Roxfort RPG

Az üvegházak mellett elhaladva, végig a kastély északi fala mentén, ha szerencséd van, a dús növényzet közt egyszer csak megjelenik neked a télikert ajtaja, és beenged titkos birodalmába.
Sok furcsa növény található itt. Némelyeket maguk a diákok kísérletezték ki vagy alkották véletlenségből. Egyik esetleg énekelget, a másik pár percenként meggyullad, majd újra kinő.
A télikert közepén kis szökőkút található mellette kopottas kerti asztallal és székekkel. A kissé vad hatású buja növényzet miatt kevés diák van, aki a kert megtalálása után még le is akar ülni. Pedig nagy meglepetésben lehet része annak, aki pár percet szán a kertben való nézelődésre.

Rico Ashmore

*Hol lehet? Nem hiszem el, hogy elhagytam! És ha valaki megtalálja, akkor mi lesz? Szétkürtöli mindenkinek, hogy miket alkotok. Csak remélni merem, hogy nem a nagyteremben, vagy egyéb nyilvános helyen hagytam, mert akkor örökre búcsút mondhatok neki. Óvatosan lopakodok a kastély folyosóin; nem tudom mennyi lehet az idő, de van egy olyan érzésem, hogy nem kéne itt lennem. De ez most életbevágóan fontos.
A Télikert felé igyekszem, sokat voltam ott az utóbbi pár hónapban, talán ott felejtettem, és az jó lenne, mert oda nem nagyon jár senki… remélem. Belépve a helyiségbe megcsap a növények, és a föld ismerős illata. Itt talán egy kicsivel hidegebb van, mint a kastély többi részében, ezért egy pulcsit is magamra kaptam, hogy ne fázzak. Beljebb merészkedve megdobban a szívem, ahogy megpillantom a keresett tárgyat a szökőkút mellet. Egyből odaszaladok, és felkapom a mappát. Az én rajzmappámat. Tudtam, hogy valahol itt kell lennie, hiszen ha emlékezetem nem csal, akkor bizony utoljára ezeket a gyönyörű, egzotikus növényeket rajzoltam le.
Kinyitom a mappát, hogy belepillantva megbizonyosodjak róla, hogy tényleg megvan-e minden rajz. Úgy tűnik igen, bár abban a kavalkádban, ami a lapok között uralkodik, talán fel sem fedezném, ha eltűnne valami. Pedig az nem lenne szerencsés, hiszen nem egy diáktársam rajzoltam le titokban, úgy, hogy az illető mit sem tudott róla. Van néhány kép az évfolyamtársakról, és egyéb kisebb-nagyobb diákokról. Ha valaki felismerné magát, valószínűleg nem örülne, hogy elkaptam bizonyos pillanatokban.
De van itt minden egyéb is, Lunda a szeretett baglyocskám, meg egyéb tárgyak, növények. Egy megkezdett rajz akad a kezembe, a télikertet ábrázolja az asztalt, és a székeket, meg a szökőkút elkezdett körvonalait. Előveszem a cerkáimat, és már kezdem is folytatni a képet. A szökőkút nagyon is beleillik ebbe a környezetbe. A különleges növényekből meg még furábbakat szoktam teremteni a rajzok által. Sok virágból kiveszek részleteket, hogy egyet gyúrjak össze belőlük, szerintem nagyon szórakoztató. De most maradok a kútnál, a cerkám csak úgy száguld a papíron, ahogy elkap az alkotás heve. Aligha venném észre, ha valaki most jönne ide.*

Lyra E. Freester


- Gyerünk Phil állítsd vissza a bútorokat szépen ahogy voltak. Nem, nem használhatsz varázslatot. Dolgozz meg érte, ha már sikeresen felborítottad. Aki éjszaka legény, az nappal is legyen.. És most tekintsünk el attól, hogy ismét éjszaka van, hiszen az egész napot végigaludtad. Te is Patricia sepregess csak, mintha élnél..
A történelem során talán a legjobb bulikat mindig is a Hugrabug klubhelyiségében szervezték. Előfordult már, hogy, egy – két más házba való kétes egyén is meghívást kapott egy-egy ilyen rendezvényre. Ilyen volt a tegnap esti rendezvény is, hiszen a Mardekár házában történt apróbb incidens miatt a holnapi naptól nem várt látogatókat fogadhatnak a maradék három ház lakói, ami egyet jelent a bulik elnapolásával.
 Agatha töröld le az asztalokat, hiszen ragadnak mint légy a légyfogóba – A bulik talán legrosszabb mellékhatása a másnaposság mellett a rendrakás hosszú és nehézkes folyamata. A tegnapi buliban ugyan részt vettem, azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy idejekorán lelépjek, azonban még így is nehéz, s fáradtságos munkának érzem, hogy ezt a lusta bandát rendesen megdolgoztassam. Pedig az ember azt hinné, hogy csak állni és dirigálni olyan könnyű munka. Pediglen nem is. Főleg, hogy ha az ember fiának utána egészen hajnalig tartó járőrszolgálatra kell mennie. Én pedig sajnos pont egy ilyen feladattal vagyok megbízva, mert sok olyan hülye ember van, aki éjfél után a birtokon mászkáljon, s még nemet sem mondhatok, mert egyből rám száll a prefektusok zöldszívű felügyelője. Így hát szinte megkönnyebbülve veszem tudomásul, mikor megérkezik a felmentősereg, egy másik prefektus, aki innentől a munka nagyját folytatja.  – Köszönöm Ivy, a nagy részével végeztünk, a maradékra már szerintem rá fogod tudni bírni a lusták bandáját, s nemsokára ismét minden a régi lesz, s készülhetünk nagytiszteletű vendégeink fogadására. -  S azzal mint aki jól végezte dolgát kapom magamra fekete szövetkabátom, felé pedig a ház sárga feketéjével ellátott sálat. Szívesen felvenném a kedven ’Spuros kis szurkolói sálamat, de sajnos a tanári kar nagy része nem örülne ha egy ilyen mugli ereklyével jelennék meg, s egyelőre még nem szívesen válnék meg a fejemtől, szeretném kiélvezni a prefektusi élet savát-borsát is.
Csend honol a birtok éjjeli sötétségében, csak néhány éjszakai ragadozó halk neszezése töri meg időnként. Lassan végéhez közeledik éjszaki műszakom, s visszatérhetek végre a jó meleg klubhelyiség adta kényelembe. Ám a kastély felé menet, az üvegházaknál egy aprócska fényforrás ragadja meg figyelmem. Elvileg semminek nem lenne szabad arrafele világítania. Persze mivel Foley professzor növényeiről van szó, esetlegesen egy olyan új növény, melyről még nem beszélt az óráján. Mindenesetre kíváncsiságomnak hála kénytelen vagyok a dolgok nyitjára járni. Azonban hiába járom végig az üvegházakat, nem akadok az aprócska jel nyomára, míg egy véletlen folytán be nem esek Tisha udvarának kapuján, s amit látok abból kiderül, hogy igazam volt. Egy pálca aprócska mesterséges fényénél, nekem háttal egy lány üldögél, s magába mélyedve rajzolgat. Természetesen azonnal felismerem, hiszen ezerszer láttam már az órákon, és a kh-ban ezeket a vörös fürtöket.
- Lyra Elizabeth Freester! Mit keresel ezen a késői órán a hálókörleteden kívül?  Öt pont a Hugrabugtól… pontosabban öt pont lenne a Hugrabugtól, ha szerencsétlenségedre, helyettem valaki más találna rád… - Huppanok le mellé, egy hatalmas cuppanós puszit nyomva az orcájára.  Mindig jól megvoltunk egymás mellett, s bár eleddig nem váltunk vértestvérekké, mégis meg tudtuk osztani egymással apró kis titkainkat. – De mond csak tényleg mit keresel erre? Rajzolni jöttél?  - pillantok bele az ölében heverő vázlatfüzetbe. – Akkor nem csodálom, hogy ezidőtájt bukkantam itt rád, sokkal kellemesebb ez a hely, mikor nem járnak erre emberek.

Rico Ashmore

*Nem, valóban nem a legkényelmesebb dolog pálcafénynél rajzolgatni, de ha egyszer rám jön a kényszer, az ihlet, akkor mi mást csináljak? Fogjam vissza magam? Na neeem, az nem én lennék. Csak belemerülök az este csendjébe, és kezem sebesen korcsolyázik a papíron; hiába a művészvér... pedig tudom, hogy nem szabadna ilyen kevés fénynél alkotnom, hiszen már így is szemüveges vagyok, bár az soha nem zavart. Akinek nem tetszik, az ne nézze.
Lassan elkészülök a szökőkút vázlatával, még az árnyékolás maradna hátra, amikor azt hallom, hogy valaki megszólít. Kissé riadtan kapom fel a fejem, hogy rajtakaptak, és valami halálfaló az, és mindjárt jön a kísérteties zöld fény, meg hasonlók; de a pálcám lángja egy ismerős arcot világít meg. Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor lehuppan mellém a fiú, és egy puszit is kapok. Erre csak elmosolyodok, de nem kommentálom a dolgot. Nem tagadom, hogy nagy nőcsábász ez az Ashmore, de én nem tartozom a rajongói klubjához, vagy nevezzük háremnek, nem lényeg. A fontos az, hogy nekem nem szokásom fan-klubbokba belépni.*
- Hé, Ashmore, a szívbajt hoztad rám, márpedig, ha elájulok neked kellett volna újraéleszteni, és tied a felelősség, ha meg is halok.
*Mondom ál-vádlón, és még a homlokomat is összeráncolom hozzá, hogy komolynak tűnjek, ami nálam ritkaság, inkább a mosolygós vidámság híve vagyok. Mikor bele akarna pillantani a mappámba, gyorsan becsukom, de talán pont egy pillanattal később mint kéne, így a fiú megláthatja a rajzot.*
- Igen, rajzolni, de ha nem haragszol nem szokásom mutogatni az alkotásaimat.
*Felelem és nagyon igyekszem, hogy ne legyen mogorva a hangom. Nem akarok bunkóskodni, de ebben az egy témában nem tűrök el más lehetőséget. A rajzok magánügyek, és pont.*
- Én nem szoktam itt összefutni senkivel, de lehet, hogy csak azért, mert általában a legképtelenebb időpontokban jövök ide.
*Válaszolom nevetve, és belegondolva rájövök, hogy amit mondtam az nem mindig igaz, hiszen a múltkor is belebotlottam valami növény őrült másodikosba, de most már lényegtelen, kimondtam.*
- És te mint csinálsz itt? Valami újabb szabályszegőkereső-körút?
*Kérdezem kissé csipkelődve, biztos valami olyan nőnemű szabályszegőt keresett, aki kérdés nélkül a karjaiba omlik. Na persze nekem nincsenek előítéleteim, és a pletykákra sem adok, á dehogy...legalábbis nem minden esetben.*

Trisha&Niraniel

Nemrégiben volt valentin nap. Nagyapó volt az egyetlen, aki gondolt rám ezen a napon otthonról. Valószínűleg azért, mert Becca, anya és Marshall is egymással voltak elfoglalva. Talán még ő(ö)rültek is annak, hogy megszabadulhattak tőlem. Végre a Roxfortot szórakoztatom a képtelenségeimmel, nem pedig őket.
Emlékszem rá, mikor két évvel ezelőtt Marshall felhívta anyát, hogy közölje vele: „Tudom, hogy Valentin napon azt szokás elmondani, hogy szeretjük egymást, de én most azért kereslek, hogy ennek az ellenkezőjét mondjam el neked. Nem szeretlek, válni akarok.”
Hát nem tündéri?
Marshallban valószínűleg egy költő veszett el, csak valahol nagyon nagyon mélyen.
No de mi a manó itt a suliban? Rohanok a második kedvenc helyemre, hogy felkészüljek egy kicsit Gyógynövénytanra. Egyelőre a kviddics mellett ez a kedvenc kurzusom és szeretnék kitűnő jegyet szerezni, mert a múltkori számonkérésen csak közepest tudtam teljesíteni.
Wymer professzor ugyan mindig kedves velem, mégis biztos vagyok benne, hogy az igazi tudásért sokat kell dolgozni, ezt szerencsére Nagyapó életéből leszűrtem magamnak.
Egy barna, bőrkötéses füzettel a kezemben szaladok az északi szárnyon. Nem tehetek róla.. imádok szaladni.
A kert csendes és csodás, mint ahogy megszoktam.. letelepszem egy növekvő fűzfa árnyékába, hugrabugos köpenyemmel alaposan feltakarítva a földet, de nem érdekel. Sosem érdekelt a por, nem vagyok allergiás rá, sőt.. valami furcsa vonzódást érzek iránta. A szökőkút mellé is leülhetnék, ott még pad is van, de most máshogy döntök.

Kinyitom a füzetem.

'Lágyszárú növény. A 40 cm hosszú, 14 cm széles, szőrös tőlevelek tél végén, a virágzás kezdetekor megnyúlnak. A 1,5-3 cm-es virágok a hajtáscsúcsokon fejlődnek. Az öttagú, zöld csésze cimpái háromszögletűek. A sárgászöld vagy halványkékes párta forrt, mély harang alakú, mérete a csészéének kétszerese. Az öt, szabadon álló porzó szőrözött. A felsőállású, kétrekeszű magház túlnyúlik a porzókon, belőle sokmagvú, lédús bogyótermés fejlődik, sárgásfehér színű, szőrözött. A magok átlagosan 0,5-0,75 cm nagyságúak.'

Meg kéne keresni.. csak van itt valahol Mandragóra?

*Ropogott a hó a lába alatt, miközben a kastélytól sebesen az üvegházak mellett a rejtett ajtóhoz lépkedett, ami csak annyira számított rejtettnek a varázsvilágban, hogy az nem vette észre, aki nem is akarta, nem is kereste igazán. Márpedig, olybá fest, a fülledt üvegház melegét, aminek levegője a szökőkút vizétől mindig egy kissé párás, nedves, kevesen akarták felkeresni.

Nem is volt ebben semmi hiba, a maga részéről amúgy is jobb kedvelte Seraphin a magányos, üres helyeket, ahol nem kellett vagy az önsajnálat mocsarában bámészkodó söpredéket, vagy a lázongó söpredéket szemlélnie a maga hűvös, józan tartózkodásával. Persze, voltak alkalmak, amikor kifejezetten kívánta a társaságot, de ez az alkalom nem tartozott azok közé. Határozott céllal érkezett, és majd azzal is fog távozni, ha megszerezte azokat a hozzávalókat, amik a sötét bájitalhoz szükségesek. Csupa ártatlan hozzávaló egy csipa ártatlan kis kertből, az igazi varázsukat elegyítve nyerik el. Ahogy minden a keveredés által kap új értelmet.

Anyag, részek és az új egész.

Nesztelenül lépkedett, súlyos, nehéz, sötét talárja, és a fölé húzott kabát puhán súrlódott csak, a létezése azonban nem volt nyüzsgő és eleven, nem csoda, hogy a lány nem vette észre, ahogy a szökőkút mögött, a hátsó traktusban szemezgetett néhányat egy ördöglián elfonnyadt bogyói közül, és azokat egy puha erszénybe tette állagmegóvás érdekében. Ahogy belemerült a kislány a füzetébe, úgy már arról nem tehetett, amikor felé közeledve a csendes Seraphint továbbra sem fedezte fel. Egy hosszú pillanatig értetlenül meredt rá, hiszen az évfolyamkülönbségeik miatt soha nem láthatta, nem ismerhette, de a sárga talárszegélynek hála, erre az ismeretségre nem is vágyott, kristrálykék szemében az érdektelenség tompán nyújtózott.

Nem tartozza szükségesnek, hogy köszöntse ezt a lényt, aki bár a Roxfortba járt vele együtt, de a létezésével még semmi nyomot nem hagyott az életében, így ellépett mellette, egy kecses ezüsttőrrel megsebezte a lány mögött sarjadó fűz kérgét és a sebből kicsorduló sárgás levet egy üvegfiolába fogta fel.*

Tisha&az idegen

Való igaz, nem vettem észre, oly zajtalanul mozgott a fiú. Azonban talpáról hópelyhek lepték el a bejáratot, amelyek még nem olvadtak el, mikor én érkeztem. Ez azt jelentheti, hogy nem sokkal előttem tért be Tisha kertjébe, de a sietség elvonta figyelmemet jelenlétéről.
Mikor közelebb ér, felfigyelek neszelésére. Három másodperc alatt végigmérem taláros alakját, majd elmerülten olvasok tovább, éppen a közönséges orbáncfűről. Nem sokkal később érzékelem, ahogyan közelebb lépve megsebzi a fűzfát és sűrű, sárga folyadékra tesz szert, amelyet egy üvegfiolába gyűjt. Kissé elámulva kerekednek ki türkiz mandulaszemeim, majd ahelyett, hogy feleslegesen leharapnám a nyelvem, megszólítom.

- Elnézést, ha megzavarlak.. Elmondanád, hogy milyen bájitalhoz jó a fűz vére? - nedű, ital, folyadék, szomjoltó.. etcetera, kinek mi áll a szájára. A jelentés úgy is egyértelmű.

Nem bántam meg, hogy megtörtem a csendet, és valahogy eszembe sem jutott, hogy esetleg nem fog válaszra méltatni. A Roxfort mindig nyitott volt azok számára, akik tanulni vágytak. Legalábbis a süveg nekem valami ilyesmit mondott, amikor gondolatban attól féltem: nem vagyok rá méltó, hogy a kastély falai között tágítsam szürkeállományom.

Már veszem is elő pennámat a talárom rejtett zugából, hátha olyan információt hallok, amit érdemes feljegyezni. A grafológia volt az egyetlen szakma a mugli-világban, amit valaha érdekesnek tartottam. Valóban úgy hiszem, hogy az ember írása hű tükre személyének. Az én írásom ferdén dőlt, de kecses, így nincs okom szégyenkezni miatta a tanárok vagy a diáktársaim előtt. Az ismeretlen varázslóról egyelőre nem derül ki számomra, hogy melyik ház tanulója, ennek ellenére fesztelenül várom reakcióját, bármi is legyen az. Még az atrocitásokban is akad olyan oldal, amit kedvelek, mert már volt alkalmam hozzászokni.

*Takarékos, finom mozdulatokkal dolgozik, egy centivel sem több kárt okozva a fának, mint az feltétlenül szükséges, a lányt sem figyeli paranoid feszültséggel, éppen csak, hogy a füle és a szeme sarka ráfordul, ahogy az, mintha nem látott volna még varázslót a télikertben, meredt döbbenettel bámul rá. Bár, amilyen apró, könnyen lehet, hogy még valóban nem látott, és nem jutott túl az iskolai csoportjával a futóbabok rejtélyén sem, de ettől még ez egy varázslatos világ, amiben semmi nem meglepő, főleg nem egy fűzfa megcsapolása. Egy dolgot jelenthet ez a rácsodálkozást, mégpedig azt, hogy a lány vére nem tiszta.

Még jó, hogy nem ment hozzá közelebb, na nem mintha hinne abban, hogy a puszta érintés és beszennyezheti, ez egyszerűen csak egy személyes passzió. A testi közelség még a kézfogás formájában is sokat sejtető, jobb, ha távol tartja magát az efféléktől, mielőtt még úgy jár, mint a professzorok, akiket pedofilnak suttognak, mert közelebb léptek egy-egy lányhoz, mint azt az illendőség megkívánta volna.

Aprót rándul, ahogy a lány kimondja a vér szót, hasonlóképpen átható tekintete könyörtelenül szegeződik a lány arcára, még a pálcát is rászegezné, de csak az ezüstkés van a kezében. Rövid szemlélés után megnyugszik abban, hogy egy 11 éveshez képest meglehetősen furcsa szavakat használ, és nincs ebben semmi komoly, mélyebb tartalom. Nem is lehet, hiszen hugrabugos.*

- A fűzfakéreg gyógyszeranyagot tartalmaz. Minden olyan bájitalba ajánlják belekeverni, amelyeket el kell fogyasztani. Kalapkúra, szerelmi bájitalok, ellenszerek-*kicsit újra a fába fúrja a kés hegyét, mert a lé lassan csordogál, messze a tavasz, amikor a nedvkeringés a legaktívabb és minden él és virul, hiába doppingolja ez a kert a természetet sajátos módon.* - Így a többi hozzávaló nem irritálja-*a pennára pillant.* - Benne van a könyvben. Függelék, első oldal, az utolsó sorok valamelyike. Általános tudnivalók-*hűvös hangja tiszta, mint a fagyos levegő odakint, és halk, mintha folyamatosan suttogna, a hanglejtéséből nyilvánvaló, hogy ő rangban lefelé beszél, kegyet gyakorol ezzel, önnön tanító hajlamának és a nem a lány tudásvágyának kedveskedik ezzel.*

Tisha idegenje

Tiszta a vérem vagy sem, itt vagyok a Boszorkány- és Varázslóképzőben. Így ugyanannyi jogom van a tanuláshoz, mint akármelyik diáknak, legyen az Mardekáros, Hollóhátas, Griffendéles vagy Hugrabugos.
Megjegyzem amit a könyvről mond, pennám pedig az alábbiakat jegyzeteli.
‚Fűzfakéreg - gyógyszeranyag - bájitalokhoz: kalapkúra, szerelmi bájitalok ellenszerek.’ Egyyértelmű, hogy a bájitalok terén jól tájékozott diákkal állok, azaz ülök szemben.
A sercegés megszűnik, én pedig a fiúra emelem íriszimet, majd egy rövid pislogás után megkérdem tőle.

- Köszönöm. Milyen bájitalt készítesz belőle különben?

Lehet, hogy még nem is hallottam az adott szerről, sebaj, majd utána keresek a könyvtárban. Ha nem akar, úgysem válaszol, de engem a kíváncsiság mindig arra ösztönöz, hogy megtudjam, ami érdekel. Hátha elmondja később, hogy egy különleges bájitalt csinál, én pedig ki tudom faggatni, hogyan kell elkészíteni.

Ez még úgy is a jövő zenéje. A hangsúlya eddig sem zavart, ez után sem fog, hisz ha az ember lánya egy üvöltő, arrogáns orkánhoz van hozzászokva, akkor a kimért, hideg eső már-már felüdülést jelent neki.
Különben is, a szivárvány rengeteg színárnyalatához megannyi szívre van szükség. Hidegre, fagyosra, ködösre, forróra, langyosra - egyre megy. A lényeg, hogy ha süt a nap és esik az eső, valami csoda történik, a napot meg sosem zavarja, ha jönnek a felhők, mert pontosan tudja: tovatűnnek, ha megkapják, amit akarnak és elhullajthatják fájó magjaikat a szomjazó földbe.

*Nem gondolatolvasó, talán képes lenne rá, sokoldalú képzettsége kétféle forrásból is táplálkozik, de elég arrogáns ahhoz, hogy egyáltalán ne érdekelje, mire gondol a lány. Gondolkodnak egyáltalán a hozzá hasonló ifjak, és van ennek értelme? Persze, bizonyára felháborodna azon a közönyön, amivel hozzááll a világmindenség ellentéteihez, de a felháborodásának nem adna hangot, elhallgatná, remek elhallgató.*

- A kérdést gondold újra, nyilvánvalóan ostobaság.

*Árnyalatnyi derű, kicsi gúny. Mégis ki válaszolna egy ilyen kérdésre. A bájital az ő dolga, bár kémként aligha küldenének rá egy hugrabugost, nem lehet tudni, kit talál meg az Imperius, Malfoy is egy kocsmárosnét bűvölt el szó szerint, hogy megpróbálja beteljesíteni a Nagyúrtól kapott küldetését, akármennyire lány, és akármennyire kicsi, nem lehet kizárni a feltételezést, bármilyen szorgalmasan is jegyzetel.

A megfigyelés pontos, Seraphin remekül ért a bájitalokhoz, a tantárgy komoly alapján képezheti még a jövőjének, természetéből fakadó precizitása és alapossága meghálálja magát.

Az ezüstkést a pálcájára cseréli, röviden igéz a tiszafával, így, amikor ellép, az üvegcse ott marad a fa kérgének simulva, gyűjtve a lassan előbuggyanó nedv cseppjeit, addig a fiú további hozzávalókat gyűjt össze a lány jelenlététől nem zavartatva. Nem fogja elkapkodni a dolgokat csak azért, mert ott van.*

Solanaceae

Tehát nem akaródzik válaszolnia. Sebaj, akkor elég megfigyelnem, hogy miket gyűjt még össze és abból talán le tudok vonni bizonyos következtetéseket. Kicsit elkuncogom magam.. elképzeltem, ahogyan egy fúriafűzzel már nem lenne ennyire egyszerű dolga.
 
- Rendben.

Aprót bólintok, majd szenvtelenül becsukom a füzetem, úgy tűnik eddig tartottak a fiú tanár ambíciói. Talárom mélyére rejtem pennám és a szerencsegyökér keresésébe kezdek.
Komótosan állok hozzá, ahogy a prof is mondta, néha beletelik egy fertályórába is, mire ráakad a kitartó fajta, hisz sokszor nem a tankönyv szerinti sárgás bogyóra bukkanhatunk rá, hanem ébenfekete testvérére.

Halkan dúdolok magamban, ez eddig mindig segített, ha kisebbfajta feszültséget kellett levezetnem. Félreértés ne essék, nem az ismeretlen diák jelenléte frusztrál, csupán csak megpróbálok türelmesen hozzáállni a feladathoz és ez nehezemre esik. Viccen kívül: a gyógynövénytanhoz türelemre, alázatra és pontosságra van szükség a fontos és alapos tudás mellett.

Tizenhét perc után rálelek egyetlen darabra.. Ami biztos, az ördög almájának gyökere alkaloidot tartalmaz, tehát gyökere és levele is nyersen mérgező és idegrohamokat válthat ki, ugyanakkor fájdalomcsillapítóként is alkalmazzák.
Nem akarom kiásni.. egyelőre. Majd éjjel. A növény annyira megigéz, hogy észre sem veszem, ahogy egy számomra ismeretlen fa gyökere a bokám köré fonódik.. majd szorítani kezd. Felszisszenek, fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, még nem tanultam a helyzetnek megfelelő varázslatot..

*Ezzel a rendbennel aligha akarja megváltani a világot. Úgy fest egy olyan Hugrabugossal akadt össze, akin fogott az átnevelés, és, néhány év múlva épkézláb felnőtt boszorkány lesz belőle a szokásos mellébeszélés és sületlenség nélkül. Megnyugszik ebben a tudatban, nem fűzi tovább a szavak értelmetlen gyöngysorát, aligha mondhatna bármit is ennek a parányi lánynak, akinek a nevét se tudja, de valójában nem is kíváncsi rá különösebben. Aligha fog összeesni előtte, és ez megnyugtató, hacsak meg nem csípeti magát valami mérges növénnyel.

Igen, látszólag elmélyültsége ellenére a fél szeme mindig a másik mozgó árnyán van, és a pálcája sincs különösebben messze tőle. Ez nem paranoia, elvégre háború van, minden békés, nyugodt, növénykertes látszat ellenére, nem árt az óvatosság, noha esetleges feszültsége nem látszik meg a mozdulatain. Sokféle hozzávalót szed, ahogy a lány figyeli, és következtetéseket próbál levonni, de elsőéves tapasztalatával együtt is komoly ellentmondásra juthat. A fiúnak éppen úgy kellenek a mérgező hajtások, és csalánlével töltött növényi részek, szárak, mint az enyhet adó fűzvér, vagy éppen egy-egy selymesen puha tapintású nyuszifület idéző halvány levélke.

Még ott van, amikor a lány figyelme elkalandozik, és rossz helyre lépve határozottan ingerelni kezdi azt a fát, de hát, nehéz mindenre figyelni, amikor a növények egymás leveleit és ágait takarják el szemérmesen. A neszre felkapja a fejét, ahogy sziszeg, odapillant, fel is egyenesedik, leporolja a sárga virágok porát a kabátjáról, miközben pálcával a kezében lassan közelebb lép, és tűnődve szemléli a fafélét. Nem ördöghurok, az nem fásodik meg, ez csak valami más ragadozó, de egy kis bokaszorításnál több kell ahhoz, hogy védelmezően lépjen fel. Különben is, kinek hiányozna egy kis hugrabugos. Minticznek, hogy látogatnák meg a sárkányok valamelyik éjjel, a Hugrabugosok véráruló házvezetőjének. Még a végén egy újabb Armiellát akasztana a nyakába, ez elég kellemetlen volna ahhoz, hogy megszólaljon.*

- Ne moccanj-*mondja lustán.* - Hátrálj el. Talán önmagát védelmezi tőled.

Tisha karma

Az indák egyre szorosabbak a bokám körül, amikor meghallom a még ismeretlen fiú tanácsát. Hát jó, a nem moccanás még menne, de az, hogy önmagát védi tőlem a növény? Igen kétlem.. és hogyan hátráljak el, amikor olyan szoros, hogy már lila lufivá pumpálódott a lábam?
Talán ezt nem vette észre a mardekáros, úgyhogy felhívom rá a figyelmét.
- Nem tudok menni se előre, se hátra. - A hangom hisztisebben hallik kívülről, mint ahogy szántam, valószínűleg egyértelműsítve, hogy igen csak félek. A bal bokám egyelőre szabad így előre lendítve egy fa köré tekerem. Az a tervem, hogy felhúzom magam, hátha elenged akkor a növény.. erőlködöm, bár a kötélmászás sosem volt igazán az erősségem. Verejtékcseppek hullanak le az arcomról, és igen: iszonyatos fájdalom kerülget, az arcom elsápad, kezdek az ájulás határára kerülni. Ekkor mint valami mentőangyal az eszembe jut, amit Med mesélt egyszer nekem. A negyedéves lány egy undorító pókhálós padláson akarta átverekedni magát ezzel a varázslattal. Persze amikor hallottam a történetet, sokkal inkább barátnőm arachnofóbiáján nevetgéltem kárörvendőn, most azonban milyen jól jönnek a részletek..
Utolsó erőfeszítésemmel húzom elő pálcámat talárom rejtett zugából és elmormolom ~Diffindo~ , miközben a pálcámat az indák irányába fordítom. Könyörgöm, csak sikerüljön..
A fájdalom hirtelen megszűnik, én pedig fújtatni kezdek, valószínűleg most jön ki az igazi feszültség belőlem. Kicsit arrébb veszem magam, a kert közepéhez sántikálok és leülök a padra. Alaposan szemügyre veszem a bokám. Nos, igen rondán fest, ami azt illeti, de biztosan megmaradok. A külvilág most ki van zárva számomra, örülök, hogy megmenekültem, és elhatározom, hogy legközelebb sokkal figyelmesebb leszek. Kezdek kételkedni abban is, hogy a mandragóráért vissza jövök-e még az éjjel, vagy inkább várjak még pár napot.

*Figyeli, hogy a parancsteljesítés hogy meg a kislánynak, nincs tőle lenyűgözve, amikor hallja a hangját, de talán tényleg nem tud. Szerencsére nem látja, milyen állapotban van az a láb, aligha ragadtatná el magát tőle, elvégre segíteni azon lehet, aki elég élelmes, márpedig az, hogy hagyta magát ilyen állapotba kerülni nem vall élelmességre. De talán... kicsi még. Nem, ez soha nem volt kifogás, se józan, se gyengült pillanataiban.*

- Értem, akkor...-*értő szemmel méri fel a növényt, hiszen van idejük, mert a lány még talpon áll és a fás szárú nem öntötte végig mindenféle savakkal, emésztőnedvekkel és miegymásokkal, addig nincs olyan nagy baj. Bár a fájdalom már meglátszik az arcán, a Mardekárosok alighanem születésüktől fogva érzéketlenek mások fájdalmára, annál érzékenyebbek a sajátjaikra, de, ez most kapóra is jön, legalább nem veszti a fejét pánikjában, hogy segítsen azon a szerencsétlenen, aki ilyen helyzetbe sodródott.

Illetve kapóra jött volna, azonban az elsőéves szokatlan határozottsággal már elő is rántja a pálcáját, mi több, varázsol is vele és még túl is éli, sajátos, sajátos, megszemléli a jelenséget, végül elteszi a saját pálcáját. A lány csodásan megoldott mindent egyedül, mivel rá nincs szükség összeszedi a maradék szükséges hozzávalókat, aztán kurta biccentés után, ami az elköszönést jelzi eltávozik az üvegházból, hacsak meg nem támadja még valami a lányt, de ő nagyon elvan a maga világában. Persze, ez egy veszélyes hely.*

---

Köszönöm a játékot.

Búcsú Tishától

Nos, nem is igen hallottam a mardekáros utolsó hozzászólását az ‚ügyemhez’. Az igazság az, hogy kifejezetten büszke vagyok magamra, amiért nem kellett könyörögnöm egy diáktársamnak, hogy megmentsen. Alapvetően makacs természetem van és szeretem egyedül megoldani a feladatokat az órákon is, de persze ha valamihez béna vagyok, azt képes vagyok elismerni. Most is ez történt, amire a srác azt reagálta, hogy érti.. de azt már nem vártam meg, hogy kiderüljön segít-e vagy sem.
Ennél ugyanis nagyobb fájdalmaim voltak, még ha ez kívülről nem is látszott.

A padon fel-felszisszenek, nem játszom meg magam. Kutyára fáj és csak dagad-dagad.. valószínűleg be kéne néznem a gyengélkedőre minél hamarabb. Még látom a szemem sarkából, ahogy a fiú távozik, de reagálni már nincs időm. Meg hát mit kéne mondanom? Szia? Nem igazán beszélgettünk, ami azt illeti, bár kedves tőle, hogy megpróbált segíteni a maga módján.

A füzetemet időközben elhagytam. Visszamerészkedek a mandragórához, ahol a furcsa gyökér maradványai is leledzenek. Nem füstölögnek, nem néznek csúnyán és nem harapnak. Még szerencse.
Egész hamar összeszedem magam és elhatározom, hogy kifaggatom Madam Pomfrey-t arról, mi lehetett ez a gyökér és milyen tinktúrával tudom lejjebb vinni a gyulladást.

Leporolom a taláromat, amit még picit el is szakítottam. Ekkor veszem észre, hogy nem sokkal a könyököm alatt megvágtam magam valamivel. Csodás, még vérzem is. Elhagyom a vadregényes környezetet, amit alapvetően imádok.. de talán egy rövid ideig hanyagolni fogom a hely meglátogatását.

// A játéktér szabad //

Arianna - a szőke ciklonnak
 viselet  (http://ak2.polyvoreimg.com/cgi/img-set/cid/72794025/id/DVS87WqmQCe3IFYNnAN29A/size/l.jpg)

- „…give peace a chance…” – száll a dal, ugyanazzal a töltettel és vággyal, amivel Lenon megírta, és a szerző eredeti stílusához hasonlóan a versszakok sem az „eredetiek”, hiszen Lenon is mindig mást énekelt s én se cselekszem eltérően, merthogy a verzék saját improvizált sorok, a jelenlegi rendszer kritikája. Muszáj valamit tennem, lázadnom, zenélnem, énekelnem. A nyomás, ami rá nehezedik hónapok óta, hogy semleges maradjak, teljesítsek, megőrizzem pozíciómat, egyre nehezebb, egyre többet követel tőlem. Kenyértörésre fog sor kerülni hamarosan, szinte a levegőben érzem már ezt és tudom, hogy merre fogok hajlani. A természetem és lelki világom ezt diktálja, nem fogok ellene tenni. A dal is erről tanúskodik. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” attitűd ez, mert elzárkózva lázadok, magamban hirdetem az „igét”, mert a túlélési ösztön még mindig erősebb bennem, mint a vak elszántság, ami a hősiességnek nevezett, szerintem félreértett bolondság. Mert mit érnék vele, ha elkapnának? Mivel mennék előbbre, ha rendszer ellenséggé nyilvánítanának? Ez semmivel sem vinné előbbre a világot. Még nem érett meg a pillanat a cselekvésre: a légkör pattanásig feszül, de vihar előtti csend uralkodik. Ilyen helyzetben a kis homokszemek, mint én, nem azzal akaszthatják meg a gépezetet, ha nyilvános akciókba kezdenek, azzal csak alkalmat adnak példa statuálására, elrettentésre. Csendesen el lehet szabotálni a gépezet működését, radikalitás nélkül, hogy amikor majd eljön a pillanat, tényleg felléphessünk. És addig? Viselkednem kell és óvatosnak lenni, mert figyelnek. A szemek és fülek szinte mindenhova beszivárognak, a rendszer felé ájtatos lelkű diákok az inspektorok kezére játszanak, minden szót, pillantást és tettet patikamérlegen kell lemérnem és ez feszültté tesz, csak gyűlnek az elfojtott érzések és gondolatok. Diákokat közösít ki a rendszer, átkozottak kasztja, akikhez nem lehet szólni szinte, mindenféle ideológia próbál utat törni és kimosni az agyunkat… Elég! Erről énekelek, ezért gitározok. Bármennyi a negatív érzés és gondolat, feszültség, az akkordok és a hangom akkor is pozitívan, vidáman cseng és dacosan hirdeti azért is az életörömöt, benne van a remény, a vágy valami szebbre, ami majd eljöhet. A lelket tartom ezzel magamban, mert szinte csak ennyim van s ezt is csak itt, egy nehezen megtalálható télikertben kell művelnem, ahol távol érezhetem magam az ártó szándékoktól. A növények megnyugtató zöldje, a kellemes légkör egyfajta harmonikus illúzióba ringat. Erre van szükségem, mert tényleg ez az utolsó mentsváram, miután magánéletem bástyái pár hónapos átrendeződések alatt porrá omlottak, a törmelékhalmok csak szegényes sáncot jelenthetnek az élet kellemetlenségei ellen. A sztoikus apátia vaskos, erős fülesbástyáit, pajzsgátjait már korábban odahagytam, az érzelmek és a szerelem függönyfala pedig velem omlott le. Én is elmondhattam Catulussal, hogy „…sed fieri sentio et excrutior - …de kínja elevenen keresztre feszít”. Hiába ilyen az élet, én meg nagyon magányosnak érzem magam az elidegenedett iskolai világban. Én pedig magamat meghazudtolva nem közeledtem senkihez s még jobban bezárkóztam, olyan lettem, mint valami korai keresztény remete, még önmagamhoz képest is, ami lássuk be, tudomány.

Arianna - a szőke ciklonnak

Épp végzek az egyik nótával s már bal kezem ujjai finoman rá is simulnak a következő dal akkordjaira, de nem juthatok vele messzebb, mint az első akkordmenet, mert váratlanul elsötétül előttem a világ, egy ismerős női hang pedig a fülembe fuvolázik kellemes zeneiségével. Hirtelen megszorul a belsőm, ahogy az ingerek: puha kezek, szép hang, elérnek a tudatomig és az agyam levonja a következtetést. A jelenlét, amit érzek, az akire így reagáltam természetesen nem lehet akárki, így még három találgatásra sincs szükségem.
- Lássuk csak… cseppentett mézként csordogáló édes hang, bársonyos szemfedő kacsók, és olyan aura, ami egy sziklát is párnává transzformálna. – incselkedően csendül a hangom, ha játék, akkor legyen játék, balom néhány jazz-es hetes és kilences akkordot fog le, a jobb pedig lágyan kipengeti. A hamiskásan csengő, finom hangok jól passzolnak szavaimhoz, úgy érzem, a zene tökéletes aláfestés. Ha van olyan botor valaki, hogy akkor jön a közelembe, amikor gitár van nálam, annak el kell viselnie ezt a zenés beszédmódot.
- Szóval azt mondanám, hogy miss Meriwether hálójába kerültem. – most már széles mosoly ül ki az arcomra s reményeim szerint a látásom visszakapom, bár lehet, hogy eladnám azt a szőkeség érintéséért, bolondságomat újabb jazz hangokkal fejezem ki, miközben igyekszem felé fordulni. Hihetetlen, hogy a közelsége mennyire hatással tud rám lenni, hogy a magam építette „cölöpfalra” én készülök lángot vetni. Nem lesz ez így jó… érzem, hogy óvatosabbnak kell lennem, így a padon odébb csusszanok.
- Kérlek ülj ide mellém! – nem csak hellyel kínálom, ez annál több. Ezzel ellensúlyozni kívánom azt is, hogy távolabb húzódom tőle, de ez az ő érdeke is, lehet jobb, ha távol marad a bolondságomtól. Bár nem tudom, de egyformán kerültük egymást. Ugyanis én se kívántam az emberek társaságát s azok, akik valamit jelentettek számomra, fokozottan ebbe a csoportba tartoztak, hiszen nem akartam őket belerángatni a magam hülyeségébe. Ugyanakkor ,ha már Arianna itt van, nem fogok megfutamodni, az nem az én stílusom. Inkább kiállok, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne nagyjából, bár még nem tudom, mit mondok, ha netán számon kéri, hogy miért kerültem eddig. Azonban, ha leül mellém s a szemeibe nézhetek, úgy észreveszem, hogy bizony az akvamarin szemek csillogását valami beárnyékolja. Ez pedig szomorúsággal tölt el s önkéntelenül csendülnek a mollos akkordok a gitáron, észre se veszem, csak őt, a kék szemeket látom. Mindig is szerettem ezt a szempárt nézni, akár egy-egy órán is lopva, mondjuk az órai vázlat helyett, amit a táblára rótt a prof. S az apró titkos kis összekacsintások, egy-egy kicsi komiszság, ami ilyenkor lezajlott az évek alatt, az is eszembe jut. Amikor tavaly bájitaltanon titokban a szomszéd mardekáros munkáját kicsit szabotáltam. Igen, az remek eset volt, amíg az alapanyagot vágta, én a magaméból mindig pakoltam az övébe, apró bűbájokkal tereltem el a figyelmét, miközben kicsit jobban megizzítottam neki a tüzet. Az más kérdés, hogy az enyém se lett jobb, de akkor is megelégedésemre szolgált, hogy az a tejfelesszájú lenyalt hajú srác, aki úgy nézett , mint akinek a szájában a vaj sem olvad meg, most belerondít a szép kis összképbe magával kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy mind ezt Arianna kedvéért csináltam, úgy, hogy ő látta, hiszen mögöttünk állt s néha-néha hátra sandítva rá kacsintottam. Miatta megérte, hiszen az az öntelt majom képes volt a szőkeséggel bunkón viselkedni s beszólni neki, amiért tőlem is megkapta a magáét… Hiába, nem csak a karikákat őrzöm a pályán, hanem mással is foglalkozom.
- Minden rendben van kedves? – kissé aggódva nézek rá, hiszen nem vagyok vak, érzem, hogy valami nincs teljesen rendben. De vak vezet világtalant, mert velem sem teljesen. Hiába, lehet saját klubot kéne alapítanunk… A gitár tovább szól halkan, szomorkásan. Önkéntelen reflex ez már, ami megnyugtat és biztonságérzetet ad számomra. Utolsó mentsvárat.

Arianna - szőke ciklon és Kirké

Az elmúlt időkben röviden és tömören két nőt zúztam le és fogalmam sincs, hogy mi van bennem, hogy mit akarok, s merre visz ez az egész. Lehet ez volt az ajtón ígért meglepetés? Lehet… Én, aki annyira élvezem a gentil sesso társaságát, most valahol mégis menekülőre fognám, mert… mert félek. Félek, hogy megint ártok, fájdalmat okozok. Egy ideig remekül elvoltam az évődéssel, a hősszerelmes szerepével, játszottam a don Juan de Tassist a fogalom köznyelvi értelmében, merthogy ez a don Juan mára már fogalom. A valóságos alakhoz talán abban érzem magam hasonlónak, hogy én is törtem-zúztam az érzelmek porcelánboltjában. Ugyanakkor én sosem voltam olyan, mint don Juan: nem trófeaként vágytam a nőkre, nem becsületük meggyalázása, családok tönkretétele, a bátyák apák párbajban történő legyilkolása volt a célom, én ártani sose akartam és ez idáig nem is nagyon tettem. Mondjuk de Tassis tetteit aberrációnak nevezhető vágyai indokolták, hiszen nem egyszerű pederaszta volt, azzal nem lenne baj, de ő… inkább képzeletben legyintek is, mert most itt egy szirén, aki követeli a figyelmem, mint jogos adót s meg is kapja.Inkább játszadozom a hangszerrel, meg a szavakkal s valahol Arianna is játékszer bizonyos tekintetben, de semmiképp sem negatív értelemben. Feltűnik, hogy bizony valami nem oké, nem olyan, mint az megszokott volt eddig. Nem vagyok az empátia királya, de a lány viselkedése halvány gyanút ébreszt bennem, ami már nekem elegendő is, hiszen az aranyhajú lánnyal mindig is többet törődtem, mint környezetem sok tagjával. Megjelenik az aggodalom, bármennyire is szeretném letagadni magamban.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldököm, majd válaszolok a kérdésére. – Hát, fogjuk rá. „Csalánnal a szeretet szava ver meg s ha igaz szólt, azt hittem, ugratott.” – természetes, hogy idézet is van a válaszomban, ezzel is szeretek játszadozni. Ugyanis a beszélgető partneremnek mindig adok egy kis feladatot, munkát ezzel, hogy végig gondolja, értelmezze. Ilyenkor nem adhat senki határozott és jó választ rögtön, nekem pedig sokat elárul, hogy mit gondol a másik. Igazán ügyes kis trükk tud ez lenni. Mondjuk tantalizálni is szeretem az embereket, minél fontosabb nekem valaki, annál inkább. Ebben kicsit hasonlítok a hajdani XIII. Lajosra, mondjuk, azt a nézetét semmi esetre sem vallom, hogy a nők „különös állatok”, ha már egy francia költőt idéztem, illik a másik francia hasonlat is. Ha így lenne, nem lehetne rám oly nagy hatással Arianna. Itt nem a származásáról van szó, az már olaj a tűzre. Lénye, személyisége az, ami hatása alá tud vonni. De az, hogy a lány a vesztemre tör, nem kétséges immár: közelsége valóságos idegméreg. Mulya mamlaszként engedem, hogy tegye, amit jónak lát. Engedem a gitárt, neki ezt is szabad, bár kevesek foghatják csak meg az én Kolibrim, merthogy neve is van.
- Igazán? Akkor ez megmagyaráz egyet, s mást veled kapcsolatban. - elmésségem a körülmények miatt elporlad, s a szél a hamvait tovahordja. Bajban vagyok. A közelsége, az illata, ahogy háta nekem dől, mind-mind a szakadék széle felé lökdös, akárcsak a dal. Igen gyatra Ulysses lettem volna, még csak egy szirén se kell, elég egy éneklő negyedvéla lány s már kész a baj, Skylla és Kharybdis meg Kirké egyszerre veszejtenek el, ahogy a dal utolsó sora kicseng. Bal karom önkéntelenül fonódik Arianna derekára, míg jobbom az arany fürtöket simítja. Nem tudom, nem akarom, nem hihetek már semmiben. Sem abban, hogy csak játszik vele, de abban sem, hogy komolyan gondolja s azt is kizárom, hogy ez csak szándék nélküli véletlen. Akkor? Nem tudom… Tekintetemben ott a néma kérdés, míg az övéinek kék jégkristályai belefúródnak. Ösztönösen mozdul közelebb az arcom, hogy orrunk már érintik egymást, aprót simítva. Magam árulójává lettem.

Arianna -a szőke ciklon

Én és a nők… olyan viszony ez, ami megannyi feloldhatatlan ellentéttel, megfogalmazhatatlan gondolattal és érzéssel jár. Majdnem mindet szeretem, tisztelem és csodálom, persze a szeretetet bizonyos korlátok között értve. a gentil sesso képviselőinek társaságát mindig is élveztem s nem meglepő módon, ha társasági életet éltem, a brancs jó része lányokból állt, a másik része meg a kviddicsesek voltak. Persze ez sose a bájgúnárok társasága volt, nem rekesztettünk volna ki senkit soha, az más kérdés, hogy a csoport javarészt hollósokból verődött össze, mi meg… nos, hajlunk az elzárkózásra és a klikkesedésre legalább annyira, mint a Griffendél és Mardekár tagjai. Persze  a happy few tagjai között volt egy-egy „kakukktojás”,Arianna is lógott velünk alkalom adtán, úgy rémlik. Persze a háború ebbe szépen belerondított, az ilyen csoportosulások fennmaradása irreális lett, a prefektusok és inspektorok mellett mások „gyülekezési joggal” nem igazán bírtak, a kasztosodás is tovább nehezítette a dolgot. Szerintem ez is oda vezetett, hogy Ariannával közelebb kerülhettünk egymáshoz: a kevésbé ellenőrizhető személyes, apró viszonyok életképesebbek voltak a nagy társaságoknál. Ez pedig a szálak átrendeződésével járt. Jelen helyzetben vagy szilárd barátság szövődhetett, vagy valami más… és egyre inkább úgy érzem, hogy a valami más esete áll fenn itt. Ez semmit sem könnyít meg, pláne, hogy mostanság érdekesen alakult a magánéletem. Egy mély, de gyors kapcsolat mellett a barátság vagy nem problematika felmerült két hete s mindent tarolt, sem egyikből, sem másikból nem maradt semmi, én pedig valamilyen szinten önmagam árnyéka lettem ezért. Nem akarom magam sajnáltatni, hiszen lehet a két lánynak nagyobb gondot okoztam, mint ez az egész nekem. Ugyanakkor most érhetően tartok mindentől, és az a képzetem, hogy én jobbára ártani tudok. A verssorokban is ez fogalmazódik meg. Csalánnal a szeretet szava ver meg: érzek és ez sodor bajba, jót akarok, de a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Ugyan az, mint Catullus: gyűlölök és szeretek s az érzések élve feszítenek keresztre. A második sorban pedig ott van a bizonytalanság, a másik megértésének nehézsége, az, hogy többször nem tudok elég empatikus lenni, bármennyire akarom a másikat megérteni, tökéletesen sose megy. Ahogy elmondom őket, rájövök, hogy most, a szőkeséggel is ebben a csapdában vergődök valahol, és ha az eszemre hallgatnék, menekülnék, bezárkóznék. Erről viszont szó sem lehet, Arianna közelsége az az édes méreg, ami kikapcsolja a józan eszem. Olyannyira, hogy még közeledni sem átallok hozzá, de egyszerűen muszáj érintenem, karom a dereka köré fonni, érinteni selymes hajat, ami megint csak nagy boldogságot okoz s még pofátlanabb módon még arcát is megközelítem. Úgy látszik, hogy benne is hasonló dolgok játszódhatnak le, hasonló erők vezethetik, mert végül csak elcsattan egy csók. Puhán, lágyan, s minden érzésemet eleresztem, átadom ez alatt a pár másodperc alatt. Minden szónál ékesebb ez a fajta beszéd. Egyfajta megrészegedés, beleszédülés társul az egészhez, a zsigereim és gyomrom kínzóan édes megrándulásával. Aztán jön a hidegzuhany, amire már a csak kínzó tánc a válasz belsőm részéről. A vérkeringésem nem tudom, hogy mit csinál, de mintha megállna.
- Hogy… hogy mi? – ennyit bírok hirtelen kinyögni, és még ez is jó, mert kicsit nehéz feldolgozni ezt… ezt az egészet. – Máskor inkább csípj meg, vagy magadat jó? – a tekintetem hamiskásan csillog, de belül ismét zakatolnak a fogaskerekek. A baj megtörtént, most már tenni kell valamit, mert elindultunk egy úton. Járatlan útért a jártat el ne hagyd! Tartja a mondás, de most szépen letértünk az ösvényről, ami nem feltétlenül baj önmagában, de az, hogy mi lesz belőle, komoly csapdákat hordoz. Olyannyira, hogy valami hasonlót éltem át két hete nagyjából, de az más volt… Eddig jutok, amikor a kedélyeket tovább borzolja egy furcsaság. Megrémülök, ahogy érzem a nekem feszülő testben a polaritás váltást, ahogy egy negatív, kellemetlen érzés veszi azt birtokba. Ösztönösen csúsztatom ki ingem ujjából a pálcát. Szabad kezem óvóan simul a hátára.
- Arianna! Mi a baj?! - nem mondhatom, hogy nyugodtan cseng a hangom, hiszen meglepett ezzel a… rohammal. Jobb szót nem találok rá. Nem értem és nem tudom, hogy mi a baja, vagy mitől. De választ se várhatok, mert hallom, hogy küszködik a levegőért. Ó Istenem! Most mégis mi a fenét csináljak? Segítségért nem szaladhatok el, ki tudja, mi lenne addig. Egy lehetőségem van, ezt világosan látom.
- Anapneo! – igyekszem koncentrálni, határozott lenni. Nincs más lehetőség, vagy ez, vagy a sorsban bízom, hogy valami lesz és mégse fullad meg. De én nem bízom a sorsa magam és Ariannát, mert nem hagyhatom, hogy baja legyen. Ezerszer nem, nem engedhetem, mert fontos számomra. Aggódva nézem, hogy mi lesz, kezem pedig reflexszerűen simogatja a hátát, hátha az nyugtatóan hat rá.

Arianna -a szőke ciklon

Közel van a Capitoliumhoz a tarpeji szikla, tartja az antik mondás és most én is ezt élem át. Mintha a diadalmenet hirtelen azzal szakadna véget, hogy ledobnak a szikláról, ahogy a gyilkosokat és hazaárulókat anno domini. A csodás csók csak emléknek tűnik, ahogy Arianna rohama kezdetét veszi, s én nem tudom, hogy mit tegyek. A magam szegényes módján próbálok segíteni, de nem tudom, hogy mivel állok szemben, így igazából nem sok esélyem van, legfeljebb a tüneteket enyhíthetem s támaszt nyújthatok számára. Fáj, hogy nem tehetek ennél többet, pedig szinte bármire hajlandó lennék, csak neki jobb legyen. Végül csendesül a vihar, én pedig pálcám kicsit félre teszem, hogy minkét kezemmel babusgathassam a szőkeséget, mert úgy érzem, hogy a vigasztaló, nyugtató simogatás nem lesz ellenére, lehet, még jót is tesz neki, többet érek vele, mint amivel az előbb próbálkoztam. Szavai erőtlen madarakként röppennek fel először, de megértem őket és elkomorul még jobban az arcom. Nem tetszik, amit hallok, egy cseppet sem. A folt se nyeri el tetszésem, amire vetek egy pillantást, de túl sokat nem tudok, mert Arianna iménti szenvedését juttatja eszembe. Amycus… amikor meghallom a nevet és a tettet, az állkapcsom megfeszül, tekintetem gyilkosan villan meg, Arianna érezheti, hogy összes izmom hasonlóan reagál. Fejemben a gondolatok meglódulnak, s már körvonalazódik, hogyan is tudnám kiiktatni a halálfalót. Igen, meg lehetne tenni, egy ravasz csapda és némi ügyesség árán. Walesi vagyok, a harc, csapdák, mesterkedés a véremben van, mondhatni. Évszázadokig harcoltunk az angolszászok és a normannok ellen, tudunk egyet, s mást erről az egészről és természetes, hogy ez az első, ami eszembe jut. Ugyanakkor most már működik a józan eszem is és gyorsan felmérem, hogy hiábavaló lenne, és nem lenne számottevő hozadéka a dolognak: még ha Arianna problémáját meg is oldanánk, még nagyobb bajba kerülnénk. A tehetetlenség érzése is fehéren izzó haragot lobbant fel bennem egy kis időre. Megint a feszült tehetetlenség, a várakozás… Nem, más utat kell választani és az is kezd körvonalazódni. Amikor a vége felé akadozik a lány hangja, megcirógatom az arcát, igyekszem bátorítani.
-Arianna… - örömmel ejtem ki a nevét, finoman, mintha valami varázsige lenne ez is. – Köszönöm, hogy elmondtad, hogy megbíztál bennem ennyire. Ez sokat jelent nekem. – nem üres formulákat mondok, a tekintetemen is láthatja, hogy igazat mondok. Hallgatok még picit, hogy össze szedjem gondolataim s csak aztán kezdek bele. – A probléma mibenléte nyilvánvaló: Amycusnak kell egy beépített informátor, aki az ellenállásról minden gond nélkül szolgálhat információkkal és feddhetetlennek minősül a szemükben. Három módszerrel lehet valakit ilyesmire rávenni: megvesztegetés, zsarolás és terror. Emberünk az utóbbi kettővel élt egyszerre, ami különös kegyetlenség. Ne higgy neki édesapáddal kapcsolatban, ez tipikus blöff, érzelmi zsarolás. Te ismered apukád és ha akár szemernyi kétség is van benned Amycus szavaival kapcsolatban, akkor ne higgy neki. – komolyan cseng a hangom, szokott kedélyességem s a korábbi zenélgetés már tovatűnt. Itt véresen komoly minden. -  Az is felmerül bennem persze, hogy a halálfaló igazat mond, de abban az esetben arra tudok gondolni, hogy édesapád egy visszhang, vagyis lényegében kettős, vagy beépített ügynök köztük, Amycus pedig erről nem tud. Ezt sem lehet kizárni, sőt ebben van némi lehetőség is számodra, ugyanis azt látom, hogy három út van számodra: dacolsz vele, megtörsz, vagy megpróbálsz túljárni az eszén. Ahogy ismerlek, te nem fogsz megtörni. Ha dacolsz vele, az még több szenvedéssel jár, nagyobb zsarolással, esetleg családtagjaid bántalmazásával, szóval válogatott kegyetlenségekkel nézel szembe. – kis szünetet tartok, hogy végig gondolhassa. Gyorsan gondolkodom és alakítom ki mondanivalóm, hiszen sokat olvastam. Szun Ce: A háború művészete, Machiavelli: A fejedelem, és még sorolhatnám, hány helyről szereztem műveltséget, ami most mind hasznomra van. Ebben mindig is jó voltam, olykor machiavellibb az eredtinél… - Kockázatos, de eredményes lehet az, ha látszólag behódolsz. Nem egyszerű megoldás, mert onnantól kezdve az informátora leszel, viszont az információkra vigyáznod kell. Téves és helyes dolgokat egyszerre kell mondanod, ügyesen csepegtetni a igazságot, hogy ne gyanakodjon, de vigyázva arra, hogy lényeges dolgokat ne adj ki. Kissé téves, vagy idejemúlt hírmorzsákból kell építkezned, de ügyesen. Ezzel valamennyi időt nyerhetsz, megszabadulhatsz az átoktól és akár lehetőséget is ad eltűnni, bebiztosítani magad. – remélem, megérti, amit mondok, mert igen dolgozik az agyam a problémáján, s úgy érzem jól sikerült vázolnom a dolgokat. A könnycseppet finoman letörlöm bársonyos arcocskájáról s igyekszem bátorítóan mosolyogni rá. – Arianna, azzal, hogy eddig bírtad, minden elismerésem kivívtad és büszke lehetsz magadra. Még a legerősebbek is meggyengülhetnek. – én könnyen beszélek, hiszen nekem nem ilyen problémáim vannak. Mondjuk emögött is áldozatok vannak, apatikus, mérsékelt és ügyeskedő politikámnak van ára, hiszen valahol naponta teszek erőszakot magamon, amibe egyre jobban fáradok s lehet, hogy majd bele is roppanok, ha nincs mellettem senki. Önző vagyok, de ezért sem akarom elengedni a lányt, hiszen szükségem van rá s remélem neki is rám. A most történtek után pedig különösen, hiszen sok dolog megváltozott…
- Én mindig melletted leszek, és számíthatsz rám, mert… - na jó, ennek a kimondása koránt sem egyszerű. Kicsit félre is pillantok, majd visszatérek kék szemeihez. – Mert én… - nem megy ez, inkább csak nézek a szemébe és bízom benne, hogy kiolvassa belőle a helyes nyolc betűs megoldást, amit eddig kétszer, ha mondtam életemben valakinek, de szerintem az egy pontosabb adat. Most én, a szavak embere kevésbé bízom bennük, talán azért, mert tudom, hogy milyen csalfa természetűek. Helyettük inkább finom érintéseim és a szemeim beszélnek. A kérdés, hogy a szőke ciklon mit ért meg mindebből, hiszen nagyon nem könnyű most neki s nem tudom, mennyire kell neki ez, nyűg, vagy támasz lenne…

Arianna -a szőke ciklon

Nagyon kevesen ismernek igazán. Ez már önmagában álló, matematikai alaptétel is lehetne. Az, hogy a Teszlek süveg is annyit agyalt a fejemen, hogy egy cigit elszívhattam volna, ha dohányoznék (jó, annyit azért nem), kiválóan példázza, hogy nem vagyok egyszerű eset és legalább kettő, ha nem három ház „erényei” és „gyengéi” keverednek bennem. Hollóhát, Mardekár és Griffendél. Végül a holló volt az erősebb, talán tudásvágyam miatt, de most például simán felállítanék egy mardekárost megszégyenítő csapdát a nyomorult Carrow-nak, méregtől a csoportos „olasz vacsorán” át sok dolog megfordul a fejemben. Nem vagyok sem gonosz, sem kegyetlen igazán, csak céltudatos és ha feldühödök, akkor… akkor szélsőséges dolgokra ragadtathatom magam. A sztoicizmus és az apátia az, ami megtanított ezt kezelni, de néha kicsinyes tréfák kedvéért elhagyom ezt, hogy picit kiéljem magam, ugyanakkor a Carrow-al való leszámolás nem ez a kategória. Megmérgezni valakit lassabb idegméreggel, hogy zserolásként a lányról levetessem az átkot, aztán átküldeni a másvilágra… ez a halálfalók stílusába is beleillik, bár illúziója ne legyen senkinek, a boldog békeidők kormányai és aurorjai sem voltak ilyen tekintetben másabbak, egy-egy cél gyakorlatban igen is szentesíti az eszközt. Most azonban erről szó sem lehet s ha megtenném is komoly árat fizetnék az egészért. Más megoldásokkal rukkolok hát elő, reálisabbakkal. Arianna szolgálatában csak úgy pörög az agykerék, mert ő megérdemli, és fontosabb nekem, nos… nem sok viszonyítási alapom van, hogy kinél, vagy minél. Ugyanakkor azt is felismerem, hogy ha elmondom is, választani és cselekedni neki kell, én csak támogatni tudom, ezt pedig feltétel nélkül kívánom megtenni. Sajnálom, hogy nem vehetem át a helyét, nem hozhatok érte ilyen áldozatot. Nekem lehet testhez állóbb lenne az utolsó opció, de magam sem tudom, teher és nyomás alatt hogy teljesítenék. Végül zárom szónoklatom és személyesebb húrokat pendítek meg, mert itt sincs még minden rendben. Arianna újra aktívabb lesz, érintésének édes drogja szétárad bennem. Szavaira is csak mosolyogni tudok.
- Igen, így van. Szeretlek. – na, csak kimondtam, mert ki kellett mondanom, feszített belülről. Ahogy a puszit az arcomra nyomja, megérzem az elválás keserű szelének első fuvallatait, majd végül be is teljesedik az. A fejtörőre pedig felvonom a szemöldököm s érdeklődve hallgatom, bár belül sikeresen megnöveli a zavarom, miközben a szőkeség angolosan távozik. Én pedig magamhoz húzom a gitárt s Nirvana dalokat kezdek játszani, mert kell a levezetés, az érzésvilág pedig hozzám közeli. Okosabb nem lettem, bár a problémáim más megvilágításba kerültek, s az egész délután amolyan „egy lépés előre, egy hátra” módon zajlott le. Nekem más démonokkal kell megküzdenem, mint Ariannának. Sőt, másokkal, mint amikkel az eddigi két hetem telt meg, bár hasonló témakörben. A fejtörő már magában elgondolkodtatott, de hozzá csapódnak még más gondolatok is. Jól el leszek velük…