsége. A lányka mogyoróbarnái noha melegséget árasztottak, ott volt bennük egyfajta negatív él… Donának kicsit rosszul estek a szavak, amelyeket a Perryk sarja mondott… azonban tőle ezeket a monológokat meg kellett szokni. Előszeretettel mondta mindig is ki, amit gondolt… mi több, amióta megkapta maga mellé a szobatársait, azóta ezen tulajdonsága csak erősödni látszott. Megértette, hogy hazudni felesleges… olykor szükségszerű lenne, tudta maga is… mint most, hogy ne legyen bántó… de hová lenne a világ, ha az emberek nem tudnának megélni, csak a hazugságok tengerén? Ennek fényében élt ennek a módnak, noha érezte, azóta páran kicsit megorroltak rá.

Egy apró sóhaj kíséretében fordult meg, és mérte végig a szoborállatot, megsimítva a homlokát. Egy pillanatra sem gondolkodott el azon, hogy védtelenné vált a másikkal szemben… noha háztársainak többsége ilyet bizonyosan nem tett volna, jómaga igen. Benne volt egy egészséges versengés, de az idióta, értelem nélküli gyűlölködéshez nem adta a nevét. Ahogyan megtapintotta az általa választott szobrocskát, tenyerén érezte a hűvös és kemény anyagot… érdes volt, ahogyan a kőszőr formálódott… mégis, mintha árasztott volna magából némi melegséget. Davis egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, úgy tekintette meg közelebb hajolva az apró részleteket. Az állat külleme a végletekig hasonlított egy élőére… kivételt képezett az anyag, amely vagy nem természetes formájában vette körül… avagy igen, és az, hogy valaha élt, csak tézis és fikció. Miközben szemlélődött, természetesen érdeklődve hallgatta az összefoglaló elemzést a lánykától, akinek a hangjából arra következtetett, megindult felé. Bólintott, azonban még háttal állt neki… így mivel szólni szeretett volna hozzá, lassan felegyenesedett, majd a válla felett hátra-oldalra tekintett.
- Mit szólnál hozzá, ha kiderítenénk?
Kékjeiben valamiféle titokzatossággal vegyített kíváncsiság lappangott. Szeretett utánajárni a dolgoknak, szerette a rejtélyeket. Úgy vélte, legalábbis élt a gyanúperrel, ez a történet a másikat is érdekelheti annyira, benne legyen a kis kalandban. Leguggolt, hogy szemügyre vegye, a szobor oda van-e rögzítve a talapzathoz… mert ha igen, akkor óvatosan kell majd onnan elválasztani. Elvégre, ha élő állatról van szó, és lábak nélkül viszik ki a kertből, az problémás lehet.

Angelle

Egyre jobban érzem magam az ódon falak között, bár előfordul, hogy idegen nexus költözik a szívembe és a magány, mint valami undok meztelen csiga - lassan megdézsmálja lelkem.
Mesés egy helyzet, nem mondom. Talán az üldözési mániám miatt van, ami egyre inkább fojtogat, látszólag ok nélkül. Én azonban tudom, hogy Tom bácsi addig nem nyugszik, míg minden egyes mugli-ivadékot sírban nem lát. Így hát nekem is van félnivalóm, a mardekáros felsőbb évesek folyton úgy néznek rám, mint egy nagy rakás guanóra és félek, nyugaton a helyzet változatlan marad.
Med sokat mesélt nekem a rejtélyes kővé vált erdőről, azaz méretéből adódóan inkább kertről.
Jó fránya hideg van ma, úgyhogy fenyőzöld télikabátomban, barna lovaglónadrágomban és fekete bakancsomban és hugrabugos szütyőmmel a vállamon sétálok a birtokon a kiszemelt célállomás felé. Nem túl egyszerű rálelni, de isten-engem-úgysegéllyen végül csak sikerül. Ééés juhéjjj! Egy hatalmas tölgyfa mögött bújik meg az áhított erdő. Betérek és rögtön egy barátságos jegesmacira ülök le. Vajon Noé bárkájából utazott ide mindenki és mivel megelégelték a kalandokat, úgy döntöttek kővé válnak? Ki tudja. Az is lehet, hogy nem is jeges maci ez, hanem grizzli, csak hát ugye szürkén nehéz kivenni a különbséget.
Matatok a táskámban, majd előkapok egy doboz... cigarettát, igen. Húzok egy szálat, aztán nem bajlódom az öngyújtóval, hanem előveszem a pálcám és apró kék lángot varázsolok a hegyére, majd meggyújtom a fehér halálpálcát.
Sokat idegeskedem mostanában.. az okára még csak gondolni sem merek, olyan erővel rohamozna meg a fájdalom, ha igazán a közelembe engedném.
Annyira hiányzik.. bár itt lenne most valaki, hogy kibőgjem magam. Vagy talán mégsem kéne, hisz nemsokára mugliismeret. Mélyet lélegzek, tüdőzök, aztán kifújom. Csak ne kelljen érezni,, csak csillapítsa valami az eszeveszett néma üvöltést legbelül. Inkább lenyomom a torkomon a füstöt, de nem akarok szabad folyást engedni hontalan szenvedésemnek.

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

Szinte fullasztó az, ami a falak között bolyong... olyan, akár a köd, mely hangtalan telepszik meg a vidéken s jótékonyan elrejti, mi megbújik benne. Mindent elrejt, ahogy mostanában az arcok kifejezéstelen vonásai... ott lángol mögöttük a félelem, a harag... a gyűlölet. Elemi erővel és mégis „észrevétlen”. Maszkokat rajzol a háború, üres maszkokat, olyan lelkeket öltöztetve tucat-ruhába, melyek egyre türelmetlenül döngetik börtön-rácsaik. Meddig még? Mikor törik át a tartás határait?
És miért kísérti meg őt ez az őrült előadás?
„A tiszta vászonra a legkönnyebb festeni...”
Emlékszik a puha, arcát ért simításra, és a mosolyra is, noha mikor ezek a szavak születtek Bátyja pengevékony ajkairól, még nem értette a jelentésük. Mi változott mostanra...? Csupán annyi, hogy már nem akarja érteni...
Gyűlöli ezt a rengeteg érzést... mert az álmok melegágya, a tudatalatti kétségbeesetten szedett-vetett birodalma. Barikád és gyűlölt menedék minden éjjel... minden diáknak. És neki, amiért akaratlanul is részese, látója egyik-másiknak...
Csoda hát, hogy ebben a kővé vált birodalomban, a hűvös szürkeségben keresi az örökkévaló illúzióját? A dermedt pillanatot, mely az Idő karjaiba fagyott. Itt minden csöndes, mozdulatlan, hideg és...
...büdös.
A füst puhán üli meg a levegőt és a tüdejébe furakszik.
~Undorító...~
Gyilkos... szennyes...
Eddig hátát vetette a kőbe vésett tölgy széles törzsének, a késztetés mégis munkál benne, hogy mozduljon s pillantását lustán emelje a „látogatóra”.
Szinte mellbe vágja a kép, oly szokatlan. Az „apró” lány ebben a nagyoknak szánt díszletben. Groteszk és valahol mégis mesébe illő. Mi is volt a címe annak a mugli könyvnek? Alice csodaországban? Valami ilyesmi...
Ezeket a gondolatokat fűzi, ahogy ráérősen a lányhoz sétál. Zöld-ezüst sáljának lelógó végét hanyagol veti át a sál ezüstjével szimpatizáló kabátja óvta vállán.
Arasznyi közelségbe hajol a lánykához, néhány hattyúszín tincs álmosan bukik arca mellé, miközben a szavak lustán hidalják át a köztük lévő távolságot:
- Vannak dolgok, amiket nem érdemes siettetni...
Higanytekintete szenvtelen mélyed a türkiz íriszekbe, céltalan, de nyugalomra intő, miközben tejfehér ujjai közé csippentve a füstölgő cigarettát, kiveszi azt a lány szájából. Lassú, ráérős a mozdulat, s könnyed, ahogy a „szorítás” enged s a szál kibukik onnan, hogy a jobb napokat élt pázsiton érje az enyészet.
Vajon mely hatalom jogosítja fel erre?

Angelle

Nem a képességeink határozzák meg kik vagyunk.. hanem a gyengeségeink.

Elég hamar meghallottam a közeledő lépteket. Ugyan nem vagyok arany-, sem félvérű, de ez cseppet sem befolyásolja érzékeim erősségét, tökéletes szaglásom, látásom és hallásom van ugyanis. A tapintás pedig a szenvedélyem, de még ennél is jobban teljesítek a megérzések terén. Valószínűleg ezt éppen Tőle örökölhettem. Nem fordulok hátra, a pálcám úgyis nálam és Mednek szóltam, hogy ide jövök, tehát nem kell attól tartanom, hogy esetleges halálom senki sem torolja meg. A mardekáros lány - bár igen ambivalensen viselkedik velem - , mégis ragaszkodik hozzám. Talán elhunyt magzatát láthatja bennem? ...

Mikor megpillantom a tejút-jelenséget, egy pillanatra elképedek. Nos, nem éppen ilyen társaságra számítottam- ha számítottam egyáltalán valakire. Angelle jelensége lenyűgöző, bár neve még rejtély számomra. Talán éppen ez a pillanatnyi sokkhatás lehetett az oka, hogy hagytam a cigarettát kikapni az ujjaim közül. Sokat spóroltam erre a dobozra és már alig néhány szál maradt a következő roxmortsi kirándulásra. Ott van egy eldugott bazár, ahol feltölthetem dohánykészletem. Bár a mugli-világban nagyon könnyű volt az utánpótlás, itt sajnos nem divat a dohányzás. Talán a varázslók kevésbé stresszesek? Kétlem.

Megköszörülöm a torkom, majd kissé hisztérikusan szólok a jövevényhez - már már sírok, de ennek azért nem a bláz az oka.
- Mégis mit képzelsz, ki vagy te? - Siklik a tekintetem mardekáros sáljára. - Na persze, ti mardekárosok mindig undokok vagytok a többi házzal, kiváltképp az elsősökkel.
Ennyire unatkoztok vajon? - Próbálok fenyegető lenni, de vajmi kevéssé sikerül. Hogy mi hatalmazta fel a hattyú-hajút? Én meg nem mondhatom, talán az a gőg, ami sokakból árad a kastélyban.. vagy valami elfojtott zöld-aktivista hajlam, hogy ne szennyezzük a környezetet?Olyan ez, mint amikor hirtelen kitör egy rég eltemetett vulkán és pont azon csattan, akinek a legkevésbé van köze hozzá. Már szipogok.
- Neked biztos nem kell attól tartanod, hogy ő, akit nem nevezünk nevén, egyszer majd meggyilkol... Az utolsó két szótagot már suttogom. Szerencsére ahhoz még volt elég eszem, hogy ne mondjam ki hangosan Voldemort nevét, de annyira már nem tartom magam, hogy ezután elő ne törjenek gyöngyházszín könnyeim. Na szép. Előkapom N.A. monogrammal ellátott zsepimet a táskámból, amit még Nagyanyó hímzett nekem. Ó - Merlinre - tényleg ilyen gyenge vagyok?

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

...mely hatalom jogosítja fel erre?
Talán az, ami a képébe vágja... mennyire fiatal... mennyire erős... mennyire élő is a másik.
-   Kétlem, hogy érdekelne – érkezik a velős felelet, miközben kiegyenesedik. No lám, hát legalább ennyire méltatja a lányt. Máskor talán, mást... elintézett volna egy lusta pillantással, mint akit még annyira sem méltat, hogy szavai nyomán mélyebb levegőt vegyen miatta. Most mégsem érzi illőnek, hiszen ő „kereste” a másikat és vett el tőle valamit, ami... aligha nyugtatja le a leányzó idegeit.
Egy kiadós hiszti talán annál inkább. És miért ne lehetne ő mindennek a céltáblája mikor... úgy is lepereg róla. Önzetlenség lenne, amit csinál? Maga sem tudja. Aligha lehetne ezt mondani a „szőrszálhasogatására”...
Igazából a többire nem hajlandó még csak gondolatot áldozni sem. Pont a lány korához illő gyerekességgel vágja hozzá a másik a valós vagy vélt kivetüléseit, melyeket abszolút nem érez magáénak.
A hallgatására azonban úgy tűnik, csak csak... kibújik az a bizonyos szög a zsákból.
-   Félsz a haláltól és mégis kacérkodsz vele – pillant szinte unottan a lány táskájára, amiben a többi szálat sejti. – Nem szégyelled magad? – ha már „gőg” és gonosz mardekár, elsősökkel undokul viselkedő boszorkány...
Ugyanakkor... még az elsősnek is feltűnhet, hogy nem szennyezi feddő él a hangját, miért is tenné? Egyszerű kérdés, mely talán egy kissé hosszabb válasz-párjára vár. Mintha csak afelől érdeklődne, vajon milyen idő lesz holnap. Mintha érdekelné...
A tavasz megállíthatatlanul közeleg. Érezni a levegőben... a vibrálásban, ami lüktet körülöttük. Sarjad az élet, annak ellenére, hogy körülöttük mindenki... haldoklik. Mindenki küzd az életben maradásért.
Ezért hát a könnyek?
~Sírj... ahogy az ég könnyezik, amikor siratja a világot~ Keze újra mozdul, mintha le akarná simítani a gyöngyházfényű cseppeket, de alig indul meg... visszahúzza.
-   Ha az lenne a végzetem, én sem kerülhetném el. Neked ez lenne? – dönti félre szép fejét, ártatlanul felfutó, seszínű szemöldökökkel. Nem lép hátra, nem mozdul. Talán akkor sem tenné, ha a másik ezt akarná... de nem is akarja, nemigaz?

Angelle

Őrangyalnak lenni kifürkészhetetlen út...

- Pedig érdekel, képzeld. Felelem dacosan, felszegett állal. Nos, minek magyarázkodnék ezzel kapcsolatban? A lényeg úgyis az, hogy mióta ebben az intézményben vagyok, egyetlen barátra tettem szert, de ő igen erős mentális problémákkal küzd- mellesleg mardekáros.
Hogy nem szégyellem-e magam? Mégis miért kellene? Azért, mert rombolom a saját szervezetem? Ez csakis rám tartozik, úgy gondolom, hogy hamarosan ki fogom nőni, de most, hogy az amúgy sem túl erős rózsaszín buborék végleg kipukkadt körülöttem, így megérdemlek egy kis nyugtatót. Talán van olyan varázslat, ami ezt a célt szolgálja?
Mi más motiválhatna jobban a sírásra, mint az kósza mozdulat, ami egyáltalán nem kerülte el a figyelmem.. a hattyúlány (ahogyan magamban nevezem) ösztönösen vigasztalni akart, hiszen mi is lehetne frappánsabb név, mint egy olyan állat neve, amelyet egyelőre még nem látott a kővé vált erdőben.
De ha az a lány, vagyis már inkább nő hattyú, akkor én - Nira vajon mi vagyok? Talán most egy sündisznónak felelek meg leginkább, annyira bezárkóztam, mert itt hagyott a számomra legfontosabb ember. Felpattanok a kőről és rádöbbenek valamire: én nem szomorú vagyok.. hanem eszméletlenül dühös.
És egyáltalán nem veszem be azt a mesét a szívrohamról. Ő mindig is a leghiggadtabb emberek közé tartozott, akiket csak ismertem. Ráadásul kiváló fizikai kondícióban volt. Meg kell tudnom az igazságot.. lehet, hogy már most elkezdődött a mugli roxfortosok családjának kiiktatása? Áhh cseppet sem hiszem, mivel a sötét nagyúr kevésbé venné a fáradtságot, hogy egyszerű szívrohamként állítson be egy gyilkosságot. Nem lenne szüksége erre, és valószínűleg akkor rögtön az egész famíliának hűlt helye lenne. Megjegyzem, páran nem hiányoznának annyira - rögtön fejbe kólintottam magam erre a gondolatra, hiszen a halálát soha egyiküknek sem kívánnám, akármennyire is távol állnak a szívemtől.
- Talán ez a sorsom, talán nem. Ezt csak az a penna tudhatja, ami egykor mindenki végzetét aláírta. A baj az csak az, hogy ebben a szerződésben mi nem lettünk megkérdezve. Fújtatok még mindig, mert valakit muszáj okolnom, ha mást nem, hát egy nyamvadt tollat meg pergament.
Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdem, nem izgat, ha nem akar válaszolni, vagy kis pisis elsősnek néz, akinek fogalma sincs arról, hogy ez csak egy legenda.
- Te hiszel a halál ereklyéiben?

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

-   Veszélyes ezekben az időkben tudni bármit is – villan egy pillanatra, valami egészen mélyen a higanytekintetben.
A tudatlanok sokkal jobban járnak, hiszen nincs fegyver a kezükben, amit ellene fordíthatnak. De ha ez az apró, hevesen izzó teremtés szeret veszélyesen élni... ki ő, hogy megállítsa ebben vagy akadályozza?
-   Az Aureole család egyetlen leánygyermeke vagyok. Angelle.
Nem vár viszont-bemutatkozást, neki egy név... nem sokat jelent. Sokkal inkább szereti felöltöztetni a másikat annak gondolataival... szavaival... az érzéseivel, ami sokkal mutatósabb és egyedibb öltözéket sző rá.
És most is tervez... a semmitmondó higanytükrök mögött.
Hiszen a másikba tomboló feszültség szinte tapintható és a könnyeket hamarosan valami sokkal erőteljesebb vonja uralma alá. Nocsak. Szeszélyes és formálatlan még a lány... de ha Angelle nem, senki sem tudja, milyen dühítő, amikor nincs elég információ a mágus birtokában.
-   Nem ez a gondod... ha kivetíted valami másra, csak elódázod a valódit. Koncentrálj arra és küzdj.
~Ez a legtöbb, amit tehetsz, s a látszat is a Tiéd: én irányítok. Kényelmes, nem?~
Ami ellen nem tehetnek, felesleges ágálni... majd egyszer talán – ha van elég esze – a másik is rájön. De még... rengeteg ideje van rá.
Persze neki aztán semmi köze hozzá és nem is igazán akarja tudni, mi minden nyomja egy kicsi lány szívét – megvannak a maga dolgai és pont világ életében igyekezett magasról tenni másokra vagy kötődni bárkihez is. Maximum irányt mutat, ha a kedve úgy hozza, többre senki se számítson tőle...
Jelen pillanatban egyetlen személy van, akiért ezeknél többet is tenne, s pillantása a kastély felé rebben, ott is... a griffendélesek kilátójára.
-   Minden mesének van valóságalapja... – fürkészi még egy pillanatig a helyet s fordul vissza a medvéről lepattant leányzóra. - ...legalábbis a varázstalanok így magyarázzák mindazt, amit mi, mágiahasználók adott esetben természetesnek veszünk.
Elég csak körbe néznie itt, a kőbe fagyott, örök álmát alvó kertre pillantania... hány mítosz szól régi idők, kultúrák bestiáiról, olyan korszakokból és olyan történetekről, ahol és amikor még mágus és varázstalan megfért egymás mellett? Vagy ha mindez túlzás is, kézzelfoghatóbb volt a mágia jelenléte. Isteneknek hitték őket, mely „istenek” megkoptak idővel és senki sem tudja, mi volt a valóságalapja, csak azt, hogy... valami, valamikor, valahol... volt.
De hogy ne érhesse az a „vád”, hogy kacsintgat ezen eszmék felé – vagy bármi felé, ami mugli – ráérősen folytatja.
-   Ugyanakkor ez számunkra is elfogadható magyarázat, hiszen a mi tudatalattink sem építkezhet a semmiből. Nem teremtünk, bárhogy tűnjék is. Csak átalakítunk valamit... és úgy formáljuk, hogy megfeleljen a céljainknak. Miért ne létezhetne olyan tárgy... vagy tárgyak, amelyek azt a látszatot hordozzák az egyszerű, szánalomra méltó emberi fajnak: urai vagyunk valaminek, amit nem is ismerünk?
Nem ad a szóbeszédekre és bármit mutasson is álomittas, távolinak tetsző lénye – mely olykor olybá tetszik, nem is e síkhoz tartozik –, két lábbal áll a földön és a bizonyosság az egyetlen, amibe születése óta kapaszkodik.
A kérdése pont ezért nem költői. Ritkán az.

Angelle

Lásd a világot egy homokszemben...

“Veszélyes ezekben az időkben tudni bármit is." - mondta. Nos, ez azt feltételezi, hogy ő tud bizonyos dolgokról, vagy csak ismét üldözési mániában szenvedek? Áhh, mintha hallottam volna erről a névről valahol. ‘Angelle, Angelle’ - miért is ilyen ismerős ez nekem?
Most, hogy így bemutatkozott, eszembe jut, hogy Medalyn már beszélt nekem erről a lányról.
Azt mondta, hogy neki -személy szerint- nincs vele semmi baja, de sokan beképzeltnek és antiszociálisnak tartják. Sőt, mi több: furcsa pletykák keringenek róla, hogy a bátyjával van viszonya...
Meghökkenésem próbálom elfedni, nem akarok magamnak mardekáros ellenségeket szerezni, és észbe kapok, hogy tán nem kéne egy Malazár úr házához tartozónak elmesélnem szívem legmélyebb fájó bugyrait, mert még egyszer visszaélhet vele.
Hogy mi a mese és mi nem, azt szerintem nem mi, egyszerű halandók fogjuk eldönteni. Ki tudja, hogy léteznek-e azok a mugli-istenek, akik oly sok vallásos embernek a világot jelentik? Részemről mióta a varázsvilágban vagyok, igencsak megdöbbentő volt, hogy kevesen hisznek feljebbvalóban a varázslók és boszorkányok között. Vajon azért lehetséges ez, mert nekik nem kell megmagyarázniuk a “csodákat”, hisz ők maguk, azaz elnézést mi magunk hozzuk létre őket?
Részemről mindig úgy voltam ezzel a kérdéssel, hogy a dolgok körülöttünk csupán materiálisan megjelenő benyomásaink, amelyeket kivetítünk magunk köré. Én nem állítom, hogy urai lennénk valaminek, amit nem ismerünk. Bár nem lenne rossz érzés.
Ha ez így van, csak el kell képzelnem, hogy visszatér Nagyapó és már itt is lesz előttem, ugye?
Kezdek bekattanni, ez kétségtelen.
- Szóval szerinted nem léteznek az ereklyék. Tiszta sor.. Mondd csak: -teszem hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után, hisz mit veszíthetek- Igaz, hogy szerelmes vagy a tulajdon testvéredbe?
Ártatlanul pislogok rá, nem akartam belerúgni egy hatalmasat az ismeretlen lányba, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Ha az egész szemenszedett hazugság, úgy is érezni fogom. Azonban, ha szemernyi igazság van a híresztelésben, lépéselőnybe kerültem. No vajon képes vagyok irányítani valakit, akit "nem ismerek"?

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

- Nem ezt mondtam – peregnek szinte unottan a szavak. Elvesznek a hűs, nyirkos-tavaszi ködben, nem hagyva mást, csak szívdobbanásnyi csendet.
Csakhogy tisztázzák a soraikat. Hogy a másik mit szűr le ebből, az ő dolga. Olykor a kérdések is felérnek egy válasszal, ő pedig abszolút úgy érzi, nyitva hagyta ezt a lehetőséget. Amúgy sem számít, mit „hisz”. Hiszen nála a hit... felér a tudással. S csak abban hisz, amit tudni vél. Ugyanakkor mindig megadja a lehetőséget a világnak, hogy újabb árnyalattal színesítse ezt a tudást...
Nem hiába mondják, hogy kérdezni meg kell tanulni. Ő pedig... kitartó és kegyetlenül őszinte tanító. Majd a lány is rájön, ha megvan benne a kellő akarat... vagy érdeklődés. Ha elég kitartó, megkaphatja a válaszokat, ha nem... úgy is mindegy, nemigaz? Utál a levegőbe beszélni és nincs a földön az a hatalom, mely kedvéért megtenné a saját szeszélye ellenében.
Ugyanakkor...
A pillanat hűs fuvallatot terelget maga előtt... táncra kérve egy hattyúszín tincset, mely engedve a csábításnak, törékeny testének feszül... mintha megvédhetné, mielőtt a kérdés kendőzetlen felcsendül.
...a lánynak minden bizonnyal megvan a maga esze, ha csuklóból képes egy ilyen információt a neve hallatán társítani. De mi oka lenne a kíváncsiságon túl ennyire új irányt venni? Ez ennyire érdekes lenne...?
Látszik, hogy a másik nem ismeri, hiszen nyilvánvalóan azt is tudnia kellene, milyen természetesen reagálta le mindig is az ilyesfajta... célozgatásokat. Noha még senki sem kérdezte ennyire nyíltan. Ennyire közel... ennyire „ártatlanul”.
Általában sértésként igyekeztek hozzávágni, vagy az a botor gondolat mozgatta őket, hogy így majd fogást találnak rajta.
Egyik sem jött össze. Az ignoráláson túl (már akit méltatott válaszra), mindössze egy vállrántással felelt vagy egy „Mondj valami újat”-tal.
A másik nyílt titkokkal dobálózik... sosem tagadta, hogy közte és Bátyja közt olyan kötelék feszül, mely szembemegy bizonyos „normákkal”. Ugyanakkor soha nem is híresztelte.
A mibenlétét csak ők képesek meghatározni. Másnak – az ő nézetei szerint – joga sincs firtatni.
De így... a semmivel a háta mögött elég kockázatos vállalkozás is a lányka részéről.
Talán azt várja, hogy leátkozza a fejét a nyakáról? Vagy nagyon naiv a másik, vagy annyira elkeseredett, hogy erre számít. Hogy majd jön a halál... a fájdalom... könnyű, fehér szárnyakon...
Nem...
Most vajon, miért hallgat...?
Mintha egy pillanatra átfutna valami a vonásain, valami a higanytükrök mélyén... valami vészjósló, valami, ami aligha látható, épp csak... megmoccan a lélek mélyén. Az ösztön küszöbén...
Csak a bal szemöldök fut finoman feljebb, s a szellő újra a szavak útján mozdul. Az épp megpihent tincseket tucatnyi másik követi onnan... szemből. Mind felé nyúlnak. De nem érik el... sosem fogják elérni.
- Mit értesz szerelem alatt... kicsilány? – szinte elnéző az a halovány mosoly, mely ajkain éled, mégis visszás lehet a hangjában csendülő közöny, melybe csupán a megszólításhoz mellékel... némi elnyújtott, halk duruzsolást.
A kert többtucat, üres kőszemével... mind őket figyeli...

Angelle

Szerelem azt jelenti, megszerelem?

Ha ezt mondta, ha nem, így is úgy is visszatértem volna a témára, csak pillanatnyilag akartam kizökkenteni belőle.
Hogy szerelem alatt mit értek? Először is a higanyszín íriszekbe nézek, a bal fölött finoman megemelkedett szemöldök sem kerüli el figyelmemet.
- Még nem tudom, mi az, de talán a cigaretta-függőséghez tudnám hasonlítani. Szerintem várakozás, ami kínoz és éget, majd ha elmúlik kéjes kielégülés követi.. de csak egydarabig. Utána vagy újabb kell, vagy az előző érzés, azt viszont már nem lehet újra letüdőzni. - Magyarázom nagy bölcsen. Az száz, hogy amit a nővérem Rebekka csinál a fiúival az nem szerelem. Utálom ezt a szót, mindig az apám használta a tevékenységére, de ebben azegy dologban osztom a véleményét. Bekka egyszerűen csak kefél. Még csak tizenhat éves, de már a környék összes sráca látta meztelenül és egy abortusza is volt. Hogy képes... na jó, hagyjuk. Arcomon látszik az idegesség, de úgy döntök leállítom a mérgem terjedését, ágálok ellene és sikerül.
Pillanatnyi szünet után tovább szövöm beszélgetésünk pókháló-szálát:
- Neked mi a szerelem? A bátyád iránt érzett kötődést annak neveznéd?
Úgy tűnhet, mintha sok mindent tudnék róla, pedig ez nincs így. Az igazi oka a faggatózásnak az, hogy nem akarok a saját fájdalmammal foglalkozni. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy Nagyapó elment és egyáltalán nem veszem be a mesét a szívinfarktusról. Életerős, egészséges férfiember volt, napi szinten futott, úszott, kizárt dolog, hogy csak úgy, bárminemű előzmény nélkül
Nem, megbántani nem bántottam meg a kérdésemmel, ez látszik, bizonyosan nem először hallja a sértést. Ugyanakkor valami mélyen megmoccanó fenevadot tükröz a mély tó, amibe botor módon belenéztem.
Valami nagyon nem stimmel ezzel a lánnyal.. tudom, velem sem, de vele mégannyira sem. Mintha több rétegből állna, csakhogy ezek nincsenek ezzel kapcsolatban. Igen, a benyomások mindig csupán szubjektívek, még is úgy érzem, ezúttal sem tévedek, fiatal korom ellenére meglepően jó az emberismeretem.
Alapvetően emberinek tűnik a lány.. de van benne valami olyan ösztönszerű, amit nem tudok hova rakni. Kibukik belőlem a kérdés:
- Mondd csak, te véla vagy?? Aztán kijavítom magam.
- Úgy értem, vannak véla őseid? ‘Olyan.. mintha nem is ember vér csörgedezne az ereidben’. Világéletemben szokásom volt a pofátlan kérdezősködés, sosem fogtam vissza magam és ez a ‘jó’ szokásom most is megmutatkozott. Hogy Angelle mit szól rá, az már más kérdés.
Őt nyilvánvalóan nem érdekli az én személyem, még a nevemre sem volt kíváncsi.
Az energialopás viszont nem kerüli el a figyelmét - ebben biztos vagyok. Márpedig ha az ember olyasvalakitől kérdezget intim információkat indirekt módon, aki láthatóan nem egy kitárulkozós típus, az energialopás. Erre kétféleképpen szoktak reagálni: ott hagynak, vagy visszavágnak.
Valamiért az az érzésem, hogy itt, a kőszobrok lesznek rá a tanúk, létezik harmadik módszer is...
- Ha választhatnál az ereklyék közül, melyik lenne az, aminek hasznát vennéd?

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

Nem épp erre a megfogalmazásra számított egy... ránézésre alig 12 tavaszt élt lánykától. A meglepettséget mégsem tükrözik szoborszép vonásai, az a felvont szemöldök sem közelít társa felé, inkább csak visszaereszkedik.
-   Sosem szívtam cigarettát – vágja el ezt a szálat flegmán, persze csak miután végighallgatta az elmés hasonlatot, ergo nem sokat tud kezdeni a magyarázattal. Hisz a hozzá társított érzés is idegen a számára. Azaz... talán régen... talán valamikor volt egy hullám, ami átcsapott felette, de... ha így is volt, rég megfojtotta s nem maradt más a helyén csupán megvetés. Saját gyengeségéért... büszkeségének romjain.
Hosszan emelkedik s legalább ilyen mélyen süllyed a mellkasa, hogy egy halk sóhaj formájában adózzon a válasznak:
-   Nem... nem vagyok szerelmes a Bátyámba – felel végül egyszerűen, tényként és „felismerésként” vetve a másik elé, mintha csak egy színvakot tájékoztatna arról: rajta szürke kabát van. Épp csak telt ajkai nem biggyednek le közben „tanácstalan”.
A kérdés persze „jogos”. A lányka a végén még jó társaságnak bizonyul. Általában nem szereti a nyers személyiségeket, de ezt a kendőzetlen őszinteséget... valahol a sajátjának is érzi, noha a különbség köztük annyi, hogy őt sosem érdekelte más és az ezzel járó „pofátlansága” is csupán akkor bukik ki, ha szándékolt. Szóval szerinte milyen a szerelem?
Tejfehér kezeit kabátjának zsebébe csúsztatja, pillantásával továbbra sem eresztve „társát”, mindössze újfent félrebillenti fejét.
-   Fogalmam sincs, milyen az – és az ő ajkairól peregve a puha, ám tárgyilagos szavakat még el is hiszed. Nem tűnik szenvedélyes szeretőnek vagy az otthon melegét őrizni kész nőnek. De akkor vajon milyen...?
Felrémlik előtte Dwayne alakja... az ifjú szavai és a kétszemélyesre szabott találkájuk a griffendél ház Kilátóján, ahol mélyebben boncolgattak bizonyos fogalmakat, mint ahogyan az a fehér jelenéstől megszokott.
Bár azóta... sem jutott közelebb önmagához. Sőt... mintha a dolgok... némileg kuszábbak lennének. Nem rá vallana, hogy mindezzel ne legyen tökéletesen tisztában.
Gyakorlottan ugrik a következő kérdésre, a gondolatait precízen rendezi.
Hogy véla?
-   Tudomásom szerint nincsenek – ad szűk választ, egyszerűen és magától értetődően kerülve ki annak magyarázatát, miért ilyen fakó a bőre... miért olyan színű a haja, akár a frissen hullt hó vagy... miért oly sápadt a derengés különös színű tekintetében...
Ezt a választ... egyedül s teljes tisztaságában csupán egyetlen ember ismeri; a saját „apja”, Zavier Aureole...
Hogy a lányt fiatalsága és az ezzel járó mindent tudni akarás ösztönzi-e, fogalma sincs. Annyi bizonyos, hogy a következő kérdés felcsendülésekor ráérősen megnyalja alsó ajkát s mintha az újabb cseppnyi sóhaj, mely kikívánkozik belőle, némileg elgondolkodtatná, ahogy tekintete lustán siklik át a ködösen-szürke tavaszi égre, valahol a rengeteg fái fölött hódítva meg teret, időt... a gondolatok kusza csokrát rendezgetve.
-   Egyikre sincs szükségem – felel végül, pár szívdobbanásnyi idő múltán. - Az ilyesfajta, materiális dolgok csak arra jók, hogy béklyót fonjanak a lelkedre, sóvárgásra ösztönözzenek, vagy akaratot plántáljanak a szívedbe, mely arra késztet, hogy megszerezd és magadénak tudhasd őket. Nekem nem kell egyik sem.
A kérdések sosem ártatlanok. A lány tudni akart, megkapta a feleletet, de most ő következik...
-   De te biztosan másként látod ezt. Már csak a lényedből sugárzó, dacos ellentmondani akarás is ezt sugallja... Melyik kéne? – siklik vissza pillantása, ezúttal félig csapott pillák mögül. - A köpeny, amely elrejt... még az ilyen kósza árnyaktól is, mint én? Vagy a Végzet Pálcája? Legyőzhetetlen akarsz lenni...? Esetleg a Feltámadás Köve...? Ki az... akit visszahoznál, kicsilány? Szerinted jogod van... joga van bárkinek is beletúrni az élet és halál szentségébe?
Talán évek óta nem volt ennyire hűvös a hangja, mint ami az utolsó kérdést öltözteti.
Talán évek óta nem volt olyan... aki látta volna ezt a megvetést... a szinte semmitmondó tükrök mélyén.
Dermedt a kép, mely a pillanatba mar... két alakjuk talán csak azért nem olvad a kőszobrok közé... mert a tavaszi szellő szeszélyesen táncolja körbe alakjuk s tincseik pajkos kergetőzésével csalogatja vissza az élet bizonyosságát.

Angelle

Fáj, ha megérintenek?

Tehát nem szerelmes a bátyjába - mondja ő. Mégis, kissé gépiesnek tűnik a válasza, úgy érzem egyszerűen kitér az igazi válasz elől.
- Akkor biztosan csak egy ostoba pletyka volt..
Mondom kétértelmű hangon, hogy érezze, nem most jöttem le a falvédőről. Származására adott válaszát elhiszem, de az a furcsa benyomásom támad, hogy neki magának sincs fogalma arról, miért néz így ki. Annyira nem idevaló, nem evilági jelenség.. talán így sem lehet könnyű létezni, ki tudja?
Aztán az előbbi kétségem, amit éreztem, bebizonyosodott a következő megszólalásánál... hangsúlya immár teljességgel vészjósló, mintha engem okolna azért, amit valaki más követett el réges régen. De ki és mit?
Olyan a szemébe nézni, mint valami fehér anyatigrisébe, úgy tűnik belemásztam valamibe, amibe nem kellett volna. Egy pillanatra megszakad az idő.. érzem a fájdalmát és olyat teszek, amire sosem vetemednék, de most olyannyira érzékeny és sérült vagyok, hogy mégis.
Mi baj van velem? Miért nem tudom elfogadni, hogy nincs sehol és nincs tovább? Közelebb lépek, talán megváltást remélek ettől az egyszerű gesztustól vagy csak végleg elköltözött a helyzetfelmérő képességem melegebb éghajlatra, ki tudja?!
Nem hagyom felocsúdni a lányt, aki láthatóan legalább olyan fájdalommal küzd, mint én, ami haraggal keveredik, valakit hibáztat valamiért, de ezt annak a személynek nem tudja elmondani, így csendben őrlődik nap, mint nap, éjről éjre.
Egyszerű.. megölelem és így maradok, amíg csak el nem lök, majd könnyeimnek szabad folyást engedek.
Sosem volt igazi testvérem, Bekka mindig ignorálta közeledésemet és alig volt otthon. Talán ez, talán Nagyapó hiánya késztet rá, hogy egy vadidegent átöleljek, szavak nélkül. A szél lágyan fog körbe bennünket, mint valami anyaméh, amely fel is tölt. Meghitt ez a pillanat, amire valószínűleg senki sem számított. Talán azért öleltem meg, hogy lássam: ő is emberből van? Mint a kisgyerekek, mikor széttépik a lepkét, “megszabadítják” egyik-másik szárnyától, hogy érzékeljék valódiságát - s épp ez által gyilkolják meg rajongott kedvencüket?
Sóhajtok, aztán nyugodtság helyett más érzelem tölti meg lelkemet. Keserű indulattól el-elcsukló hangon a fülébe suttogom, már ha meghallja a szélfújástól hisz dús hattyú-haja takarja hallószervét:
- Igen, a kőre lenne szükségem. Ámbár tudom, sosem segítene igazán, mert csak szellemként hozná vissza azt, akit szeretek.
Hátra lépek két lépést és a szemébe nézek. Életemben először teszem fel ezt a kérdést varázslónak, akarom mondani boszorkánynak.
- Hiszel az angyalokban? Hiszel Istenben? Nekik van csupán joguk erről dönteni. Éppen ezért.. pillanatnyi hatásszünet után folytatom karcosan: Gyűlölöm őket..

Niraniel

...Az árnyalatok csupán a fény játékai...

Egészen más a kapcsolata a Bátyjával, de biztos, hogy erre a kötelékre nem húzható rá a szerelem nemes és fennkölt érzete.
Mindezt persze nem köti a lány orrára. Válaszolt, igazat mondott... sosem hazudik. Csak nehéz kihámozni szavaiból a valódi jelentést... de mindezért sosem zavartatta magát.
Igazából...
...sosem számolt mindazzal, ami egy szempillantás alatt történik. A lány közelebb lép hozzá, „hirtelen” s minden előjel nélkül fonja köré karjait.
Nem tudja, ez a mozdulat – vagy nevezzük... gesztusnak – mennyi időre kárhoztatja dermedt mozdulatlanságra. Jó pár szívdobbanás mar akaratosan a csöndbe, mire elhalkul, megnyugszik s tartása is levetkőzi a görcsös tétlenséget. Talán a kis test, ami az övének feszül, a meleg, ami belőle árad... talán a könnyek és a finom rázkódás az oka.
Pillantása valahol a rengeteg sötét alakjai közé mar, szenvtelen érzéketlen, s mintha a világ lelassult volna, olyan gyöngéd, olyan finom, ahogy baljának ujjai a lány selymes tincsei közé futnak, mellkasára hajtva annak fejét.
Delíriumos mozdulatlanság... különös... béke.
Egy időn túli, pillanatnyi abból a tisztaságból, abból, amelybe oly régóta vágyik vissza...
Finoman elnyílt, sápadt ajkai közül puha pamacs szökik a gondolatra:
Kit ölelt meg valaha... egyáltalán?
Noir képe messziről és zavarosan sejlik fel, mintha az emlék képtelen volna ennek a pillanatnak a szentségébe törni.
Hiszen azaz ölelés más... össze sem hasonlítható ezzel.
Lustán, szinte lemondóan rebbennek a deresnek tetsző pillák, ahogy a szavakat hallja, mégis enged az ölelés, olyan lágyan, mint ahogyan született.
Szellemként. Való igaz... egy lélek, melyet kiszakítanak a neki rendelt helyről, sosem lesz ugyanaz...
-   Okos lány vagy... – a hangja szinte a csöndbe olvad. – ...de okosabban tennéd, ha nem számolnál a kővel.
Nem kerüli el az indulat hangja sem, mintha lassan az is kérdésessé válna, egyáltalán megtörtént az előbbi.
-   Minden jogod megvan a gyűlöletre – feleli végül, látszólag kikerülve a válaszadást, hagyva, hogy a lány úgy távolodjon el tőle, ahogyan közeledett. - De mint minden érzésnek, ennek is két vége van... jól gondold meg, melyik oldalon állsz.
Csupán egy lélegzetvételnyi szünetet hagy, keze kabátja zsebébe siklik finoman.
-   Ezt pedig nem akarom többet nálad látni – int pálcájával a füstölgő méregrudak felé, mire a doboz engedelmesen landol nyitott, bal tenyerén. Az igét legalább olyan puhán és halkan mondta, mintha csak egy kósza lélegzet lenne.
-   Menj be, igyál egy meleg kakaót... azt mondják, vihar közeleg.
És valóban, a távolból régóta hallani a baljós zúgást, mely a csípős tavaszi szél szárnyán érkezik.
A karámok irányába pillant és indul is ráérős, puha lépteivel. Meg kell látogatnia a csikót...
Válla fölött szól még hátra, hangját – néhány hattyútincsével – hátraterelgeti a szellő:
-   Vigyázz magadra kicsilány... mert senki más nem fog.
Sem Isten... sem angyal...
...mert inkább behunyják szemeik, minthogy lássák, hogyan rohad el a világ.

Köszönöm a játékot!
*-*

Angelle

Jégből vagyok, talán fel sem olvadok..

Lehet, hogy az őrangyalamat láttam ebben a kívülről határozott, most mégis úgy éreztem, törékeny testben? Szétváltunk, hiszen egyetlen szeretetteljes ölelés sem tart örökké. Hallom, hogy azt mondja, vigyázzak magamra. Tudom, hogy komolyan gondolja.
- A remény hal meg utoljára. - célzok a kőre.
- Te is.. - suttogom halkan, hisz a maszk lehullt, éreztem, mennyire szüksége lenne Angelle-nek a szeretetre. Bármennyire is távolságtartónak tűnik, már látom, hogy ez csak egy védekezés. Mindenkinek szüksége van a törődésre és a melegségre. Angelle valószínűleg senkit nem akar szíve köré épített jég barlanjába beengedni, mert.. fél, hogy felolvasztják. És akkor nyers lesz, fájdalmas, védtelen.
Mikor az ember megölel egy másik embert, bizony nem csupán a testek érintkeznek össze, hanem a lelkek is.
Tudom, hogy némasága nem az érdektelenségét tükrözi, mivel igen, a gyűlölet lehet nevetséges, szánalmas, de semmiképpen sem érdektelen.
Nem teketóriázok sokáig, mikor elbúcsúzik és magamra hagy. Rágyújtok még egy szál cigarettára, “valamiben meg kell halni”, szokták mondani az idősebbek, nemdebár?
A baj csak az, hogy én épphogy elmúltam tizenegy. Mindenki számára eljön az a pillanat, amikor meg kell lépni valami olyat, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Nos, nekem is itt az ideje. a delejes álmok véget érnek, gyermeki illúziók már nem marasztalnak. Nagyapó hallott és ezt el kell fogadnom tényként.
Hiába, az élet egyszer véget ér, sokszor egyik pillanatról a másikra történnek olyan dolgok, amikre egyáltalán nem számít az ember lánya.
Ilyen az is, amikor egy szerelem azelőtt véget ér, hogy elkezdődött volna.
Darabokra esünk a másikban, aki nem ragaszt bennünket össze, hagyja, hogy tovább folyjon szét az az életerő, amivel bizalmát fektette belénk. Valahogy így érzem most magam.. Nagyapó, miért nem készítettél fel erre?
Felállok a hideg kőről és elindulok a kastély felé. Kabátom kapucniját a fejemre húzom, nem akarom, hogy bárki ennyire kiszolgáltatott állapotban lásson. Talán tényleg iszom egy kakaót, ahogy tanácsolta.
Biztos vagyok benne, hogy hónapoknak vagy akár éveknek kell eltelnie addig amíg túlteszem magam egy ilyen fájó seben.. amíg begyógyul valamennyire.
Egy levél hull a hajamba, lesöpröm a vállamra és kitör belőlem a sírás. Justin is csak így, eltávozott.

A játéktér szabad.

Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 08. 14. - 03:34:12