|
Cím: Hunyd le a szemed... Írta: Angelle Aureole - 2011. 08. 22. - 20:27:45 (http://i1137.photobucket.com/albums/n509/atharya/Noir3.jpg) ...~::...::~... Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak, a Vágy foga éles, a Bánat ajka lágy. Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak és csókol a Bánat és harap a Vágy. Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszínű Vágy. S szól néha könnyezve a Vágy: „Én vagyok a Bánat”. S szól néha nevetve a Bánat: „Én vagyok a Vágy”. Babits Mihály: Két Nővér Cím: Re: Hunyd le a szemed... Írta: Angelle Aureole - 2011. 08. 24. - 20:57:05 Cím:
Álmodj egy hazugabb múltat, egy valóságosabb jelent és egy szebb jövőt… Szereplők: Noir Aureole, Zavier Aureole, Angelle Aureole Típus: dráma Idegenek. Úgy néztem a szemedbe, ahogy Te az enyémbe. Az ismeretlen mélységet kutatva... mutatva. Furcsa tulajdonsággal vagyunk megáldva… megverve, mi emberek. Mindig alábukni vágyunk. Mindig próbáljuk feltúrni a szentet, a sérthetetlent, hogy saját határaink feszegetve kielégítsük az ösztön-vadat, mely nem engedi meg a birtokolatlan fogalmát. Mely akkor is beleharap a másikba, ha Te nem akarod… Én akartam… Azt akartam, hogy belém harapj… hogy legyen egy jel, egy pillantás, egy érintés, ami az örökbe vési összetartozásunk emlékét.Mert mi sosem voltunk idegenek. Mert mi… mi egymással voltunk egészek. Emlékszel még arra a történetre… bátyám? Ψ (http://i1137.photobucket.com/albums/n509/atharya/From_Winter__by_andokadesbois2.jpg) Cím: Re: Hunyd le a szemed... Írta: Angelle Aureole - 2011. 09. 30. - 13:49:52 ~::…Angelle Aureole…::~ FANFICTION PÁLYÁZAT ~::……::~ Álmodj egy hazugabb múltat, egy valóságosabb jelent és egy szebb jövőt… …Az első jégvirág… Hazugabb múlt Miért hisszük, hogy az életünk több, mint egy hópehely, mely az égben született és a földön éri az elmúlás? A látszat különös jelenés az emberek között. Álarcot viselő komédiás, vagy képmutató szajha. Lehet kacér is, pajkos, mint a szellő, vagy komoly, akár a húsba maró penge… senki sem tudhatja igazi alakját és mégis mindenki bólogat – igen, ismerem. Én is bólogattam. Pedig semmit sem tudtam róla… Ψ Zavier Aureole karjait háta mögött összefonva állt a majd két méteres, gótikus ablak előtt. Dolgozószobája, mely a nyugalom látszatát hivatott jelképezni, kifinomult eleganciával hirdette az Aureole-ok gazdagságát. Más szerepet nemigen ruháztak rá, noha bármely szépérzékkel megáldott műgyűjtő kezét-lábát törte volna, ha csak a szoba közepén terebélyesedő, tömör tölgyfaasztalt magáénak tudhatja. Az őszülő halántékú, homlokát finom ráncok szabdalta varázslót azonban pillanatnyilag teljesen hidegen hagyta, mit meséltek volna az esetlegesen vendégül látottaknak a vastag, réginek tetsző fóliánsokkal tömött szekrénysorok, vagy a súlyos, drága brokátfüggönyök… Éppen úgy nem érdekelte, ahogy régóta először nem érdekelték a kazamatarendszer rejtette laboratóriumának üvegcséi s kaotikus prizmabirodalma sem. Az egyetlen, mely hetek óta lekötötte figyelmét a fiú volt. A fia. Az ő vére… és valahol mégsem az. Szürke tekintete, ami a legváratlanabb pillanatokban kezdett heves örvénylésbe, most jéghideg nyugalommal, távolságtartó féltéssel követte a fekete, drága ruhákba öltöztetett kis életet, amit ő hozott létre, és ami most még annyira kiszolgáltatottnak tűnt. Apró, sötét, elnagyolt gombócnak a végtelen fehérség ölén. Érdeklődésének tárgya, a három éves fiúcska, aki az anyjával sétált kint, a kúria körül tágasan elterülő parkban, látszólag nem sokban különbözött hasonló korú társaitól. Látszólag… Zavier azonban pontosan tisztában volt azzal, hogy a „gyermek” honnan indult és hová tartott. A köztes állomásokat pedig szigorúan az ellenőrzése alatt tartotta. Csak feljegyzései lehetnek árulói annak; az új élet paktumában más hatalmasságok szövetkeztek, mint a természet önkényű és puritán ereje. Nem tudta volna megmondani, pontosan mit is érzett, ahogy a párost figyelte. Még mindig nem. Ha büszke is volt, az érzés csak egyszer-egyszer kísértette meg, sokkal inkább érdekelték a lehetőségek. A honnan hová, az új felfedezések utáni vágy és a kézben tartható hatalom ígérete. A kisfiú fekete kesztyűbe bújtatott kis kezét az ég felé emelte, tekintetében - még ilyen messziről is jól látszott – a három éveseket meghazudtoló türelmes méltóság csillogott, miközben a hópelyheket várta. Várta, hogy azok kezére essenek, ott érje őket az elmúlás. Vajon mit láthat ott fent? – futott át a férfi fejében a kérdés, sietősen, s ahogy maga is az ég felé fordult, a válasz gondolatai közé marta magát. Az ég épp olyan makulátlan volt, akár a föld, fehér birodalma végtelennek tetszett. Azt a látszatot dédelgetve, a világnak most nem kell tartania semmitől. Az ég álmodik s álmában megsiratja-e világot… Zavier Aureole elmosolyodott. Pengevékony ajkainak szegletében pedig egy új ötlet áttörő lehetőségének izgalma kuporgott. Ψ A tus hegye halk sercegéssel mart a pergamen rostjaiba. A falon amorf árnyak járták vitustáncuk, szenvtelen vonaglottak. A szoba hullámzani tetszett, csak az acélszín tekintet és annak tulaja tűnt kőbe vésettnek, ahogy a sötét tollat az asztal szélére tette s a cikornyás betűkkel írt feljegyzése fölé hajolt. 28. kísérlet 1. feljegyzés Előkészületek Az ős-mágia különböző szegmenseinek formálásában úgy tűnt, zátonyra futottam. A mai napig aligha reméltem, hogy új lendületet nyerek. Úgy hittem, minden lehetőséget kiaknáztam, s minden próbálkozásom kudarc övezte az utóbbi években. A gazdatestek elsorvadtak vagy mutációnak indultak, ami a kísérlet megszakítását vonta maga után… A 16-osat kivéve. „Ő” talán beváltja a hozzá fűzött reményeket. A 16. számú kísérlet úgy tetszik, eredményre vezet. A gazdatest szépen fejlődik, „Noir” a meghatározott ütemet követi. Látszólag még mindig egy gyermek, de ha minden a tervezett úton halad, hamarosan megmutatkoznak képességeinek különlegességei… 12 sikertelen kísérletet követően, ma, 1980. február 13-án megkezdem a 28. számú kísérlet előkészületeit. Zavier Aureole 1978. február 13. A napok, hetek, hónapok teltek, Zavier pedig mind több időt töltött a laborjában. A „felszínen” alig, vagy csak ritka időközönként látták, s bár felesége igyekezett elejét venni a szóbeszédeknek, úgy járta, az Aureole család fejének talán már nincs is szüksége napfényre. Való igaz, a 30-as éveinek közepén járó férfi markáns arcát ráncok szabdalták, egykor volt tekintélye megkopott, bőre szürkésnek és vékonynak tetszett, vékonyabbnak, mint amilyennek a téli hónapok végén, mielőtt önkéntes száműzetésébe vonult. Ha tudott is a pletykákról, nem foglalkozott velük. Naponta két baglyot küldött, címzett nem szerepelt levelein, s személyén kívül senki sem tudta, mivel is foglalatoskodik tulajdonképpen. S mi az a különös, tejfehér köd, mely olykor-olykor felkapaszkodott a kazamatarendszerből, s baljósan szétfolyt a folyosókon… A cselédek féltek, még a házimanók is berzenkedtek megközelíteni az alsóbb régiókba vezető lépcsősort, ami kecses csigavonalban tűnt el, a mélységbe vezetve rálépőjét… Az örömteli hír azonban – a kúria asszonya ismét várandós – némileg elvonta a figyelmet Zavierről és az ő „bujkálásáról”. A kételyeket elringatni azonban ez is kevésnek bizonyult. Az asszony keze alatt munkálkodó cselédek gyakran panaszkodtak fejfájásra az ifiúr közelében, vagy arra, hirtelen elfelejtették, mit is akartak pontosan s ettől a bizonytalanságtól vezérelve igyekeztek mind gyakrabban távol lenni tőle. Ami úgy tűnt, Noir-t sem hatja meg különösebben. Mi több, olybá tetszett, anyja hasában növekvő testvére napról napra több boldogsággal töltötte el. Naphosszat képes volt a nő mellett sündörögni. Néha órákig csak mellé bújt – azzal a különös, réveteg mosollyal az ajkain – s olykor megsimogatta a vékony, beteges alkatú asszony egyre nagyobb hasát. Néha megesett, mesélt is neki… noha az asszony nemigen értette azt a különös nyelvet, mellyel testvéréhez szólt. 32. feljegyzés A 28. kísérlet elérte a kezdeti stádiumot. A második, kifejlődött gazdatest készen áll az „ébredésre”. Zavier Aureole 1979. december 31. Ψ Az év első napján születtem. Az év első hóhullásakor… A bátyám szerint, az ég megérezte, mikor jöttem, mert olyanná lettem, akár a télkönnyek. Fakóvá, rideggé, gyönyörűvé és… tünékennyé. Nem tudom. Talán igaza van… Talán semmi sem az, aminek látszik… …még egy hópehely sem. Azon a hajnalon, amikor megérkeztem, a csönd gyakorolta hatalmát. Anyám nyögései lassan alább hagytak, elcsitultak, nem dübörögtek tovább a fejemben. Halk neszezést és fojtott suttogást hallottam. Megismertem, hiszen bár anyám méhe megvédett a külvilág erőszakos ingereitől, teljesen elzárni azoktól nem tudott. És úgy éreztem, nem is akart… Mintha… félt volna néha kettesben maradni velem. Hunyt szemmel figyeltem arra a világra, amely elnémult jöttömre. Talán arra vártak, én majd áttöröm a feszült várakozás csendjét… nem adtam meg nekik ezt az örömöt. Anyám beteg volt. Éreztem benne azt a kórt, ami lassan elemésztette és mindeközben tudtam, hogy ő csak rám gondol. Vajon miért volt olyan fontos az a fakó, ráncos bőrű kis szörnyeteg, amely némán, hunyt szemmel feküdt a karjaiban? Vajon miért szólongatott halkan, erejének utolsó cseppjeit csöpögtetve ajkamra? Mozgásra akarta bírni tán a fagyott, piciny testrészeket, azt akarta hogy én is ordítsak, ahogy mindannyian tették, ordítsak, amiért erre a világra kellett jönnöm… Talán ordítanom kellett volna. De én mindig is szűkmarkúan bántam a kérések teljesítésével… És ritkán bántam meg… bármit is. Ψ Nem nagyon tudtam, mi történik körülöttem, de azt éreztem, hogy különleges vagyok. Sokan vettek körbe, akárhányszor nyitottam ki a szám, valaki mindig ott termett, hogy kielégítse az igényeimet. Anyám persze igyekezett „kisajátítani”. Amikor csak tudott, ő vigyázott rám s ritkán engedte, hogy más tartson a karjaiban. Óvott és féltett. Talán ő volt az egyetlen tiszta, őszinte ember mellettem egész életemben… A bátyám is sok időt töltött velem. Megesett, néha állt csak az ágyam mellett, vagy ült anyám oldalán és nézett engem. Sötét, végtelen mélynek tetsző tekintete vonzott és lényének mélyére rántott, valahányszor tekintetünk találkozott. Már akkor is éreztem, hogy Ő különleges. Néha úgy rémlik beszélt hozzám… anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Nézett, mosolygott, s közben mesélt nekem… Apámmal ritkán találkoztam. Furcsa, megközelíthetetlen lény volt, körülölelve valami láthatatlan, de annál inkább érezhető, különös aurával. Féltem tőle. De amitől félünk, csak nagyobb kíváncsiságot ébreszt bennünk. Járni még nem tudtam, de azt igen, hogy az az ember, aki tisztes távolból, tűnődve figyel, nem úgy tekint rám, ahogyan mindenki más körülöttem. Az anyám, képességeihez és erejéhez mérten odaadóan nevelt, s igyekezett szelíd szeretetével mindent megadni, amire szükségem volt… De az a férfi… az a különös jelenés a szoba túloldalán ismerős volt, mégis idegen. És ez… annyi éven át nem változott. Csak pár méter volt, de egy egész világot jelentett közöttünk. Amit sosem léptünk át. Egyszer elindultam felé… láttam anyám álmaiban, mint egy vissza-visszatérő filmkockát. Kúsztam és másztam a drága szőnyegen, hosszú percekig, fakó hernyóként küzdöttem felé. Tekintetemet nem vettem le róla. Néha megálltam, tűnődve gubbasztottam, nézve őt, míg ő engem figyelt. Ugyanúgy, mozdulatlan. Csak szürke szemeiben vibrált valami soha meg nem értett csillogás. Mielőtt elértem volna, felállt. Elém lépet, úgy magasodott fölém, mint egy megmászhatatlan sziklafal, aztán leguggolt hozzám. Sokáig néztük egymást… Gyermeki énem szélesen elmosolyodott. Ő pedig visszamosolygott rám… Apám teremtett engem. És születésemmel… egyúttal a halálos ítéletemet is megírta.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |