Roxfort RPG

Ez a helyiség egy Hugrabug Helgáról készült portré mögül nyílik, melyet nem nehéz megtalálni, mivel a portrén szereplő hölgy gyakran tesz félreérthetetlen célzásokat arra, hogy titkot rejt, és még csak jelszót sem kér. A helyiségbe érve szekrényeket, egy nagy tükröt és egy rekamiét találsz. A szekrények tele vannak csodásabbnál csodásabb talárkölteményekkel. Különös, hogy a szobát senki sem rabolta még ki, valószínűleg azért, mert a talárok ugyan szépek, de rém ódivatúak.

Hoppanálhattunk volna a saját kandallómba is, de az túl egyértelmű lett volna. Lehet, hogy nem volt rákötve a megfigyelt hálózatra, de azóta sok minden történhetett. Ha nyavalyás diákok be tudtak törni az irodámba, akkor nem okozhatott nagy gondot Vulkanovnak, Mirolnak vagy Minticznek sem. Egyikükben sem bízom, legyenek akár látszólag a jó oldal képviselői, akár a semlegesség mintaszobrai. Háborúban mindent szabad, és ezt ők is így gondolják, biztos vagyok benne. Ráadásul a Nagyúr is gyanakszik rám. Igaz, azzal, hogy kiálltam a kínzásait, bizonyítottam neki, de ha egyszer egy gondolatot elültetett valaki a fülében, azt nem lehet kiirtani onnan... És hiába erősítettem meg az irodám védelmét, nem lehetek biztos a dolgomban. Soha.

Abban se lehettem biztos, hogy Barbara ott lesz ma abban a házban, aminek megadtam a címét még akkor hajnalban. A terv mindkét esetre ugyanaz volt: akár megjelenik éjfélig, akár nem, a házat lerombolom, hogy a kandallónak irmagja se maradjon. A rúnákat már felvéstem a falakra, így várom őt. Nem lehetek biztos abban, hogy egyedül érkezik, vagy abban, hogy időközben nem szimatolták-e ki a tervünket. Sose tudhatom, hogy nem válok cselszövőből áldozattá. Megtörtént már, mégis tovább játszom a tűzzel. Muszáj.
Előre kell menned, mondom neki. Nem magyarázom meg, csak majd ha már a kastélyban leszünk. Elmondom neki, hogy Hugrabug gardróbját mondja ki, mikor a tűzbe lép, és azt, hogy várjon ott rám. Eltűnik a zöld lángokban, melyek mintha csak egy Avada Kedavrát suttognának el az eltűnőnek, én pedig a fal mentén körbesétálva, varázsigét kántálva élesítem a rúnákat az épületben. Tudom, mennyi időm van: pontosan annyi, amíg az ige végére érek. Végül öt perccel később én is megérkezem Hugrabug gardróbjába, de mögöttem a kandallóból már csak szétrepülő téglák maradnak. A robaj hangos, mellyel a kastélyba érkezem. Még jó, hogy a kastély szinte teljesen üres. Hugrabug gardróbja minden hálótól és irodától messze esik.

Most van itt az ideje annak, hogy kérdéseket tegyünk fel és megválaszoljuk azokat. Mióta magára hagytam őt akkor hajnalban, egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, azonban ezt még nem teszem fel.
- Ennyi az összes holmid? - tudakolom tárgyilagosan. - Szükséged lesz erre-arra, nem?
Körülnézek a giccses budoárban, de itt kötve hiszem, hogy értelmes öltözéket találnánk egy korabeli lánynak. Erre hamar rájövök, noha nem sokat értek a női divathoz. Lenne kitől segítséget kérnem, de Barbara és az én ügyembe senkit nem akartam belekeverni.
- A diákok csak holnap érkeznek, de a lovagod már a kastélyban van - közlöm vele, hangom pedig nem nélkülözi az enyhe gúnyt, ahogy James Wolfról beszélek. Kétségtelenül ő a kedvenc diákom. - Tudod, hol találod, nem?
Nem a Roxfortban nőttem fel, ezért nem tudhatom, hogy a különböző házak bejáratai titkos helyen vannak, és ezt nem szokták felfedni egymás előtt. Számomra elég furcsa ez a sok, a Roxfort kastélyát belengő misztérium.
- Bár mielőtt elmész, váltanék még veled pár szót.
Miközben beszélek, pálcámmal a budoárban levő fehér kandalló párkányára koppantok, ritmikusan, el-elmormolva néhány varázsigét. Leveszem a hopp hálózatról. Elég sok kandalló van a kastélyban. Mindig másikat használok, ha kell. Mikor végzek, felegyenesedem, és most nézek először rá.
Borzasztóan elesettnek tűnik, még ha nem is mutatja.

Igazából nem azért hoztam fel Wolfot, hogy rögvest elküldjem hozzá. Nincs oka felkeresni, ha ő nem érzi úgy, nekem mindegy. Csak azt akarom, hogy Wolf megtudja, ki hozta be a kastélyba a lányt, de a fejét látni akarom, mikor rádöbben erre a tényre. Noha nem ezért csináltam, édes lesz a káröröm.
Ahogy lepillant a kezében tartott holmira, eleresztek egy kisebb kuncogást.
- Ezt meg minek hoztad?
Annyira abszurd, hogy a kényelmes, meleg és biztonságos kastélyba elhoz magával egy koszos takarót, hogy ezt még az én fekete humorom sem állja meg gúny nélkül. Igen, inkább sajnálnom kéne őt, hisz látszik rajta, hogy kicsit zavart és betegnek is hangzik ebből a torokköszörülésből. Látszólag nincs bennem túl sokatyai ösztön, de a húgom a megmondhatója, hogy ez mennyire nem igaz. Szerinte tanítani is csak ezért szeretek, mert egy atyáskodó barom vagyok, úgyhogy azóta igyekszem ezt kordában tartani.
- Kerítsek neked ruhát, vagy boldogulsz? - teszek fel egy újabb általános kérdést. Igyekszem nem személyeskedni, de sajnos ahhoz túl kíváncsi vagyok, hogy ez így is maradjon.
Kíváncsi vagyok rá.
Egy hosszabb pillanatig csak nézem őt, a külsejét, a haját, a kezét, ahogy a pálcát szorongatja. Vajon még mindig azon jár az esze, hogy megátkozom-e vagy sem? Vajon elhitte már, hogy ezúttal nincs átverés?
- Itt biztonságban vagy - mondom neki. Azt hiszem, szükséges ezt a tény megerősítenem benne. Ha nem értené, miért hozakodok elő ilyesmivel, lepillantok a pálcájára, hogy nyomatékosítsam a dolgot, meg úgy összességében célzok arra, hogy a holmiját le is teheti.
- Nézd. Sokan meg fogják kérdezni tőled, hogy hogy kerültél ide.
Teszek egy pár lépést, felé, de végül kikerülöm és megfordulok, hogy a háta mögé kerüljek. Nem hiszem, hogy ezt jól tűrné, úgyhogy vissza is sétálok elé, hogy ismét ránézhessek.
- Felőlem mondhatsz bármit. Csak azt ne, hogy velem jöttél, vagy hogy segítettem, vagy hogy egyáltalán beszéltünk. Számíthatok rád?
Ostoba visszakérdezés. Ha nem lennék benne biztos, hogy igen, ide se hoztam volna.
Egy kicsit megint hallgatok. Hátha ő is akar mondani valamit. Hagyok neki pár lélegzetvételnyi időt.
Furcsa ez a helyzet nekem. Nem tudom, tudja-e, mit kockáztatok érte. Talán már tudatosult benne, talán majd csak fog, ha szembesül az atrocitásokkal.

Azt, hogy ő is elmosolyodik végül, pozitívumként könyvelem el, hiszen az ember akkor nevet, ha ki akarja ereszteni a gőzt, oldani a feszültséget. Vagy egyszerűen csak fél.
Látom, milyen látványosan végigmustrálja a ruháit és a gardróbszoba gönceit is. Bólintok, oké. Első körben Gwentől kérek kölcsön pár ruhát, aztán majd veszek neki. Azt hiszem, körülbelül egyforma lehet a méretük, bár Barbara elég sovány. Még gyanús se lesz, ha vásárolgatok, úgyis ajándékszezon van. A lyukat mikor észreveszem, lehet illetlen dolog, de megint csak nevetek egyet. Azért eléggé lejjebb adta az életszínvonalát. Aranyvérűként rengeteg pénze lehetett. (Vajon mi van most azzal a pénzzel?)
Egy hosszú pillanatig egymást nézzük, és sejtem, hogy nem érti, miért hoztam vissza, hogy miért vagyok kedves hozzá. De megérti, hogy ez az éjszaka, és az előző is, a mi közös titkunk marad. Minden, ami történt.
- Köszönöm.
Közelebb jött hozzám. Ilyen gesztust nem tett még ezidáig. Nem tudom, miért teszi. Akar netán valamit? Fizetni szeretne, törleszteni a tartozását? De miért így?
A szavai alátámasztják a gyanúmat, hiszen hálálkodni kezd. Kimondja a nevem, helyesen, amire nem sokan képesek első hallásra. Kicsit feljebb rándul az ajkam, miközben kényszerítenem kell magam, hogy ne emeljem fel védekezőn a karomat. Kicsit imbolyog, bizonyára a kimerültségtől, és attól tartok, megszédül és elesik. De nem. Nem akarok hozzáérni. Nem akarok tőle semmit. Nem így akarom, hogy lerója a tartozását, mert ennél sokkal fontosabb dolgot fogok kérni tőle.
Ahogy vártam, fel is teszi a kérdést. Mély lélegzetet veszek és lassan, mégis türelmetlenül fújom ki.
- Nem azt kell tenned, amire gondolsz - szögezem le gyorsan. Aztán habozok. Vajon jól blöfföltem? Vagy lehet, hogy tévedtem? Egy pillanatig kérdőn figyelem az arcát, aztán inkább felteszek neki egy kérdést.
- Mondd csak, Barbara, hiszel a jóslatokban?
Eléggé ide nem illő kérdés, de ebben rejlik a nagy titok, és egyben a helyzet kulcsa.
Nem terveztem beavatni őt ebbe, most legalábbis biztos nem, de ha már megkérdezte, és ha már meg akarom őt cáfolni, el is árulhatom.
Ki tudja, lesz-e még rá alkalmam valaha.  

Nagyon megdöbbentette a kérdésem, és tulajdonképp vicces látni. Pontosan tudom, milyen hatása van az ehhez hasonló retorikai kérdéseknek, az óráimon gyakran alkalmazom, hogy felkeltsem a diákjaim figyelmét, és most eszembe se jut, hogy mennyire ösztönösen alkalmazom. Most is, mikor tudom, hogy Barbara fáradt figyelmének minden idegszála az enyém.
Nem teljesen fogadom el a válaszát. Ha vártam is bármiféle feleletet, nem erre számítottam. Előre megcáfol mindent, amit mondani akarok, és ezzel szinte nevetségessé változtatja a hitem.
Egyébként mond valamit. Ha valami árokszéli giccses jósdában kaptam volna ezt a jövendölést, valószínűleg én is szemberöhögtem volna a jóst - ha nem rettegnék annyira az önbeteljesítő jóslatoktól -, de ez a jóslat kivételesen valaki olyantól származik, akiben teljes mértékben megbízom. Gwennie-től. A húgomtól, aki már így is sokkal több mindent látott, mint amit látni akartunk.
- Én is pontosan így vagyok ezzel - értek egyet vele, és öklömet az államhoz érintve nézek rá. Egy teóriát akarok bebizonyítani. Ilyenkor mindig nagyon harcias leszek.
- Nos van egy olyan érzésem, hogy a kérdéses jóslat be fog teljesedni. - Kis hatásszünet. Ez is retorikai fogás. Olyan gyakran alkalmazom őket az óráimon, hogy már tényleg a véremmé váltak...
- Szerepelsz egy jövendölésben, ami rólam szól. Egy látomásban.
Mivel a rázós rész csak ezt követően jön, várok egy kicsit. Nem, nem megerősítést várok, még csak hitet sem. Elég, ha én hiszek benne, bár számomra is nehéz ez, hiszen két lábbal a földön állok általában. De Gwennek hiszek. Annyira bízom benne, hogy folytatom, elmondom Barbarának azt, amiről még soha senkinek nem beszéltem.
- A helyszín a Wizengamot nagyterme, és én a vádlottak ketrecében állok. Középen. Te pedig rólam beszélsz. Elmondod, hogy visszahoztalak a kastélyba.
Nos, ennyi. Nem igazán akarom kommentálni a dolgot, de hogy kerek legyen a történet, mégis lezárom egy gondolattal:
- Ezt fogom kérni tőled cserébe. Nem tudom, mikor fog megtörténni. De így lesz.
Maga a látomás sok mindent jelenthet... Hogy véget fog érni a háború, vagy azt, hogy a Nagyúr rájön majd arra, hogy elárultam, és a saját kifordított bürokráciája börtönöz majd be engem? Vagy csak annyit jelent, hogy Barbara és én is túléljük a háborút? Emlékszem, Gwen milyen zaklatott volt, amikor elmesélte ezt a látomást, mégpedig azért, mert ő nem volt a teremben. Meg van róla győződve, hogy ez azt jelenti, ő már nem él akkor. Ez az egyetlen sarkalatos pont, ami miatt azt hiszem, téved, de az is lehet, hogy csak épp akkor nincs ott. Megtanultuk már értelmezni a látomásait, és ez az apró tény sok mindent jelenthet.
Kész tények elé állítottam őt. Már csak az a kérdés, elborzad-e ettől, vagy inkább kiröhög és elmegy. De tőlem nevethet, engem ez nem hat meg.

Nekem fel se tűnik, hogy húzom az időt, bár az elég feltűnő már most is, hogy túl régóta vagyunk kettesben ebben az apró budoárban. Nem tudom, miért nem hagytam még magára, talán attól félek, hogy ha magára hagyom, összeesik, mint a törékeny hab.
Az sem tűnik fel, hogy milyen naivnak tűnhetek, amiért ennyit fáradozom egy jóslat miatt. Illetve, de, pontosan tudom, milyen naiv dolog, de a varázslók már csak ilyenek. bogarasak. És mindenki maga szabja meg, hogy miben hisz. Sokkal inkább hiszek a húgom látomásának, mint annak, hogy egy nyurga szemüveges kölyök majd aranyseprűn hozza el a világbékét, mikor azt se tudja, mi fán terem a fekete mágia - márpedig úgy hiszem, hogy a Nagyurat mással nem lehetne legyőzni, mint a saját sötét praktikáival.
Azt hiszem, nem hisz nekem, de erről nem veszek tudomást. Addig nézek kitartóan és eltökélten a szemeibe, amíg végül meg nem adja magát az elképzelésemnek. Azt, hogy ez megtörtént, onnan tudom, hogy eddig elnézett mellettem, most azonban visszatalált a tekintete énrám.
Sokkal magasabb vagyok nála és egész közel állok hozzá, úgyhogy ez elég látványos.
Végül feltesz két annyira precíz, épp ezért a történet egésze szempontjából jelentéktelen kérdést, hogy nem tudom eldönteni, elismerően nézzek-e rá vagy inkább lesajnálón. Végül egyik mellett sem döntök.
- Azt nem tudom. Lehet, hogy a sajátjaim juttatnak az Azkabanba, de az is lehet, hogy a tieid. Mindkettőnek lenne épp elég oka rá - morgom még az orrom alatt. Közben még egyszer utoljára végignézek Barbarán, majd egy alig látható vállvonással elfordulok. Nem szégyellem ezt a dolgot de nem is akarom túlragozni. - Dementorcsók alól. -
Alig egy pici szünetet hagyok, majd továbblendítem a témát:
- Van még kérdésed? Mert nekem van. Miért nem ülsz le? 

 

Úgy néz rám, mintha szánna és ezt nehezen viselem el. Engem nem kell szánni. Nem kell velem együttérezni. Megérteni úgyis képtelen, hogy mit miért teszek. Hiába mondtam el neki most az egyetlen indokomat arra, hogy miért foglalkozom a hitvány kis létezésével, hogy miért vagyok vele kedves, hogy miért teszek a kedvére holmi ostoba göncökkel. Hiába mondtam el, nem érti. Nem is várom el tőle. Csak tegye, amit elvárok tőle. Ennyi a dolga. A többi engem borzasztóan hidegen hagy.
Mert rájövök, hogy semmi köze az egésznek semmiféle gondoskodó ösztönhöz. Miért akarnék gondoskodni valaki ilyenről, ha arra is képtelen vagyok, hogy a saját húgomat, hogy saját magamat megvédjem?
Rangsorolni kéne a dolgokat.
Hát most azt teszem.
Úgy ül le arra a nyekkenő ládára, mint valami tönkretett padlás hercegnője, egy elbaltázott játékbaba. Olyan sovány, hogy a bordái csaknem kilyukasztják fakó bőrét. Végignézek rajta, akár lázba is hozhatna a feltárulkozó teste, az elém tárt kellem, szépség, melyet Wolf nyilván már végigcsókolt, ha hihetek az emlékeinek. Vajon az ő emlékeiben hogyan él az élete?
Tekintetem a melleiről ismét az arcára siklik. Vajon zavarba hoztam ezzel a vizslatással? Alapvetően úgy gondolom, minden nő ribanc. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezért ült le így, ilyen kihívó testtartásban, hogy ezt érzékeltesse velem.
- Beszélj nekem a társaidról - állok elő a dologgal kisvártatva. A pálcám a kezemben, az imént húztam elő. Élénk színű gesztenye, merev és akaratos, akárcsak én. Gregorovich pálca. Nem szegezem rá, csak végigsimítom a kezemben, ahogy ott állok előtte és az arcát nézem.
- A többi szökevényről. Akikkel együtt bujkáltál és azokról, akikkel találkoztál. Hogy tudtatok túlélni ennyi ideig a vadonban? Hol húztátok meg magatokat?
Ez nem volt benne az alkuban, de kénytelen lesz nekem válaszolni. Igen, úgy hiszem, az lesz.

 

Engedelmesen beszélni kezd, aminek igen örülök. Meg is makacsolhatta volna magát, ami egyikünknek sem tett volna jót. Bár elképzeltem pár kínzást és átkot sovány kis testén, de alighanem annyira le van gyengülve, hogy hamar elájult volna és még csak a szükséges információt se lett volna képes átadni.
Caleb Dawis neve nem ismerős, bizonyára csak ugyanolyan mugliivadék mint a többi, Emma Gray viszont annál inkább. Igen, Gray kisasszonyhoz volt szerencsém Samhainkor, és el is engedtem. Nem tudom, mi ütött belém akkor, azóta már megittam a levét, és ha legközelebb találkoznék vele, biztos nem lennék ilyen engedékeny, minimum, hogy a bátyja elé vinném, vagy ha azt nem érdekli, akkor simán csak befognám és felvenném érte a pénzt. Nem mintha fejvadász lennék, de némi zsebpénzkiegészítés a tanári fizetés mellé épp elkél. Nem mindenki születik az élet napos oldalára. Mint ő. Csak eldobta magától.
- Milyen védőbűbájokat használtatok? - vetem közbe a kérdést. Mivel ez kulcsfontosságú, legalább tudjuk, vagy tudják majd, hogy milyen ellenátkokkal kell keresniük az ilyen szökevényeket, mint ők.
Emma Gray eltűnéséhez nincs hozzáfűznivalóm. Elgondolkodom, mi és mikor történhetett, de ez még bőven Samhain előtt volt. Mit csinált addig? A ruhái említésére felvonom félig a szemöldököm. Mosásról még nem hallottak ezek?
Na, az indokairól nem kell sok magyarázat. Bár azért érdekes, amire hangsúlyt fektet. Hogy miért látogatta meg Samhaint. (Mikor a Halálfaló-támadást említi, kicsit olyan "nem mondod" arckifejezést veszek fel.) Nagyon szomorú. Ha már akkora volt a káosz, az ő helyében minimum zsákkal cipeltem volna el az ételt, még akkor is ha jobbára a standokon sütemények és édességek voltak kipakolva, sós és tápláló dolgokat csak a sátorkonyhákon lehetett kapni. Egy marék mindenízű drazséval nem sokat tud kezdeni az ember, ha éhes.
- Honnan szereztél hozzávalókat a százfűlé-főzethez? Volt valami kapcsolatod? Te főzted meg?
Gyors, gyakorlatias kérdések. A sanyarúság és a körítés engem nem érdekel. Ő választotta. De ahogy a fiú haláláról mesél, azért egy kicsit megsajnálom. Bár dicséretes, hogy nem fullad könnyekbe a történet.
Amint elhallgat, mélyen beszívom a levegőt, és nagyot bólintok.
- Hallottam az erdőfelégetős esetről. Nem hoztak be utána tényleg senkit, bár az egyik fejvadász állította, hogy valaki megúszta élve. - Firtatón nézek a szemeibe. - Bár gondolom rád célzott.
Karba fontam a kezem még a történet elején. Nem magasodom most már felé fenyegetően viszont. Története meghajtják a fogaskerekeimet, képzeletemben innen oda tologatok embereket a táblák valamelyikén, bábuk vagyunk mind.
- Más szökevényekkel találkoztál, vagy hallottál róluk? Potterékről? Bárki másról? - tudakolom még utoljára. - Ha ennyien kempingeztek az erdőben, alig hiszem, hogy nem akadtok olykor össze.

  

Vajon sejti, hogy a hallgatásával feldühít? Rándul egyet az orrcimpám, ahogy mérgesen kifújom a levegőt. Jól van Kenneth. Így is lehet. A végén úgyis beszélni fogsz. A végén mindenki beszél. Vagy nem beszél, csak gondol. Megforgatom a pálcám a markomban, aztán lelógatom magam mellé, már nem tartom figyelmeztetően szem előtt. A testem mellől bármikor hamar fellendíthetem, bár nagyon kapkodnom nem kell, hiszen ő aligha fegyverképes. Bár erős boszorkány, érzem rajta, de most koránt sincs olyan állapotban.
A további válaszokat meghallgatom, de ezekkel sem vagyok elégedett. Megint nem kapom meg a kért információt. Én azonban adtam neki, nemcsak információt, hanem ruhát, biztonságot, meleget, helyet, mentelmet, sőt, a fejvadászokról szóló hírekkel némi ellobbanó remény-lángot is. És aztán egy pillanatnyi felháborodott vidámságot (ne hidd, hogy nem hallottam). Túl sokat adtam neki a semmiért cserébe, csalódott vagyok. Mérhetetlenül, mélységesen. Ennyit erről, nem éri meg jó üzletben reménykedni, legalább némi előleget kérhettem volna. Most aztán járhatok a nyakára behajtani az adósságát, noha tudom, az imént azt mondtam neki, semmi mást nem kérek cserébe, csak az lesz a dolga, hogy azt az egy bizonyos jóslatot teljesítse, mint elvárást, de azért csak nem lehetett ennyire naiv, hogy egy homályos jövőbeli képért majd kockáztatok érte, nos, elég sok mindent. Ugye nem? Csodálkoznék, bár talán annyira mégsem.
Odalépek elé, ahogy befejezi a mondandóját, a harmadik elutasítást is menetrend szerint megkapom. Lassan, bár elfojtott, de érezhető feszültséggel guggolok oda elé, ahogy ott szédeleg azon a nyomorult ládán. Kicsit lejjebb van a fejem, mint az övé, de ez cseppet sem zavar. Látom rajta, hogy mindjárt leesik a feje, ezért felnyúl hozzá szabad kezem, megtámasztom a nyakát és a tarkóját, kicsit megszorítom, hogy élénkítsem a véráramlást. Ha ez se segítene, és érezném, hogy ájul, bizony kíméletlenül kapna egy élesztőbűbájt, amit a Stuporizált áldozatok felébresztésére szoktak használni. Elég fájdalmas, némi zavart is okoz, de legalább tíz percre magához tér az illető. Szóval remélem, nem kell majd használnom. Széles tenyerembe simul törékeny, törékeny pici nyaka, hüvelykujjam kitapintja az aortáját, majd a torkára simul, miközben ujjaim szétterpesztve tartják meg kis fejét, hogy rám tudjon nézni, csak és kizárólag rám. A szemembe. Sehova máshova.
És ha ez megtörtént, könnyedén hatolok be, hogy kinyerjem kimerült elméjéből a szükséges információt. Nem óvakodom, nem kerülgetem az esetleges akadályokat, tudom, hogy gond nélkül le tudom tarolni mindet, hiszen olyan kimerült, hogy a fejét is én tartom meg. Sötét, szinte feketebarna szemeim elnyelik őt, bekebelezik, mint párduc az antilopot.

   

Hátulról támasztom meg a fejét, hogy ne billenjen félre és ő se szédüljön le a ládáról. Aztán már én sem látom őt, fáradtsága, gyengesége és kimerültsége mindkettőnket lehúz a mélybe, megtépett lelkének és elcsigázott elméjének személyes poklába. Idelent is én tartom meg, az akaratom irányítása nélkül elvesznénk, mint tűnékeny álom a sötét ingoványon.
Nem találom meg rögvest azt, amit akarok, álomképei közt lavíroznom kell. Minden embernek rengeteg emléke van, ezek hol összefűződnek, hol lazább szövevényt alkotnak. Nem működik az Invito, nem tudom magamhoz csalni azokat, amikre szükségem van. A lány gondolatait irányítva tudok keresni, impulzusokat, ösztönöket követve. Amit titkol, rejteget, arra lesz szükségem. Arra, amit a leginkább el akar zárni előlem.
Gyerünk, Kenneth. Tudod, mit akarok.
Felcímkézetlen arcok és hangok kavalkádjával találkozom, másodpercnyi emlékvillanásokkal. Némely hasznos, némely egyáltalán nem. Megjegyzem őket, mind, minél részletesebben, hogy Mirol merengőjébe minél tisztább és részletgazdagabb esszenciát tölthessek majd, de ezt az első képet elhessentem. Erőszakosan terelem, mintha ostorral hajtanám előre.
Bűbájok. Jó. Elégedetten cirógatom meg tudatát. Ügyes lány vagy.
Tovább.
Sosem tudhatom, mire lesz épp szükségem, de mindenképpen meg akarom tudni, amit tudnom kell, mielőtt teljesen kiszipolyozom és elveszti az eszméletét.
Nem vagyok kíváncsi a nemi életedre, Kenneth. Bár mulattat a tudat, hogy Wolf barátod milyen csalódott és kiábrándult lesz majd, ha minderre fény derül, de ez a csöppnyi öröm nem elégíti most ki a tudásvágyam.
Ez a kép viszont érdekesebb. Találkozás társakkal. Sorsközösséget nem vállalva tagadjátok meg a segítséget.
Ne üvölts. Kifáradsz és nem veszem majd hasznodat.
Talán ez az, amit hall utoljára. Érzem, a sötétség körbevesz. Menekülök a fejéből, mielőtt magába ránt az eszméletlensége. Kissé elégedetlenül térek vissza saját testembe az ő elméjéből, mély levegőt veszek.
Ájul. Megtartom.
- Jól van - szólal meg mély hangom halkan, biztonságot sugallón. - Nagyon jól csináltad - teszem hozzá, még ha nem is hallja. Vége.
Felkelek előle, és az ölembe emelem. A súlya olyan kicsi, hogy alig érzem, a csontjait tapintom kezem alatt, nem a húsát.
Kiviszem a szobából, le a gyengélkedőre. A javasasszonynak nem kevés dolga lesz vele, mire helyrehozza. Éhes és bizonyára szomjas és a végkimerültségbe zuhanva nem is küzd a teste tovább. Elmondom a nőnek, akit lent találok, hogy a kastély határában leltem rá a lányra, ilyen állapotban. Leteszem az ágyra, melyet mutat nekem, aztán ott hagyom.

---

---

− Akkor gebedj meg, Morrison! – húzom gúnyos vigyorra ajkaim, aztán sarkon fordulok, és látszólag kényelmes léptekkel kisétálok a teremből.
Esküszöm, ez a csaj kikészít!
Nem elég, hogy folyamatosan rombolja a hírnevem, mert képtelen megemészteni, hogy azért mert egyszer illuminált állapotban kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, még nem jelenti azt, hogy én is a szoknyája szélén fogok ülni arra várva, hogy Őnagysága a kisded játékai mellett néha rám is szakítson pár percet,  de úton útfélen kitalált hazugságokkal tömi a körülötte levő lányok fejét , és a tetejébe még el is várja, hogy mindehhez még jó képet vágjak.
Aláírom én, hogy elég hullámzó a kapcsolatunk, elvégre a kezdetek óta játsszunk egymással ezt a macska-egér játékot, de az utóbbi időben ez engem már nem szórakoztat.
Muszáj volt otthagynom, mert ha nem már rég a nyakát tekergetném kifelé, vagy … 
Én sem vagyok szent, de ha én nem köpök bele a levesébe, némi fair play igazán elvárható lenne tőle is. Ezt a szabályt egyszer nagyon régen már lefektettük, de úgy látszik időről időre emlékeztetnem kell a megállapodásunkra.
Na jó, ez persze kivitelezhetetlen, és semmit nem használ, hiszen Ő az aranyvérű Miss Pörfikt, aki azt tehet amit akar, amíg nekem otthon egyesével tépkednék le az ujjaim, ha ki mernék vele kezdeni. Pedig ha tudnák, mi mindenen vagyunk már túl…
Önelégülten mosolygok magam elé, amikor surranó hangokra leszek figyelmes. A talárom ujjából alig észrevehetően húzom elő a pálcám, de mire megfordulok senkit nem látok a folyosón.
Lehet, hogy paranoiás vagyok? Nem ez lenne az első eset. Elvégre az egy dolog, hogy szerencsére nem vagyok olyan nehéz helyzetben, hála a nagyapám befolyásának, de azért nem szeretném, ha valaki otromba módon elcsúfítaná az arcom, ami – tekintve hány lány volt már meg a Roxfortban, és hány csajnak lett azóta „komoly” kapcsolata… nos, nem igazán lenne meglepő.
Bosszúsan vakarom meg a tarkómat, amikor kiérek a lépcsőkhöz, és megszólal mellettem Hugrabug Helga festménye. Ez a nő semmi másról nem papol, mint arról, hogy a mázolmány mögött helyes kis titkoskert pihen.
− Unalmas vagy. – vetem oda összepréselve az ajkaim. – Csak egy értelmes indokot mondj, miért kellene nekem oda bemennem? – teszem fel a kérdést. Mielőtt azonban válaszolhatna, megint cípőtalpak kopogása üti meg a fülemet. – Mi a jelszó? – kérdezem a festmény mögé nyúlva.
A Nő hanyag mosollyal megrázza a fejét, de mielőtt megjegyezhetném, hogy nem szép játék szórakozni a segítségkérővel, készségesen feltárul.
− Kösz. – mormolom, miközben áthajtogatom magam a keskeny bejáraton.
Amint a szobába érek, azonnal megcsapja az orrom a dohos régiségek szaga. Elmormolok egy lumost, és alaposan megnézem magamnak a helyet. Á, szóval erről nyávogott múltkor Morrison. Pedig egész helyes kis rejtek lenne, ha egyrészt megválogatnák, hogy kit engednek be, másrészt nem lenne teleaggatva ósdi szekrényekkel, és nem heverne mindenhol otthagyott ruhadarab.
Pókhálók, nagyon jó. Innen is csak úgy lehet kijönni tiszta ruhával, ha az ember előtte alaposan letisztogatta magát.
Ahogy körbejárom a szobát, furcsa illat mászik az orromba. Valami finom, egyáltalán nem ideillő. Miközben azon gondolkozom, honnan ismerős, a padlón egyenes foltokban elterülő tiszta területekre leszek figyelmes.
Feljebb emelem a pálcám, és egyetlen intéssel normális fényt varázsolok a szobába. Így azért lényegesen könnyebb kitalálnom, hogy a lábnyomok tulajdonosa még itt van, vagy már szerencsésen kereket oldott. Ahogy elnézem a cipő hagyta lenyomatokat, csak befelé vezetnek, és bizonyos pontokon egész sűrűn sorakoznak, kifelé viszont egyet sem találok. És no lám, még egy ruhadarab is itt maradt.
Szóval még biztosan itt van.
Kutatva pillantok végig a szoba minden egyes pontján, amíg a tekintetem meg nem állapodik az egyetlen nyitott szekrényen. Halvány mosoly terül szét az arcomon. Ekkora szakállas hibát véteni…
Óvatosan surranok közelebb, lépteim nyomán megnyikordul a padló. Bárki is lehet a szerkényben, tudhatja, hogy épp felé tartok.
Egyesével húzom el a ruhákat, miközben emberről árulkodó oda nem illő részleteket keresek. Göndör hajszálak, csillogó cipő, vagy épp egy roxforti ruházat ugyan mit keresne itt?
Ahogy lassan a szekrény sarkához érek meg is találom, amit keresek. Egyetlen mozdulattal rántom el a fogason a maradék ruhát, aztán csodálkozva meredek a lányra.
A felismeréstől ismét önelégült mosolyba hajlanak vonásaim. Hát rá aztán a legkevésbé sem számítottam. Vajon követett a Morrisonnal való találkozómra, és itt húzta meg magát, vagy…
Egyáltalán miért is érdekel engem, hogy itt találom?
- Nocsak, nocsak egy Deveraux – nyújtom felé a kezem, hogy kisegítsem a sarokban kuporgót – Bújkálunk, bújkálunk? – Ha Dee elfogadja az ajánlatom, segítek neki kimászni a szekrényből, majd amint kint van, azonnal elengedem, és karba fonom a kezem magam előtt.
− És most mihez kezdjek veled? – kérdezem tőle a fejem csóválva. Kifejezetten élvezem a helyzetet. Főleg, ha igaz, amit a madarak csiripelnek róla...

---

---

Amint megpillantom Deverauxot a szekrény sarkában kuporogva felsóhajtok magamban. Pont Ő hiányzott még az életemből. Most vesztem össze Morrisonnal, erre nem a legjobb barátnőjébe akadok?
Jellemző.
Már csak az a kérdés miért is bujkált előlem? Mert az valahogy teljességgel lehetetlen, hogy ne vegyen észre, amikor behajtogattam magam a keskeny bejáraton. Hiába, nem az én méreteimre tervezték ezt az ajtót sem.
Mielőtt megszólalhatott volna, úriember módjára a kezemet nyújtottam, hogy kisegítsem, bár egész szívesen elgyönyörködtem volna a látványban, ahogy magától kikecmereg abból a pózból. De nem. Az ajánlatot elfogadta, és immáron teljes valójában áll előttem.
Kár.
Ahogy ellép mellettem, az orrom megint megcsapja az ismerős illat. Mennyivel babásabb, mint Morrisoné. Neki olyan „szenvedélyes” parfümjei vannak, mondhatnám, hogy az egyik legerősebb az iskolában. Bármerre is jár, tuti, hogy három méteres körzetben csíkot húz maga után, amit kifejezetten utálok, de legalább soha nem tudom szem, akarom mondani orr elől téveszteni.
Amikor kijelenti, hogy nem bujkált, halálos nyugalommal húzom fel a szemöldököm.
− Nem-e? – kérdezek vissza még mindig karba font kézzel – Akkor ugyan mit kerestél egy szekrényben? – mutatok hanyagul az ósdi darabra mellettünk. Biztos vagyok benne, hogy megsértődik, de valahogy ez ebben a pillanatban annyira nem érdekel.
Nézem, ahogy felemeli a pamlagon felejtett giccses göncöt. Csak azt ne mondja, hogy percekkel ezelőtt az a förmedvény rajta volt. Tudtommal, az egyik leggazdagabb család sarja, mi szüksége lenne, egy ilyen talárra? Ha csak nem Morrisont akarja belevarázsolni, de ahogy őt ismerem, nincs olyan ember a világon, akinek olyan meggyőzési képességei legyenek, hogy rávegye azt a forrófejű sárkányt, hogy magára öltse más levetett ruháját.
Amikor megpróbál odébb terelni, megfeszítem a testem. Valamiért gyerekes kényszert érzek arra, hogy csak azért se engedjek neki, bármivel is próbálkozik. Így kénytelen, kelletlen úgy mozog, hogy a lehető legnagyobb ívben kerüljön. Pedig épp ki akartam mondani, hogy mi van ha nem megyek odébb, de így esélyt sem hagyott hogy legalább egy kicsit húzzam még az agyát.
Végignézek magamon az aranyozott keretű tükörben, és halvány mosollyal nyugtázom, hogy nincs kelés az arcomon, és nem borítják pókhálók a ruhámat, hogy feltétlenül kerülnie kelljen.
Ha csak nem direkt csinálja.
Még nagyobb mosoly terül szét az arcomon, amikor megáll velem szemben, felveszi a testtartásom, és teljes magabiztossággal pillant fel rám. Nem szeretem, ha így néznek rám, ettől függetlenül egy percig sem veszem komolyan a fenyegető tartását. Lány. Lányoktól nem félünk. Viszont a hosszú pillantásokat nem szeretem. Lépésre kényszerít. Pontosabban taktikaváltásra. Tetőtől talpig végigmérem, majd oldalra biccentem a fejem.
− Elvitte a cica a nyelved? – vonom fel újra a szemöldököm. Megint ez a távolságtartás, fogadok, hogy neki is be lett mesélve, hogy velem vigyázni kell. A sors iróniája, hogy a tanácsot a jelen helyzetre lefordítva Morrison nem is mondott akkora nagy hülyeséget.
Aztán felteszi azt az egyetlen kérdést, amiben biztos voltam, hogy meglépi, de azt nem hogy a barátnőjét is belefűzi a mondatba.
Kajánul villan meg a szemem. Először arra gondolok, hogy kitálalok neki, aztán azonnal el is vetem a gondolatot. Sokkal jobb ötletem van. Már csak az a kérdés, Ő hogy fog reagálni arra, amit mondok.
− Már megint kombinálsz – csóválom meg a fejem. A tartásomból süt a felsőbbrendűség. Hogy az egész képre rátegyek még egy lapáttal, kényelmesen kinyújtóztatom a végtagjaim, majd újra összekulcsolom a kezeim magam előtt – Fogadok… − szólalok meg hirtelen ötlettől vezérelve - … hogy Morrison azt mondta mi járunk. – fejezem be a gondolatmenetet. – Ki kell, hogy ábrándítsalak - lépek közelebb hozzá. Ha nem mozdul hátrébb, közelebb hajolok hozzá, és vigyorogva rákacsintok. − Csak szeretné.
Visszavágóra hívott, és a kihívást mindig elfogadjuk. Pláne ha Ő kezdeményezi. Nem is volt olyan rossz ötlet iderejtőzni.
− Na és mondd csak, jobban vagy már az edzés óta? – lépdelek el mellőle, majd hanyagul ledobom magam a pamlagra.
Ha nem akar tovább ácsorogni kénytelen lesz mellém ülni, aztán majd meglátjuk mit lehet ebből a helyzetből kihozni…

---

---

Nézem ezt a tökéletesen megkomponált alakítást, és valahogy elfog a vigyoroghatnék. Nem is tartom vissza, engedem, hogy a rosszindulatú, és mégis bájos vonások eluralkodjanak az arcomon. Mivel Ryan leült a pamlagra, gondolkodhatok, hogy mit is csináljak. Magasra emelem az állam, és mély levegőt veszek. Visszapillantok a bársonyruhára, és az ujjaim hegyével végigsimítok rajta. ,,Milyen régi!" Csodálatos darab. Wallbrick persze egészen biztosan csak valami ócska rongynak véli, ami arra sem érdemes, hogy a sáros cipőjét beletörölje. Tartok tőle, hogy nála minden így működik. Emberek, érzések, tárgyak. Amit megunt, már el is dobja magától jó messzire. Végül a nagy elmélkedésből visszamászok a valóság talajára, és ismét elkezdem nézni a fiút, ahogy ott ül azon a régi, poros pamlagon, tökéletesen, maximálisan eltelve önmagától.

- Morrison nem esett a fejére, sose állna szóba veled. De most komolyan, Ryan!– megfogom a talár ujját, és megemelem kicsit – Kábé annyit érsz neki, mint ez a gönc itt. Ami azért lásd be, Mr. Tökéletes,  bizony nem valami sok. – kacsintok rá én is vigyorogva, ahogy az előbb ő rám. Lassan, teljesen higgadtan lépkedek oda a pamlaghoz, és lemosolygok rá. Centikre állok meg tőle, közvetlenül előtte.

- Köszönöm kérdésed, remekül vagyok! Ízlett a mindenízű drazsém, amit befaltál rövid látogatásod alatt? – meg sem várom, hogy tiltakozzon, vagy megszólaljon. Egészen közel hajolok, ha nem húzódik el, és ahogy ott ül teljes békességben, szinte suttogva teszem hozzá – Remélem volt köztük hányás ízű, tudom, hogy az a kedvenced, mert épp olyan mint amiket a házimanótok főzött múltkor a bálra. – jókedvűen felkacagok, és felegyenesedek. Szép lassan, ahogy odáig sétáltam megfordulok, és elindulok a tükör felé. Önvédelmi oka van, mert bár nem hinném, hogy hátba támadna, nem árt szemmel tartani. Egy tükör pedig hatalmas áldás ebből a szempontból. Minden egyes reakcióját megfigyelhetem, anélkül, hogy úgy gondolja bámulom őt.

De még hogy bámulom! Majd' kiesik a szemem. Még Laetitia sem jó neki, hát ennek a fazonnak senki és semmi nem elég?! Mit képzel magáról? Örülhetne neki, hogy egyáltalán hozzá szólunk. Csak azért van meghívva ő is minden bálra, mert az apja közénk tartozik, ezt tudja jól. Ennek ellenére egészen mostanáig úgy viselkedett, mintha a zsebében lenne a bölcsek köve. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi tetszik rajta. Rendben, elismerem, hogy mocskosul jóképű, de kérem… ezer ilyen mászkál még szerte a világon, ez nem elég indok. Okosnak sem mondanám, legalábbis nem kiemelkedően az, máskülönben valószínűleg nem ugyanabban a házban lennénk, vagy esetleg Granger babérjaira törve az iskola első címére pályázna. Ami ugye nem valószínű, hogy bekövetkezik, tekintve hullámzó szorgalmát, már ami a tanulást illeti. A nőkkel persze más a helyzet. Lelkesedése ezen a téren legutóbbi információim szerint töretlen, és listája egyre csak gyarapodik az újabb és újabb hódításokkal. Nevek, csak ennyi marad belőlük – jó esetben, rosszabb esetben még annyi sem. Kíváncsi lennék, hogy van-e egy kis füzetkéje, amibe felvési minden szerencsétlen, pórul járt lány nevét.

A tükör felé nyúlok, mikor már elég közel járok hozzá. Végigsimítok az aranyozott keret faragott mintáin, ujjaimmal követem a mélyedéseket és apró kiszögelléseket. Tekintetemet egy pillanatra sem veszem le Ryanről, szemem sarkából, a tükrön át figyelem, hogy mit csinál. A jókedvemnek már nyoma sincs, meg sem próbálok tovább színészkedni. Öngyilkosság, vagy sem, valamennyit most felfordítok a lapjaimból, aztán majd meglátjuk, milyen lesz a fogadtatás. A tükrön át nézek rá, így azért mégis csak más a szemtől-szembe élmény.
- Mindig úgy beszélsz velem, mintha gyerek lennék. – nagyon halkan mondom, és megpróbálok nem engedni a hangomba semmiféle érzelmet – Csodálkozol, hogy nem kedvellek, és nem örülök neki egyáltalán, hogy éppen te nyitottál itt rám? Menj és hajkurászd tovább a kis libuskáidat, ahhoz nagyon értesz. – zavaromban fel-le húzgálom az ujjaim a tükör rámáján. Már nem nézem a fiút, próbálom kizárni a külvilágot, pedig hónapok óta egy ilyen alkalomra vártam, amikor valami csoda folytán végre össze vagyunk zárva, csak mi ketten. Túl sokat árultam el neki, mert már megint nem bírom befogni. Legközelebb komolyan mondom, inkább leharapom a nyelvem, vagy ráülök a számra, mielőtt ennyire elkezdem hasogatni magam alatt a fát!

---

---

− Ugyan, Deveraux. Te tényleg mindent elhiszel neki? – kérdezek vissza azonnal, de ahogy kiejtem a szavakat, menten meg is bánom őket. Még épp időben fogtam be, mielőtt hozzátettem volna, hogy látom sikerült megtanulnia a keresztnevem is.. Nem vagyok benne tökéletesen biztos, hogy ezeket a dolgokat pont vele kellene megbeszélni. Még a végén ezen is megsértődik, pedig a több éves ismertség ellenére nem rémlik, hogy akár egyszer is a keresztnevemen szólított volna.
Ugyanakkor kóstolgat a drága, és nem szeretem, ha a kismacskák a taláromon élezik a körmüket. Valahogy vissza kellene terelnem, hogy álljon már alapba egy kicsit, lehet hogy Morrison sok mindent megoszt vele, de én a kutyámat nem bíznám rá, nemhogy az életem, vagy a titkaim. Márpedig a lányok ahhoz értenek a legjobban.
− Igazából fogalmam sincs, hogy egy olyan lány, mint Te, mit keres annak a keselyűnek a karmai között. – csúszik ki a számon. Valamiért olyan érzésem van, hogy szerencsétlent még senki nem világosította fel, hogy a lehető legrosszabb ember társaságába tartozik. Nem is az én tisztem, de ha már ennyire emlegeti milyen bensőséges is a kis viszonyuk, talán jobb lenne, ha óvakodna tőle. Nem túl kellemes érzés, ha hátba támadnak, márpedig Morrison előszeretettel forgatja a nagykést mások hátában, miközben édesen a szemükbe vigyorog. A családjáról meg már ne is beszéljünk…
Merlinre, és a nagyapám ezt a nőszemélyt akarja mindenáron mellettem tudni. Hova lett ezeknek az eszük? Elismerem nem egy rusnya lány, de egy órát nem bírunk ki egymás mellett anélkül hogy ne vesszünk össze, nemhogy egy életet!
Meglepetten figyelem, ahogy közelebb jön. Arra számítok, hogy nem ácsorog tovább magában, és végre mellém telepszik, de a mosolya azonnal elárulja, hogy esze ágában sincs két lépésnél közelebb jönni hozzám. Ahogy közelebb hajol, várakozva emelem oldalra a fejem. Egész kíváncsivá tett a közelsége, de aztán legnagyobb sajnálatomra visszabújik a csigaházába.
Kár.
Mielőtt a gyerekes kérdésére válaszolnék, vagy a megjátszott kacajra megjegyzést tehetnék, elszámolok magamban háromig, és újból végigmérem. Legjobb tudomásom szerint a lányok nem szeretik, ha nyíltan bámulják őket, márpedig én most pontosan azt csinálom. Kíváncsi vagyok mikor jegyzi meg majd ezt is. Ha van egy kis szerencsém, már nem kell sokat várnom.
Ahogy végigfuttatom a tekintetem rajta, egyszerűen nem tehetek róla, de gondolatban azonnal összehasonlítom Morrison felépítésével, és szájhúzgálva summázom, hogy tényleg ég és földről van szó.
− Ki kell ábrándítsalak. – csóválom a fejem sajnálkozva – Egyet sem találtam benne. Szerintem valaki már kibontotta előttem és kizabálta belőle - teszem hozzá mosolyogva. A házimanós megjegyzésére már nem is veszem a fáradtságot, hogy válaszoljak. Egyrészt nem fogok védekezni, mint valami féleszű pojáca, hogy nem igaz, igenis jól főz, másrészt pont ezzel jönni… Olyan kis cuki, hogy megpróbál sértegetni, de ezek valahogy rólam leperegnek. Állítom, hogy ennél sokkal gonoszabb is tud lenni, ha már egyszer olyan nemes házba került, mint a Mardekár – elvégre a süveg nem szokott tévedni  − de az eddigi viselkedése alapján inkább félúton van egy pattogó grifis, és egy felfújt hugrabugos között. Ezt persze a világért se kötném az orrára, még a végén rámszabadít valamit, aztán megnézhetem magam.
Látva, hogy esze ágában sincs leülni, kényelembe helyezem magam a pamlagon. Velem aztán jól kitolt. Én elterpeszkedhetek, Ő meg ácsoroghat, amíg meg nem gondolja magát. Érdeklődve figyelem, ahogy a tükröt bűvöli. Valami azt súgja, hogy nagyon nem tetszik neki hogy mi itt vagyunk kettesben, de igazán nem is érdekel. Morrisonnak úgysem fog árulkodni, ahhoz nincs elég mersze, másrészt tökéletesen tisztában van, hogy ki lenne kapirgálva a két szép szeme. Bár nem hinném, hogy Laetitia ilyen messzire el merne menni, de nála sosem lehet tudni – fűzöm tovább a gondolatot a plafon repedéseit, és a sarokban megbújó pókhálókat tanulmányozva.
Amikor azonban újból megszólal egy teljesen más hangon, mint eddig ráncba szalad a homlokom. Kiegyenesedek, és felsóhajtok. Ez most szórakozik velem?
− Nyilván ha ezt érzed, annak nyomós oka van – jó ez így túl erős, de talán nem veri ki a hisztit – Szekrénybe bújsz, sértegetsz, megátkozol, és azt várod, hogy legyek veled jófej? Mondj egy indokot, hogy miért? – ha már őszinteségi rohama van, akkor emlegessük már fel neki, amit ketten művelnek Morrisonnal, puszta szórakozásból. – De ha adsz egy puszit, talán kiengesztelhetsz, és nem adom vissza a kölcsönt – folytatom bújkáló mosollyal – Libák? Kit érdekelnek a Roxfort halvérű libái, amikor igazi kincseket is lehet találni? – kacsintok rá újra, majd visszafekszem magam az előző helyzetembe, és meglazítom a nyakkendőmet.
Most már igazán jöhetne a jóidő. Kezdek belefulladni a kastély melegébe.

---

---

Morrison, mindig csak Morrison. Wallbrick tényleg alaposan bele lehet zúgva, ha ennyit beszél róla. Egyáltalánr nem értem, hogy milyen alapon keselyűzi le, ha egyszer folyton egymás mellé kavarodnak, ha az alkohol szintjük elér egy bizonyos pontot. Olyankor meg persze dúl love. Múltkor is, emlékszem mit műveltek egy bálon. Szerencsére nem nekem kellett megjegyezni, hogy menjenek szobára, megtette helyettem valaki más, ők meg már ott se voltak. Megint. Merthogy ez már nem az első eset volt, mikor így zajlottak a dolgok. Másnap persze hallgathattam Morrison áriáját, hogy ez a pasi mekkora szemét, meg hogy nem volt valami nagy eresztés. Khm… kérdem én, akkor minek engedi magához túl közel időről időre? Ő sem tud megbecsülni semmit. Tökéletes pár lennének, komolyan. Aprót fintorgok, ahogy ennek a gondolatnak a végére érek, és megfordulok, hogy végre ne a tükrön át társalogjak ezzel a bájgúnárral. Hogy is mondta? Mihez kezdjen velem? Hmm… hát és én mihez kezdjek vele?

Vállam fölött hátranézek, mielőtt nekidőlnék a szekrénynek, biztos ami biztos, ott van-e még.  Miután meggyőződtem az említett tároló alkalmatosság meglétéről, hanyagul nekitámasztom a hátam, és karomat magam előtt összefonva, teljes nyugalommal meredek Wallbrickre. Kezem akarva vagy akaratlanul, nem tudom igazán, de a pálcám felé vándorol. Ha vele vagyok, sosem lehet tudni semmit, jobb az, ha a kezem ügyében van. Persze legszívesebben magamat kábítanám el, hogy ne kelljen vele tovább beszélnem. Merlinre, nem vagyok normális! Méghogy magamat? Őt! Ki tudja, miket művelne velem ez a megveszekedett, ha képes lennék önerőből elkábítani magam. Az azért elég nagy öngól lenne, inkább kihagynám. Szóval pálca dolog törölve, az ujjaim már egyáltalán nem égnek utána, hogy markolászhassák. Jobb, míg nincs használatra készen nálam, addig se csinálok ostobaságokat.

Halványan elmosolyodok, mikor végignézek a fiún, ahogy elterül a pamlagon. Morrison nem normális, ez tény, semmi kétségem nincs a témát illetően. A látvány tagadhatatlanul pazar. Lassan, a cipőjétől indulva, centiről centire végigmustrálom, és cseppet sem érdekel, hogy mit gondol rólam ezzel kapcsolatban. Végül aztán a tekintetem mégis csak az arcán állapodik meg, valahogy ezt tartom benne a legvonzóbbnak. Fejemet oldalra biccentem, és csak nézem, hogy milyen jól áll neki az iskolai egyenruha minden egyes darabja.

- Mondjak egy indokot, hogy miért legyél kedves? Nincs ilyen dolog egyáltalán. Csak tudod abból indultam ki, hogy aki kicsit is otthonosabban mozog a köreinkben, az valamivel kedvesebb velem. Ehhez szoktam, bár számodra ez az egész biztos furcsa, mivel te nem vagy olyan, mint én. – emelem magasra az orrom, és előre húzom egy hajtincsemet. Szórakozottan elkezdem tekergetni, néha Wallbrick felé pillantok ugyan, de alapvetően az egész magatartásom azt sugallja, hogy nem igazán érdekel, hogy egyáltalán létezik. A hajtekergetést egészen addig a pillanatig folytatom, míg fel nem fogom, hogy Ryan felhozta az átkozás témát. Megáll a kezem a mozdulat közepén, és elejtem a tincset. Tudtam, hogy egyszer még számon kéri rajtam a dolgot, de valahol belül reméltem, hogy mégse teszi. Azt hiszem ilyen lehet egy csodában reménykedni is. Ebből hogy mászok ki? Aztán végül csak megtalálom a megoldást, és már nyitom is a szám, hogy közöljem vele, mire jutottam az ajánlatával kapcsolatban.

- Hogy mit kérsz? Két dolog. Egy: puszit? Mi vagy te, óvodás, hogy anyuci puszilgassa a pici pofidat? Kettő: mit képzelsz, hogy majd én odamegyek hozzád, és adok neked egy puszit? Hagyjuk már! Akkor nem leszel kiengesztelve, mert hogy én oda nem megyek hozzád az biztos. És akkor mi van? – legyintek, és mélyen a szemébe nézek, már ha nem kapja el a tekintetét. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam neki! Két hónappal fiatalabb Dee egy ilyen ajánlatért a falat kaparta volna, megtett volna bármit érte. Most őszintén: két órával ezelőtti Deirdre is. Megvesztem, vagy mi a szurcsók, hogy képes voltam ilyen nyilvánvaló ostobaságot kimondani?
Wallbrick lazán elterült a pamlagon, és a nyakkendőjét lazítgatja. Ha bunyó lesz, megyek vissza a gardróbba. Játssza le a szekrényajtóval, én itt se vagyok.

---

---

− Na nézd már, csak kiugrott a nyúl a bokorból! Tudtam én, hogy nem vagy olyan szende, mint amilyennek kinézel. – nyugtázom őszinte nyugalommal.
Tudtam én, hogy nem tévedhetett akkorát a süveg, ha Mardekár Malazár házába osztotta. És lám, itt a bizonyíték.
Már megint igazam van – mily’ meglepő.
Csak nézem ezt a helyes kis arcot, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezeket a mondatokat a saját fejéből szedte elő. Mindazonáltal alaposan meg kell hogy gondoljam erre a kijelentésre mit fogok válaszolni, mert ismerve a családját, biztos nem hagynák szó nélkül, ha olyan megjegyzést tennék, amit nem kellene.
− Akkor szokj hozzá, hogy ez nem vonatkozik mindenkire. Nem kötelező foglalkozás. – emelem meg a fejem kihívóan. Igazság szerint szeretnék nagyon csúnyán nézni rá, hogy érezze a fenyegetést, de az nem az én stílusom. Sokkal érdekesebb a játék, ha nem borítom rá azonnal az asztalt, hanem hagyom, hogy addig fussuk a köröket, amíg nekem tetszik. – Ezek egyébként a saját agyszüleményeid, vagy Morrison adta őket a csinos szádba? – teszem hozzá fanyar mosollyal.
Valahogy meg sem lepődnék, ha kivágná, hogy igen, megint igazam van. Morrison úgy táncoltatja ezt a lányt, ahogy nem szégyen, ő meg ki tudja miért, de hagyja magát. Pedig ha lenne egy kis magához való esze, messzi ívben kerülné őt is, meg az egész bandáját. No de mindegy is. Nem az én tisztem felhomályosítani, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, még Laetitia sem.
Tudom, hogy talán most messzire mentem, de egy dolog miatt valahogy nem tud meghatni sem a fenyegetőzése, sem pedig a kihívó magatartása. Úgyis tisztában van vele, hogy hiába aranyvérű, nekem majdnem mindent szabad – hála a nagyapám és a családi közbenjárásoknak.
A csipkelődése viszont kezdi komolyan felkelteni az érdeklődésem. Végre nem egy bábu, akivel úgy játszok, ahogy a kedvem tartja. Igazi felüdülés a korábbi „kapcsolataim” után.
Csak nézem, ahogy játszik egy hajtincsével, és tudomást sem vesz rólam, miközben mindketten tudjuk, hogy ez egy szép nagy lufi, amit annak rendje és módja szerint ki fogok pukkasztani. Nincs olyan lány a roxfortban akit ne csavartam volna az ujjaim köré. Van, akivel könnyen ment, van akivel nehezebben, de a végén úgyis mindig az volt, amit én akartam. Ő miért lenne kivétel? Mondjuk eddig sem volt vele könnyű dolgom, de pont ezek a körök teszik érdekessé.
Az viszont egyáltalán nem tetszik, ahogy próbálja titokban a pálcáját szorongatni. Túl élesen él bennem az utolsó alkalom, amikor orv módon megátkozott a bálon. Problémát megelőzendően, veszek egy mély levegőt, óvatosan előhúzom a sajátomat, és a jól bevált non-verbális módszert használva kiröppentem a kezéből, mielőtt hasonló gyalázatra kerülhetne sor.
− Ha nem haragszol, ezt ezennel elvettem – mosolyodok el diadalmasan, amint a pálcája a kezembe csúszik. – Mielőtt megint megtámadsz, aztán kereshetem az alkalmat, hogy visszaadjam a kölcsönt.
Nem szeretném a további perceket azon agonizálva tölteni, hogy vajon mikor érik meg benne az elhatározás, és megint meglep valami aljassággal.
A válaszát meg sem várva azonnal zsebre dugom a varázseszközt. Mindkettőnknek jobb, ha nem itt kezdünk el egymásra válogatott átkokat szórni. Pontosabban Ő rám, mert nekem valahogy eddig eszembe se jutott, hogy kárt tegyek benne.
Megrándul az arcom, ahogy az anyámat emlegeti. Nem tetszik, de nem tud annyira kihozni a sodromból, amennyire szeretné. Még jó, hogy türelemre tanítottak, na meg persze jómodorra.
− Nézd, Deveraux – roppantom ki a nyakam, majd rá se pillantva teljesen kioldom a nyakkendőm, és a pamlagra dobom. Pont oda, hogy ha mégis le akar ülni valami csoda folytán, kénytelen legyen odébb tenni, vagy visszaadni. – Eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy megpróbáljak veled értelmes ember módjára társalogni. Ne szúrd el! Egy puszi, és talán még azt is meggondolom, hogy váltságdíj nélkül visszakapod a pálcád. Vagy tudod mit? Ez az ára. – kacsintok rá újból. – Elég fair ajánlat ahhoz, hogy ne élj vele gondolkodás nélkül. – teszem hozzá vigyorogva.
Meguntam ezt a próbáljuk meg nem komolyan, vagy épp túl komolyan venni a másikat - játékot. Most majd meglátjuk, van –e elég mersze, hogy közelebb jöjjön, vagy inkább megfutamodik? Vegyük úgy, hogy a sakktáblán most nyitottunk. A végeredmény pedig nem csak tőlem függ…

---

---

 Fel tudnék robbanni, esküszöm, most már nagyon kezd betelni a pohár! Megfeszítem az állkapcsom, hogy ne álljak neki üvöltözni gondolkodás nélkül. Vannak pillanatok, amikor elveszítem az uralmat az arcom felett, na ez például egy ilyen. A szemeim szikrákat szórnak, és egyszerűen képtelen vagyok a belül lévő artikulátlan üvöltésből szavakat formálni, amiket Wallbrick fejéhez vághatnék. Azért mégis megpróbálom, csak hogy örüljön.
- Nem Morrison adja a számba a szavakat! Tudod mit, keresd meg és beszéljétek meg, hogy mennyire tökéletesen összepasszoltok! – szűröm a fogaim közt, és újra a pálcám felé nyúlok, éppen akkor, amikor Wallbrick megelőző hadművelete kezdetét veszi. Az említett varázseszközt persze legközelebb már csak Ryan kezében látom. Hát ez csodálatos, fantasztikus. Pálca nélkül aztán… nagy esélyem van, tényleg. Sebaj. Akkor majd taktikát váltunk. Mert jelen helyzetben muszáj.
- Szóval azt mondod, hogy egy pusziért visszaadod a pálcám? – mosolyodok el, és ellököm magam a szekrénytől, így indulok el a pamlag felé. – Mielőtt még átverhetnéd a fejemet, szeretném tudni, hogy hol van a buktató. – miközben ezt mondom, szép lassan odaérek elé, és rávigyorgok – Tulajdonképpen hová szeretnéd kapni azt a puszit, Wallbrick? Nyaktól lefelé ugyanis felejtsd el. – felemelem a nyakkendőt a pamlagról, aztán lehuppanok mellé.

Morrison mindig azt mondja, hogy nem vagyok elég bevállalós. Össze kéne zavarni Wallbricket, ha már egyszer ilyen szorult helyzetbe keveredtem. Egészen hátradőlök, fejemet a karfára hajtom, és félig leeresztett pillák mögül nézek rá halványan mosolyogva. Felemelem a fiú nyakkendőjét, hagyom, hogy teljes hosszában lógjon a kezemben, aztán az arcom fölé lógatom. Az illata sokkal kellemesebb, mint amire számítottam. Mély levegőt veszek, és beszippantom alaposan a parfümének illatát. Nem hittem volna, hogy még a nyakkendőjére is gondol, hogy az is hordozza ezt a pézsmás, kellemes, és egyáltalán nem tolakodó aromát. Lassan, centiről centire egyre közelítem az arcomhoz ezt az apró anyagdarabot, és amikor elérem vele az orrom hegyét, szélesen és elégedetten elmosolyodok.

-Mmmh! Tudod, lehet, hogy én járok jobban, ha ez nálam marad. Nekem adod? Nem, nem akarok cserélni. Azt szeretném, hogy add nekem, Wallbrick! – nézek fel rá nagy boci szemekkel. Felülök, és gyorsan magamra aggatom a nyakkendőt. Sietve két mozdulattal megigazítom, hogy hanyagul, mégis valamennyire rendeltetésszerűen álljon, aztán széles vigyorral jegyzem meg – Egyébként is, nekem szerintem jobban áll, mint neked. Vagy… nem látszik így eléggé? Igazad van. – bólintok elkomolyodva, és meg sem várom a válaszát, azonnal már veszem is le a taláromat, elvégre még így is marad rajtam egy mellény, és az ingem (na meg ami az alatt van). Hagyom, hogy a fekete talár lecsusszanjon a vállamon, hogy aztán gyűrött csomóba álljon össze a pamlagon a hátam mögött. Túl messzire mentem, ennyire nem kellene piszkálni az alvó oroszlánt, de szorult helyzetben vagyok, és a pálcámért elég sok dologra képes lennék. Nem mindenre, de azért van néhány kérés, amit teljesítek. Egy teljesen ártatlan, ártalmatlan puszi pedig igazán nem nagy kívánság. Pláne úgy, hogy nem neki kívánság, hanem nekem ajándék. Vagy két éve csorgatom erre a hímre a nyálam, és önként felajánl nekem ilyesmit. Ez tényleg olyan ziccer, amit nem hagyhatok ki, most az egyszer igaza van Wallbricknek. Azt hiszem nem kellett volna kisajátítanom a nyakkendőjét, de most már mindegy, és egyébként is. Tényleg nem áll szándékomban visszaadni neki. Legszívesebben meglobogtatnám Morrison orra előtt, persze ő azonnal ugrana is rá, mint bika a vörös posztóra. Totálisan átrendezné az arcomat, ha csak megemlíteném, hogy egy folyosón jártam Ryannel, hát még ha tudná, hogy a gardróbszobában voltam vele összezárva. Kitépné a hajam szálanként, az biztos. Jobb, ha egy szót sem tud arról, hogy mit művelek itt le éppen a kvázi pasijával, mert hát Wallbrick azért nagy eséllyel tekinthető annak.

---

---

− Keresse a hóhér, épp elég volt belőle az elmúlt egy óra is. – köszörülöm meg a torkom. – De ha annyira találkozni akarsz vele, szerintem kint kóvályog valahol a folyosón – mutatok a bejárat felé. – Biztos el lesz ragadtatva a gondolattól, hogy az elmúlt perceket velem töltötted… kettesben – teszem hozzá aljas mosollyal.
Olyan kis naiv. Miért kell mindjárt azt gondolni, hogy csak azért mert gondolatban előszeretettel húzok pár hasonlatot, az csak azt jelentheti, hogy az a vipera bármiben is jobb nála. De hát ilyenek a lányok, ha versenytársat látnak, azonnal vérben forog a szemük, mielőtt még elkezdenének gondolkozni.
Elégedetten dugom zsebre a pálcáját. Tudva, hogy ezáltal magasan nálam az előny, adok neki egy kis morzsanyomot, hogy legyen min elindulnia, ha ki akarja használni a helyzetét. Nem nagyon látok rá sok esélyt, hogy valaha is leállna egy olyan fazonnal, mint én, de ha sikerült egy kicsit megpiszkálnom az önérzetét, lépni fog. Márpedig minden egyes kikényszerített kis reakció az én malmomra hajtja a vizet.
Lépnie kell.
− Azt. – biccentek kihívóan – És teszek még egy ajánlatot, csak a fair play kedvéért. Nincs buktató. Egy puszi, és visszakapod a pálcád. De ha meg mersz vele átkozni, nem vállalom magamért a felelősséget – kacsintok rá újból.
Arra már nem is reagálok, hogy nyaktól lefelé nincs puszi. Ki gondolt itt még olyanra? Nem vagyok én az ajtóstul rontunk a házba típus, mint a legtöbb zseni a Roxfortban. Mi értelme lenne annak, ha rögtön két vállra fektetném? Hol marad akkor a játék?
Leginkább semmi.
Aztán olyat lép, amitől szívem szerint egyből ülő helyzetbe tornásznám magam, de jelen helyzetben ezt nem engedhetem meg magamnak. Még a végén azt hinné, hogy komolyan érdekel, mitől váltott hirtelen szende szűzből szaglászó nyuszira. Jó ezzel most prímán ellentmondtam magamnak, de meg kell vallanom őszintén kifejezetten kezdi felcsigázni a fantáziám.
Nem is tudom, hogy ez most neki, vagy nekem rosszabb.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy kisajátítja a nyakkendőmet, és akaratom ellenére perverz gondolataim támadnak. Elképzelem, ahogy a nyakam köré tekeri, majd magához von, és … kár, hogy nem ennyire bevállalós. Morrison már rég megjátszotta volna ezt a lehetőséget, pláne ha tálcán kínálom neki. De nem. Deveraux teljesen más. Hozzá nem elég az a taktika, ami a többi lánynál azonnal működik. Ide ravaszabb ötletek kellenek.
Sebaj. Mindig élveztem, ha valaki tudott valami újat nyújtani. Márpedig Deveraux eddig majdnem az összes kis számításomat keresztül húzta.
− Vigyed – vetem oda nemtörődöm stílusban. − Úgyis van még belőle vagy tíz, eggyel több, vagy kevesebb olyan mindegy. De remélem, nem kötözöd a plüssmacid nyakába, és nem folyatod rá a nyálad alvás közben. – nem bírom ki, hogy ne piszkáljam, csak egy kicsit. Olyan kis cuki, ahogy megpróbálja visszafogni magát, pedig igazán kíváncsi lennék milyen, amikor valaki tényleg felhúzza az agyát.
Amikor abba a hitbe ringat, hogy ezt már nem lehet hova fokozni, megint meglep. Teljes lelki nyugalommal hámozza ki magát a talárból, és kihúzva magát végignéz az öltözetén, nyakában az imént elkobzott nyakkendőmmel.
Na, ez már kifejezetten tetszik.
Leplezetlenül nyalom végig az alsó ajkam, ahogy a pamlagra csúszik a ruhája, és végre felsejlenek a roxforti öltözet alatt az idomai. Egész helyeske. Hogy nem vettem én ezt eddig észre. Talán mert mindig mániákusan takargatja magát, pedig aztán lenne mire felvágnia.
Újból végigmustrálom hosszasan elidőzve a lábain, egyre feljebb haladva, amíg a tekintetem megállapodik az övén.
Normális helyzetbe tornászom magam, hogy a tekintetünk egy magasságba kerüljön. Ha nem ellenkezik kicsit közelebb húzódok hozzá. Morrison mindig azt mondta, hogy megrészegül a közelségemtől. Vajon ugyanezt a módszert Deverauxon is tudom alkalmazni?
− Na, hol a puszim? – kérdezem kaján vigyorral az arcomon. - A nyakkendőmet már megkaptad, most kérem az ajánlat másik felét is. -  Fogadok, hogy meg se fordult a fejében milyen szándékaim vannak vele abban a pillanatban, hogy kellően közel merészkedik.
Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, hangok ütik meg a fülem a festmény túloldaláról. Éles rikácsoló hang, ezer közül is felismerném, hogy Morrison veszekszik épp Hugrabug Helgával a bebocsájtást illetően.
Nocsak, még a Roxfort is az én oldalamon van?
Ha hagyja magát, megfogom a kezét, és magamhoz húzom, óvatosan talpra állítom magunkat, majd a tenyerem finoman a szájára illesztem, és a bejárat felé mutogatok.
− Cssst! – pisszegem le, mielőtt még méltatlankodva küldene el a pokolba, amiért befogom a száját.
Odakintről félreérthetetlen szófoszlányok szűrődnek be. Morrison tehát követett idáig, és a jelek szerint próbált bejutni – eddig sikertelenül. A tekintetem Deveraux arcáról az egyik szekrény felé vándorol. Ha a portré feltárul, kénytelen leszek betoloncolni magunkat, ha nem akarok botrányt. Már csak az a kérdés, hogy Laetitia vajon belenyugszik, hogy ezen az ajtón Hugrabug engedélye nélkül be nem teszi a lábát, vagy megpróbál más eszközhöz folyamodni, hogy bejusson?

 

---

---

Összeszorul a torkom, amikor Ryan azt mondja, hogy az elmúlt egy órát Morrison társaságában töltötte. Tudtam, annyira tudtam. Csak azt nem gondoltam volna, hogy ennyire gerinctelen, hogy egy órával ezelőtt még Morrison agyát fűzte, és minden kétséget kizáróan megbeszéltek egy újabb randit; erre most meg tőlem követel holmi puszikat. Vagy neki ennyire játék az egész világ, és benne minden?

A többit, amit mondott, már meg sem hallottam. Az agyam folyamatosan csak kattog, a gondolatok teljesen rendszertelenül csapódnak egymásnak, egyik löki ki a másikat, valahogy sehogy sem vagyok képes értelmes dolgokra gondolni. Csak ülök ott, mint egy idióta, rajtam Wallbrick nyakkendője, a talárom valahol a hátam mögött hever. A létező legmélyebb elkeseredést érzem most, mert mindent elveszettnek gondolok. Megalázva érzem magam, hogy azok után, amit az előbb leműveltem, megpróbáltam játszani vele, kedveskedni, hovatovább elcsábítani, még mindig nem ért semmit. Fogalma sincs arról, hogy mit gondolok, vagy mit érzek. Pedig igazán leeshetett volna neki, hogy egyáltalán nem szoktam így viselkedni, és akkor ez a mostani akció kifejezetten neki szólt. A szemeim tele lesznek könnyekkel, bármit csinálok is ellene, képtelen vagyok már visszatartani ezt az egészet, a sírást, és mindent ami majd azt követi. Ez volt az utolsó csepp. Végeztem Ryan Wallbrickkel, mert lehetetlen küldetésre vállalkoztam azzal, hogy megpróbáltam valaha is arra gondolni, hogy belőlünk, a kettőnk kapcsolatából lehetne bármi is. Aztán végül összeszedem magam, éppen amikor már veszélyesen közel fészkelte magát hozzám ez a tarajos gőte. Na arról aztán szó sem lehet, hogy még a végén rám másszon, már így is épp elég bajt okozott nekem.

- Nincs plüssmackóm, és nem nyáladzok álmomban. Biztos összekeversz valamelyik kis barátnőddel, akit éjjelente az ágyadba hurcolsz. Bár lehet már annyian vannak, hogy  magad sem tudod,  melyik nyálazza össze a párnádat. És én még ebbe a sorba akartam beállni valamikor önszántamból?! – a szavakat gyakorlatilag sziszegem, a fogaimat teljesen összeszorítom, úgy préselem ki a hangokat a számon. De legalább kijöttek valahogy, és végre megmondhattam ennek a tuskónak, hogy mit gondolok róla, és az életformájáról. Gondolkodás nélkül azonnal szinte letépem magamról a nyakkendőjét, és nagy lendülettel elhajítom valahová a szoba másik sarkába. – Ha gondolod akár ketté is törheted a pálcám, mert én egy ujjal sem érek többé hozzád, és neked sem ajánlom, hogy megpróbáld, mert ha kell, vagyis ha erre kényszerítesz, akkor pálca nélkül is komoly károkat fogok benned tenni. Ezt most komolyan mondtam. – teszem hozzá hidegen. Azt hiszem kissé túllőttem a célon, de valójában már ez sem számít. Gyakorlatilag már semmi sem érdekel, éljenek együtt Morrisonnal boldogan, ahogy a nagybecsű famíliájuk eltervezte. Szép pár lesznek, nászajándékba majd küldök nekik egy sárkányt. Bár annak úgyis ott lesz Laetitia.

Ez az a pillanat, amikor meghallom az említett sárkány hangját odakintről. Vadul dörömböl a festmény keretén, és méltatlankodik, amiért Hugrabug Helga nem akarja beengedni. Már csak ez hiányzott, hogy még Laetitia is beállítson. Mikor a fiú meg akarja fogni a kezem, elrántom, és szikrázó szemekkel meredek rá, de azt már hagyom, hogy felsegítsen. A közelsége elleni tiltakozás jeleként megpróbálom ellökni magamtól, de sokkal erősebben tart, mint azt gondoltam. Mintha egy sziklafalat próbálnék meg odébb fújni. Mikor kezét a számra teszi, meresztgetem a szemeimet, és csak bámulok rá. A szükség nagy úr, nem fogom megütni csak azért, mert el akart hallgattatni. Ettől függetlenül irritál az érintése, kezemet a kezére teszem, és ha kell, akkor lefeszegetem, de nem hagyom, hogy továbbra is a számon tartsa. Tekintetem mindent elárul, ne nézzen már idiótának, hogy nem fogom be a szám magamtól is. Más se hiányzik nekem ebben a pillanatban, mint a felbőszült, féltékeny, és ordibáló Morrison.
Mikor Wallbrick szeme a szekrényre vándorol, az enyém az arcára, és szavak nélkül is világosan kell értenie az üzenetet: ,,meg ne próbáld!". A kintről érkező hangok azonban egyre halkulnak. Nem, Laetitia nem adta fel, egyszerűen a kastély tréfál meg minket ily módon. Az átjáró még jobban összeszűkül, nem mintha eddig nem lett volna botrányosan keskeny, de most már más egyáltalán nem férne át rajta, maximum csak egy macska. Ha most itt rekedek, Wallbrickkel összezárva, hát akkor komolyan mondom megőrülök.

---

---

Döbbenten meredek Deverauxra, ahogy letépi a nyakából az elkobzott nyakkendőm, és egy megkergült óra módjára viselkedik velem. Egyet előre, hármat hátra.
Mindig tudtam, hogy a csaj nem teljesen komplett, de azt nem hogy ennyire. Alapesetben már rég faképnél hagytam volna a hisztijével együtt, de az utolsó mondata − mely szerint nem óhajt beállni a sorba a többi lány közé – olyan információt osztott meg velem, amire egyáltalán nem számítottam, legalábbis nem ilyen kontextusban.
Csak nézem, ahogy a szemei megtelnek könnyel, és erőszakkal próbálja őket visszatartani, és egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak. Ha elmegyek, soha a büdös életben nem áll velem szóba, ha maradok, akkor a saját jellememet tagadom meg.
Soha nem sikerült még senkinek elérni azt, hogy úgy borítsa fel a szépen felállított sakktáblám, ahogy van, és ez kifejezetten nem tetszik. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy most mit csináljak, pedig roxfortos pályafutásom alatt hoztak már kényelmetlen helyzetbe, de nem ennyire. Valahogy mindig mindenre volt kész válaszom, és úgy játszottam végig a játékaim, ahogy akartam, de Deverauxnál már az eleje óta nem működött semmi.
Most legalább tudom miért.
Nekem ez eddig egy helyes kis szórakozás volt, eszem ágában nem gondoltam volna, hogy Ő így érez irántam, és most egyszerre van bűntudatom, amiért játszottam vele, és egyszerre tudok önelégülten mosolyogni, hogy lám, Ő sem lóg ki a sorból.
Illetve mégis.
− Na gyere! – szólítom fel hűvösen – Ha ütni akarsz, rajta, töltsd ki rajtam minden dühödet, aztán szólj, ha lenyugodtál. – folytatom. – Próbálok veled normálisan beszélgetni, ha azt kérted, erre amikor viccelődni próbálok veled, felfortyansz, mint egy megkergült hippogriff, és nekem esel – csóválom a fejem.
Nem. Egyáltalán nincs ínyemre a kis magánjátéka. Értem én, hogy a harag beszél belőle, elvégre minden szavából csak úgy süt felém a gyűlölete. De csak azért sem kapja meg, amit akar.
− Tudod mit? – veszek egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Nem olyan egyszerű kihozni a sodromból, de neki még ez is egy pillanat alatt sikerült. – Nesze. – vágom hozzá a pálcáját. – Adok egy kis előnyt, ha móresre akarsz tanítani, de figyelmeztetlek – húzódok közelebb hozzá fenyegetően – Ha meg mersz átkozni, vállalni fogod a következményeit.
Üres szavak, de remélem épp elég elrettentőek ahhoz, hogy talán egy kicsit észhez térjen. Ha csak egy kicsit is ismer, nagyon jól tudja, hogy eszem ágában sem lenne kárt okozni benne, vagy másban – ennyire azért nem ejtettek a fejemre – de talán egy kicsit felnyitja a szemét, mielőtt tényleg itthagyom.
A portré felől beszűrődő hangok azonban megakasztják a további próbálkozásaim. Morrison odakint áll, és nyilvánvalóan ököllel üti a festményt, hogy engedje be. Mielőtt még Deveraux akár megnyikkanhatna, azonnal lefogom, és a szájára húzom a kezem. Ciki, nem ciki, jelen állapotában azon se lepődnék meg ha Ő maga nyitná ki az ajtót, hogy Morrisont betessékelje rajta.
Engedem neki, hogy vékony ujjai levegyék a tenyerem a szájáról. Nem erősködök, ha tud normálisan viselkedni.
− Ha megnyikkansz, esküszöm, én magam foglak elkábítani, mielőtt a botrány bejut – figyelmeztetem amint szabaddá váltak a kezeim. Furcsa, hogy csak azzal volt baja. A másik, amelyikkel a derekát fogom, nehogy elmeneküljön, úgy tűnik: egyáltalán nem zavarja. Vagy épp fel se tűnt neki?
Megkönnyebbülten, és egyben bosszúsan lélegzek fel, amikor Hugrabug Helga leszűkíti az átjárót. Az egy dolog, hogy azon bejutni nem lehet, de így a méreteiből fakadóan kijutni sem. Mindegy is, legalább Deveraux nem tud megszökni. Amíg a hölgyemény odakint meg nem gondolja magát, a jelek szerint határozatlan ideig ide leszünk zárva.
− Csak hogy tudd, belegyalogoltál a lelkivilágomba – közlöm vele szárazon, amint elhalnak Morrison szitokszavai. Nyilván ő is rájött, hogy ide márpedig hiába is próbálkozik nem fog bejutni. Annyira meg már ismerem, hogy innentől amint visszaáll a bejárat a rendes méretére, bármikor ki lehet jutni. Nem olyan fából faragták, aki annyira kitartó legyen, hogy odakint várakozzon, amíg én ki nem megyek.
Deverauxnak viszont hatványozottan rosszul áll a szénája, mert ha Laetitia elment, Ő fogja az elsők közt keresni a társaságból, hogy beszámoljon erről a gyalázatról.
− Nem akartam neked semmi rosszat, csak ki szerettem volna próbálni valamit – emelem rá vissza a tekintetem. Hirtelen beugrik egy kép az agyamba, és akármennyire is próbálkozok, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
Ha Deveraux hagyja magát, a vállaira teszem a kezem, és a legközelebbi falhoz vezetem. Óvatosan, nehogy nekikoppanjon, megállítom, és ha még mindig nem kapálózik, felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
− Vágj képen nyugodtan – nyalom meg az ajkaim, és ha még mindig nem ellenkezik, vagy nem szabadul ki valahogy a szorításból minden szó, vagy előzetes figyelmeztetés nélkül előre hajolok, és szájon csókolom.

---

---

Haragom szinte elpárolog, minden egyes pillanattal egyre kevesebb marad belőle. Indokolatlanul aljas voltam vele, meggondolatlanul viselkedtem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt gondolnám, hogy átok alatt álltam. De sajnos nem, minden szót kimondtam, Wallbrick fejéhez vágtam. Mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit is tettem, úgy éreztem minden teljesen rendben van, sőt, győztesként kerültem ki először életemben egy helyzetből Ryannel szemben. Mekkorát tévedtem! Elárultam neki a legnagyobb titkomat, megbántottam, pedig most tényleg normális volt velem. Esélyem sincs soha többet nála. Nem mintha ez most lényeges lenne, örülhetek, ha nem átkozza le a fejemet a nyakamról.

A pálcám olyan sebességgel és váratlanul repül felém, hogy esélyem sincs elkapni, így halk koppanással földet ér, és elgurul tőlem néhány lépésnyi távolságra. Nem is pillantok felé, ott van ahol van, nem érdekel. Folyamatosan csak a fiút nézem, az arcát, hogy mennyire hideg, a szemeit, amikből kiolvashatom, hogy mennyire elege van már belőlem, és utál engem. Úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Már egyáltalán nem húzom ki magam, sőt. A lehető legjobban próbálom összehúzni magam, hogy minél kisebb célpontja legyek annak, ami feltételezhetően történni fog. Pedig még mindig nem azt csinálja, amire számítok. Azt hittem majd kiabálni fog velem, ehelyett csak áll, és még csak nem is látni rajta, hogy mennyire mérges rám. Valószínűleg ki tudná tekerni a nyakam ebben a pillanatban is.

A könnyeim már rég elkezdtek potyogni, szinte alig érintik az arcomat, annyira nagyok, és olyan sok van belőlük. Potyognak megállíthatatlanul. Mit mondhatnék a fiúnak? Egy szimpla ,,bocsánat" vagy ,,ne haragudj" nem elég. Mikor már leszedtem a számról a kezét, tétován felé nyúlok, de szerintem észre sem vette. Annyira közel áll hozzám, hogy az illata teljesen elborít. Már nem is érdekel, hogy Morrison bejut-e vagy sem, azt hiszem ez egy olyan pillanat, amikor még vele is szembe szállnék azért, hogy megküzdhessek Ryan Wallbrickért. Mert megéri küzdeni érte, mert nem kiabált velem, pedig megérdemelném, amiért hisztériáztam. Nem akar elmenni, holott én nem bírnék tovább a saját társaságom lenni a helyében, és még mindig ugyanúgy egyik keze a derekamon pihen, mintha várna valamire. Amikor már nem hallunk semmit odakintről, kifújom a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. Ennyire rettegnék Laetitiától? Jó dolog, hogy ennyire félek attól, aki elvileg a legjobb barátnőm? Wallbrick megjegyzésére, hogy megbántottam csak egy dolgot felelhetek, az igazat.
- Tudom. – mondom halkan. A hangom nagyon kásás, rekedt. Nem állok neki mentegetőzni, nem lenne értelme. Rettenetesen féltékeny voltam rá, pedig semmi jogom nincs hozzá. Bár lenne, de nincs, és így ennek a jelenetnek sem volt legitimitása. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki azért hisztériázik, mert mackót, ami a kirakatban van egy másik kislány is megsimogatott. Nem az enyém. Nincs okom féltékenységre.

- Kipróbálni? – pislogok értetlenül, és letörlöm az arcom a kezeimmel. Mélyen a szemébe nézek, de bárhogy erőlködök is, esélyem sincs arra, hogy kitaláljam, mit is tervez. Kicsit bizonytalan léptekkel hátrálok a falhoz, ahová vezet. Érzem a hátam mögött a hűvös kőfalat, lapockámmal érintem is, de nem dőlök neki. Összerezzenek, mikor Wallbrick az arcom felé nyúl, annyira váratlanul ér, nem tudom, hogy bántani akar-e vagy sem. Hirtelen még a szemem is becsukom, sőt, még halk nyöszörgő hangot is hallatok első félelmemben.

Képen vágni? Miért? Időm sincs gondolkodni, mert egyre csak közelít felém. Eszembe sem jutott, hogy ilyesmit tervez, az meg pláne nem, hogy meg is teszi. Most mégis itt van, én pedig nem tudom, hogy a könnyek örömömben vagy bánatomban erednek el újra. Nem merek közelebb húzódni Wabbbrickhez, de próbálom értésére adni, hogy nincs ellenemre a helyzet.
Csak hát… nem tudom hogyan csináljam. Valamennyire persze viszonzom a csókot, de fogalmam sincs, hogy ezt így kell-e. Ki fog nevetni, tudom, hogy ki fog nevetni. A helyzet korántsem olyan romantikus, mint ahogy az ember elképzeli élete első csókját, de egyáltalán nem bánom, hogy így esett. Elvégre az a fontos, hogy kivel vagyok, és álmomban sem reméltem, hogy Ryan Wallbrick lesz az, aki ebben a pillanatban velem szemben áll. Félve megpróbálom a kezemet a vállaira tenni, kicsit közelebb vonni magamhoz.
Sajnos ilyen minden Deveraux. Nekünk soha nem elég, ha valami megtetszik. Ujjaimmal szorosan markolom meg a fiú talárját, és csak húzom finoman magam felé, miközben saját testemet is egyre inkább a falhoz préselem ezzel a mozdulattal. Az idő lelassult, és fogalmam sincs mikor kell vagy illik abbahagyni egy csókot. Önzőség lenne tovább húzni a valószínűleg soha vissza nem térő pillanatot, és nem tehetek mást, mint hogy véget vetek neki. Különben Wallbrick azt hinné, hogy csak egy kis kétségbeesett liba vagyok, aki még sosem csókolózott. Persze ez utóbbit valószínűleg észrevette, tekintve technikai hiányosságaimat, de ez nem érdekel annyira. Nem kell, hogy azt is tudja, hogy mennyire kétségbeesetten vágytam rá. Elhúzom a fejem, és azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem, arcomat próbálom a nyakába fúrni, odabújni hozzá, ha hagyja.

Most hogyan tovább? Bárcsak tudnám. Nem akarok a játékszere lenni, ugyanakkor ez a néhány percnyi földön túli boldogság is bármilyen áldozatot megér. Tisztában vagyok vele, hogy Morrison valahonnan meg fogja tudni, és hogy akkor orbitális nagy bajban leszek. Azt is tudom, hogy Ryan nem fog megvédeni, vagyis szinte már most tekinthetünk halott embernek. Mélyet sóhajtok, és próbálok távolabb húzódni tőle, hogy tudjak gondolkodni, de saját ostobaságomnak és mohóságomnak hála nincs hová mennem. Maradok hát közel, és keresem a fiú tekintetét. Felteszem neki az egyetlen kérdést, ami logikusan ilyenkor elhangozhatott tőlem.
- Nem akarod elmondani senkinek, ugye? – érezheti a hangomon, hogy nem félek attól, hogy elmondja, sokkal inkább attól, ha titokban akarja tartani. Boldogan kürtölném teli a Roxfortot azzal, hogy Ryan Wallbrick megcsókolt, de nem tehetem meg az engedélye nélkül. Pontosan tudom, hogy fölöttem áll az emberi kapcsolatok hierarchiájában. Azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy egy kapcsolatra egy ennyire poligám emberrel esélyem sincs, meg se kérdezem tőle. Idiótának nézne, és kiröhögne - joggal. Ostobaság lenne most elmondani neki, hogy mit érzek iránta? Valószínűleg, mivel ha van egy csepp esze, már rég rájött magától is.

---

---

Na ne már, hogy mindent ennyire komolyan vesz. Pedig én poénból mondtam, hogy belegyalogolt a lelkivilágomba. Erre könnyes szemmel közli, hogy tudja.
Ugyan, dehogy tudja. Ha ismerne, meg sem fordulna a fejében, hogy egy percig is komolyan veszem a sértegetéseit.
− Tényleg cuki vagy, amikor megpróbálsz sértegetni. – ismétlem meg a korábbi mondatom huncut vigyorral fűszerezve. Morrison szerint ez az a nézés, amivel majdnem minden helyzetben ki tudom magam vágni, főleg ha nőnemű lény az ellenfelem.
Amikor megcsókolom, pontosan azt csinálja, amit vártam. Illetve mégsem.
Pedig azt hittem, lesz olyan tökös, mint Morrison, és minimum képen töröl. És nem! Tényleg nem komplett a csaj, ehhez már kétség se fér. Meglepve veszem tudomásul, hogy nincs ellenvetése, és nem ellenkezik a csók ellen. Még jó, hogy eszembe jutott, mint mentőötlet, tapasztaltam már, hogy a legegyszerűbb, egyben legnagyszerűbb mód arra, hogy biztosan elhallgattass egy csajt az, ha falnak nyomod, és mellőzve minden úri dolgot, egész egyszerűen megcsókolod.
Lám, ez a verzió nála is működött. Már csak az a kérdés, miért kellett előtte ekkora hisztit levágni? Majdnem sikerült elrontania a kis játékomat, de a végén csak az lett, amit én akarok. Az, hogy Morrison mit fog szólni az egészhez, valahogy egy cseppet sem izgat. Deverauxnak lesz annyi esze – legalábbis remélem – hogy nem ezzel fogja fogadni a szobájukban, de ha mégis, és Morrison kiakad, hát vessen magára, mert azt aztán lesheti, hogy én megmentem. Merlin irgalmazzon attól, amit kapni fog, ha úgy dönt, hogy szembeszegül vele, és kitálal.
Már látom is magam előtt az egész jelenetet. Ők már rég a társalgóban fognak vitatkozni, mire én felérek, hogy aztán kényelembe helyezhessem magam, és premier plánból nézhessem végig az egész jelenetet. Ahogy azonban Laetitiát ismerem, erre nem sok esélyem van. Előbb fogja lenyelni a békát, és alattomban áll bosszút, mielőtt megadná bárkinek is a lehetőséget, hogy kifakadni lássa.
− Nem elmondani senkinek? – nézek rá halvány hülyén. Mi az, hogy ugye nem mondom el senkinek? – Minek nézel Te engem, Deveraux? Valami házsártos vénasszonynak, aki telepletykálja az egész Roxfortot? – folytatom eltávolodva tőle. Egyáltalán nem tetszik, amit mondott. Kifejezetten nem tetszik. És ezt azonnal a tudtára is hozom.
Valljuk meg őszintén majdnem mindenre számítottam, de erre nem. Minek néz ez engem? Nem kell nekem megszólalni sem, megteszik helyettem a festmények. Hugrabug Helga se véletlenül nem engedte be Morrisont, a fél nyakam rá, hogy pontosan tudja most is miről beszélünk, vagy épp mit műveltünk percekkel korábban.
Tény, hogy ezzel a döntéssel mindketten jobban jártunk, elég csak ránéznem Deveraux olvadt arcára, és azonnal lerí róla, mennyire nem volt ellenére a csókunk. Noha meglepett, hogy annyi azért volt benne, hogy kicsit magához húzzon, de még mindig nem az a tekergős kiscica, aki lehetne.
Márpedig, ha egy kicsit is használná az amúgy nem csekély adottságait, már rég a lábai előtt heverne a fél iskola. És egy ilyen tehetséget elpazarolni sírással… ezen változtatni kell. Igazán kíváncsivá tett, mit tud még, márpedig arra is megvannak a módszereim, hogyan csalogassam elő belőle a NŐ-t. Kis fáradozás, és még egy jó éjszaka is kisülhet belőle.
− Különben jobban tennéd, ha te se nagyon híresztelnéd, épp elég baj, hogy Hugrabug révén már az összes festmény tudja. Még a végén Morrison ki találja tekerni a csinos kis nyakad. Aztán eltilt Tőlem, mint elsőszámú ellenségtől, és akkor aztán végképp nem találkozhatunk. – csóválom a fejem cinkos mosollyal.
Provokálom? Még szép.

---

---

- Már bocs, Wallbrick! – lököm el magam a faltól, és mélyen a szemébe nézek. Képtelenség lenne tagadni, igen, rettenetesen dühös és csalódott vagyok. Azt hittem lehet majd vele értelmesen beszélni, de nem.  – Az a feltételezés, hogy éppen Te – bököm meg az ujjammal a mellkasát erősen, egyáltalán nem finomkodva – fogod elmondani ezt az egészet, egyáltalán nem alaptalan. Előszeretettel számolsz be a kis rajongó táborodnak az újabb hódításaidról. Vagy tévedek? – próbálom elengedni az arcom, mert egyre jobban érzem ahogy feszülnek benne az izmok. Az állkapcsom összeszorítom, a szemeim összeszűkülnek, a számat enyhén oldalra húzom. Valahogy nem tudok megszabadulni ettől az arckifejezéstől, így fel is adom a próbálkozásokat, és hagyom úgy ahogy van, mert Wallbrick megérdemli, hogy igencsak rondán meredjek rá.

Nem mintha másra számítottam volna, tőle már semmi nem lep meg. A legmegdöbbentőbb reakció, amit valaha is produkálhatna az lenne, ha megpróbálna kedves lenni. Erre pedig esély sincs, ahogy arra sem, hogy legyen belőlünk valami. Nos, amit akartam, amiért áhítoztam, azt megkaptam. Ideje játszani egy kicsit Ryannel.
- Hogy te milyen gyáva vagy! Azt hiszed én félek Morrison haragjától? – őszintén, szívből jövőn elkezdek kacagni, és lehuppanok a pamlagra. Lábaimat hanyagul keresztbe dobom egymáson, és nekidőlök a háttámlának. – Csüccs le Ryan, és mesélek neked valamit! – kacsintok rá kuncogva, és megpaskolom magam mellett a pamlagot. Ártalmatlan fejet próbálok vágni, csak a szemeim árulják el, hogy ha ebben a percben büntetlenül tehetnék bármit, hát bizony Wallbrick jónéhány testrésszel szegényebben távozna a gardróbszobából. Csak nézem, ahogy ott áll, eltelve önmagától, abban a biztos hitben, hogy ő a világ közepe. Kár, hogy még nem tudja, hogy ott bizony én tanyázok. Meglepetten veszem észre, hogy az elgurult pálcám épp a pamlag előtt hever, így a lehető legtermészetesebb mozdulattal, egyáltalán nem kapkodva fel is veszem, és visszasüllyesztem a helyére. Nem lesz rá szükségem, Wallbrick van olyan ostoba, hogy úgy gondolja ártalmatlan vagyok pálca nélkül.

- Tudod – kezdek bele a mondókámba jókedvűen, és visszadőlök, kényelmesen elhelyezkedek, mert ez hosszú lesz – pár dolgot, most hogy ilyen közel kerültél hozzám, azt hiszem elmondhatok neked. – kacsintok rá huncutul. – Laetitia azt mondta, hogy egészen tűrhető érzés, mikor a nyelved ledugod a torkán, nekem pedig arra volt szükségem, hogy kipróbálhassam milyen érzés, mielőtt azt a srácot csókolnám meg, akit igazán szeretnék. Az pedig nem Te vagy, de szerintem tipped azért van, hogy ki is lehet. Pláne nem kezdenék veled ezután, hogy nem bizonyultál jó tanárnak, úgyhogy ne is erőlködj légyszi, hogy még egy ,,puszit" kicsalj tőlem. Be kell vallanom, valami sokkal extrábbat vártam tőled a hírneved miatt, de ez is megteszi, biztos rossz napod volt. Ne aggódj, lesz alkalmad gyakorolni máson efelől nincs kétségem. – kacsintok rá újból, és elkezdem a hajamat babrálni. Lassan, ráérősen megmozgatom a nyakamat, kinyújtom a kezeimet. Az egész mozdulatsor, hála a sok gyakorlásnak egészen természetesre, és macskásra sikeredett. Amikor ezzel végeztem, újra megfogok egy hajtincset, és szórakozottan tekergetem az ujjaimmal.

Bántani akar, fel akar cukkolni, hát kösse fel a gatyáját, mert nem fogok azért sem még egyszer hülyét csinálni magamból és ordibálni vele, mint valami fúria. Azt meghagyom Morrisonnak. Sajnos abban igaza van, hogy a néhány perccel ezelőtti mutatványunk mindenképp eljut Letty fülébe, valószínűleg sokkal előbb, mint hogy egyáltalán esélyem lenne bevallani neki. Na nem mintha ennyire szuicid lennék, és elé akarnék állni. ,,Hé, Morrison, figyelj, az van, hogy Wallbrick kicsit falnak nyomott. Én meg hagytam." Bolond lennék elmondani neki, sokkal mókásabb lesz nézni a belső küzdelmét, hogy nyíltan szúrjon le, azonnal, vagy várjon egy kicsit a bosszúval. Bárhogy is dönt, ezentúl jobban oda kell figyelnem a hátamra is. Van valami viszont, amit Wallbrick nem tud.

- Ami a másik dolog, hogy Morrison egyáltalán nem is lenne kiakadva. Zavarná, hogy más is az ő játékával foglalatoskodott, de hidd el, nem érintené mélyen. Csak egy pótlék vagy, rólad ugyanis nem szokott ódákat zengedezni, ezzel ellentétben Gary Fitzroy igencsak szuperlatívuszban van emlegetve. De szerintem ha nagyon erőlködne, találna még néhány nevet a tarsolyában, akikkel kavart, és ütősebbek voltak nálad. Ne csüggedj, mondom. – vonom meg unottan a vállam – Szerintem kis gyakorlással egészen élhető leszel. Talán inkább majd akkor keress meg. – nézek rá szendén, és még a pilláimat is játékosan rebegtetem, hogy tudja egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy valaha is kapcsolatot szeretnék kialakítani vele, és persze azért is a rebegtetés, hogy elvegyem a mondókám élét és súlyát. Nem ettem meszet, hiszen annál, mint hogy valaki hivatalosan Ryan Wallbrick barátnője legyen, talán csak egy rosszabb van: Ryan Wallbricknak lenni. Elvégre mit tud felmutatni párkapcsolati téren? Számtalan plusz kettő a volt nőinek és kalandjainak száma, de kérdem én, hány csaj merte bevállalni, hogy járjon is vele? Nulla. Ennek is biztos megvan az oka, és kezdem sejteni, hogy mi az. Az emberi kapcsolatok többsége nem az ilyen fazonoknak lett kitalálva.

---

---

-  Azt. – vágom rá mosolyogva.
Hiába kacag, akkor is tudom, hogy retteg Morrisontól, ha a feje tetejére is áll. nagyobb nála, eggyel felette jár, és a családja legalább olyan befolyásos, mint Deverauxé. Plusz megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy nemcsak megválogatja kivel áll szóba, de előszeretettel használja lépcsőfoknak a saját „barátait” is. Ha az előttem álló lánynak csak egy kicsivel több esze lenne, rég olyan messziről kerülné, amennyire csak lehet.
Nem ülök le, amikor a pamlag felé invitál, valahogy rosszat sejtek, hiába pórbálja palástolni a gondolatait a kis babaarcával és a megfeszített izmaival. Tudom, hogy készül valamire.
- Köszi, nekem itt momentán tökéletes. – rázom meg a fejem, majd nekidőlök a legközelebbi falnak, és karbafont kézzel pillantok le rá.
Vajon megint miben mesterkedik?
Ha sértegetni akar, régen veszett ügye van, fogalma sincs, hogy ezzel nálam semmire sem megy. Azon kevesek közé tartozom, akik pontosan tudják, hogy hol a helyük a társadalmi ranglétrán, és kik azok az emberek, akiknek megengedem, hogy a lényem részei legyenek, még több: azért valamennyire a hozzájuk fűződő viszonyokkal is tisztában vagyok. persze mindig vannak üdítő kivételek, mint most Deveraux.
Figyelmesen hallgatom a monológját, amiből semmi mást nem tudok leszűrni, mint hogy ki nem állhatja Morrisont, bizonyítani akar, hogy Ő jobb nála, és szent megveszekedett szándéka, hogy ezúttal tényleg belegyalogoljon a lelkivilágomba.
Csak épp azt felejti el, hogy nem egy sértődős csajjal áll szemben, aki menten sírni kezd, hanem Velem. Márpedig abból nem eszik. Ha cukkolni akar, hát rajta, kíváncsi vagyok, hogy viseli a revansot.
Megvillan a szemem, amint a végére mér a mondandójának. Engem akar ócsárolni? Megkérdőjelezni, vagyok-e olyan jó, mint mondják? Ugyanmár.
 Nekem nincs mit bizonyítanom.
Megtették helyettem azok a lányok, akiknek most is megremeg a térdük, ha csak meglátnak a folyosón.
Aztán nem tehetek róla, de majdnem elröhögöm magam. Méghogy ÉN nem tetszem Deverauxnak? Hogyne. Azt hiszi, nem veszem észre, hogy elvörösödik, vagy zavarban van a jelenlétemben? Hogy nem tűnik fel a szapora légzése, vagy a csók közbeni kapaszkodása?
Lehet, hogy azt mondja, neki ez semmit nem jelent, de a tettei, a reakciói egészen másról vallanak.
- Csak egy kérdésre válaszolj. – lököm el magam a faltól. Lassú, kényelmes léptekkel sétálok oda hozzá. akár egy vadállat a zsákmányához, amíg pontosan előtte nem állok. kissé megdöntöm a derekam, hogy a tekintetünk egy magasságba kerüljön, majd szélesen elmosolyodok. – Pontosabban kettőre. – jut hirtelen eszembe még valami – Ha olyan szörnyű voltam, miért is húztál magadhoz közelebb? – vonom fel a szemöldököm – Tudod, nekem ha nincs ínyemre valami, nem nyújtogatom a pillanatot, ahogy ti lányok szoktátok, nem gyorsul fel a légzésem, és nem vörösödök el mindenért, hanem menekülök. – fogok bele tüstént a magyarázatba – Kettő: miért kell neked mindig Morrisonnal érvelni? Muszáj, hogy mindenben Ő legyen az etalon? Sokkal jobb vagy annál, hogy lealacsonyítsd magad az Ő szintjére. Ó, és még egy: arra még nem gondoltál, hogy Morrison talán nem mindent úgy oszt meg veled, ahogy történt? – nem érdekel, ha visszamondja, Laetitia tökéletesen tisztában van ezzel, csak épp Deveraux nem tud róla.
Fogalmam sincs miért kezdett el megint vagdalkozni. Az, hogy provokálom, nem egészen arra vonatkozott, hogy válogatás nélkül vágjon mindent a fejemhez. Nem hisztit akartam belőle előcsalogatni, hanem hogy érveljen azzal, amije van, hogy ébredjen fel; Ő is ér legalább annyit, mint Morrison. Erre tessék, már megint hisztizik. Márpedig amikor valaki ezt csinálja, nos… azt kifejezetten nem kedvelem.
Hátat fordítok neki, majd visszasétálok a falhoz, összekulcsolom a karjaim a fejem fölött, és hagyom, hogy a talár enyhén szétnyíljon, ahogy hátradőlök. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor előbukkan a vékony roxforti pulóver, és az alatta rejlő izmok.
- Nem hallottad még azt a mondást, hogy akiről beszélnek attól nem kell tartani, de akiről hallgatnak, ott valami más is van? – nyugtázom mély sóhajjal a szavait. - Egyébként…Van más érved is, mint Morrison, vagy a nyominger kapcsolata Fitzroyal, aki körberöhögte, hogy milyen kellemes kis strigulát akasztott vele? – ásítom el magam szemtelenül. – Deveraux, nekem nincs mit bizonyítanom – csóválom meg a fejem – Ha azt akarod, hogy megint megcsókoljalak, vonszold ide magad, aztán meglátjuk. Ha azt akarod, hogy komolyan vegyelek, ne hisztizz, mert azzal nálam nem mész semmire. – vágok vissza. – Különben mindenkivel ilyen vagy, vagy csak engem próbálsz felhúzni? – teszem hozzá félvállról. Igazán érdekel, hogy vajon csak velem viselkedik így, vagy mással is ezt csinálja? mert az egy dolog, hogy én elviselem, de más nem feltétlenül fogja ugyanígy gondolni.
Kellemetlen amikor valami nem úgy sül el, ahogy az ember eltervezi, de hát ilyen az élet. Sosem fogja senki komolyan venni, ha egy kis cukkolástól máris a plafonon van, és jobbra-balra átkozódik, vagy vagdalkozik, amivel csak lehet. Pedig egész helyes csaj lenne, ha...

---

---

Nem ült le mellém. Kár, pedig úgy érezhetném azt a különleges, egyedi, pézsmás és egyáltalán nem tolakodó illatát. Milyen furcsa, hogy egyes embereknek teljesen más az illatuk, mint amit kinézel belőlük. Egy Wallbrick féle szoknyapecértől valami méregdrága, erős, émelyítően édes parfümöt várnék, ami befészkeli magát erőszakosan az ember orrába, és még órák múlva is forog tőle a gyomra. Tud meglepetéseket okozni, és az ilyen fajta meglepettség kedvemre való. Túl azon, hogy így nem butíthatom magam az illatával (amivel talán én jártam jobban), elkezdett érdekelni, hogy miért is nem ült le mellém. Csak nem fél? Nem, egyáltalán nem tőlem. Saját magától.

- Nem voltál szörnyű, csak többet vártam tőled. Azért húztalak közelebb, hogy húzz bele. – vonom meg a vállam unottan. Most komolyan azt akarja, hogy olvadozzak tőle? Belül mélyen nevetek. – Azt hittem nálad ez a dolog nem darabra megy, vagy valami ilyesmi. Egy kis lelkesedés talán belefért volna, nem?  - kérdőn nézek rá, de a gondolataim kezdenek elkalandozni. Máris megtört volna a Wallbrick-féle varázslat, kipukkadt a nagy lila lufi? Tényleg olyan vagyok, hogy amint megkaptam amit akartam, már nem is érdekes. Kár, pedig olyan helyes feje van, utálom, hogy el kell ismernem, de ő az egyik legjobb pasi a Roxfortban. Mit érzek most, hogy ott áll nyilvánvalóan sértetten, bármennyire is tagadja? Azt hiszem a dicsőség rá a legjobb szó. Mikor azt mondja, menjek oda, ha újabb csókot akarok, elkezdek kuncogni. Ha ezt színészkedésnek veszi akkor hordjon szemüveget, mert ennél őszintébben még életemben nem nevettem ilyen helyzetben.
Összeszedem magam, hiszen életemben először lehetek úgy a fiú közelében, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi fog történni, utálni fog-e vagy sem, lenne-e nála esélyem vagy sem. Boldog magabiztosság, végre visszatértél. Örülök neked. Mosolyogva csóválom a fejem, hogy mennyire nem érti milyen is vagyok. Szidja Laetitiát, meg én is, de mindketten tudjuk, hogy ha van egy csöpp eszem, akkor tanulok tőle. Mondjuk például azt, hogy hogyan kezeljem az ilyen Wallbrick szintű alakokat, hogy ne okozzanak nekem fájdalmat.

- Lealacsonyodni csak magasról lehet, Wallbrick szóval ezt egy elég suta bóknak veszem. – felkelek a pamlagról, és szép lassan odasétálok hozzá. Most már egyértelmű számomra, hogy a közelség nem nekem okoz gondot, hanem neki, ezért is nem ült le mellém. Lehet, hogy Ryan mindent másképp tervezett velem? Nyújtózása, és mesterkélt izomzat mutogatása még jobb kedvre fakaszt. Próbálkozik nálam, vagy most mit csinál? Mire odaérek hozzá, fejemet oldalra biccentem, és kíváncsi szemekkel fürkészem az arcát, ami olyan, mint egy szépen megfaragott márványszobornak. Nem a vonásait akartam ezzel megdicsérni, hanem a kifejezéstelenségét. – Nem vagyok mindenkivel ilyen, neked szólt a műsor. Nem akarom, hogy komolyan vegyél, már nem. Két percnyi fizikai kontaktus elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam. – mivel a talárom még mindig a pamlagon hever, nem tudom annak zsebébe vágni a kezem, csak a pálcám felé tudnék nyúlni, amit meg a fiú félreértene. Ezért komótosan egyik kezem a derekamra rakom, a másikkal végigsimítok Wallbrick alkarján. – Pedig nagy esélyed lett volna, ha leszállsz a magas lóról, és nem úgy kezelsz, mint mindenki mást. Tök nyugodt vagyok, és nem hisztizek, de ennek semmi köze hozzád. Egyszerűen elkezdtem élvezni a helyzetet.
Egy pillanatra összezavarodok, és hátrébb lépek. Teljesen kiszámíthatatlan, mégis kiszámítható módon viselkedtem vele eddig. A hisztériás kiabálás, és az azt követő bűnbánás is várható volt. Próbáltam támadni, de talán éppen ezzel rontottam el mindent. Legközelebb majd máshogy csinálom… mással. Fülig is pirulok, amit majd persze Wallbrick szépen félre és magára értelmez, de nem gond. Mennyire más, mint…
Megrázom a fejem, mint aki sokáig időzött el félálomszerű állapotban, és elhessegetem a gondolatokat. Egyelőre még Wallbrick van velem itt összezárva, és vele kéne kezdenem valamit. Ellépek előle, és mellé állok, én is a falnak támaszkodok. A hideg kő segít kitisztítani a fejem, és hagy gondolkodni. Ha innen kijutunk, több dologgal is szembe kell néznem. Morrisonnal, a minden valószínűség szerint elterjedő pletykával, és saját magammal is. Eddig volt célom, meg akartam szerezni Ryant, de most úgy látszik meglehetősen értelmetlenné vált minden. Gondolataimba süllyedek, és elkezdek kutatni egy arc után, aki méltó arra, hogy Wallbrick helyébe lépjen.

---

---

Mindjárt gondoltam, hogy provokálni fog.
Most komolyan azt hiszi, hogy azzal, hogy kiszámíthatatlanul viselkedik, és játssza itt nekem a nagyképű aranyvérűt, aki mindig megkapja amit akar, majd szépen úgy fogok táncolni, ahogy a kisasszony fütyül? Ha eddig nem táncoltam senkinek, ő sem lesz kivétel. Tényleg azt akarja, hogy játsszuk el szépen a szokásos „énakaromanőtúgyhogymindenáronakedvébenfogokjárni” – című játékot? Mit vár mégis, hogy majd sértetten újra, és újra próbálkozok, hogy csak egy kis dicséretet kifacsarjak belőle?
Ne már, ennél azért sokkal többet néztem ki belőle.
Másabb, mint a többi halvérű liba a roxfortban, és ezt be kell valljam őszintén: tetszik. Pont ezért nem fogom egykönnyen elengedni. És a helyzetét csak rosszabbítja, hogy Hugrabug Helgának, hiába tűnt el Morrison, még mindig esze ágában sincs elengedni minket. Ezt azonban nem kötöm az orrára, egyrészt gyönyörűen elbízná magát, én azonban kifejezetten utálom, ha valaki tíz láb magasról beszél velem, másrészt azt hinné, hogy tényleg ő a világ közepe. A legtöbb fiú szemében pont ugyanolyan, mint bárki más. Mardekáros, szelidíteni való, aranyvérű kiscica. Nem igazán értem, hova ez a nagy önteltség, de ha még senki nem magyarázta el neki, hogy a világ bizony nem úgy forog, ahogy ő akarja, én boldogan meghagyom a hitében. Majd rájön magától, az már nem az én bajom.
Lehet, hogy nem vagyok aranyvérű, de igazából mindenki tisztában van azzal a mi köreinkben, hogy ez nálunk csak egy szépséghiba.
− Lelkesedés? Deveraux, még mindig nem érted? Ezzel engem nem tudsz megfogni – csóválom a fejem halvány mosollyal az ajkaimon – Ha azt várod, hogy leteperjelek, vagy a szoknyád után fussak, vagy azért mert becsmérelni próbálsz majd keresek minden alkalmat, hogy kicsikarjak belőled egyetlen elismerő szót… nos, tájékoztatásul közlöm: nem kapod meg amit akarsz. – kacsintottam rá, egyre szélesedő vigyorral. Ha van egy kis szerencsém, pont olyan vérmérsékletű, mint Morrison, és ez szépen ki fogja akasztani. A hozzá hasonszőrű lányoknak tapasztalataim szerint ugyanis van egy idegesítő, ám annál viccesebb szokása: azonnal hisztiznek ha valami nem úgy működik, mint ahogy azt elképzelték.
– Játszhatsz Velem - jaj megpróbállak felbosszantani, hogy dühödben azt tedd amit én akarok, hogy tegyél - ha ahhoz van kedved. Tetszik, hogy próbálkozol, talán ez másnál bejön, de nálam nem. – rázom meg újra a fejem.
Meglepve tapasztalom, hogy nem retten meg a közelségemtől, mi több miután eltávolodok Tőle, még ő merészkedik közelebb. Na így már sokkal jobb, mintha az iménti hisztit hallgatnám. A mondatai viszont megint tökéletes ellentéte annak, amit csinál. Felvont szemöldökkel pillantok rá, ahogy végigsimít az alkaromon. Hajt a kíváncsiság, vajon többet is ki lehet-e belőle hozni? Sőt, mire fel ez a váltás?
Eddig nem úgy volt, hogy nem jövök be neki?
− Magas ló? Deveraux, mondd már el nekem, hányszor sértegettelek amióta idezártak minket? Szóvá tettem akár a csóktechnikád, vagy a gyakorlást, egyáltalán sértegettelek bármivel azon kívül, hogy nyomatékosan felhívtam a figyelmed a hisztikre? – kérdezek vissza azonnal. Tudtommal egyszer sem bántottam meg, ami igazán nehezemre esik, mert Morrison már rég kapná az ívet negyed ennyi húzásért.
Elkapom róla a tekintetem. Nem azért, mert zavarna a jelenléte, vagy a pillantása, épp ellenkezőleg. Azt akarom, hogy ő mozduljon meg. Pedig ha egy kicsivel másabb lenne a helyzet, most élhetnék a lehetőséggel, hogy oldalra fordulva megtámasszam a falnál, és egy kicsit huncutkodjak vele.
De még nem érdemli meg.
− Ha nekem szól a műsor, akkor válts programot. – utalok vissza a korábbi mondatára – Én sem vagyok mindenkivel kioktató, ha a kellő hangnemet ütik meg velem szemben. Különben is. Most tulajdonképp mi is ez az alkarsimogatás? Tudtommal nem vagyok elég jó neked. Tudod mit? – fordulok hirtelen felé. – Mondok én neked valamit.
A két kezem a feje két oldalán támasztom meg, ha nem menekül el a közelségemtől. Megnyalom az ajkaim, és egész közel hajolok hozzá, az orrunk szinte majdnem összeér. Egyetlen szót sem szólok, csak a tekintetem próbálom az övébe forrasztani. Látni akarom, mit rejteget, hogy mi játszódik le a fejében, és azt remélem, hogy valahogy kiolvashatom az agyából a válaszokat.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök: kicsit engedek neki. De egyetlen rossz szó, vagy mozdulat, és nem lesz harmadik esély. Alulról felfelé végigmérem a lány, majd még közelebb hajolok hozzá, arcom szinte súrolja az övét, és a fülébe suttogva folytatom:
− Szerintem még te sem tudod, mit akarsz. – kuncogok bele jólesően. Az orromon át távozó levegő meglibbenti az egyik tincsét, éreznie kell, a langyos fuvallatot a nyakán. Ha ettől nem áll fejre, komolyan taktikát kell váltanom. – Veled ellentétben én viszont tudom mit akarok, és az esetek kilencvenkilenc százalékában meg is szerzem.

---

---

- Nem sértegettél. – adom meg magam nagyot sóhajtva és csak csóválom a fejem, miközben remélem, hogy többet nem hozza fel a dolgot. Az a baj, hogy abból indultam ki, hogy milyen ez a srác mindenki mással, és hogy velem milyen volt mostanáig. Eddig egyfolytában, ha egy teremben volt velem, levegőnek nézett, vagy még annak se. Persze, hogy nem tudtam hová tenni amikor éppen normális lett volna velem. Azt hittem beetetés, csak azért, hogy utána még nagyobbat csattanjak a padlón, ő meg még jobban röhöghessen. Eszembe sem jutott, hogy tényleg megpróbál kedves lenni velem. A gondolat maga annyira abszurd és képtelen, hogy vagy egy tucatnyi miért?-et vonz magával, amiket nem tudok megválaszolni, de nem is fogom Ryant megkérdezni róluk. Kiderül-e vagy sem, az most részletkérdés.

Azt hiszem taktikát váltott, és mintha segíteni akarna nekem. Nem vele kapcsolatban, ott már nagy eséllyel eljátszottam minden lehetőségemet; hanem a jövőre nézve. Értetlenül pislogok, amikor a fejem mellé támasztja a kezeit, mert tényleg nem látok bele még mindig a fejébe, és még mindig fogalmam sincs, hogy mivel tennék jót. Ha valami fura szamaritánus hajlamoktól vezérelve oktat engem, hogy hogyan ne hisztizzek, akkor most miért kerül már megint ennyire a közelembe? Állom a tekintetét, én is a szemébe nézek. Jelenleg egyetlen dolog tud az arcomon lenni, ez jól értelmezhetően ott is van. Értetlenség, zavar és totális káosz. Még jó, hogy nem hagyta el a számat egy hangos "Mi van?".

Zavarba jövök, mikor végigmér, ahogy néhány perccel ezelőtt már megtette. Nem tudom, hogy mivel járok jobban. Ha tetszik neki a látvány, vagy ha nem. Lassan, bizonytalanul emelem meg a kezeim, és egy pillanatra átfut az agyamon a menekülés lehetősége is, mert ez itt egy olyan pont, ahol még visszafordulhatok, és nem kell hagynom, hogy Wallbrick játékszere legyek, akit felpakol a polcára, és levesz onnan amikor neki kényelmes. Mégsem teszem. Ez az a pont, ahol Deirdre Deveraux megtört, nem maradt már itt senki más, csak Dee, aki nyomokban emlékeztet rá, mégis egy jóval szelídebb és irányíthatóbb személy.
Tényleg nem akarok már kapcsolatot Wallbrickkel? Na igen, igaza van. magam sem tudom mit szeretnék. Végig szalad a hideg a hátamon, ahogy a fülembe suttog, a karjaim erőtlenül zuhannak az oldalamhoz, csoda, hogy a térdeim még nem adták fel a szolgálatot. Halványan elmosolyodok, és próbálok valahogy belenézni a szemébe. Megszerzi, amit akar?
- És, most mi az, amire fáj a fogad? – suttogom, de próbálok még nem hozzáérni, ami tekintve, hogy szinte a falba passzíroz, egész érdekes mutatvány. – Még mindig tartozom neked. – kuncogok lágyan, és valahogy megpróbálok erőt préselni a tagjaimba, hogy meg tudjam őket mozdítani. A közelsége megborított, valahogy semelyik testrészem sem engedelmeskedik már nekem. Az agyamban is lehúzták a rolót, ami most még nem derült ki számomra, hogy tulajdonképpen jó, vagy rossz. Mivel értelmes gondolatom nincs, kénytelen vagyok az ösztöneimre hagyatkozni, amik eddig igen csak ostoba lépésekre vettek rá, de talán most az egyszer nem lesz katasztrófa.

- Tartozok neked –ismétlem meg nagyon halkan, csak hogy biztosan rám figyeljen – azzal a bizonyos puszival, amit megpróbáltál kicsikarni belőlem. – döbbenet, tényleg volt ennyi bátorságom, hogy ezt kimondjam? Most nekiáll röhögni rajtam, elhúzódik, és közli, hogy már megint beleugrottam a csapdába, vagy… vagy hagyja, hogy tegyem amit szeretnék. Nem maradhatok az adósa, törleszteni akarok, és fogok is. Jobb kezem az arcára teszem, semmi simogatás, egyszerűen csak ott van, és remélem nem húzódik félre előle. Egy pillanatig tétovázok, mielőtt a bal kezem is elindul útjára, bizonytalanul és félve Ryan talárja alá, hogy a derekán állapodhasson meg, ha ő hagyja. Keresem a tekintetét, egy utolsó pillantást szeretnék, ami megerősít abban, hogy ezt kell tennem. Aztán nem várok tovább, minden bátorságom összeszedve közel hajolok hozzá, és az orrom hegyét az övéhez érintem. Jobbra- balra finoman elfordítom a fejem, hogy megszokjam, hogy itt van, milyen érzés érinteni. Mikor az előbb megcsókolt, nem volt lehetőségem kiélvezni a helyzetet, annyira meglepődtem. Most lassítani akarok magamon és rajta is, mert remélem megér ez az egész annyit, hogy időt áldozzunk rá. Lassan húzódok el, de épp csak annyira, hogy megtaláljam a tökéletes pontot az arcán, ahová a puszimat adhatom. Amint ez is megvan, nem gondolkodok tovább, csak megadom Wallbricknek a tartozásomat egy finom, félénk puszi formájában.

---

---

Meglepve veszem tudomásul: van benne annyi merészség, hogy nem bújik ki a karjaim közül, állja a pillantásom, és a tetejébe még Ő hozza fel, hogy tartozik nekem.
Na álljon meg a menet!
Mi van?!
Eddig nem úgy volt, hogy esze ágában sincs hozzám érni, nemhogy puszit adni? Ja tényleg, azon már túl vagyunk – elvégre valahogy kénytelen voltam elhallgattatni. Erre behisztizik, aztán meg Ő jön közelebb?
Most macska-egér játékot akar játszani, vagy valami alattomos kis hátsó szándéka van, vagy teljesen megőrült?
A gondolatok megállíthatatlanul kavarognak a fejemben, és legnagyobb ellenszenvemre azon kapom magam, hogy mániákusan pörgetem az agyam, vajon milyen szándékai vannak. Akaratom ellenére olyan élethelyzetet teremtett, amire nem voltam felkészülve, és nincsenek rá kész válaszaim.
Zavarban vagyok. És semmit nem utálok jobban, mint amikor ezt az érzést belőlem váltják ki, nem pedig fordítva. Valahogy vissza kell szereznem az irányítást, még mielőtt ez az egész kis játék a fejemre nő, és a dolgok el nem kezdenek olyan irányba haladni, amit egyáltalán nem szeretnék.
Tudom, hogy nem áll messze tőle a színészkedés. Tudom, hogy utál annyira, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, és úgy borít fel minden megépített kis csapdát, ahogy még senki. Plusz, ne felejtsük el, hogy Morrison egyik belső embere: nyilván tanított neki ezt-azt, amit a jelek szerint megpróbál épp rajtam alkalmazni.
A kíváncsiságom azonban sokkal erősebb, mint az akaratom. Hagyom, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy most ő akarja. Veszek egy mély levegőt mindenre felkészülve, ahogy a feje megindul az enyém felé, miközben titkon azon reménykedek, hogy megváltoztatja az álláspontját a közvetlen közelemben, és mégsem puszit fog adni.
De csalódnom kell. Pontosan azt teszi, amit mond, illetve mégsem.
Orra összetalálkozik az enyémmel, lágy ajkai pedig félénken érintik az arcom bőrét. Egy pillanatra elgondolkozom azon, mi lenne, ha csak egyszerűen oldalra fordulnék. A fejemben megállíthatatlanul rohannak előre a képek, mire felfogom mi történt, már rég túl vagyunk minden mozdulaton, és a pillanat elillan, csak az enyhén meleg érzetem marad utána.
− Azt hiszed, a történtek után beérem egy egyszerű puszival? – kérdezek vissza vádlón, levegő után kapkodva – Nekem estél, a fejemhez vágtál vagy öt bagolyra való rontást, és azt hiszed, egy puszival kiengesztelhetsz? – folytatom komoran – Nem, Deveraux, ez nem így működik.
Az egész helyzet szépséghibája bennem keresendő. Nem tudom elfelejteni a gyengéd mozdulat után, hogy a nők milyen kegyetlenek is valójában. Ha az anyám annak idején nem őrjíti meg teljesen az apámat, most egy teljesen más életet élhetnék. Én is, Morrison is, Devereaux is, és az egész családom. A nagyapámnak nem kellene minden követ, minden kapcsolatot kihasználnia, és latba vetnie, hogy nekem mindig olyasvalami jusson osztályrészül, amit a gyarló apám miatt alapvetően nem érdemelnék ki.
És most mégis itt állok vele szemben, frusztráltan, és azon gondolkozom, vajon akarom-e ezt az egészet. Deveraux aranyvérű, Ő nem tudná azt megtenni, amit a félvér anyám az apámmal. De vajon nem vetne-e gátat közénk ez az aprócska, ám mégsem elhanyagolható tényező?
Vajon képes lenne hülyét csinálni belőlem? Ezen még sosem gondolkoztam el. A dolgok valahogy mindig úgy, és abban az irányban haladtak, ahogy én akartam. Döntéseket hoztam, és nem néztem vissza, nem gondolkoztam el azon, vajon megért volna e más lány olyan lehetőséget, amelyet most Deveraux lobogtatott meg előttem.
És ott van az a másik dolog. Hogy pontosan tudom: nem vagyok közömbös a számára. Ezt bárki bármit is állít, egyszerűen nem tudja letagadni. Érzem, ahogy a szíve dörömböl a bordái között, hallom, ahogy a lélegzete meg-megakad valahányszor fél méternél közelebb van hozzám.
De mi ez a kellemes borzongató érzés, ami még mindig bennem van, amióta csak önszántából hozzám hajolt? Nem tudom magamban tartani a kérdést, mielőtt még rájönnék, hogy mit is csinálok, kimondom a szavakat:
− Tulajdonképp mit is akarsz Tőlem, Deirdre?
Nem várom meg a válaszát, ha nem ellenkezik, ezúttal én közeledek. Finoman kisimítok egy tincset a füle mellől, feltekerem az ujjaimra, és megszagolom.
Tetszik ez az illat.
Ha továbbra sem akaszt meg, összefogom a tincset a többivel, hogy szabaddá váljon a füle melletti kis gödröcske. Kifújom az orromon az eleddig visszatartott levegőt, de csak azért, hogy újabb adag oxigént jutassak a helyére, majd belecsókolok a nyakába.

---

---

Most mi van már megint, miért nem szólal meg? Azt hittem azonnal cselekedni fog egy ilyen puszi után, és mond nekem valamit, vagy ellök magától, vagy bármi más, mint ez a néma ácsorgás. Elengedem mindkét kezemmel, és csak csalódottan nézek rá, keresem a tekintetét, de úgy érzem nagyon messze járnak a gondolatai, mintha én itt sem lennék. Azt hiszem szinte el is felejtette, hogy itt vagyok, úgyhogy inkább lehajtom a fejem, gondolataimba zuhanok én is. Most biztos teljesen ostobának tart, mert ilyen gyerekes dologgal próbálkoztam nála mint az a puszi. De mit csináljak, ha egyszer még soha nem voltam ilyen helyzetben? Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, vagy más mit tesz ilyenkor. Nem tudok flörtölni, kacérkodni, nem tudok semmit! Nevetségesen amatőr vagyok ezekben a dolgokban, és persze pont egy olyan szoknyapecérrel kell gyakorolnom, mint Wallbrick. Mit vétettem, miért nem inkább a Tiltott Rengetegbe küldtek be engem pálca nélkül, mint ide most bezárni? Lassan, akadozva lélegzek, és csak várom, hogy végre mondjon már nekem valamit Ryan. Aztán mikor végre megszólal, abban sincs sok köszönet.

Hogy lehet ennyire érzéketlen?
Nem sül le a képéről a bőr, hogy én itt próbálok kedves lenni vele, egy utolsó esélyt adni magamnak, erre ő ilyen hidegen és kimérten beszél velem. Úgy csinál, mintha én provokálnék mindent. Pedig most tényleg kedves akartam lenni, tenni valamit azért, hogy más lehessek a szemében. Az arcom lángol, félúton a tomboló harag és a mélységes letargia közt. Az egész egy pillanat műve, aztán nem marad már bennem semmi más, csak kétségbeesés. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az egész megtörténik majd, hogy össze legyek vele zárva, normálisan szóljon hozzám még azok után is, hogy fúriaként támadtam rá. Még egy jelenetet nem rendezhetek, nem is akarok, nem is lenne értelme. Csak döbbenten és riadtan meresztem a szemeimet rá, hogy komolyan képes volt tönkretenni a pillanatot, és minden mást is. Mondjuk én meg  mégis mit vártam? Annyi mindent tudnék mondani neki, hogy ez igenis így működik, nem fogok fejest ugrani az ágyába csak azért, hogy kiengeszteljem. Hogyan is képzeli, hogy ilyen faragatlan velem, és miért van rám kiakadva mikor én éppen közeledni próbáltam felé. Mégsem szólalok meg, nem lenne értelme. Mindent ellenem fordítana, kiforgatna és félre értelmezne.

Mintha megütött volna, annyira váratlanul ért az, hogy finoman nyúlt felém. Leküzdöm a gyerekes vágyat, hogy elkezdjek csapkodni, mint egy idióta, akinek egy tucat pók  van a hajában, és inkább csak apró rándulással nyugtázom az eddigi eseményeket. Aztán kénytelen vagyok levegőt venni, pedig legszívesebben lélegzetvisszafojtva várnék, hogy mi lesz ennek a vége. A levegőtlenség azért is lett volna jó gondolat, bármennyire is ellent mond a fizikai szükségletekről szóló elméleteknek, mert mióta csak először megláttam, és a közelébe kerültem Wallbrick illata egyszerűen megbolondít. Szapora szív, izzadó tenyér, akadozó gondolatok és beszéd és határtalan ostobaság a tünete a sikeres illatfelismerésnek. Ahogy a nyakamba szuszog, egyszerűen cserbenhagynak a térdeim, és vagy tíz centinyit süllyedek ott a fal mellett állva. Teljesen összezavarva, a totális káosz érzésével nézek fel Ryanre, amint összeszedtem magam beszédképes állapotúra. Te jó ég, ez most egy komoly kérdés volt? Hogy mit akarok tőle?

- Én… - kezdem bizonytalanul, és elcsukló hangon. Fussunk neki még egyszer. – Én nem szeretnék tőled semmi mást Wallbrick csak azt, hogy ne játssz velem!  És ne koptasd a nevem, mert nem azért van, hogy te mondogasd. – teszem hozzá, de a hangom egyre halkabb, bizonytalanabb. "Dee, ne legyél bolond! Az igazat, mondd már!" Nagyot sóhajtok, és végre az arcát nézem, a tekintetét keresem. Ki fog akadni, de most nem kezdhetem el a hisztériát, muszáj értelmesen beszélnem, lehetőleg anélkül, hogy magamra haragítanám.

- Tényleg megkérdezted, hogy mit szeretnék tőled? Te ennyire vak vagy, még mindig nem érted? Téged akarlak! Nem tőled valamit, nekem annál több kell. De te észre sem veszel. Mit csináljak még, mondd már meg? Adjak be neked bájitalt, vagy mi? – az utolsó szavak jóval indulatosabbra sikerültek, mint amilyennek szántam őket, ezért alaposan halkítok magamon. –  Hogy lehet egy ilyen nőcsábász, mint te ennyire ostoba, hogy nem vesz észre semmit se csak a könnyű prédákat? Értem, hogy válogatós vagy, de azért én… –  fülig pirulok, és próbálok valahogy elhúzódni, vagy legalább elfordulni. Miért kellett neki elmondanom mindent? Merlin irgalmazzon, mert Wallbrick nem fog ez biztos. Most, hogy a kezébe adtam a kalapácsot, boldogan zúzza majd össze vele a rózsaszín kis üveggömbömet, amiben az iránta táplált érzelmeket rejtegettem mostanáig.

Szeretném átölelni, szorosan magamhoz húzni és csak bújni hozzá, de nem merem. Nem azért mert már megint magamra haragítottam, hanem azért mert ő Wallbrick, én meg Deveraux. Ha nem lenne vagy egy tucat lány aki azonnal gondolkodás nélkül ájulásig átkozna ha csak egy ujjal is hozzáérnék, még akkor sem tehetném meg. Lassan ingatom a fejem. Nem lehetek többé az a hisztériás kislány, akinek eddig tartott. Félve emelem a kezeimet, az ujjaim remegnek. Próbálom összeszedni magam, több-kevesebb sikerrel. Remélem, hogy nem húzódik el, ahogy nyúlok a vállai felé, és próbálom közelebb húzni magamhoz. Azt már nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak azt akarom, hogy a közelemben legyen.

---

---

Nem tudok elsiklani amellett, hogy elcsuklik a hangja, és akadozik a levegővétele.
Olyan kis cuki, ahogy megpróbálja megmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. A sóhaja már csak hab a tortán. Pontosan tudom, hogy akármennyire is palástolja már bizonyította mennyire nem vagyok közömbös a számára.
Mindössze egyetlen probléma van, pontosabban kettő.
Világ életemben úgy gondoltam, nincs szükségem, nem akarom, hogy valaha is közel engedjek magamhoz egy nőt, mert apám, és a saját sorsom ismerve tudom: milyen következményei lehetnek egy rossz választásnak.
Ad kettő: ha azt mondom Deverauxnak, hogy sokkal értelmesebb, mint a fél Roxfort, nem fogja-e elbízni magát, és ami még fontosabb: mi lesz a hírnevemmel? Megérdemel Ő annyit, hogy feladjam a nőcsábász szerepet, és elköteleződjek mellette? Mert a vak is láthatja, hogy nekem sem közömbös, különben már rég itthagytam volna. De a folyamatos hárítása, hogy nem tudja, vagy nem akarja észrevenni az udvarlásom, egyszerűen megbabonázott. Az a finom illat, ami árad belőle, a göndör fürtjei, a tekintete, ahogy próbál sértegetni. A dühös arca. Legszívesebben magamhoz húznám, és kisajátítanám.
Wallbrick, mint komoly barát… ugyan már, ezt ő sem gondolhatta komolyan
Vagy mégis?
Újból beszélni kezd, és mielőtt bármit is mondhatnék, felgyorsul a szívverésem, és kitágulnak a pupilláim. Az nem létezik, hogy nekem ilyen szerencsém lenne. Mi oka lenne rá, hogy így érezzen? Egy senki vagyok, egy nyomorult kis félvér, amin soha nem tudok változtatni. Ő pedig Deverauxék kicsi lánya, aki bármibe kezd, bármit is csinál, soha nem lesz kitéve annak a megkülönböztető jelnek, ami azokat illeti akiknek nem aranytiszta a vére. Ki van zárva, hogy önként vállalná az otthoniaktól azt, hogy alkalomadtán megjegyezzék, hogy talán rangon alul választott?
Oké, tudom, hogy a nagyapám majdnem egy félisten, ha kapcsolatokról van szó, de… azért ő sem mindenható, és ahogy Royalt ismerem, nem vagyok benne biztos, hogy pont engem szánna a lányának.
Mert nekem kell ez a nő, ha belepusztulok is.
− Az ember mindig az mellett siklik el a legkönnyebben, ami ott csücsül az orra előtt.  – mosolyodok el. Ha nem ellenkezik, végighúzom a hüvelykujjam az arcélén. Finoman, nem tolakodóan, majd a mozdulatsor elhal, ahogy az álláig érek. Nem tudok, nem akarok vele olyan durva lenni, mint a többiekkel. Eszemben sincs hagyni hogy meneküljön. Nem ha már eddig eljutottunk. A tigris karmai közül nincs kiút. Ő akarta, hogy így legyen, most vállalja a következményeket!
Nem bírok magammal, ahogy felfelé vándorol az arcán a pillantásom, egyszerűen elragad a hév, és mire észbe kapok, keselyűként csapok le az ajkaira. Ha nem ellenkezik a jobb kezemmel átkarolom a derekát, míg a ballal a hajában játszok a tarkójánál. Ez a kis boszorka teljesen megőrjít, még jó, hogy zárt helyen vagyunk, nem pedig egy folyosón, ahol bárki megláthat minket.
A lábammal félrerúgom az elgurult varázspálcáját, amit még mindig nem vett fel, miközben még mindig nem hagyom abba a csókot. Azt akarom, hogy Ő húzódjon el korábban, hogy Ő szabja meg, mikor legyen vége. Ha nem bírja, erőltetve szakadok el a puha párnáktól, miközben finoman fordítok egyet rajta, így én belülre ő pedig kívülre kerül.
Lássuk mit tud, ha átadom neki a gyeplőt!?
− Mutasd a legrosszabb formád – suttogom a füleibe, forró levegővel elárasztva a nyakát, és a hallójáratát. Ettől halvány emlékeim szerint meg szoktak őrülni a nők, így bevallom őszintén nála is ez az alapvető cél.
− Különben is - jut eszembe - ha már a vakságról beszélünk. Nekem esel, miközben te sem látod a fáktól a erdőt? – dorgálom meg játékosan, a fejem csóválva. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy talán kényelmesebb lenne tovább folytatni a pamlagon, de attól tartok, ha még tovább szívja a vérem, eljön az a pont, amikor nem bírok már magammal, és talán nem pontosan ugyanaz az álláspontunk bizonyos dolgokról…

 

---

---

Teljesen elsápadva várom, hogy mit fog nekem mondani Ryan. Mert ötletem sincs, hogy mire számítsak tőle. Próbálok nem a szemébe nézni, hogy ne olvashassa ki belőle mennyire rettegek. Nem attól félek, hogy bántana, mert tudom, hogy ilyet soha nem tenne. Ha akarta volna már lett volna alkalma kitekerni a nyakamat, megjegyzem jogosan. Nem, fizikálisan nem félek tőle. Ami megrémít az az, hogy elutasíthat. Ellök magától és kinevet, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy vele akarok lenni. Mindkét kezemmel még mindig kapaszkodok a talárjába a vállánál, de már sokkal kevésbé görcsösen szorítom. Csak az ujjaimat mozdítom meg, ösztönös a mozdulat, amivel finoman zongorázok vállain, simogatom őket alig érezhetően.
Milyen nyugodt.
Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, Wallbrick annyira koncentrál. De min gondolkodik ennyire? Csak nem komolyan elgondolkodott azon, amit mondtam neki? Hogy nekem Ő KELL? Elmosolyodok, amikor ő is, és finoman a tenyerére hajtom az arcom, ahogy végigsimít rajta. Ha tudnék dorombolni, most egész biztosan azt tenném. Van olyan varázslat, ami képessé tenne erre? Dorombolni és dörgölőzni mint egy kismacska. Csak mert most ezt tenném legszívesebben, ezzel tudnám leginkább kifejezni, hogy mennyire kedvemre van, amit épp csinál. A gyengéd mozdulat ellenére meglep, hogy megcsókolt - megint. Most mégis egészen más, mint az első alkalom volt, ezt nem kényszer szülte, hanem a mi akaratunk. Én is akarom, de még mennyire akarom, hogy még közelebb húzzon magához! Kifejezetten örülök, hogy Ryan használja a kezeit, azok jelentik most nekem a valóságot és segítenek, hogy ne merüljek el ebbe az álomszerű állapotba. Egészen elszédülök, két kézzel kapaszkodok a karjába, mert különben biztosan elesnék.

Elájulok!
Döbbenet, hogy Wallbrick mennyire érti a dolgát! Mikor megfordít, hogy ő kerüljön belülre, még mindig nyújtózok, visszavágyok oda, ahol eddig voltam; a sós-pézsmás illatfelhőjébe, a puha kezei közé, a forró ajkai érintéséhez. Kicsit kárpótol a lehelete a nyakamban, de még mindig, sőt még sokkal jobban megőrjített. Falat kaparva sikoltoznék, ordibálnék kínomban, amiért elhúzódott tőlem. Mégis jókedvűen, mély hangon felkuncogok.

- A legrosszabb formám? Nem, nem, inkább a legjobbat! – mormogom a nyakába, próbálok visszabújni hozzá, hogy megint a közelemben lehessen. Furcsa, hogy nem is tudod mennyire fontos valami, amíg először meg nem tapasztalod. Eszembe se jutott, hogy ennyire jó lehet Wallbrick közelében, ahogy az sem, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Aztán meg álomban sem gondoltam, hogy ilyen pokoli érzés tőle akár csak tíz centi távolságot is tartani. Nem lát senki, nem kell tartani a kíváncsi szemektől, a pletykás diákoktól. A bőre alá bújnék, ha tehetném! Aztán mégis én vagyok az, aki egy aprót lép hátra, igaz a fiúnak nincs is hová menni, most ő van sarokba szorítva. Kérdőn nézek rá fel, ajkaimon halvány mosollyal, szememben pedig huncut kis csillanás jelzi, hogy nagyon is jól érzem magam, benne vagyok a játékban.

- Fáktól erdőt? Te melyik lennél? A fa vagy az erdő mögötte? – tovább kuncogok és kacsintok rá kicsit, aztán lassan, mégis határozottan nyúlok felé, ha nem akadályoz. Kezeimmel igyekszem megtalálni az utat a talárja alá. Az ujjaim egészen hidegek, esélytelen, hogy ne vegye észre, hogy a mellénye alá próbálok bejutni velük. Igazi mami kedvence, ahogy betűrte az inget a nadrágba. Bár valahol logikus, nem akarja, hogy a mellény alól kikandikáljon. Annál sokkal jobban figyel a megjelenésére, hogy mindig pedáns legyen a kép, amit mutat kifelé. Feladom a próbálkozásokat, és egyébként sem vagyok biztos benne, hogy ennyire fel akarom húzni. Nem kell nekem még az inge alá bejutni, tartogasson még meglepetéseket. Elmosolyodok, ahogy erre gondolok, és kicsit elhúzom a kezeim, miközben folyamatosan Ryan arcát nézem.
Látni akarom minden rezdülését, az összes apró reakcióját, amit csak kiváltok belőle. Sose voltam még ilyen magabiztos, és kevés dologban voltam biztosabb, mint hogy most mit is szeretnék csinálni vele. Ha még mindig nem fogta meg a kezeim és nem akadályoz, akkor lassan elindulnak felfelé az oldala mentén, még a talár alatt de úgy, hogy mégse érjek hozzá a mellénnyel borított felsőtestéhez. Pontosan tudja, hogy merre járnak az ujjaim, mégsem érzi őket, aztán elindulnak vissza, a dereka felé, amit újra meg is érintek. Meglepően izmos, pedig tudtommal nem sok időt fordít a sportolásra. Bár a nők hajkurászását akár sportnak vagy hivatásnak is tekinthetjük. Egyfajta küldetésnek.

Várakozva harapom be az alsó ajkam egy kicsit, mint aki valami nagyon jó dologra készül, vagy épp rosszban sántikál. Erős a kísértés, hogy egyetlen határozott mozdulattal kirántsam azt a huncut kis inget a nadrágból, mégsem teszem meg. Sőt, mindkét kezemnek visszavonulót fújok, és kihúzom őket a talár alól. Oldalammal a falnak dőlök, könyökömmel támaszkodok, és félrebiccentett fejjel vigyorgok fel rá ügyelve arra, hogy ne érintsem.
- Rossz volt, ugye? – kérdezem szinte suttogva – mást akartál, többet! De nem kapod meg, még nem! – lassan emelem a kezem, az arca elé, ha nem húzódik el előle. A tenyeremet kevesebb, mint egy centi választja el a bőrétől, mégsem érintem. Érzem a melegséget, ami árad belőle, és annyira szeretném megsimogatni, de ennek a játéknak éppen az a lényege, hogy egyszerre minél kevesebbet adjak neki.

---

---

Tisztára olyan, mint egy dorombolós kismacska.
Próbálom megtartani a törékeny testet, és mámorban úszok, amiért hagyta, hogy megint egy kicsivel közelebb kerülhessek hozzá. Kapaszkodik belém, húz magához, és akaratom ellenére olyan gyengédség árad szét bennem, amit még sosem éreztem.
Az eddig lányok mind élettelen, érzéketlen fabábok voltak, azt tették, amit én akartam, és úgy, ahogy nekem a legjobb volt. Nem figyeltem arra az apró mozzanatokra, nem ragadtak meg a vállaimnál fogva, csupán kiszolgáltatottan hagyták, hogy kényem-kedvem szerint használjam őket, hogy érzelmek nélkül elvegyem, ami nekem kell, és bűntudat nélkül könnyedén továbbállhassak mindenféle lelkiismeret furdalást mellőzve.
De Ő más…
Mélyebben veszem a levegőt, ahogy a puha ujjak a húsomba mélyednek. Nem tehetek róla, de egyre erősebben szorítom magamhoz, mintha valami kapaszkodót keresnék rajta. Az érzés, amit kivált belőlem mosolyt csal az arcomra.
Szóval ilyen érzés, amikor olyan személlyel találkozol, aki szerelmes beléd…
Lehelete csiklandozza a nyakam, miközben valamit válaszol a felhívásomra. Alig tudok figyelni, főleg amikor visszabújik a nyakamba. Hirtelen olyan érzések támadnak fel bennem, amelyeket valahol nagyon régen eltemettem.
Megfogadtam, hogy soha senkinek nem engedem, hogy jobban közelebb kerüljön hozzám, mint ahogy azt én akarom, és most mégis úgy tűnik, meg kell szegnem a magamnak tett ígéretem.
Miatta.
Mert ez a lány kell nekem.
Ki akarom sajátítani, hogy csak az enyém legyen. De vajon elég-e neki is a szokásos Wallbrick, vagy ő valami mást, valami többet, valami rózsaszín cukrozott nyálat akar?
Még sosem voltam ilyen helyzetben.  Megkaptam amit, vagy akit akartam, és nem kellett az érzelmekkel foglalkoznom. Ha jobban belegondolok, ezen a téren ugyan tudom mi kell a nőknek, de… egy kapcsolatban teljesen mást várnak.
És akkor ugyebár ne feledjük Morrisont, vagy ami még rosszabb: a hírnevem. Megér nekem Deveraux annyit, hogy feladjak mindent? Ha most engedek neki, később sem fogok tudni ellenállni. És ha később sem fogok tudni ellenállni, akkor megismerheti azt az oldalam, amit még senki, ugyanakkor a többiek is.
Wallbrick fejezd be az agonizálást, hagyd magad sodortatni az árral!
Felszisszenek, ahogy a finom kis ujjak utat törnek maguknak a talárom alá. Kizárt, hogy a lány még senkivel nem lett volna együtt, ez a profizmus, amivel húzza az idegszálaim a végtelenség felé, pont nem arról tesz tanúbizonyságot, mint amit állít magáról.
− Elő fogod hozni belőlem az állatot. – mormolom rekedten − Aztán nem csodálkozni ám, ha bedurvulok! – kacsintok rá, miközben megigézve figyelem a ténykedését. Halványan érzem a bizonytalanságát, de eszem ágában nincs megakasztani. Felcsigázta a kíváncsiságom. Márpedig ilyesmi aligha akadt eddigi hódításaim körében. Eddig egyetlen lány sem mert idáig elmerészkedni, kivéve Morrisont, de Ő teljesen más kategória. Tökéletes ellentéte az előttem állónak, és bevallom őszintén, ez kifejezetten tetszik.
Ahogy az oldalam mentén majdhogynem végigvezeti a karját, majd megáll elfintorodok.
− Csúnya dolog húzni a másik agyát – csóválom meg a fejem játékosan – Főleg akkor, ha az illetőnek Wallbrick a családneve – teszem hozzá vigyorogva. A hangnemem feddő, mégis érezheti, hogy csak játszom. Eszem ágában sincs megbüntetni, bár tény… akkor hol maradna az élvezet?
– Nagyon jó színésznő vagy, mondták már? – nyúlok utána, ahogy a falnak dől, majd egyetlen cseppet sem finomkodó mozdulattal visszapenderítem magam elé, ha nem állítja meg a kezem. Nem szeretném jelen helyzetben távolabb tudni magamtól, mint ahogy azt Ő elképzelte. Eddig is nagyon jó helye volt a közvetlen közelemben, és ha játszani akar, én ugyan nem fogom megakadályozni benne, de a kellő pontokon – ha nincs ínyemre a dolog, közbe fogok lépni. Mint például most.
− Így már sokkal jobb! – nyugtázom kuncogva, ahogy megint centikre tőlem áll. Nincs menekvés. Ha piszkálni akarja az alvó oroszlánt, hát tessék! – Egy férfi mindig többet akar, mint amire ti engedélyt adtok – koppintok mutatóujjammal az orra hegyére óvatosan.
Szórakozik velem, azt akarja, hogy teperjek, hogy epekedjek utána. Ha én nem kapom meg őt olyan könnyen… ezt a szabályt viszont is érvényesíthetem.
− Olyan gonosz vagy! – mormolom végig a szemébe nézve. Felvonom a szemöldököm, és félrebiccentem a fejem, ahogy korábban ő is tette – Akkor mikor? Miért mindig csak én teperjek? – meresztek rá hatalmas bociszemeket.
Ez általában működni szokott, legalábbis a legtöbb lány ilyenkor megsajnál, és legalább egy puszival jutalmaz. Eddig azonban csak én adtam, de viszont nem kaptam, és ez módfelett elkezdett frusztrálni.
Lássuk, ha "szegény-kicsi-én" taktikára váltunk, vajon beválik e?

 

---

---

Soha nem láttam még olyan bizonytalannak Ryant, amilyen most. Abban már biztos vagyok, hogy felkeltettem az érdeklődését, különben nem pazarolt volna rám ennyi időt és energiát. Nézem, ahogy az arca néha megrándul, máskor pedig egészen messze jár tőlem. Hiába áll velem szemközt, centik választanak csak el, a gondolatai valahol a Roxfort taván elhajózva, ki tudja merre járnak. A hajó pedig én vagyok, én ragadom ki őt a biztonságos világából, ahol minden úgy történik, ahogy gondolja. Az, hogy közeledik felém, vitorláimba olyan szelet fog be, amik elsodorják Wallbrick gondolatait olyan vizekre, amerre még sosem járt. Élvezettel figyelem, ahogy szép lassan olvadozik a jég, és érzéseket enged a felszínre.
Soha nem láttam még a fiú arcán ennyi különböző érzelmet megjelenni. Mindig annyira jól uralja magát, hogy nyilvánvalóvá válik: elvesztette a kontrollt. Nem játszani akarok vele, nem húzni az agyát, valami különleges akarok lenni számára. Biztosan azt hiszi, hogy csak játszom az elérhetetlent, de ez nem így van. Ahogy elhúzom tőle a kezeim, elborít valami rossz érzés, pedig nem kellene, nincs miért. Ryan mosolya, kedves szavai meg kellene erősítsenek, de valahogy mégse ezt teszik.
Megér Ő ennyit nekem?
Ha balul sülnek el a dolgok, életem végéig hallgathatom majd, hogy csak egy trófea voltam neki. Ha pedig valamilyen csoda folytán mellettem maradna – amire be kell látnom, hogy igen kicsi az esély – akkor meg kell küzdenem még apámmal is. Royal ugyan kedveli, mint minden Wallbricket, azonban ott van a tény, hogy ez a példány bizony nem aranyvérű. Apámnak mániája a vér tisztasága, kizárt, hogy lenyelje a békát, hogy én egy félvérrel legyek együtt bármennyi időre is. Alapos küzdelemre számíthatnék, ha Ryan úgy dönt, hogy lehorgonyoz mellettem egy időre.

Visszazökkenek a valóságba, ahogy maga elé fordít, és mint aki álmából ébred, értetlenül pislogok fel rá. Azt hiszem lemaradtam valamiről, amit mondott, de nem vagyok olyan amatőr, hogy visszakérdezzek. Talán igaza van, vissza kell térnem a mi kis játékunkhoz, ezen kell törnöm a fejem, és nem azon, hogy mi lesz később.
Nem ellenkezek, visszabújok hozzá, arcom szeretném a mellkasába fúrni miközben próbálom átölelni. Szükségem van most arra, hogy még egy kicsit az enyém legyen. Hiába minden, erővel fogják elválasztani tőlem, és én nem tehetek semmit sem; mindig lesznek ellenségeink. Halkan, röviden felkuncogok, ahogy az orromra koppint, ahogy egy kismacskával szokás tenni. Én is így szoktam megnevelni Nicky-t, igaz ő jóval nagyobb egy átlag macskánál. Nem mindenki képes kordában tartani egy tigrist, Royalnak mégis ő a házi kedvence. Wallbrick is olyan, mint Nicky, őt sem tudja akárki megfelelően kezelni.
Megérdemlem én egyáltalán?

Halvány mosollyal jutalmazom a bánatos pillantását, és úgy csóválom a fejem, ahogy anyám szokta, mikor valami nyilvánvalóan nagy ostoba dolgot mondok.
- Ryan! – mormogom a nevét hosszan, elnyújtva, ami egy ilyen rövidke keresztnévnél igazi kihívás. – Nem kell ez a bánatos boci tekintet, még te mondtad, hogy ez bizony ócska trükk. Nekem eddig úgy tűnt, hogy kifejezetten szeretsz teperni. Vagy nem élvezed, ahogy látod a falakat leomlani, az ajtókat kinyílni? Ha nem így lenne, most nem itt állnál. – rövid, alig érezhető puszit nyomok a nyakába, csak mintegy mellékesen, aztán ha engedi, ha nem hátrálni kezdek. Túlságosan elmerültem a gondolatokban, a lehetséges problémákban. Nem lenne szabad hagynom, hogy a bizonytalanság elrontsa azt, hogy most itt vagyunk, csak mi ketten. Muszáj összeszednem magam, de ahhoz egy kicsit levegőt kell kapnom. Egészen a pamlagig jutok, ott pedig leülök. Igen, azt hiszem most már jobb egy kicsit.

- Gyere! – nyújtom a kezem mosolyogva, és hátradőlök. – Itt mégiscsak kényelmesebb. Ha idejössz, kapsz puszit. Sokat! – kacsintok rá incselkedve, aztán rájövök, hogy mit csináltam. Otthagytam a fal mellett, mint egy döglött pockot a hippogriffeknek. Ez nem volt szép, és még az is lehet, hogy félreért. A gondolat megrémít, ezért elindulok visszafelé, hogy helyrehozhassam a hibám. Ha elindult már a pamlag felé, akkor félúton találkozunk, ha még nem, akkor visszamegyek egészen a falig, ahol álltunk. Nem engedhetem, hogy most minden elromoljon.
Ez a délután az enyém, most Wallbrick az enyém és kész!

Szorosan magamhoz húzom, ha hagyja magát, nyújtózok, hogy elérjem az arcát. Gyerekes módon, több száz puszival halmoznám el legszívesebben, de az nem lenne elég. Ebből nem értené, hogy mennyire fontos nekem. Két kezembe fogom az arcát, és egy pillanatra a tekintetem az övét keresi, hogy kiolvashassa a szemeimből, amit gondolok, és amit érzek. Várakozva, izgatottan hajolok közelebb, aztán mikor már szinte összeér az ajkunk, elbizonytalanodok. Most úgy érezheti, hogy győzött. Halványan elmosolyodok, és behunyom a szemem. Boldogan leszek Ryan Wallbrick leigázott ellenfele. A csók, amit adok neki bizonytalan, félénk és visszahúzódó; ezt most mégis én adtam neki, nem pedig fordítva. Hamar elhúzódok, és mosolyogva keresem a tekintetét.
- Menjünk a pamlaghoz, gyere! – súgom alig hallhatóan, és megragadom a kezét. Finoman húzom a bársonnyal borított, puha ülőalkalmatosság felé, elvégre ott sokkal kényelmesebb körülmények közt folytathatom a ,,bújást".

---

---

Majdhogynem kővé dermedek, amikor átölel, és a fejét a mellkasomba fúrja.
Olyan naiv, olyan gyermeki, olyan kis nem is találok rá szavakat milyen.
Aranyos.
Igen, talán ez a legjobb szó rá. Mint egy bújós, dorombolós kismacska, aki a gazdi hátára fekszik, vagy a lábai közt szaladgál, és némi simogatásért cserébe legalább háromszor elbotolhatsz benne per lépés – szeretete ajándékául.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem jutott el a tudatáig kivel is tölti épp a szabadidejét. Oké, elvileg az apja kedveli a családunk, de arra már nem tenném a fejem, ha a lánya mellett látna, akkor is olyan szívesen fogadna-e bármikor. Márpedig velem együtt jár az is, hogy nem egy tökéletes előéletű aranyvérű majomtársaság vagyok, hanem félvér.
Ha lenne egy kis esze, nem húzna magához, és nem akarná, hogy még mindig itt legyek. De mégis.
Mindennel tökéletesen tisztában van, hiszen nem a Roxfortban találkoztunk először, és úgy bújik hozzám, úgy kapaszkodik belém, mintha mindez egy cseppet sem érdekelné.
A mániákusan aranyvérű családok lányainál sosem volt szerencsém, leszámítva Morrisont, de náluk pontosan tudtam mi az ábra az első perctől kezdve, amint átlépték a küszöbünket. Deveraux apja azonban  megrögzött vérmániás. Kizárt, hogy életben hagyna, ha megtudná, hogy az egyetlen szeme fényéhez sokkal közelebb állok, mint azt bárki is gondolná.
Nem, az ki van zárva, hogy ennyire ostoba legyen, amikor nálam jobbat is találhatna. Nem túl sokat, az tény. De ha keresne, találna…
− Szóval megint nem kapok semmit – nyugtázom felvont szemöldökkel. Félrebiccentem a fejem, ahogy hátrálni kezd. A szemem összeszűkül, miközben azon gondolkozok, vajon most mit forgathat a fejében? – Hát ez igazán aranyos… − teszem hozzá karba font kezekkel − … bezzeg te. Cöh. – ciccegek fejcsóválva.
Nők.
Mindig elérik valahogy, hogy csak azért is megkapják, amit akarnak. Én meg vagyok olyan hülye, hogy a kedvében is járjak. No de sebaj. Legyen meg az öröme, higgye csak azt, hogy Ő a főnök, majd rájön, hogy azért nem lesz minden rózsaszín cukormáz. Nem fogok beülni vele valami cukrozott nyál helyre, és nem fogom drágámnak, vagy életem szerelmének hívni, ha nem akarom.
Ellenben ha vevő rá, garantálhatom, hogy vigyoroghat reggeltől estig, vagy ameddig bírja szusszal. Sanda gyanúim szerint azonban már ki is találhatta fejben, hol fogunk legközelebb összefutni. A lányok már csak ilyenek… mindig mindent szépen előre elterveznek.
A baj csak az, hogy Ő nem a szokásos kategória. És ez némileg frusztráló.
Tudom, hogy bíznom kellene benne, legalábbis eddig nem adott rá okot, hogy inkább az ellenkezőjét válasszam, de a szokás hatalom. Sosem volt szükségem bizalomra egyetlen románcomban sem. Egyik sem arról szólt, hogy igazodjunk, idomuljunk a másikhoz, vagy elfogadjuk a hibáinkat. Jöttünk, láttunk, néha visszamentünk, aztán pedig én csendes nyugalommal, ők pedig háromméteres kerülővel közlekedtek az iskola falai között. Nem baj. Nemsokára úgyis végzek, és végre megszabadulnak tőlem.
Az eddigi csodálkozásom akkor teljesedik ki igazán, amikor hátradől a pamlagon, és maga mellé invitál.
Tudja, hogy ez egyenlő egy burkolt felhívással? Kétlem...
Megnyalom az ajkaim szélét. A szám sarkába visszakúszik a megszokott mosoly, miközben lassú, kényelmes léptekkel indulok meg felé.
− Reméltem is, hogy nem kell megint visszaédesgetnem. – legyintek finoman a hátsójára, és ha nem ellenkezik, közelebb húzom magamhoz. – Nem úgy van ám az, hogy csak úgy lelépünk… – cibálom meg játékosan az alsó ajkát. Mielőtt azonban megcsókolhatnám újra, nem törődve azzal, hogy már megint én kezdem, lábujjhegyre állva nyújtózkodik, és teszi meg végre azt a lépést, amire egész eddig vártam.
A kezem, amelyik eddig a derekán pihent, pillekönnyűen csúszik fel a lapockájára, a másikkal a tarkóját támasztom, hogy minél közelebb kerülhessen hozzám. Nem akarom abbahagyni a csókot, de fájdalmasan hamar elhúzódik tőlem, és újra a pamlag felé invitál.
− Teljesen ki akarsz készíteni – veszek egy mély levegőt, majd keselyűként csapok le az ajkaira, és ha nem ellenkezik ezúttal én csókolok. Egy pillanatra sem elszakadva tőle, a nyakam köré igazítom a karjait, és óvatosan felemelem magamhoz. Egyik kezem a térdei alatt másikkal a szárnyainál tartva egyenesedek ki, és indulok meg vele.
Azt a pár lépést a pamlagig a törékeny testet tartva teszem meg. A bársonnyal borított hely felett megállva finoman teszem le. Lehetőségeim, és úriemberhez méltó módon próbálok utána mászni.
− Mielőtt tovább folytatnánk, azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit. – érintem orrom az övéhez, miközben a jobb oldalamra fekszem, és felkönyökölok mellette. Tudja, hogy mire gondolok. tudnia kell. elvégre azon már túlvagyunk, hogy Ő engem, én meg őt. Sosem voltam a szavak embere, ha érzelmekről volt szó.

 

---

---

- Naaa! – tiltakozok méltatlankodva, amikor Ryan meglegyinti a hátsó felem. Próbálok ugyan kitérni, de esélytelen a dolog. Halkan felmormogok ahogy megcsókol, mert így próbálom értésére adni, hogy úgy érzem nem ártana beszélnünk is. Nem mintha nem tetszene amit éppen csinál, de azért mégis…
Esélyem sincs beszélni vagy akadályozni, és ennek több oka is van. Az elsőt úgy hívják: Ryan Wallbrick. Évek óta csorgatom utána a nyálam, bolond lennék, ha most meg én húzódnék el előle. Nem, egyszerűen túl sokat küzdöttem már a figyelméért, nem fogok önszántamból lemondani róla. A második ok az, hogy nem is engedne elhúzódni. Az utóbbi néhány percben egyre többször von magához, olyan váratlanul és szorosan, hogy tudom: hiába távolodna el a fejem az övétől akár méterekre is, úgyis amint lehet a közelemben teremne. Határozottan követelőző.

A szívverésem felgyorsul, ahogy térdeim alá nyúl, és megint nyöszörgök, de nem akarom felbosszantani éppen akkor, amikor az ölében tart, és próbál velem eljutni a pamlagig. Nem hiányzik, hogy sértettségét úgy hozza a tudomásomra, hogy eldob valahol. Bár ilyet már csak nem tenne. Biztos ami biztos, valamivel szorosabban ölelem és kapaszkodok belé. Vajon mennyire vagyok nehéz? Ha rákérdeznék, úgyis azt mondaná, hogy meg se érezte, ahogy engem cipelt. Ujjaimmal óvatosan kitapogatom a vállain és a lapockáján húzódó izmokat, majd elégedetten nyugtázom, hogy vannak, nem is akármilyenek. Valahol félúton járhatunk, amikor elhúzódok, véget vetve ezzel a csóknak. Muszáj egy kis türelmet nevelnem belé, mert ez így nem lesz jó.
- Nem kikészíteni akarlak. – jegyzem meg, miközben ott ül egy kezdődő mosoly a szám sarkában. – Csak már utáltam, hogy nyújtóznom kell hozzád. – adok egy halvány, alig érezhető puszit az orra hegyére, és kényelmesen próbálok elfészkelődni a karjai közt erre az igencsak rövid útra. Mint egy rongybabát, olyan könnyű leraknia a puha bútorra, mivel hagyom magam. Semmi tiltakozás, átkozódás vagy hisztéria. Határozottan fejlődök. Szótlanul figyelem, ahogy Ryan mellém mászik, miközben kicsit összébb húzom magam, hogy valamennyire kényelmesen el tudjon helyezkedni. Mert ugye kinek hiányzik, hogy leforduljon a bútordarab éléről, és nagyot koppanjon a padlón? Noha csábító a gondolat, úgy érzem nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy játszadozzak.

Az a mozdulat, amivel az orrát az enyémhez nyomja, tőle teljesen szokatlan. Mi változott meg ennyire hirtelen? Elhúzom a fejem, és elmélkedve bámulom a plafont.
,,… azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit."
Igen, meg kell ezt az egészet beszélnünk, de miért rontsunk el mindent szavakkal, amikor most éppen annyira jó így?! Bosszúsan húzom el a szám, ahogy végre rádöbbenek, hogy nem pontosan az édenkertben heverészek. Elvégre Ryan igencsak nagy csábító hírében áll, én meg jól belelépkedtem a piszkos kis csapdáiba. A háttámla utamban van, nem tudok menekülni, elhúzódni, mert nincs hová. Oldalamra gördülök, és az ujjaim akaratlanul is az üres zsebem felé siklanak, ahol általában a pálcám tartom.
Deirdre, nem ránthatsz rá pálcát csak azért, mert éppen kedves!
- Nincs hová folytatni, Wallbrick, mert én nem leszek a trófeád. – sóhajtok egy nagyot, és komoran csóválom a fejem – Azt hiszem az elképzeléseink egymással kapcsolatban eléggé különbözőek, már ha az előéletedet veszem alapul. Nem kell nekem nyálas romantika, ennyire már ismerhetnél. – keresem a tekintetét, és én is felkönyökölök. Hogy beszélhetek vele ennyire szívtelenül?

Pedig muszáj, mert nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy vannak a hátunk mögött famíliák. Probléma pedig mindkét oldalon van bőven. Ryan hiába rendelkezik igencsak tetszetős családfával, ő maga félvér. Nekem személy szerint ezzel semmi problémám, úgy érzem sokkal inkább kiérdemli a tiszteletemet, mint sok aranyvérű, aki csak szégyent hoz ránk. Meg egyébként is, erről a tényről nem Ő tehet. Viszont itt van a szurcsók elásva, hogy Royal meg teljesen kiakadna, ha hazaállítanék vele. ,,Nézd apu, ő a barátom!" Kedveli a fiút, de ennyire azért nem. Vagy lehet, hogy én értékelem túl magam? Az is lehet, hogy Royal már annyira kifordult önmagából, hogy minden probléma nélkül lenyelné a békát. Elvégre sosem voltam a kedvence, nem túl sokat vesződött a nevelésemmel, és nem is igazán foglalkozott velem. Miért lenne ez most másképp? Lehet, hogy őt az se zavarná, ha egy muglival állnék össze. Erre még gondolni is szörnyű!
Sóhajtok még egy nagyot, és engesztelve elkezdem simogatni a karját, ha hagyja. Sosem voltam a romantikus helyzetek mestere, de még diákja sem. Önmagam vagyok, és azt hiszem sokszor ez a legrosszabb, amit csak tehetek.
- Nem tudom, hogy neked mik a terveid. Csak azt tudom, hogy hajlandó vagyok egy-két kompromisszumra, hogy működhessen a dolog. – felemelem a kezét, és csak nézem, hogy milyen nagy a tenyere az enyémhez képest. Finoman hozzá illesztem a sajátom, és csak mosolyogva figyelem a méretbéli különbségeket - mintha minden ilyen egyszerű lenne. Nagy kéz, kis kéz. Valahogy most mégis összepasszolnak.

---

---

Nem-e? – kérdezek vissza fanyar mosollyal – Pedig éppen azt csinálod! – morgok rá támadó tigris módjára, amolyan félkomoly vicc gyanánt.
Megőrjít!
Be kell vallanom hősiesen, kezdem elveszteni a fonalat. Eddigi értesüléseim szerint úgy kezdtük, hogy Ő tepert utánam, most meg fordult a kocka? Ejnye Wallbrick, nem lesz ez így jó, még a végén megütöd a bokádat.
Na és akkor mi van? Mindig is szerettem a tűzzel játszani, és nem fogok lemondani róla, mert rendelkezem egy apró, ám annál nagyobb szépséghibával: félvérnek születtem, míg ő nem. Ha ez az égbekiáltó igazságtalanság nem volna, állítom nem gondolkozna azon, hogy megéri e velem kezdeni. Mert hiába rejtegeti, tudom, érzem, hogy fenntartásai vannak velem szemben, és ezek a kérdések nem a hűségemből, vagy a hírnevemből gyökereznek.
Az apja sosem fogadná el, hogy velem van, ha a fejem tetejére állok, akkor sem. Mindig azt hallgatom a nagyapámtól, hogy Deverauxéknál sokkal többet jelent a kissrác, mint a nővére, de ugyan már… Royal amekkora vérmániás hírében áll, kizárt, hogy nem szedne apró darabokra.
Megpróbálom kényelmesen behajtogatni magam mellé, több-kevesebb sikerrel. De sebaj. A lényeg, hogy ha megint menekülni akar, ebből a helyzetből sokkal könnyebb megakadályoznom.
Amikor elhúzza a fejét, lebiggyed a szám. Most mi van? Eddig nem azt akarta, hogy kedves, gyengéd legyek hozzá – jó ez utóbbi nem nagyon sikerül, de ha húzza az agyam, ne csodálkozzon azon, ha felébrednek az ösztöneim. Erre a plafont bámulja.
− Nincs akkora szerencséd, hogy rám szakadjon, és elmenekülhess! – kacsintok rá játékosan, hátha oldódik attól, ha csipkelődök egy kicsit. Nem tetszik, hogy zavarban van. Szerintem teljesen normális, hogy szeretném vele megbeszélni neki milyen tervei vannak a továbbiakban. Azt már tisztáztuk, hogy neki én kellek, nekem meg Ő nade ez egyáltalán nem olyan egyszerű.
Kezdjük ott, hogy Royal megöl. Morrison hisztizni fog. A hírnevemnek annyi – ami speciel kicseszettül nem tud érdekelni. A többiek összesúgnak majd a hátunk mögött, és bizony lesznek olyanok, akiknek marhára nem fog tetszeni, hogy mi ketten ilyen szépen egymás mellé keveredtünk. Magamat nem is féltem. De Ő azért még ide fog járni két évet, és bőven kaphat úgy hideget-meleget, hogy nem vagyok itt, és nincs rá lehetőségem, hogy megvédjem. Ha csak nem találok neki egy tanárt, vagy valakit aki odaállna mellé.
Rá kell beszélnem Morrisont, hogy segítsen nekem. Áh, esélytelen. Bár… tudtommal ő még mindig a Fitzroy gyerek után kesereg, ergo halovány esélyem kell lennie, hátha.
Aztán az is lehet, hogy ezt ők szépen lefocizzák egymás között, és nekem bele se kell szólnom.
− Szerintem már tisztáztuk, hogy nincs szükségem újabb trófeára. – korholom a haját csavargatva – De legyen. Akkor másképp teszem fel a kérdést – pillantok rá kényszeredetten.
Merlinre most miért érzem azt, hogy ez nekem fájni fog? Ha kosarat kapok, ami ez után bőven elképzelhető, hát én lehúzom magam Hisztis Myrtill klotyójában. Tetteti, hogy nem veszi észre azt, ami az orra előtt van, vagy bejönnek a legrosszabb tippjeim megint, és olyan szívatásban részesített, ahogy még senki. – Te mit akarsz Tőlem? Mert én tudom mit szeretnék, és az TE vagy. – mondom ki nagy nehezen.
Szívtelen. Nem tehetek róla, hogy ezt gondolom, de az.
Mondom én, hogy csak szórakozik velem. Különben mi más lenne ez a duma, hogy nem akar trófea lenni, meg nem kell neki a nyálas romantika. Olyan lányt még nem találtak fel, aki ne örülne egy csokor rózsának. Vagy talán most jutott el a tudatáig, hogy kivel kezdett? Tény, nekem nem túl sok vesztenivalóm van, neki viszont annál több, és az előéletem elnézve nem sok esélyt látok arra, hogy komolyan vegyen.
Valahol mélyen még meg is érteném.
Aztán olyat mond, olyat tesz, hogy tágra nyílnak a szemeim, és a remény alattomban egy minutum alatt visszakúszik belém. Ilyet csak azzal csinálunk, aki iránt érzünk is valamit. A meglepetéstől majdhogynem tátva marad a szám, kibillenek az egyensúlyomból, és mire észbe kapok, már csúszunk lefelé megállíthatatlanul a pamlagról.
Ha Deirdre nem csinál semmit, hatalmas robajjal kötünk ki a padlón, azonban az esés pillanatában úgy helyezkedek, hogy neki véletlenül se essen bántódása, és rajtam kössön ki, ellenben nekem sikerül az oldalam, a hátam, és a fél bal combom leamortizálni.
Nem törődve a fájdalommal, hangosan felnevetek magunkon, a helyzeten, és a korábbi mozdulatán, miközben kisimítok egy oda nem illő tincset a szeme elől, és finoman a füle mögé igazítom. Az illata ismét kitölti az orrom. Szeretném megcsókolni, de nem tehetem. Annyiszor húztam már magamhoz, és ő olyan keveset adott magából, hogy kezdem tolakvónak érezni a viselkedésem. Ami egyébként alapvető tulajdonságom, de most mégis zavar.
− Hallgatlak. – szuszogom még mindig magamhoz ölelve, két levegővétel között. Mondhatnám, hogy ilyen az én formám, de az nem lenne igaz. Eddig életemben kétszer sikerült lefordulnom önerőből fekhelyről, és az is véletlen volt. De Vele… úgy látszik, minden hülyeségem előjön. Mintha már nem is én lennék… mintha nem a magam ura volnék.
De nem bánom. Vele nem.

 

---

---

Levegőt sem kapok, ahogy Ryan kimondja az oly rég óta vágyott szavakat. Engem akar. Mégis az egész mintha kényszeredett lenne. Nem én erőltetem rá az akaratom, akkor miért úgy mondja, mint akinek a fogát húzzák? Most akkor kellek neki vagy sem? Keresem a tekintetét.
Most komolyan mondja?
Ugyan nem ismerem a táncrendjét, és nem tudom pontosan, hogy előttem kikkel kavart pontosan, azért annyit tudok, hogy a lista nem nevezhető rövidnek. Ráadásul olyanok is akadnak közte, akik ugyan rangban nem állnak felettem, sok más szempontból viszont… na igen. Reálisan látom magam, ami arany vérem tekintve különleges. Wallbrick megkaphatna sokkal könnyebb prédákat is, akikkel fele ennyi gondja nem lenne mint velem. Tudom, hogy nálam idősebb, szebb, nőiesebb és jóval csinosabb lányok is a hódítási listáján vannak; most mégis velem van. Itt fekszik mellettem, a hajammal játszik, és egyáltalán nem zavarja, hogy éppen én vagyok mellette. Sőt azt mondta, hogy kellek neki. Merlinre, ez még mindig olyan hihetetlen.
Már épp készülök újból megszólalni, amikor érzem, hogy megmozdult - de nem önszántából. Se időm se helyem nincs tenni az események ellen, így lebucskázunk a pamlagról. Én ugyan puhára estem, de ez róla nem mondható el. A pillanatnyi meglepettség után csatlakozok én is, előbb csak kuncogva, aztán már vidáman kacagva. A könnyem is kicsordult, próbálom letörölni a kézfejemmel, miközben a testem még mindig rázkódik a nevetéstől. Ez az egész annyira abszurd, és annyira jellemző rám. Még akkor is vigyorgok, halkan kuncogok, amikor Ryan már nem. Kezeimet az oldala mellé támasztom két oldalt, és fejem a mellkasára helyezem. Elég furcsa, más körülmények közt kényelmetlen helyzet lenne. Wallbrick a hátán fekszik, én meg rajta. Ha most meglátna minket valaki, bizony elég nehéz lenne kimagyarázni magam, és mást se tudnék hajtogatni, mint hogy én nem csináltam semmit. Pedig de, csináltam nagyon is sok mindent.
Szíve a fülem alatt dobog, egyenletesen és határozottan. Valamiért megnyugtató hallgatni. Mély levegőt veszek, és átölelem amennyire csak tudom anélkül, hogy kezeimmel megpróbálnék bejutni a háta alá. Az olyan gyerekes és kétségbeesett lenne.
- Vihetlek a gyengélkedőbe? – kérdezem még mindig vigyorogva és incselkedve, aztán komoly arcot öltök magamra. Próbálok feltápászkodni anélkül, hogy két lábamat át kelljen vetnem rajta, de esélytelen a dolog. Nem is vergődök ezzel tovább. Elvégre most már talán vagyunk olyan viszonyban, hogy nem fog nekiállni röhögni. Ha nem akadályoz, akkor térdeimet az oldala mellett támasztom meg, és valahogy feltornázom magam félig ülő félig térdelő helyzetbe. Mivel már többször is megjegyezte, hogy húzom az agyát, nem tűnne okos gondolatnak ilyen módon rajta csücsülni. Még a végén tényleg nem tudnék megálljt parancsolni neki (ha akarnék se). Mosolyogva a vállába ütök egy aprót.
- Én is Téged akarlak. Meg azt, hogy… velem legyél. Mármint csak úgy… de nem ÚGY. – eléggé zavarba jövök, próbálom könnyedén kiejteni a szavakat, hogy ne legyen súlyuk. Nem adhatok akkora hatalmat a kezébe, hogy tudja is mit érzek. Elég, ha csak sejti. Akaratlanul is végigsiklik a tekintetem az alattam heverő arcán. Nem tudom, mire gondolhat most. Azt hiszem, ő éppen annyira tele lehet kétségekkel, mint én. Elvégre ki akarna velem kezdeni, ha bárkit megkaphat? Szőke cicababákat akikkel nem kellene vergődnie míg az ágyukba muzsikálja magát. Tudja, tudnia kell, hogy velem nem lenne egyszerű dolga. Ettől a gondolattól visszaúszik a vidámság helyére egy cseppnyi szomorúság a tekintetembe. Első adandó alkalommal el fog dobni engem, ha valaki olyat talál. Most, csak most az enyém. Ebben szinte biztos vagyok.
- Keljünk fel. Megfázol. – mondom halkan, és elkezdek lemászni róla ha nem tart vissza. Rettenetesen zavarban vagyok, mert amekkora csábító hírében áll, egy ilyen helyzetből akármi kisülhetne ha benne lennék a dologban. De nekem gondolnom kell a saját híremre, hogy mindig én vagyok Deveraux-ék kicsi lánya, aki a család jókislánya. Nem mintha az lennék, mert vannak stiklijeim, de azért mégis… nem igazán kalandoztam eddig még pasikkal, és nem is akarom elkezdeni. Még Wallbrick kedvéért sem leszek ágyból ágyba ugráló játékszer. Az annyira nem vallana rám. Márpedig ha bárki tudomást szerezne rólunk, elég ronda pletykák szökkennének szárba, és ki tudja ki mit gondolna rólam. Erre aztán végképp semmi szükségem. Pláne nem úgy, hogy akár Royalig is eljuthatnak ezek a dolgok. Éppen elég lenne neki beadagolni azt, hogy ki is ez a fiú, nem kellene mindjárt részletekbe is menni. A származás valahogy mindig Royal mániája volt, és már így is nehéz lenne a torkán letuszkolni, hogy Ryan félvér. Kizárt, hogy ne rendezzen jelenetet, annyira viszont kedveli őt is, és szeret engem is, hogy nem állna az utamba. Legyintene egyet, közölné, hogy egy lánytól mégis mi mást várhatna, mint hogy szégyent hozzon a családra, de ennyivel el lenne intézve a dolog.
A mozdulatsornak csak a feléig jutok, annyira lelassított az elmélkedés. Komoly arccal pillantok vissza a fiúra, és próbálom megfejteni, hogy mire is gondol éppen. De lövésem sincs. Elgondolkodva húzom picit az orrom, aztán egy rövid sóhaj után visszahajolok fölé, hogy az arcára adhassak egy puszit, ha engedi.
- Beszéljünk őszintén. Nekem nincsenek semmiféle hátsó szándékaim, nem akarok játszadozni. Csak egyszerűen Veled szeretnék lenni. Nincsen csapda, se semmi más. – nagy levegőt veszek, aztán félve teszem hozzá – És te? Te játszol velem?

---

---

Még jobban meghülyít, ahogy felkuncog, majd velem együtt nevet azon, milyen ívesen lepottyantunk a pamlagról. Igazából semmi okom nem lehetne vigyorogni, elvégre háború van, de ez egyszerűen kellett, muszáj volt. Az elmúlt időben annyit szívtam, hogy ezt most úgy veszem: megérdemeltem.
Magamhoz húzom, ahogy rajtam fekszik. Annak örülnék a legjobban, ha kényelmesen elhelyezkedne rajtam, de persze megint nem azt csinálja, amit az ember elvárna a lányoktól ilyen helyzetben.
Mosolyogva cirógatom meg az arcélét, és ha nem ellenkezik, óvatos csókot nyomok a homlokára.
− Mondtam, hogy nem menekülsz – vigyorgok kajánul. – Egy pillanatra elszórakoztam egyébként a gondolattal, hogy a frászt hozom rád. – folytattam látványosan égnek emelve a szemeim – De aztán gyorsan letettem róla. Elvégre mi van akkor, ha azt mondom eltörtem valamim, te meg közlöd, hogy jó utat a gyengélkedőre? – teszem fel a költői kérdést. Simán kinézném belőle.
Komolyan össze vagyok zavarodva, és ez egyáltalán nem tetszik. Azt mondja, hogy van pár ötlete, hogy működhetne a dolog, de mégis menekül a közelségemtől. A szavai reményt keltenek bennem, a tettei azonban tökéletesen szertefoszlatják őket.
Nem mutatom felé, milyen küzdelem dúl nagyon mélyen, nem akarom hogy lássa a zavarom. Így is tudja már, hogy nem közömbös a számomra, nem szeretnék még több támadási felületet hagyni magamon.
− Te kis teeeee! – fújom fel az arcom, ahogy a vállamba boxol. Nem fájt, szinte meg sem éreztem, nade azért ezt nem hagyhatom szavak nélkül. Ha nem állít meg, megcsiklandozom az oldalát, hogy aztán a tarkóm alatt összekulcsolt kezekkel hallgassam a Ryan Wallbrick többet nem csinálhatsz ilyet – monológot. Legalábbis várakozásaim szerint.
Nem tehetek róla, de elmosolyodok. Megint. Pont akkor amikor nem kellene.
− Mi bajod azzal a szerencsétlen szóval? – csóválom a fejem mély levegőt véve – Nincs vele semmi baj az egész Merlinadta világon. Arra találták fel, hogy két ember jól érezze magát – fogok bele lelkesen a magyarázatba, aztán elakad a szavam. – Ááá, szóval nem vagyok neked elég jó. – biccentek magam elé, amint nagy nehezen eljut a tudatomig, mit is mondott az imént. – Lehet csókolózni, kézenfogni, ölelkezni, de soha nem leszel velem ÚGY, igazam van? – pillantok fel végül komoran.
Mondtam én, hogy megint nekem van igazam, és kikosaraz. Nem egy magamfajta félvérnek tartogatja a legfinomabb falatokat. Sokkal inkább egy olyannak, aki jobban meg is érdemli. Biztos vagyok benne, hogy az arcomra van írva, milyen mérhetetlenül csalódott vagyok, de nem érdekel.
Szóval ez az amire célzott, így persze működhetne a dolog. Ha ezt így előadja az apjának, Royal soha nem neheztelne rá, elvégre ezzel pontosan azt mondja: nem érdeklem. Mindenki boldog lesz, én meg jól fel lettem ültetve.
Príma.
− Nem vagyok alultáplált nyikhaj, hogy ennyiről megfázzak – hárítom az aggódását. Miért is aggódik miattam, ha úgysem vesz komolyan? Esküszöm, soha egyetlen lányon nem gondolkoztam, nem agonizáltam, és nem is nyitottam ennyit. Egyszer megteszem, akkor is kiderül, mégsem vagyok annyira jó, hogy enyém legyen teljesen. Ebben pedig vaskosan benne van a származásom. Miért mondjam azt neki, hogy nem csak egy trófea lehet a sok közül? Hogy nála állna meg a lista, amikor úgysem vagyok elég jó?
Ez nem igazság!
Ordítani szeretnék. Nem kelek fel utána, most az egyszer kivételesen örülök a hidegnek. Kitisztítja a fejem, segít logikusan gondolkozni, és tisztán látni a dolgokat. Aztán persze mégis pillanatokkal később utána mozdulok.
− Miért menekülsz Tőlem? – kérdezem halkan gondosan kerülve a pillantását. Azt hittem eddig, velem akar lenni. És most amikor megkaphat, inkább menekül? Magyarázatot akarok. Megérteni, hogy mit miért csinál?
Erre megpuszilja az arcom.
Egy percre megfordul a fejemben, hogy eltolom magamtól. Velem ne szórakozzon senki. De a lány győz. Megint. Nem vagyok annyira erős, hogy képes legyek ellenállni neki. Ha nem ellenkezik, az egyik kezem a tarkójára, míg a másikat a derekára csúsztatom.
− Soha nem játszanék veled. – felelem őszintén, gondolkodás nélkül – És ne mondd, hogy biztos minden lánynak ezt mondom, mert nem igaz. Nem hiszem el, hogy nem érzed… − elharapom a mondat végét, az utolsó szavakat már szinte csak suttogom. A balom, amely eddig a tarkójánál pihent, most finoman csúszik előre az arcélére. A hüvelykujjam puhán húzom végig rajta, egészen az álláig. Ha nem lök el magától, finoman feljebb tolom magam, és mélyen a szemébe nézek.
− Csókolj meg! – kérem szelíden. Ha nem akar minden tekintetben az enyém lenni, legalább hadd kínozzam magam ezzel is…

 

---

---

Teljesen lefagyok. Az összes vér kiszalad az arcomból és az agyamból, ahogy hallgatom, amit a fiú mond. Merlin kócos többméteres ősz szakállára! Mindent félreértett! Valamit tennem kell, muszáj kitalálnom valamit, amivel elmondhatom neki, hogy mekkorát téved. A hangom mégis elpárolog, szavak cserbenhagynak. Nem tehetek róla, az ájulás szélére sodródtam. Miért hiszi azt, hogy bármivel is kevesebbnek tartom magamnál? Hiszen én csak egy kis liba vagyok, ő pedig…
Erőtlenül nyújtom a kezem felé, próbálok segítséget kérni tőle szavak nélkül. Muszáj behunynom a szemem, mielőtt tényleg kiterülök mint egy béka. Nem veszíthetem el, egyszerűen az nevetséges lenne egy ilyen helyzetben! Valamit mondanom kellene, de még mindig képtelen vagyok rá. Olyan hevesen és ridegen utasítja vissza az aggódásomat, hogy teljesen esélytelen, hogy segítsen rajtam. De hát nem látja, hogy mennyire ledöbbentem?

Levegőt!
Mindkét kezem a fejemhez emelem, igyekszek valahogy összeszedni magam. Nem, egy percig sem hagyhatom tovább Wallbricket abban a hitben, hogy nem elég jó nekem.
- De elég jó vagy. – annyira halk vagyok, hogy nem vagyok benne biztos, hogy meghallott. Sőt, valószínűleg nem. Minden kép összefolyik, ahogy könnyek töltik meg a szemeim. Nem tudom megmagyarázni neki, hogy mindent félreértett. Nem azért mondtam, hogy nem akarok vele lenni, mert nem tartanám rá érdemesnek, hanem mert valami különlegesebbre vágyok, mint az eddigi kis kalandjai. Mert én azt hittem más vagyok, erre kiderül, hogy épp így nem leszek számára semmilyen se?
– Ryan! – szólítom meg újra, és most már talán hall is. A hangom kásás, érezni lehet rajta a kitörésre váró sírást, amit egyelőre még sikerrel tartok vissza, de másodpercek kérdése csupán, hogy mikor győz le. – Te… Te még több is vagy mint elég jó. Még mindig nem érted? – ahogy pislogok egyet, legördülnek a hatalmas, borsónyi könnycseppek. Nem akartam bántani őt, pláne nem akkor, amikor már esélyem lenne nála. – Nem előled menekülök, hanem magam elől. Félek, hogy én nem vagyok neked elég. Hogy majd kinevetsz ahogy szoktál régen és eltűnsz. - próbálok nem hüppögni, bömbölni mint egy óvodás, de csak részeredményeim vannak. Mindennek vége.

Újabb döbbenet fut át rajtam, még levegőt is elfelejtek venni. Nem tudom és nem is akarom palástolni a meglepettségem. Az nem lehet, hogy végig ennyire elbeszéltünk egymás mellett, és hogy ő is…? Ha eddig nem zavarodott össze kellőképpen, és még nem gondolja, hogy minimum skizofrén vagyok, most már biztosan ez a véleménye. Hatalmas, boldog vigyor terül szét az arcomon, és még kérnie sem kellett volna, hogy megcsókoljam. Olyan hirtelen és akkora erővel ölelem át, ahogy csak tudom, és remélem, hogy nem akar majd szabadulni az ölelésemből. Ha mégis, akkor igencsak nehéz dolga lesz lefeszegetni magáról engem. Hevesen, szinte kétségbeesetten tapasztom az ajkaim az övére, és a csókban minden benne van amit csak iránta érzek, amit gondolok, hogy próbálom megmenteni az egész köztünk lévő valamit. Éreznie kell, hogy nekem Ő csupa nagybetűkkel TÖKÉLETES. Megérzem a számban a könnyeim sós ízét, és csak még jobban szorítom magamhoz Ryant. Mintha ő lenne a levegő, az egész világ számomra. Nem engedem el! Mondhat Royal vagy akárki bármit. Előbb leszek véráruló és állok be Potter mellé, mint hogy valaha is hagyjam, hogy elvegyék tőlem Ryan Wallbricket. Háború körülöttünk ide vagy oda, ez most az én háborúm, és kész vagyok harcolni érte. Amikor hosszú percek múlva végre hagyom, hogy némi levegőhöz jusson, és elhúzódok, kérdőn nézek rá. Tudom, hogy mást várt, de már sokan voltak velem így.
Már születésemkor is mást vártak, pontosabban engem nem is vártak egyáltalán. Előbb megszületett Nathan, és senki nem számított a folytatásra. Arra meg pláne nem, hogy a gyermekáldás lánynak sikeredik. De míg ott volt a bátyám, nem érdekelte őket a potyautas, boldogok voltak a kis trónörökössel. Mikor ő meghalt, akkor változott meg minden. Royal azért imádja annyira Drake-et, mert Nathant látja benne – ezt mindenki tudja. Valahányszor csak életem során elém került egy feladat, mindig voltak elvárások, és a Royal által elém tett mérce magasan a képességeim fölött volt.

Vajon Wallbrick is így van velem? Túl sokat vár tőlem, olyasmit is, amit nem tudok teljesíteni? Halványan elmosolyodok. Hiszen könnyen lehet, hogy neki pontosan ugyanilyen gondolatai vannak. Ha nem húzódik el, akkor két kezembe fogom az arcát, és mélyen a szemébe nézek.
- Ha bárki azt a baromságot mondja, hogy nem vagy elég jó akár neki, akár nekem azt saját kezűleg a tulajton pálcámmal átkozom halálra. – mondom halványan mosolyogva, és elengedem, de csak azért, mert a kezeimmel egészen másfajta terveim vannak. Alig érintve, könnyedén futtatom végig az ujjaim hegyét a mellkasán, miközben hagyom, hogy az arcomra kiüljön minden gondolatom. Soha nem hittem volna, hogy Wallbricknek szüksége lesz arra, hogy valaki ápolgassa az egóját, most mégis éppen azt csinálom. Szemeimmel majd' felfalom, ahogy tekintetemmel követem a kezeim útját. Végül aztán a vállain, a nyaka két oldalán horgonyoznak le, én pedig mosolyogva tekintek újra az arcára, és remélem már elhiszi, hogy nekem Ő kell, hogy elég jó, sőt!

 

---

---

− Mit kellene értenem? – kérdezek vissza értetlenül, aztán amint megpillantom az ökömnyi könnycseppet végiggördülni az arcán nekem is leesik a tantusz.
Végig sikeresen elbeszéltünk egymás mellett. Ő is maga gondolataival volt elfoglalva, nekem meg a jelek szerint sikerült notóriusan félreérteni mindent, amit mondott. De könyörgöm, nem látok bele az agyába, hogy a ki nem mondott szavakat is megértsem. Honnan tudhattam volna, hogy nem úgy gondolja, amikor úgy mondta?
Bosszúsan rázom meg a fejem.
− Ennyi időt feleslegesen elpocsékolni, amikor tölthettük volna kellemesebben is... – morgom, éhesen csillogó szemekkel − Nincs mitől félned. – pillantok fel rá komolyan − Nem foglak bántani. – mosolyodok el halványan. Veszek egy mély levegőt, és a hüvelykujjammal óvatosan letörlöm a könnyeit, de többre már nincs időm, mert a nyakamba veti magát, és olyan erővel ölel át, hogy ívesen kibillenek az egyensúlyomból, és a lánnyal magamon koppanó fejjel kötök ki a padlón – megint.
Lehunyt szemmel csókolom vissza, viszonozva a szenvedélyét a bal kezemmel teljesen átkarolom, akár egy várfal közte és a külvilág között, míg a jobbal a hajába túrok, és a tarkójánál fogva húzom minél közelebb a fejét. Ez most az én pillanatom. Győzelmet kellene éreznem, ahogy eddig mindig, de teljesen más érzelmek kerítenek hatalmukba. Nem, még nem vagyok szerelmes, de a vibrálást pontosan tudom, hogy hová tegyem magamban.
Egyszerűen nem tudok betelni vele, édes lehelete eszemet veszi, kalapáló szívét még a ruhán keresztül is pontosan érzem. Ha nem lenne kényelmetlen, és hideg a padló, biztosan fordítanék rajta egyet, de hát úriembernek neveltek, nem csinálunk ilyen csúnya dolgokat lányokkal. Ellenben egyre nehezebben tudok uralkodni magamon, és ez tapasztalatból tudom, hogy nem vezet valami sok jóra.
De azért valamit még megpróbálhatok, igaz tovább kínzom magam vele, de legalább egy kisebbfajta élvezetet, vagy akár egy egész sóhajt kicsikarhatok belőle.
Milyen szép is lenne…
Egy pillanatra sem eresztve őt, megpróbálok úgy felülni hasból, hogy ne kelljen megszakítani egyetlen csókot sem. Ha nem ijed meg a hirtelen váltástól, vagy nem hagyja abba, finoman alá nyúlok, és ugyanúgy, ahogy korábban a fal mellett óvatosan felemelem, és lerakom a pamlagra, majd utána mászok én is.
Szeretném megérinteni, magamhoz húzni, és még több mindent adni, de érzem a félelmét, mi van ha nem lesz nekem elég jó, és inkább elvetem az ötletet. Azonban olyan szinten felhúzta az agyam, hogy egyvalaminek képtelen vagyok ellenállni. Ha nem mutat ellenkezést, vagy nem állít meg, pillekönnyűen húzom végig ujjaim a vállain át, az oldala mentén egészen le a combjáig. Ha még mindig nincs ellenére a dolog, egy mozdulattal igazítom el úgy, hogy körbefogja a derekam.
Elszakadok tőle, de csak annyi időre, hogy újból levegőhöz jussunk mindketten. Egyre nehezebb visszafogni magam, márpedig ha ez így folytatjuk, nem fogok tudni felelősséget vállalni a tetteimért…
Ahogy végigfuttatja az ujjait a mellkasomon, és fenyegetőzni kezd, beleborzongok a mozdulatsorba. Nem hiszem el, hogy még nem volt így senkivel. Ezt a profizmust vagy tanulta, vagy látta, vagy nagyon jól örökölte.
− Teljesen megőrjítesz – cibálom meg az alsó ajkát mélyen a szemébe nézve. Ahogy felette könyöklök szinte majdnem csak a kezeimre támaszkodva, egyetlen mozdulattal szabadulok meg a talártól.
Alatta a roxforti mellény, az ingem – kitűrődve ,te jó ég – és a szokásos viselet. Megnyalom a szám szélét, ahogy lehetőségeimhez mérten végigpillantok az alattam fekvőn. Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan előre hajolok, mintha meg akarnám csókolni, majd a kellő pillanatban feljebb húzom a fejem. Ha benne van a játékban, ezt még vagy kétszer-háromszor megcsinálom, mindig más oldalról támadva, de az utolsó előtt megállok.
− Gyönyörű vagy – suttogom az ajkai közé, majd teleszívom a tüdőm oxigénnel, és újból megcsókolom…

 

---

---

Nem kellene, mégis összerezzenek, mikor a fiú felemel, és visszatesz a pamlagra. Mondta, hogy ne féljek tőle, akkor meg miért érzem a gombócot a torkomban? Sokkal hamarabb tér vissza a józan gondolkodásom, mint neki, mégsem húzódok el. Egy kicsit hagyom magam sodródni az árral, elvégre Ryan sokkal tapasztaltabb ilyen téren. Majd ha valami nem tetszik, akkor szólok.
Még levegőt sem veszek, amikor elkezd finoman végigsimítani az oldalam mentén. Azt hittem valahol csípő tájékon majd megáll, de nem. Halkan felnyögök, amin meg is lepődök. Most biztos idiótának néz, pedig nem tehetek róla. Teljesen ösztönös, akaratlan hang volt. Kérdőn nézek fel rá, és a lábaim lecsúsznak abból a helyzetből, ahová pakolta őket. Még mindig képtelenül provokatív a pozícióm, de azért nem akarom túl sokat hergelni az alvó oroszlánt, ami már így is nyújtózkodik és mocorog. És különben is, ő tett fel ide, akkor viselje el a közelségemet. Nem tudom mivel tennék jót: ha követem a példáját és megérintem, simogatom, vagy ha hozzá sem érnék egy árva ujjal sem. Na de kérem! Nem megérinteni Ryan Wallbricket, mikor ő pontosan azt akarja? Lehetetlen.

Valamivel bátrabban nyúlok felé, és húzom veszélyesen közel magamhoz. Kezeimmel, és a lábaimmal is átölelem. Mikor először hajol le, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megcsókoljon, aztán elhúzódik, értetlenül pislogok fel rá. Mikor végre leesik, hogy játszik, incselkedik, akkor halkan elkezdek kuncogni. Sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire szórakoztató a figyelmét élvezni. Fülig vörösödök.
Gyönyörű?
Még csak most tűnik fel, hogy ő is megszabadult a talárjától, akárcsak én, jó néhány perccel ezelőtt. Mennyivel átláthatóbb is volt az a helyzet… A szekrényben kuporogni, és várni, hogy valami égbekiáltóan nagy otrombaságot vágjon a fejemhez. Lehet, hogy ezeknek a kis játszmáknak vége van? És miért csak most került le róla az a ruhadarab? Pontosítok: miért vette le egyáltalán? Egész testemen, egy hullám szalad végig, kiráz a hideg. Szívverésem is felgyorsul, de levegőt azt nem igazán veszek. Azt hiszem igencsak túlbiztattam.

Még mielőtt megcsókolhatna, oldalra fordítom a fejem, aztán megvárom, hogy rám nézzen. Számítok rá, hogy tekintete kérdő lesz, és értetlen, minden más lehetőség esetén én vágok ilyen fejet néhány pillanatig. Mit mondhatnék neki? Minden annyira idiótán hangzana. Merlinre, bármit mondok vagy csinálok, megint félre fogja érteni. Pedig egészen egyszerűen csak időt szeretnék kapni. Még azt a gondolatot sem szoktam meg, hogy nem utál és nem piszkál. Szükségem van némi időre ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy most meg ennyire gyengéd. De ezt hogy mondjam el neki?
Az ,,Sz"-betűs szó ki van zárva. Nem mondunk neki ilyesmit, még a végén elbízza magát, és akkor aztán pláne azt csinálhat velem, amit csak akar. Nem tudom mennyit engedjek neki most, és mit tartsak meg későbbre. Valószínűleg ha túl távol tartom magam tőle, akkor igen hamar rám fog unni. Komolyan fürkészem Ryan arcát, próbálom kitalálni, hogy vannak-e érzései irántam vagy nincsenek. Amíg ezt ki nem derítem, csóknál többet nem kaphat. Mert ha mégis, akkor bolondot csinálok magamból.

- Te is tetszel nekem. – mondom ki végül a részigazságot, és mindkét kezemmel a hajába túrok óvatosan, ha nem húzódik el előlük. Ugyan az érintésem lágy, próbálom úgy csinálni, hogy ne legyen ingerlő. – Nagyon tetszel. – ismétlem meg szinte suttogva. Valamivel kényelmesebben elhelyezkedek a pamlagon, fejemnek próbálok valamiféle támasztékot keresni. Lábaimmal már nem kapaszkodok belé olyan erősen mint eddig, ugyanakkor kezeimmel próbálok utat találni a vállaihoz. Finoman húzom közelebb magamhoz, hogy fordított legyen a helyzetünk, mint az imént a padlón. Finoman, kezeim segítségével próbálom értésére adni, hogy azt szeretném, ha most az ő feje pihenne egy kicsit az én mellkasomon. Néhány percnyi nyugalom jót tenne mindkettőnknek.

- Tudom, hogy önző vagyok, de szeretném tudni, hogy mik a terveid velem. Mármint akkor, ha innen már kijutottunk. Mert most bármi is történik, az akár itt is maradhat. Nem tudom, hogy Te mit szeretnél, ha már odakint leszünk, ahol bárki megláthat. – sóhajtok egy nagyot, és ösztönösen elkezdem a füle mögött, és a tarkójánál cirógatni. Szeretetteljes mozdulat, sokszor láttam már hasonlóképpen Wallbrick ujjait is Shadow simogatása közben. Nem mintha a macskámnak tartanám, de ez egy egyszerű mégis egyértelmű módja szeretetünk kimutatásának. – Nem mintha lenne problémám azzal, hogy együtt lássanak minket. Nekem nincs. De nem tudom, hogy Te mit szólnál hozzá, ha egy olyan lánnyal lennél, mint én. Pletykálni fognak, hogy rosszul választottál. – az utolsó szavakat fáj kimondani, de igaznak érzem őket. Viszont ha mindezt tisztáztuk, akkor utána akár valóban nagyon kellemessé válhat a mi kis délutánunk - mindkettőnk számára.

 

---

---

Élvezettel mosolyodok el, ahogy felnyög.
Szóval csak tetszik neki a dolog, pedig egyáltalán nem erre számítottam. Imádom, hogy mindig tud meglepetéseket okozni, legtöbbször pont akkor, amikor nem is gondolok rá. Pedig aztán igazán ismerhetném annyira, hogy megszokjam a hangulatváltásait. Mégis hiányérzetem van. Megszoktam, hogy az élvezet karmolásokkal is jár.
Oké Wallbrick, lődd le magad, mert nagyon gyorsan menekülőre fogja venni a dolgot, ha ingerled.
Amikor másodszorra próbálom megcsókolni, elhúzza a fejét.
Értetlen-bambán keresem a tekintetét, miközben csaponganak a gondolataim. Túl gyors voltam neki? Túl sok? Vagy túl kevés, és tovább akar lépni? Miért nem hagyja? Ha nem tetszett neki, hogy felfedezőútra indultam, miért most állít meg? Meggondolta volna magát?
Ezer meg egy kérdés kavarog a fejemben, miközben próbálom egyenesen az agyából kiolvasni a választ, sikertelenül.
De mi van, ha tényleg meggondolta magát?
Nem, nem. Az lehetetlen. Pont ő mondta korábban, hogy nem akar egy lenni a sok közül. Amennyire sikerült eddig kiismernem, az lenne a logikus, ha ezzel jelezné, hogy szeretné behúzni a kéziféket. Nekem pedig megállót kell parancsolnom az ösztöneimnek, akármennyire kínzó is a közelsége. Nem akarok olyasmit tenni, ami neki nem jó, vagy nem pont most szeretné.
A régi Wallbrick ívesen tojt volna arra mit gondol a másik, mellette azonban azt veszem észre magamon, hogy nem hogy nem veszek róla tudomást, inkább keresem a jeleket, hogy tudjam, mi az amire épp most szüksége van.
Mondom, hogy teljesen megőrjít. Ami nálam azért valljuk be őszintén: egyáltalán nem kis teljesítmény. Nem elég, hogy nem azt csinálja, amit az ember szinte elvárna hasonló helyzetben, de sikeresen elérte azt, amit még senki: én akarom, hogy ez enyém legyen.
Még mindig nem szólal meg, a csend pedig kezd egyre jobban mélyülni. Nem akarom siettetni, de az idő múlásával egyre kétségbeesett arcot vágok. Nem tudom mire vélni a hallgatást, de kezd egyre rosszabb érzésem lenni.
Nyelek egyet, és végre elhatározom, hogy megtöröm akkor én ezt a különös némaságot, mire végre megszólal, és minden kellemetlen érzésem elpárolog.
− Szóval tetszem? – mosolyodok el halványan. Közelebb hajolok hozzá, ahogy belemar a vállaimba, bár először nem értettem mi célja, aztán ahogy a fejem irányítja, már látom a mozdulatsor végét.
Kényelmesen elfészkelem magam a mellkasán, hallgatva a szíve dörömbölő dallamát. Csoda, hogy ki nem ugrik a helyéről. Így aztán pláne érthető, miért is akart némi levegőhöz jutni.
A kis szünet talán nekem is jót fog tenni. Kiszellőzik az agyam, és nem vágyok majd rá olyan eszeveszettül, mint eddig. Nem is baj, hogy nem rohanunk, mondjuk nekem furcsa, elvégre nem ilyen tempóhoz vagyok hozzászokva. Ugyanakkor pont ez teszi különlegessé a pillanatot annyira, hogy egy cseppet se bánjam.
Tervek.
Felemelem a fejem, amikor azt kérdezi, milyen terveim vannak vele. Talán még egy kaján vigyort is eleresztek végigpillantva a törékeny női testen. De nem. Nem leszek ennyire idióta. Így is épp elég lesz megküzdenie a hírnevemmel, meg az utálkozó lányok egész hadával. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a családja, és a közvetlen környezete vajon mit fog szólni. Mert hogy lesz egy-két ember, aki nem fogja kibírni megjegyzés nélkül, abban már most biztos vagyok.
− Nézd. – emelkedek fel, de csak annyira, hogy nagyjából egymagasságban legyen a tekintetünk. – Ha önző akarok lenni, akkor azt mondom, miért is kellene ezt titokban tartani? Előbb vagy utóbb úgyis lebukunk – veszek egy mély levegőt. Kitaláltam valamit. Tesztelni akarom, vajon mennyire vagyok fontos a számára, hogy képes legyen Ő azt mondani, hogy zokszó nélkül hajlandó felvállalni: hozzám tartozik. – Nekem nincs vesztenivalóm, akinek problémája van, az megtarthatja magának a véleményét – fogok bele óvatosan. Azért valahol megérteném, valahol viszont mégiscsak rosszul esne, ha azt mondaná: nem mer velem mutatkozni – Ugyanakkor mindketten tudjuk, milyen az apád… – nem akarom megbántani, de ami tény az tény, kizárt, hogy ezzel pont ő ne legyen tisztában – … és szeretném egy darabban leélni az életem, ha érted mire célzok. – fejezem be erőltetett mosollyal.
Nehéz döntés tudom, de ezt egyedül kell meghoznia. Ha vállalja a következményeket, mindenben támogatni fogom. Ha azonban titokban szeretné tartani, az Ő érdekében azt is el kell fogadnom.
− Nem rólam fognak pletykálni, hanem rólad – ábrándítom ki szelíden végigfuttatva ujjaim az arcán, és az ajkain. – Kettőnk közül csak Te tudsz rosszul választani.
Elkapom a tekintetem, hogy ne lássa benne a mérhetetlen csalódottságot. Félvér vagyok, mindketten tudjuk. Márpedig a félvéreknek nincsenek olyan kiváltságai, mint aranyvérű társaiknak. Ellenben velem… ő bárkit, és bármit megkaphat.

 

---

---

Miközben Ryan feje kellemesen nehezedik a mellkasomra, tovább erősödik bennem a bizonytalanság. Különös, hogy mikor már úgy érzed megkaptál mindent, amiről csak álmodoztál, akkor rá kell jönnöd, hogy itt bizony nincs ,,boldogan éltek, míg meg nem…". Különbözünk, és csak most, ebben a helyzetben döbbentem rá, hogy bizonyos nézőpontból én állok felette. Elég abszurd, de így van. Megértem az ő kétségeit és bizonytalanságát is, hiszen most az egyszer érezheti úgy, hogy nem ő a főnök, az egyetlen és igazi, eredeti Ryan Wallbrick, akiért mindenki a nyálát csorgatja és aki bárkit megkaphat, csak csettintenie kell. Pedig az én szememben ő még mindig ugyanaz; elég lenne kérnie, és gondolkodás nélkül vállalnám, hogy vele vagyok.

Mégsem kér tőlem ilyesmit. Mielőtt felemelné a fejét, még kihasználva a helyzet békességét megsimogatom az arcát. Hanyag és felületes a mozdulat, szinte csak egy pillanatig tart. Csendesen hallgatom, ahogy felajánlja nekem a döntést. Azt hiszi neki nincs vesztenivalója, pedig dehogy is nincs! Halvány mosollyal jutalmazom meg, és viszonzom a simogatást. Jobb kezem az arcára helyezem puhán, hogy az orcája a tenyerembe simuljon. Hüvelykujjammal finoman köröket rajzolok rá, aztán a mosolyomba bekúszik még egy érzelem: szám sarka keserűen görbül felfelé, csalódottan ingatom a fejem.

- Elfelejtesz valamit, amiről már szinte mindenki tud a mi köreinkben. Laetitia Morrisont. – mutató ujjam a szája elé teszem, ha nem tiltakozik, hogy véletlenül se álljon neki méltatlankodni amiért felemlegetem ismét a barátnőmet. – Szó sincs róla, hogy önszántamból lemondjak rólad a javára nőpajtási szolidaritásból. Előbb transzformálnám gőtévé. Arról a pletykáról beszélek, hogy a családjaitok az egyesülést fontolgatják, olyan módon, hogy titeket összeboronálnak. Ne is kérdezd, egyszerűen csak tudom. – sóhajtok mélyet. Ha nekem szembe kell mennem a család, és főként Royal akaratával, ha vele lennék, úgy neki is ugyanezt meg kellene tennie a nagyapjával. Mindketten tudjuk, hogy Wallbricknek sokkal nagyobb veszteség lenne kiesni a pikszisből, mint nekem.
Kár, hogy emlékeztettem erre, mert most biztosan változik majd az álláspontja. Szomorkásan, beletörődve fürkészem az arcát, mintha minden vonását alaposan be akarnám vésni az emlékezetembe. Mély levegőt veszek, hogy az illatát is pontosan ugyanilyen alaposan megjegyezhessem. Ha meg akarnám fogalmazni, hogy az itt eltöltött idő mit is jelentett nekem Vele… Eddig csak egy kis kóbor parázs pislákolt bennem iránta. A kedvessége és gyengédsége azonban olyan tűzvészt csinált belőle, ami az egész Roxfortot elemésztené, birtokostól, Tiltott Rengetegestől, mindenestől. Merlinre, én kész lennék mindent feláldozni érte, de nem engedhetem, hogy Ő ugyanezt tegye. Félvérként, a nagyapja támogatása nélkül… nem, ezt nem engedhetem.

- Egyébként sem lenne szerencsés, ha minket bárki is meglátna együtt. – a szavak szinte égetik a torkom, mégis meg kell tennem, meg kell őt bántanom ahhoz, hogy megóvhassam. Nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodorja magát az öreg Wallbrick védelmének megszűnésével. – Nem vetne rám jó fényt. – teszem hozzá olyan hidegen, amennyire csak tudom. Elfordítom a fejem, hogy ne láthassa mennyire nehezemre esett ez az egész. Ha egy kicsit is ismer, úgyis tudja, hogy nem így gondolom a dolgokat. Tudnia kell.
- Hagyjuk is inkább az egész família dolgot, majd lesz ahogy lesz. – nézek újra rá, és halványan elmosolyodok. Tudom, hogy hogyan tudnám kiengesztelni leggyorsabban úgy, hogy az elmúlt percet elfeledtessem vele. – Legyünk most inkább egy kicsit rosszak! – kacsintok rá pajkosan, és mutatóujjam az álla alá helyezem. Ha nem húzódik el, forrón megcsókolom, minden erőmmel húzom magamhoz. Fogaimmal finoman megharapdálom az alsóajkát, próbálom újra felébreszteni a benne szunnyadó oroszlánt. Talán ha elterelem a gondolatait, megint magára talál.
Gondolatban persze messze járok. Féltem őt, mert talán még nem is tudja mekkora veszélybe sodorná magát azzal, ha Morrison helyett engem választana. Egyáltalán nem az apám a legnagyobb gondunk, Royal idővel lecsillapodna, és elfogadná a fiút. De hogy Ryan nagyapja mit szólna a keresztülhúzott számításaiért… arra még gondolni se merek. Levenné a kezét róla, ami ebben a környezetben és helyzetben nem túl sok jóval kecsegtetne Wallbrick számára.
De most nem ezzel foglalkozom. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy valahogy a hideg kis kezeimmel beférkőzzek a fiú inge alá, és az oldalát simogathassam, ha még nem húzódott el. Nem akarom túlhergelni, de valahogy el kell terelnem a gondolatait arról, amit az előbb mondtam neki. Elég, ha ez csak engem nyomaszt.

 

---

---

Amikor Morrisonnal jön, már nyílna a szám, hogy mondjak valami kevésbé szépet, de az ujja az ajkamhoz ér, jelezve: szeretné végigmondani, amibe belekezdett, így egy fintor kíséretében inkább befogtam.
Sejtettem, hogy már hozzá is eljutott a pletyka, de azt nem gondoltam volna, hogy egy percig is elhiszi. Az egy dolog, amit a család várna tőlünk, meg az is egy más téma, amit mi magunk akarunk. Kizárt, hogy erről ne beszélgettek volna Laetitiával a szabadidejükben, nyáron, vagy tudom is én mikor szoktak ezek fiúkról locsogni. Egy biztos. Morrison még nem akar férjhez menni − legalábbis legutóbbi értesüléseim szerint nem áll szándékában −, én megnősülni… és a tetejébe még Deirdre is felforgatta az életem. Gyökerestül. Pedig anno sok-sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha nem engedek magamhoz nőt olyan közel, hogy valaha is megsebezhessen. Erre tessék. Tökéletesen szembementem a saját elképzeléseimmel.
Ha ez így folytatódik, egész szép kilátások lesznek jövőre.
− Tény. – vonom meg a vállam hanyagul – De arról gyanítom nem tájékoztattak, hogy ezt egyikünk se akarja feltétlenül – teszem hozzá a halántékom vakarva. – Letty nem akar férjhez menni, legalábbis nekem legutoljára ezt mondta. Én nem különben szándékozok az elkövetkező két évben nősülni. Legalábbis nem olyasvalakivel, akiben nem tudok száz százalékig megbízni, és nem vagyok belé szerelmes. És mielőtt megkérdezed: ezzel Morrison nagyon is tisztában van. – teszem hozzá őszintén.
Nem egyszer, és nem kétszer beszéltünk erről a csodálatos fantasztikus ötletről, és a reakciói alapján nyugodt szívvel mondhatom, neki sem áll szándékában mindenáron megfelelni az elvárásoknak. Pláne nem úgy, hogy a bizalom ugyan megvan, de mindketten tudjuk, milyen ára van a hallgatásunknak. Ő tud rólam dolgokat, amiket nem mond el másnak, és viszont, és ez teszi olyan semmilyenné a szövetségünk. Van, de minek?
Annyit mondjuk simán el tudok képzelni, hogy tajtékozni fog pár napig, de aztán úgyis kiheveri. Legalább megmentem a házasság bűnös gondolatától, és élhet, ahogy akar. Royal viszont egy teljesen más szint.
− A nagyapám miatt nem kell aggódnod – mosolyodok el – Nem fog kitagadni, mert Morrison helyett mást választok, ebben biztos lehetsz. Egyetlen alkalommal menne szembe az én kívánságommal: ha az apád azt mondaná, hogy szó sem lehet róla. Tudod, hogy félvér vagyok. – préselem ki magamból nehezen. Nem tehetek róla, utálom, hogy más vagyok, mint Ő. – Nekem nincsenek olyan kiváltságaim, mint Neked.
Megértem, amikor azt mondja, hogy nem vetne rá jó fényt. Pontosan ezt mondtam az előbb én is, csak egy kicsit finomabban fogalmazva. Mégis rosszul esik. Neki soha nem kellett megválogatnia a szavait, nem kellett azon gondolkozni mikor hoz jó, és mikor rossz döntéseket. Amióta háború dúl a varázsvilágban szinte semmit sem változott az élete. Ez persze az én dolgomat nehezíti meg, bár… ha nem lenne semmi, Royal akkor sem nézné jó szemmel, hogy a lánya körül legyeskedek.
Nem tudom teljesen elengedni magam, amikor rosszalkodásra invitál. Viszonzom a csókot, de éreznie kell, hogy valami megváltozott. Már semmi sem olyan, mint egy fél órával ezelőtt, amikor ovisok módjára civakodtunk. Nem tudom úgy megérinteni, hogy közben ne visszhangozzanak a szavai a fülemben.
− Sajnálom. – tolom el magamtól finoman, amikor megpróbál az ingem alá férkőzni. Jól esik, hogy foglalkozik velem, hogy próbálja elfeledtetni a véleményét, de ezen semmi nem változtat. Kimondta. Tudtam, hogy előbb-utóbb innen fúj majd a szél, de nem gondoltam volna, hogy ezt képes ilyen hűvösen közölni.
Nem tudok a szemébe nézni. Helyette a plafonon függő pókhálókat tüntetem ki a tekintetemmel a falon levő összes repedést alaposan megvizsgálva.
− Bárcsak ne úgy lennénk itt, hogy nem vagyunk egyenrangúan – suttogom a beállt csendbe – Ha nem lennék az, ami vagyok, te sem gondolkoznál el azon, vajon érdemes e kivívnod az apád haragját – teszem hozzá keserűen. – És nem is várom el. – emelem végül vissza rá a pillantásom.
A szememben láthatja, hogy fáj. Láthatja a tehetetlen dühöt, a haragot, és a kétségbeesés egy apró, ám annál nyilvánvalóbb szikráját. Ebben a pillanatban még azt is meg tudom érteni, miért is akar Morrison halálfaló lenni. Eljátszom a gondolattal, hogy talán Royal akkor megbékélne, de azonnal el is vetem. Soha nem lennék elég jó neki, és Deverauxnak sem. Megnéznék, összesúgnának a háta mögött: rosszul választott, sokkal többet, sokkal jobbat érdemelne.
Mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Először döntenék helyesen, de mégis képtelen vagyok rá.
− Volt régen egy fogadalmam – kezdek bele óvatosan – Nem bánom, ha nem akarsz velem lenni, de azt tudnod kell, hogy most volt az első alkalom, amikor elgondolkoztam azon, talán érdemes lenne, talán lenne kiért megszegnem – javítom magam automatikusan.
Muszáj volt kimondanom. Azt akarom, hogy tudja, miatta túl sok mindenre képes lennék, feltéve, HA hagyná. De ha azt akarja, hogy távol maradjak, vagy titokban tartsuk a dolgot az ő érdekében, azzal is megelégszem. Nemsokára úgyis elmegyek, és már nincs vissza túl sok az évből. Örökké nem lehet titkolózni, innentől csak az a kérdés, vajon mikor fog rámunni…

 

---

---

Miközben én még mindig azon örömködök, hogy eszében sincs elvenni Lettyt, sőt; felpörögnek az események. Megint sikeresen elbeszélünk egymás mellett. Ő engem félt, én meg őt. Nem szólalok meg, csak bújok hozzá szorosan. Úgy, ahogy szeretetből ölelsz át valakit, aki fontos neked.
Félvér.
Milyen ocsmány ez a szó. Egyáltalán nem illik Ryanhez, gyűlölöm, hogy saját magára kellett használnia. Ha nem ez lenne a valóság, akkor én magam törölném képen, amiért félvérnek nevezte magát. Sőt, ha bárki más mondta volna ezt, akkor azt a valakit is simán megütném, vagy megátkoznám. Senki nem mondhat ilyesmit Rá. Mélyet sóhajtok, és csak csendesen várom, hogy történjen valami. Szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy eltolja a kezeimet magától. Nem akarom, mégis látom a tehetetlen dühöt az arcán, a szemeiben.
De mit mondhatnék? Nem, nem vagy az? Hülyeség. Igenis félvér. Ebben a percben utálom és megvetem magam, amiért én nem vagyok olyan, mint ő. Csak csendesen fekszek alatta, próbálom felfogni amit mond, hogy mi mivel jár. Ha mi mondjuk valamilyen csoda folytán nyilvánosan is együtt mutatkoznánk, Royal tajtékzana. Sok lány dühös lenne rám, amiért Wallbrick velem van. És igen, az, hogy nem vagyunk egyformák, egyenrangúak, az sem éppen könnyíti a dolgunkat. Tudom, hogy nehéz lesz. De akarom.

- Apám miatt nem kell aggódnod. Tény, hogy aranyvérűt képzelt el mellém, de mostanában annyira elfoglalják a saját dolgai, meg hogy szolgálja a Nagyurat, hogy aligha foglalkozna velünk. Mire nyáron hazamennénk innen, már rég megbékélne a dologgal. – nyugtatásképp, és azért, hogy érezze, hogy mellette állok, simogatom az alkarját. – Ryan, én nem úgy gondoltam… - kezdek bele a bugyuta magyarázkodásba, aztán szomorúan az ajkamba harapok. A sírás most nem segít, össze kell szednem magam! – Csak azért mondtam, hogy ne akarj mindent felborogatni miattam. Én csak… - a szavak cserbenhagynak, a hangom elcsuklik. Bárcsak minden egyszerűbb lenne.
Tehetetlen vagyok. Nem állhatok neki bömbölni mint egy óvodás, csak mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt én akarom. Kétségbeesetten meredek a fiúra, a szemeim akaratom ellenére csordultig telnek könnyekkel, mégis erővel tartom vissza őket. Nyelek egy nagyot, aztán félrefordítom a fejem. Mekkora kockázatot ér meg nekem ez a pasi? És ha beáldozok érte mindent, és ő eldob? Elhagy, amint megkapott? Megcsal több tucatnyi lánnyal, én meg aranyvérem ellenére tűrjem szótlanul? Vagy ha megváltozna, hűséges lenne, és mindenki elfogadná a dolgot, de mégsem működne köztünk a kapcsolat? Túl sok a kérdés, de csak egyetlen válaszom van.
Szeretem.
Behunyom a szemem, amitől az előbb összegyűlt könnycseppek végiggurulnak az arcomon.
- Veled akarok lenni. – suttogom, aztán újra képes vagyok ránézni. Tekintetemben szikrányi bizonytalanság sincs. Kezeim ugyanúgy remegnek, mint amikor kihúzott a szekrényből, mégis most annyival másabb a helyzet, ami miatt félek. Nem akarom elveszíteni, pláne nem azután, amit mondott nekem. Az a lány akarok lenni, akiért változtatna magán. – Veled akarok lenni! Azt akarom, hogy mindenki tudjon is róla. Nem érdekel mások véleménye, mert igenis érsz ennyit. Nem csak nekem, hanem bárkinek. Ez nem áldozat, hanem jutalom. – fogalmam sincs, hogy erre mit fog mondani.
Mivel az előbb eltolta a kezeimet, nem nyúlok felé, várom, hogy tegyen valamit, mielőtt újra megérinteném. Csak remélni tudom, hogy kiérdemli azt, hogy magamra haragítom miatta Royalt. Nem szerencsés ugyanis hergelni egyetlen Deveraux-t sem. Lélegzetvisszafojtva várom, mit fog most Ryan tenni. Ha elutasít, akkor életem legnagyobb pofára esésében lesz részem.

 

---

---

Áramütésként ér, ahogy végigsimít az alkaromon. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk érintkezik, egyszerűen nem tudok koncentrálni, csak az ujjait bámulom meredt szemekkel. Abban a szent hitben voltam egészen idáig, hogy nem mostanában mer hozzám nyúlni újra. De úgy tűnik: őt ez nem érdekli.
Halvány mosoly suhan át az arcomon, amint eljutnak a szavai az agyamig. Royal meg a megbékélés, az kábé két külön dolog, az viszont tény, hogy a lány öccsét valami – számomra érthetetlen módon – az egekig magasztalják, miközben elsiklanak egy igazi kincs mellett.
− Nem kell bocsánatot kérned azért, amit mondtál – csitítom finoman az ajkára tett mutatóujjammal. Utálom, amikor sír, főleg ha miattam. – Nem fogok, mert nem kell felborogatnom semmit. Az egyetlen, aki kettőnk közül nagyot veszíthet, az te vagy – folytatom csendesen.
Meg kell ezt beszélnünk. Mostantól mindent meg kell beszélnünk, ami probléma, vagy kérdés akár az egyik, akár a másik fél részéről, különben állandóan el fogunk menni egymás mellett, és kellemetlen, kényelmetlen félreértések egész garmadával fogunk találkozni.
Márpedig én azt nem szeretném, és szerintem Ő is hasonló véleményen van.
− Nem akartalak megbántani – ha nem ellenkezik, vagy nem ijed meg, és nem tol el magától, óvatosan fordítok egyet magunkon, hogy megint Deirdre kerüljön felülre, és szorosan magamhoz ölelem. – De meg kell értened, hogy mit miért mondtam, vagy gondoltam. – nyomok egy apró puszit a homlokára – Nem akarom, hogy miattam teljesen felborogasd az életed. Sokkal fontosabb vagy annál, hogy ezt engedjem. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rád, vagy épp megjegyzéseket tegyenek. Még a végén becsuknak az Azkabanba. – kacsintok rá játékosan, remélve, hogy ettől aztán végképp oldódik, és nem arra következtet, hogy én igazából nem is akarom őt, és csak kibúvókat keresek.
Nekem nincs vesztenivalóm, ha otthon beállítok vele, neki viszont annál több, és senkinek sem kívánom, egyszerűen nem várhatom el azt, hogy bármit is feladjon. Azt viszont szeretném ha tudná, hogy Ő már rég nem a trófea kategóriába tartozik. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, újból megszólal, és nekem újra, meg újra felborogatja minden idegszálam.
Amikor azt mondja, hogy velem akar lenni, elszakad a cérna. Megborzongok a szavai hallatán.
− És mi van akkor, ha nem csak jutalom akarok lenni? Hanem, valami sokkal több?  – kérdezek vissza rekedten – Nem akarom, hogy bajba sodord magad. – rázom meg a fejem – Nem, amíg az apád azt nem mondja: felőle azt csinálsz, amit akarsz. – félrebiccentem a fejem, és végigpillantok rajta.
Aztán rájövök, hogy ez már megint egy rossz ötlet volt. Saját magam szívatom azzal, hogy nem tudok megállást parancsolni. Megint be fogja húzni a kéziféket, aztán meg duzzoghatok.
De nem érdekel.
Gondolkodás nélkül ragadom meg a tarkójánál, és ha nem húzza hátra a fejét azzal a szent szándékkal, hogy márpedig ő most menekülőre fogja, másik kezemmel a derekát átfonva, megnyalom a szám szélét, mélyen a szemébe nézek, amelyek még mindig tele vannak könnyekkel, majd lehunyom a szemem, és gyengéden szájon csókolom.
Nem tehetek róla, egyszerűen megőrjít. Alig tudok magamnak parancsolni, miközben a csókom megváltozik, már nem óvatos, tapogatózó, és finom, hanem vad, játékos, és követelőző. A vágy megint a hatalmába kerít, megharapom az alsó ajkát, ujjaim a hajában játszanak, a jobbommal, amellyel eddig a derekán pihentem, most újból alá nyúlok, hogy fordítsak egyet magunkon, és visszarendezzem magam, a nagyjából tíz perccel ezelőtti helyzetünkbe. Ő alul, én felül, az egyik lába kinyújtva, a másik a csípőm tájékán.
Valahogy olyan érzésem van: ennyi, és ne menjünk tovább. Mintha minden idegszálam azt sugallná, ha meg akarom tartani, várnom kell rá. Ami valljuk be őszintén számomra nem épp egy egyszerű dolog, de ha van kiért, akkor megéri.
Márpedig van kiért várni, és változni. Feltéve, ha nem nyögi be egy hét múlva, hogy rám unt. Egyes lányok ugyanis amint megkapnak valamit, ami után nagyon-nagyon régóta ácsingóznak, már nem tudják értékelni, megszűnik a varázs, és csúnya vége lesz.
Az lenne csak az igazi pofon vágás.
− Te kis boszorka. Megőrjítesz. – szakadok el tőle, levegő után kapkodva. - Miért kell neked ilyen piszkosul szépnek lenni? - sóhajtok fel csak úgy magamnak. Ez nem ér. Ezzel mindent el lehet érni nálam. Azért jó lenne tudni, hogy vajon én is legalább ennyire hatással vagyok rá, vagy csak az elérhetetlenségem volt olyan vonzó, és rövid úton ki lesz téve a szűröm?...

 

---

---

- Idefigyelj Ryan Wallbrick! – kezdek bele mondandómba nagy sóhaj után – Ha még egyszer meghallom, hogy kételkedsz bennem, akkor itt hagylak. Miért nem fogod fel, hogy mit mondok? Veled akarok lenni, és nem érdekel, hogy ki mit fog mondani. – értetlenül csóválom a fejem. Ha nem akar velem lenni, akkor mondja ki azt. Miért problémázik még mindig ezen, hogy félvér? Ha akarjuk, ha nem ez van. Változtatni nem lehet rajta, akkor meg lépjünk túl a dolgon, és kezdjünk el olyasmivel foglalkozni aminek értelme is van.
Ugyanakkor ahogy folytatja ő is a mondandóját, egyre inkább elbizonytalanít. Én tudom, hogy mit akarok. De kezdem nem érteni, hogy a fiú mit is szeretne tulajdonképpen. Azt el kell fogadnom, hogy Royallal kapcsolatosan vannak félelmei. Amilyen híre van az apámnak, nekem is lennének a helyében, nem nevezhető teljesen alaptalannak az óvatossága. Eljött az ideje, hogy kompromisszumot ajánljak.
- Rendben, akkor csak azért hogy megnyugodj küldök vagy küldünk egy baglyot apámnak és megvárjuk a válaszát. De Te belegondoltál már, hogy mi van ha azt mondja nem engedi? – nézek rá kérdőn és cinikusan, mert hát nem biztos a pozitív elbírálás. - Nekem ugyanis ebben a témában nem áll szándékomban engedelmeskedni neki. – ezt most komolyan kimondtam? Szembe mernék szállni Royal haragjával, kockáztatva, hogy kitagad vagy megátkoz? Mélyen Wallbrick szemébe nézek, még mielőtt újra megcsókolna.
Hát persze, hogy igen.
Hagyom, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Bízok benne annyira, hogy tudjam: nem fog bántani, és ha szólok, akkor leáll. Az az intenzitás, amivel viszonozom nem csak a csókját, hanem minden egyes mozdulatát, felér egy vallomással. Egyetlen pillanatra sem szakadok el tőle, miközben visszafordít, és ismét én kerülök alulra. Mindkét lábammal finoman átkulcsolom a csípője magasságában. Innen nem szabadul egykönnyen...
Magam is meglepődök a reakciómon, elvégre nem szoktam semmiféle érzelmet kimutatni. Az én családomban az ilyesmi nem szokás. Halkan felnyögök, amikor Ryan elhúzódik tőlem. Nem hiszem el, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy elengedett mielőtt őrültséget csináltam volna. Mert igen, én csináltam volna valami visszafordíthatatlan és helytelen dolgot. Mert nem lenne bölcs dolog túl közeli viszonyba kerülni az egész iskola legnagyobb hódítási listájával rendelkező pasijával, számára ennyire könnyedén. Nem hiszem el, hogy nem hagyom, és nem is akarom, hogy megküzdjön értem.
Óvatosan nyúlok felé, és ha nem húzza el a fejét, akkor két kezembe fogom az arcát, miközben halkan, mély hangon felkuncogok. Imádom hallani, hogy ennyire nehezére esik a légzés, és ennek én vagyok az oka. Finoman húzom végig a mutatóujjam az orrán, hogy aztán a hegyére koppintsak egy aprót.
- És neked miért kell ennyire mocskosul jóképűnek lenni? – finoman húzom magamhoz közelebb, hogy megcsókoljam. Finoman érintem ajkam az övéhez, épp csak egy pillanatra. – Hm? – mosolygok rá, aztán mikor újra megszólalok, minden szót egy-egy apró csók követ – Szerintem te szuper vagy. És tudod mi a legjobb benned? – a csókok egyre jobban közelítenek a nyakához, és céltudatosan haladok velük lefelé – Hogy most velem vagy. – mély levegőt veszek, amit lassan és forrón engedek kiszökni a tüdőmből, aztán puhán belecsókolok Ryan nyakába. Ha még nem állított meg, akkor tovább csókolgatom a nyakát. Az illatától teljesen elvesztettem a kontrollt, már nem vagyok ura saját magamnak.
- Milyen rossz, gonosz mellényed van neked Wallbrick! Csak útban van… – mormogom, aztán a kezeim elindulnak a saját kis felfedezőútjukra. Mintha nem is hozzám tartoznának, annyira tudják, hogy merre akarnak haladni. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok, az ösztöneim vezetnek. Remélem Ryan még bírja egy darabig a kiképzést, és hagyja, hogy kiélhessem magam simogatás közben. Tovább ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy ma el szeretnék menni. MA… most… na jó, a következő néhány percben. Ha még nem állított meg, akkor határozottan simítok végig kezeimmel az oldalán, és a fent említett mellény alá igyekszem gőzerővel bejutni épp csak annyira, hogy ujjaimmal megragadjam, és elkezdjem húzni felfelé. A szívverésem felgyorsul, elvégre még nem csináltam ilyesmit soha. Egyszer, mikor alaposan eláztunk a kertben, én vettem le Drakeről a vizes gönceit, de az egészen más volt. Nyelek egy nagyot, és elgondolkodva nyalom meg a szám szélét. A bizonytalanság azonban nem tart túl sokáig, máris újra húzom magam felé a mellényt, hogy megszabadíthassam tőle Wallbricket.

 

---

---

− Küldünk – javítom ki automatikusan – És addig nem fogok megnyugodni… − kezdek bele, de tovább már nem jutok, mert nemes egyszerűséggel megakasztja a mondandóm. – Őrült vagy! – nevetek fel tiszta szívből – Gondolod, hagynám, hogy hülyeséget csinálj? Ennél azért jobban ismerhetnél. – mosolyodok el szélesen, mélyen a szemébe nézve szorosan magamhoz vonom, és megcsókolom.
Legnagyobb meglepetésemre hagyja magát, sőt, mély sóhaja arról árulkodik, kifejezetten élvezi, amit csinálok. Megvallom őszintén, nem erre számítottam.
Sokkal inkább el tudtam volna képzelni róla, hogy az első adandó alkalommal leállít, és eltol magától arra hivatkozva, hogy nem szeretne strigula lenni. Aztán eszembe jut, hogy ezen már túljutottunk. Tudja, hogy nem egy újabb trófea a polcon, és végigfut a hideg a hátamon.
Mindig elérem, amit akarok, de nem gondoltam volna, hogy ez a kis boszorka teljesen megborította a lelkivilágom. Nem elég, hogy összezavart, de a tetejébe megőrjít azzal amit, és ahogy csinál. Soha, egyetlen lány nem volt még képes erre.
Soha.
Az intenzitása meglep, beleborzongok ahogy a lábaival átkulcsolja a csípőm. Kedvem lenne megérinteni, magamhoz húzni, belemarni a húsba, de nem akarom elrontani a pillanatot azzal, hogy erőszakos vagyok. Szaporán szedem a levegőt, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy óvatosnak kell lennem, és nagyon vissza kell fognom vele magam.
Én ezt nem bírom idegekkel!
Kénytelen vagyok elhúzódni tőle – bár nem tudom, honnan van ilyen lélekjelenlétem − egyszerűen elérkezett az a pont, amin ha túllendülünk, már nem biztos, hogy megálljt tudnék parancsolni magamnak. És különben is. Már elterveztem hol szeretném, ha együtt lennénk, és az nem ezen a koszos, poros helyen van. Ide bármikor jöhetünk huncutkodni, sanda gyanúim szerint, ha a festményt szépen megkérjük, máskor is bezárja a kaput a kíváncsi tekintetek, vagy épp az erőszakos kezek elől.
De az, hogy az enyém legyen… nos, az nem idevaló.
Ahogy az ujjai finoman érintik az arcom, újabb mosoly suhan át a vonásaimon. Oldalra döntöm a fejem, hogy szinte belefekhessek a tenyerébe. Azon a pontokon, ahol a bőrünk találkozik, különös, borzongató melegség árad szét. Meg sem lepődnék, ha azt mondaná, hogy forró az arcom.
Minden egyes szavát egy apró csókkal pecsételi meg a nyakam felé haladva, esélyt sem adva arra, hogy reagáljak valamit. Hát mi ez Merlinre?! Én eltolom, ő meg tovább túráztatja az agyam? Mit vétettem, hogy ilyen mennyei büntetésben részesülök?
Persze, nem büntetés, de jelen helyzetben… ha letámadom, azt fogja mondani, hogy nem veszem komolyan, és ugyanazt akarom tőle, mint a többi fiú, ha viszont hagyom magam, megint csak elveszítem az önkontrollt, de ha józan eszemnél akarok maradni, és úgy döntök, inkább nem kockáztatok, és eltolom magamtól könnyekig fog sértődni abban a hitben, hogy biztos nem akarom, nem kell nekem.
Mélyről jövő morgással keresem az ajkát, amikor a nyakamba csókol. Eddig egyetlen lány sem tudta elérni azt, hogy teljesen megőrüljek, de ő pontosan azon a nyomvonalon jár, ahonnan, ha nem vigyáz, nem lesz visszaút.
Amikor megtalálom, durván harapok az alsó ajkába, de nem annyira, hogy fájjon, csak érezze, hogy kezdek nagyon-nagyon magamon kívüli állapotba kerülni, és ha nem akar magának is meg nekem is kellemetlen pillanatokat, lehet hogy talán jobb lenne megállni.
− Ha így folytatod, csúnya dolgok fognak történni – figyelmeztetem, óvatosan – Nem szabad ám piszkálni az alvó oroszlánt, mi lesz, ha megharap? − mormolom az ajkai közé. Alig kapok levegőt, a szívem meglódul, és a szapora dobbanásokkal egy ütemben kapkodok oxigén után. Az egyik kezemmel elengedem a fejét, és belemarkolok a pamlagba. Valahogy muszáj levezetni a feszültséget, különben elszabadul a pokol.
Mielőtt azonban ezúttal én húzhatnám be a kéziféket, az ujjai felfedezőútra indulnak… rajtam. Végigsimít az oldalamon, igyekszik bebújni a mellényem alá, és mire észbe kapok, mire készül, már kajánul húzza is le rólam. Nem tudok megállót parancsolni magamnak. Szinte vonz magához, akár egy mágnes. Mégis megérintem a derekát, aztán lejjebb merészkedek, és ha nem üti el a kezem, finoman marok a lába puha húsába, miközben Ő azon fáradozik, hogy lecibálja rólam a mellényem.
A dereka alá nyúlok, és felhúzom magamhoz, némileg még segítek is neki, hogy minél hamarabb, és könnyebben áthúzhassa a fejemen a puha anyagot. Őszintén ledöbbentett, de próbálom nem mutatni felé. Ahogy teljesen lekerül rólam a mellény, megemelkedik az ingem. Odakapom a fejem, hogy lássam, vajon ő is észrevette. Nem tehetek róla, imádom, amikor megnéznek.
Mélyen a szemébe nézve szakadok el tőle. Nem tudom neki kimondani az „sz”-betűs szót, bár már nagyon közel állok hozzá. De azt egy másik pillanatra tartogatom.
− Ugye tudod, hogy ez hová vezet, ha így folytatod? – szólalok meg nagy nehezen rekedten – Nem szeretnék olyasvalamit rád erőltetni, amit te nem akarsz. – veszek egy mély levegőt.
Tudom, hogy nyálas, meg minden, de muszáj volt kimondanom. Tudnia kell, hogy én tényleg mindent komolyan gondolok, bármennyire nehéz is elhinni…

 

---

---

Ijedten szisszenek fel, ahogy Ryan az ajkamba harap. Talán így próbál figyelmeztetni arra, hogy jobb lenne, ha fékezném magam? A mellény lesegítése - na jó, leráncigálása közben egy pillanatra megakad a kezem. Túl sok ez, nem fog komolyan venni, ha most tovább megyek. Csak halványan, merengve elmosolyodok, ahogy az alvó oroszlánt és harapását említi meg. Szóval ezért próbálgatta rajtam a fogsorát, hogy térjek magamhoz. Végül aztán csak leszenvedem róla a mellényt, bár ez a mutatvány a segítsége nélkül valószínűleg nem sikerült volna. Érzem, ahogy mellettem megfeszül a pamlag bársonya, és ahogy oldalra pillantok, látom a fiú elfehéredő ujjait.

A lelkiismeret furdalás a semmiből csap le rám. Hogy én mennyire a végletekig önző vagyok! Bele se gondoltam mostanáig, hogy mekkora erőfeszítés lehet neki az, hogy ennyire türelmes velem. Mikor hozzám ér, már pontosan tudom, hogy túl messzire merészkedtem. Biztos vagyok benne, hogy az imént a bútordarabot sokkal erősebben szorította meg, mégis meglepődök azon a módon, ahogy a lábamba mélyednek az ujjai. Ahogy első meglepettségemben a kérdéses testrészem felé tekintek, az egész Merlinadta világ egyik legcsodásabb látványa tárul elém, amihez eddig valaha is szerencsém volt. Legszívesebben azonnal fordítanék egyet magunkon, hogy Wallbrick feje pihenjen a párnázott pamlagon, míg én egyetlen mozdulattal tépném le róla az inget, ha már egyszer megpillanthattam, hogy miket is rejteget alatta. Mégsem teszek semmi mást, csak elkerekedett szemekkel meredek a kidolgozott, kockás hasára, a keskeny csípőjére. Szinte kővé dermedek. Szeretném megérinteni, de nem lehet. Ha most csak egyetlen ujjal is hozzáérnék, akkor nem lenne visszaút. Fogalmam sincs mióta bámulom ennyire szemérmetlenül, de egész biztosan jóval régebb óta, mint ami egy magamfajta lány számára elfogadható. Elvégre Royal mindig olyan szigorú volt ezekben a dolgokban… Pontosan tudom, hogy mi a véleménye a korombéli fiúkról, a fiatalok közti fellángolásokról és kapcsolatokról. Esélytelen, hogy valaha is elfogadja Ryant, ha most túl közel kerülne hozzám. Már így is átléptünk egy határt ami apám számára fontos, és tartok tőle, hogy ha még ennél is tovább merészkednék, akkor végleg eltilt minket egymástól.
Alaposan elpirulok mikor rájövök, hogy még mindig Ryant nézem leplezetlenül. Az arcát fürkészem, és igyekszem elkapni a tekintetét. Azt hiszem nem értené meg, ha éppen most állítanám meg. Hatalmasat sóhajtok, majd megpróbálok valahogy kievickélni alóla, hogy fel tudjak ülni. Amíg ennyire közel vagyunk egymáshoz, képtelen vagyok gondolkodni. Ha nem állít meg, akkor a pamlag sarkába kucorodok, és átölelem a térdeimet. Elbizonytalanodtam, igen. De nem magam miatt és nem is Wallbrick tehet róla. Kérdésére válaszolva bólintok, de felé sem nézek. Tudom, hogy ha most újra csak egy pillanatra is a látóterembe kerülne, akkor nem tudnék ellenállni neki.
- Az egész délután olyan volt, mintha a viharos tengeren vitorláznék. – talán nem érti, hogy mire gondolok, de most, hogy ezt már kimondtam érzek magamban annyi erőt, hogy a szemébe nézzek, és úgy folytassam. – Az egyik pillanatban még utáljuk egymást, a másikban meg már… - elpirulok, aztán azonnal lehajtom a fejem. – Önzőség lenne azt kérni, hogy adj időt? Szerintem én vagyok annyira összezavarodva, hogy ne tudjam mit csinálok, és téged se láttalak még ilyennek. Nem tudom mi ez, de mi van, ha csak a szoba miatt akarsz velem lenni? Ha itt van valami? – kérdőn emelem rá a tekintetem, és nyújtom felé a kezem – Ki kell innen mennünk, hogy tudjuk mi ez, és nem csak valami bűbáj az egész! Neked nem furcsa, hogy eddig semmit nem akartál tőlem, most meg hirtelen mindent? – ahogy erre gondolok, a szívem úgy ver, mint egy riadt kismadárnak. Nem, az túl kegyetlen játék lenne az élettől vagy ettől az ódon épülettől, ha Ryan nem miattam lenne itt, hanem mert varázslat befolyásolja. Ez a torokszorító érzés egyre mélyebbre ássa magát bennem, már szinte megbénít a félelem. Ha ez nem volt igazi, nem a mi akaratunk volt, akkor tulajdonképpen igencsak nagy bajban vagyok. Wallbrick nem győzi majd az orrom alá dörgölni, hogy komolyan elhittem, hogy engem akar, én meg soha többet nem fogok tudni a szemébe nézni azok után, hogy az előbb úgy letámadtam.
- Félek. – suttogom szinte magamnak, miközben visszamerülök a gondolataimba. Az nem lehet, hogy ennyire szerencsétlen legyek…
És mi van, ha nem a Roxfort játszik velünk kegyetlen játékot? Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Ryan engem akar. Pont engem, amikor bárkit megkaphat akit csak éppen megkíván? Nem merek hozzáérni, félek, hogy már meggondolta magát, és megbánta az itt eltöltött időt velem.

 

---

---

Elégedett mosollyal veszem tudomásul, ahogy leplezetlenül bámulja a fedetlenül hagyott csípőm. Látom, amint elkerekednek a szemei, szinte legelteti rajtam a tekintetét, és a győzelem édes mámorát érzem a számban. Várom, szinte felkínálom magam neki, hogy érintse meg, nem fogok szertefoszlani, mint egy álom, vagy egy árnyék, de a mozdulat csak késik.
Aztán rájövök miért.
Hatalmas sóhaja ráébreszt arra, amin néhány perccel ezelőtt én is gondolkoztam. Talán túl messzire mentünk, talán ezt nem most, és nem itt kellene. Morrisonnal még elnéző volt Hugrabug, de lehet, hogy másnak már boldogan nyitná ki az ajtót. Engem nem zavarna, ha meglátnának a lánnyal, ő viszont nem úszná meg sem a pletykákat, sem a goromba, irigykedő beszólásokat, sem pedig a találgatásokat, vajon mit csinálunk mi itt ilyen kellemes édes kettesben?
Hagyom, hogy kievickéljen alólam, de nem könnyítem meg a dolgát. A halvány csalódottságot, amit ezért érzek, mert megint bejött amit mondtam – behúzta a kéziféket – nem tudom elrejteni az arcomról. Mire visszaigazítom az ingem a rendeltetésszerű helyére – avagy rendesen betűröm a nadrágba, már a pamlag szélén kucorog felhúzott lábakkal, a térdeit átölelve.
Látom rajta a bizonytalanságot, a szám sarka szomorú fintorba hajlik, amiért nem bírtam magammal, és most nyilván azon gondolkozik, mi van ha mégis kihasználom, aztán eldobom, mint a mások a megunt játékaikat.
Fogalma sincs arról milyen érzések kavarognak most bennem, de az ösztöneim azt súgják, amíg nem tisztáztuk a helyzetet, jobban járok, ha inkább őt hagyom kibontakozni, felfedezni mi az ami jó, ami kell neki, mintha beleszólnék az események folyamatába, és elengedném magam.
Más már rég elmenekült volna, én azonban bízok benne, hogy a türelmem meggyőzi: semmi olyat nem akarok vele tenni, amit nem magától szeretne, hanem az én irányításom alatt döntené el. Márpedig ez egy ilyen helyzet. Le sem tudnám tagadni, mennyire nehezemre esik, de tudom, hogy várnom kell, muszáj, vagy elveszítem örökre.
− Soha nem utáltalak – rázom meg a fejem tiltakozva, bujkáló mosollyal a szám szegletében – Nekem ilyen a stílusom. Morrisonnak pontosan annyit húzom az agyát, mint bárki másnak – teszem hozzá magyarázva. Külön kiemelve, hogy itt most nem a barátnőjéről van hó, hanem úgy általánosságban bárkiről.
Ahogy folytatja a gondolatmenetét, egyre inkább ráncba szalad a homlokom. Nem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem érzi. Kizárt, hogy ne vegye észre, az, hogy megváltoztam az irányába, a saját akaratom, nem pedig konfúciós bűbájé, és nem is írható fel a szoba számlájára sem.
Miatta változtam meg. Mert életemben először egy nő elérte azt, hogy ne úgy tekintsek rá, mint egy bábra, vagy egy játékra, akivel kedvem szerint szórakozhatok. Azért, mert vele az lehetek, aki vagyok. Félvér, játékos, szenvedélyes, önfeledt. Nem kell minden egyes lépésemre, minden egyes mondatomra úgy gondolni, hogy úgysem vesz komolyan, vagy épp én nem veszem őt komolyan. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ez a mai időkben nagyon nagy szó.
Boldog vagyok vele. Nem kell gondolkoznom, rágódnom, titkolóznom, és legfőképpen hazudnom azt, hogy valaki más vagyok.
De hogy magyarázzam ezt el neki úgy, hogy megértse?
A felém nyújtott kezét nemhogy elfogadom, és összekulcsolom ujjait az övéve, de ha nem ellenkezik, annál fogva húzom vissza magamhoz. Apró csókot lehelek a homlokára, kisimítom a szeméből az oda nem illő tincseket, finom puszit nyomok az orrára, veszek egy mély levegőt, és beszélni kezdek.
− Szerintem a szobának ehhez semmi köze – kezdek bele óvatosan. Ha megpróbál megakasztani, a mutatóujjam az ajkára nyomom, egy halk „kérlek” szó hagyja el a szám. Azt akarom, hogy végighallgasson, és csak utána mondja el az Ő véleményét is. – Mielőtt ide jöttem volna, épp Morrisonnal veszekedtünk – fogok bele az őszinte magyarázatba. Végig a szemébe nézzek, azt akarom, hogy tudja, tényleg igazat beszélek – Nincs itt szó semmiféle varázslatról. Egész egyszerűen az a helyzet, hogy… − nehezemre esik folytatni, így nyelek egyet, újabb mély levegőt véve. − … az elmúlt időben valami megváltozott bennem. – az utolsó szavakat már szinte suttogom. Nem hiszem el, hogy képes vagyok kiadni magam. – Megfogadtam, hogy nem hagyok magamon senkinek sem támadási felületet, hogy olyan leszek, mint egy aranyvérű, aki bárkit megkaphat, és bármit megtehet, mert olyan fal van a hátam mögött, amivel nem félek. – magyarázok tovább elnézve az összefonódott ujjainkat. – Előtted nem kell megjátszanom magam. Nem kell eljátszanom az aranyvérű ficsúrt, mert tudod milyen vagyok, és nem érdekel, legalábbis én ezt vettem ki a szavaidból.
Jó ez most már lassan tényleg felér egy vallomással, de ha csal ez a módja, hogy elmondjam neki, mennyire másképp látom a dolgokat, hát legyen.
− Az anyám, és az apám kapcsolata miatt nem volt okom senkiben, és semmiben sem bízni. – nem tudok leállni. – És ezek az érzések nem azonnal jöttek, hanem szépen lassan. De ha ez mágia, ahogy te mondod… menjünk ki, és nézzük meg melyikünknek van igaza. Mert én – mutatok a mellkasomra – Tudom, hogy mit akarok, és ezen nem tud senki változtatni, csak Te magad.
Amikor megjegyzi, hogy fél, különös melegség árad szét bennem. Ha nem ellenkezik, finoman talpra állítom, megfogom a kezét, a nyakamba teszem, és magamhoz ölelem.
− Nincs mitől félned – suttogom a fülébe mosolyogva. – De ha meg akarsz nyugodni, annak csak egyetlen módja van – mutatok határozottan az ajtóra.
Tudom, hogy nem a szoba teszi ezt vele, de ha ragaszkodik hozzá, ám legyen. Menjünk ki, és nézzük meg, vajon megtörik-e a varázs, ha kilépünk innen…

 

 ezt  (http://www.youtube.com/watch?v=Ih61MJ72v1Y) hallgattam miközben írtam  :angel

---

---

Vonakodva csúszok hozzá közelebb, szó szerint húznia kell a kezemnél fogva. Aztán amikor bevackolom magam mellé, fejem a válla alatti kis gödörbe fúrom, már minden megint rendben van. Átölelem a derekát a szabad kezemmel, és legszívesebben a bőre alá bújnék, hogy mindig vele maradhassak. Miért ennyire bonyolult az, hogy mi együtt lehessünk?
A szám elé tett ujján nem sértődök meg, bár nem állt szándékomban közbeszólni. Inkább apró puszival tudatom vele, hogy erre semmi szükség, és halvány mosollyal arcomon, figyelmesen hallgatom amit mond. Morrisonnal veszekedett? De miről? És egyáltalán, mi köze ennek hozzánk? Nem értem, tényleg egyre kevésbé értem őt. Hatalmasra kerekedett szemekkel meredek rá, amikor eljut a ,,valami megváltozott bennem" részhez.
Mi van?
A következő néhány szava el sem jut a tudatomig. Megváltozott benne valami. Ha ebben a percben kiküldenének engem talpig döglött pockokkal borítva a hippogriffek közé, az sem érdekelne. Ekkora mázlim egyszerűen nem lehet. Elvégre elég rég tetszik nekem ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem eddigi ténykedéseit, lásd a lányok csábítgatására vonatkozó fejezeteket. Nem túl valószínű, hogy valaha is megállapodna egyetlen csaj mellett, arra meg még kisebbnek tartottam az esélyt, hogy ez a valaki én legyek. Mostanáig. Az együtt eltöltött időben ugyanis kénytelen voltam őt átértékelni. Egyáltalán nem egy olyan szívtelen, lelketlen alak, mint amilyennek eddig hittem.

Elérzékenyült arccal keresem a tekintetét, próbálok minél tovább a szemébe nézni. Tudom, illetve sejtem, hogy mennyire nehéz ennyire kiadnia magát bárkinek is. Soha nem éreztem azt, amit ő, mert én másnak születtem. Bármit is tettem, nem kellett elgondolkodnom azon, hogy ennek mi lesz a következménye, vagy hogy ki mit gondol rólam. Az én hátam mögött mindig ott volt, és ott is lesz az az egyszerű tény, hogy aranyvérűnek születtem. Megengedhetem magamnak, hogy magasról tegyek bárki véleményére. Ryannek eddig egész életében szembe kellett néznie azzal, hogy más mint a családja többi tagja, ő valamivel kevesebb. Ez a fal, ami körülveszi őt mindig, és ami miatt érzéketlennek tűnhet csak azért van, hogy magát védje. Legszívesebben addig ölelném szorosan magamhoz, míg a szeméből a bánat utolsó szikrája is tova nem száll, az őt körülvevő áthatolhatatlan barikád jellegű kőfal pedig végleg le nem omlik. Nem azt mondom, hogy életünk végéig együtt leszünk, és boldogok leszünk míg meg nem halunk. Erre azért ismerve az előéletét, kicsi az esély. Nem hinném, hogy valaha is félretenné a büszkeségét annyira, hogy bárkinek is azt mondja szereti, pláne nem nézném ki belőle, hogy megházasodjon. Márpedig Royalnál ez alapkövetelmény lenne egy komoly kapcsolatban. Csalódottan sóhajtok fel, ahogy erre gondolok. Halálra van ítélve ez az egész, bedöglött pedig még el se indult. Royal kiakadna, ha megtudná, hogy milyen is Ryan valójában.
Mert az egy dolog, hogy udvarias, tisztelettudó, bla-bla a társaságban, de ott igen kevesen tudnak a Roxfort falai közt zajló kis játékairól. Ha apám megtudná, hogy hosszabb a hódítási listája, mint ahányan rajonganak azért az ostoba Gilderoy Lockhart-ért, akkor bekeményítene, és örökre eltiltana tőle.

Türelmesen hagyom, hogy felsegítsen a pamlagról, azt hiszem nem vagyok olyan állapotban, hogy egyedül is képes legyek megállni a lábaimon. Mintha félálomban lennék, egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni is. A gondolat, illetve a lehetőség, hogy Wallbrick talán érez irántam valamit, teljesen lebénított. Erőtlenül ölelem át, részben azért, mert meg kell tartania, különben visszacsuklok eddigi ülőhelyemre.  Menjünk ki? Továbbra is rettegek tőle, nem akarom, hogy vége legyen a kedvességének, még akkor sem ha az egész csak egy ostoba varázslat. Bárcsak örökre itt maradhatnánk, ahol minden olyan békés, és boldog. Ahol nincsenek köztünk ellentétek, csak a vonzalom és ezek a furcsán kellemes, szeretetteljes érzések.

Mély levegőt veszek, és talán utoljára óvatos csókot lehelek a nyakába. Nem dughatom homokba a fejem; ha ez nem a valóság, akkor egyszer úgyis vége szakadna. Elengedem a fiút, és visszahuppanok a pamlagra. Teljesen magamba roskadva ülök ott, miközben semmibe révedő szemekkel veszem fel a taláromat. Ennek így kell lennie. Torkomat égeti a sírás, mert valahol mélyen, legbelül eszem ágában sincs innen kimenni soha, mert itt Vele lehetek.
- Nincs meg a pálcám. – jelentem ki halkan, furcsán kásás hangon. Ha ennél többet kell mondanom, akkor azt hiszem elbőgöm magam. Aprót szipogok, miközben a padlót alaposan átfésülöm tekintetemmel, a pálcám után kutatva. Nem kell sokáig nézelődnöm, nem messze a bejáratként szolgáló átjárótól meg is találom. Majd kifelé menet összeszedem. Belülről égetnek a ki nem mondott szavak, feszülnek bennem, ki akarnak törni…
Szeretlek.
Nem mondtam ki, de ahogy Ryanre nézek, pontosan tudja, hogy mit érzek, mert minden egyes vonásom ezt tükrözi. Bizonytalanul ugyan, de felállok, és elindulok kifelé. Nem nyújtom felé a kezem, és nem is akarom, hogy most hozzám érjen. Attól csak még nehezebb lenne ez az egész. Miután felvettem a pálcám a földről, a zsebembe süllyesztem, és visszanézek rá.
- Menjünk. – mosolyodok el halványan, majd átmászok a festmény túloldalára, ahol ki tudja mi vár Ránk. Hogy együtt leszünk-e vagy sem, azt nem tudom. Csak azt, hogy soha nem felejtem el, ami a gardróbszobában történt.

---

---

Látom a bizonytalanságot a tekintetében, miközben óvatosan megtartom.
Nem tudom, miért, vagy mitől engedte el magát ennyire, de valahogy nem tetszik ez nekem. eddig Ő akart kimenni, most pedig tökéletesen olyan érzésem van, mintha minden idegszálával az ellen harcolna, hogy ne kelljen megmozdulni, maradjunk még a mi kis buborékunkban.
Ha így is van, meg tudom érteni a hezitálást, de ha ez tényleg mágia, csak egy módon deríthetjük ki. veszek egy mély levegőt, miközben még mindig csendesen ölelem magamhoz, finoman simogatva a haját.
Az élet legkegyetlenebb játéka lenne, ha ez az egész csak egy varázslat volna, és mi bambán, emlékek nélkül pillantanánk egymásra amint kiléptünk a festmény túloldalára.
Nem hiszem el, hogy így lehetne. az érzés, ami mélyről jön, és lelassítja az amúgy hevesen dobogó szívem nem hazudhat. az ösztöneim azt súgják, nem hazudnak. akkor mégis miért van bennem mégis a kétely apró szikrája?
De nem lehet. Nem kényszerített senki arra, hogy erőszakkal mondjam el neki azokat a dolgokat, amelyeket eddig még senkinek. nem szegeztek pálcát a torkomhoz, és nem fenyegettek holtig tartó bűnbánattal.
Plusz azt se felejtsük el, hogy az érzés nem azonnal jött, hanem szépen lassan a percek előrehaladtával alakult ki.
Amikor azt mondja nincs meg a pálcája, azonnal keresni kezdem a padlón. Valahova elrúgtuk, elrúgta, fogalmam sincs. Ha nem ellenkezik, előhúzom az időközben magamra rángatott talárból a sajátom, magamhoz intem, és halvány mosollyal nyújtom át neki.
- Tessék.
Nem szeretem, amikor ilyen komor arcot vág. Nem látok bele a fejébe, így fogalmam sincs, milyen gondolatok járnak benne, csak következtetni tudok, hogy attól fél, talán elmúlik a varázs. Nos, ha így is lenne, akkor sem lennék olyan rohadék, hogy kiadjam a titkát. és különben is. Ennek nem így kell lennie.
Ahogy felnéz rám, ugyanazt a melegséget látom a tekintetében, mint amilyen melegség nekem a mellkasomban. Nem. Ez nem lehet mágia. Ha az lenne, ennek az érzésnek a sokszorosát kellene érezni, minden ok nélkül. Nálunk azonban minden okkal történt. utolsó aljas tréfa lenne, ha végül mégsem nekünk lenne igazunk, és Hugrabug csúf játékot űzött volna velünk.
Visszagondolok az itt töltött pillanatokra, és a mosoly még szélesebb lesz az arcomon, amint a szekrényre pillantok. Deveraux ide bújt be, és majdnem én is követtem volna, ha Morrisonnak sikerül bejutnia. Aztán a csók, ahogy megpróbáltam elhallgattatni, a sértegetések, amelyeket a fejemhez vágott, a kiborulás, és a romantikus rózsaszín nyálban fürdő … ki van zárva, hogy mindez átverés legyen.
Egyetlen hiba lehet mégis az egész egyenletben, de az csupán emberi gyalázat. Én megbíztam benne, kiadtam magam neki, sőt tálcán kínáltam a lehetőséget – akkor tud vele megsebezni, amikor csak akar. De azt hiszem, hogy Ő erre képtelen lenne, ahogy én sem tudnám megbántani. persze apró csipkelődések lesznek, utalások, vérszívások, de tudnia kell, hogy ez sosem volt, és soha nem is lesz az ellenszenv egyik jele.
Amikor azt mondja – menjünk, aprót bólintok. látom, hogy feltűnően nem akar hozzám érni, így nem nyújtom felé a kezem, hogy együtt másszunk ki a portré túloldalára.
Udvariasan előreengedem, majd vetek egy utolsó pillantást a gardróbszobára, és mosollyal az ajkaimon lépem át a küszöböt. odakint egy lélek sem sétál a folyosókon. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és óvatos csókot lehelek Deveraux szájára.
Nem múlt el az érzés. ahogy a szobából kijöttünk, én tudtam, hogy ez nem lehet mágia…

---