Roxfort RPG

A pincefolyosó sötét sarkában található egy hullám jellel díszített ajtó. Nincsen lezárva, nincsen rajta se átok, se bűbáj. Talán maga Dumbledore hozta létre, nem tudni. Amint valaki belép, csak a sejtelmes fényt látja, ami hullámszerűen vándorolva világítja meg az arcát. Pár lépés után derengő meleg fény ébred a szobában és bizony az érkező megláthatja, amit már oly sokan előtte. A szoba két fala üvegből van, azon túl pedig maga a tó élővilága. Néha bizony még egy sellő is elúszik arra. Egy kényelmes kanapé, asztal, sok párna teszi otthonosabbá a helyiséget. Érezted már úgy, hogy csak egy hal vagy a tengerben?

              Jól emlékszem a gőzölgő tea melegére, finom illatára. Odabent vígan táncolt körül a kandallóból áradó meleg, míg odakint a hideg szél őrjöngve, csapongva tördelte az ágakat. A tomboló tél haragosan, féltékenyen szaladt az ablakoknak  amiért rá senki sem figyelt. Mindenki a ropogó tűz fényében ajándékokat bontogatott, nevetve, jó kedvel ünnepelte a karácsonyt. Dinával egymás szavába vágva meséltük Roxfortos kalandjainkat egymásnak és anyukáink, hiszen ők minden téli szünetet nálunk töltöttek. Ők, akik nélkülözhetetlen díszletei voltak házunk nappalijának, ők, akik nevetésükkel aranyozták be a komor épület minden zegzugát, ők, akik most kitudja hol járnak… Hogy hiányzik-e mindez? Most is vidáman, kacagva ülik körül a családi asztalt a világon sok helyen, sőt még itt a roxfort egy-egy hálótermében is valószínűleg kellemesebb a hangulat mint ott, ahol én voltam alig fél órával ez előtt.


              Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta, hogy az emeleti ablakból megpillantottam a szünetről visszatérő diákokat. Akkor pár percre hirtelen minden felgyorsult: mintha újra ott lettem volna azon a délutánon mikor elmentek. Ugyan úgy szaladtam lefelé a lépcsőn nem törődve azzal kiket lökök fel, s ugyan úgy nem találtam őt a bejárati csarnokban. Még a csalódott érzés is ugyan olyan keserű volt. Reménykedtem. Nem tudtam feldolgozni, hogy nem tettem semmit, pedig csak annyiba telt volna, hogy egyszer igazán őszinte vagyok hozzá, és én ennyire sem voltam képes. Valami beteges hang lázasan azt súgta, hogy még van remény, csak várni kell; épp annyira nyitottam ki az ajtót, hogy egész testemmel ki tudjak hajolni a résen, sőt ki is léptem, s félig kint félig bent álltam meredten, a téli tájat pásztázva. A látvány természetesen lenyűgöző volt, biztosan imádtam volna egy meleg szobából nézve, de ahogy a hideg az arcomat csapkodta nem volt kedvem a táj szépségeit méltatni, inkább erősen koncentráltam a magamra ruházott feladatra: Minden apró rendülésre felfigyeltem, azt várva, hogy Ő jön. De nem jött, csak a portyázó téli szél keltett hangzavart olykor, majd az is eltűnt. Valóban órák teltek el? Semmi bizonyíték rá, csak a megfagyott köpenyem alja, és a hidegtől kékes árnyalatúra vált szám.
              Ott állva egyszerre a gondolataim elkalandoztak, kissé elmerengtem. Arra gondoltam, hogy milyen jó volna máglyát rakni mindenből mi volt, mi lesz, szépből, rosszból, ócska kacatokból, emlékből kint a puszta hófödte réten! Vörös lángok színtelen füstje csak szállna az égbe, fel a paplanszerű szürkeségbe. A szél megtépné, s messze sodorná. Igen, az jó volna. Hogy ne maradjon más, csak az arcomba csapó jeges szél, a torkomat szorító fájdalom, és sok bűntudat a vállamon. S aztán, ha eleget kínzott, azt is elégetném.    
              Néha feleszméltem, olyankor egyszer-egyszer hátrapillantottam, hogy megnézzem ki közeledik, de miután úgy véltem senki olyan nem jöhet aki érdekelne, egy idő után meg sem néztem ki az. Megint hosszú percek teltek el az előtt, hogy valaki a hátam mögött megállt s megköszörülte a torkát. Lelki szemeim előtt már a lángokat figyeltem a távolban, úgy elvoltam, hogy elsőre meg sem hallottam az illetőt. Arra ijedtem fel, hogy a vállamra teszi a kezét és óvatosan befelé mozdít. Egy tanár volt, aki nem bírta nézni, ahogyan fejemre hull a hó. Nekem az sem tűnt fel, hogy havazik.
 Mielőtt elindultam volna befelé még egyszer elnéztem a fehér messzeségbe, aztán némán elballagtam a klubhelyiségem irányába. Beláttam, hogy már nem jön.


              Hideg és átfagyott öltözékemet a hálószobában lecseréltem, majd egy kis melegre és változatosságra vágyva a Víz alatti csarnokba indultam, hogy ott töltsem el ami az első Roxfortban töltött téli szünetemből hátramaradt. Talán abban bíztam, hogy akad valaki aki kicsiny, megbomlott lelkivilágom visszazökkenti a jól megszokott állapotában, hogy aztán ismét felszegett fejjel tiporhassam sárba mások önbecsülését. Hiszen nem sokára kezdődik ismét a tanulós rész, szóval ideje az empatikus lélek-felemet visszaküldeni vakációzni mielőtt rám törne a "szerethetnék". Jól bevált, és igen praktikus szokás: mindenki jól jár vele.
              Csalódnom kellett, hiszen a helyiségben nem volt senki, de azért maradtam. Elég régen voltam ebben a teremben ahhoz, hogy ismét újdonságként hasson a látvány. A tó agonizáló élővilága megint csak más gondolatokat ébresztett bennem mint a hóvihar, de mielőtt elmerülhettem volna a képzelgések között lépteket véltem hallani odakintről, s épphogy kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, egy fiú lépett be.

Letelt a két hét szabadság. Nem tudom milyen tudományos magyarázata van ennek a jelenségnek, de az szinte már biztos, hogy ezek a szünetek gyorsabban telnek, mint az év többi része. Van hogy egy itteni hétnek soha nem akar vége lenni, mintha valamilyen időhurokba kerültem volna bezzeg a szabadnapok csak úgy repülnek. Csak úgy, mint a hétvégék. Nem mintha nem szeretnék itt lenni, a suli falai között csak azt a tanulásos és órára bejárós részt felejthetnénk már el végre. Nem értem miért nem lehet csak úgy csinálni, mintha leadták volna az anyagot, és egész évre szabadfoglalkozást hirdetni. Gyakrabban lehetnének meccsek  is. Sose értettem a tanárokat. Minek kell ennyire görcsösen ragaszkodni a szabályokhoz? Nem lenne jobb nekik is pihenni munka helyett? Én biztosan másképp csinálnám az oktatási rendszert, ha lenne beleszólásom, de mivel egyelőre nincs, ezért próbálom élvezni a pozitív oldalát a dolognak. Legalább az órákon a hátsó sorban be tudom pótolni az éjszaka elmulasztott alvást.
Az ünnepek viszont akkor is hiányozni fognak. Mindig is imádtam a Karácsonyt. A szülinapom után ez a kedvenc ünnepem. Főleg azokat a fényűző fogadásokat, amiket nagyapáék tartanak minden évben összecsődítve a családnak azon tagjait, akik még nem lettek kitagadva valamilyen bűn miatt. Milyen jó is az órákig tartó vacsora, amit mindig elfelejtek számolni hány fogásból áll és közben azok a jó kis beszélgetések, amik hatására egy idő után a levegő megtelik a feszültséggel. A família nagy része valamiért nem szereti ezt az éves kötelező összejövetelt, ahol el kell viselni egymás társaságát és jó képet kell vágni még azokhoz a hozzátartozókhoz is, akiket legszívesebben két fogás között ronccsá átkoznának.  Azt mondják ezen az ünnepen minden családban van valamilyen dráma. Ez nálunk minden évben így van, aminek a kiváltó oka főleg a nagyapám, aki hajlamos ilyenkor a pohár fenekére nézni és olyan dolgokat mond vagy csinál, amivel megsért másokat. Legalább tudom, hogy ezt honnan örököltem.
Mindig örömmel gondolok vissza erre a két hétre, mikor visszafelé zötykölődünk a vonaton. Idén végre először nem kellett verekedni a jó helyekért, mivel sokkal kevesebben hagyhattuk el a Roxfortot, mint az előző években. Jó hogy az új vezetőség ilyen előnyöket biztosított nekünk. Ezt persze meg is érdemeltük. Nem könnyű tisztavérű varázslónak születni. A mi származásunk nem csak előnyökkel jár együtt, hanem vannak komoly hátrányai is. Igaz, most egy se jut eszembe, sőt még nem is tapasztaltam ilyet, de attól még lehet.
Miután sikerült lepakolni a hálóteremben, elindultam, hogy ellenőrizzem, azokat a kedves és önzetlen barátaimat, akiket távozásom előtt azzal bíztam meg, hogy írják meg a szünetre feladott házijaimat. Mindezt persze némi juttatás vagy ajándék fejében. A folyosón azonban megpillantottam egy hosszú barna hajú lányt, aki egyedül sétált jóval előttem, majd egy idő után befordult a Víz alatti csarnok bejárata felé. nem törődve az előbb látottakkal ugyanabban a tempóban folytattam tovább az utamat, de mikor elhaladtam az előbb említett helyiség bejárata előtt, egy belső hang azt súgta, hogy be kell mennem. Megálltam hát a bejárat előtt és pár másodpercig gondolkoztam, hogy benyissak-e. Az járt a fejemben, hogy vajon a barna hajú iskolatársam miért ment be ide, mikor a diákok többsége kint a hóban tölti a szünet megmaradt részét. Végül arra jutottam, hogy biztos valamilyen titkos utószilveszteri buli lehet bent vagy valami hasonló összejövetel, így a jobb kezemmel megragadtam a kilincset és lelkesen benyitottam.
Csak csend és az a szokásos sejtelmes fény fogadott. Annak ellenére, hogy nem az a látvány tárult elém, amit elképzeltem, bezártam magam mögött az ajtót és tovább mentem. A kanapén pedig megláttam azt a bizonyos barna hajú lányt, akihez most már hogy közelebbről szemügyre vettem, nevet is tudtam kapcsolni. Az egyik háztársam volt az, Lea Lestrange. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki bulizni készült, ami egy kicsit az Én hangulatomból is lejjebb vett.
- Bocs, hogy megzavartalak a… - Jobban körülnéztem, majd a tekintetemet visszafordítottam rá - … nos, abban amit éppen csinálsz – Mondtam neki halkan, mintha egy könyvtárban lennék, ahol bármikor lepisszeghetnek.
Már nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. Nem gyakran szoktam a tó élővilágát csodálni, mert mindig is álmosító és depressziós időtöltésnek tartottam. A halak és az egyéb élőlények jönnek, mennek. Nagy cucc. Valaki mégis örömét leli benne.
- Valami baj van? – Tettem fel a költői kérdést, érdeklődést színlelő arccal és hangsúllyal. A válasz már úgyis látszott rajta. Nők. Mindig van valamilyen problémájuk. Kíváncsi voltam, hogy vajon az előttem ülő egyednek mi zaklatta fel a lelkivilágát. A hóesés szépsége, egy romantikus regény vagy hogy meghalt a macskája?

--kép--  (http://www.kepfeltoltes.hu/120128/1175121127390364_276546879058040_207709319275130_762914_1084727745_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)
   A szobában úszó borongós hangulatú fényfoszlányokban is abszolút felismerhető volt a terembe belépő Grosiean fiú, de az ajtón besurranó sárga szemű szörnyre nem figyeltem fel. Túlságosan lekötött, hogy egyszerre az ajtó felé forduljak és közben megakadályozzam, hogy az ejtett vállú fehér ruhám még lentebb csússzon mint ahogyan kellene.  Tanítási időben természetesen nem viselhettem kedvenc mugli ruhadarabjaimat, de a szünetekben és a hétvégéken szenvtelenül kiélhettem öltözködhetnékemet. Most is csak egy hosszított pamut blúz, egy fehér short és a lábaimat alig fedő fekete nylon harisnya volt rajtam, amiben roppant jól éreztem magam, főleg, hogy a kanapén sikerült olyan kényelmes helyzetet felvennem, amiből a belépő Mitch kedvéért sem állnék fel. A kanapé puha karfájának döntöttem hátam, a lábaimat pedig egészen kinyújtottam a hosszú ülőalkalmatosságon (végig ért rajta a lábam), és természetesen mindezt háttal az ajtónak, hogy kicsit se legyen egyszerű megnéznem ki jött be. Meztelen vállam fölött pillantottam át, hogy szembenézhessek a szőkeséggel, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem mondhatni, hogy túl jól ismerném a srácot, de egy olyan kis szűk társadalmi rétegben ki nem ismeri a másikat, mint amilyen a miénk? És persze minthogy egy házba tartozunk, nehezebb lenne nem ismerni. Komoly felejtő tehetség kellene hozzá.
               A fiút akárhányszor látom, mindig hatalmas jókedvét szórja szanaszét az épületben, most azonban még az ő derültsége sem az igazi. Kár. Épp csak egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy én vagyok kedvromboló hatású. Ennyire siralmas látvány volnék? Önkénytelenül is a hajamhoz érintettem egyik kezem hogy megigazítsam azt, de mivel szokás szerint tökéletesen omlott a vállamra, csak megfogtam egy tincset s az ujjaimmal babráltam vele. Ahogy a fiú közelebb sétált hozzám, a periférikus látóterem belsőbb mezsgyéjére keveredett, így már nem volt szükség rá, hogy fejemet hátrafordítva kínozzam magam, s ennek örömére alaposabban szemügyre vettem őt. Nem jutott eszembe, hogy negyedikes vagy ötödikes, és ez eléggé bosszantó volt. Nem mintha lett volna bármi különbség aközött, hogy egy vagy két évvel fiatalabb, mint én… Arra persze tisztán emlékeztem, hogy ma már láttam egyszer amikor megérkeztek a Roxfortba. Talán a szívemet szorító érzés féltékenység lett volna? „Mázlista.”- gondoltam. Tehetetlen s más számára láthatatlan dühöt éreztem amiatt, hogy nekem egész szünetben itt kellett raboskodnom a sárvérűekkel, míg legkedveltebb társaságom zöme hazamehetett két hétre, s akik most a szobájukban pakolgattak és pihentek a hosszú út után. Nem fért a fejembe, hogy diáktársam mit keres itt, de mielőtt megkérdezhettem volna, ő szólásra nyitotta száját. Lehalkított hangja tökéletesen kompatibilis volt a tóból beáradó fény hangulatával, de nekem mégsem ez az egyszerű érv jutott eszembe a hangerősség mértéke mellett, hanem egy olyan gyermeteges gondolat suhintott mosolyt arcomra, mint, hogy Grosiean a halak lelki békéjének megóvása érdekében tett szükségszerű intézkedést. Több ponton is mulatságosnak találtam ezt, de arcomon mosoly csak egy pillanatig ült majd ismét felvette nyugalmi állapotát, szememből azonban valószínűleg továbbra is jókedv áradt. Ilyen könnyen elfelejtettem Dinát? Nem, szó sincs róla, de igazán igyekeztem.
- Ugyan, semmi… – Mondtam ugyan olyan halkan ahogyan ő is beszélt, szavaimból viszont egyértelműen kihallható volt a nagylelkűség, mintha valami igen komoly bűnt bocsájtanék meg neki, majd ironikusra s enyhén gunyorosra váltan folytattam:
- Épp megfigyelem a halak téli életmódját. Tudod, tervezem, hogy a közeljövőben beszámolót írok erről. – Ezzel egyúttal megválaszoltam azt a fel nem tett kérdést is, miszerint: mit keresek én itt? Mikor mellém ért, lábaimat épp annyira felhúztam, hogy le tudjon ülni, ha szeretne. Közben a felettébb udvarias kérdésére kerestem kerülő választ, ami szinte adta magát, amikor térdemen húzódó harisnyán át megpillantottam tulajdon bőrömet. Hajammal játszó kezemet az ölembe ejtettem miközben sűrű, hosszú fekete szempilláim sátra alól rápillantottam.
- Ide kellett bemenekülnöm, üldöztek az alsóbb évesek. – nem létező problémámat halkan, de egy oktávval feljebb csúszott hangon gyorsan, egy levegőre mondtam el. Talán közönséges látványt nyújthattam volna, ha akár egy pillanatra is komolyan veszem magam, de nem tettem.  A tekintetemben még mindig játékos jókedv bujkált, szinte már nyoma sem volt, az ajtóban fagyoskodó énemnek, aki szörnyen sajnálta magát a ráváró lelkiismeret furdalás miatt. Időközben elégedetten konstatáltam, hogy egyetlen aranyvirágszál bestiám - Prichette - felfedte magát: hangos nyávogással jelezte, hogy a tóban úszkáló halakkal nagyon szívesen megismerkedne közelebbről is, de gondolataim hamar elterelődtek róla amikor az üvegre pillantottam melyen át egyre kevesebb fény szűrődött be. Mintha a komoly víztömegen át meg akartam volna lesni az eget úgy néztem fel a tófelszíne felé. Persze lehetetlen volt odalátni, s hamar visszafordítottam figyelmemet a fiúra, akitől most már megkérdezhettem, hogy mit csinál erre.
- És téged ki kergetett ide? Prichette? – fejemmel a cica felé biccentettem egy picit, akinek a szájába volt valami, amit én nem szúrtam ki elsőre, csak mikor megint ránéztem. Vajon mi az, és kitől lopta? Cicusom szokása volt, hogy ebben a szárnyban szabadon mászkált és összeszedte a széthagyott holmit, hogy eldugja eredeti tulajdonosa elől.  --kép--  (http://www.kepfeltoltes.hu/120128/294364_240195706026491_207709319275130_660443_1768468285_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Megfordult a fejemben, hogy a bocsánatkérés után rögtön vissza is kellett volna fordulnom, és amilyen hamar csak lehet elhagyni ezt a nyomasztó termet. Ezt viszont nem tettem meg, így félő volt, hogy jön a lelkizés és a mesedélután arról, hogy mennyire igazságtalan az élet rengeteg „miért pont én” kérdéssel megtűzdelve. Valahogy most ahhoz semmi kedvem nem volt. A hely már amúgy is önmagában eléggé melankolikus hangulatot áraszt. Azt mondják, a halak megnyugtatnak, de belegondolva, hogy egy kis akvárium képes lecsendesíteni a morajló lelket, akkor egy ilyen nagy az mire lehet képes? A nyugalomból is megárt a sok. Ezért nem is értettem miért jó, ha az ember rossz hangulatban egyedül van egy sötét helyen. Persze tudom, hogy mindenkinek vannak problémái, és a legfőbb az, hogy senki se lehet olyan tökéletes, mint Én.
Féltem tőle, hogy a lány Engem is magával fog rántani az örömtelenség állapotába, azonban miután nagylelkűen megbocsátotta, hogy az előbb csak úgy rátörtem, a következő mondatában már hangnemet váltott. Fellélegeztem, hogy nem kell végighallgatnom egy hosszú panaszlistát.
- Ha ennyire érdekel a téma, leírhatnád két példányban is, és az egyiket ideadhatnád – Ajánlottam olyan hangnemben, mintha komolyan venném az erre vonatkozó terveit - Bár most, hogy látom ezeket a vízi élőlényeket, tényleg egész érdekesnek tűnnek. Én is képes lennék elnézegetni őket hosszú időn keresztül. Akár egy teljes percig is – Néztem mereven az üvegre gyermeki csodálattal a szememben, majd a tekintetem ismét háztársamra tévedt.
Helyet foglaltam mellette az ülő alkalmatosságon miután feljebb húzta a lábait. Kényelmesen hátradőltem, és az egyik kezemmel megtámasztottam a fejemet, hogy még így is tökéletesen rálássak a hatodéves lányra. Közben ismét elhangzott egy elég valószínűtlen indok arra mit is keres itt. Lelki szemeim előtt egy csapat első és másodéves jelent meg, akik az előttem ülőt kergetik végig a folyosókon. Elég bizarr látványt nyújtott. Úgy tűnt a valódi okot nem fogom megtudni, de nem is nagyon bánom. Mindenesetre bármennyire is abszurd a történet úgy tettem, mint aki teljesen komolyan veszi a dolgot.
- Úgy tűnik nem bizonyult jó búvóhelynek. Egy még így is megtalált – Vontam le a következtetést még mindig teljesen komoly arccal – De ne aggódj, nem mondom el a többieknek – Nyugtattam meg.
A következő pillanatban egy nyávogás törte meg a csendet, aminek hatására automatikusan felültem és a hang irányába fordítottam a fejemet. Eddig észre se vettem, hogy van itt még egy macska is rajtunk kívül. Akkor ezzel azt az elméletet el is vethetem, hogy azért vágott ilyen képet az elején, mert meghalt a házi kedvence. Láthatóan nagyon eleven volt és szívesen választott volna magának uzsonnát a velünk szemben úszkálók közül.
A szőrgombóc alaposabb szemügyre vételében egy kérdés zavart meg, amiből megtudtam az állat nevét is. Az itt létem pontos okát persze nem szándékoztam elmesélni, hiszen csak egy halvány remény miatt léptem át a küszöböt, ami rögtön szerte is foszlott.
- Igen, ő volt az. Ne tévesszen meg az aranyos külseje, az előbb fel akart falni – Panaszkodtam neki miközben szépen lassan kezdtem feljebb húzódni a kanapén mintha attól tartanék, hogy hamarosan megfordul és rám támad.
- Gondoltam keresek egy nagy, erős és bátor felsőbb éves lányt, aki majd megvéd – Sóhajtottam egy nagyot, majd szép lassan végignéztem a termen. A tekintetem pedig végül a beszélgetőpartneremen akadt meg, és mintha eddig észre se vettem volna hirtelen boldog csodálkozás jelent meg az arcomon.
- Jé! Meg is találtam – Jelentettem ki mosolyogva, mint egy gyerek, aki megtalálta rég elveszett játékát – Szerintem, ha rájön, hogy ezeket a halakat nem tudja elkapni, akkor megint Engem szemel ki magának, szóval megvédhetnél. Mondjuk, ha egy kicsit közelebb húzódnál az máris nagyobb biztonságérzetet nyújtana – Tekintettem rá teljesen ártatlanul.
Ez az egész szituáció egy óvodásoknak kitalált színdarabra hasonlít, de egyáltalán nem bánom. Ez élet amúgy se más, mint egy nagy játék, amit nem tudok megunni.
- Mellesleg szép neve van.  Te adtad neki? – A nevek dicsérete már az egyik hobbimmá vált az utóbbi időben, bár általában nem négylábúaknál szoktam alkalmazni.

   A jelenet olyan volt, akár egy régi rossz szappanopera jelentéktelen mellékszereplőinek jelentéktelen kis közjátéka, mégis volt benne báj. Olyasfajta ami a mesékben a gonosz szereplőket körül lengi, hogy ne tűnjenek túl rémisztőnek, hiszen mégis csak gyerekmesékről van szó ahol nem cél a halálra rémítés. Kissé közhelyes és nevetséges lagymatag az egész, bőven fűszerezve negédes fogásokkal, hogy az őszinteség minden megnyilvánulását kerüljük. Hogy ez kire vall?  Pontosan olyan társaságra volt szükségem, mint amilyen ő. Nem kellett komoly dolgokról csevegni, ezért egyszerű volt elhinni, hogy minden olyan könnyű mint régen. Bár a játék értelmetlen és meglehetősen ostoba: könnyed szórakozás.
- Mindenképp megkapod. – szavaimat beleegyező bólintással nyomatékosítottam. – Sokszorosítani is óhajtom, hogy szegény diákságnak akadjon valami szórakozása ezekben a nehéz időkben. – Bár a szavak komolyhangzatúak, valószínűleg az utolsó kis butácska sem hinne neki, de itt most nem is cél, hogy bárkivel is elhitessük bármit. Aztán az események peregtek tovább, a fiú szavaira jött a reakció:
- Ühhm. Szerintem, ha csak te találtál meg, nevezhetjük jó helynek. – a szándékosan bénán játszott fontoskodás amolyan lényegtelen mozzanata volt az egész képet nézve. Hozzá akartam még tenni, hogy: „Persze, hogy nem szólsz. Én sem mernék a helyedben ilyet megkockáztatni.”; de inkább csak elkerültem a tekinteté és újra a cicámat fixíroztam. Még hogy ő emberevő? Végül is nem is rossz gondolat ez, biztosan izgalmasabb rész következne, ha Prichette abbahagyná a halak szemmel való kergetését és rávetné magát Mitchre. Nem mintha az nem lett volna elég szórakoztató, ahogyan a fiú a macskáról beszél s feljebb húzódik előle, sőt, még egy halk kis kuncogás is lehull ajkaimról. Közelebb húzódni hozzá természetesen eszembe sincs, így is elég illetlen helyzetben ülök, de pont ez a mértékű fesztelenség kellemes az egészben. Milyen rideg is lenne, ha minden formálisan történne! Lehet, hogy rövidúton távoznék, de mivel szó sincs undok távolságtartó és kimért magatartásról, a helyzet tökéletesen cukor ízű, ahogyan a fiú arcán megjelenő álboldogság is. Ártatlan pillantásáról nekem egy óvodás kisfiú jutott eszembe, de ezt a gondolatomat is inkább megtartottam magamnak, helyette a cica-névre tett megjegyzést helyeselem vidámnak tűnő arckifejezéssel.
- Bizony. – elégedetten kihúztam magam ültömben, mintha legalább azt mondta volna valaki: „Milyen csinos vagy ma.”, ezzel tovább folytatva a megkezdett szerepjátékot, s aztán hogy mozdítsak előre valamit a dolgokon bátor ovisként megtoldottam:
- Mi van, ha valójában azért küldtem ki utánad, hogy a karjaimba kergessen, s én vagyok a szörnyeteg? Tőlem ki mentene meg? – Kissé megemelt szemöldököm alól nézek rá, kíváncsian várva, hogy milyen roppant kreatív reakciót fog megejteni.  Én természetesen nem vittem túlzásba a megjátszott magatartást, épphogy csak tettem magam amolyan kis ártatlan mód.
E közben Prich a nyávogás közben elejtett valamit újra a szájába vette – valószínűleg tudomásul vette, hogy nem lesz hal vacsi – és elindult felénk.
- Hű, vigyázat itt jön! Mi van nálad cicóka? – előbbi szavaimat még a fiú felé intéztem, aztán a macskuszhoz, aki látszólag nem óhajtott válaszolni, helyette a kanapétól fél méterre megállt, leejtette a fekete valamit majd lefeküdt s Mitchre szegezett tekintettel csócsálni kezdte szerzeményét. Olybá’ tűnt, mintha megértette volna a játék lényegét és bekapcsolódott volna, amiről persze valószínűleg szó sem volt, csupán a véletlen hozta egybeesés. Mindenestre okos tekintetével nem eresztette a fiút, s ez olyan mókás volt, hogy elnevettem magam. Próbáltam visszatartani, de az elfojtási szándék csak annyit eredményezett mintha halkan prüszköltem volna nevetés közben, ami még mulatságosabbá tette azt. Közben persze megfeledkeztem arról a kérdésről, hogy mi van Prichettnél, ami igazán nem is érdekelt, hiszen elég mindennaposnak számított a látvány. Esetleg majd a dolog gazdája fogja eszeveszetten szidni a cicust, ha egyáltalán rájön a csínyre.
Megkíséreltem megsimogatni a cicámat, de túl messze volt tőlem én pedig lusta voltam felállni, de azért ügyetlenkedve próbálkoztam: kinyújtottam felé egyik kezemet, s olyannyira lehajoltam a kanapéról, hogy meginogtam. Az egyensúlyfenntartás érdekében egyik lábamat kinyújtottam, kissé felemeltem gondosan ügyelve arra, hogy a fiút ne rúgjam fejbe. Ez talán fél percre megoldást is jelentett, de miután már ez is kevés volt, nem sokon múlt, hogy a földön kössek ki. Nem volt egy látványos mutatvány, de mindképpen szerencsétlennek nevezhető, bár egyáltalán nem mutattam jelét annak, hogy zavarba jönnék. Sokkal inkább mulatok az egészen, szótlanul, kissé pirultan.

A pár perccel ezelőtti nyomasztó légkör rövid idő alatt teljesen eltűnt, és az addig szomorkás termet újra élet járta át ettől a kis jelenettől. Most már az egész hely barátságosabb lett, és valószínűleg csak optikai csalódás, de mintha egy kicsivel több fény is jutott volna át az üvegfalon. Hihetetlen mire képes egy ilyen buta játék. Olyanok voltunk akár két kisgyerek. Amennyiben nézőink is lettek volna a macskán kívül valószínűleg leesett volna az álluk, hogy két Mardekáros ilyen éretlen játékkal tölti a szabadidejét. Még mindig jobb, mintha besavanyodva ülnénk, és arról beszélnénk ki mit írt a házijába, ami amúgy is nehéz lenne tekintve, hogy Én egyet se csináltam meg. Ráadásul még hivatalosan téli szünet van, így a kikapcsolódás teljesen megengedett. Az se sokkal komolyabb elfoglaltság, amit a többiek kint a hóban csinálnak a hóemberépítés, a hógolyózás és még ki tudja mi. Ráadásul minket még az a veszély se fenyeget, hogy megfagyunk. Amit Én csinálok az amúgy se lehet más, mint egyszerűen tökéletes. Így születtem.
- Mindig is tudtam, hogy nagylelkű vagy, de hogy ennyire… Igazán megérdemelnél egy díjat vagy valami kitűntetést – Fejezem ki elismerésemet.
A nagylelkűséglistát még így is Én vezetem azzal, hogy ingyen és bérmentve felajánlottam pótolhatatlan társaságomat. Lea egy igazán szerencsés lány, hogy pont erre tévedtem. De már csak ilyen vagyok, mindenkinek segítek, és ezzel jobbá teszem a világot.
Bár az egész halakról írt fogalmazás csak idétlen fantázia, de ha tényleg megírná talán a suli újság is megjelentetné. Helykitöltésnek tökéletesen megfelelne, és még azon se csodálkoznék, ha pár buzgó mócsingot érdekelne is ez a téma. Nem mintha lenne bármi érdekes bennük. Csak esznek és úsznak. Abba se vagyok biztos, hogy szoktak-e aludni. Az íze viszont némelyiknek egész jó a megfelelő módszerrel elkészítve, a jó fűszerekkel és körettel.
- Végül is lehet benne valami – Értek vele egyet a búvóhely dolgot illetően. Igazából, ha tényleg ez lett volna a célja ez a terem tökéletesen megfelelt volna. Legalábbis szerintem nem sokan járkálhatnak erre, bár ez a környezet egy randihoz például meghitt környezet lehetne. Most hogy ebbe belegondoltam, jobb is, ha megjegyzem magamnak, hiszen ki tudja mikor jöhet kapóra egy ilyen elhagyatott helyiség. Mellesleg csodálkozok, hogy nem hemzsegnek itt a macskák. Valószínűleg nem tudnak erről a szobáról, mivel nem tolonganak itt az üveg előtt és vizslatják nyál csorgatva az úszkáló kopoltyúsokat.
- Gondoltam – Jelentem ki elégedetten amolyan „már megint igazam volt” hangnemben a hozzá tartozó büszke arccal, mintha olyan eget rengető fontosságú témáról lenne szó nem pedig egy egyszerű háziállat nevének eredetéről.
- A névválasztás jó ízlésre vall, rögtön tudtam, hogy te lehettél – Dicsérem meg az állatkeresztelő képességét. Igazából ezt próbáltam tényleg komolyan előadni, mivel bóknak szántam, de valahogy miután az eddigieket is tökéletes színészi játékkal adtam elő ez már valószínűleg kevésbé hatott. Nem számít, nem nagy tragédia.
- Szóval menekültél az alsóbb évesek elől, de egyért azért kiküldted a bérgyilkos macskádat, hogy elkapd – Gondolkoztam el hangosan miközben felvont szemöldökkel és mosollyal az arcomon néztem a szemébe – Egyébként, ha ilyen gyönyörű szörnyeteg akar elkapni, akkor eszemben sincs bárkitől is segítséget kérni.
A macska elkezdett közeledni felénk, és amíg a gazdája nem emlékeztetett eszembe se jutott, hogy félnem kéne tőle, mert ő a borzalmasan ijesztő emberevő macska. Egy pillanatra ismét visszacsúsztam a szerepbe és óvatosan arrébb húzódtam nehogy megegyen. Tényleg úgy nézett, mintha Engem szúrt volna ki magának áldozatul. Ha nem láttam volna végig a lány kezeit még az is eszembe jutott volna, hogy esetleg megbűvölte a szőrgolyót, hogy ténylegesen támadjon rám, de ez szerencsére nem történt meg. A kicsike nyugodtan játszadozott azzal a fekete fiolával, ami nála volt. Vicces, Nekem is van egy hasonló csak annyi különbséggel, hogy azon ezüst betűvel ott áll a nevem kezdőbetűje. Viszont ahogy játszott vele egy pillanatra, mintha láttam volna valamilyen jelet rajta. Egy kicsit közelebb hajolva próbáltam jobban megvizsgálni, hátha ezúttal jobban látom a szimbólumot, de a nagy koncentrációba egy közeledő lábfej zavart meg. Reflexszerűen elhúztam a fejemet, mielőtt belém rúgott volna, bár utólag belegondolva egyáltalán nem volt okom az aggodalomra, mert nem talált volna el. Pár pillanat múlva pedig a barna hajú leányzó a földön kötött ki. Ez már elég mulatságos látványt nyújtott, és nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el őszintén nevetni. Felpattantam a helyemről, majd még mindig nagy kuncogás közepette felé nyújtottam a karomat. Bármennyire is szórakoztató volt a szituáció úgy neveltek, hogy illik segíteni a bajba jutott aranyvérű hölgyeknek. Igen, a tisztavérűség fontos kritérium. A sárvérű hölgyeket például simán otthagyhatnám a családunk hagyományai alapján.
- Gondolom azért vagy ott, mert kényelmesebb a padló, de had segítsek – Szólaltam meg végül miután végre kaptam egy kis levegőt.
Egy halk koppanás hallatszott. Rögtön lenéztem a hang irányába, és láttam, hogy a macska kiejtette a szájából azt a fiolát, amivel az előbb játszott. Az üveg a kis koppanástól nem tört el, viszont pont úgy esett, hogy megláthassam rajta azt a bizonyos ezüstös „M” betűt. A bundás jószág persze nem hagyta sokáig magára új játékát és rögtön újra a szájába is vette azt. A szemem elkerekedett, vettem egy nagy levegőt, majd amilyen gyorsan csak tudtam az állat irányába nyúltam, hogy megfogjam azt.
- Azonnal köpd ki azt a fiolát! – Kiáltottam rá és a hangom betöltötte az egész termet. Ő persze gyorsabb volt és elugrott előlem mielőtt megfoghattam volna. Ezt nem szándékoztam még egyszer megismételni, mert a kis szörnyeteg gyorsabb Nálam, így a könnyebbik megoldás választottam.
- Volnál szíves megmondani a kedvencednek, hogy adja vissza a holmimat? – Kérdeztem felettébb udvariasan. A macska megint megállt egy helyben, és reméltem, hogy a gazdája valahogy el tudja tőle venni a kis üvegcsét. Mindenesetre előhúztam a zsebemből a pálcámat, és lassan a célszemély felé emeltem. Gondoltam, ha a meggyőzés kudarcot vallana, akkor majd egy átok megoldja a dolgot. Persze nem garantálom a kicsike testi épségét, de így jár az, aki hozzányúl a cuccaimhoz. Ez persze egyelőre még csak egy kis meggyőzés akar lenni, hogy Lea megoldja helyettem a problémát, mielőtt valami komolyabb baja történne a kis tolvajnak.

   Valószínűleg a cicám is több figyelmet fordított a halak tanulmányozására, mint én. A gondolat miszerint majd írok valamit a tó élővilágáról egyenesen nevetséges volt, ahogyan az is, ahogyan Grosiean beszélt erről. Persze az ő szavai inkább jó értelemben véve. Azonban ezt már többször nem méltattam említésre, csupán helyeslőn bólintottam rá. Persze, hogy megérdemelnék egy díjat. Pusztán már azért is járna nekem, mert vagyok. Meg aztán aki veszi a fáradtságot, hogy összehozzon egy ilyen tanulmányt, simán megérdemel ennyit (csak nekem ne kelljen elolvasni). Valószínűleg két halfajtát sem tudok megkülönböztetni, de talán Prich egyszer megtanul beszélni és elmondja melyik volt a jobb. Igaz, hogy ma estére már lemondott a lakomáról, de biztosra veszem, hogy egyszer úgyis a pocakjában fog kikötni pár szép példány. Cicám számára nincs lehetetlen. Ahogy számomra sincs, bár most hirtelen nem tudom igazán kimagyaráz azt az ellentmondást amibe kevertem magam, s amire a fiú is rámutatott. Persze viccesen próbálkozni mindig szabad, főleg most, hogy mind ketten olyanok vagyunk mintha bohócot ettünk volna ebédre.
- Hát persze. Nem kellett nekem mindjárt egy csapat kicsi, de azért nem is akartam halálra unni magam. Prichettel bekergetettem ide a leghelyesebbet. – Elégedett mosollyal konstatáltam, hogy mégis sikerült egy egész tűrhető dolgot kinyögnöm. Nem egyszerű ilyesmit hadoválni, amikor szépen bókolnak az embernek. Akkor sem, ha nem vesszük komolyan az illetőt. Az arcpirulás sem kerülhető el, ami előbb elhangzott szavaimmal párosítva kínos helyzetbe hozhatnak. Csinálom én magamnak a bajt, nem gond…
Mindezek után sikerült megejtenem egy fájdalom mentes földre huppanást, mintha csak leszédültem volna.

   A nevetés keltette kósza gondolat volt csupán, hogy mennyire elengedhetetlen számomra a bármilyen nemű társaság. Magányomban képes vagyok megfagyni valakiért, ezzel feladva a gondosan felépített felszínes viselkedés képzetét, és ezt nem igazán engedhetem meg magamnak. Mennyivel egyszerűbb, ha mindenki olyan személynek ismer, aki képtelen mély érzelmi kapcsolatokat kötni? Nincs kiszolgáltatottság, csak a látszat. Mindig csak a látszat. Mű mosoly, műnevetés, mű büszkeség… Azelőtt is irtóztam a magányos óráktól, hogy ezen elgondolkodtam volna. Mindig a nagytársaságokat kedveltem ahol elvárják, hogy olyan legyek amilyen nem vagyok. Fontos, hogy érezzem az elvárás nyomását, hogy biztosan megtegyem, amit kell.
Nem régen még önsajnálatom ingoványában süllyedtem egyre mélyebbre, aztán egy kéz térített észhez. Némán, s én megadtam neki magam. Még csak meg sem tudom mondani kinek a keze volt, azt sem, hogy mi hozott pontosan ebbe a terembe. Tudatalattim irányított ide, s én boldogan elhittem, hogy felejteni jövök, s hogy így jó. Igazán így kellett volna történnie, de mindez hazugság volt. Csúnyán megcsaltak. Magányosan nem lehet nem gondolni Rá, mégis valami késztetést éreztem a maradásra. Semmi sem véletlen: Itt volt ő is. Itt ült velem szemben, itt nevetett úgy ahogy én sosem fogok tudni: őszintén.

A kéz ami felém nyúlt most felismerhető volt, pontosan tisztában voltam vele mi történik, ezt biztosan nem csak képzeltem. Elfogadva Grosiean segítségével talpra álltam, majd mielőtt elismerhettem volna lovagiasságát jött az igazi baj. Figyeltem a kibontakozó a jelenetet, de nem maradtam sokáig kívülálló, hiszen az a pálca fenyegetően fordult a macskám felé, amit nem nézhettem tétlenül. A könnyed hangulat megbomlani látszott, amikor a fiú lekiabálta Prichettet. Lehet, hogy a cica rosszaság volt, szemtelen fráter, aljas kis dög, de akkor sem szabad vele így beszélni. Főleg azért nem, mert az Én cicám.
- Grosiean! – sipítom felháborodottan. – Tedd el azt a pálcát! Nem tudom, mi van abban a fiolában, de… - nem folytatom. Nem szokásom háztársakat fenyegetni, ezért elő sem veszem a pálcámat. Udvariaskodása tökéletesen megbújik a pálcát tartó keze árnyékában, nem valami biztató. Elismerem ugyanakkor, hogy valahol jogos a felháborodása, mégis türelmetlenül várom, hogy eltegye a pálcát.
- Prichette, gyere ide. – persze hogy nem jött, miután a fiú alaposan ráijesztett, azonban a fiolát elejtette, amikor mérgében fújt egyet felénk.
- Ha baja esik, komolyan nem leszünk jóban. – Talán kicsit túlságosan hidegen hagyták el e szavak a számat, de ez még semmi volt ahhoz a tekintethez képest, amivel ránéztem. Tipikus üzenet: „ha hozzányúlsz, neked annyi”.
- Cicus…- leguggoltam, s kérlelőn pislogtam rá, hátha meghatódik. Eszébe sem volt, helyette a földre ejtett fiolát kezdte gurítgatni mancsai közt immáron megint teljesen nyugodt, játékos módon. Grosieant csendre intettem, s a játszó cica felé lépkedtem. Könnyűszerrel megfogtam kisállatkámat, s felemeltem. Szájával tartotta ugyan a kisüveget, s hogy a fiú el tudja venni tőle, feléje nyújtottam az egész macskát de Prichette a vicc kedvéért még egyszer elejtette a fiolát. Ha földet ér, biztosan eltörik, hisz ekkora zuhanást már aligha él túl. Persze elhatároztam, hogy ez nem az én vagy Prichette hibája, csak is azé, aki széthagyta a cuccait.

Nem, egy kicsit se voltam ideges. Végül is csak egy szabadjára engedett kis bestia ellopott tőlem egy olyan fontos holmit, ami ha kiderül, hogy Nálam van, elég nagy bajban leszek. Eddig olyan szépen megúsztam büntetőpontok és undorító kényszermunka nélkül. Ezt a szép teljesítményemet pedig nem most akartam elrontani egy nappal a következő tanév kezdete előtt. Főleg nem egy ilyen szőrcsomó miatt, aki csak úgy kedvtelésből eltulajdonítja a dolgokat. Persze Én is szoktam ilyet csinálni másokkal mondjuk, ha idegesíteni akarom őket, aztán végig úgy teszek, mintha közöm se lenne a tárgyak eltűnéséhez és esetleges végleges károsodásukhoz. Igazából ezt a hobbit még régebben űztem, úgy az első három év alatt. Valójában sose a személyes bosszú hajtott egyszerűen csak olyan üdítő látvány a szürke hétköznapokban, mikor valaki a közeledben majd’ megpusztul az idegességtől. Szórakoztató volt. Ez persze nem bűn, mert Én csináltam, de hogy valaki Velem tegye ugyanezt az már több a soknál.
Természetesen a kezdeti kirobbanásom után próbáltam kendőzni az érzéseimet. Mégse lett volna előnyös, hogy jobban ráijesszek a kelleténél a macskára. A pálca is azért volt még a kezemben, hogy a gazdáját motiváljam. Ha nagyon próbálkoztam volna, akkor talán óvatosan, játékos módon körülbelül tíz perc alatt vissza tudtam volna kérni a kis tolvaj újdonsült játékát, de az túl sok erőfeszítés lett volna a részemről. Ezt Lea is meg tudja tenni, szóval rá bíztam ezt a problémát. Ráadásul a macska, az övé, az ő felelőssége, így egyértelmű, hogy neki kell megoldania a problémát. Azt se értettem miért kiabál? Pont ő? Semmi oka nincsen rá, hogy pont velem ordibáljon.  Ha jobban belegondolunk, félig az ő hibája is, mivel nem vette el tőle hamarabb az üvegcsét. Milyen gazda az olyan, aki hagyja, hogy a macskája minden vackot a szájába vegyen?
Arra a kérésére, hogy tegyem el a pálcát csak egy mosoly volt a válasz. Eszembe se volt ezt megtenni egészen addig, amíg a fiola nincs újra a kezemben. A szívem még mindig erősen dobogott már rendesen gondolkodni se tudtam, mivel a fejemben folyamatosan újra felbukkantak a rémképek, hogy mi lesz Velem akkor, ha a bundás jószág megszökik vele és kitudódik, hogy mit is tartalmaz az ő kis játéka. Még a gondolat is elborzasztott, hogy büntetőmunkára kell mennem. Így is olyan kevés szabadidőm van a rengeteg óra miatt, ahol a megjelenés kötelező most meg még a maradék időmből is elvennének emiatt? Ez már túl sok lenne. A makulátlan hírnevemről pedig ne is beszéljünk. A tanárok eddig csak sejthették, hogy nem mindig járok az egyenes úton, de bizonyítékuk még sose volt. Most pedig a leleplezésem eszköze ott van egy alsóbbrendű háziállat szájában. Szép kilátások!
A másik lehetőség, hogy elejti és az üveg eltörik, a tartalma pedig szétfolyik a padlón. Pedig így is elég nehéz volt hozzájutni és újat szerezni belőle még nehezebb lenne. Nem is tudom melyik lehetőség hangzik csábítóbban a kettő közül. És ezek után még ő kiabál Velem?
- Olyan dolog van benne, ami ártalmas a kis állatokra, szóval csak az ő érdekében szeretném, ha kiköpné és visszaadná Nekem – Fogalmazok olyan kedvesen és visszafogottan, amennyire csak tudok, de már szinte fáj, hogy nem ordíthatom le mindkettő fejét. Azonban akármennyire hidegen hagyott az állat sorsa, az előbbi mondatom mégis részben igaz volt. Igaz, pontosan nem tudhatom milyen hatást váltana ki belőle, ha valahogy az üveg egész tartalma egyszerre a szervezetébe jutna, de elég valószínű, hogy nem lenne szép, ami vele történne.
A fenyegetés, hogy nem leszünk jóban, ha bármi baja esik a házi kedvencének abban a pillanatban teljesen hidegen hagyott, de hogy visszanyerjem a bizalmát szép lassan leengedtem a pálcát.
- Nyugi nem fogom bántani. Tudod, hogy szeretem az állatokat – Nyugtattam verbális módszerrel is, majd a lány csendre intett. Reméltem, hogy most már végre tenni fog valamit az ügy érdekében.
Mikor már megint leejtette a fiolát és elkezdett vele játszani, a pupillám kitágult és biztosan valamilyen elmebeteg arckifejezést vághattam. Szerencsére ezt maximum csak a macska láthatta. Ki tudja, mikor törik össze az üveg? Már elég sokszor koppant, és ez valószínűleg nem tett neki jót.
A remény felcsillant a szememben, mikor Lea felemelte a macskát és felém közelítette. A pálcáét egy pillanat alatt zsebre vágtam, majd mindkét kezemmel óvatosan a macska szája felé nyúltam. Egy óvatlan pillanatban, aztán a kis dög fogta magát és ismét kiejtette a szájából a fiolát, de szerencsére mivel már közel volt hozzám, éppen el tudtam kapni röptében a fiolát.
- Merlinnek hála – Sóhajtottam fel, miközben két markomban szorítottam a tárgyat. Azt hiszem kevés holmim van, amit ennyire féltettem volna.
- Még szerencse, hogy időben elkaptam – Mondtam miközben végre engedtem a görcsös szorításból és alaposan megnéztem. Örömmel nyugtáztam, hogy egy kis repedés sem volt rajta. Miután megbizonyosodtam, hogy nem történt-e sérülés, gondosan a bal zsebembe tettem.
Közben végig gondoltam, hogy talán kevesebb hűhóval járt volna, ha az invito varázsigét alkalmazom, de persze nem hibáztattam magam, hiszen mégis csak majdnem az életem pergett le előttem mikor megláttam. Stresszhelyzetben nehezebb gondolkozni.
- Sajnálom, hogy kiabáltam a macskáddal. Szerintem felejtsük el ezt az egészet – Javasoltam mosolyogva, és a kezemet szép lassan a macska felé közelítettem, hogy megsimogathassam.
- De tényleg. Jó lenne, ha nem említenéd meg, amit az előbb láttál. Csináljunk úgy, mintha ez meg se történt volna – A hangsúly még mindig ugyanolyan volt, mint az előbb, de most már kicsit nyomatékosabban közöltem, hogy mit is várok tőle pontosan.
Persze közben még vártam tőle egy bocsánatkérést, amiért ezt az előbbi tortúrát végig kellett szenvednem.

---

---

A szemeim dörzsölgetve haladtam végig a majdhogynem néptelen folyosókon. Kijött a jóidő erre alig lézengenek a kastélyban, mindenki menekül a napra, vagy a levegőre. Nekem is azt kellene, kicsit kiszellőztetni a fejem, de ilyen időben esélytelen, hogy találjak magamnak valami nyugodt kis helyet, meg aztán minek legyek egyedül, ha társaságom is lehetne?
Ahogy elhaladtam egy csapat lány mellett, azonnal abbahagyták a beszélgetést, és leplezetlenül megbámultak. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, mi lenne, ha visszafordulnék, és kedélyes társalgásba kezdenék velük, azt elvetettem az ötletet. Inkább töltök el még egy órát valahol Morrisonnal, minthogy az unalmas locsogásukat hallgassam estig.
Felsőbbrendű mosollyal sétáltam tovább. Az ilyenekben nincs semmi élvezet, semmi kihívás. Sokkal érdekesebb a vadászat, ha az áldozat hagyja magát sodortatni az árral, és nem ájul el az első adandó alkalommal. Márpedig újabban ez a divat, és ez kifejezetten nem tetszik. Semmi élvezet, semmi bohócság. Nekem sem tetszik, hogy javában dúl a háború, de azért még nem lesznek Tőle szuicid hajlamaim.
Álmosan ásítottam egyet, miközben arra gondoltam, hogy a ringyó macskám már megint meglépett valahová. Túl gyakran lécel le mostanában ahhoz, hogy ne gyanakodjak bizonyos körökre, akik nyilván felhizlalják, ez az ostoba meg rohan hozzájuk, amikor csak nem látom, tőlem meg persze már nem kell neki semmi. Bezzeg nyávogni azt nagyszerűen tud, ha nem sikerül valami kaját találnia, vagy épp nem szeretgeti senki.
Hálátlan ficsúr.
Ha nem lennének az éjszakai kijárások tilosak, egyszer szívesen utánamennék, ugyan hová igyekszik olyan lelkesen. Az egyik pillanatban még békésen gömbölyödik össze a lábamnál, vagy próbál megfojtani, mert neki most olyanja van, hogy sehol máshol nem jobb csak az orromnál, aztán mire felébredek meg már nincs sehol. Ha egy kicsit is rám ütött, biztos, hogy a lányok hálószobájában ver magának sátrat, ahová nekem természetesen nincs bejárásom a riasztóbűbájoknak hála.
− Hoppá-hoppá, de sietős valakinek! - támasztok meg bekanyarodva a sarkon egy hollóhátas lányt. Elpirulva pillant fel rám, ahogy törékeny teste az enyémnek nyomódik. Elengedem a karját, amit csak azért fogtam meg az imént a könyökénél, hogy a lendület egyenesben tartsa, és ne a földről kelljen felsegítenem.
− Bocs. – habogja alig hallhatóan, aztán már robog is tovább, mintha mi sem történt volna. Szájhúzással veszem tudomásul az érdektelenségét. Kétszer még visszapillantok, de mivel egyszer sem találkozik a tekintetünk, vállrándítva folytatom céltalan bolyongásom. Úgy látszik ez egy semmilyen nap. Igazán vége lehetne ennek a hol szakad az eső, hol kisüt a nap című időjárás változásnak csúfolt valaminek. Kezdek begolyózni.
Két sarokkal később aztán rájövök merre is vagyok. Elégedetten sóhajtok fel, miközben megszaporázom a lépteim.
A hullám jellel díszített ajtó előtt megtorpanok. Hetedik éve járok ide, mégis egyetlen alkalommal sem léptem még át a küszöbét, vagy ha mégis, arra nem igazán emlékszem. Ha azonban hinni lehet a kósza pletykáknak… nos mindjárt kiderül, elvégre belül tágasabb.
A sejtelmes félhomályban összeráncolom a homlokom, a szemeim pedig összeszűkülnek, ahol egyre beljebb haladok.
A szoba közepén megállva, nem messze az ajtótól karbafont kézzel jártatom végig a tekintetem a falakon. Szóval tényleg olyan, mint amilyennek mondják. Az ajkam akkor húzódik mosolyra, amikor egy sellő úszik el mellettem. Biccentek felé, na nem mintha érdekelné is őt, hogy én itt vagyok. A meleg fényben most már tökéletesen lehet látni a helység berendezését is. Kényelmes kanapé, asztal, sok-sok párna. És kong az ürességtől?
Fura…

Dühös vagyok. Igazában nem is tudom kire. Talán leginkább saját magam tehetek a gondokról. Ilyenkor pedig nem kívánja az ember egyetlen másik lény társaságát sem az univerzum széles tárházából. Hát ha valakinek nem lenne ismerős az érzés, akkor nem tudom mely csillagzat alatt születethetett. Lehet csak az én szerencsecsillagom ennyire béna, hogy miatta mindig rosszkor vagyok rossz helyen.
Legszívesebben elsírnám magam, de tudom, hogy ez akkora érvágás lenne, mintha egy ostoba hugrabugos pofozna fel. Végtére is van valamennyi öntudatom, hiszen mégiscsak egy hülye Rockwood vagyok, az istenért!
Győzködöm magam, ne legyek ennyire kishitű. Ez megy már közel s tova egy vagy kettő vagy még attól is több éve, és mit értem el? Semmit.
Bárhogy is nézem, most is esélye van annak, hogy csapot-papot hagyva meneküljek homlokegyenest messze ki a világba. Nem való nekem ez, a túl sok stressz és amúgy is… a szenvedés nem vezet előbbre.
Bevágok az ajtón, s időm sem hagyok önmagamnak körbenézni. Igazában nem érdekel van-e ott valaki, avagy nem. Mivel az esetek többségében az utóbbi érvényes így nem zavartatom magam ennek ellenőrzésére, főleg hogy ahhoz túlzottan elvakít a saját haragom. Egyszerűen csak fogom magam és levágom szerencsétlen testem a legközelebbi fotelhez, s a félhomályba újra szétnyitogatom a kezembe szorított levelet. Szemeim falják a sorokat, s újra meg újra hitetlenkedve kiáltanék fel, hasonlóképp, mint a fél órával ezelőtt bekövetkezett első olvasás alkalmával. Ám a sorok rendületlenül tartják magukat, s az értelme bárhogy csűröm vagy csavarom, csak nem változik.
Elkeseredetten hunyom le a szemem s fohászkodom valamiért, valami másért… egészen másért, de hogy tulajdonképp miért is, azt magam sem tudom.
Mély reszketeg levegővel próbálom a kalapáló szívem lenyugtatni, sikertelenül.
Tehetetlenségembe lepillantok a lapokra, majd fel, s végül ismét le. A francba!
Felállok, s a pulóveremet egy-két perc alatt lerántgatom magamról. Cseszett meleg van itt, gondolhattam volna erre. Miután a műveletet sikerrel véghezviszem, fogom a ruhadarabot, s mintha az tehetne mindenről, erővel nekicsapom a táskámnak. Észre sem veszem hogy leesik a földre, mivel elfordulok, és újra a papírokba temetkezem, ami kellően összegyűrődött már a kezembe nem csak az olvasástól, hanem az előbbi mozdulataimtól is.
Sétálok, de nem tudatosan. Két lépés jobbra fordul három balra, fordul három jobbra, fordul… egészen addig, míg meg nem látok egy alakot mozdulni. Ez kellően elvonja a figyelmem ahhoz, hogy felnézzek az előttem lévő üvegfalra. A tó világa néz velem szembe. A feketészöld növények, a szürkéskék víz… Elúszik egy hal, aminek árnyéka pont a szemembe vetül. A kékes derengés nyugtatóan hat rám.
Közelebb lépek az üveghez, és pislogok párszor. Olyan hideg…
A homlokom halkan koppan, amint érintkezik a plexilappal. Varázslat vagy nem, ez a hely nekem sokat jelent. Főleg most… főleg így.
Lehunyom a szemem, s míg az árnyékok táncában a kivilágló hófehér levelekkel a kezemben azon tűnődöm milyen szar is az élet. Legördül egy könnycsepp, tudatlan tétova ártatlansággal. S mintha megcsillanna rajta a tófelszínről leszűrődő halovány fénysugár egyetlen kis szikrája, akár egyetlen aprócska kis gyémánt.

---

---

Óvatosan léptem beljebb, valami megmagyarázhatatlan érés azt súgta, nem vagyok egyedül. Mégsem láttam senkit, pedig ha valaki itt tartózkodott volna, már rég fel kellene kapnia a fejét legalább az ajtócsukódásra, de semmi.
A keskeny folyosón, ami elválasztotta tőlem a terem végét, és az oldalsó üvegeket, nekidőltem a falnak, és kifejezéstelen tekintettel bámultam magam elé.
Minden megváltozott, már semmi sem olyan, mint volt. Először a háború, aztán a halaláfalók az iskolában, és végül ez a nevetséges megkülönbözetés. Még jó, hogy nem kell átnevelésre mennem. Ezt is köszönhetem a féleszű apámnak, aki hagyta magát megvezetni, és a félvér anyámnak, aki meghozta számomra ezt az áldást.
És csodálkozik mindenki, hogy képtelen vagyok bárkiben bízni, főleg ha nőnemű az illető.
Nevetséges.
Nekem kell szenvednem, eltűrnöm, hogy másképp bánnak velem, amikor ez aztán a legkevésbé sem az én hibám. Még ha sárvérű lennék, akkor azt mondom, megérdemlem. Nekik teljesen más világ az, amiben mi nevelkedtünk. A bánásmód ugyan szúrja a szemem, de tény: m mindig jobb helyzetben vagyok, mint egyesek.
Hátradöntöm a fejem, veszek egy mély levegőt, majd kifújom.
Gyerünk Wallbrick, szedd össze magad, és húzd el innen a beled, amíg ide nem jön valaki.
Aztán meghallottam a semmivel sem összetéveszthető mocorgást, és azonnal rájövök: elkéstem.
Hangtalanul lököm el magam a faltól. A lábaim úgy helyezem a padlóburkolatra, akár a macskám: Shadow. Ilyenkor úgy lennék a hálátlan dög helyében. Kis helyekre elbújni, úgysem keltek zajt, és onnan kikandikálni időnként a külvilágra, majd ha úgy tartja a kedvem előjönni, és alaposan megnézni magamnak az illetőt. De nem. Nekem ilyesmire nincs lehetőségem. És különben is. Szeretem a hatásos belépőket.
Mielőtt még könnyed léptekkel besétálnék a szoba közepére, megpillantok egy árnyékot.
Tudtam, hogy nem lehet üres!
A lány háttal áll nekem, halvány sejtéseim szerint még mindig nem tűnt fel neki, hogy én is itt vagyok. Vagy csak simán nem hajt rólam tudomást venni. A mai helyzetben már semmin nem lepődök meg. Amióta érvénybe lépett a megkülönböztetés, nem ő lenne az első, aki úgy tesz, mintha levegő lennék.
Ismerős a járása, de mivel nem látom az arcát, egyszerűen nem tudom hova tenni. Karba fonom a kezeim magam előtt, és hunyorítva próbálom kivenni a vonásait a visszatükröződő üvegfalon keresztül. Nem Morrison, elvégre Tőle nemrég váltam el az első emeleten, nem is a barátnője: Deveraux., különben sem hasonlít az alkata egyikhez sem. De akkor kicsoda?
 Ahogy előrébb jövök, szép lassan neki is meg kell látnia. Ha még mindig nem óhajt a létezésemről tudomást venni, egész közel sétálok hozzá, szinte majdnem a háta mögött megállok, előre hajolok, és szélesen elmosolyodok.
− Na nézd csak, kit fogott a macska!?
Merem remélni, hogy nem ijesztem meg nagyon, és nem kapok tőle egy fülest, amiért beleléptem az úgymond személyes zónájába, és nem is kezd el sikítani. Igazán nem tenne jót, ha visítani kezdene, még azt hinné valaki, hogy bántják. És ha meglátják, hogy egy magamfajta kis valaki van a környéken, tuti a nyakamba varrják, hogy biztos ez egy segélykiáltás volt, aztán mehetek büntetőmunkára úgy, hogy én csak játszani akartam.
Éppen ezért azonnal el is hátrálok, hogy aztán alaposan megnézhessem magamnak tetőtől-talpig: kivel is hozott össze a sors ilyen kellemes órán.
− Nocsak-nocsak-nocsak. – húzódnak ajkaim széles mosolyra a lány láttán. Ha nem ellenzi, egyszerűen nem tudom meghazudtolni magam, mély sóhajokkal járom körbe, félrebiccentett fejjel, egy pillanatra sem eresztve a tekintetét.
Micsoda szerencse…

Teljesen elmerülök a gondolataimba, amelynek a színes cikázása egy szivárvány tarka színkombinációit is gallyra vágná. Hát én már csak ilyen vagyok, tele mindenféle fura érzettel és ötlettel, amitől az emberek a falra másznának. S a mostani elképzeléseim sem jobbak. Az ötlet kivitelezhető, csak sok áldozattal jár. Viszont manapság mi nincs így?
Ha apám tudná, biztosan egy kanál vízbe fojtana meg. Mély sóhaj ereszkedik ki belőlem az elém villanó ismerős arc miatt. Széles homlok, macskaszemek, pont mint az enyémek, amelyek összeszűkülve figyelnek. Telt ajkak, amelyek enyhén összeszorulnak, a helytelenséget sugallva, erőtől duzzadva. Szögletes áll, amely feszes, néha meg-meg rándul. Borosta, amely igazi rossz fiúvá varázsolja a külsőt, de még nem ápolatlan. A nők számára a tökéletes sárm megtestesítője.
Csak azok a szemek ne lennének… S furcsa módon mintha tényleg farkasszemet nézne velem. Mintha még pislogott is volna.
A fiú szavai váratlanul érnek, de azért nem vagyok annyira beszari, hogy emiatt visítsak is, mint egy öt éves kisgyerek. Inkább csak megdermedek, hisz egy percig szentül azt hittem a mágia vagy valami egész más trükk hatására figyel az öregem, ám mindössze megint a kimeríthetetlenül tágas képzelőerőm játszatta velem a bolondját, no meg a fiú, aki mögöttem áll.
Persze hogy ösztönösen fordulok hátra, mindössze azzal nem számolok, hogy lehetne kevésbé erős és határozott mozdulattal tennem mindezt. A hajam ugyanis tuti telibe csapja az arcát a lendület miatt, de hát végtére is ez a legkevesebb, amit a halálra ijesztésem után művelt.
Ő ösztönösen hátrébb is húzódik, ám talán még így is kap egy adag hajat a szemébe, s nem is lehetne ettől bénább már a szituáció. Tuti el is vörösödöm, de mintha mi sem történt volna, -ezzel a semlegességgel is próbálva leplezni a zavarom-, nézek fel rá mogorván, míg ő végig mustrál.
Figyelem, ahogy elforgatja a fejét, ahogy bámul, és legszívesebben kedvem lenne ráüvölteni. Ha tudnék varázsolni úgy istenesen, biztos a fejére küldenék valami jópofa rontást, de hát a pálcám a táskámba van és amúgy is a capitulatus-on kívül nem nagyon mennek ezek a dolgok.
- Nocsak mi? –
Visszhangzom a szavait, miközben összefonom a kezeim magam előtt. Türkizkék szemeim áthatóan nézik, s a nem tetszésem nyilvánvalóan kiül az arcomra. Utálom, amikor vizslatnak, mint egy kutyát vagy egy ostoba tárgyat, aki tökéletes alkalmi vétel lenne.
Hiszen könyörgöm, nekem is van lelkem!
- Nem láttál még embert, vagy a franc bajod van?! –
A kérdő hangsúly gúnyos és egyben kihívó, tele elfojtott agresszióval. Most tuti olyan vagyok, mint egy pukkancs, de nem érdekel. Még enyhén csakis a nyomaték kedvéért előbbre is hajolok felé, és nagy kérdő tekintettel nézek rá, ezzel is próbálva kikényszeríteni a választ.
Valahogy sejtem, ennek se lesz sok esélye, de azért mégis csak… hátha…
El is felejtem a leveleket, amelyek most a derekamhoz súrlódnak. Még mindig a kezembe fogom őket. Ha ez volt a másiknak a célja, hogy kimenjenek a fejemből, nos akkor tökéletesen elérte. Nesze nekem, megint ki vagyok szolgáltatva mások akaratának… csak úgy, mint máskor is, általában.

---

---

Kaján mosollyal mustrálom, egyáltalán nem zavar, hogy nem tetszik neki amit csinálok. A legtöbb lány kétféle reakciót ad arra, ha egy férfi tetőtől talpig megnézi magának. Vagy elpirul, és azonnal kezes báránnyá válik, vagy kihívóan néz, és fintorogva adja a másik tudtára: ezt bizony jó lenne abbahagyni.
Kár, hogy olyan a mentalitásom, hogy amikor valaki azt mondja: ne, arra az automatikus válaszom az, hogy hát akkor feszegessük egy kicsit még a határokat. Nem bírom megállni, egyszerűen muszáj megnéznem magamnak.
Dühös tekintet, értetlen arc, és némi kis ijedtség. Pontosan azok a reakciók, amelyekre számítottam.
Ahogy hátrafordul, ösztönösen hátrálok én is, tartva egy kellemetlen pofontól, amiért szinte pimaszul ráálltam az aurájára, de nem vagyok elég gyors, és a haja finoman érinti az arcom, sőt, még a szemembe is jut belőle egy adag. Nem állok ellen, bár legszívesebben utána kapnák, hogy mélyen magamba szívjam az illatát, de az túl tolakodó lenne. Még a végén azt hinné, hogy valami mániákus idiótával van dolga. Márpedig engem nem abból a fából faragtak.
Helyette inkább tovább bosszantom, és negédes mosollyal, mintha valami különlegesen finom zsákmánnyal hozott volna össze a sors, könnyedén körbesétálom. Figyelem az arcát, amelyen már látszik, mindjárt tőből tépi le a fejem, de a kemény reakció egyre csak késik.
Végül megszólal, dallamos hangon, számon kérve miért is kell nekem feddőn beszélni vele. Teljesen jogosan.
− Nem gondoltam volna, hogy nem vagyok egyedül – érintem az arcomhoz az ujjaim azokon a pontokon, ahol a haja hozzám ért. Finoman végighúzom az államon levő borostán, és próbálom kiolvasni a tekintetéből, vajon Ő is hasonlóképp vélekedik-e rólam?
Nem tartom magam olyan rusnyának, hogy ne forduljak meg a fejében, mint férfi, de nem is annyira jó pasinak, hogy a lábam előtt heverjen az egész iskola. Morrison szerint már így is épp elég nagy hírnevem van, de ha nem lennék félvér, még nagyobb lehetne, mint most. De hát Merlinre, senki sem tökéletes.
− Mi, hogy én? – játszom a teljesen hülyét – Most, hogy mondod, nem hiszem. – rázom meg a fejem nevetve, egy millimétert sem hátrálva, ahol előrébb hajol. Pontosan úgy fest, mint egy helyes kis pukkancs, akiből bármelyik pillanatban kiszakadhat egy átok, vagy egy kifakadás, ugyan minek, kinek képzelem magam, hogy nézegetem? Pont annak, ami vagyok. Férfi, aki megnéz egy csinos nőt. Igaz, nem a szokványos módon, de kérem szépen, ne ragadjunk már le a részleteken.
A dühe szinte hullámokban árad felém, igazán kíváncsi lennék milyen, amikor úgy igazán morcos, mert ez még semmi, abban biztos vagyok.
− Az elfojtott agresszió csúnya dolgokra képes. Nem mondták még? – kacsintok rá egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. Nem kell hozzá nagy ész, hogy tudjam, nagyjából milyen gondolatok járnak a fejében. Engem is legalább ennyire zavarna, ha vizslatnának, nem vagyok tárgy, vagy valami áru. Pontosan ezért csinálom. Mert szeretném felbosszantani. Az ember ugyanis akkor a legsebezhetőbb, ha épp magánkívüli állapotban van.
De ez miért is lenne jó nekem?
Pókerarccal pillantok körbe, alaposan elidőzve a földön heverő ruháján. Ha nem állít meg, kényelmes léptekkel sétálok oda, felveszem a pulóvert, és a kezébe adom.
− Mit vétett ez a szerencsétlen, hogy a padlón van a helye? – kérdezem felvont szemöldökkel, a szám sarkában pedig egy alig észrevehető bujkáló mosollyal. Számítok rá, hogy elég nagy esélyem van arra, hogy hozzám vágja, vagy kitépje a kezemből, de még azon is komolyan elgondolkozok: és ha utasít arra, hogy tegyem le? Az lenne igazán meglepő.
Az üvegfalon visszatükröződik valami a háta mögül. Kitekintek oldalra, és ha nem takarja alaposan, megpillantok egy rakat pergament. Újból felvonom a szemöldököm, de nem teszem szóvá. Még nem. Ha akarja, úgyis elmondja mik azok, bizonyára feltűnt neki is, hogy észrevettem. Ha meg nem, akkor nem. Az ilyesmihez csak akkor van köze másnak is, ha a másik fél beavatja a bizalmába.

Legszívesebben vállat vonnék a szavaira. Komolyan érdekli, hogy mit is hisz? Komolyan egoistának kell lenni egy ilyen feltételezéshez. Elnézve a srácot ez mondjuk nem is olyan hihetetlen.
Bosszantó a fej, amiket vág, s mintha még élvezné is. A fene vinné el!
Szemtelen megszólalására elsötétül a tekintetem, ami amúgy most se épp túl kedves. Megvetően lesújtó pillantással jutalmazom. Igazán bunkó jelenség, de hát mit is várok…
- Agresszió? –
Hangomban van él, egy enyhe kis remegés, hitetlenkedés. Most komolyan ő akar kioktatni engem? Ő, aki az alapvető illemtannal nincs tisztában?
- Nem tudod milyen is az, ha én istenigazában agresszív vagyok. –
Összefűzöm a kezeim a mellkasom előtt dacosan, ezzel is jelezve a távolságtartást. Komolyan nem szimpi ez a gyerek, pedig a folyosón sokszor láttam már. Felettem jár, tudom, és a házambeli, hisz mindig a kígyófészekbe terpeszkedik a kanapén, de hát a többi már engem nem is érdekel.
Mikor ellép, akkor fellélegzem. Olyan, mintha eddig kalickába zárt volna, s most kiszabadulnék. Elfordítom egy percre az arcom, megdörzsölöm a szemeim. Enyhén vörösek ugyan, de ezt a másik a félhomályba nehezen szúrhatja ki szerencsére.
Ekkor döbbenek rá, hogy végtére is ez alkalmasint egy szerelmetes fészek is lehet ostoba párocskák számára, hisz kellően eldugott, és kellően biztonságos. Cifra káromkodás hagyja el gondolataim tárházát, persze némán, de ez a felismerés csak még több kételyt szít bennem. Sőt, mi több, belegondolva, hogy ezzel a fickóval hozzanak engem szóba…
Mi is egyáltalán a neve? Valami… általános. Vagy nem?
- Tudod a gravitáció hat rá is. Egyszerű fizika, még a muglik is tudják. –
Közlöm nyersen, mikor a pulóverem a kezében libeg. Elnézem egy majd két percig, aztán érte nyúlok és kiveszem kellő határozottsággal a kezéből. Magamhoz szorítom, mintha egy kincset kaparintottam volna meg és félteném, hogy újra rátenné a koszos mancsát. Végtére is, tényleg pont ettől félek.
- Szóval nem követtél. Sőt… azt hitted egyedül vagy, mi? –
Cinikusan vonom fel a szemöldököm, miközben a másikat fixírozom. Nem szántam a kérdést, ami inkább félig kijelentés vallatásnak, de hát, olyanra sikerült, amilyen. Kötözködő, szemtelen, lekicsinylő, nem túl jóhiszemű.
- Mondd csak, úgy merlin-adta igazában, mi a fene dolgod is van itt tulajdonképpen? –
Enyhén nyomom meg az egyik kis szót, utalva a mondat jelentőségére. Igazán kíváncsi vagyok a válaszra, de ezt azért elég jól titkolom, tekintve hogy rezzenéstelen arccal nézek rá.
Kicsit kegyetlennek is tűnhetek, pedig csak az az igazság, hogy nagyon is kíváncsi vagyok, melyik ostoba kósza szél vetette a másikat ide.
Pont most.
Pont hozzám.

---

---

− Az bizony. Úgy mondod, mintha még sosem hallottál volna róla – pillantok rá újra széles mosollyal. Pontosan úgy néz rám, mintha valami undorító zöld trutymó lennék a cipője talpán, amitől mindenáron meg akar szabadulni. Mi mást is várhattam volna? Majd a karomba omlik, mert épp „sértegetem”? igazából ez nem sértegetés, és ezt neki is tudnia kellene. Amikor felveszem valakivel szemben a kesztyűt, az egyáltalán nem ilyen. Egyetlen mosoly sem hagyná el az ajkam.
Ahogy a kezeit karba fonja maga előtt, távolságtartóan, hűvösen, durcásan meredve rám, eszembe jut Deveraux. Kár, hogy állandóan Morrisonnal van, kíváncsi lennék, vajon nála mit rejt ez a jeges páncél másokkal szemben. Talán könnyebben megérteném a nőket, meg azt a fene nagy sértettségüket a sokszor semmire.
Nézem, ahogy megdörzsöli a szemeit, és ásítanom kell. Nem-nem, ezt csírájában el kell fojtani, különben a végén meg fogom kapni, hogy ha ennyire unatkozok, bizonyára tudom; merre van az elfele. Márpedig nem áll szándékomban egyhamar elmenni innen, úgyhogy ha nem vagyok számára kellemes társaság, nem csak nekem van lehetőségem távozni.
Felvonom a szemöldököm a nyers szavakra.
Most. Mi. Van?
− Veled még viccelni se lehet? – csúszik ki a számon, mielőtt még megállíthattam volna a szavakat. Felveszem a pulcsiját a padlóról, készségesen odanyújtom, és viccesen megkérdezem, hogy került az oda, erre majdnem tőből tépik le a fejem? Ha ezt érti valaki, nosza rajta jöjjön ide, és magyarázza el.
Nők…
Igen, tudom mi az a gravitáció. Nem ezt kérdeztem, nyilván nem magától került oda, ahonnan felszedtem. Rendes vagyok, erre rám förmednek
Merően bámulja a kezemben tartott anyagot, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hozzáteszem az előző kirohanáshoz: nyugodtan elveheted, nem harapok – aztán inkább ezt az ötletet is bevágom a sarokba.
Még a végén tényleg leátkozza a fejem a helyéről.
− Pontosan. Furcsa volt, hogy kong az ürességtől, de valahol logikus, hogy mindenki menekül a napfényre. – válaszolom őszintén, hanyagul összefonva a karjaim magam előtt – Ha követtelek volna, nyilván nem lepődök meg, ahogy feltűnsz a semmiből – teszem hozzá egy kissé kioktatóan. Kikérem magamnak. Még hogy Én követtem Őt? Ugyan mi okom lenne? Csinos lány, az biztos, és talán vajjal kenegetném az egóját, vagy pont az ellenkezdőjét érném el, és egy mániákus kreténnek könyvelne el, de akkor sem fogok hazudni.
− Tényleg nem tudtam, hogy van itt valaki.
Már épp azon gondolkozok, hogyan vághatnék vissza, amikor belém fojtja a szavakat.
Hogy mit is keresek itt? Hát ez egy nagyon jó kérdés.
− Nem tudom – vonok vállat lazán – Nem volt kedvem a szabadban sétálgatni, és ha már úgyis erre jöttem, gondoltam miért ne? – fejtem ki hosszabban a válaszom. A hangsúlyból, és a tekintetemből, amely végig rá szegeződik, miközben beszélek, láthatja, hogy igazat mondok – megint. Gyűlölöm a hazugokat, és a hazugságokat. Hoztam már épp elég rossz döntést ahhoz, hogy megtanuljam: nincs értelme. – Ugyanezt kérdezhetném én is. Hogyhogy egy eldugott helyen? – emelem meg az állam, és úgy fordulok felé, hogy megint egymással szemben álljunk.
Kíváncsi vagyok. Miért jött ide? Miért ideges?
Nem megyek közelebb, egyszer már elhátrált előlem, még a végén azt hiszi, valami idiótával van dolga. Márpedig én nem tartom magam azok közé.

Szóra sem méltatom a leereszkedő stílusát eleinte.
Visszavág, szemtelenül, akár egy öt éves. Minek néz ez engem? Legszívesebben képen törölné az ember lánya, de hát ha az anyja nem tanított neki némi jó modort, akkor nem is értem, minek is erőlködnék, pont én…? Csak nézem őt, dühödten, mikor is az ártatlanságot megkérdőjelezhetetlen arckifejezéssel válaszol vissza.
Minderre csak a szemem forgatom meg látványosan, elégedetlenségem jeléül. Ne adja itt nekem az ártatlant könyörgöm. Még hogy viccel. Na persze!
- Nem vagyok vicces kedvemben. Feltűnt? Ja, hát persze… sejtettem, hogy nem!  -  legszívesebben még egyet a képébe is üvöltenék, hogy ’te barom, hááááááááá! ’, ám inkább mégse teszem. Főleg így, hogy a pulcsim eddig az ő kezébe volt, de miután sikerrel kimartam onnan, így azért már biztosan megtenném. Francba a szar időzítésekkel.
Elmélázok egy perce, s ebből a másik hangja zökkent ki. Üresség. Hát igen, én is azt hittem. De tényleg hittem? Nem, inkább gondoltam. Szét se néztem. Végtére is a dolog tehát legalább annyira az én hibám, mint a srácé, de valljuk be, jobb a másikra kivetíteni saját hibáinkat. A bűnbak feladata sosem egy hálás szerep, ahogyan a rossz hír vivőjéé se. Merlin se fog három teljes napig kaját kapni.
Hiába tudom, hogy nem szerencsétlen bagoly tehet a dolgokról, de azért véresre csipkedhette volna drága édesapám robosztus kezét.
- Persze… nem lepődtél volna meg. De elnézve téged, ritka jó színész lehetsz. Vagy… tényleg ártatlan vagy. –
Mély sóhajt eresztek ki, s vállat vonok. Mindegy is, részemről lezárva a téma. Ám ez a napfényes maszlag, meg hogy ő csak pont és véletlenül erre járt… ez ismét gyanússá teszi a szememben. Most ez a fickó tényleg idióta, vagy egy rakás szerencsétlenség. Még talán nagyobb is, mint én!
- Akkor te miért is nem kotródsz ki a napfényre? – vonom fel cinikusan a szemöldököm. Szándékosan használom a bunkóbbik énemet, és a trágár nyelvezetet. Éreztetni a másikkal, hogy zavar, habár nem is tudom miért is. Végtére is ha belegondolok én itt lennék a terem egyik felén, ő meg a másikon. Nem érdekelne, ám így, hogy alig fél méter se a távolság köztünk… nos ez irritáló bárhogy nézem is.
A visszakérdezése zavarba hoz. Még talán el is pirulok, lehajtom a fejem, és a szemem is. A cipőm orrát fixírozom, ami enyhén koszos. Ki kéne már pucolni rendesen.
Egy tincs az arcomba lóg, de nem söpröm ki onnan, hisz legalább ez is takar belőlem még jobban valamennyit a kékeszöld derengésben.
- Hát… izééé…. ööh… egyedül akartam lenni. – nyögöm ki nagy nehezen. S ezzel eszembe is jut a kezembe tartott levélkupac. Még inkább összeszorítom magam előtt a kezem, próbálva még inkább ezzel is a hátam mögé rejteni a sárgásfehér lapokat. Az eszembe se jut, hogy az üvegbe netán tükröződik, vagy hogy éppen nem elrejtem hanem feltárom meglétüket.
Naivan csak abban bízom, hogy eltűnik ez az alak, én meg végre jól kibőghetem magam, hogy utána megkereshessem Harringtont, és éljek a két héttel ezelőtt közölt ajánlatával.
 

---

---

- Bocs, hogy élek. – emelem fel a kezem megadón.
Ennek meg mi a fene baja van? Oké, aláírom, elég gyakran sütök el mások rovására rossz poénokat, nade azért ennyiért mégsem kellene tőből letépni a fejemet. Ugyanaz a sértődött, felháborodott arckifejezése van, mint Morrison barátnőjének: Deverauxnak.
Az is amint meglát, vagy a környékére érek, vagy húzza az orrát, vagy válaszra sem méltat csak néz, azokkal a helyes kis szemeivel, mintha a világ legnagyobb bűnét követtem volna el ellene. pedig még nem is csináltam semmit.
Merlin nem adta meg egyelőre azt az alkalmat, hogy bárhol is kettesben legyünk, és kikérdezhessem, ugyan mi baja van velem? mit ártottam neki, hogy csak közönyt, és megvetést kapok részéről. Miért kell nekem mindig ezt kiváltanom az ilyen lányokból? Nem lenne sokkal egyszerűbb valahogy másképp viselkedni egymással? ugyan már, akkor túl egyszerű lenne az élet. Márpedig nekem lételemem a bonyodalom.
Pedig én még komolyan elgondolkoztam azon is, hogy talán… min is gondolkoztam?
Mindegy.
Legalább annyira az Ő hibája, hogy itt tartunk, mint az enyém is, és ezt nagyon tudnám díjazni, ha belátná, de ahogy elnézem, arra várhatok kábé életem végéig.
Amikor a színészkedést említi, halványan elmosolyodok, tekintetem a padlót tünteti ki helyette. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs igaza. De miért is kellene ezt neki bevallanom? Plusz, kivételesen tényleg őszinte vagyok, bár magam sem tudom éppen milyen megfontolásból.
- Nem tévedtél nagyot, de most mégis azt kell mondjam: ez most nem talált. – sóhajtok fel színpadiasan. – Persze, innentől jöhet a jogos kérdés, ha elismerem, hogy néha játszok, momentán miért mondanék igazat? – vonok vállat vigyorogva.
Egyre inkább kellemetlenül érzem magam, de valamiért meg sem fordul bennem, hogy talán jobb lenne tolni egy hátraarcot, és szépen elhúzni a francba, mielőtt ez a kis boszorka apró darabokra átkozza a szép kerek fejem dühében.
Na, még csak az kellene.
- Ugyanezt kérdezhetném én is – válaszolok nagyjából hasonló hangnemben, bár eléggé nehezemre esik, hogy ne viszonozzam pontosan ugyanúgy a hozzáállását. Ha el akar menni, én nem fogom feltartóztatni. De ha maradni akar, kénytelen lesz velem megosztani a helyet. – De nem teszem. Pedig igazán érdekelne, miért itt és miért nem kint, ahol senki sem zavar.  – teszem hozzá őszintén.
Zárt helyeken nagyobb esély van arra, hogy valakibe belebotoljunk, mintha kimennénk a szabadba. ott azért lényegesen több eldugott hely, és ezzel együtt lehetőség van arra, hogy magunk legyünk. Tény, hogy ebben a szikrázó napsütésben erre nem sok esély van, de semmi sem lehetetlen.
- Egyedül? – vonom fel a szemöldököm. – Ha őszinte voltam hozzád, tedd meg nekem ezt a szívességet te is – kacsintok rá játékosan. – Különben sem áll jól, amikor morcos vagy.
Remélem, hogy ez megteszi a hatását, bár számítok arra, hogy megint ki fog akadni. Pedig most aztán tényleg próbálok jófej lenni. Komolyan érdekel mitől van ennyire kiakadva, mi ez a dúló-fúló ábrázat. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is így láttam volna.
A háta mögött megint megvillannak a borítékok. Azt hiszem, ha most rákérdeznék, tényleg kivágna innen. gyanítom, hogy köze van ahhoz, amiért így viselkedik, de nem vagyunk barátok, hogy nyíltan megkérdezhessem. Márpedig az illem azt kívánja, hogy akármennyire is furdal a kíváncsiság, neki kell először szóba hoznia. Ha csak nem ad rá alkalmat, hogy én hozzam fel a dolgot.
- Oké, van egy tippem – mosolyodok el halványan. Felé nyújtom a kezem, és mélyen a szemébe nézek. – Kezdjük elölről. Ryan Wallbrick, és te?

A ’bocs hogy élek’ megszólalásra csak egy grimaszt vágok. Én is szoktam használni ezt a szöveget, és igazán nem fer, hogy ellenem fordította. Csúnyán is nézek rá, de hát ez eddig se hatotta meg. Ahogyan a következtetéseim és feltevéseim se, mert ahelyett hogy beismerné, erőteljes tagadásba botlok, mi több hosszan tartó okfejtésbe, legalábbis a számomra véget nem érőnek tetszik.
Csak a szemeim forgatom meg, s legszívesebben ha az öcsém lenne egy Kussolj!-t tuti kapna, de így ezt azért nem engedem meg magamnak.
Aztán pedig, csak hogy még egy perc nyugtom se legyen, jön az ellentámadás. Úgy látszik ebben ráadásul szakértő a másik, mert nagy magabiztossággal csűri csavarja a szavakat, mígnem még én érzem magam szégyenben, s megvan bennem a késztetés, hogy kétségbeesett magyarázkodásba kezdjek. Ez már ritka rossz!
- Most komolyan faggatsz?! – szakad ki belőlem, önkéntelenül is kétségbeesettebben, mint kellene.
Ráadásul mikor én balga bevallom, hogy ráadásnak még egyedül is akarok lenni, na az igazi Merlin hét csapása.
- Igen, egyedül. Tudod, van amikor az embernek jól jön ha tud gondolkodni. Tudom, nektek férfiaknak nincs mivel, vagyis azt se a fejeteknél van… - elakadok, egyrészt a sértés miatt, másrészt, mert tuti félreérti, ráadásul azért mindenképp, mert ösztönösen lepillantok, mintha kiugrana bármi nem ide való a gatyájából, majd vissza rá. Azért valljuk be, nem rossz pasi, de… - …de ettől még mi nők szeretünk szabadok lenni. –
A befejezés nem lett túl elegáns, sőt mi több, inkább dacosabb lett, mint semleges, amilyennek terveztem. Főleg miután túl is feszíti a húrt, nemcsak az előbbi közjáték miatti elégedett hím soviniszta vigyortól hanem még a reakciómat ért sérelem miatt is.
- Nem szeretem, ha kioktatnak a viselkedésemről. – szűröm ki a fogaim között halkan, de annál fenyegetőbben. És jobban tenné, ha ezt komolyan is venné, mert ha kell, puszta ököllel esek neki a következő rossz szó után. Köszönheti a kedves apámnak.
Ám a következő pillanatba, mintha kicserélték volna a fiút, kedves lesz, mi több, maga a megtestesült jóság. Még a tartása is megváltozik. Ez naná hogy gyanút kelt bennem.
Elmosolyodik, bemutatkozik, kezet nyúlt.
Összeszűkül a szemem egy kissé, s így mérem végig. A fejem leheletnyit jobbra billen, majd lassan a hátam mögött átvéve a leveleket egyik kezemből a másikban és magamhoz ölelve a pulcsit mentőövként lassan szabaddá teszem a jobb kezem, és megfogom az ő erős markát.
Meleg a keze, míg az enyém hideg, s a szemébe nézek egy percre kék lélektükreimmel, majd le is sütöm őket.
- Arawyn… Rockwood. – nyögöm ki a nevem legelejét még lelkesen, a végét már jóval kevésbé. És ezt még egy süket is hallhatja sajnos. Úgyhogy a néma perceim törtrésze alatt felkészülök arra, hogy a következő kérdés a drágalátos családom iránti faggatásra fog maximálisan irányulni.