Roxfort RPG

 
 

 
 

*A tenyerén hordozta a kék szemű fiúcskát. Cseppnyi élőlény volt, sűrű, sötét, zavaros szőrzettel, amiből a végtagjai alig lógtak ki, hegyes fülei alig meredtek elő, csipás szemhéjai között éppen csak sejteni lehetett azt a kéket, amit nagyvonalúan elkönyvelt neki.
Whiskyt töltött egy súlyos üvegből egy koszos pohárba, fél kézzel, miközben a szeme elé emelte a teremtményt a tenyerén. Ráfújt, aztán megcsóválta a fejét, amikor az egészen lekushadt, csökött kis farkincáját a gyűrűsujja tövére csavarta, mintegy horgonyként. Megrettent tekintettel kapaszkodott a hosszú kézbe, ami ugyan biztosan tartotta, mégis sűrűn mozgott, miközben a férfi fel-alá járkált a kicsi szobában. Az italból nem kért. Ezen valahogy nem lepődött meg.
Az ablaknál megállt, macskástul mozdítva a kezét félrelebbentette a függönyt lenézett a hólatyakos sikátorra, amit az ünnepek közeledtére való tekintettel némi vér és koromfolt szennyezett, közvetlenül az ablaka alatt pedig egy rosszul elhamvasztott varázsló holttestének nyomorult maradványai, legalább 7 darabban. Hosszú órákig hallgatta, amíg az egykor egész ember felvette az ilyen darabos formát.
Visszaengedte a függönyt és az asztalhoz ült, a tenyerén hordozottat a gyertyatartó mellé rázta a kezéről, aki engedelmesen lepuffant és úgy maradt. Sóhajtva töltött még egy italt, egyet a maga kedvéért, egyet a macskának, mindkettőt elkortyolta, hátha a belső melegség pótolja a szeles falak hőszigetelő képességeit, pergament és tintát húzott maga elé. A pennát megmártotta, aztán a lényre nézett újra.*
-Cassius?-*kérdezte lágyan ejtve a hangokat, mire a kis háromszögek megmoccantak a cica fején.*
- Nyá-*válaszolta panaszosan kibökve cérnahangján. A férfi bólintott. Írni kezdett.

„Meséltem neki rólad, nyávogott, amikor a neved hallotta. Vagy az s hang volt neki sok, vagy téged akar. Meg tudom érteni, de csak őt bírja el a bagoly.
Alec”

Gondosan megcímezte a levelet, a macska mellkasa alá simította, miközben gondosan hámba helyezi, kibújhatatlanul rögzítve a bőr és textilszalagok közé, amit fent tud megmarkolni az a testes, hatalmas uráli bagoly, amiről úgy hírlik, hogy a kölyök rókákat is felmarkolja, ha úgy hozza vadászó kedve.
A madár élénk küldetésteljesítő ösztöntől hajtva a legközelebbi reggelinél a Roxfort asztalai felett ellibbenve bagolytársaival Cassius ölébe ejti a nyivákoló csomagot.*

 

 
 

 

Az estében nincs semmi szent, Cassiusnak be kell érnie az utcalámpák kétes fényével rajzolt glóriával és az ablakokon átszűrődő szeretet hangjaival, vagy ha nem teszi, maguktól fúrják magukat a gondolatai közé, réseket képeznek, hogy beáramoljon a hideg. Mintha nem lenne így is elég szar az idő – rúg félre dühösen egy kavicsot, de igaza van, semmilyen, ködös tél, a hó ígérete nélkül. Nem mintha hiányozna neki, hogy ilyen undorítóan idilli tájban sétáljon, mintha csak szándékosan lenne az utcán. Hát nem. Legszívesebben a homlokára tetováltatná, HÁNYATOTT SORSÚ GYERMEK, hogy mindenki kitalálhassa, neki bizony nincs helye sehol karácsonykor.

Egy éretlen kamasz hirtelen ötlete lehet csak, hogy a családi ebédtől drámaian felpattanva elinduljon – valamerre. Út közben persze próbálta lehűteni magát, hogy csak ő reagálta a túl a helyzetet, túl kell lépnie rajta, és meghunyászkodva hazamenni, bűnbánó kisfiúként bocsánatot és feledést kérni. Mégis eljutott az Édes Mérgek Kocsmáig, átfagyva a dactól és a dohos ágyneműbe fúrva az arcát jött csak rá, hogy innen már nem fog visszafordulni. Pontosan tudta, hogy miért ezt a helyet választotta, hogy kit remélt megpillantani a bárpultnál iszogatva és meg akarta őrizni magának a maró csalódottságot, amit akkor érzett, mikor csak a kocsmáros ritkuló hajú felesége nézett vissza rá. Fenn a szobában volt ideje először elgondolkozni az estén. Gyorsan átugrotta a lényegtelen pillanatokat és az apja érkezésére fókuszált. Pontosabban Joelére, akit nővére, Natasha sárkányidomárokat megszégyenítő gyorsasággal zárt a karjaiba – mintha nem tudnánk, hogy az ilyen sátoros ünnepek kivételével sosem érdeklődik iránta. Az anyja az apja oldalán mosolygó Mariella ruháját dicsérte, neki pedig semmi kedve nem volt az egészhez, mégis kedvesen mosolyogva ölelte át Emmettet. Arra gondolt, hogy a mai estét különlegessé teszi, lehetőség szerint valami olyan bejelentéssel, amire mindenki visszaköpi a ragut a tányérjába. Hé, Joel, képzeld, kihallgatáson voltam a minisztériumba és ki nem találod mit találtak nálam? Csonttörő-főzetet. Igazából semmi szükségem rá, de ne tudd meg, hányszor merengtem már azon, hogy véletlenül a te poharadba ejtek pár cseppet. Vagy esetleg az ajándékbontási ceremóniát dobja fel egy kicsit. Apa? Remélem nem bánod, hogy könyvet vettem, tudom, hogy a roxfortos kötelezők óta nem volt a kezedben egy sem. Végül persze csak hallgatott és várta a végét.
A vacsora viszonylagos békében le is zajlott, de sajnos mostohatestvére már nem volt olyan fiatal, hogy türelmetlenkedve sürgesse az ajándékbontást, ezért maradt még idő egy kis beszélgetésre néhány pohár bor fölött. Ez olyasmi, amit a Neehill-Scarloey-Elias kombinációban be kellene tiltania.
- Laurent - hajolt hozzá közelebb apja bizalmaskodva. – Ugye megígéred, hogy vigyázni fogsz az öcsédre?
- Persze. Bár szerencséje van a Griffendéllel, nem hiszem, hogy ott bármi baj érné. - Én leszek az első, aki kivágja a kastélyablakon.
- Helyes. Bevallom egy kicsit megijedtem, hogy a történtek ellenére is prefektus maradtál, de tudtam én, hogy az én fiamból nem lesz senkinek a csicskása.
Cassius csak mosolygott, ez jó taktika volt az apjával szemben, azokban a pillanatokban, amikor ezen kívül csak egy lehetőség merült fel benne – brutálisan kivégezni. Természetesen Emmett nem tudta, hogy hol a határ.
- Egyébként csinálhatnál már valamit a hajaddal. Amikor kisebb voltál, azt mondtam, hogy rendben van, de mindjárt tizennyolc leszel… - Itt gyorsan Joelre pillantott, majd közelebb hajolt, mintha félne, hogy mondandója rossz hatással lehetne rá. – Így még buzinak nézhetnek…
Igazából ez a megszólalás az apjától egyáltalán nem volt meglepő, viszont volt a helyzetben valami, amitől a fiú úgy érezte, most volt elég. Talán az, ahogy előtte apja a fiára, arra a fiára nézett, akit annak is tekintett. Mintha biztos lenne benne, hogy még ha a másik selejtes is, őt meg lehet óvni az ilyesmitől. Vagy az, ahogyan lopva végigmérte az öltözékét, hogy aztán továbbra is kicsit megrovóan méregethesse. Egyszerűen bevonult a szobájába és hoppanált.
Miközben az ágyban fekve újra és újra lejátszotta magában a pillanatot, el kellett ismernie, hogy sikerült jól döntenie. Persze, megtehette volna, hogy egyszerűen csak elvicceli a dolgot, de nem volt kedve hozzá. A hazugságok egészen addig értelmesnek számítottak, amíg valamilyen célt szolgáltak, vagy csak jól estek neki. Ebben az esetben egyik sem volt igaz. Már nem látott esélyt arra, hogy az apja valaha is becsülni fogja, és indíttatást sem érzett, hogy a legyőzze a lehetetlent. Nem számított. De annak se látta túl sok értelmét, hogy ezen merengve szenvedje végig a karácsony estét a kis kocsmai szobában. Akkor inkább már azon kellene dolgoznia, amit tényleg szeretett volna, még akkor is, ha erre sincs túl sok reménye. Bár… Róla se gondolná senki, hogy egyedül kellene töltenie ezt az estét, szóval akár még szerencséje is lehet. Vagy pont ezért semmi esélye sincs, hiszen éppen azokat várják haza otthon finom vacsorákra és meleg ölelésekre, akikről nem is feltételeznénk. Jobbnak látta ennél tovább nem feszegetni a dolgot, hiszen abból csak logikus következtetésekkel és szomorúan jöhetne ki, inkább felmelegítette magát egy bűbájjal és elkezdte róni az utcákat.

Érzi, ahogy a kinti világ és a varázslat által természetellenesen tartott valósága között szinte vibrál a levegő.  Egy darabig tetszik is neki a dolog, de hamar megtalálja a párhuzamot az elszigeteltsége és e között, így szinte felüdülés számára, amikor betérhet egy újabb zajos ivóba, mégha csalódottan is kell távoznia később. Elmúlik éjfél és a hivatalos szentség is, mikor Cassius belép a Vak Hollóhoz címzett fogadóba. Ez a helyiség is tömve van, és meg kell állapítania, hogy az eddigiek közül itt ülnek a legbizarrabb alakok is. Az előzőek tapasztalatai alapján céltudatosan lépked beljebb, felmérve a vendégeket, de vigyáz, hogy ne tűnjön elég érdeklődőnek ahhoz, hogy megszólítsák. Az egyik sarokban helyet foglaló asztaltársaságra egy éktelen vihogás hívja fel a figyelmét. Öten ülik körül a poros poharakat, a két nő egyértelműen prosti, az egyiket egy mély hangon röhögő, félig begyógyult és évtizedesnek tűnő hegekkel szabdalt arcú férfi szórakoztatja. A mellette ülő csuklyás alak legalább két méter magas, vállas és olyan erősen markolja az italát, mintha félne, hogy az meg akarná támadni. Vagy talán csak féltékeny, hiszen a másik, piszkosszőke, kopottas, bordó ruhát viselő nő rá sem hederít, teljesen lefoglalja a harmadik férfi combjának simogatása. Alec.
Önkívületben közelíti meg, ügyelve rá, hogy takarásban maradjon, amíg mögé kerül, bár ha figyelmes volt, kiszúrhatta már, mialatt távolabb bámészkodott. Azért reméli, hogy a meglepetés ereje vele van, mikor hátulról a férfi vállaira simítja kezeit. Egy darabig nem szól semmit, nem is tudja, hogy mit mondhatna – vajon szánalmasnak vagy kedvesnek fogja találni, a gesztust és hogy idejött? Ez most csak egy alkalmi cimborálás vagy a két gyanús alak a barátja és velük tervezett ünnepelni? Mégis, muszáj lesz mondania vagy tennie valamit, hiszen ő jött ide. A mellettük lévő asztaltól gyorsan áthúz egy széket magának és beül Alec és a másik, barna lány közé. Halványan a férfire mosolyog.
- Tetszett az ajándékod, Lorcának neveztem. – És ő volt az egyetlen dolog, amit magammal hoztam otthonról. Most nyilván utánam sír a kocsmában, vagy nem, mégsem, valószínűleg már elaludt, hiszen neki semmi oka egyedül éreznie magát.

*Az első Karácsony itthon. Elsőre még tervezte, hogy talán Cedrahval töltené, na nem mintha bármikor lett volna ilyen szép és idillikus az a szerelem, de a hosszú távollét, a hazatérés öröme eltöltötte azzal a csalfa optimizmussal, amibe már oly sokan és oly sokféleképpen beledöglöttek az emberiség rögös és hosszú fejlődése során.
Ezen a napon azonban már inkább nem tervezett. Hagyta, hogy a pillantok kifussanak a kezei közül, hogy múljon az idő, hogy ne kelljen foglalkozni se vele, elkerülte az ünnep mézgáját. Sokkal érdekesebb volt az üzlet. Minden nap ünnep volt amióta kitört a háború. Nincs még egy olyan varázslótevékenység, ami annyira jövedelmezővé tenné az üzleti kapcsolatokat, mint a vérontás, amikor az emberi szenvedés sötét, vérhabos hulláimat meglovagolva egyes emberek pénzzé tehetnek bármit, ami fegyverként hasznosítható. Kegyszerek és vegyszerek, alkotók és rombolók, hozzávalók és elvevők, misztikus szimbiózisban élt egymással minden ellentétpár már hónapok óta, amiktől hatalmasra hízott az alvilág és ő, na meg a kis barátai elégedett élősködőként csüngtek ezeken az árulástól és fertőtől nedves csecseken.

De ez az este szent volt, hát persze, ki is gondolt ilyesmire? A meleg, sötét, nyirkos kocsmában úgy verődtek össze, mint terített asztal mellett a nagy család, testvériesen lopták el egymás elől az italt, vagy mérgezték meg, ízlés és vérmérséklet szerint. Ahogy felpillantott nehéz, zöldes gőzök lebbentek egy pár kobold feje felett, akik kis, innen óráknak látszó holmikat csereberéltek egymás közt, aligha éppen az ajándékozás jegyében. Eltűnődött azon, hogy vajon van-e náluk karácsony, vagy ez csak olyan emberi féle-szokás, számukra nem is jelent semmit ez a csőcselék, ami itt összezsúfolódott, nem is értették talán, hogy mi ez az elkeseredett vágy, ami szinte szaglott az aljanépből. A vágy, hogy együtt legyenek hasonszőrűekkel, még akkor is, hogyha ezek között a vágyak között semmiféle áhítat, magasztosság és pátosz nem mozgott, ami illett volna az ünnephez magához.
Na de mindegy is, mihez mi illene, jó italhoz ez a mocskos pohár sem, szerencsére, nem mértek jó italt, így szívfájdalom nélkül kortyolt bele újra a beszerző a kocsmai verekedés csiszolta kristálymentes üvegbögrébe. Forrón égette a torkát az ital, de már nem csalt könnyeket a szemébe, az érzelgősséggel együtt eltompultak az érzékei a szesztől, lassan, fokozatosan épültek vissza, hiszen bizsergő ujjaival még magabiztosan pörgette meg a kockát, ami hármuk közül szertelenül pattogva határozta meg az italozás sorrendjét és a kortyok mennyiségét. Egyszerű játék, önzőn kidobta saját magát újra, valamiért nem csak a szőkét, de a kockát is vonzotta. Nem az a fajta volt, akinek ne lenne szerencséje a szerencsejátékhoz, vagy a nőkhöz, a szerelmet pedig távolról sem piszkálgatta meg, a biztonság kedvéért.

Miközben a fejét hátradöntötte, hogy simábban csorogjon érzéketlen torkán a folyadék sikerült megpillantania a szeme sarkából az új jövevényt. Lám és lám, minden meglepettségen túl elégedett vigyor mászott az arcára és meg is kapaszkodott a szája szegletében, újradobta a kockát, ezúttal a csuklyás felé lendült ki, aki szomjazó elégedettséggel kapott a kortyok után, amit kiutalt neki a szerencse, így Alec bátran összerezzenhetett a vállára simuló kéz alatt. Gyengédségre éppen nem számítottak azok a vállak, minden tapasztalat azt sugallta, hogy kétes találkozásaik elején előbb a szavak és beszólások felemás, egyenlő párbajai dominálnak, amit később a karmolások és ölelések fullasztó sokfélesége vált, no de azok az ölelések és a gyöngédség távol esnek egymástól, ahol a bőrének halovány cafatjait húzkodhatja kis Cassius a körme alól. De lám, most mégis itt van, ártatlan bárány a farkasok között, zsenge húsában szinte hallhatóan zörögnek valami ki nem mondott bánat és ármány meszes, szilánkos csontjai. Összetörték és megzúzták, az arcán, kék szemén, könnyed hangján látszott és hallatszott, nem kék foltok, karcosság, vagy véres horzsolások formájában, nem ezek voltak az ő jelei. Más. Összsugallat, összhangzat, a lépteinek ritmusa, a széket maga felé húzó mozdulat brutális kecstelensége, ami arra sürgette, hogy okvetlenül gátolja meg azt a méltatlan huppanást, amivel az a helyes fenék azon a teljesen jellegtelen, nyikorgó alkalmatosságon végezné. Így hát Cassius dereka után nyúlt, ahogy mellé ért, a székét lendületesen hátratolva lazított végig néhány sor ideget és tömést a díszes társaság körében, és az ölébe húzta ellentmondást nem tűrő hirtelenséggel és erővel, a maga számára is meglepően gyorsan. Szőke hölgye csalódott hökkenéssel rántotta vissza a kezét az oly intim területről, ami eleven melegséggel szegődött el Cassius üldögélőhelyéül. A balját ott tartotta a csípőjén, elégedetten a nyakába nyalva nyúlt mellette a pohárért, amit a fiúval együtt érkező csapos jó érzékkel már újratöltött.*
- Szép név, kandúr vagy szuka pozícióban érdemelte ki?-*firtatja finoman, a poharat a szép, szomorú szájnak kínálva, forrjanak össze bátran, bár lehet, hogy egy nagyobb kortyot túl se élne a vékonydongájú fiú, egy próbát megér.* -Kedves, hogy beugrottál, hol marad a kis család? Hadd mutassam be, az urak itt Abiram és Reuel, a hölgyekre pedig ügyet se vess, az urakat szórakoztatják-*vigyorodik el, az állát a fiú vállára támasztja, a összemarkolja a ruháját rajta egy pillanatra.* -Nem mondod, hogy ebbe jöttél-*csóválja meg a fejét.* -Újabb magányos szerelmes hölgy, mint akkor?

 

Önmagát is meglepi az odaadó, érzéketlen semmilyenség, amivel egyszerűen belehúzódik a férfi ölébe. Szinte már neki hiányzik az értelmetlen ellenkezés, amivel újra és újra megpróbál kibújni a fogásból, mintha bármi esélyt látni az egyébként semmi kiváltsággal nem kecsegtető szabadulásban. Talán csak beleszokott a nem is kellemetlen szerepbe, felülkerekedett a gyerekes, örökké nem hozzáálláson és a jelenlévők véleménye sem zavarja tovább. Vagy a felsoroltaknak fele sem igaz, és egyszerűen csak hagyja magát legyőzni az ólmos fáradtság által, amit azóta érez, hogy kilépett házuk ajtaján. A tagjai merevek, a mozdulatai töredezettek és hiányzik belőlük a megszokott ruganyosság, saját bájának élvezete. Talán mindkettő szerepet játszik abban, hogy az asztaltársaság rosszallását csak egy fanyar kis mosollyal viszonozza, nem miattuk jött, és semmi kedve ahhoz, hogy a szokott módon mindenki kedvére tegyen.  Sokkal fontosabb feladat azt a személyt megtartani, aki úgy tűnik egyedülálló módon örül a társaságának, még ezen a napon is. A nyakába lehelt csók megnyugtatja kicsit a háborgó lelket, mosollyal jutalmazza a gesztust, bár nem viszonozza. Hatására a düh meglapul, de figyelmeztetően lobog az elme rejtett zugaiban, hogy a fiú ne felejthesse el – akármennyire is jól esik újra a közelében érezni a férfit, ezt az estét nem temetheti el magában ilyen egyszerűen.
- Kandúr – feleli elkalandozva, miközben a pohárra bámul. Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy felhajtsa az egészet, akármennyire is orrfacsaró az illata, szaga, bűze, ahogy tetszik. Az átmeneti kellemetlenségekért kárpótolná a mámoros éjszaka, amire szeretője is biztosan rásegítene, és a másnapi fejfájást is kibírná. Szeretője? Mégis mikor vált azzá? A második alkalom automatikusan ilyen rangra emeli a partnert? Lehetséges, de nem valószínű. Mindegy is, mivel a gondolataiban úgy hívja, ahogyan csak szeretné, és ebből az italból akár egyetlen pohár után is felmentést nyerne minden mondatának jelentése alól. Pont ahogy, eddig is tette. Egy elhamarkodott érintést, kijelentést, olyan könnyű így megmagyarázni, sőt akár mondhatná azt is, hogy az alkohol és a felelőtlenség hozta ide, miért is ne? – Most nem, nem szeretném, ha kiszáradnál.
A hosszas levezetés után sikerül az ellenkezőjét tennie annak, amit gondolt. Jobb lesz így, még nem olyan szánalmas, hogy ilyesmire legyen szüksége ahhoz, hogy ne törjön össze. Semmi megbánást nem érez, amikor a férfi csukóját továbbvezetve az ő ajkai felé irányítja a poharat. Ha elfogadja, megvárja, hogy kortyoljon, nézi, ahogy az ital láthatóan végiggördül a torkán, miközben nyel, majd a látvánnyal kellemesen betelve szólal csak meg.
- Nem vagyunk még olyan viszonyban, hogy bemutassalak a szüleimnek... – Huncut mosoly játszik a szája szegletében, miközben kicsit hátradönti a fejét, hogy beszívhassa a férfi illatát, a göndörödő tincsek az arcát simíthassák. Lapos pillantásokkal végignéz a jelenlévőkön, majd aprót biccent. – Cassius. Kebelbarát és üzleti tanácsadó.
Nem akarta kimondani a nyilvánvaló, számára kedves igazságot, túlságosan félt, hogy még a végén megcáfolják. Hiszen ki is ő? Senki. Ahogy Alec mondta, csak beugrott. Összeszorul a torka, a mosoly dermedten hazudik, a szemei üresek. Pedig nincs ebben semmi új, mégis elszomorító a tény. Akárhová megy, csak beugrik, vendégeskedik  jó esetben, de semmiképp sincs otthon. Abból csak egy volt neki. A látogatás okáról éppen ezért inkább hallgat, senkinek, még Alecnek sem kell tudnia, hogy ő csak egy kivert kutya vagy inkább szökött ifjonc, akinek nincs közelebbi hozzátartozója – hozzátartozó egyáltalán? csak a szó nagyon tág értelmében -, mint a férfi, akivel kétszer oszotta meg az ágyat, még csak nem is a sajátját, vagy a másikét, fogadók személytelenségében lettek egymáséi. Nincs szüksége rá, hogy még ez is fájjon most, mégsem tehet ellene semmit, a játékosság halott a hangjában, a keze sután simul Alecére.
- Ugyan már, varázsló vagyok, nem fagytam meg. A hölgyek pedig, valamiért úgy érzem, ma éjjel is legfeljebb csak sírhatnak utánam. – Ha így halad, nem ők lesznek az egyetlenek, akik sírni fognak, ezért mielőtt még meggondolná magát, az újonnan megismertekre villantja a tekintetét. – Viszont én meggondoltam magam. Ki akar fogadni, hogy képes vagyok-e meginni ötöt ebből... – Alec poharára bök. – Mondjuk öt perc alatt?

*És együttműködik, mint egy tudatlan gyermek, ó pedig mennyire gyermekietlen dolgokat műveltek már. Újabb jel, ami óvatosságra inti a mindig gyanakvó Franciát, újabb mozzanat, ami józanítja még alig megkábult fejét, pocsékba megy a szesz minden igyekvése, az alkohol csak a szervezetét rongálja, de nem adja meg azt a tudattalan mámort, amire tudat alatt mindenki oly nagyon vágyakozik, aki csak egyszer is a pohár után nyúl. Cassius máris előrébb riszálta magát a fontossági sorrendben, mint az alkohol, és ezt talán nem csak azzal vívta ki, hogy pálcaforgató, felnőtt varázslónak számít jelen körökben, akitől óvakodni kell. De ez már szinte érzelgősség, s mint olyan, nem egy ilyen estére való. Hiszen itt a kocsmában ő alkotja a kemény arisztokráciát, egyszemélyben csillog, elsüllyedt gyémánt, ami büszke a szennyre, amit magára vett, ki gondolná, hogy egy ilyen buta fiú, mint Neehill pont ezen az estén veti utána magát, amikor pudingot kellene szelnie langy, meleg, otthonos közegben. Alighanem fel sem fogja milyen veszélyben van, nem érzi a rátapadó szemeket, amik átmotozzák a ruháját, a testét, felmérik az erejét, nem látja azokat a fürkészvarázslatokat, amik köréjük gyűlnek, éhes keselyűk, amik húsra vágynak, friss vérre, galleonokra váltható erőszakra, amit csak elkövethetnek ellene.
Mily baljós és mégis, mennyire természetes. Végigsimít a fiú combján, megáll az ujja a térde, hogy aztán a belső oldalon simíthasson vissza, hosszú ujjai megülnek a lányék meleg zugában. Senki nem néz oda, csak az egyik lány, hitetlenkedve, hiszen ő aztán tudja, amit tudni érdemes Alecről.*
- Kandúr. Még mindig gerjed a nevedre?-*nyers és keresetlen, ahogy a helyzet és a társaság megkívánja, karcos hangjából hiányzik az az elegancia, finomkodó úriasság, amit az alatt a két alkalommal megszokhatott, a szavakat nem öltözteti selyembe-bársonyba, alkalmazkodik a hely kultúrszínvonalához, és ezzel oly észrevétlenül fogadtatja el Cassius jelenlétét az asztaltársasággal és a kocsmaközösséggel, ahogy a fiú magában elkönyveli őt a szeretőjének, ami ellen sem a teste, sem a lelke nem tiltakozna. Halkan nevet, megcsókolja a nyakát újra, hiszen így leginkább az éri el, és visszateszi a poharat, egy kissé megküzdve a fiú fogásával, mert nem rajta az ivás sora, de nem is hagyja magyarázat nélkül.*
- Ez egyfajta játék. Az iszik, akit kidob a kocka, annyit, amennyi a szám-*a kocka mindössze hatoldalú, és ez az egyetlen játék, amiben ha valaki hatost dob, egy bizonyos szint felett már nem örül ennek, nem bizony.
Kiszáradás helyett újra a gallérja alá érinti a száját, kissé megharapja a bőrét, akárha a válaszát honorálná, kurta nevetés feszíti meg a mellkasát.*
- Olyan igazságtalan vagy velem, hát mi másra is való a Szenteste, minthogy a szülőknek bemutass engem, vagy éppen bárki mást-*pajkos csúfolódás csupán a hangjában, nincs éle a gúnynak, mintha óvakodna attól, hogy igazán megkarcolja a fiú egóját, holott ettől soha nem tartózkodott. A bemutatkozást neki még ki kell hevernie, amikor a társaságuk morogva tudomásul veszik, a hangjuk összehullámzik, jelentéktelen, elmosódott, mintha nem is beszélnének igazán, vagy legalábbis nem hozzájuk, inkább csak magukban. Nyilvánvalóan nem a kedélyes csevegés hozta össze az asztaltársaságot, így ő is foglalkozhat gond nélkül a csomagjával. Ugyan Cassiust nem a bagoly hozta, nem is nyávog, sőt, még szalaggal se kötötték át és a feladó semmi bájos levélkét nem mellékelt hozzá, azért nem elhanyagolható. Nem, az ilyen csomagot nagyon komolyan kell venni, keserűség és bánat burkolja vastagon, a szalag rajta egy merő harag, a masnit kiábrándultság formálta rá. Tehetetlenség szorong az üdvözlőkártya sorain, és valami émelyítő kétségbeesés.

Miért vagy itt, Cassius? Mit remélsz tőlem? A szavaid mindennél beszédesebbek, de nem elég sokatmondóak. Kebelbarát, hogyan lehetnék a barátod? Tanácsadó, vagy inkább tanácsra szoruló, mégis mi más tanácsot adhatnék, minthogy hova tedd a segged?

Fájdalom, lemarad a mosolyról, de a hátrahajtott fej sokatmondó, felemelve a kezét a pohártól simít végig az ívbe feszült torkon, a konok áll vonalán, a sűrűs, sötét hajba fúrja az ujjait, birtokló mozdulattal húzza kissé még közelebb magához, miközben az állának borostája megkarcolja a puha, finom bőrt, amit a széltől is óvott az élet, hamvasságát csak a lélek tördeltségével ellenpontozhatta a legkeményebb kockajátékos és ivócimbora, az Élet. Mert neki ugye mindig az egyensúlyra kell törekednie, maximalista ribanc.
Többet lát belőle így is, mint azt a fiú, vagy akár ő, Alec szeretné. Nem akarja ilyennek látni, főleg nem az ital ködén keresztül egy kocsmában, kiszolgáltatottan, védtelenül, mintha csakis attól függne gyámoltalan kamaszléte, hogy kinek az ölében ül, márpedig most meglehetősen így áll a helyzet, ez a védelmező és birtokló ölelés egyedül az, ami a bárány húsa és a farkasok között áll.*
- Jó hallani, hogy varázsló vagy-*kötekedik mégis, szelíden emlékeztetve arra a tüzes mementóra, ami a legutóbb oly hirtelen összehozta őket, a lángoló tetőrészlet, a szinte leblokkoló varázslótanonc együtt egy igen-igen szomorú példája volt az oktatási rendszer elmaradottságának.* - Ez így egészséges, inkább  ők sírjanak utánad, mint te utánuk-*ért egyet a felvetett gondolatisággal. Megszorítja kissé a fiú combját, aztán a pohárért nyúl, hiszen éppen kipörgették őket egy hatossal.*
- Nem-nem Cassius, ne rontsd el a mókát, ez nem szerencsejáték, itt iszol, ha beszállsz, nem fogadunk. De egyelőre maradjunk a kortyoknál-*nem kis pohár, és általános derültség hullámzik végig a közeli hallgatóságon felvetésre.* -... tudod, mivel nincs kispohár, kortyokban mérjük a röviditalt-*sima, bársonyos hangjának magyarázata legalább olyan jókedvet olt a népbe, mint maga a felvetés.* - Egyelőre osztozzunk. Egy neked, öt nekem?
- Legyen kettő!
- Három!
- Legyen négy, nagy a szája a kölyöknek.
*És már meg is születtek a tétek, mikor ájul el, sajnos a varázsszó egyáltalán nem úgy hatott, ahogy azt Cassius elképzelte, de persze Alec szerint mindez teljesen várható volt. Mint egy méhkas, amibe óvatlanul pálcát döftek, úgy élénkül meg a forgalom az asztaluk körül. A Francia sóhajt, a fiú fülébe súg.*
- Meneküljünk?
*Csak kérdezi, hiszen a férfiasság megtiprására, legalábbis amilyen hangulatban érkezett a kölyök, csak a férfiasság bizonyítása az egyetlen orvosság, és ha neki ez kell.. hát legyen, szórakozni biztos jól fognak.*

 

Figyelő tekintetek mindenütt, bár ügyesek, ezt meg kell hagyni, a fiú talán észre sem venné a bámészkodókat, ha – és erre csak most döbben rá – nem ez lenne az első alkalom, hogy nyilvánosság előtt mutatkoznak. Igaz, neki ez nem természetes közeg, és a franciának sem lehet az, mégha olyan könnyedén be is olvad. Túlságosan elegáns és arisztokratikus ő az ilyesmihez, ezt Cassius azonnal kiszúrja az emberekben, mivel már megtanulta a normákat, amikhez bizonyos körökben nem árt alkalmazkodni. Megtanulta, bár nem tanította senki, muglinak nevelték, nem úgy, mint Alecet, ezt kiérezni már a lélegzetvételéből is. Cassius mostanra ügyesen leplezi saját hiányosságait, lehetetlen lenne róla megmondani, hogy nem varázsló családban nőtt fel, de hogy aranyvérű lenne? Az egészen más. Ebben a fülledt helyiségben egyetlen tisztavérű varázsló van – a kitagadtak és a letagadtak nem számítanak – és az éppen a combjait simogatja, hogy utána sokkal kényesebb területekre merészkedjen. Ne most, ne itt, dorgálná a férfit, de azzal mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe sodorná. Tisztában van vele, hogy kizárólag azért tűrik meg, mert nem mernek pálcát rántani arra, akihez tartozik, de amint a közöttük lévő kapocs gyengülni látszik, az ő torka lenne az első, amit elmetszenének, bár ki tudja, mit szenvedhetne el még az áldott halál előtt. Visszafogja magát, mert egy dolog az összetartozás és egy másik a nyilvános kéjelgés, így bármilyen jóleső érzéssel is töltené el az érintésbe simulni, inkább marad, vár, jelre vagy bármire. Kissé kellemetlen megállni a mocorgást, ami kellemetlen következményekkel járna, de végülis valakihez tartozni – vagy legalább úgy tenni – nem látszik rossz dolognak, amíg nem alacsonyítják szajhává. Nem, Alec nem tenne olyat, nem alázná meg csak azért, hogy egy kicsit szórakozzon rajta és a dühén, az ellenállásán. Bár akkor nyáron megtette, az mégis más volt. Más volt, ugye?
- Nem kell aggódnod, nem vetélytárs. Messze felülmúlsz mindenkit, ha a nevemre adott reakciókról van szó. – Mások most mindketten, a környezet megköveteli a szerepeket, az udvariaskodókat pedig kegyetlenül gyengének bélyegzi. Hát ki akarna gyenge lenni? Cassius többek között ezért sem viseli túl jól a kioktatást a játékról. Igen, az ő borsónyinak tűnő agyában is megfordult, hogy valami ivós játék zajlik épp, de azt a poharat ő nyújtotta, mint valaki, aki fölötte áll minden játéknak, csak lehet kivételt tenni ilyenkor, nem? Bár az asztaltársaság kétes, ahogy a helyiségben ülők nagyrésze is, a saját bizonytalan kis világukban értelmetlen szabályokat hozhatnak, hozzájuk méltó büntetéssel a megszegőiknek. Ez viszont csak egy magyarázat, jelképesen azonban visszautasították, így még egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy robbanjon. Hirtelen semmi sem jó neki, minden hideg és idegen, az újabb csók a nyakába, az is hamis lehet, mégis belemarkol a fürtökbe, de eldönthetetlen, hogy maga felé húz vagy éppen taszít, váltakozik, mint a széljárás és maga sem tudja, mit akar. Elmenni, elrohanni egyedül? Ketten? Maradni és halomra gyilkolni a bolondokat, csak úgy, heccből? Vagy csak tovább ülni, játszani, színlelni? Hiszen még azt se tudja, a következő éjszakát hol fogja tölteni, csak azt, hogy hol nem.
- Kedves játék – jegyzi meg szárazon. Mennie kéne, még most, amíg nem rontja el ezt is, nem végzi ki azt a megmaradt kis kapcsolatot, amit még magáénak tudhat az emberiséggel. A hazugság most nem számít, nem is lenne képes rá, nincs is kedve és legfőképpen, nem is éri meg. Értékelte bármikor az apja, mikor kezdetben igaz, később már hamis dicsőségekkel felvértezve próbálta bekönyörögni magát a házába? Ahogy akkor is, most sem használna semmit, ha megpróbálná belopni magát fitymáló közönsége szívébe, senki maradna, felejthető.
A nyakán lévő pihék készségesen vigyázzba rendeződnek a fogak érdes simítására, egy pillanatra el is feledtetik vele, hol is van épp. Ebben a férfi verhetetlen – bár nyilván tudna találni még pár ilyen dolgot -, bárhol, bármikor képes elérni, hogy megfeledkezzen vagy meg akarjon feledkezni magáról és mindenki másról. Sokkal jobb, mint az alkohol.
- Azért lenne még elképzelésem erre az estére – jegyzi meg mellékesen, színtelen hangon incselkedve, nem éppen lelkesítő, a hangja sem ajzószer, egyszerű ígéret, egyszerű szavakkal. Persze, a változatosság kedvéért megtehetné, hogy nem issza le magát, de ki ő, hogy belerondítson ebbe a szép mintázatba a sorsa szövetén? Hagyja magát húzni, szomjazza az érintést, mégsem törleszkedik, ahogy már annyiszor tette szégyentelenül, csak enged, szelíden hajlik bele az ölelésbe, miközben a köréjük gyűlő társaság egyértelműen kifejezi, hogy a mosolyánál szívesebben látott vendég a vére. A felajánlás által kiváltott hatás nem olyan, mint amilyennek elképzelte, ő nem ellenfél, csupán áldozat, vele senki nem akar fogadni, mindenki ellene és egymással, az ellenségekből is alkalmi cimborák lesznek egy kis szórakozás kedvéért. Tisztán hallja, mikor valaki megjegyzi – kettő után már a pucéran fog a pulton táncolni, majd néhány sarló és knút csilingel bizonyításképp. Szó nélkül hagyja a megjegyzéseket, mivel az igazuk ugyanannyira nem bizonyítható, mint az ellenkezőjük, amíg meg nem próbálkozik a saját maga által kiszabott feladattal. Alec újbóli leckéztetése végképp nem tesz jót az egójának, hát honnan tudhatta volna ő, hogy nem tartanak itt felespoharakat? Azt hihette könnyen, ez is csak valami furcsa szokás, hát csinálják ők így, minden valamire való helyen egyértelmű lenne, mire gondolt, de itt persze ebből is gúnyt kell űzni. A kis szorítás a combján rántja ki abból a furcsa rémálomból, amit a közönségük zsongása és a felelőtlen ajánlat okozott. Nem számít, lesz, ami lesz, most már végig kell csinálnia, vagy egy ilyen könnyűnek látszó feladat elől is bukottan, behúzott farokkal sunnyoghat el.
- Nagyfiú vagyok már, azt hittem, ebben legalább egyetértünk – kezdi fennhangon, majd a közelebb hajolva egészen halkan folytatja, hogy csak az hallhassa, akinek címzi a mondatot – ha nem, kénytelen leszek átértelmezni a tetteidet és felelősségre vonni.
- Ötöt mondtam – igaz, akkor még pohárról volt szó és nem kortyról, de a lelkes fogadásokból látszik, hogy van annyira erős az ital, hogy már a felénél ájulást feltételeznek róla. Kedves gondolat és igaz, hogy vékony, inas teste nem kecsegtet túl sok jóval, az eddigi tizenhét évet nem játékseprűkön lovagolva töltötte. Aztán meghallja a varázsszót. Igaz, csak egy kérdés, de az összes előzőleg felhalmozott, vélt összeesküvést semmissé teszi a maga egyszerűségében. Ha nem itt lennének, most azonnal mozdulna, fordulna, Alec nyaka köré fonná a karját vagy nem is, inkább villámgyorsan megszabadítani a felesleges ruháktól és... De itt vannak. A túlméretezett pohárra sandít, hat korty is simán kiférne belőle, így közelebb húzza magához, válaszképp, bár egy szükséges kiegészítést azért a férfi fülébe súg.
- Mikor... Ha én nem leszek képes, a testem fölött te rendelkezel. – Azzal egy határozott mozdulattal kortyol az italból. Az első után kénytelen megállni, nem volt felkészülve erre az íz és illat kombinációra, az utóbbi leginkább arra emlékeztet, mikor a nővére bosszúból szétlocsolta a szobájában a körömlakklemosóját. Ha jobban belegondol, annak az íze is ilyen lett volna, ha akkor megkóstolja. Amikor az utóízt megérzi, minden aznapi étel – szerény mennyiség – visszakívánkozik, egyenesen az anyaföldbe, bár kétes, hogy az visszafogadná, az eredeti formájukra már távolról sem emlékeztetnének az említett művelet után. Nem akarja, hogy megtörténjen, ezért mielőtt csorba esik az önérzetén, gyorsan, lélegzetvétel nélkül leküldi a maradék négy kortyot is.
Öklendezik, bár még egészen visszafogottan és a feje is szúró fájdalommal jutalmazza az előadást. Gyanítja, hogy még nincs vége a hatások sorának, mivel akkor veszi észre, hogy egészen eddig nem is hallotta vagy látta, mi történik körültte, az első hang, amire felfigyel, valahonnan mögüle érkezik.
- Most állj fel és forogj. Csak akkor érvényes.

*Nincs semmi, ami megakadályozhatta volna a birtokló fogást a fiú lábán. A rosszallás legalábbis ide kevés, de talán a nyílt szó is édeskevés lenne. Cassius jól ismeri fel a helyzetet, nem most van az a pillanat, amikor szabadon ellenkezhet úri passzióból az érintés ellen, amit kíván.
Mert kíván. Ebben legalábbis teljesen biztos lehet a Francia, már csak azért is, mert ha ő megkívánta, akkor számára szinte nyilvánvaló, hogy a fiú is meg fogja. Vagy majd tesz róla. Tenni. Valahogy máshol kéne ahhoz lenni, ahogy a rím mondja kecsesen.
Megmosolyogja a reakciót, hát persze, őt egy macska nehezen fogja felülmúlni, de nem folytatja a barátságos évődést, félő, hogy személyes témába bonyolódnának, itt, mindenki előtt, és ahhoz túl nagy a figyelem irántuk... igen. Az a nyár más volt, mint ez a tél, néhány levéllel és egy Samhainnal kevesebb, ez pedig, világnyi különbséget jelent a cirógató ujjak és borosta mindkét végén. Hiszen az emlegetett macska ajándék. Amolyan kegytárgy, amit az egyik varázsló a másiknak csak úgy nem ad, hiszen felelősség, egy életet helyezett a kezébe... felesleges túldramatizálni, hiszen az csak egy macska, az utca kóbor dögei között egy. Legalábbis Alecnek, ami jelentősége van, azt Cassius maga adja meg. Szimbolikus, mint ez az összeölelkező üldögélés a kocsma párás, fülledt félhomályában, ahol soha nincs hideg, soha nincs fagy, az embertestek melegétől ízes levegő megszorult a falak között mindörökre.
Kedves bizony. Persze, Cassiusról most lepereg minden kedvesség, furcsa feszültsége helyette is átfészkeli magát a férfibe, vele együtt válik ingerlékenyebbé, nem természetes módon, hanem a fiútól kölcsönzi őket, összerezonálnak, mint a túlheccelt generátorok. Kellemetlen és kényelmetlen érzés, ahogy az még inkább, hogy a rájuk áradó figyelemtől korlátozva nem kezelheti ezt az érzést a maga módszerei szerint, Cassiust pedig szemlátomást megbabonázza ez a kitüntetettség. A hiúság az hiúság, az ifjúság az ifjúság, nem ragadhatja el mindig, amikor emberek között találkoznak, kedve szerint hódolva a saját kapcsolatépítési elképzeléseinek. Ha már az elképzeléseknél tartanak.*
-Nekem is lenne még-*egyáltalán nem sejtelmes a hangja. Nyílt és határozott, olyan ígéret, ami mögött tisztán érthető, hogy mi van, milyenek az elképzelései, kínálat. A keresletet kell csak feltámasztani iránta, de abban nem lesz hiba, ha rajta múlik. Cassius semleges közlése mellett így is szinte izzik a hangja, a hangulata, a közönyös szavak is felcsigázzák, ha a megfelelő szájról szólnak hozzá, olybá tetszik, hogy az eddigi asztalhölgyei nem rendelkeztek a megfelelő szájjal.
Ámde a megvalósítás nem rajta múlik. Úgy látszik, mégsem volt elég józan ahhoz, hogy magához ragadjon mindent, született diplomataként nem válogatta meg a szavait eléggé. Mint egy meghibásodott gringottsi csille, úgy siklanak ki a dolgok a kezei közül, elrohan az ujjai alatt a kellemkedő este gondolatának selymes háta, gyorsan távolodik az érzés. Sóhajt, kelletlenül, ahogy a szavakat hallja és értelmezi, hiszen mit lehet erre felelni? Sohse volt gyereke, a nevelő pszichológiákhoz nem ért, holott olyan sokoldalú, hogy az már majdnem gömb, erről elég sokat tanúskodhatnak.*
-Hát persze-*morran lágyan, mély hangja karcosan dorombol a torkában. Egyet talán még soha nem értettek, ebben sem, de érdekes hatalom lakik Cassius fejében, ami néha megengedi magának, hogy némely eseményeket átgondoljon és átírjon a múltban, mint például ezt az egyetértést, és ha neki így fontos, nincs miért tiltakozni, főleg nem most.*
- Vonj felelősségre-*súgja válaszul, bizalmas pusmogásuk senkit nem érdekel, miközben a száját fordítja a hozzá közel hajolt fiú arcához, forrón kilélegzik a tüdejéből a levegőt, az ajkai elnyílnak, fehér foga megcirógatja a sima bőrt, ami már-már kölykösen sima, kár is volna feszegetni azt a nagyfiúságot. Nem harapja meg. Legalábbis az arcán semmiképpen, mohó kelletlenséggel csúszik a szája a nyakába, aprót csíp a fakó bőrre, megmarja, mint a kígyó, ha kellemetlen helyen lépnek rá.* -El akarlak vinni innen.
*De ez ugye, olybá fest, hogy egyelőre megmarad szándék szinten. Az emberi természet már csak olyan, hogy a dögevők kiszagolták Cassiusban az elpusztult önbecsülés hullabűzét és most rávetették magukat a koncra. Ha nincs önbecsülés, akkor pedig nincs semmi, ami megállíthatná az önpusztítás fergeteges táncát, ami olyan, mint valami áldozati szertartás, a test mérhetetlen tékozlásáról szól csak. Persze, ez most csak okoskodás lenne, nem lehet megállítani, megtörné benne az erőt, a maradékot, ha ezt az örömet nem adná meg neki, ami persze csak később fájdalom és szégyen lesz, de talán minden nagy embernek kell valami, amit szégyellhet.
Ezért nem lesz ő, Alec soha nagy, csak hírhedt, fanyarul megcsóválja a fejét, mintha csak rosszallná, hogy a fiú fejében megfogalmazódó gondolatok a vetkőztetésről nem válnak valóra, persze, a valóságban ez a billentés az öngyilkos merénylő-résznek szól.*
- Kinek elég a tested?-*néz körül jelentőségteljesen a köréjük verődött tömegfélére, nyilvánvalóan kiérezni kéklő szeméből megvetést, hogy mégis mit is gondol arról, akinek elég a test élvezete, holott a hús nyilvánvaló kéje messze felülmúlhatja azt, amit a két személyiség csiszolása adhat egymásnak, legalábbis ezen a szinten még. Legalábbis elméletileg. Ugyan már, hiszen valahol a lelke mélyén Cassius is egy fiatal kamasz, bolond és romantikus, ő is volt ilyen, még a legkeményebb bérgyilkos is volt valaha fiatal, amikor szavakra vágyott, szavakra, amik elaltatták a lelke kétségeit, akármilyen ostobán hangzottak is, egyetlen feltételük az volt, hogy legyen igaz. És ez igaz. Igaz a hang, ami pedig ugyanolyan könnyedén kicsengeti a hazugságokat, mint Cassius.
Megsimítja a megremegő kart az első korty után, lélegzet visszafojtottá válik a csend, olybá tűnik, hogy egyedül a koboldok nem emelték fel a punnyadt kis seggüket a székből, hogy idegyűljenek erre a próbatételre, mert csak valami idegen vartyogás hallatszik, mindenki más az illumináltságának megfelelő fokban figyel. Figyelik azokat az ajkakat, amiknek puhaságát egyáltalán nem lenne szabad a bögre kemény ívére kényszeríteni, más, természet adta formát is felvehetnének, ha végre túl lennének ezen a cirkuszon és háborún, ami odabent háborog a vékony, de határozott férfiformát ígérő mellkasban. Ő türelmes székéül szegődött, melengető ölében neki nincs félnivalója, hogy lelepleződik, a talár jól takar, hát még Cassius, kissé oldalról figyeli, ahogy iszik, a torokporc mozgását a torkán.

Valaki számol. Az egyes még durva és erőszakos, magányosan cseng a levegőben, a kettes, a hármas, a négyes és az ötös már gyorsan, sietősen hangzik, ahogy a kortyok leszaladnak a fiú torkán, a Francia a maga részéről kissé előretolja a vállával, hogyha rögtön hányni kíván tőle, akkor azt ne az ölébe tegye, hanem maga elé, semmi meglepő nem lenne, mindenki így reagál rá elsőre. Minden este, amikor csak a szájába veszi a pohárnyitó kortyot, nincs az a gyakorlat, ami az íz gyötrelmén változtatna.
Nem ő az a részvéttelen, aki a hatást fokozza, számíthatott volna erre, sóhajtva kiengedi az öléből, maga is felkel, páran hátralépnek, egyesek óvatosságból, annak álcázva, hogy csak helyet biztosítanak Cassiusnak a forgáshoz. Sötét hattyú, aki a saját halálára játszik, noha ez még közel sem a vég, maga előtt látja, amit a fiú láthat a megimbolyodó világból. Az arcok eltávolodnak, a hangok kiélesednek, tompa zúgás tölti be a pillanatokat, amikor senki nem beszél, és ezt meg kell tölteni, hiszen kívánja a szavakat, de a nyelv béna a szesztől, ami talál örökre odaégett átrágva magát a sejteken és idegeket.
Ha úgy az igazi, úgy az igazi. Cassius nyilvánvalóan a teljes érvényesség felé törekszik, kecsesnek tartott teste mozdul, kissé eltartja magától a karját, ez persze nem sokat segít neki, miközben a lába moccan, az első botlásból visszahozza magát még, hiszen rendszeresen repül, méghozzá nem is akárhogy, a második persze nyilvánvalóan tragikus lesz már, hiszen még önmaga körül se fordult meg. A méreg, a harag az alkohol legjobb szállítóköze, úgy bugygott fel a fiú fejébe, mintha erre rendeltetett volna, és valóban. Kész szerencse, hogy van segítsége, iszonyatos esést úszott meg, miközben tovább fordították, egyszer, kétszer, talán háromszor, kemény ez a fiú, hogy még az eszméleténél van, valahol mélyen, nagyon mélyen, de aztán csak megrogy a teste, a gerinc elveszíti a tartását, a lábak...
Mindegy is, Alec karja fogja át a derekát, a ránduló gyomor az alkarjához préselődik, a hasfal remegése azt rezonálja, hogy fordítsa inkább el magától, ahogy a búvárital megteszi a maga útját.*
- Köszöntük az együttműködést-*csóválja meg a fejét, mielőtt az ölébe emelné a könnyűnek érzett testet és egy gyors fordulással dehopponál vele, és máris az otthon hidegét élvezhetik, ahol a nosztalgia tombol a hűvös, nedves falak között, a kis ablakon túl még mindig sejtelmesen idegen a világ. Cassius térde alatt a pálcájával intve mozdítja le az ágyról a pokrócot, a földre fekteti a fiút, egyelőre a takaróra, onnan nem fog olyan nagyot esni, ha majd magához tér. Egy üvegcsét keres elő, maszatos ajka közé cseppent belőle néhányat, a keserű szirup nem józanítja ki, de magához téríti, és az alapvető alkoholmérgezést megelőzi, az újabb ingernek, amivel megválna a benyakalt lőrétől egy lavórt készít elő, majd az ágy szélére leülve figyeli a kinyújtóztatott test görcseit. Nincs ebben semmi romantikus, semmi kéjes, francia lelkének oly kedves, de kék szemeiben nem tükröződik bosszúság, sötét tekintete mohón várja a fiú visszatértét, mohó, számító várakozással.*

---

---