Roxfort RPG

Elmosolyodom Serie köszönésén. Emlékszem, amikor egyszer bolondultunk, meg azzal szórakoztunk, hogy hány nyelven tudunk köszönni és az aloha valahogy mind a kettőnknek nagyon megtetszett, azóta meg is maradt köszönési formának.
Leülök és megigazítom a hajam, ami eredetileg kalászfonásba van fonva, de a sapinak, a rohanásnak és a szélnek köszönhetően most inkább durván szólva egy szénakazalra hasonlít. Hátrasimítom a kiálló hajszálakat, a fülem mögé rendezem őket, magyarul próbálom menteni a menthetetlent. Nem tenném, ha a külső nem lenne fontos. Persze vannak emberek, akik azt mondják, hogy a kinézet nem számít, inkább a belső, de ez nem így van. Fontos a jó megjelenés, hisz az mindenki a küllem szerint ítél, és jobb esetben, azaz, ha tetszik nekik, amit látnak, figyelmet szánnak a belsőnek is.
Serie-t nézem a válaszára várva, és azon gondolkozom, hogy vajon én is így nézzek-e ki. Mármint az tény, hogy hasonlítunk, de néha másnak éreztem magam, olyankor pedig azt kérdezgettem magamtól, hogy tényleg én is ugyan olyan szép, intelligens és ügyes vagyok-e, mint ő.
A válasza kizökken a gondolataimból. A szemem kikerekedik és ledöbbenve nézem. Aztán látom, hogy röhög, talán a reakciómon, és a fejét ide-oda lengeti.
-   Te Szent Merlin, de megijesztettél! – nevetem el magam. Az asztalra könyökölök, a tenyerem pedig a homlokomra kerül, így megtámasztva a fejem.
-   Társulok hozzád, de csoki darabkákat megspórolom belőle. A karácsonyi ünnepek után… Vissza kéne fognom magam – válaszolok, miközben gyengén megütögetem a hasam.
Serie a karórámra pillant. Olyan furcsa, ahogy nézi. Mintha a tekintete valahol a messzi múltban járna és elveszne a sok emlék között.
Megemlíti anyánkat, és ezzel engem is beleránt a múltba. Az agyam anyám alakját idézi fel. Mintha csak előttem állna és mosolyogna. A fülemben a hangja cseng, ahogy kedvesen, sok örömmel a nevemen szólít. Imádtam, amikor mosolyogva becézgetett.
Anya tényleg szerette a mugli eszközöket. Például a 11. születésnapunkra mi nem seprűt kaptunk, hanem új bicikliket. És micsoda öröm és szórakozás volt a házunk körül és a környékünkön száguldozni, versenyezni.
-   Emlékszel, amikor elcsentem anya új, elefántcsont színű estélyét és a konyhában, az asztal mellett összekaptunk rajta. Te erősen meghúztad, és mivel váratlanul ért a könyökömmel leborítottam az asztalon lévő, málnás szörpös poharat. – kérdem izgatottan, majd lenyugszom és halk, nyugodt hangon folytatom. – És rémlik, hogy anya milyen dühös volt, és ahogy féltünk? De ő nem szidott le minket, hanem inkább leült velünk beszélgetni. – Akkor egy kicsit bánatos voltam, amiért nem dorgált le minket, hisz rosszak voltunk, az estély pedig egy csomó pénzbe került és miattunk tökre ment.
Serie szavaira az emlékképek elhalványulnak, majd teljesen elbújnak az elmém egyik zugában, hogy aztán bármikor előidézhessem őket.
Már az első mondatatától is libabőrös leszek. Mi az, ami ennyire gusztustalan lenne?
Meghallom a fiúnevet is már minden világos.
-   Micsoda? – kérdem vissza, de nem azért, mert nem értettem, csak az információ lassabban jutott el az agyamig, mint a kérdés a számra.
-   Jellemző… - reagálok az összekavarodásos mondatra. Marcus többnyire nem tudta, hogy melyikünk kicsoda, aminek természetesen nem örültem, de ha képtelen volt megkülönböztetni minket, mit tehettem?
-   Játszadoztál vele? Mit csináltatok?
Mind a két kezemmel az asztalra könyökölök, majd előre dőlök, mintha attól tartanék, hogy más is meghallhatja Serie sztoriját, azt pedig nem szeretném. A magán ügyeim nem tartoznak az idegenekre.
-   És te hagytad neki? Megengedted, hogy ledöntsön és lesmároljon? – reflektálok az elhangzottakra. Egy kicsit mérges vagyok, mert számomra ez olyan, mintha kikezdett volna az ex-pasimmal.
-   Ráuntál a játékra? – teszek fel még egy kérdést. Ez meg olyan, mintha neki is tetszett volna, amit Marcus csinált. Élvezte, hogy csókolja és vetkőzteti? Miközben azt hiszi, hogy én vagyok?!
-   Nem tudok együtt érezni vele, sajnálom!
És ezt halál komolyan mondtam. Megbántott, megcsalt, elhagyott és még engem hibáztatott a történtekért. Szánalmas s*ggfej. Soha többé nem akarom látni.
Az asztalt bámulok, az ujjaim pedig valami ott hagyott szösszel játszanak. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy Serena beleavatkozott, de hibáztatni sem tudom. A fiút szívből gyűlölöm, úgy hogy azt csinál, amit akar. Na jó, természetesen, ha lehetne, akkor a ne nővéremmel csinálja…
Serie szemébe fúrom a sajátomat. Hallgatom a mondandóját, majd a végére elmosolyodom.
-   Figyelj Serie – egyenesedem ki – rosszul esik, amit tettél, de nem tudok rád haragudni, mert a testvérem vagy, az a senkiházit pedig… - harapom el a mondat végét - …azt csinál, amit akar. Hidegen hagyd, hogy kivel mit csinál. A szüleim arra tanítottak, hogy a megunt játékaimat adjam a rászorulóknak – vigyorogva gúnyolódom. Marcus már nem érdekel. Sokkal többnek tartom magam és úgy vélem, jobbat érdemlek.
-   Hát ööm… - azon gondolkozom, hogy füllentsek, hogy mondjak igazat. Felnézek és kedvesen mosolygok, felveszem az „ártatlan vagyok” arckifejezést, majd válaszolok a nővérem kérdésére.
-   Bájitalokról olvastam. Na és te? – próbálom terelni a témát.

- Bűbáj csalja a szemem, vagy tényleg lehetséges két ilyen gyönyörű fiatal hölgyből kettő is? Ráadásul pont az én asztalomnál. – bókol Rufus az asztalhoz lépve. Hátra-hátra tekint, csak ellenőrizvén, hogy Fidelia hallótávolságon kívül van-e. Szerencsére a pultnál tevékenykedik, úgyhogy folytatja.
- Valljátok be lányok mennyi véla-vér csörgedezik az ereitekben, és ne szerénykedjetek, nem is lehet ez másképp! – mosolyog a lányokra, afféle apai kedvességgel az arcán.
Így megy ez mindig. Egy kis bók nem árthat semmit. És mindamellett, hogy Rufus élvezi, a hölgy vendégeknek is jól esik a dicséret. Persze semmiféle hátsó szándék nem rejtőzik szavai mögött, életében lévő egyetlen asszony Fidelia marad. Meg hát valljuk be, vén róka ő már ahhoz, hogy udvaroljon. Miután kissé leenged a hölgy vendégeinek zavara, pennát húz mellénye zsebéből.
- No, és mit kíván fogyasztani a két hölgyemény? – kérdezi, miközben bal kezében papíros tűnik elő, úgy, mint mikor tűz nélkül parázslik el a papír, csak pont fordítva. A semmiből papír parázslik. Imádja ezt a trükköt és általában a vendégek is.
- Töklevet, vajsört, ghúl-koktélt esetleg lángnyelv-whiskeyt, ha valami erősebbre vágytok? Kérhettek bármit itt minden van mi egy jó ivóban található. – sorolja a legnépszerűbb italokat, a hatalmas kínálatból.

Miután feljegyezte a rendelést, a papíros épp úgy tűnik el, ahogy megjelent.
- Egy pillanat türelmet, az italok hamarosan megérkeznek. Szívesen csevegnék még a hölgyekkel, de úgy látom Fidelia keres, és újabb vendégeket kell kiszolgálnom. További kellemes estét kívánok! – azzal Rufus a lányok felé biccent és távozik.

   Szelíd hófúvás söpör végig a téren, mikor becsukódik mögöttem a Grimbusz ajtaja. Korábban is utaztam már az eszeveszett járattal, de még sohasem egymagam. Egyáltalán nem vagyok biztos az úti célban, megvan rá az esély, hogy a legrosszabb nyomon járok, vagy pusztán elkéstem már, de nem adom fel a keresést anélkül, hogy meg sem próbáltam. Pedig mindössze annyit tudok, hogy Ben összepakolt és a lázas tervezgetést beváltandó, végül elutazott.
   Nem szokásom a sírás, főleg nem nyílt színen, de a kétségbeesés kicsikart belőlem néhány sálba fojtott könnycseppet. Ez pár órával ezelőtt történt, azóta pedig a gyász öt állomása közül mindegyik megmutatkozott rajtam. Olyan régóta bolyongtam a városban, hogy volt időm beletörődni a kudarcba. Ez nem rám vall, de mit tehetnék? Ha a bátyám úgy döntött, hogy mégis elszökik hazulról, sőt a hazájából, messze a tengeren túlra, akkor vége, fölösleges tovább sanyargatnom a fáradtságtól sajgó tagjaim. Hoppanálni nem tudok, a Hop-hálózat használata szóba se jöhet; rögtön a saját nyakamba varrnék egy rakás minisztériumi mészárost. Legjobb lenne felmelegedni valahol, ahol ki is szellőztethetem egy kicsit a fejemet. Nem hiszem, hogy létezik Londonban erre alkalmas hely, azonban kíváncsivá tesz egy alak, aki a Mágus térről nyíló, szűk utcában tűnt el a szemem elől. Ez még nem is lenne olyan különös, de amikor ez az alak megállt egy régi, hintázó cégér alatt, majd az általános sötétség dacára a sikátor egyetlen fényforrását, egy ócska lámpás lángját is elfújta, magával ragadott egy gondolat. Követtem hát, és így bukkantam rá a Veszett Rókára.

   A helyiség maga sokkal hívogatóbb, mint ahogy azt a lépcsőn lefele jövet elképzeltem. Egy veszélyes alakokkal telezsúfolt, földalatti tömlöcre számítottam, ehelyett mesebeli rókalyukba merültem alá. Persze nem olyan szívélyes a hely, mintha Miss Maminot-nál járnék, de határozottan vendégbarát. A falak mentén ódon asztalok és hosszú padsorok állnak, amiről a roxforti étkező sejlik fel a szemeim előtt; a terem végében tanári asztal helyett söntés magasodik, de az iddogáló vendégektől nem látom a csapost. A Róka címere a hatalmas söröshordók mögül is kikandikál.
   Nem mélyülök bele túlságosan a hely feltérképezésébe, mert érzem, hogy többen is meredten bámulnak rám. Bizonyára nem értik, miért szobrozom a lépcső tövében. Kiszúrom azt a figurát, akinek hála felfedeztem az ivót, s elfoglalom a hozzá legközelebb eső asztalt. Ő félreteszi a téli álcát, és felfedi kilétét: meglepően fiatal lány, önmaga társaságában. Ó, nem, ikrek, és azt hiszem, ismerem is őket. És most akkor hogyan tovább? Várok pár percet, hátha elcsíphetek ültömben egy pincért vagy micsodát, addig pedig úgy teszek, mintha várnék valakire. Fő a magabiztosság látszata. Most már van időm körbepásztázni a Rókát. Egy kis csoport kámzsás-süveges varázsló eltűnik egy félreeső zugban – valamiféle privát teremre tippelek –, néhányan pedig egy falépcsőn kaptatnak felfele. Talán ez kocsma és szálló is egyben.
   Hirtelen ötlettel az ölembe húzom a táskámat, és kikeresek belőle egy apró könyvecskét. Ebbe jegyeztem fel azokat a helyeket, amiket ma bejártam Ben után kutatva. Újabb bejegyzést készítek. London, Mágus tér: semmi. Veszett Róka. Az asztal fölött táncoló bűvös láng meglibben, és a könyvbe rótt soraimat bekebelezi egy emberforma sziluett.

Megfogom Agnes kezét, miközben sétálunk hárman, Dakotával a Róka felé. Már lassan fél éve együtt vagyunk, és nagyon furcsa érzés ebbe belegondolni. Még most is vannak kis dolgaink, amin elmosolyodom. Természetesen kézcsere. Idővel kialakul a pároknál egy kényelmes kézfogó tartás. Valamiért nem mindegy, hogy az én alkarom van-e elöl, vagy az övé, egyszerűen így kényelmes, így illik össze a kettő. Na, most már tökéletes, mint ahogy minden kezd az életemben az lenni. Boldog vagyok. Fura kimondani, mivel általában mindig van valami, amin lehet aggódni. Ha minden rendben van, akkor kisebb dolgokon. De én most maximálisan azt érzem, hogy az életem kezd sínen lenni. Boldog vagyok. Ízlelgetem az érzést miközben lassan haladunk a ropogós télben. Fehér hó telepedett a városra, és viszonylag tiszta, érintetlen körülöttünk. Csak egy-két lábnyom vonal töri meg a tökéletes hótakarót. Dakota kissé előttünk lépked, szóval tökéletes az alkalom, hogy lehajoljak és készítsek egy hógolyót. Azonnal összeáll a kezemben, remek a hó „minősége”, nem az a poros fajta. A háta közepén találom el a kis gombóccal Dakotát, aki persze haragos fejjel néz vissza a gyerekes vigyorral beterített arcomra, és talán kapok tőle válaszként egy kis havat én is. Még azt is kinézném belőle, hogy megpróbál megfürdetni a hóban.

Lassan teljesen átfázunk, de szerencsére már nagyon közel járunk a meleget jelentő menedékhez. Azt hiszem, inni fogok egy mentolos láva csokit. Annál jobban semmi nem melegíti fel az embert. Elég egy korty és a fejed búbjától a lábujjaidig elönt a forróság. Be is fordulunk a jól ismert sikátorba és a közepe táján megállunk a kis lángnál, amely a bejutásra szolgál. Gyorsan kinyitom a kis ablakocskát átfagyott ujjaimmal és rövid körültekintés után határozottan elfújom.

Belépve azonnal megcsap minket a kellemes meleg. Szokás szerint zsúfolt a hely, el is kezdek kutakodni szabad asztal után, de egy ismerős emberformát veszek észre. Ezt imádom ebben a helyben, sosem tudhatod kivel futsz össze. Egyedül ül és írogat valamit vagy rajzolgat, nem tudom. Háta mögé lépek és megszólítom Izát.

- Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?

Még hideg van, a tél, nem húzódott vissza. Miért is tenné? Hiszen tombolhat még. Ezért is furcsállottam, hogy bár nincs a gatyarohasztó meleg, Blaire mégis elhívott, hogy találkozzunk. Most újabban ez az őrület dívik nála, hogy levelekben üzenget. Nevetséges tud lenni a saját húgom, de hát mi tagadás, sose volt normális. A maga módján ezt nála természetesnek kell venni. Ezért nem is firtattam nagyon a dolgot, csak fogtam a cuccom, hosszas rágódás után végül mégis megadtam magam Blaire-nek és elindultam a Rókába.
Nem igazán értettem, miért is ide hív. Persze ez van az egyik főbb központban a Mágus téren, és sok diák is megfordul, de ennek még nem feltétlen kellett volna oknak lennie. Meg sem fordult a fejembe, hogy a húgom mesterkedne valamiben, vagy hogy annyira kész van már az ötödéves RBF vizsgák miatt, hogy a végén teljesen elfelejti, hova is hívott vagy mit is kért.
Ez máskor mosolyogtató lenne, ám ha most tudnám, iszonyatosan pipa lennék. A tölgyfapálca persze elkísér utamon, s mikor a kocsma közelébe érek összehúzott szemekkel nézek körbe. Nincs szinte senki itt, s mégis kissé olyan, mintha figyelnének. Paranoia az egész, és ez nevetséges. Bosszúsan nyomom be az ajtót erőteljesen, s enged is az, enyhe nyikorgással fűszerezve. A meleg, mely eddig csak hívogatóan a képzeletemben élt a meleg bársony arany fények hatására, most teljes egészében ölelnek körül, s ujjaim, amelyek eddig a fagynak voltak kitéve, hálásan melegednek át egy perc alatt, hogy aztán, a pulthoz sétálva pár galleonnal kérje ki az ember velük a lélekerősítőt.
Persze első dolgom körbenézni, merre is lehet Blaire. Meg sem lepődöm, hogy sehol sem látom, s ez csak egyet jelent, várnom kell. Kelletlenül dobom le magam a pult előtti egyik bárszékre, mikor is biccentek az öreg csaposnak.
- Egy mézsör… egyelőre. –
Nincsenek sokan, de ezt nem is bánja az ember. Az inspektor kellően szigorú ahhoz, hogy a régi jó kocsmázós világot sirathassa a Roxfort háza népe. Egy gúnyos mosoly kíséretében veszem szemügyre a jelen levőket.
A Hapster nővéreknek, már ha egyáltalán észrevesznek, biccentek köszönetképp, ám elnézve őket, mély eszmefuttatásuk nem enged ilyen kis kitérőket. A következő, akin megakad a szemem, Hywell. Noha nem mutatom ki, meglepődöm rajta, hogy ő itt van. Nem mintha sokszor láttam volna erre, de lehet csak elkerültük egymást. És… Bishop. Zöldeskék szemeim egy percig őszinte meglepettséget tükröznek, majd összeszűkül kellően barátságtalanul, s végül elfordulok. Hát ez volt Blaire nagy terve. Idehívni Iza Bishopot a lehető legrosszabb húzás volt. És ezt ő is tudni fogja, ha megjön és kitekerem a nyakát. A méreg hirtelen önt el, ahogy ismét magam elé idézem a percekkel ezelőtt látott lány arcát. Miért Iza? A franc essen az összes griffendélesbe!
Csak remélni tudom, hogy nem vett észre, és azt még jobban, hogy lesz társaságom, hogy ne kelljen vele beszélnem.

Izabel és Boethius

Hátranézek, immáron századszor, csakhogy ismét elmosolyodhassam. Ez a karácsony volt, messze a legjobb az elmúlt évekhez viszonyítva. Nem voltam két hétre bezárva nagyanyám komor házába és nem kellett az unokatesóim hülyeségeit hallgatnom majdnem két héten keresztül, miközben naponta kell feljárkálnom Londonba, hogy legalább pár órát apával lehessek. Nem, a karácsonyok sosem tartoztak a kedvenceim közé, kivéve, amikor apa elvitt magával Kínába, na és persze ez a mostani… Agnes néhány nappal a szünet előtt kérdezte meg, hogy volna-e kedvem velük ünnepelni. Kissé félénken jelentette be, hogy Boethius is jön, mintha én ezért bármikor is dühös lehetnék. Pedig esküszöm a legjobb dolog őket ilyen boldognak látni. Minden mozdulatukon, minden mosolyukon látszik az a tökéletes harmónia, ami egy ilyen összeillő párt jellemez. Az indiánok ezt „Mahkah Mahpee” azaz „ég és földnek” nevezik. Ők nem az e kettő közötti különbséget látják, hanem az összetartozást. Szerintük az életet jelképezi látóhatárunk vége, ahol az ég kékje összeolvad a fű zöldjével. A természetben ez szent és sérthetetlen, akárcsak az igaz szerelem. Remélem, hogy tényleg így van. Ők igazán összeillenek…

Tompa fájdalom hasít hátam közepébe. Hátrafordulva azonnal megpillantom Boethius vigyorát. A kis a főzetkeverő áruló, hát nem megdobott hógolyóval? Én is azonnal lehajolok, hogy viszonozzam kedvességét és jókora golyót gyúrok. Azt viszont lesheti, hogy ennyivel megússza… Ügyesen célba veszem a faágat, ami alatt épp elhaladnak. És: Talált! Jókora hókupac kezd el lehullani fentről. Előre félek az ezt követő bosszútól, mégis hangosan felkacagok, ahogy Boethiust szinte betemeti a gyöngyházfényű fehér lepel. Agnes az utolsó pillanatban ugrik félre. Pimasz mosollyal elsuttogja, hogy „szép volt”, miközben elkezdi leporolgatni barátját.

Azért szerencse, hogy pár perc múlva megérkeztünk a Veszett Róka bejáratát jelző kis lángocskához, különben aggódni kezdenék a félig-meddig átázott ruhájú Boethiusért. Ez mégse volt részemről jó húzás… Szinte be se lépünk a helyiségbe, barátom célegyenesen az egyik asztalhoz vezeti Agnest. A lány furcsán aggódó kifejezéssel hátrakukucskál a frászt hozva rám, hogy tulajdonképpen mit is láthatott. Amint mögéjük érek, ez már nem kérdés. Izabel Bishop egyedül üldögél egy egész asztalnál.
- Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?
Mi? Drága barátom meghibbantál? Kiabálok magamban, hátha időközben szert tettem telepatikus képességekre. De sajnos nem, úgyhogy, mintegy jelzésértékűen oldalba vágom. Kicsit erősebbre sikerült, mint akartam volna… azt hiszem, tartozok annyival, hogy én fizessek ma mindent.
- Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám. – Vetem oda kissé gúnyosan. Nem akarok az ő asztalánál ülni. Ez van, a legkevésbé őt szerettem volna látni a szünetben, még csak az kell, hogy elrontsa nekem az ünnepet…

   - Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?
   - Áh, helló. Één, én csak üldögélek. Nyugodtan… - kissé zavartan magamhoz szorítom a könyvecskét, de szinte azonnal meg is bánom, hogy túl hamar rábólintottam a kérdésre. Mindenki kedvenc Bourghje, éljen-éljen, hát hogy a jeges zivatarba is hiányozhatna Boethius és Agnes romantikus randevúiról? Kábé annyi tapintat szorult ebbe a csajba, mint a bakancsomba. És persze nem késlekedik e felől hangot adni, rögtön lecsap azzal a kígyó nyelvével.
   - Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám.
   - Ó, tudom, hogy téged az sem zavarna, ha épp egy eljegyzés közepébe trappolnál bele, mint egy komplett elefántcsorda, gondolom, ezért is csatlakoztál Hywelékhez. Csak nem fáj, hogy magányosan töltöd a szilvesztert, Dakota? – oké, nyugalom. Agnes arca fájdalmasan megvonaglik a szokásos szópárbajtól, és ez a kifejezése Mikára emlékeztet. Talán igaza van, ez nem ide való viselkedés. Sem a helyszín, sem az alkalom nem megfelelő erre. – Egyébként engem egyáltalán nem zavartok, sőt, örülnék neki, ha csatlakoznátok – mondom végül Boethiusék felé fordulva, és azt a fajta ártatlan mosolyomat öltöm, amit rendszerint a tanáraimnak tartogatok az órákra. Azt, amelyikről elhiszi az ember, hogy egy bájos és készséges lány mosolya. Összecsapom a könyvemet, amit mindvégig az ölemben szorongattam, és próbálok úgy tenni, mint egy rutinos kocsmalátogató. Fogalmam sincs, hogy is kellene rendelni, vagy egyáltalán mit lehet itt inni. Arra is rácsodálkoztam, hogy nem dobtak még ki, hiszen ránézésre bárki megmondaná rólunk, hogy roxfortos diákok vagyunk, tán még kiskorúak, és semmi keresnivalónk egy ilyen helyen. De ahogy ismét körbenézek, be kell látnom, hogy a vendégség jó részét hozzánk hasonló fiatalok teszik ki. A Hapster tesók furcsa látványt nyújtanak egy csehó közepén, Agnes inkább egy mesébe illene, mint ide, hát még az a pöffeszkedő Montrego, akit csak most pillantok meg. Paranoiás vagyok, vagy ez a sznob cicafiú mindig mindenhol ott van? Észrevesz engem, hátat fordít. Jobban is teszed, haver.
   - Innék egy vajsört – jelentem ki végül diplomatikusan, és megvárom, míg a többiek rendelnek. Nem akarok kínos helyzetbe kerülni azért, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan is mennek a Rókában a dolgok. Úgy teszek, mint aki minden délutánját itt tölti. A könyvet az asztalra csúsztatom, és kissé összébb húzom a holmimat; a kabátomat a hátam mögé gyűröm, a sapkámat pedig a térdemen simítom tökéletesen laposra.
   A további vérszívást elkerülendő, inkább csak Boethiusék felé intézem a szavaim. A fiúval sohasem volt bajom, miután egy Házba, sőt, egyazon évfolyamba járunk, semmi okom az utálkozásra vagy versengésre. Egész jó fej. Agnes pedig… hiába hollóhátas, hozzá az ember egyszerűen nem szól durván. Csak ránézek, és olyan érzésem van, mintha átlátna rajtam, mintha ő pontosan tudná, miért ültem itt egyedül, vagy egyáltalán minek tettem ki a lábam otthonról. Persze ez butaság, honnan is tudhatná...
   - Tiszta víz a ruhátok. Elkapott titeket a hóvihar?

Kissé felnyögök, ahogy Dakota a bordáim közé ékeli a könyökét. Értetlenül nézek vissza rá, mert nem értem mi baja van.
- Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám.

Akkor esik le, hogy a lehető legrosszabb párosítást sikerült egy asztalhoz ültetnem, és most már azon aggódhatok, hogy összeugrik e két lány az este folyamán. Hátraküldök egy „ne már, legalább próbáld meg” arckifejezést Dakotának. Nem is értem miért vannak így kiélezve egymásra. Igaziból nagyon is hasonlítanak egymásra, talán pont ezért. A végén még legjobb barátnők lesznek. Na jó, attól azt hiszem nem kell félni, de ki tudja. Lesegítem Agnes kabátját, mikor érkezik Iza válasza. Azt hiszem, még csírájában kellene elfojtani a két lány szócsatáját. Úgy hogy közbeszólok.
- Komolyan, lányok? Ne már, Griffendél, összetartás, nem mond ez nektek valamit?

Nem akarom, hogy azt higgyék az emberek, hogy sülve-főve Agnessel együtt akarunk turbékolni. Azért van nekünk is társasági életünk. És azt hiszem nem is túl egészséges folyton kettesben lenni. A végén még ráununk egymásra.
Félek sokat nem javítottam a helyzeten, de szerencsére Iza visszavonulót fúj, és úgy látszik Dakota is beletörődött az elkerülhetetlenbe. Sajnálom, de úgy tűnik nincs más asztal és én kedvelem Izát, szóval maradunk. Ilyen hidegben esélytelen, hogy másik helyet keressünk. Lassan, mindenki elhelyezkedik az asztalnál és mikor Iza vajsört emleget, eszembe jut a betervezett csoki löket. Körülnézek valamiféle kiszolgálás reményében, szerencsére az ikrek asztalától épp most fordul hozzánk Rufus úr. Mindenki rendel magának majd egy kisebb csend után Iza szólal meg.
- Tiszta víz a ruhátok. Elkapott titeket a hóvihar?
Ja, igen. Volt egy kis hó csatánk Dakotával. És el kell ismernem legyőzött lettem. – mondom, ahogy végig nézek a szék támláján lógó, csöpögő kabátomon. Az a fás trükk okos volt és azt hiszem nehéz lett volna felülmúlni. – mosolygok Dakota felé.
- Ja, tényleg Iza, te nem tudod mi volt az a botrány szünet előtt azokkal a harmadévesekkel? Csak foszlányokat hallottam a sztoriból, de állítólag McGalagony nagyon ki volt borulva.

Szemem sarkából akarva, akaratlan észreveszem, ahogy Dakotáék Iza felé veszik az irányt. Nem kellene, hogy érdekeljen, s mégis… figyelek. Hiába nem nézek oda, s úgy teszek, mint aki rohadtul elmereng a pult szépségében, nagyon is érdekel, mit keresnek erre, és mit is akarnak Bishoptól. Meg ha már itt tartunk akkor Ő mit is keres itt?
Választ nem kapok a kimondatlan kérdésre, és még csak halvány lila lövésem sincs a megoldást illetően. Azt tudom, hogy én várok valakit. De olybá tűnik, hogy hiába és…
Csak olaj a tűzre mikor meghallom Boethius kérdését. A mögötte lévő lány hangja haloványan, de élesen csendül fel a számomra, s nem tudom nem kihívásnak tekinteni. Valahogy egyrészt saját önzőségem is a része, a becsületem megvédése, ugyanakkor Iza bosszantása is közrejátszik, mert tudom, hogy ezt érem el vele. Nem jó pontot, ó nem nem.
Ösztönösen lököm el magam a pulttól, s lépek feléjük miközben egy félmosoly jelenik meg arcomon s szemem egy percre Izára villan, majd a többiekre. Iza csípős megjegyzésére elvigyorodom, amit egyenesen Dakotának szán. Igazából nem tudom eldönteni, ha egy meccset játszanának le ki is nyerne közöttük. A másik lány amilyen csöndes, olyan heves elnézve most kissé ázottan és cinikusan.
- Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne? –
Szavaim hatását nem várom meg, inkább rögvest hozzáteszem, hogy Bishopnak egy perce se lehessen ellenkezni még ha akarna, akkor se.
- De végtére is, nem zavartok egy csöppet sem. Mi szél hozott titeket erre?  –
És ezzel én is leülök Iza mellé, miközben egy sanda pillantásra méltatom, mert tudom, jön a szitkozódás és a többi. Pedig az ő becsületét mentettem meg, habár a lány tuti nem így fogja fel. Miért is tenné?
Ha morog is valamit, csak a szemem forgatom rá, s netán ha hangot adna… de talán a társaságban még ő is megembereli magát és elviseli a jelenlétem. Meglehet, hogy egy null ide?
A vajsör, amit korábban rendeltem hozzáadódik a terjedelmes listához, amit Agnes és a többiek kikérnek, miközben rögtön a hó lesz a téma, no meg a hideg, s rögvest hógolyócsatát említ a Griffendéles. Az összetartozás témát ejtem. Ez a fene nagy öntudat úgysem segít. Főleg én, mint kívülálló. Mondjuk Agnes is, de ezek szerint őt már inkább tekintik a társaság egy hozzátartozó tagjának, mint egy hollóhátasnak. Persze ez leginkább a Dakota Iza összeszólalkozásra vonatkoztatta Hywell, ami igazán lovagias, csak kár hogy célt nem nagyon tud vele érni. S abban az esetben, ha fordulna is a kocka netalántán nagy összeborulás lenne, úgy biztosan nem lenne jó egy másik ház tagja, főleg az én jelenlétem. No de ha kitennék a szűröm a társaságból, ami Izabeltől még meg is eshet, csúnya szóbeszéd indulna az is biztos, tekintve csak a Róka látogatottságát, ami, nos valljuk be, lassacskán egy kisebb Roxfortos megszállás alá kerül.
Ezt pedig senki sem szeretné. Még talán Iza sem. Közben az asztalra tekintve észreveszem a könyvet. Meglep csöppet, hiába láttam, hogy ezzel foglalatoskodott eddig. Iza írogatna? Hát… biztos nem valami kedveseket, főleg ha én vagyok a naplójának vagy mi egyebének az elvétett témája. Hiszen olyan kegyetlenül tud nézni mindig, mint aki a szemével ölne. Kis fortyogó!
 Boethius kérdésére csak felvonom a szemöldököm enyhén, jelezvén, engem is érdekelne a dolog. Igazából, hogy teljesen őszinte legyek, sose érdekeltek az alattam levő évfolyamok és azoknak a problémái. Ámbár ha McGalagony is kiborul, csak jelenthet valamit. Épp emiatt pillantok én is Izára, habár lehet nem kellett volna, tekintve a házisárkány jellegű gyűlölködő pillantásait, amit viszonzásul kapok tőle biztosan, s több mint valószínű hogy, még jó párszor az elkövetkezendő este alatt.
Remek lesz, igazán remek.

Izabel és Boethius

Agnes arcán látom végigsuhanni a fájdalmat, ahogy elhangzik előbb az én sértésem, majd Bishopé is.
- Tudod, Izabel. – Mondja szokásos csilingelő, szelíd hangján. - Bizonyos lehetsz afelől, hogy Dakota sosem lenne tapintatlan velünk szemben. Én hívtam meg őt a téli szünetre. Másfelől pedig, Izának minden bizonnyal jó oka volt itt ülni egyedül. Nem a mi dolgunk.
Egy cseppet sem dorgáló hangnem, tényleg egy pici él sincs a hangjában és persze semmi szitokszó. Mégis nagyobb hatást ér el ezernyi elüvöltött mondatnál. Arcomon előbb a csodálkozás rajzolódik ki, hiszen Agnestől ritkán hallani hasonlót, majd a szégyen. Én provokáltam Izát és én okoztam fájdalmat a barátnőmnek. Ő nem szereti az efféle rivalizálást. Már, ha ez az egyáltalán. Tudom, hogy kiáll az igazáért, de szerinte jobb a békesség. Vagyis ez eddig így volt. Boethiussal való első randijuk óta kissé megváltozott. Határozottabb lett és valamivel erősebb is. Elmesélték miken mentek keresztül. Borzalmas lehetett… Viszont úgy látom, akkor jobban megértette miről is szól ez a háború. Másként látja a dolgokat. Többet gyakorol és komolyabban veszi a védekezést. Ennek örülök. Nem akarom, hogy baja essen. Sem neki, sem pedig Boethiusnak.
Szelíden megsimogatja a vállam, ahogy leülünk egymás mellé az asztalhoz. Ez igazán jól esik. Szavak nélkül, tudva mi mindent jelent nekünk a barátságunk.
Ekkor ebbe a majdhogynem idilli képbe, mintegy a semmiből felbukkanva, én legalábbis eddig nem vettem észre hol ülhetett eddig, belekontárkodik az a hülye, Mardekáros Montrego.
- Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne? De végtére is, nem zavartok egy csöppet sem. Mi szél hozott titeket erre?  
- Nem hinném, hogy rád tartozik Montrego! – Vetem oda a srácnak. – Mellesleg Izát sosem sérteném meg azzal a feltételezéssel, hogy randevúzik veled. Szerintem inkább leátkozná a fél karját. Kotródj inkább! Senki sem kíváncsi rád!
Rendben, rendben... Nézek végig barátaim meglepett arcán. Izával sosem voltunk jóban és, hát soha nem is leszünk, szerintem. De, ami ezt az elképesztő kis szörnyeteget illeti, az igazság az, hogy bár magamnak is alig ismerem be, de tisztelem az esztelen bátorságáért. És lássuk be Boethiusnak is igaza van. Egy Griffendéles az mégiscsak Griffendéles marad. Össze kell tartanunk. Pláne egy ehhez hasonló vagy rosszabb Mardekárossal szemben.
De a sértésemmel nem érek el valami sokat, mert a srác továbbra is Iza mellett szobrozik. A fenébe is. Pedig meg akartam kérdezni, mit rajzol abba a füzetbe, amit próbált szinte láthatatlanná tenni. Most kivételesen nem akartam gonoszkodni, szimplán érdeklődni. Kíváncsi lettem volna, hogy van-e olyan tehetséges, mint a tesója. Ben is mindig rajzolgat valamit, egyszerűen sosem nyugszik a keze. Kissé beteg a srác, mármint olyan muglisan őrült, de nagyon is jó, amit csinál. Az enyémek gyerekfirkák mellette…
Néhány pillanatra eltöprengek az ötleten, hogy megkérdezem Izát, mi újság a bátyjával így a téli szünetben, de aztán végül mégse teszem. Nem igazán reklámozzuk, hogy együtt cigarettázunk a kert egy eldugott pontján. Még csak az kéne, hogy lefüleljenek. Elég kevesen tudnak tehát az ismeretségünkről. Agneséknek már meséltem, természetesen, de kétlem, hogy az előttem ülő Griffendéles háztársam is a beavatottak keveséhez tartozik…
Gondolataim hátterében hallom, hogy a hógolyó csatáról beszélnek. – Ugye tudod, hogy én állom a mai estét? Engesztelésül a vizes kabátért és az oldaladért. – Majd egy kisebb szünet után ismét témaváltás következik. Még jó, hogy barátom el tud beszélgetni Izával, különben elég érdekes lenne a kis társaságunk. Mindenki némaságba burkolózva, önmagában puffogva… kivéve talán a szerelmeseket…
- Boethy? Nem arra a barukkolás mérgezéses dologra gondolsz?

   Kérdőn, már-már meghökkenten bámulok Agnesre, aki a sarkára áll, és kioszt az előbbi durváskodásomért. Nem tudom, miért gondoltam róla, hogy olyan csigaházba bújós fajta, talán azért, mert hasonlítanak Mikával. De Agnes nem gyáváskodik, helyre tesz engem is, és a barátnőjét, Dakotát is. Kontrázhatnám ugyan, de nem visz rá a lélek, hogy lecsapjak az utolsó szóra.
   De hát rendben, értem ám, mi a helyzet, nem vagyok vak, és az eszem se muzsikál gyengén; a társaságban Bourghön és rajtam kívül senki se kívánja a harcot. Nincs verbális párbaj, és a tettlegességet is kerüljük ma este. Én képes leszek visszafogni magamat, amolyan hallgatólagos megállapodást kötök a gebével, de ha túllépi a határokat, nem állok jót magamért. Egy sokatmondó hümmentéssel válaszolok Bothynak, és egy darabig elidőzik a tekintetem a hólétől csurgó ruháikon. Eszembe jut róluk, milyen jó lenne, ha én is beszállhatnék az egyik csatájukba. Zoo, Aud, Mika, Anette, mind-mind hazamentek a családjukhoz. Ám az én családom nagyon távol van most az otthontól. Willy és Ben bátyáimról semmi hír, ki tudja, hol lehetnek, anyáék sincsenek a legnagyobb biztonságban apa mugli léte miatt. Életem legrémesebb karácsonya. Bárcsak veletek hógolyózhatnék.
   Mielőtt a gondolataim árnyékot vethetnének az arcomra, egy az asztalunkhoz lépő alak kizökkent a merengésből. Eddig a pultnál meresztette azt az úri valagát, de úgy tűnik, ma mindenkit a magány kínoz. Fölényes mosolyba ragadt a szája sarka, s nem átall helyet foglalni köztünk – sőt, mellettem. Nem emlékszem, hogy hellyel kínáltuk volna a mardekárost. Ja, mert hogy nem is.
   - Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne?
   - Mi…
   - Nem hinném, hogy rád tartozik, Montrego!
   Megszólalni sincs időm, de őszintén, ha lenne, se tudnám, mit mondhatnék minderre. A vérnyomásom átüti a plafont, a szemeim pedig ki fognak fordulni a gödrükből, ha tovább meregetem őket. Legszívesebben letépném a saját füleimet, és azokat nyomnám le Montrego gigáján. Bourgh pedig… kiállt értem? Ezt biztosan csak képzelem. Bourgh utál engem, állandóan bizonygatja, hogy jobb nálam (hah, na persze), fogadni mernék, hogy a kviddicscsapatba is csak ezért akar bekerülni, és most jön egy ilyen vértestvéri szólammal. Ezt méltányolom, de kissé zavarba is hoz. Annyira abszurd az egész helyzet, hogy azon nevetnem kell. Végül meggyőzöm magam, hogy mindez csak egy béna vicc, elvigyorodom és Montregora nézek:
   - Hát ezt te sem gondoltad komolyan – mondom szinte szelíden, nem kevés lesajnálással a hangomban, mint amikor az ember egy hamvas, buta kis ovishoz beszél. A kézfejemet hanyagul lelógatom az asztal széléről, a mutatóujjam épp csak pár arasznyira van az övemre erősített pálcatoktól. De nem, ma nem lesz rá szükség, viszont megnyugtat a diófavessző közelsége. Dakotára villantok egy különös, cinkos pillantást, mintegy köszönetféleképp, de azt hiszem, a hálám ennyiben ki is merül. Maradjunk csak a szokásos, jól bevált viszonyoknál.

   Aztán Bothy beveti magát, talán mert érzi, hogy közeleg a kínos csend, és a legutóbbi pletykát dobja fel témaként. Azonnal beugrik az eset, hisz nemrég a mérgezéstől volt hangos az iskola.
   - Na igen, hát az szép volt. Bár annyira ingatag a sztori, hogy nagyjából minden szünetben mást beszéltek az okokról, de még a mérgezettek kilétéről is – felvont szemöldökkel fordulok Dakota felé, mert nem bírom, ha okoskodik – Barukkolás! Jó ég, azt hiszed, hogyha barukkolával mérgezték volna meg őket, egy hétig nyögték volna a gyengélkedőn? Te nem jársz gyógynövénytanra? – megcsóválom a fejemet, mintha annyira, de annyira evidens volna, hogy a kezeletlen barukkola maximum egy kis hasmenést okoz – Azt hallottam, hogy ördögcérnát ettek ebédre, és a cucc majdnem gúzsba kötötte a belső szerveiket. Kellemetlen lehetett – fordulok ismét a társaság felé, s úgy tálalom a dolgot, mintha tényeket közölnék. Oké, ez is kissé okoskodós a maga módján, de nekem ez a verzió jobban tetszik. Főleg azért, mert az enyém. Ennyi – tárom szét a kezeimet, minek köszönhetően lesodrom az asztalra fektetett könyvecskét, ami nyitva, lapokkal lefelé terül szét a Veszett Róka padlóján. A fenébe, még csak ki sem tudok ugrani érte, mert itt ül ez a mardekáros tacskó mellettem! Kell a könyv, tele van ostobaságokkal; a firkáimmal, a bakancslistámmal, az aurorképzőről összegyűjtött adatokkal, néhány lapszakadásig áthúzott széljegyzettel és persze a Ben után indított felkutató expedícióm sikertelen állomásaival. Annyira tudtam, hogy ez lesz.

Ma azzal a szándékkal jöttem el ide, hogy egy kis időt töltsek Serievel. Mostanában egyre kevesebbet vagyunk együtt. Még szerencse, hogy ikrek vagyunk, egy házba kerültünk és egy szobában alszunk, mert az az érzésem, hogy ha mindez nem így lenne, akkor talán sosem lenne időnk egymásra.
Még úgy, hogy közös óránk vannak, egy asztalnál ülünk ebédnél, tök kevés időnk töltünk együtt. Nem tudjuk megbeszélni a személyes dolgainkat, bajainkat és egyebeket. Pedig, ahogy lenni szokott, nekem van némi mondani valóm. Mostanában minden sokkal nehezebbnek tűnik, és pillanatnyilag van a legnagyobb szükségem Seriere. Ezen kívül zavar, hogy nem tudom, mi van vele, hol van, kivel barátkozik. Tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a fiatalabb, de ez nem jelenti azt, hogy nem aggódhatok a tesómért. Amúgy meg az a pár perc, ami köztünk van nem nagy korkülönbség, így hát simán mondhatnánk azt is, hogy egyidősek vagyunk. Végül is… Az emberek az éveket számolják és nem a perceket vagy a napokat, nem igaz? Anyánk legalább is sosem tett különbséget köztünk. Mármint sosem nézte Serie-t érettebbnek. Mindig egyidősként kezelt vele.
Oh, anya. Úgy hiányzik. Az emberek azt mondják, hogy anya csak egy van. Igazuk van. Senki sem fog úgy szeretni minket, mint Mrs. Hapster. Nincs a földön még egy ember, aki annyit foglalkozna velünk, mint amennyit anya anno. Ő volt az, aki azért szeretett minket, mert hasonlóak voltunk, de különböztünk is. Az emberek pedig általában csak azt veszik észre, ami egyforma. És ha kívülről ugyanolyanok vagyunk, akkor már a belső tulajdonságaink sem különbözhetnek nagyon. Nem tagadom, hogy Serivel sok mindenben hasonlítunk, de azért ne nézzenek minket egy embernek. Két különböző személyiség, két egyforma testben vagyunk.
Bármennyire is nehezemre esik anyáról beszélni, mert minden alkalomkor eszembe jön, hogy sosem fogom viszont látni, úgy vélem, hogy igen is nem lenne szabad csak az emlékeinkben tartani őt. Nem lenne helyes csak emlékezni rá és nem beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még élt. Hiszek abban, hogy fentről figyel minket és biztos vagyok abban, hogy mosolyt csalunk a gyönyörű arcára, amikor éppen róla csevegünk. Ezen kívül nekem örömöt szerez emlékezni. Enyhit a veszteségből eredő fájdalmon, hisz csupa kedves és jó emlékem van róla. Ő aztán tudta, hogy hogy kell két lányt nevelni. Kár, hogy sosem tudom meg milyen egy tinédzsernek az anyukájával vásárolni vagy milyen a fiú vagy egyéb problémáimat megbeszélni vele.
Serie végre válaszol a kérdésemre. Csupán egy szóval felel. Pedig azt hittem, hogy többet fog mondani. Egy kicsit bánatosnak tűnik. Remélem nem miattam, mert nem állt szándékomban elszomorítani. Mind a kettőnk ugyanolyan hibás volt. Én azért, mert makacskodtam, nem adtam Serienek a ruhát, holott ugyanannyi joga volt vele játszani, mint nekem. Ő csak azt követelte, ami járt neki. Nem hibás azért, mert önző voltam és nem voltam hajlandó osztozkodni az esélyin.
Én megbántam minden egyes csínytevésemet. Még mindig úgy gondolom, hogy nem lett volna szabad mindazt megcsinálni. Sajnálom, hogy bizonyos alkalmakkor megnehezítettem anya dolgát, napját, életét. Bárcsak visszamehetnénk az időben. Akkor tuti, hogy mindent rendbe tennék, és saját magamat elfenekelném, még mielőtt eszembe jutna valami butaságot csinálni. De az idő visszafordíthatatlan, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövő a kezünkben van.
Tudom, hogy anya nincs itt, tudom, hogy legfeljebb csak akkor fogok vele találkozni, ha meghalok, és a Mennybe kerülök. Az ilyen pillanatokban örülök, hogy nem vagyok egyke. Öröm számomra, hogy van egy testvérem, méghozzá egy ikertestvérem. Lehet, hogy Serievel voltak párszor nézeteltéréseink, de mi egyek vagyunk. Szeretjük egymást, és bármi is történjen, mindig számíthatunk a másikra. Ezen kívül, sosem lehetünk magányosak, mert mindig ott leszünk egymásnak.
Szóba jön Marcus. Számomra ő egy senki. Örülök, hogy Serie megleckéztette, hogy hülyét csinált belőle. igazából jól tette, hogy nem mondta el, mit tervez. Tuti biztos, hogy megpróbáltam volna visszatartani és lebeszélni az ötletről. De most, hogy véghezvitte a tervét… Majd, ha kihozták az italt koccintunk.
Nyítnám is szóra a számat, hogy megköszönjem Serienek, hogy megpróbált és sikeresen bosszút állt Marcuson, de Mr. Smith, a tulaj az asztalunkhoz ér és kedves szavakkal üdvözöl minket. Mosolyogva nézem, ahogy Serie megköszöni a bókokat. Mióta csak az eszemet tudom csodálom, hogy mindig tudja milyen szavakat használjon. Olyan, akár anya.    
- Szép jó estét Mr. Greensmith! – továbbra is mosolyogva én is köszönök. – Szintén vajsört szeretnék, de én kihagynám a csoki reszeléket és darabkákat. A karácsonyi ünnepek alatt annyit ettem, hogy a következő télig is elég lesz – kacagok fel majd Seriere pillantok.  Mintha tudtam volna, hogy mondani akar valamit. Miután a kocsmáros távozik, az ikrem édesen felkuncog, miközben arról beszél, hogy milyen aranyos is a tulaj. Erre én is elmosolyodom, és egyetértően bólintok.
Mozog, fészkelődik, keresi a legkényelmesebb pozíciót. Kutatja a válaszokat a kérdéseimre. Már most tudom, hogy nem kell aggódnia, bármi is történt. Nem fogok egy senkiházi miatt haragudni a tesómra. Amúgy meg biztos vagyok abban, hogy Serie nem szegné meg a határokat. Legalább is akkor, ha rólam van szó. Tudom, hogy sosem bántana meg szándékosan. Ő is lány, ugyanúgy, mint én, ezért el tudja képzelni, hogy milyen lenne nekem, ha túlzásba vinné a bosszúállást.
A válaszával csak bebizonyítja, hogy igazam volt. Tényleg nem tett olyat, amivel megbántott volna. Ismerem Marcust, és tudom, hogy milyen erőszakos tud lenni időnként. Párszor már én is kaptam tőle békecsókot. Olyan is volt, hogy nem akartam, hogy lesmároljon, de nem tehettem semmit, ugyanis ő mindig el tudja intézni, hogy csókot kapjon vagy lopjon egy lánytól.
Miután befejezi a mondatát, ismét megszólalok.
 - Anyáék sokszor mondták, hogy nem szabad rosszra rosszal válaszolni, de úgy vélem, hogy a használt játékok nem érnek annyit, mint egy új, úgyhogy simán beléjük lehet rúgni… egyszer-kétszer. – mosolyodom el, majd a keze után nyúlok és megszorítom. – Köszönöm, hogy ilyen jól gondoskodsz rám, de nem szeretném, ha máskor is belekevernéd magad az ilyesmibe. Nehogy aztán te is szenvedj – mondom halk, kedves hangon, miközben közelebb hajolok hozzá.
Serie arcát fürkészem a válaszára várva. Csodálkozom, hogy mi tart ennyi időben. A nővérem okos lány, és véleményem szerint könnyűt kérdeztem. Végül kimondja, elmeséli, hogy mire gondolt, mit csinált, mielőtt találkoztunk volna. Az asztal felületére pillantok és rajta tartom egy pillanatig a tekintetemet.
-   És ez miről jutott eszedbe? – kérdem, miközben a pillantását keresem. Vajon hogy állnak a vajsöreink?

Ó, már csak az a Mardis ficsúr hiányzott. Legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz unalmas az este. És úgy látom a két acsarkodó lánynál beindult valami. Azt kijelenthetjük, hogy már van olyan dolog, amiben biztosan egyetértenek. Egyikük sem kedveli túlságosan Montregot. Legalább van valami haszna is a jelenlétének. Azon azért én is meglepődök, hogy kiosztja Dakota. Akkor most Izát védte meg vagy csak szimplán a srác pofátlansága hozta ki belőle ezt a reakciót? Végtére is mindegy. Talán Montrego túl nagy fába vágta a fejszéjét, lehet, hogy nem fog elbírni a két Griffendélessel…

Mikor Iza is szóhoz jut és kissé lekezelő beszólása célba ér, én csak hátra dőlve halkan szisszentek. Ez szép volt csajszi, mosolygok belül.
Úgy látom, nem kell itt senkit se megvédeni, nem mintha szóhoz jutnék. Legközelebb csak a feszült csendet kerülve szólalok meg.

Barukkola, jön Dakota válasza, de kicsit furcsállom a dolgot. De időm sincs megkérdezni, hogy biztos e benne. Azonnal jön Iza helyesbítése. Kissé meghökkenek a stílusán és nem kevésbé a mondanivalója tartalmán.  Nem hinném, hogy épeszű ember megenné önszántából az ördögcérnát, viszont használják a gyógyászatban. Kis mennyiségben segíthet olyan betegségekben, mint a gyomorfekély és a bélgurmó fertőzés. Talán Madam Pomfrey hibázott, vagy összefügg a Barukkola és az ördögcérna? Akkor a két féligazság kiegészítené egymást. Mondjuk, azt a hányás áradat miatt lezárt folyosószakaszt nem magyarázná. Talán van valami a bájitalos gyűjtés füzetemben erről, de nincs időm elővenni, mert Iza leveri a könyvet, amibe rajzolgatott azt hiszem. Azonnal utána nyúlok és fel is kapom.
Remélem nem lett vizes a ruháinkról lecsorgó víztől. Ahogy megfordítom, látom, hogy olyan helyen nyílt ki ahol gyakran nyitogatják. Nem akartam szándékosan belenézni, de akaratlanul is megláttam Ben nevét és azt a sok helyszínt, mellettük a feliratot „semmi”. Talán eltűnt volna a bátyja?

- Iza, ne haragudj, de mik ezek a helyek? Véletlenül láttam meg, de ugye semmi komoly? Ben a bátyád, nem? -  kérdezem óvatosan, teljesen megértve, ha nem szeretne rá válaszolni. Különösen Montrego jelenlétében. Utána Dakotára nézek, hiszen ő ismeri még Bent.
De amint megint Iza felé fordulok, tudom, hogy kényes témába kontárkodtam bele…

Izabel és Boethius

Valami baj van. Ezt azonnal látom. És hirtelen félre is teszek minden mást.
Pedig éppen válaszolni akartam Iza gyógynövénytanos okoskodására.
Az indiánoknál sok mindent tanul az ember… például, hogy mit nem keverünk mivel. Még az is lehet, hogy mindkettőnknek igaza van. A barukkola nem a legjobb párosítás az ördögcérnával… nem tapasztalat, de mintha hallottam volna már róla.
De nem, jobb, hogy nem kellett igazat adnom esküdt ellenségemnek.
Viszont. A szívem furcsát ugrik, miután Ben neve elhangzik és én meglátom Iza arckifejezését. Mintha kétségbeesett volna…
Vajon mit csinált az az idióta már megint? Fut át hirtelen az agyamon, miközben megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra és elfedni kíváncsiságomat. De akkor is? Mi a fene van? Izabel Bishop nyögd ki! Azonnal! Ordítom magamban, feleslegesen, a gondolataimat még mindig nem hallják mások. Igazából… szerencsére.
Agnesre nézek. Pillantásából azonnal tudom, hogy valaki mégis átlát rajtam. Őrült kacajhoz volna kedvem. Naná, hát ki más, ha nem ő. Bár valószínűleg most még nálam is jobban tudja, mit érzek, mert nekem fogalmam sincs. Csak ami egyértelmű: a szívem furcsa koppanásai, mintha valaki a bordáimon akarna lejátszani egy groteszk kosármeccset.
Barátnőmről Montregora tekintek, és már tudom, hogy ennyi. Egy Griffendéles gyengeségét sose tudhatja meg egy Mardekáros. Pláne nem ő. És pláne nem én, hiába a vörös-arany egység. Mit is várok? Miért mondaná el a családi ügyeit éppen én előttem, éppen most? Esélytelen.
Óvatosan belelesek a könyvbe. És, ahogy gyorsan átfutok rajta, ismerős helyszíneket fedezek fel a jegyzetek közt.
Persze ismerem a várost. Apával sok kulturális helyszínen megfordultunk, mondván; művelődjünk. Jadával és Ephrammal pedig sokat barangoltunk erre-arra, szóval, ahová be tudtunk jutni, oda be is jutottunk. De ezeket szerintem sose láttam. Mármint sose láttam élőben, csak képekről.
Ben Bishopnak megvan az az áldott jó tulajdonsága, hogy mindent lerajzol. Ha nem is élethűen, akkor kissé vagy nagyon átalakítva, de a legtöbb dolog felismerhető.
És ekkor bevillan az egyik cigarettázás emléke…
 
Csak álltam a falnak dőlve a szokott helyemen. Némán. A srác csak rajzolt, körmölt és számolt én pedig kíváncsian kukucskáltam át hol a válla fölött, hol a karja alatt, hogy megtudjam, min dolgozik.  Eleinte nem szólt semmit, később furcsa összefüggéstelen kérdéseket tett fel a helyekről, ahol jártam. Külföldön. Akkor nem volt gyanús, mások is érdeklődtek már, főleg mostanában, ahogy egyre többen menekültek innen.
Ő menekülne innen…
 

A csípős válasz mosolyt csal az arcomra. Igen, imádom ezt kicsalni Izabel-ből. És a pech az, hogy mindig sikerül is. Nem meglepő, ha mindenkivel mézesmázos lesz… velem meg. Hát lehet egy pokróc is több szeretet fog kapni. Dakota megjegyzéseire ügyet sem vetek. Veszélyes ellenfél ez tény, jó lesz figyelni rá… de… ha válaszolna az ember, csak szítaná a tüzet. És csak a száját húzhatja a szótlan válasznélküliségre amit a kedves fogadtatásért kap.
A tény azonban az, hogy hamar átlendül a velem kibővült társaság azon a holtponton, már ha annak számít, hogy a jelenlétem feszélyezné őket. Az ördögcérnás téma rögvest felújítja a kedélyeket és némileg a viták szaga is újra megjelenik a levegőben, mintha mi sem történt volna, mikor is Iza kioktató stílusban szólal meg, de ezen talán meg sem kell lepődni. Némán figyelem, és valahol érzem a miattam meglévő feszültséget, amit bőszen próbál leplezni.
Vajon a könyv is emiatt repül el? Minden esetre szinte nesztelenül ér földet, tekintve a hangzavar erősségét, amit a kocsma vendégei szolgáltatnak. Hywel készségesen nyúl érte, minek is fáradni akkor? Amúgy is hozzá esett közelebb az asztal azon oldalán, hát ő így akar bevágódni. Szép.
S a jó modorból talán nem jutott ki elég neki, vagy a kíváncsiság, ami hajtja, nem mintha az sokkal megbocsáthatóbb lenne, mikor belepillantva furcsán villan meg a szeme, mikor felpillant. Talán a többiek észre se vették volna ezt a tényt. Talán mindez némán és csöndben elsiklott volna, s csak én aludhatnék el millió kérdéssel a fejemben. Talán Izának nem kellene magyarázkodnia ennyi ember előtt…  de a griffendéles elintézi, hogy ez meg is történjen.
Halkan sóhajtanék, de benn tartom a levegőt. Egy percre elfog a düh. Oké… értem én hogy bátrak, meg barátság meg egyebek. De komolyan egy mardekárosba több együttérzés szorul? Még Dakota is csöndbe marad, talán mert a női együttérzés lép fel benne, vagy egyszerűen inkább nincs hozzáfűzni valója. Nem kellene, hogy ez bosszantson, de ha annyira védi Bishopot akkor miért is nem kel a pártjára a barátjával szemben is? Ja persze… én vagyok a kívülálló.
- Talán nem minden tartozik rád, Hywel. Ahogy ránk se. Senkire. –
Hangom mindössze enyhén sötét színezetű, de nincs benne egy csepp rosszindulat se, mindössze némi helyre pakolási szándék. Ha pedig Izának nem túl fontos, akkor úgyis megosztja a következő percekben a kérdésre a választ. Mégis valahogy bosszant ez a kierőszakolt válasz. Főleg az előzményeket figyelembe véve. Valahogy azonban úgy érzem, a kíváncsiság széleskörű kielégítése nem fog bekövetkezni. Mert nem rejtegette volna már a kezdet kezdetén sem azt a kis kopott kötetet. De ezt is csak egy kívülálló veszi észre. Az, akinek nincs más, csak a részletek megfigyelése. Mert nem vakítja el a középpontban tetszelgés, mint a legtöbbeket.

   Nem kellene. Nem-nem, annyival egyszerűbb lenne minden, ha most fesztelenül megrántanám a vállamat, és az izgága kis csapatra bíznám az összeesküvés-elméleteket. Sőt, tán még egy viccel meg is spékelném a kitalálósdit, de ennyi.
   Viszont az ügyem már rég túlmutat az ilyen kisstílű megoldásokon. Az igazság egyszerűen kirobbanni készül belőlem, úgy érzem, kiszivárog a csontjaimból és szétfeszíti a bőrömet, mi alatt csendben csordogált ez idáig. Szeretnék az asztalra állni, hogy jól hallják a fogadó legeldugottabb sarkaiban is: baj van, nagy baj! És féktelen hullámokban tör rám hol a rombolhatnék, hol a sírhatnék. Magam alatt vagyok, egyedül, karácsony után egy gondolatnyival. Bothy és Agnes jó emberek, ők biztosan megértenének, de Bourgh előtt nem szívesen törnék ki könnyek közt. Hát még Montrego előtt. Az utolsó ember, akinek ilyen szaftos ütőkártyát adnék a kezébe, az egy mardekáros aranyvérű úrfi. Aztán mégis belekezdek…
   - Igen, Ben a bátyám – Bothy felé fordulok. Az előbb még nevettem, gúnyolódtam, most nyoma sincs az arcomon könnyedségnek. Mázsás szavak gurulnak lomhán a nyelvemről – És azt hiszem, eltűnt.

   Látom a megrökönyödést az arcukon, együtt éreznek vagy nem értik. Dakota kapkodóvá válik, és még Montrego is felfüggeszti a somolygást. Azt kell hinnem, ha rajta múlik, megőrizhetem a titkot – hogy nem ismerem annyira a saját testvéremet, hogy képes legyek a nyomára bukkanni –, de a dolog rajtam múlik. És mindez túl sok ahhoz, hogy megtartsa ez az ostoba kis könyv. Lehet, hogy segítségre szorulok.
   - Régóta mondogatta, milyen rossz a helyzet, és hogy már a Roxfort sem köti ide – a szavakat zsinórral húzza elő a torkomból egy láthatatlan csörlő – Nyáron le akart lépni, nem tudom, hova, és csak azért szállt fel szeptemberben az Expresszre, mert kifürkésztem a terveit és megzsaroltam, hogy kitálalok anyuék előtt, ha nem jön velem. Akkor beadta a derekát, de egész évben szinte került engem. A Delacour tesók mondták, hogy velük se sokat beszélt tavaly óta, és egészen… magába zárkózott mostanra.
   Volt néhány próbálkozásom a barátainál, vagy legalábbis azoknál, akik viszonylag közel állnak Benhez. Kérdezősködtem Yonál és Dorothy Moonnál, James Wolfnál, aki a háztársa, még Yvette-hez is odamerészkedtem, pedig tudom, hogy vele igen zavaros volt mindig is a bátyám viszonya. Még Aaron Samuelsnek is küldtem egy baglyot, de semmi használhatót nem tudtam kiszedni belőle. Talán csak Dakotával nem beszéltem, s most, hogy egy asztalnál ülök vele és a reakcióit figyelem, már bánom. De már úgyis félresöpörtem a hülye büszkeségemet, és ha csak egy hajszálnyi remény van rá, hogy ő tud valamit, amit én nem, akkor a segítségét fogom kérni.
   - Rémes volt a karácsonyunk, mivel már az idősebb bátyámról, Willyről se érkeztek hírek hónapok óta, de azért próbáltunk úgy tenni, mintha aránylag rendben lenne minden. Aztán harmadnap, vagyis ma reggel, Ben elment – gyanakvóan Montregora sandítok úgy, hogy ne kapja el a pillantásomat; nem mondom ki, hogy Ben elszökött, mert a végén még jelentést tesz a tisztavérűek klubjában, de a célzásom valószínűleg így is elérthetetlen. Nagyot sóhajtok, és csüggedten az óriási vajsörös kupám fölé görnyedek, amit idő közben kihozott egy korunkbeli, mosolytalan lány, és ebben a pillanatban kisebbnek érzem magam egy ijedt, buta egérnél is.
   - Ötletem sincs, hol kereshetném még – megadóan kiterítem az asztalon az ominózus könyvet, közszemlére téve az átfirkált, hasztalan helyszínlistámat – Elvesztettem a bátyámat.

Izabel, Boethius és Montrego

Néhány pillanattal ezelőtt még melegem volt vastag téli pulóveremben ülve… talán egy örökkévalósággal ezelőtt. Mostanra, ahogy valószínűleg arcomból teljesen kifutott a vér, úgy érzem, mintha sohase fűtött volna belülről. Fázom. Az ujjaim elgémberedtek. És a fejemet is furcsán tompának érzem. Mégis idebent ülök és Izát hallgatom, holott már ezer éve fel akartam állni és elindulni. Nem értem, mit keresünk még itt? És mellesleg azt sem, hogyan tud Iza csak így itt üldögélni?
De persze azonnal rádöbbenek ostoba gonoszságomra, mellyel néhány másodperce háztársamat elkönyveltem rossz testvérnek. Nincs több hely, ahol kereshetné.
Izabel Bishop, talán az életben először, valamit feladott.
De lehet, hogy nem éppen ezzel kellene elkezdenie megtanulni, hogyan kell veszíteni…

Ujjaim tördelését észrevéve Agnes odanyúl és megfogja a kezem. Ahogy végigtekint rajtam, most is tudom, hogy mindent lát, mindent tud, mindent ért. Sokszor megijedek ettől a képességétől, ahogy mindent és mindenkit azonnal kiismer. Most azonban furcsa nyugodtság árad szét bennem, ahogy meleg ujjait belefonja az enyéimbe.
Ben a barátommá vált, valakivé, akit nagyon szeretek. Ezt Agnes nagyon is jól tudta. Sosem gondoltam, hogy ez lehetséges lesz valaha, de már a gondolatát is sajnáltam annak, hogy Ben végzős, hiába tudtam, hogy neki nagyobb vágya nincs is, mint eltűnni a Roxfortból, eltűnni Angliából. És most megtette… Remek. Türelmetlen barom. Csak egy fél évet kellett volna kibírnia. Zsenikém…
Hiába szidom magamban. Ez csak az aggodalom, ami egyáltalán nem segít.
Én megértettem, talán ezért is lettünk jóban. Én sem annyira szeretem azt, ami itt van. Én is elmennék, de tudom, hogy maradnom kell. Már nem csak Jada miatt, de itt vannak nekem Agnesék is. Tudom, hogy utazgatni fogok szerte a világban, ha végre eltűnhetek Angliából, de szerintem egy ember sem hagyhat hátra szó nélkül mindent és mindenkit. Hol hagyta a maradék eszét ez a szerencsétlen? Hát, a Mindent Látó Moira se tudná már megmondani…
- Kérdezgetett Amerikáról. – Erőltetek nyugodtságot a hangomra, mikor Iza beismerő vallomása után végre meg merek szólalni. Váratlanul jött ez az egész és most mardos a lelkiismeret. Kicsit úgy érzem megakadályozhattam volna. Jah, mintha csak a meséimen múlt volna. Így legalább nem teljesen a vak világba megy, hanem olyan helyeket fog felkeresni, amikről sokat hallott. – Megígértem neki, hogy segítek. De nem most. Megmondtam, ha elvégezte a Roxfortot elintézek neki egy állást apám mellett, Kaliforniában. Mugli meló ugyan, de egy darabig el lett volna vele. Amíg nem talál jobbat, mást. Nyár elején én mindenképp megyek ki, szóval velem utazhatott volna. Erről néhány hónapja beszéltünk. Sokat kérdezősködött Amerikáról, gyanúsan sokat. Addig faggattam, amíg el nem mondta miért. Megígértem neki. Miért nem tudott várni? Persze lehet, hogy nem vett komolyan. – válaszolom meg önmagamnak a kérdést. Nem akadályozhattam meg. De talán még nem késő. – Vajon reggel, mikor mehetett el? Mennyi idő, amíg talál valakit, aki elviszi Amerikába? Hogyan szervezhette ezt meg? Segítetem volna… - Mostanra nyoma sincs, még az erőltetett nyugalmamnak se. Csak kapkodok a táskámban kutatva, míg meg nem találom Ben füzetét. Még tavaly szedtem össze valami törmelék halom tetejéről azt hiszem. Mindenesetre tudtam, hogy Bené, szóval megtartottam. Nem tudom miért, ahogy azt se, miért hoztam magammal. Nem szoktam mindig magamnál tartani, de mintha reggel megéreztem volna. Becsúsztattam a táskámba, amikor megpillantottam a többi holmim között.  Most hirtelen ötlettől vezérelve magam elé húzom Iza füzetét is, és elkezdem összehasonlítani a kettőt, miközben végiggondolom a beszélgetéseinket.
Nem sok rajz egyezik Iza jegyzeteivel, ami mégis, azokat a helyeket a lány már megnézte. A többi ismerős, de nem az igazi.
Lapozok egyet. Majd felsóhajtok. Megkapaszkodhatom egy aprócska reményben.
- Talán ez lesz az! – Akkora hévvel állok föl, hogy szinte a többiekre borítom a kocsmai asztalt. – Ezt kölcsönveszem! – Mutatom fel Iza füzetét, majd azzal a mozdulattal a táskámba is dobom, ahogy vele együtt Benét is.
Látom a furcsa pillantásokat, Agnes szemében pedig  az aggodalmat. De semmivel sem foglalkozom, csak magamra kapdosom melegben megszáradt ruháimat. A sötéttől nem tartok. De van nálam varázspálca, ha mégis gond lenne, ahogy mugli pénz és a muglik egyik nagyszerű újítása, mobiltelefon is. Ezen kívül apa a belvárosban szállt meg. Úgyhogy némi izgatottságon és reménykedésen kívül, meglehetősen nyugodt vagyok, mikor szinte szó nélkül ott hagyom a társaságot. Vajon elköszöntem? Nem érdekel. Megtalálom Bent. Tudom.
És ezzel a gondolattal minden más ellen felvértezve kilépek a Veszett Róka ajtaján.

Természetesen, ha tudom, hogy ilyen komoly dologról van szó, nem kérdezek rá. Nem ismerem Bent, de Dakota igen, és ha már így alakult a helyzet, akkor én egy cseppet sem bánom. Mert talán Ő tud segíteni Izának. Döbbent némasággal hallgatom Iza szavait. Látom, hogy mennyire kétségbeesett, ha már nekünk elmondja mi történt. Ben elszökött, de miért? Hova? Megszólalnék, felajánlanám a segítségemet, de nem tudom, hol kezdeném a keresést. Ha Iza nem találta meg, akkor félek, senki se fogja. Talán egy ember tudhatja még, és ő itt ül szemben velem. Dakota szinte üveges tekintettel mered maga elé. Gondolom, ezernyi lehetőség cikázik a fejében arról, hol is lehet cimborája. Megszólal, halkan, szinte csak magának. Amerikáról beszél, meg valami állásról. Nagyon izgatott lesz, elővesz egy füzetet és lapozgatni kezdi. Gyorsan történik minden, egyszer csak Dakota felkiált. Tudom, hogy talált valamit. Nem osztja meg velünk a nyomot, csak felpattan Iza füzetével és már csak a Veszett Róka ajtaját látjuk becsapódni mögötte. Egy kis ideig fel se fogom, mi történt. Hova rohant el Dakota? Mégse mehet Ben után Amerikába, ha meg még nincs ott, hol lehet. Mindenesetre nem hagyhatom, hogy Dakota egyedül sétálgasson az éjszakában. Hirtelen Agnesre nézek, de ő már tudja, mit akarok mondani. Menj! – suttogja a fülembe, majd megpuszil az arcomon. Már futok, fel a kő lépcsőfokokon, miközben húzom fel a kabátom. Meddig juthatott? Talán még utolérhetem. Utol kell érnem, de gondolataimat elfújja a jeges levegő, ami megcsapja arcomat. Az ajtó becsukódik mögöttem, és az egyetlen fényforrás a kis lángocska, ami az ajtó mellett táncol. Nem látok egy lelket se a környéken. Jobbra vagy balra induljak? Próbálok friss lábnyom után kutatni, de túl keveset látok és túl sok hó esik ahhoz, hogy ez segítsen. Az egyik irányból lépéseket hallok, talán Dakota az.

Az események innentől gyorsan pörögnek, hisz Iza váratlan mégiscsak kiönti szívét és lelkét. Ez kissé szokatlan, és véleményem szerint botor dolog, de ő tudja. Talán pont az én unszolásom hatására lenne? Vagy már ennyire mindegy a dolog? Tényleg ennyire elkeseredett lenne? Tény, hogy ebben maximálisan együtt tudok érezni vele, amit sosem hinne el. Ám ha belegondolok, hogy ha az én húgom tűnne el… nos minden követ megmozgatnék. És tekintve hogy Izabel griffendéles, már csak büszkeségből sem adná fel.
Némán figyelem, minden szó nélkül, de tekintetem átható, így meg sem lepődöm, hogy nem néz rám, vagy ha mégis elkapja a pillantását. S ez alatt Dakota is kifakad.
Ezt viszont tényleg nem tudom hova tenni. Jóban lenne ugyanis Bishoppal? Hiszen a srác hollós, habár a szöszkén keresztül ismerhetik ugyan egymást, de… nem tűnik oly valószínűnek.
Igazából azon semmit nem változtat, hogy a fiú le akart lépni. És ehhez Dakota, ezek szerint a tudta nélkül, lelkesen asszisztált is. Szar ügy így nyíltan rádöbbenni és bevallani, de olyan hirtelen történik mindez, hogy Izának sincs sok ideje feldolgozni. Így legalább látványosan nem is eshet neki a lánynak, amit alapesetben megtenne, erre mérget vennék, hiszen amúgy se kedveli…
Mire észbe kap bárki is, a lányka már le is nyúlja Iza jegyzeteit és szélsebesen viharzik el, ami vonzza magával Boethius-t is egy gyors engedélykérés kíséretében.
Hát ennyi.
Magunkra maradtunk. Se könyv, se semmi. Csak én és ő.
Ez a tény még engem is feszélyez, mivel, hogy még Agnes is lelép egy mosoly kíséretében és átpártol valami másik asztaltársasághoz. Remek.
 - Sajnálom, ami a bátyáddal történt. –
Igyekszem ezzel is megtörni a csendet, noha úgy érzem, bármely erőfeszítés erőtlen is a lány minimális szimpátiájának kivívásában.
 - De hidd el, előbb vagy utóbb tudni fogsz róla…-
Ezt a lány is jól tudhatja, hisz a bátyja szereti, és ennyire csak tekintettel van rá. Végül is a háború ide vagy oda, titkon valahogy mindig sikerül az embereknek kommunikálni. Miért pont nekik ne?
 - Izabel… ígérem, hogy senki nem tudja meg ezt tőlem. –
Félig felé fordulok, miközben őt fixírozom, ami tudom, hogy idegesíti. Most rajta a sor, vagy itt hagy, vagy marad, noha az utóbbira csekély esélyt látok. Épp ezért erősítem meg talán újra az előbb tett ígéretet.
 - Tényleg. –
Még egy halovány bíztató félmosolyt is megeresztek, habár magam sem tudom, honnan jött ez ide.
 - A könyv miatt viszont lehet aggódni kellene… Dakota kellően szertelen, és ha illetéktelen kezekbe kerül…-
Nem fejezem be a mondatot, s ez inkább amúgy is hangos gondolkodás volt, mintsem beszélgetés kezdeményezés. És mivel lehetne ugyan mégis zárni? Egy újabb ígérettel…
 - Ha szeretnéd, szívesen segítek neked. Bár tudom, hogy nem akarod, de lehet mégis csak kell… -
Kezem az italért nyúl de nem kortyolok bele. Egyszerűen kell, ami lefoglal. Hagyok időt neki, miközben kissé elhúzódom tőle. Néma csendbe burkolózom egy darabig, s eltűnődöm, majd végül ismét rá pillantok alaposan megszemlélve arcélét.
 - Nem mindenki olyan, mint amilyennek hiszed. – miből gondolom, hogy valaha ezt megérti?  - És néha adhatnál esélyt másoknak.. hogy… bizonyítsanak. –
Elfordítom a fejem, és a kocsmárost figyelem. Nem mintha rendelni akarnék, egyszerűen csak… nem tudok arra a gyönyörű és kegyetlen arcra pillantani.
Pedig tényleg segítenék neki, tényleg megmozgatnék minden követ, ahogy a saját testvérem érdekében, vagy Athaleáéban… akik fontosak nekem. Akikért a csillagot is lehoznám az égről, ha tehetném. És érte… érte a legeslegjobban.

Teljesen világos számomra, hogy nem vagyok egyedül azzal, amikor azt érzem, hogy nagyon nagy szükségem van a szüleim, hisz tudom, hogy nem csak nekem hiányoznak. Serie ugyanúgy szerette őket, mint én, és biztos vagyok abban, hogy néha ő is szívesen a karjaik lágy ölelésébe bújna, beleszippantaná az illatukat és hosszú ideig magába tartaná azt. Ő is viszontölelné őket, anya gyönyörű hajával játszana, és megsimogatná apa enyhén borostás, a széles mosolyától gödröcskés arcát. Igen, nekem mindez hiányzik, de még csak a látványkép is, látni, érezni, tudni, hogy még mindig élnek.
Senki se gondolja azt, hogy szeretethiányosak vagyunk, hisz Lora néni és Harry bácsi mindent megtesznek, hogy teljesen helyettesítsék az igazi szüleinket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy megpróbálják átvenni a helyüket, hisz ez nem így van, de mégis mindig azon vannak, hogy megkönnyítsék a fájdalmunkat és megmutassák, hogy ők is nagyon imádnak minket. Tisztában vannak azzal, hogy sosem fogunk úgy rájuk nézni, mint a biológiai szüleinkre, de ők ezt nem is várják el tőlünk. Serievel boldogok vagyunk, mert a nénink és a bácsikánk mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat, mi pedig azzal köszönjük meg, hogy teljesítjük a kívánságaikat – jól tanulunk, és nem keveredünk bajba. Így alakul ki a harmónia köztünk.
Néha bűntudatom van azért, mert el akarom felejteni a múltat és elhinni, hogy Lora és Harry a szüleim. Túl fájdalmas egyfolytában olyasvalamiért vágyni, amit sosem kaphatok meg, és az sem kellemes érzés, ha nem tudok szabadulni a múlt emlékeitől. Ha meg valaki azt gondolná, hogy el akarom felejteni a szüleimet, akkor nagyon téved. Nincs hűbb vágyam annál, hogy visszakapjam őket. De mivel tudom, hogy ez lehetetlen, tovább szeretnék lépni. 
Örülök, hogy nem vagyok egyke, hisz most valószínűleg egyedül ülnék egy könyvvel a kezemben, ami persze nem is hangzik olyan rosszul, de Serie társasága semmivel sem helyettesíthető. Egy könyv nem tud megvigasztalni, ha rosszul vagyok, nem ölel át, nem hallom a hangját, mert nem tud beszélni, nem tud tanácsokat adni, max. csak elvonni a figyelmemet.
Serie kijelentésére csak elmosolyodom és bólogatok párat. Ez is bőven elég, hisz ő is tudja, hogy tisztában vagyok azzal, hogy szeret.
Egy kicsit meglepődöm a becenéven, amit használ, hisz olyan furán hangzik: ismerős, mégis olyan idegen. Mintha most először hallanám, ámde deja vu érzésem van tőle. Mosolyom egy picivel szélesebb lesz, miközben elidőzöm nővérem arcán és haján. Mintha csak magamat látnám..
- És Grace és anya is a szánkóról jutott eszedbe? – kérdem, miközben a táskámhoz nyúlok és kutatni kezdek benne. Eszembe jutott, hogy van nálam egy csomag Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazsé.
- Dehogy nincs! Imádok szánkózni. Régen… - egy pillanatra megállok, hisz ismét szóba akarom hozni a múltat. Olyan vicces, hogy bármiről is beszélünk mindig, valamilyen módon szóba jönnek az emlékek. Tényleg igaz a mondás, miszerint a múltat nem lehet elfelejteni, mert mindig kísér. - … szinte hagyománnyá vált.
Hagyománnyá… amit megszakítottunk, miután a szüleink az életüket vesztették.