Roxfort RPG

London egyik zavaros etnikumú negyedében, egy két ugrásnyi alapterületű lakásról van szó. A földszinten egy vegyesbolt található, aminek a tulajdonosa állandó bérletre adta a fenti lakást a mugliismeret tanárnak, mit sem sejtve annak kilétéről. A szemközti soron egy nagyobbacska lebuj és kaszinó ad élénk bepillantást a mugli kultúrába fényes neoncégérrel, a lakás egyetlen ablaka, a hálószobáé is erre néz.
A lakásba bejutni a bolt mögötti sikátorból lehet egy kis lépcsőn. Egy közös előtérből három lakás nyílik. Fél lépésnyi előszoba, amiből két ajtó nyílik, balra konyha, jobbra mosdó. A konyha ajtaját valakik leszerelték, így legalább nem lehet összenyitni a mosdóval. Előrefele kurta folyosó, szintén ajtó nélkül ér az ember a hálószobába.
Szemben az ablak, alatta az ágy. Balra a konyha és a nappali ajtaja a falhoz támasztva. Egy elfektetett, vagy magától feldőlt szekrényen ruhák, gondosan, rendben összehajtogatva, színek szerint szétválogatva. A falba felfúrt szögeken vállfákon talárok lógnak. Az ágy lábánál több halom könyv, mellettük egy íróasztal, rajta golyóstoll, tinta, penna, mindenféle holmi, az asztal alatt egy kisebb üst és egy utazóláda.
A festés ép, a falak jól karbantartottak a külső látszat ellenére. A szoba jócskán nagyobbnak érződik, mint amilyennek a folyosóról látszik, ha belépnek, ugyanez igaz a lakás minden helyiségére.

         A mugli London. Hiába lecsúszott és alávaló, naiv hely marad; a muglik közt még a bűnözők is csak csetlő-botló bárányok a farkasokkal teli, nagy, sötét világban. Mi egy Caligula, egy Mengele akár a legpitibb varázsló gazemberhez képest? Saját fajtájuk farkasai, mégis kiszolgáltatottak a nagyobb vadaknak. Naivak. Szánnivalóan védtelenek.
          Nem húzta magára még csak Brodowski bőrét sem, nem, ez nem olyan alkalom. Jobb lesz, ha a ma este vendége tudja, kivel áll szemben. Metszően éles pillantását csak keménykalap takarja a muglik arctalan tömege elől és a szemerkélő eső ellen, piszkosszürke köpönyege gallérját az arcába húzta, talán csak magassága miatt lóg ki arra a néhány percre, amíg a hoppanálás végcéljától Minticz lakásáig ér. Nem először jár itt. Figyeli vagy két hete.
          Minticz!
          Telik, múlik az idő, és a romlott kis lárva felhízik a bűnök moslékán, egy azkabani cella sötétjében bebábozódik, hogy aztán visszataszító, sötét pillangóként térjen vissza a világba. Igen, emlékszik Minticzre, az idősebbre, Braydenre, mert emlékszik minden egyes rohadékra, akit valaha üldözött. Egyszer már elkapta. Igaz, akkoriban épp csak pontot tett az i-re, behúzott egy vargabetűt aurortársai ügyetlenkedő nyomozásából azzal, hogy beszállt, de nem fordított igazán figyelmet a társaságra. Néhány velejéig romlott, aranyvérű kölyök játszadozása volt a feketemágiával, semmi különös. Elég súlyos játszadozás ahhoz, hogy Azkabant érdemeljenek érte, de ő akkor nagyobb vadra ment már.
          Csak Minticz arca maradt meg közülük, a dührohammal fenyegető, rángatózó száj és a sötét szemek kútja a keskeny arcban. Téboly. Leginkább meg kellett volna fojtani ott helyben, de hát a „humánus”, modern mágustörvények nem szeretik a halálbüntetést, csak akkor, ha azt dementorcsóknak becézve fürödhetnek saját könyörületességük dédelgető pezsgőfürdőjében...
          Majdnem elfeledkezett magáról, mikor azt az arcot újra látta a minisztériumban, annyira elöntötte a vérszomj.
          Varázslény Felügyeleti Főosztály. Elnök… egyenest a dementorok szerető öleléséből. Micsoda tündérmesébe illő fordulat. Nem is volt kérdés, hogy ha ott helyben feltépte volna a talárujját, mit talál a bal karján. A mocskos rohadék! Ennyit ér a könyörületesség, feldughatják maguknak. De akkoriban gyorsan történtek a dolgok, a minisztériumi hatalomátvétel, a felmondás, a körözés, és nem volt ideje Minticz-cel foglalkozni. De a férfi létezése seb lett a szájpadlásán. Ő vágta sittre, a kiszabadulása személyes sérelem, egyéni felelősség. Ő nem végez félmunkát. Az ügyeit tökéletesen lezárja.
          És a rohadéknak még öccse is van.
          Fel a lépcsőn a sikátorból. Végigsimítja viseltes, sárkánybőr kesztyűjének ujjait az ajtón; ujj- és mágikus lenyomat hagyását gátló varázslatokkal van kezelve, büntetlenül összefogdoshat vele bármit… és bárkit, akkor sem marad utána semmi olyasmi, ami által a nyomába eredhetnének. Még a vért is beszívja, a verítéket, a félrecsöppent Veritaserumot, a fájdalomtól keserűvé meggyűlő nyálat… Szereti ezt a kesztyűt. Csupa szép emlék fűződik hozzá. Megbízható darab. És tiszta.
           Nincs itthon. Persze, hogy nincs. Egy hete minisztériumi pecséttel ellátott, szép, szabályos, hivatalos beidézést küldött neki erre a címre, a pergamenbe itatva juttatta be a követő, megfigyelő bűbájokat a lakásba, azok tudatnák vele, ha jelen volna. Az effajta leveleket legalább nem szokták eldobni az emberek.
          Már kitapasztalta azt a néhány satnya varázslatot is, amit a lakáson hagytak. Semmi különleges. A riasztóbűbájokhoz nem nyúl, de miután feltörte a zárat, megbütyköli egy kicsit, hogy ha a tulaj hazatér, amint becsukódik az ajtó, be is záruljon mögötte. Nem fektet bele különösebb energiát, ócska, vásári mágia, de nem is kell több. Arra úgy sem lesz ideje a férfinek, hogy különösebben nekifeszüljön. Leköti majd ő a figyelmét, abban nem lesz hiba…
          Shannon Alexiel Minticz, milyen dallamos, bájos. A szegény, tehetséges, zaklatott sorsú kisebbik királyfi. (Mugliismeret tanár. Grahh. Szinte gyomorforgatóan nyálas húzás a gáncs nélküli látszat fenntartására.) Alighanem sokan meglepődnének, ha tudnák, mi mindent tárolnak róluk a minisztériumi irattárak poros polcain, egy egész élettörténetet össze lehet rakni, ha az embernek van egy kis ideje, és nem fél feltörni néhány titkosítást. Egy fél óra olvasás, és szinte dobognak a varázslószívek azokban az élettelen pergamentekercsekben, szuszognak, és minden lélegzettel hasznos titkok szöknek ki belőlük. Azt a kevés fehér foltot pedig néhány hetes megfigyeléssel és némi pletykával tökéletesen be lehet tömni. Például tudomást szerezni egy mugli lakásról…
          Komótosan sétálja körbe a lakást, megnézi, mit tart a konyhaszekrényben, kihúzogatja a fiókokat, leveleket, talán naplót keres, oda nem illő dolgokat, mondjuk egy elejtett női alsóneműt, tudatmódosító főzetek üvegcséit, netán valami tiltott, fekete mágiás szuvenírt… Köpenyét, zakóját finoman egy székre akasztja, majd nejlont húz rá, hátha valahogy mocskossá válna beszélgetés közben; meglazítja az ingét is, feltűri ujjait, de a kesztyű marad. Úgy ül le az íróasztalhoz, mintha otthon volna. Nincs benne semmi félelem vagy gátlás.
          Minticz túl magasan van most ahhoz, hogy csak úgy elérje, az aktái gyanúsan semmitmondóak, és magas biztonsági minősítést kaptak, és sokkalta nehezebb utánaszaglászni, mint az öccse után. De az öccse el fogja vezetni Minticzhez, még akkor is, ha esetleg… egy kicsit győzködnie kell.
          Megperdíti a széket, és hátradől. Állíthatna persze csapdát neki, várhatná futóhomokká változtatott szőnyeggel, bokamagasságba vetett gánccsal vagy akár lesben álló kötelekkel, hálóval, de az nem igazán az ő stílusa. Talán egy kicsit éhezik a harcra. Talán kíváncsi, mit mutat neki Minticz öccse.
           Várlak, Shannon.
          Alig várom, hogy megismerhesselek.

*Az este rángatózó neonoktól hullámrajzolatú, árnyék és színes fény, árnyék és színes fény, bizonytalanítja a rideg valóságot, a szürke és fekete falakat, a repedezett betont, mindent egy ultramodern festmény hátteréhez hasonlatosan változtat műanyagszerűvé, valótlanná. Otthonos. Szinte otthonos ahhoz képest, hogy a város más területei mennyire magukon viselik a varázslók megváltozott hozzáállásának kifordult, felforgató, pusztító nyomait. Felborított épületek, szétátkozott felüljárók, ötödik emeleti lakások ablakába bedobált gépkocsik. Az ilyen helyekhez képest ez az utca, ez a hely, ez a világ még viszonylag derűs, békés, a muglik és a varázslók csinálhatják, amit csak akarnak, egymásról tudomást sem véve.
A közel sem kies varázsló-lak a mugli közegbe burkoltan vendégszerető csendességgel, békéséggel foglalja az odatévedőt. Nem támad rá átkokkal, kacifántos faragványok az ajtóban, asztalban nem őriznek halálos mérgeket, nem támad a tulajdonos indulata előre a birtokháborításért. A vékony falakon áthallatszó idegen neszek finoman és barátságosan körülveszik, az sugallva, hogy nincs egyedül, a szemből hallatszódó zeneszó és részeg tivornya pedig azt, hogy az élet vidám, kedves, kellemes, ahol a szórakozásnak helye és létjogosultsága van. Csodálatos paraméterekkel berendezett otthon, amiben azonban még a felületes szemlélő is könnyedén kiszúrja a varázsló-lakást.
Elhagyatott porosság sugall várakozást. Takaros konzervek a szekrényekben, evőeszközök a fiókokban. Háztartási gépek a mugli kultúrának, mindenízű drazsé és kondéros keksz a varázsló ösztönöknek. Tisztaság mindenhol, a múló idő finom porfátyola alatt alussza álmát békésen minden, a takaró, az üres pergamenek, jelentéktelen könyvek, hazavárva a gazdájukat. Minden olyan ártatlan, hogy az már irritálóan jellegtelen, elmenekült a személyiség és a gondolatiság is innen. A szék engedelmesen reccsen, az ajtó zárja szinte hálásan szippantja be az oly régóta nélkülözött varázserőt, mintha didergett volna a hiányától a januári hidegben.*

~~~

*Az elátkozott félévnek elátkozott vége lett. Hazamenekülök, holott a szünidőt a Roxfortban akartam tölteni, hogy nincs az a galleon, ami rávehetne arra, hogy a szobában maradjak, ahol Brayden összetörte a szekrényt és a megszaggatott, széttépett ruhák a padlón hevernek. Ahol a falak beitták az érintését, sötét jelenlétét, elsuttogott, kiáltott, morgott, odavágott gondolatait, szavait, ahol a kávéjának keserűje a nyelvemre tapad a levegőből.
Tegyenek rendet a házimanók, varrjanak, foltozzanak, szellőztessenek, szereljék meg a szekrényt, tisztítsák meg. McGalagony ugyan nehezményezte a hirtelen távozást, de nem volt más választásom. El kellett jönnöm.
Nem sokat segített. A hideg sem tisztíthatta ki a gondolataim, a fürge menekülés, ami nem az embertelen magányba, hanem biztonságos, megnyugtató mugli tömegek közé vitt volna szintén kudarcot vallott. Nem voltak megnyugtató tömegek. Nem volt nyugalom sehol. Voltaképpen mire számítottam? Azért mentem a Roxfortba, hogy biztonságot találjak, de ha utánam kúszott a nyughatatlanság, gondoltam, hogy akkor innen eltűnt?
Nem vagyok naiv.
De azért valahol mégis. Naivvá tesz a reménytelenség. Akár a megbélyegzett bárányoknak, a sorsom megpecsételődött. Brayden jelképe az én jelképem, az ő szolgálata az én szolgálatom is. Világosan az értésemre adta, hogy nincs kibúvó. Én nem létezek nélküle. És az a szomorú, hogy igaza van.
Mindig és mindenkor.
De most a saját igazságaimat akarom, békés, egyszerű igazságokat. Pihenést. Aludnom kell. Nem aludtam már... délelőtt óta, de akkor is csak egy fél órára. Aludnom és nem gondolnom semmire. Kipihennem a félévet. Játszottak az idegeimmel eleget, új év, újfajta játszadozások, újfajta technikákat igényelnek. Először is pihenek. Igen, pihenek.
Észre se veszem, hogy mikor állnak a gondolataim önismétlésre, mintegy matrákat teremtve maguknak mindenből. Egyszerű, primitív varázslatokat, amik megnyugtatják őket. Nem tényleges varázslatok, belső használatra azonban ideálisak. De ez a kapaszkodó reszketés nem nyűgöz le igazán, hiszen világosan mutatja, hogy gyenge és kiszolgáltatott vagyok, nem vagyok ura a gondolataimnak.
Egy legilimentort persze jól összezavarnék velük.
A kabátom alá csúsztatott kézzel fordulok be ezen a baljós sarkon, ami után néhány lépéssel már le is kanyarodok, kurta pillantást vetve a kocsmára. Szerencsére nem lézengenek előtte annyian, mint szoktak a kegyetlen hideg, amit a város felett játszadozó dementorok okoznak mindenkit meghátrálásra késztet. Oda se neki, legalább feleslegesen markolom a pálcám, ezúttal senki nem talál elég soványnak ahhoz, hogy meg akarjon verni. Bal kanyar, jobb, megint jobb, bal, át az előtéren, megállok egy pillanatra hallgatózni, hiszen a szomszédok szokatlanul csendesek, a kilincsemre téve a kezem halk igével kinyitom az ajtót.
A kattanástól bennszakad a lélegzetem, belököm az ajtót, valamiért mintha Braydent látnám a folyosón, ahogy a józanul állott levegővel együtt felém áramlik és... és hagyjam abba a hülyeséget. Belépek, becsukom magam mögött, halk kattanás adózik a zárnyelv helyére csusszanásának, már a kabátot is leveszem, mire összeráncolom a szemöldököm és a kilincsre nézek. Egyszerűen nem fér a fejembe az a kattanás.
Nem teszem le a pálcám, azon csizmástul lépek előre halkan, egy-egy intéssel a konyha és a folyosó fényeit aktivizálom, de a hálóban mintha elpusztult volna a varázslat.
Valahogy megérzem, mint őz a farkast a bokor alatt. Jelen van. Ez olyan biztos, mint az, hogy kioltok minden fényt a fejem fölül és a hátam mögül, vaksötétre kárhoztatva magam az első és egyetlen ötletem felhasználva, amit a „gonosz” jelenlétében megtehetek, hogy patrónust idézek halvány, pásztorórás emlékből. Tudnom kell mi van ott.*

         Halk megadása hallik a zárnak; a varázslóval együtt beszökik a tél cirógató és a dementorok elátkozott, csontig hatoló hidege a közeli kocsmazajba karolva… Aztán kattanás. A ketrec bezárult. A szétszórt követőbűbájoknak hála azt is tudja, hogy ő az. És egyedül van.
          Üdvözöllek az otthonodban, Shannon… kerülj csak beljebb. Szívesen látlak.
          Mágia vezérelte mugli világítás. Épp úgy nem érti ezt, mint a mugli és mágikus dolgok keveredését a konyhában, és szerte a lakásban mindenütt. Ízléstelennek találja ezt egy aranyvérű varázsló hóbortjaként, mintha valaki legkedvesebb barátjaként bánna egy eleve mészárlásra tenyésztett vágómarhával. És a hóbortos varázsló megáll. Érzi már.
          Pontosan tudja, mennyire nyálkás, fogvacogtató érzés, mikor az ember felfedez egy idegent a házában. A menedékében, a birtokán, ami csak az övé. Sokaknak nem is kell találkozniuk a birtokháborítóval, elég a tudat, hogy ott járt, idegen lélegzetével belehelte a szobát, elegendő egy feltúrt fehérneműsfiók látványa, az elmoccant képkeretek, amiket valaki érintett, a konyhaasztalon a gyümölcskosárban egy alma, amibe valaki beleharapott, valaki, akinek nem lett volna szabad meggyaláznia a személyes tér legbiztosabb alapköveit, pusztán ez a tudat elég ahhoz, hogy lesápadj, reszketni és okádni kezdj. Nem a félelemtől. Az undortól, a viszolygástól. Az ingóságaid, a leveleid, a legintimebb használati tárgyaid mocskosak lettek. Legszívesebben kidobnád őket.
          És hogy milyen érzés ott találni valakit, amint épp megbecsteleníti a kedves holmijaidat, a menedékedet…?
          Feszes, vérszagot lélegző kis fintor-mosollyal emelkedik fel a székről, s emeli meg a pálcáját.
          Gyere csak, kis Minticz, nem fog annyira fájni, hogy ne bírd ki. Gyerünk. Szedd már össze magad, indíts!
          Csend. Csak a másik lélegzetének távoli, bizonytalan kis zaja, ahogy a fogaihoz, ajkaihoz ütődik megriadva. Nem jön közelebb. Megijedt? El fog menekülni? Ebből a férfiből kinézné. Mardekáros volt. Aligha kezd olyan harcba, ami vereséggel kecsegtet. Egyetlen szégyenfolt sincs az egész élettörténetében. Ügyes játékos, hogy még a minisztérium figyelő szeme elől is eltitkolta a ballépéseit. Vagy csak nem elég… tökös ahhoz, hogy maga játssza a játékait. Bizonyára van, aki megjátssza helyette. Aki most félrelökné, biztonságba, védett helyre, és egyenesen bejönne ebbe a szobába, lerendezni a puhány varázslót fenyegető veszélyt. Talán épp a bátyja az, aki megteszi ezt helyette. Aki esetleg magára vállalta a közös kis játékaik után maradt szennyet, és ült a fivére bűneiért is… aki ekkoriban rejtélyesen nem volt sehol…
          Tudja, hallotta, hogy Minticz nagy figyelmet fordít az öccsére, és sokan Minticznek tudnak be mindent, amit a fiatalabb testvér elért. Hiszen megrótták nemrégiben… bizony, volt egy kis látogatás a mágiaügyi miniszternél. Minticz kezeskedik az öccséért? Ennyire odavan érte? Mégis… mennyire? Undor fogja el.
          Melyik vagy te, Minticz, a mester, vagy a tanítvány? Az, aki manipulálja a másikat, vagy az, aki függ tőle? Talán mindkettő?
          Türelemre inti magát.
          Végre. Lép. Halovány, ezüstös derengés szökik be a szobába kintről, majd egy patrónus, még ha nem is különösebben erőteljes materializációja. Abszolút oda nem illő, nem várt reakció. Értetlen, csalódott, talán kicsit dühös is. Ezzel akarja elterelni a figyelmét? Amikor a szépséges, fényből szőtt testű állat bevágtat a szobába, ebben a sötétségben egy óvatlan töredékmásodpercre el is vakítja.
          Calligo – borít maga köré egy nonverbális, nem hallható szisszenéssel sűrű, fekete ködöt, hogy elfedje magát a patrónus árasztotta fény elől.
          A pálcája még káprázó szeme mellett is a háló sötétlő bejáratára szegeződik; száján érik a Capitulatus, ha esetleg moccanna a sötétség. Kezdhetne valami szaftosabbal, de nem akar. Később még szükség lehet a fájdalom minden árnyalatnyi lépcsőjére. Megtehetné persze, hogy rövidre fogja ezt a részt, de előbb tudni akarja, mit várhat Minticztől, mire képes. Egy kicsit… futtatni akarja, mielőtt a torkára vetné magát.
          Ez még csak az előjáték.

*Az a kérdés, hogy MIÉRT üvöltve kitölti minden korábbi önismétlő gondolatomat, és teljesen automatára állva az agyam egyre csak azt hajtogatja, miért, miért, miért és miért. Néha beletűz egy hogyan-t a képbe, aminek a magyarázatát is hozzáfűzni, miszerint hogyan lehetséges, hogy ez megtörtént velem, hogy lehet itt bárki is, mit akar tőlem bárki is, hogyan találhattak meg akárkik is.
Sok az ismeretlen tényező ebben a gyakorlatban, amit csakis magamnak köszönhetek, én idéztem a fejemre, én hoztam a bajt. Miért nem védtem, vigyáztam jobban, miért nem vagyok sokkal-sokkal gyanakvóbb, miért hiszem, ha én nem látok, akkor mások se látnak engem? Ne nézzenek! De ezt kérni nem elég, hatásosabban kellett volna előadnom, hiába hittem, hogy a legjobb menedék a beolvadás, az alkalmazkodás, és hogy a túlzott védekezés vonzza magához a bajt, a baj köszönte szépen, de mindenféle útmutató nélkül is idetalált.
A patrónus után szökkenek a szobába, amikor nem várná, hiszen a fénnyel küzd sötétséggel és homállyal, hatékonyan, mint egy dementor, és intenzívebben, mint egy halálfaló. Kinek és minek lehet ennyire eleme a sötétség? Kinek és minek az otthona? Nem akarom tudni. Az ablak előtt nincs, a patrónus útjában nincs, aztán pedig felfalja a fényt az árnya. Egy helyen lehet. Az asztalnál. Vagyis szembe velem, mert a szobába érve rögtön balra mozdulok, halkan, mint az árnyékom. Hát Shannon, ezt tanultad az iskolában? Lopakodást? Nem, ez még sokkal korábban. Kész szerencse, hogy az ajtót levettem, éppen erre a falra nyílna, így a mögötte levő sutba be tudok lapulni. Csak éppen nem véd semmi. Szemtől szemben, és noha ez a második legárnyékosabb sarok a szobában, mert az elsőt ő birtokolja, a biztonságérzetem nemes egyszerűséggel nem létezik. Egyszerűen szertefoszlott, amikor a nyomorult rádöbbenés utolért, hogy itt van.
Namármost. Még van nagyjából négy és fél másodpercem, amíg kipislogja a szeméből a fényszikrákat, bár nem életem leggrandiózusabb patrónusa volt, de a hirtelen fény, főleg ha már régóta várt rám újszerű a kinti vibrálás után. Aztán vége. Látni fog a félhomályban, szerencsétlenül, dühösen, megalázva a saját vackomon. Nem vagyok olyan öreg, hogy ennél pontosabb becsléseket tegyek, és nem vagyok olyan fiatal se, hogy ennél kevesebbre becsüljem az időm, visszafojtott lélegzettel sajnos nem merenghetek el azon, hogy miért is mozgat ilyen hatékonyan a félelem adrenalinja, miért ilyen ismerős az, ahogy kiver a víz, a pálca síkos nyelét mégis mitől fogom olyan magabiztosan és rezzenéstelenül.*
~Invito~*suttogom félelem-szaggal a torkomban, nehéz, fémes vér-íze van, mintha közeli ütéseket, fájdalmat, nehézségeket jósolna meglehetősen baljósan. Meglehetősen bosszúsan rántom ennek megfelelően magam felé az asztalt, miközben én felugrom, pontosabban előre, még pontosabban valahova mellé, a testének puffantására figyelve-várva, tájolva, keresve, hogy merre is van pontosan.
Rövid lett az ugrás, az asztal száguldtában a térdemnek ütközik, megpördít a levegőben, kecstelenül és esetlenül fogok padlót, miközben a szék felháborodottan bereccsen valahol.
Odébb hemperedem a padlón. Nem akarom látni. Tartok tőle, hogy mit látnék. El akarom üldözni, mint egy lidércet, ki akarom szorítani, hogy találkoznom se kelljen vele.
De hiszen mi értelme van ennek a játszadozásnak? Csak abban reménykedem, hogy nem volt elég gyors, és az asztal minimum elsodorta, de a bizonyosság, hogy nem így van, arra sarkall, hogy talpra álljak, körülfordulva füleljek, megmozduló kar, lebbenő talár, súrlódó anyag hangja után, hogy a Protego, ami a nyelvem hegyén ül a megfelelő irányba induljon. Ez nem az én harcom, nem vagyok ura a mozdulataimnak. Nincs semmi értelme Shannon. Menekülj el. Hagyd itt. Ne ragaszkodj ehhez a lakáshoz. Nem éri meg a bőröd, de mégis...
Ha itt van, nincs hova menekülni. Dermedten várom, tágra meredt figyelemmel, szemmel, tudattal, öklömnyi gyomorra, izmokkal, begörbült ujjakkal.*

         Nem számít arra, hogy a másik, sötétben lapuló varázsló egyből a patrónusa után veti magát, kihasználva annak vakító erejét, és ha nem lenne annyira energikus a mozdulat, hogy egyértelműen hallható legyen, talán nem is látná meg.
          Minticz ráadásul nem tétlenkedik, bőven kihasználja a kapott játékidőt. Capitulatusa a falnak pattan, túl gyorsan mozdulat, túl hirtelen, nem talált a lefegyverzés. Villámgyorsan küld utána egy másikat, de káprázik a szeme, az csak üres sziluett, amit a férfinek vél; a szobában lélegzetvételnyi időre szinte tökéletes a csend, meghallja az elsuttogott igét is, megint nem olyasmi, amit várhatna, hanem valami abszolút meglepő, de most fürgébben reagál, odébb ugrik, inkább előre, mint oldalra, mert arra van hely, védőbűbáj helyett taszító ártást izzít a pálcája helyére. Mindig is vallotta, hogy a leghatékonyabb védekezés a támadás, pajzsra nem vesztegeti most az időt. Az asztal csípőbe vágja az élével, megsodorja, talárja suhog, csizmája csattan, lesöpört tárgyak puffannak a padlón, de az a lényeg, hogy talpon marad. Megrendül az egyensúlya, de keményen megveti a lábát.
          Már hozzászokott  a fényviszonyokhoz, látja azt is, ahogy a másikat épp úgy megzavarta a saját manővere, mint őt, ha nem jobban, hiszen az íróasztal a begyűjtőbűbájt megidéző felé tartott, neki több esélye volt kikerülni. De gyorsan felkel, alighanem hajtja a kétségbeesés, a rémület. Védekezni fog, sejti meg csalhatatlan ösztönnel, mert rajta kívül minden épeszű varázsló védekezne most, támadni már nincs ideje, ebben a körben övé a másfél másodperc előny. A pajzs néhány másodpercre fennmarad, bekap egy rontást, de utána nem lesz ideje újat idézni maga elé…
- Obstructo! – szisszen az átka felismerhetetlen orgánumú hangon.
          Kivárja azt a néhány másodpercet, míg szertefoszlik bármely védelem, de amilyen kevés idő alatt újat cselekedni, ha csak előre ki nem gondolta, mit fog tenni, nincs idő; majd utánavágja édes kísérőnek nonverbálisan a Capitulatust is.
          De ha még ez se lesz elég, és él a gyanúperrel, hogy nem, mert Minticz már eddig is bőven meghaladta az elképzeléseit – akkor könnyen lehet, rávágja még a távtaszító bűbájjal azt az íróasztalt, mehet akár ütközésig a falig, ha már annyira kellett neki. Lehet belőle gyönyörű freskó a saját hálószobája falán.
          Ha lenne rá idő, alkalom, hüledezne.
          Invito? Ez telik a nagy feketemágus kisöccsétől?
          De nem ez az igazán zavarba ejtő, hanem a hiba. Hibát követett el. Ő.
          Alábecsülte Minticz öccsét az alapján, amilyen képet kapott róla. Az a kép könnyen lehet csalóka! Igen, egyre inkább hajlamos alábecsülni ezeket a fiatal varázslókat, boszorkákat, akiket legszívesebben csak megvetően lekölyközne. És ez a hiba megbosszulja magát. Minticznek sikerült átejtenie néhány értékes másodpercre. Ennyi idő bőven végzetes is lehetett volna, de majd később ostorozza magát miatta, most nem annak van a szezonja.
          Most inkább Minticzet ostorozná.

*Miért nem átkoztam meg?
Mire vársz Shannon?
Ki van ott? A barátod semmiképpen. Nincsenek barátaid, olyanok, akik a sötétség leple alól rád ugorva színpompás bűbájokkal kívánjanak neked mindenféle jót, akik meg akarnak lepni így, akik ezzel a közel sem bájos húzással fejeznék ki a rokonszenvüket. Egyszerűen nincs miért állnod és várnod, előremeredve, mintha bármit is láthatnál egy sötét árnyékon kívül.
Elrontottad. Elbuktad megint. Nem fogok pálcát szegezni az ismeretlenre, nem vállalhatom a kockázatot és ezzel a saját bőröm kockáztatom.
Felrántom a Protegot, aztán a következőt, hátralépek, összehunyorítom a szemem a felvillanó átok fényétől, új helyett a meglévő pajzsomat próbálom megerősíteni, nyersen, varázserőből, fogy az idő, veszedelmesen fogy, már egy ügyes tigrisugrással át is hidalta az előnyöm, a meglepetést, a pillanatnyi gondolkodást adó támadás előnyét.
Nem megy. A szőlővessző a kezemben védekezik, nem akar támadni, ha én sem. Nem mer moccanni. Biztos megérdemlem, elkövettem valamit, szánalmas vagyok, megmondta.
Én magam is szánalmasnak érzem a lényem, ahogy kireppen a kezemből a pálcám a védekezés fogytán. Elszívja az erőm, elveszi a gondolatokat.
Lépj, harcolj, cselekedj és harcolj, új mantrát találtam magamnak, de ez sem erősít meg jobban. A saját kába ijedtségem, fáradtságom minden átoknál erősebb gúzsba köt, minden hátráltatásnál jobban visszalök, minden tarolás után talán még visszavágnivalót.
Felé lendülök, zavart, kétségbeesett mozdulat. Behunyom a szemem ezt látni sem bírom, elég hallani a felém suhanó tömeget, ami bevégzi azt, amit ennek az idegőrlő tépelődésnek nem sikerült.
Felköhögve az utolsó kortyot, a tüdőmből sípolva hörren ki a levegő, ahogy a fal a hátam mögé suhan, vagy inkább én koppantam neki, az asztal szadomazo keménységgel ugrott a csípőmnek, azt hiszem legalább egy fél órára maradandó kárt szenvedtek a csontjaim.
Én kiáltotta? Olyan fülledtnek tűnik most a csend, hogy a saját zihálásom a legerősebb, nem a visszafogott léptek nesze, az átkok lobbanása a védelmen, nincs a súrlódó asztal zaja se. Jól eldobáltuk nem? Vagy nem? Kinek volt jó ez? A lapra görnyedek, meghajtva magam, az alkarom a fára támasztom, egészen lerogyok, ha valahogy sikerül elnyomni magamról és nem szögeli még oda, hogy teljes legyen a győzelem.*
-Nyertél.
*Kikényszerítem a szót a torkomból. Felnézek, valahol a pálcám ott lehet a lába előtt, elérhetetlen messze, a kötelességtudattól alig-alig áthatva. Elfordítom a fejem. Nem láttam zöld villanást, nem hallottam zúgó szelet, ahogy jellemzik. Nem akar megölni. Ha meg akart volna ölni, azzal kezdi. Akkor nincs játszadozás, nincs kínozgatás, ijesztgetés. Nincs semmi. Akkor ölni, pusztítani akar.
Én pedig nem tudtam harcolni ellene. Bármi ellen. Bárki ellen. Halvány gyanú, hogy tévedtem, halvány, hiszen a varázslatok következetessége és ereje mást sugall, mint amit feltételeztem, de ez már rajtam nem segít. Lehajtom a fejem a karomra. Egyetlen porcikám, centim se kívánta ez a harcot, nem is voltam képes megvívni. Még a saját érdekemben sem. Képtelenség megszabadulni ettől a súlytól. Vak vagyok a világra, és ostoba. Mit csináltam? Hogyan magyarázom ki magam ebből?  Hiába a meglepetés, a jó ötletek, ha lefagyok zavaromban a láthatatlan ellenfél ellen, hát miért nem átkoztam meg?*
-CSINÁLD MÁR-*akármit is akarsz, csak lépjünk túl ezen a nyomorúságon.*

         Kétségtelenül jó abban, amit csinál, s ezt tudja is magáról. Alighanem hatalmában áll, hogy lenyomja ezt a férfit épp úgy, mint sok másikat. De nem így. Dühös vadállat agyaraiként villanak elő a fogai csalódottságában.
           Feladtad. Ezzel apellálsz a könyörületességemre? Nem érdemel könyörületességet az, aki veszít, s még a vesztesnél is kevesebbet az, aki feladja.
          Magához hívja, begyűjti a cserbenhagyott pálcát, az övébe tűzi, van ott néhány menet a bőrbe fúrva kimondottan így eltulajdonított pálcák számára. A mágiával átitatott bőrszíj jobban marasztalja az elkobzott pálcát. Mégsem adta fel teljesen? Érdeklődéssel figyeli a rándulást, aztán rezzenéstelenül nézi végig, ahogy a falnak szorul, és satuba szorítja a kín. Tudja, hogy óvatos volt, keményen taszította meg, de nem küldte rá teljes erőből, hiszen fegyvertelen volt úgyis, de a hörrenésre rávágódó kiáltás… Ha elszámította, akár el is törhette a medencéjét ezzel az íróasztallal. Franc. Kár volna érte. Nincs semmi baj a testi kárral, a fájdalommal még úgy sem, de a cél nélküli, szükségtelen fájdalom – kártékony, rossz fájdalom.
          Az asztalláb csúszna a padlón. Mocorog. Nem, ezt nem. Odaszegezi az asztalt, maradjon csak a falnál, amíg nem bizonyos, hogy nem csípő- és belsőségdarabokra hullani, ha kiereszti a két felület kemény öleléséből. Semmi kedve azzal kezdeni, hogy előbb türelmesen összerakja, amit utána majd szétszed.
          Ledobja magáról a fekete füstködöt, a kiismertté váló, egyre barátibb sötétben elősejlő alakja magasabb, erőteljesebb is, mint az, akit szólítanak, akire számítanak.
          Mindenféle gyöngédség nélkül nyúl a lehanyatló fej állkapcsa alá, és rántja felfelé a fejét. Bőrkesztyűjének hideg hüllőbőr- és tömör sötétségszaga van. Hüvelykujja az állára támaszt, kissé megtolja felfelé az alsó ajkát, tolakodó, lóvásári mozdulat, kicsit mintha vércseppet keresne az összeszoruló, dacos villanású fogak között.
- Nem. A fajtádnak talán hízeleg az efféle önelhagyás, de tisztességes varázslónak nem nyereség az, amit az ilyen... mágus - szinte köpi a szót - ellen nyerek. Feladtad. Nem nyertem. Csak te vesztettél.
          Sötéten mosolyodik el.
- Türelem. Miénk az egész éjszaka, Mr. Minticz.
          Ó, igen, nem olyan messziek még  a régi szép idők kihallgatásai, ahol egy szűk, vér- és izzadságszagú teremben hosszú órákra élet és halál ura volt. Bármit megtehetett a gyanúsítottjaival, Veritaserum alatt faggatta őket legtitkolni vágyottabb, legintimebb személyes titkaikról, csak mert megérdemelték a megaláztatást, hiszen nem emberek, csak vadállatok azok a férgek… Igen, onnan, abból a világból való ez a megszólítás. Lehet valakit úgy hivatalos formátumban megszólítani, hogy az valójában ne jelentsen többet te szarkupacnál.
          Elereszti a fejét, hagyja, hogy csattanjon az asztalon, ha épp őméltósága nem akarja megtartani magát.
          Mély, kutató pillantás a szemébe, komoly sérülés üveges tompaságát keresi benne. Áttetszőre bűvöli az asztalt, hogy pálcája fényénél megnézhesse teste körvonalát, megtörik-e a csípőjénél a gracilis sziluett, tört-e csontot. Úgy látja, rendben van. Helyes.
          Megtetszik neki, ahogy az asztalhoz szegezi a saját karját, hát akkor legyen is így, szíjat von rá egyből, mielőtt meggondolhatná, jó helyen van az az asztal. Mikor rögzítette a csuklóját, feloldja az íróasztal rögzítettségét, már bátran előrébb invitózza, Minticz léphet utána gyorsan, mint egy ló után kötözött rabszolga, ha nem akar térdre esni. Nem lakberendez sokat, épp csak annyit, hogy elférjen az asztal túloldalán, amíg megtapintja a medencéjét. Nincs a mozdulatában semmi élvezkedés, a csontot érinti a hús fájdalmára való tekintet nélkül, átütő vért keres a ruházatán, de nem talál.
- Nem tört csontod. Ne visíts, amíg nem muszáj. Irritál a férfiak sikoltása – mordul oldalról az arcába. – Lesz még rá lehetőséged, és sokkal nyomósabb okod, ha majd egyszer valami hasznosat akarsz elüvölteni.
          Nem tetszik neki a mugli világítás, sosem tetszett, nem való egy varázsló házába különben sem, úgyhogy inkább fél tucat gyertyát bűvöl elő a semmiből, és emel a magasba. Sokkal meghittebb. Csak annyi világosságra van szükség, hogy ki tudjon venni az arcában minden árulkodó rezzenést. A szőnyeg mintájára nem kíváncsi, a haja árnyalata hidegen hagyja. A gyertyák pedig úgy szórják fényüket, hogy az ő arca félig árnyékban marad, csak a szája íve látszik tisztán, és a szeme tükrén villannak a lángok fémes kegyetlenséggel.
          Az íróasztal átellenes oldalára húzza a megnyekkent széket, hanyag kényelmességgel leül, majd cigaretta után kotor az inge szív feletti zsebében.
          Pillantása figyelmesen szegeződik a keskeny arcra. Nem kezd kérdéssel. Megcsontosodott szokás. Kivárja, hogy a fiatal férfi szólaljon meg előbb. Az első szavak, mondatok borzalmasan kifejezőek tudnak lenni. Milyen hamar töri meg a csendet? Hogyan teszi? Meddig tart? A másik meg álljon csak, egy idő után ebben a görnyedős helyzetben csodásan meg fog fájdulni a gerince. Az élet fűszere a részletekben rejlik.

*Voltaképpen egészen biztonságos. Beszorítva az asztal és a fal közé, úgy, hogy mozdítani se hagyja az asztalt, igen, azt hiszem ez teljesen biztonságos és egyértelmű helyzet. Nem fogok tudni semmi olyasmit csinálni, amivel feldühítem, és támadó reakciót váltok ki belőle, amik ellen nem tudnék védekezni pálca nélkül. Érdekes gondolat, új mantra, jó így a helyzet, ahogy van, legalábbis ideiglenesen megteszi.
Csak csináld, amit mond, Shannon. Az még soha nem fájt jobban, mintha tiltakoztál, ágáltál, nyafogtál. Lássuk be, jelenleg nem vagy abban az állapotban, hogy csiszolgass, javítgass a helyzeteden. Nem vagy harckész.
Pedig ahogy előbontakozik a sötétségből, gyanússá válik, hogy akár harckész is lehettem volna. Őszintén szólva, egyetlen kérdés pattog a tudatomban, még a félelem betokosodott zárványait is felfeszegetve, hogy mégis ki a rosseb ez? Magas, erőteljes, férfi. Auror. Vagy nem, de ilyen alkattal biztos, hogy nem selyemfiú, vagy tanár. Nem is csatornaszerelő ilyen piszokul agresszív pálcával, stílussal. Ledobja magáról a sötétségvarázst, mint más a talárt, de biztos nem azért, hogy kedvemre szemügyre vehessem viharvert, full idegen ábrázatát, merev, hideg, szürke-üveg szemét.
Fintorogva veszem tudomásul, hogy felszegi az állam, vagy inkább nevezhetjük megragadásnak és felfeszítésnek, egy elvadult ötlet-pillanat nyomán élénken megvizionálom, ahogy a kezébe harapok, feltépem azt a rohadt kesztyűt, amitől olyan undorító hideg kúszik az államba, mintha csontkézzel marta volna el, de aztán inkább nem valósítom meg. Kár lenne a fogaimért.*
-Hogy mi?
*Nyekkenem zavartan, még mindig felmázolva a falra. Tanácstalanul feszegetem a csípőm, de nem jutok előbbre. Vajon ha lerántanám az asztalra a fejét a két kezemmel szabadulni? Gyorsnak néz ki, de meggondolatlanul közel jött, pedig a kezeim szabadok, ahogy áthajol az asztalon kiszolgáltatja magát.
Mire kiszimatolom ezt a lehetőséget, már vége ki, kiegyenesedik, és az asztalhoz kötöz. Milyen otthonos! Gyanússá válik, hogy valahonnan ismernem kéne, de egy ilyen arcot és alkatot egyszerűen nem felejthettem el. Mint egy emberbőrbe bújt mennydörgő, kegyetlen, hideg, hatalmaskodó, rideg, és még pikkelyes is, legalábbis a bőrének létezését nem bizonyítja semmi. Nem emlékszem rá, hogy valaha is áldozatul estem volna Exmemoriamnak, bár alighanem pont ez a lényege.*
-Megtisztelő, hogy az egész éjszakád nekem szánod-*ha őt nem magáz, akkor én se, úgyis a hideg ráz már a körülményeskedő beszélgetésektől, amik jobbára sehova se vezetnek.* -De fel nem foghatom miért, továbbá miért kellett volna veled tisztességesen megküzdeni, amikor semmilyen tisztességes vagy tisztességtelen viszályra nem emlékszem kettőnk között.
*Azt hiszem ennél körülményesebben meg se fogalmazhattam volna azt, hogy MI A HALÁLT akar tőlem, főleg ily módon. Ki a fene ez, és miért akart velem tisztességes harcot vívni, eleve tisztességtelen felállással? Mit akarhat azzal, hogy a fajtám? Nem vagyok eléggé brit, se elég halálfaló, se elég ártatlan, se elég közember, se elég ... mi nem vagyok még, amire gondolhat? Ő se tűnik jobbnak a rendszernél, furcsállom. Módfelett furcsállom, de ez már inkább kíváncsi alap, mint zaklatott.
Kezdek megnyugodni. A szívem nem akar kidobogni a helyéről, az agyam nem forr, a karom nem remeg, engedelmesen és fürgén lépek a meginduló bútor után, fintorogva tűröm, ahogy a zúzott húst nyomja, milyen figyelmes. Részemről az öröm, hogy nem tört össze semmim, amíg nem muszáj, nem keresném a további fájdalmat. Megmozgatom a vállam, óvatosan kinyújtom a hasam. Én se érzek semmit. Micsoda öröm, találkozásunk első aktusát túléltem, örvendek a szerencsének.
Jól lenne kitalálni, mit akar. Akkor az a maradék bizonytalankodó feszültség is elbizseregne a gerincem mellől, ha érteném. Legalább dög, vér és halálszaga nincs, ahogy közelebb hajol hozzám, nem valami céltalan bestiális vadállat, őrült mágus. Valamit akar. Fél életbiztosítás.*
-Majd igyekszem észben tartani-*nem sikoltozom. Egyelőre nem, bár szerintem a szomszédokat az se lepné meg. A bútortologatás is legalább annyira izgatja őket, mint az inferusokat a mágikus politika, békés, csendes környék ez.
Egyelőre álldogálok, fájdalmasabb lenne letérdelni, mint kissé hátralépve és előredőlve támaszkodni az asztalon. Valahogy így szoktam szemmel tartani a büntetőmunkát, amíg el nem unom, leszámítva néhány apróságot.
Időnk, mint a tenger. Kényelmesen leült a székembe, kiszolgálta magát a megfelelő kényelmi faktorra és néz. Nagyon remélem, hogy ő nem azon töpreng, hogy honnan ismer engem és mégis miért csinálta ezt, mert akkor leszek csak igazán bajban. Hagyom, hadd nézzen, én már leszűrtem a megfelelő tanulságot. Sötét, indulatos típus, a jelenléte egy merő fenyegetés, az aurája felfalja az enyémet, esélyem sincs érvényesülni, nem csoda, ha összekevertem Braydennel. A technikája türelem, hideg és kegyetlenség sugallata, ígérete, de valahogy nem hiszem, hogy a felszín alatt kismacskákat simogató igaz szív dobog. De türelmem nekem is van, most már. Rosszabbat úgyse tud mutatni, mint amit már magam elé képzeltem.
Körülnézek. Az asztalt leszámítva a szobám rendben van. Nem dúlta fel az ágyamat, nem szaggatta szét a párnám, mintha az ellenségeit keresné benne, a port se verte le róla, pedig igazán megtehette volna ezt a szívességet. A ruháim rendben sorakoznak a szekrényen, a talárok sértetlenek, a zsebeik nem lógnak kiforgatott belek gyanánt, az ajtók a falnak támasztva nyugodtan figyelnek. Néhány könyv ugyan leborult és a falat egy helyen megkarcolta az asztal, csip-csup ügyek. A leesett tintatartóból szétfolyó fekete tócsa vért imitál, a bele esett penna halott madár kitépett szárnyát, egy vadmacska lakomáját. Vagy párducét. Visszasandítok a férfira.*
-Nos Watson?-*kérdezem rekedten.* -A támadó nem vitt el semmit, a betörést nem haszonszerzés motiválta. Kíváncsi lennék a saját verziódra.
 

         Látja azt a rándulást, szinte érződik az olvatag színű szemeken, hogy azt fontolgatja, kegyetlenül nehézzé teszi magának ezt az estét. Nem teszi. Helyes. Minden érzéket Minticzre irányítja most, és nagyon jól tud olvasni az emberekben. Figyelme apró megnyilvánulásaira fordul, amikről talán nem is tudja, mennyi minden elmesélnek róla, szinte kérik, hogy beszélhessenek; légzés ütemére figyel, a mohosan grafitpuha pillantásában játszadozó szándék-árnyékokra és várakozás-fényekre, bőre zárkózott árnyalatára, tartása, gerince rezdülésére, ahogy fickándoznak az erek a bőre oly léha leple alatt. Ellenkező fintorában elnyugszik a beletörődés, behódol undorkodó rándulása. Jó. Aztán hamarosan újabb ötlete támad, szinte rezzen az akarat az inas ujjak végén. Puszta kézzel rátámadna a muglikkal játszadozó varázsló?
           Nem. Nem vagy ostoba, Minticz. Csak megjátszod. És ez rendkívül bosszantó.
- Betörtem a lakásodba. Ez talán nem elég ok ahhoz, hogy harcolj?  – horkant. – Milyen finom kis igazságérzet. Mintha a világ úgy működne, hogy mindenkitől csak azt kapsz, amit adtál… ha így lenne, a bátyádhoz hasonlók nem járhatnának a nap alatt.
          Nagyobb ellenállást várt. Lágy, már-már kissé androgün profilját szemléli, látja a fintort. Ennyi? Megtorpan mellette egy pillanatra. Közelebb hajol, elhúzta már tolakvó kezét, de megtiporja még egyszer a személyes terét azzal, hogy hozzá sem érve közel marad. Ezzel könnyen ki lehet ugrasztani a legtöbb varázslót sztoikus nyugalmából. A fájdalom egyáltalán nem az egyetlen eszköz, ami megtörhet egy embert.
           Férfiak vagyunk, megszoktuk, hogy csak az jön a közelünkbe, akit odaengedünk. Nem érintünk mást, csak azt, akit akarunk, és ha valaki túl közel jön, hát betörjük az orrát. De ezek a játékszabályok most nem érvényesek, Minticz. Egy magadfajtának nincs joga ahhoz, ami természettől fogva megilleti az embert. Nem jár neked szabadság, nem jut méltóság. És tűröd, mert tudod, ezt érdemled. Te is érzed. Talán még nem rohadtál el egészen.
          Míg mellette el, elrabol néhány kortyot a levegőjéből, megízleli, félelemmel terhes, nyirkos reszketést keres a lélegzetében, feszültséget, erőszakra hívó vérszagot. De csak zavartsága bőrpáráját kapja.
          Minticz meglepően nyugodtnak látszik. Valaki mást várt. Nem őt. Nocsak… ki gondolta volna, hogy a feddhetetlen, kissé talán ideológiailag zavart professzorocskának ilyen súlyos ellenségei vannak? Vagy talán a halálfalócsürhe otthonában is meglátogatta már egy hasonló éjszakán, hogy kifacsarja belőle magát kérető engedelmességét? Talán.
           Milyen nyugodt vagy! Tűrhetetlenül nyugodt.
          Figyeli a szobában cikázó pillantását. Mit keres vajon? Segítséget?
           Nincs segítség. Vagy segítesz magadon, vagy az isten se rajtad.
          Milyen bátor szavak. Majdnem felnevet, de csak mordul inkább.
- Te azt hiszed, játszani jöttem ide? Neked ez valami vicc, Minticz?  – szinte mosolyog a kifejezéstelen, ridegen ránduló száj. – Jól szórakozol?
          Barna papírba csomagolt cigarettát fog az ajka közé, tűzszerszámát az asztalra vágja, Minticz elé. Hanyag mozdulat, de tökéletesen ki van mérve. Az apró, míves ezüstdobozkából mintegy parancsszóra sárkányként bújik elő, és groteszkül hatalmasra nyúlik fel a bűvös, smaragdzöld lángnyelv. Közel van, de perzselően közel, s innen ijesztően nagynak néz ki; a férfi érezheti, hogy egy kicsit megkapja a bőrét a hirtelen meleg, súrolja a láng forró légörvénye a szempilláját, előrehulló hajtincseit. Hátra kéne rándulnia zsigerből, de ahhoz túlságosan is előre vannak szíjazva a csuklói. Hátraránthatja a fejét, de a láng közelsége így is frusztrál. Mintha bármikor megégethetné. Nem égeti, de egy negyed hüvelyk csúsztatás előre, és égetné. Egy kis rándulás az asztalnak, és oda is csúszik biztos jámbor kis sárkány módjára.
          Kivárja, hogy rángatózzon egy sort, mint egy ideges ló, ha akar, vagy tegyen bármit, amit kihoz belőle a láng gonosz kis ígérete, aztán közelebb húzza magához, ki a veszélyes vonalról. Meggyújtja a cigarettáját, aztán a kezébe veszi – de nem csukja el, kitolja az asztalszélre. Éles körvonalú rémálomvilággá torzítja a fényeket, formákat, színeket a zöldes láng.
 - A nevem Armstrong - jegyzi meg, csak mert semmi jelentősége nincs, és ő soha, egyetlen tettéhez sem szégyellte a nevét adni. - Látom, nem félsz. – Fújja ki a füstöt, kesernyésen fűszeres. – Ez tetszik. Aki bűntelen, és nincs félnivalója, azt nem lehet bántani. Auror vagyok. Ha nem követtél el semmit, miért is félnél? Nem kenyerem a céltalan kegyetlenkedés.
          Odakönyököl elé, és várakozóan bámul fel az arcába, bűntudatot vagy riadtságot keres még mindig a vonásai közt. Kivárja a szavai hatását, utána folytatja csak.
- Megnyugodhatsz. Engem nem te érdekelsz, Minticz, hanem a bátyád. Brayden – ízlelgeti a nevet a fűszeres füsttel, majd újra a szemébe fúrja a pillantását.
          Nehéz, sűrű, tömör terror a tekintete, ólomsúllyal ránt le magához, kényszert kelt, hogy elpillants, és félelmet, hogy mi lesz, ha megteszed. Fémszürke szeme csontig, sőt lélekig hatoló tőr, átdöf, átvilágít. Úgy vizslat, hogy azt ígéri, tud már rólad mindent, azt is tudja, amit kérdez, mindent tud, nem is érdekesek a titkok, nyugodtan elmondhatsz tehát neki mindent. Mert úgyis tudni fogja, ha nem mondod el.
- Beszélj nekem róla. Mondj el róla mindent, ami csak eszedbe jut. Mit szeret, hol lakik, hol szokott vacsorázni, hova jár szórakozni, kik a legjobb barátai, hogyan rendezte be a fürdőszobáját… Semmi különös. Nem kérek semmi megerőltetőt.
          Persze, ellenkezni fog. Az emberek többsége nem ért a szép szóból, Minticz reakciói alapján pedig a férfi határozottan nem tartozik ebbe a kisebbségbe. Nem húzza meg magát. Ellenkezni fog, esetleg szép szavakkal próbálja elterelni a figyelmét, betörés, igazságtalanság, méltánytalanság, nem tettem semmi rosszat, miért hinnék magának, nem félek, maga ezt még megkeserüli vagy valami egészen egyedi szájtépés. Nem, nem engedelmességet vár, azt majd meghozza később a fájdalom, az emberi méltóság trágyalében fürdetése vagy a lelki terror, meglátjuk, Minticz mit szeret. Arra kíváncsi, hogyan tagadja meg.
          Közel támasztja le a leszíjazott kézhez a cigarettáját. Vonzza az a mozdulatlanságra kárhoztatott, védekezésre képtelen, csontos kéz, mint egy remekmívű, tisztára sikált, elefántcsont hamutartó, amit színélvezettel rondít össze az ember a cigarettájával. De ugyan. Hiszen nem barbár ő. Nem is akarna az lenni.
          Csak mégis folyton rákényszerítik.

*A figyelme pont úgy tornyosul rám, mint már évek óta semmi. Egyszerűen ilyen összpontosításnak nem estem áldozatul. Nem érdeklem a mágiásokat, így van ez rendjén, meghúzom magam, okosan, jellegtelenül és mégis... Mégis itt kötök ki. Egy új asztal, egy régi tartás, egy új ellenfél, egy régi helyzet. Sajnálom magamtól az elvesztegetett időt, amit nem pazaroltam el mindenféle élet-élvezetekre és most megint visszafegyelmeződöm.
Nem, azt hiszem nem lenne szabad így gondolkodnom. Az ilyen gondolatok a megadáshoz visznek közelebb, én pedig nem akarom megadni magam. Nincs miért megadni magam. Igaza van, betört az otthonomba, ezért minimum egy vérfürdőt kéne rendeznem, egy tisztességes harc kevés, de...*
-Igazából nem hiszem, hogy filozófiai vitába kéne szállnunk a ki-kihez-hasonlít-és-a-világ-milyen-kegyetlen-és-igazságtalan témakörben-*kellemetlen ez a kutató pillantás, noha tudom, hogy nem láthat a lelkem mélyére, olyan erős legilimenciát megéreznék, ami még rajtam is áttör, de azért nyugtalanít. Utálom, hogy így néz rám. Mintha valami halott állat lennék, aminek furán állnak a végtagjai.* -Simán meg is kérhettél volna, ha párbajozni akarsz.
*Ilyen céltalan mondatba ölöm ezt a frusztrációt, jobb lenne az is, ha kinevetne, meg végre kiosztaná a lapokat, hogy ő most mégis mit akar tőlem, és azt milyen módon kívánja megvalósítani. Félreértés ne essék, elálldogálok még egy ideig, amíg tanulmányoz, de nem ez a legjobb módja annak, hogy én rájöjjek arra, mit akar. Beszéltetnem kéne. Beszéltetni mindenféle teljesen random hülyeséggel, olyan gondolatokkal, amiktől leginkább megdöbben és kijön a sodrából, mert az ingerült ember óvatlan ember, de az a meghunyászkodás, ami az előbb visszafogta a kezem megint a vérembe oltja magát. Hallgass Shannon, az ég szerelmére hallgass, ez a tag itt nem olyan, mint a miniszter úr, nem tudod összezavarni rakoncátlan szavakkal. Egyszerűen ő nem olyan játékos. Tudom. Érzem. Hasonlít. Emlékeztet.
Magamat pedig erre kell emlékeztetnem, hogy nem tartozom neki semmivel. Nem kötelezhetem le magam az engedelmesség mellett, csak azért, mert megijesztett.
Nem? Miért nem?
A szemem sarkából szemlélem, ahogy áll mellettem és... szimatol? Vagy csak beleharap az aurámba? Nagyjából azt csinálja, érzem, mintha érintene. Nem moccanok, nem ingerlem, mert még a végén utánam nyúl valami átokkal vagy bűbájjal, hiszen a mozgó préda a macskákat is ingerli. A macskák lekicsinyített gyilkosok, bármilyen bűbájos is lehetne ez a hasonlat, igazából nincs benne semmi gombócolós szőrme simogatás, csakis hegyes fogak, villanó szemek, tollaiktól megfosztott kismadarak, haldokló egerek.
A hideg veríték lassan, de biztosan termelődik a gerincem árkában. Lassan és biztosan.*
-Eddig meglehetősen egyoldalú a társalgásunk, nem hiszem, hogy szórakozni jöttél, de nem tudom biztosan kizárni-*az, hogy magamra hagy végre enged szóhoz jutni, nem terhel a jelenlétének nyomasztó esszenciájával, viszont a számat azonnal befogom, mielőbb benyelhetnék a zöld lángokból. Hátrarántom a fejem, behajlítom a térdeim az asztal alá, szinte leguggolok, csak nem elég mélyre, úgy, hogy a vállam a csuklóimmal egy magasságban legyen, a lehető legtávolabb az asztaltól.
Nem rántom magamra az asztalt. Főztem már bájitalt az asztalhoz rögzített kézzel, nem szükséges a teljes testemet megmozdítani ahhoz, hogy ideálissá növeljem a távolságot. Letámasztom a fél térdem a padlóra, sajgó csípőm így könnyebb megtartani. Ha csak öt kilóval nehezebb lennék, azt hiszem leszakadna a derekam. A kényelmetlenség bosszússá tesz, a bosszúság bátorrá, a bátorság pedig értelmetlen. Kritikusan méregetem a tüzet, a füstöt. Túl közel vagyok az asztalhoz még mindig, sokkal hátrább kellett volna letennem a kezem. Egyáltalán nem lett volna szabad megtámaszkodnom, és hagyni, hogy visszaéljen a helyzettel.*
-Örvendek-*fanyarul szedem össze magam, vagy inkább fanyarrá szedem össze magam. Válogathatok az érzelmek és gondolatok között, mert sikerült az elmúlt öt percben reprodukálni mindazt, amit benne az ingerszegény félévben hiányoltam. Nem vagyok teljesen agyhalott, ezt a felfedezést meg is köszönhetném neki, noha nem okozott több élvezetet eddig, mint a bátyámmal való rémítő találkozást.*
-Tiltakozom a félelem hiányának megállapítása ellen. Ne fáradj azzal, hogy megfélemlítesz, igenis félek-*biztosítom sietve. Nem szükséges a hatalmát jobban fitogtatnia holmi téves következtetés miatt. Némi tűz és árnyék, érje be ennyivel, válaszolok a kérdéseire és menjen innen a fenébe. Legyen meg a sikerélménye, nem leszek semmi jónak az elrontója, nem én.
Megszemlélem, ahogy átélten dohányzik, gyanakodva belélegzem a füstöt, keresem benne a mérgek aromáját, a tudatmódosítók édesét, bármit, ami arra utal, hogy a füst fegyver ellenem, de egyelőre nem lehet panasz rá. Szóval auror. Végignézek rajta. Alaposan szemügyre veszem, követelődzőn rám meredő pillantását állom. Felfogom. Nem fordítom el a fejem, nem pislogok, nem rettegek meg a kontaktustól. Világos írisze szúrják a szemem.*
-Értem. Tehát exauror.
*Jelenleg senkinek nem lehet dolga Braydennel. Tőle tudom, megbecsült vérengző gyilkos a kiforgatott varázslóvilág sötét vérén élősködő hatalmi ember. Aligha küldenének rá aurort. Nem. Ez egy régi ember. Régi és őrült. Hallgatok, hallgatom, ahogy beszél, felteszi a kérdéseit, mit felteszi, az arcomba dobálja őket, közvetlen közelről, a válaszokat pedig tőlem akarja megkapni rá.
Megemelem a szemöldököm.
Jól esne egy cigi.
Nem dohányzom, tehát egy ital is jól esne. Vagy egy kávé. Hosszú éjszaka lesz. Bitangul hosszú éjszaka.*
-Elég felkészületlen, ha tőlem akarsz hallani a bátyámról-*ökölbe szorítom a kezem, bár csak érzem, hogy milyen közel van hozzá, a kendőző bűbáj alatt van elég heg és seb, nem áll szándékomban újakat begyűjteni melléjük. Szép lenne, ha hinne nekem, és ép bőrrel megúszhatnám az egészet, de neeem, ha már ilyen gondosan idetalált, akkor egészen biztosan nem fogja csak úgy hagyni, hogy levegyem a lábáról azzal az igazsággal, hogy alig tudok róla többet, mint mások.*
-A Felügyeleti főosztály vezetője az új Minisztériumban-*mondom gyorsan, mielőtt felesleges kapkodással siettetné a vallomástételt. Csak nyugalom, nyugalom. Egy szóval se mondtam, hogy nem működöm együtt. Amennyire tudok.
Kevés lesz Shannon, tudod, hogy kevés lesz.
Lehunyom a szemem, kiegyenesedek, már amennyire a rövid póráz engedi, így ugyan közelebb lesz hozzám, de ha én nem haraptam meg őt, akkor remélhetőleg ő se fog engem.*
-Braydent akarod? Nem tudod megkapni, elkapni, nem fogsz belőle nagy fogást csinálni-*felnézek, rideg tekintetét állom.* -Nem szeret semmit, csak a fájdalmat, a vért, a hatalmat. Nem tudom, hol lakik. Nem tartom vele a kapcsolatot. Menekülök előle. Nincsenek barátai, nem szórakozik. Nem tudod behálózni, kelepcébe csalni. Nem ő az ellenséged, hanem a Sötét Nagyúr. Vele foglalkozz, a bátyám nem pillére a rendszernek.

         Türelmesen figyeli, ahogy formálódik fogságában ez a férfi, mint egy marék nedves agyag. Megszemléli óvatos hátrahúzódását, nem moccan egy cseppet sem az az asztal, gyakorlottan mozog a korlátjai közt; fanyarsága alighanem a megzúzott csípőnek köszönhető, de még így is. A túlélés csodája, mint a csótány. Alkalmazkodik az új helyzethez, a sötéthez, visszametszi önnön reakcióit, alakul, idomul, mint a szemében a pupilla sötétje. Kitágul, de aztán össze is szűkül védekezve, a fényt és a sötétet egyaránt távol akarja tartani.
          Vakságban élsz. Kényelmes, kifizetődő vakságban, nemde? Vagy csak szeretnéd, hogy ezt higgyem…
         Megfogadja, hogy még egyszer nem becsüli alá Minticz öccsét.
         Nem. Majd akkor hiszi el, hogy olyan, amilyennek mutatja magát, mikor majd… bebizonyosodott, hogy amit százezerszer elismétel rekedtté, vonítóssá, reszketeggé korcsosuló hangon, abban megbízhat, mert nem mer már hazudni.
          Milyen messze lesz az, hmm? Mennyit bírsz? Sovány vagy, girhes, mint egy kóbor macska. Kiabálsz, csak mert megütötted magad egy kicsit. Játszod az eszed, Minticz?
         Megmerítkezik a pillantásában, az értelmén fennakadt darabok közt megtalálja a vágyakozást a cigaretta után, talán inna is valamit, kiszáradhatott a szája; kiemeli a lopott sóhajt is, meg talán valami lassan valódi félelemmé gyűrűződő riadtságot. Vagy csak egy árnyék, amit ügyesen formál megejtő impresszióvá. Nem, nem lesz gyors menet. Előbb Shannont kell kihámoznia a fiatal férfiből, aztán következhet csak Minticz, és végül Brayden. Mikor lenyúzott róla mindent, akkor már csak át kell válogatni a moslékosvödröt.
         Legalább a szemébe mer nézni. Nem rossz.
- Ha ez neked kifejezőbb, akkor az. De attól, hogy megváltozik körülöttem a világrend, én még nem változom. Auror vagyok, nem múlok el annak lenni – mondja szárazon, de minden él nélkül; ezzel ez le is van zárva.
         Nem kerüli el a figyelmét az ökölbe szorított kéz; kicsi, alulfeljett, sötét mosoly ül a szájszélére.
- Rosszul blöffölsz – szusszan ráérősen, szippant egyet, nem támasztja vissza alkarját az asztal élének, inkább olyasféle mozdulatot tesz az arca felé, mintha meg akarná érinteni, de az égő cigarettavéggel való játszadozás csak ez.
         Mennyire félti az arcát? Tud laza kapcsolatairól, feltúrta a magánéletét is, mindent, ami csak elérhető volt számára. Nárcisztikus jellemre vall a monogámia elutasítása. Talán jobban fájna neki, ha inkább az arcával kezdené.
- Megnéztem mindkettőtök aktáit. Sokat tudok rólad. Majdnem mindent. És sokat róla is. Csupán a te szádból is akarom hallani a válaszokat. De tartsd szem előtt… lehet, hogy nem tetszene annyira, ha sok ellentmondó eredmény születne. Beszélj.
         Türelmesen hallgatja, türelmes, éjsötét, véréhes mosolyával bólint a kijelentésre.
- Igen. Eddig jó.
         De nem folytatja. Csitítja magát lehunyt szemhéja alatt, és ostobaságba kezd, csacsog, értelmetlen, haszontalan dolgokat. És hazudik.
         Felnevet. Kemény, rideg, fájdalmat ígérő a nevetése.
- Nem tartod vele a kapcsolatot? Nem találkoztatok nemrégiben? Még csak nem is ő védi azt a reszkető, nyirkos hátadat a minisztériumban? Hmm?  – Hosszú, fürkésző pillantással nézi. – Nem? Tényleg nem? Nem gondolkoznál még rajta egy kicsit?
         A keze megáll a levegőben, biztosra veheti, hogy MOST meg fogja égetni, ott a szemzugánál. De nem teszi meg. Eldobja a csikket, egy halom pergamenre a másik férfi közelében, és hagyja, hogy lángra lobbanjanak lassan, de biztosan, ha elég ügyesek a lángok, talán még a talárjába is belekaphatnak majd idővel.
         Saulus nem tűnik idegesnek. Nem is az. Magukra gyújtja a házat? Őrültnek nézik? Őrült? Kit érdekel. Most el van foglalva.
- A bátyád halálfaló, és az Azkabanban kéne rohadnia, ahova küldtem. De látom, te sem vagy más. Jól van, Shannon, játszhatunk így is – hajol előre, és keményen megragadja a csuklója felett a bal karját. – Akkor a műsorfüzet megváltozott.
         Durván fordítja alkarja belső oldalával felfelé a karját, pálcájával felhasítja rajta az inget, talárt, erőteljes metszése nyomán túlszalad, vállig feslik, majd tovább foszlik az anyag. A bőréhez érinti a pálcáját, és lenyúzza róla a kendőző bűbájok szövedékét. Mert nem kételkedik abban, hogy visel ilyet.
         A Sötét Jegy nincs ott. Erre számított, de a saját szemével akarta látni. Vannak viszont sebhelyek. Végighúzza rajtuk bőrkesztyűs ujjait, nézegeti őket, szemezget velük, mintha csak báránybőrt választana a katalógusból a hálószobájába.
         Nyugodtan pillant fel Shannon szemébe, nincs a szemében sem düh, sem téboly.
- Beszélj inkább magadról, Shannon. Ez egy igazán egyszerű kérdés. Meséld el, miért mondod, hogy menekülsz előle. Miért olyan rossz a kapcsolatotok? Miért véded mégis, hmm? És ez a nagy égésfolt…
         Kifeszíti a bőrt széttárt mutató- és középső ujja közt, brutálisan tárgyiasítja az érintésével. Bizonyíték, nem ember.
- Mi történt itt veled?
- Anyád a kandallóhoz akasztott ki száradni, mikor bevizeltél?
- Elcsented a papa szivarosdobozát?
- Vagy csak halálfalósat játszottatok a bátyáddal? Megjelölt magának?
         Kegyetlen gúnnyal  tapos a méltóságán. Mi értelme felfedni az emberek testén mindazt, amit rejtegetni akarnak, ha nem fordítható ellenük a saját szégyenük? Fel akarja idézni benne azokat az emlékeket, amik ezekhez a sebekhez fűzik, fájdalmat, rettegést, alázatot.
- Mesélj csak, hol történt, milyen érzés volt… Visítottál akkor is?
         Képes újra maga felé rántja az állánál fogva, ha nem akarna ránézni.
         Látni akarja a férfi szemében a büszkesége romjait. Látni akarja, ahogy megrázkódik belül.

*Azok az átkozott szemei kihozzák belőlem az idegbeteget. Én választottam, hogy nem kapkodom előle a pillantásom, én választottam, hogy a gyertyák lobogását onnan nézzem, mégis frászt kapok tőle. Kényelmetlen tekintete tapogat, térdre kényszerítene, ha a karjaim nem lennének ilyen hülye helyen rögzítve. Szívesen eltakarnám az arcom. Mintha megint kicsi lennék. Nem látom, akkor ők se látnak engem, nem figyelnek fel rám a zugban, ha nem csillognak ki a szemeim, nem látják meg rajta a fényt, átsiklanak rajtam. Jelentéktelenné zsugorodom, eltűnik a hatalmas tárgyak között.
Nincs hova eltűnni. A rivaldafényben állok, a szoba a színpadom, a közönség pedig annyira nem bír magával, hogy a színpadon keresett helyet magának, és kötözéssel kényszerít a szereplésre. Nevetséges. Hogy kerültem ilyen helyzetbe? Mit csináltam rosszul?
Nem teljesen édesmindegy? A pillantása kegyetlen türelmet sugall. A türelme azok türelme, akiknek van elég ideje arra, hogy elmondassák kétszázszor ugyanazt, mert nem és nem képesek elsőre hinni, nem remélnek, nem várnak őszinte reakciókat. Nem akarja elhinni, hogy egy magamfajta igazat mond. Igazából milyen fajta vagyok? Alighanem az ő szemében halálfaló-fajta Azkaban szökevény. Vajon ő téved erről, vagy én?
Esetleg mindketten? Szívesen kiegyeznék egy döntetlenben, de tudomásul kell vennem, hogy egyetlen végeredmény létezik, az, hogy ő nyer. Nem szeretnek engem az ilyen típusú emberek. Valamiért mindig úgy hiszik, megkérdőjelezem az igazságukat. Pedig nem.*
-Egy aurornak se bánthatom a világrendjét-*már nem. Most nem.* -A bátyámról pedig nem tehetek.
*De még mennyire, hogy nem! Ez azonban aligha fogja meghatni. Aranyvérű vagyok, ahogy a sötét oldal állandó túlkapásokba bocsátkozik és üldöz mindent, addig a világos oldal mit csinál? Ugyanezt, szinte már ciki aranyvérűnek lenni olyan közegben, amit általában „jó”-nak neveznek. Világos oldal, heh? Alaposan bevilágosít nekem, a szemem összehúzás helyett kimerevítem, ahogy közelít azzal a rohadt cigarettával. Okos ember megragadja az élet kínálta apró lehetőségeket, pontosan ezt teszi, meredten bámulom a csuklóját, karját és vállát, ahogy mozdítja, csak finoman mozdítom vele a nyakam. Semmi hirtelen mozdulat. Nem akarom felingerelni, hogy aztán a szemembe nyomja. Hihetetlen, hogy ez is eszembe jut. És milyen könnyed rutinnal. Milyen természetesnek venném, ha megtenné.
Visszafojtom a lélegzetem, amíg a füsttel előttem legyez, próbálom nem beszívni az orromba hirtelen. Nincs szükség egy fuldoklásra, nincs szükség semmire. Csak okos szavakra. Okosan Shannon. Okos fiúnak tartanak, akkor felelj okosan.
De igazából azt hiszem, hogy nincs semmi olyan okos válasz, amivel mennék valamire. Ha azt mondanám, amit hallani akar, akkor is akarna még, még többet. Ha tudnám is azt, amit akar, akkor legalább a titoktartás fájdalma kínozna, de ez így céltalan. Céltalan. Márpedig ő utálja a céltalanságot. Ahogy erre rájön, majd jöhet a bosszú célzott fájdalma? Milyen szép visszakapcsolás.*
-Még nem blöffölök-*mosolyog. Milyen bájos. Mint a cápa vacsora előtt.* -Sokat tudsz, de az aktákból az életben nem fogsz eleget tudni. Nem tartom vele a kapcsolatot. A megjelenése váratlan, meglepő és számomra is ugyanolyan megdöbbentő volt, mint neked. Az Azkabanban a helye. Tudom.
*Felkavarodik az undor a gyomromban, ahogy ezt mondom, a kezének határozott mozdulata szinte hidegen hagy, csak egy utálkozó rándulásra futja, ahogy az ellenkező irányba mozdítom a fejem, ezt is feleslegesen, mert nem teszi meg. Fellobbantja a pergameneket, nekem aztán tökmindegy, ha kihívják a tűzoltókat, elsősorban neki kell elmenekülnie előlük. Az émelyítően édes mélység egészen más okból forrong. Nem beszélhetek így Braydenről. Nem lehetek ennyire hálátlan, de mégis, ilyennek kell lennem. Mert ott a helye. Az eszem tudja. Elzárva az emberektől. Elzárva tőlem. Biztonságos távolság.
Nincs biztonságos távolság, amíg a vérét, nyomát magamon, bennem hordom, megtalálnak. Mint ez az auror. Armstrong?*
-Miért pont Brayden? Annyira tébolyodott szaladgál odakint, akármelyik másikat is választhattad volna. Brayden a legkisebb falat-*a vállam után mozdulok, ahogy megragadja a karom és forgatja, egészen nekidőlök az asztalnak, a csípőmben a lüktetés nyomorult figyelmeztetést dúdol, hogy eddig és ne tovább, nincs hova tovább.*
-Annyira más vagyok, hogy azt ki se tudom fejezni. Nem vagyok az ellenséged-*gyenge próbálkozás. Gyenge, de mindenképpen ki kellett tennem a fehér zászlót. Ó, nem a lelkiismeret kedvéért. Leginkább a magam kedvéért, hogy azzal nyugtathassam magam, én mindent megtettem. Nem én hoztam a fejemre a bajt, nem én kerestem, nem én ingereltem, nem én adtam elő magam.
Nyelek egyet és a felhasadó szövet szakadékán a karomra nézek. Semmi újdonság, a bűbáj múltán semmi meglepő. Sötét folt, sötét folt, mintha egy darabka múlt jellemzése lenne valami üres ponyvában. Csakhogy ott a sötét foltokat forró titkok töltik ki, ez pedig olyan, mint egy hideg, végtelen, csillagtalan űr. Szinte érzéketlen, ahogy az ujjaival méricskéli, a csontomra feszítve a bőrt minden kiterjedésében megcsodálja.
Rám néz, visszanézek rá. Új tekintet. Inkább semlegesen kíváncsi, mint eszeveszettül haragos. Egyelőre nem akarja kifordítani a beleim. Ismeri a keresztnevem, bizalmas fenyegetése mélyen beivódik az emlékezetembe, tudom, hogy ez a pillanatot nem fogom elfelejteni. Nem merem majd elfelejteni. Esélytelen, hogy akár egyetlen pillanatra is kimenjen a fejemből.
Az akarata, a kérdései. Rosszul vagyok az iménti kijelentésemtől, gyenge a gondolattól, hogy mi lesz. Olyan közel a pálcám, az övén. Vajon most tudnék harcolni?*
-Hűség-*ismeri a szót, elvégre auror. Auror akkor, amikor nem éri meg. A legrosszabbról. Magányosan bomlasztja a rendszert, gondolom. Pont rosszkor, pont a legrosszabb helyen.* -Ha olvastál tudod, miért. Nincs nyugtom a közelében, a jelenlétében. Igen. Ez egy égésfolt-*megrántom a karom, hogy lerázzam róla az ujjait, elfordítom a könyököm, ha tudom, visszafordítom az asztallapra. Mint egy döglött denevér bőrszárnya, úgy csüng a vállamról a felhasított ing.
Elfordítom a fejem. Mit mondjak?
Visszarántja. Merlin verje a családfáját, meghúzott nyakkal meredek rá. Igaza van. Reszketek. A közeli tűz ropogása a pergamenen és papírom, amit bizonyára valamikor érdemesnek tartotta megőrzésre semmit nem javít ezen. Nem segít, hogy a saját tulajdonom ég. Valahogy nem melenget.*
-Megjelölt, hogy más ne jelölhessen meg-*nem vágom elé dacoskodva a választ, nyugalmat erőltetek magamra. Nyirkosan tapad a vékony anyag a bőrömhöz, elválik, visszatapad, elválik és visszatapad, ahogy lélegzem. Túl zajosan, túl gyorsan.* -Rossz a kapcsolatunk, mert teljesen őrült. Ezen nincs mit tovább magyarázni. Melléfogtál velem-*nyugalom és józanság. Meg fogja érteni.
Ránézek.
Nem fogja.
Nem akarom, hogy követelje a választ.*
-Nem visítottam. Alig-alig éltem-*csak higgadtan. Régen volt. Nagyon régen. Nem fog tudni kiakasztani. Esélye sincs. Talán nem helyes, hogy a saját nyomorultságom tapasztalatával közelítem meg a feszes, erőszakos, kín és vallomáséhes férfit, de ez az egyetlen mentsváram.*
-Mindig a pálca másik oldalán vagy?-*nem kéne feldühítenem, de ahogy így néz rám, lüktetni kezd az ér a halántékomon. Hát minek néz ez? Komolyan azt várja, hogy összeomoljak a puszta jelenlététől. Kedvem lenne hozzá, de mégis, mire fel? Miért kéne ezt tennem? Nem vagyok rosszabb nála. Egyetlen erőssége van velem szemben. Ez a fanatizmus.*-Sohse vágtak még szájon azért, hogy zaklattál teljesen ártatlan embereket?-*nem vagy ártatlan Shannon. Bűnös se, de az ártatlanság erős kifejezés.* -Vagy ekkorát még nem fogtál mellé? Nem én vagyok az embered-*valamiért hinni kezdek a hipnózisba. De miért? Azt hiszem, hogyha sokszor elmondom, rájön, hogy igaza van és kisétál az ajtón? Idealista vagyok?*
 

         Figyeli vívódását értő szemmel, mint ahogy a botanikus nézi olthatatlan türelemmel, napról napra, hogyan fejlődnek az általa nemesített fák, virágok; csírából magonc, rügyből levél, bimbóból virág, hajlítható, fiatal ágból makacs kéreg, földből és vízből lobbant élet. Épp csak ő mást nemesít, nem virágot… Shannon rettegése bont szirmokat előtte szemérmesen. A rettegés is szófogadássá nemesül majd. A szófogadás megadássá. Satuba szorítja szépen dacossága kis ágacsait, meggörbíti, igába hajlítja őket, mint a japán kertművészek.
- A róka sem tehet róla, ha veszett. De ettől még le kell lőni, nem igaz? A természet kitermeli a maga ellenségeit és korcsait, majd elpusztítja őket törvényei szerint.
           Mosolyogsz. Mi olyan vicces, Shannon? Kettőnk közül nem én vagyok az őrült.
- Az akták éppúgy, akár az emberek, torzítják a valóságot – von vállat. – Eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, mit kell még tudnom. Nem bölcs dolog azt ismételgetni, mit nem tudsz, mikor a birtokodban lévő információkkal is kápráztathatnál. Nem tartod vele a kapcsolatot. Rendben. Egyelőre elfogadom a választ. De valamikor tartottad. A bátyádnak nincs se felesége, se kurvája, se horgászcimborája, senkije a világon, egyedül te.  – Olyasféle mozdulatot tesz, mintha végig akarná húzni az ujjait a torka ívén. – Nehéz elhinnem, hogy nem tudsz róla semmit. A bátyád igen nagy figyelmet fordít rád. Elég nagyot, hogy annak nyoma legyen. Mitől ilyen becses számára egy engedetlen, menekülő öccs? Az Azkabanban a helye, véled te, de ő fedezi a hátad a saját cimborái elől. Azt mondod, más vagy. Milyen szép, toleráns család, hogy hagynak a saját utadon járni… egyedülálló példa lehet ez aranyvérű családok közt. Irigylésre méltó.
          Ahogy a férfi előredől a karja után, félresöpör az arcából néhány hajtincset, ami eltakarja a szemeit. Mert nagyon ígéretes, szép dolgok játszódnak le a tekintetében. Nem akar lemaradni róluk. És hoppá… egy óvatlan pillantás a nadrágszíj felé.
           Ejnye, mit forgatsz a fejedben? Semmi jót… Száján a ragadozómosoly óvatosságra int. Eszedbe se jusson. Nem mintha volna esélyed, de a hasztalan, felesleges próbálkozások bosszantóak tudnak lenni …
          Shannon megrántja vasmarkába szorított karját. Nem igazán számított ilyen nyílt ellenállásra épp most. Érzi az erőfeszítést, hogy elfordítsa, elrejtse előle a foltot, talán letámassza megvonagló ujjait, ványadt kis biztonságérzetet lopva magának. De nem engedi. Nem is rángatja, nem erőszakoskodik vele, de ha így folytatja, a saját erőlködése fogja eltörni a könyökét. Ó, ő aztán nem húzza a macska farkát. Épp csak… fogja. A macska húzza magának, mert túl buta ahhoz, hogy felismerje, ha leül szépen a helyére, és hagyja, hogy meggyúrják, azzal sokkal kevesebb szőrszál görbül rajta, mintha előbb üldözőbe kéne venni, és oldalba rúgni, megpatkolni, megnyúzni, hogy megtanulja, hol a helye.
          Higgadtan figyeli a küszködését, pillantása mélyre váj, finoman figyelmeztet, nevel, int.
           A könyéktörés fáj, Shannon. Ebben a testtartásban, lekötött kézzel túlságosan is szükség van arra, hogy támaszkodj. Most még talán nem is érzed, de ez egy roppantul kényelmetlen testtartás; ha így hagynálak magadra néhány órára, jobban kínozna a diszkomfort, mint bármi a világon. Nem csupán tónusban kell tartanod az izmaid, hanem aktívan feszülve kell talpon maradnod; a gerinced túlságosan előrehajlik, de ha nem segítesz a támasszal, még hamarabb megfárad a hátad. Egy kissé megbillentett csípővel könnyebb lenne alighanem, de a csípődet megzúztad, azt kímélni akarod, önkéntelenül meglazítottad. Így az a legjobb a hátadnak, ha kinyújtod a karod, így kell legkevésbé lekushadnod. Ha összetöröd a könyököd, nem tudsz majd olyan helyzetet találni, hogy levehesd róla a terhet. Sírni fogsz a fájdalomtól, és vergődsz majd nyomorultságodban, amivel még jobban szétroncsolod a könyököd. Kell ez neked, Shannon? Szereted magad bántani? Ugye nem.
- A hűséget nem a félelem kényszeríti ki. A hűség belső parancs. A te sötét lelked mélyén mi parancsolja neked, hogy kövesd a bátyád, Shannon? Lekötelezett azzal, hogy kitaposta az utad a halálfalókkal teli Roxfortban? Mi vezérel, a vérimádat vagy a sok régi, közös játékotok?  – Parázslóan kétértelmű a játék szava, vizsla tekintete fémhideg higanyfénye szinte olvashatóan indul a fiatalabb férfi bűneinek rejtett mocsarába; meg fogja találni a legkisebb, legjelentéktelenebb ballépéseket is, mindent felfed, mindent megsejt, vagy talán már tudja is, borzongató.
- Én ezt nem értem, Shannon – rázza meg a fejét lassan, ahogy hallgatja, és ez a mondat, hogy nem érti, valahogy nagyon baljósnak kondul. – Itt valami ellentmondás van. A hűség és a menekülés nem fér meg egymással. A hűség bizalom, alázat, áldozat. Nem tűr menekülést.  – Teljes meggyőződésből beszél, ez nyilvánvaló, és van valami ijesztő, sötét szépség a szavai mögött csendülő tartalomban, valami torz szórású, de hatalmas erejű fény. Igazság. Az ő igazsága.
          Hűség? Ha hűséges volna, nem beszélne, nem válaszolna, hiszen elejtett félmondatokból is ki lehet facsarni valamennyi információt. Ha hű lenne, kérlelhetetlenül állna ellent mindennek, amit csak ellene tehet, hagyná, hogy halálra kínozza, minthogy nem kap válaszokat, és meghalna, hogy megvédje a fivérét... Igen, az hűség volna, tündöklően igaz és tiszta, emberien emberfeletti. Azt talán tudná tisztelni benne. Kiérdemelné vele a könyörületes halált, s hogy ne bánjon a testével, ami maradt belőle, eltüntetni való veszélyes hulladékként; lezárt szemhéjjal hagyná itt, hogy eltemethessék a hozzátartozói. A kivégzés, igen, a kivégzés a végső irgalmasság lenne, mert azon kevesek, akik az utolsó pillanatig sem törtek meg… azokat utána már kegyetlenség lett volna életben hagyni.
          De az igaz hűség a halálfalóférgekre és csatlósaikra nem jellemző. Azokat a vérük és nevük bálványozása meg a Sötét Nagyúr billogja köti csak össze. Hamis, aljas, alantas talpnyalás ez félelemből vagy a hús, a kapzsiság, a kegyetlenkedés vétkének vágyából, nem hűség. Ha újra megbukik a Férgek Ura, hirtelen megtagadják majd megint, nem is csak háromszor, mint Péter az elfogatott Krisztust, hanem milliószor, ha kell, nem is kell eljöjjön a hajnali kakasszó, a bukás utáni pillanatban köpönyeget vált már gyorsan minden csúszómászó.
          Ahogy Shannon is gátlás nélkül tagadja meg a bátyját. Épp csak fél, hogy később számolnia kell érte.
          Visszarántja keményen, és ráfog a torkára, hogy ott is maradjon. Ujjbegyeivel tapasztalja a hideglelős nyirkosságot a bőrén, reszketését a hús alatt bujkáló csontok mélyéről felzúgón… Dacoskodik, de kezdi érezni már. Izzad. És ő, mint az oroszlán, a kapkodó lélegzetbe harapó nyelvén érzi a bőrét ellepő pára zamatát, ami kétségbeeséssel terhes, félelemtől fanyar-édes. Körbe lassan-lassan végigvillan az idegei láncolatán a rettegés szikrája, mint éjjel a várfalakon az őrség jelzőtüzeinek sora, de még nem zárul be…
           Fog... Bezárul az a kör, és te ott maradsz középen sikoltani, Shannon.
- A helyedben nem dobálóznék olyan szavakkal, amelyekről nem tudom, mit jelentenek. Ahhoz túlságosan is súlyosak, hogy csak úgy játssz velük.  – Kemény, tömör agresszió a hangja.
          Elereszti ugyan a torkát végre, de nem húzódik hátra, ráerőszakolja sötét auráját változatlanul, a sebhely marad, azt úgy simítja végig hüvelykujjával, mintha valami roppantul érzékeny, takargatnivaló testtájékhoz nyúlna. És mintha joga lenne hozzá.
          A testvérpár iránti minden megvetése ellenére az égett jel durva felülete elgondolkodtatja az ujjait, melyek a a finomra kikészített sárkánybőr alatt éreznek, elemeznek, vizsgálnak. Azért, hogy más ne jelölhessen meg – ismétli meg gondolatban elmélyülve a kijelentés sugallatában. Azt mondják, a bátyád nagy figyelmet fordít rád, Shannon. Miért vagy te ilyen becses számára, ha nem eszköz vagy az előrejutásában? Mire használ fel, mire kellesz?
- Addig örülj, amíg van mit magyaráznod – inti meg higgadtan. – Biztos tudsz te szabályos, összetett mondatokban is beszélni, ha már egyszer tanár lett belőled. Időnk van, de ha minden egyes megjegyzésed további kérdéseket hagy magad után, akkor sok mindennek kell utánakérdeznem, és az bizony igencsak… fárasztó lesz… mindkettőnk számára.
          Újra a régi szöveg. Hogy ez csak valami tévedés. Melléfogás. Felhorkant, elereszti a karját, de egy ragadozó ugrásának gyorsaságával ragadja meg a férfi ingét a nyakánál, és olyan közel rántja magához az asztal felett, hogy a csípője nekivágódjon annak a kemény, harapós élnek. Reccsen rajta a nyirkosan tapadó anyag, olyan erővel tépi.
- Attól tartok, tévképzetek közt élsz, Shannon, úgyhogy a saját érdekedben jól figyelj ide. – Nem sziszeg az arcába, hanghordozásában semmi különleges indulat nincs, szinte türelmes, csak forró lélegzete ütközik a férfi bőrének barbárul. – Én nem hiszek abban a széplélek maszlagban, hogy az Úr minden teremtménye megérdemli az életet. A prevenció híve vagyok – vagy, ha úgy tetszik, a Tajgetoszé. Amelyik ágon egy beteg hajtás akad, ott lesz több is. Tegyük fel, tényleg nem vagy hasznos számomra. De miért engednék a kockázatnak? Miért hagynám, hogy újra kimehess az utcára, ha potenciálisan magadban hordod a lehetőséget, hogy épp olyan vagy, mint a bátyád?
           Miért hagynálak életben, ha nem vagy hasznos? Nem mondja ki, de ott lóg a levegőben terhes, súlyos gondolatként.
- Ismételgetheted, hogy semmire se vagy jó, de a helyedben talán inkább arról próbálnám meggyőzni magam, hogy megszolgálod a megelőlegezett bizalmat. – Bizalmat? Amnesztiát. Valahány perc ajándék életet. Meg se moccantja a karját, mintha nem is lenne megerőltető teljes erőből húzni a férfi gracilis testét. – Ehelyett… fenyegetsz?  – vonja össze a szemöldökét. Kis féreg, hogy mik nem jutnak az eszébe! – Már elveszítetted a lehetőséget, hogy akár csak megpróbálhass szájon vágni. Te választottad a pálcának ezt az oldalát. Hogy ártatlannak érzed magad?  - Egy darabig összehúzott szemmel fürkészi a tekintetét, aztán az arcába nevet fagyos gúnnyal. – Hiszen ezt még te sem gondolod komolyan.
          Megkeményednek, könyörtelen istenszoborrá dermednek a vonásai.
- Attól tartok, hogy hamarosan nagyon szeretnéd majd, ha az emberem lehetnél, isten adja, hogy ne legyen késő – közli érzelemmentesen, ridegen.
          A varázspálcája úgy, olyan minden mozdulatában kontrolláltan moccan a kezében, minden szándékát értve és tökéletesen kivitelezve, mint egy engedelmes, hűséges állat, és ő úgy simítja rá az ujjait, mint édes szeretőére. Mert az. Új, sötét, holtig tartó hitvese. A pálca hegye Shannon arcához simul, mintha pengét szorítana rá. Épp csak nem metszi meg a bőrét. De mint minden varázstárgynak, aurája nehéz, sűrű, tapintható, sőt szinte fojtogat; telve van a gazdája kisugárzásával. Juhar. A halál és az újjászületés fája…
          Halkan szólal meg.
- Mondd csak, törtek már be az elmédbe, Shannon? Kotorásztak már a legszemélyesebb emlékeid között úgy, mintha csak bolhapiacon turkálnának? Látta-e már idegen mindazt, amit barátnak se mutatnál meg? Feltörhetem a koponyád, mint egy kemény tojást. Beleharaphatok, és kiköphetem. Nem muszáj válaszolgatnod, ha ennyire nehezedre esik… IDÉZD FEL AZT AZ EMLÉKET!  – parancsolja ellentmondást nem tűrő hangon, nem emeli meg a hangját egy cseppet sem, a hangszínében van valami iszonyú, ami üvöltésként hat, tarkóborzolóan, hogy az ember meg akar ugrani tőle, be akarja csukni a szemét, el akar ájulni, bármit, csak ne kelljen hallania a hangot. – Halld a füledben a bátyád hangját, érezd a fájdalmat, éld át újra… és mondj el minden részletet. Mindent, érted? Egyetlen kérdést se kelljen feltegyek utána. Látni akarom magam előtt. És Shannon? Látni is fogom. Te döntöd el, hogyan.
          Az arcának szegezett pálcával várja a választ. Olyan rendületlenül tartja a markában, mintha nem is edzett húsból, hanem acélból lenne a karja.
          A megtépázott ing eközben tovább foszlik, túl sok agresszióval támadott neki a varázslat, és most Minticz vékony testének súlyát is az vonja közelebb az aurorhoz; akkurátusan lecsupaszuló bőrén hamarosan már nagyobb nyomatékkal is érezheti a közelebb sompolygó tűz rajongó forróságát. A lefoszló rongyokon felkapaszkodni vágynak, lassan belenyalnak a szövetbe a falánk lángnyelvek. A pergamen már elfogyott, lehet, Shannon jobban fog ízleni nekik. A tűz szereti a sötétséget.

-Ez nem ugyanaz!-*dühösen fújom, mint tényleg valami veszett állat, amihez a bátyám hasonlítja. Ha őt hasonlítja, engem hasonlít. Az ő bélyege eladott engem is. Az ő bűne, az enyém is. Az ő veszettsége az enyém is.
Csapda. Bezárt kör. Nincs menekvés. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, mintha ő és én külön léteznénk. Bármilyen is a távolság, a minőség, a tetteinek hatása visszaüt rám, érzem, tudom, látom, hallom, tapasztalom most és mindig, hogy egyszerűen nincs olyan lehetőség, hogy elbújjak. Minden, amit megcselekszik előbb-utóbb, így vagy úgy nálam, rajtam, az én nyakamon köt ki. Nem tudom függetleníteni magam. A veszett róka gondolat megvadít. Alig állom meg, hogy ne lökjem rá az asztalt. Alighanem a közelsége az oka, a fogása, az ízület roppanó, feszülő, tiltakozó ellenkezése, a remegés a csípőmben, a megsajdult porcok, megütött csontok kényelemért sóvárgó gyöngeség-zenéje.
Gyöngeség. Idegenül ismerős nóta. Én vagyok a leggyengébb és mégis, tűrni, tűrni csak bármit is borít rám, asztalt, kérdést, mocskot, gyalázatot, ebben legalább jónak kell lennem, jó vagy benne Shannon. Hallgass. Hallgatnod kell, beszélni akar. Beszélni akar a bátyámról. Braydenről. Rágná meg a doxy a gusztusát, hogy éppen emiatt, éppen így, éppen most talált meg, kapott el, szorított be. Alkalmatlanabb pillanat nem is létezhetett volna. De ami nekem a legalkalmatlanabb, az neki a legalkalmasabb.
Remek hallgatósága vagyok. Tágra nyitott szemmel, merev mozdulatlansággal hallgatom végig. A szemem se rebben a kurvázásra, horgászásra, nem nevetek, hangosan, de még csak magamban sem. Amit én tudok, az valami olyasmi, amire nem alapozhat. Nem. Nem engedhetem? Aligha rajtam múlik. Egyszerűen túl sok ahhoz, hogy kimondhassam, elárulhassam. Nem árulhatom el. Nem mondhatok semmit. Nem adhatok neki támaszt. Nem tehetek Brayden ellen semmit. Nincs jogomban. Hátrahúzom a fejem, ahogy túl közel tapogat, de érzem én, hogy hamarosan elfogy a menekülés, a gerincem nem homorodhat tovább, a karom nem nyúlik elég messzire, nincsenek végtelen távolságok, a testi korlátok behatárolnak mindent. Irigylem, amiért irigyel. Jelenleg semmi irigylésre méltót nem találok az életemben. Nem vigasztalnak meg gyilkos, indulatos mosolyai, se a kurta, felvillanó, aztán elhaló fájdalmak, amik az óvatlanabb és óvatosabb mozdulataimat követik, bár Merlinre mondom, nem sajnálnám tőle egyiket se. Mohó szemeit a szememből, agyamból, gondolataimból, belsőmből se. Nem irigylem tőle voltaképpen a sebhelyet se, vigye, ha akarja, nézegesse, ha annyira tetszik neki, lenyelem az undort, lenyelem a tényt, hogy mennyire nem tetszik nekem, és ellazítom a karom. A másik kezemre támaszkodva várom, hogy megunja. A pillantásától ernyedt vállú, merev hátú, sajgó, ferde csípőjű, hosszú lábakon kelletlenül egyensúlyozó húsnak, izmoknak, inaknak, csontoknak, zsírnak és vérnek érzem magam.
Nem kell messzire merülnöm a merengésben ahhoz, hogy rájöjjek, hol éreztem már hasonlót. A kényszeredett emlékképek kusza emlékalbumát komoran lapozgatva nem kerülök közelebb a szabaduláshoz. Borzongva lerázom magamról az érzést.*
-A hűség jó téma-*megrázom a fejem. Egyáltalán nem jó. Reménytelen, hogy valaha is közös nevezőre jussunk, főleg egy ilyen kijelentés után. Tagadnom kell. Muszáj. Ő is ezt akarja, hogy tagadjam meg, amit mond, Braydennek teljesen mindegy, hogy mit mondok valakinek, akinek a létezése nem számít, nekem pedig... nekem pedig azt kell csinálnom, amit ez az auror akar. Tiszta sor.* -Nem követem őt. Nem pártolom a halálfalókat-*ahogy ő se, de ezt visszanyelem a nyelvem hegyéről. Felvonom a fel szemöldököm.* -De nem is tagadom meg őket. Semmi köze nincs ahhoz, hogy én a Roxfortba kerültem. Ahhoz talán igen, hogy nem ráztak ki onnan-*adtam valamit. Talán adtam valamit, hogy mit csinált a bátyám, illetve mit nem. Éhes, feneketlen bendőjének vajon elég ez egy falatra? Tudásvágyának sakálfalkája a szemem láttára tépi szét az információt, felépítve, beépítve a vadászó bestiák izmaiba, fogaiba, karmaiba, amit a vad, jelen esetbe Brayden testébe vágynak mélyeszteni. Hideg. Nagyon hideg még ez a képzet. Túl hideg.*
-Nem pont ezt a szót használtam volna-*játékok.
Játékotok.
Játék.
JÁTÉK!*
-A vér a közös. Nem mindegy?-*köhögöm ki ingerülten, a ropogó lángok és a felbodrozódó füst mellett a hideg borzongat, az undor, amivel a szavai kenegetnek, míg másoknak a háj jut, addig nekem ez a megvetés, ezek az odahányt szavak, ez a viszolyogtató valóság.
Mennyi minden összeköt. Mennyi minden eltávolít. És mennyi minden lehúz, bilincset, gáncsot vet azért, csakis azért köztünk, hogy ne tudjak elmenekülni, elfutni, ne lehessek bárki más.
Egy szúnyog vagy Shannon... Brayden hangja, üvöltése együtt tör a tudatomba a fájdalommal, a nyakamba mart ujjak kemény fogásával. Újra feszülök, neki az aurornak, szűk, idegen korlát, ketrec, de masszívan ellenáll. Nem akarok gondolkodni. Csak szabadulni akarok a fogásából, őrült-esszenciát keringető vére átmelegszik a kesztyűin, az én szívdobbanásaim méltóak ahhoz az őrült ritmushoz, amit hozzá képzelek.
És megint játék. Megrándul a szám, a szemem, szívesen visszavágnám, hogy fogalma sincs a játék szó jelentéséről, de se a hely, se az idő nem megfelelő rá. Nem, és mégis, ennél jobb idő nem lesz, amikor úgy simogatja azt az átkozott sebhelyet, mintha az ő új játékszere lenne, ami kép nem kevéssé morbid és groteszk. Lenyelem. Lenyelem megint, a gondolatot, mint haszontalant. Uralkodom a vonásaimon, amíg csak lehet. Türelem. Hallgatnom kell. A mentegetőzés bűnösséget sejtet. Ha helyeslek menekülök. Aki menekül, az bűnös. Nincs olyan pszichológiai láncolat, ami most megmenthetne, de ha válaszolok a provokációra, a visszacsapás már bizonyára készen áll. Várnom kell. Nem provokálhat, nem dühíthet fel.
Már megtette. A reszketeg félelem felett könnyű indulat-fátyol dobog a tudatomban, minden vérlökéstől, felzaklatott, forró gondolattól egyre nyúlik, feszül, terjed minden irányba, hogy jótékonyan beburkoljon. Sokat koptam az elmúlt évek alatt. Sokat felejtettem. Elfelejtettem hogyan kell ezt a késztetést legyőzni, hogyan maradjak nyugton, miközben az arcomba mászik, miközben kibont, kielemez, kiforgat, szórakozik és játszadozik velem.
Előrerándulva szinte a vállára esem. A fájdalomtól megmerevedve egyszeriben remekül megy a visszaszólás elmulasztása, kimeredt pillantással támaszkodom a karomra, óvatosan elemelve az asztaltól a csípőm a lábujjaimra emelkedve, összeszorított fogaim között szűrve a levegőt számolatlanul hagyom a csillámokat a látóterem peremén. Mély lélegzetekkel nyelem vissza, ami hirtelenjében a nyelvemre kívánkozott, ez egy nem konyhaszekrény, amit érdemes káromolni.
Rázni kezd az ideg. A felhasadt ing alatt csordulnak le a szavai, meg-megtapadva a bőrömön isznak egy kortyot a véremből, a józanságomból, a tartásom romjaiból, a pajzsként használt hallgatásból marnak ki darabokat. Halál közeli élményben részesít a rég sejtett, de most kimondott gondolat. Ó, nem csak a bátyámat akarta. Engem próbál, rajtam is próbálgatja amit megtanult az iskolába, ahova én is vágyakoztam, aztán azt, amit az életben tanítottak neki azok, akik már többet láttak és tapasztaltak.*
-Nem fenyegetlek-*sürgető szükségét érzem tisztázni a félreértést, halkan, nagyon halkan szorítva ki a fürge, ideges, zaklatott választ. Figyelmen kívül szeretném hagyni ezt az egészet. Hinni, hogy csak elaludtam, és mindjárt felébredek, alighanem sikoltozva, a torkomra tekeredett takarót vélve a markába szorult ingnyak szorításának, mint már nem egyszer. Mégis, valami hihetetlen realitásérzék egyszerűen nem engedi, hogy lehunyjam a szemem és az álom-mivoltért fohászkodjak. A férfi szürke szeme olyan józan, okos, kemény és kiegyensúlyozott, hogy a tekintetének nem emberi, drágakő mivolta egyetlen dologról álmodik, márpedig én sohse álmodnék ilyesmiről.*
-A legkézzelfoghatóbb bizonyíték az, hogy neked több elhajlásod van a hozzá hasonló veszett hajtások felé, mint nekem-*halkan, elnyomott hangon erősítem meg az igazságban önmagam. Kimondtam. Vége Shannon.
Mindennek vége.
Torz mosollyal viszonzom az ő, sokkal kézzelfoghatóbb és reálisabb fenyegetését. A pálcájának érintése zsibbaszt, a tűz melege finoman éget, a csizma oldalát kóstolgatja a forróság, megtehetném, hogy rátiporva próbálom eloltani, de már nincs jelentősége. Egyáltalán semmi értelme nincs. A varázshatalom egyenesen a tudatomra mutat, a pálca vonalán keresztül egyenletes erőt fejt ki az erőszak, a puszta vágy és akarat, a varázserő hosszú erővonalai összetalálkozva összpontosulnak, fúrnak, égetnek, ledöfnek és összeszurkálnak. Érzem, ahogy megvonaglok alattuk, pedig nem is varázsolt semmit, a varázserő, a hatalom, ami az enyémmel ütközik védtelen pontokon ér, kényes, évek óta dédelgetett sérüléseket, felszaggatott nyomokon a lelkemen, az aurámon, sötét, nyirkos, vért szomjazó, fájdalmat izzadó sebeken a varázserőmön, amiből túl sokat használtam olyasmire, amire kellett, szándékaim és akaratom ellenére. Nyomorult fájdalom ez, távoli a testi, érzékelt nyűgétől, kellemetlenségétől.*
-Nem-*szinte bizalmasan suttogom az arcába. Engedelmeskednem kéne. Ezt duhogja a tűz, dobogja a varázsereje, az akarata, a szavai keresztültiporva, mászva, rohanva a gondolataimon, tudatomon, de képtelen vagyok rá. Sötét indulatai beborulnak, émelyít, ahogy belélegzem várakozó feszültségének hidegét, ahogy merev tekintettel befogadom láthatatlan mohóságának rezdüléseit. Úgy csüng rajtam, mint fojtó fagyöngy valami csenevész fácskán, szomjasan kortyolgatná amit talál, életerőt, tudást, miegymást. A tudatom akarattal szakítom el tőle, konokul és makacsul nem gondolok másra, csak zsibbasztó őrületére, zaklató közelségére, arroganciájára, amivel a hatalmát élvezi és használja.*
-Semmit nem tehetsz ellenem-*rideg, beborult magabiztosság.* -Felidéztem őt... és eltorzulsz mellette. Senki és semmi vagy-*varázserő, varázslat, varázsszavak. Az én varázsszavaim egymásba csavarodnak, csakis nekem varázsolnak, engem bűvölnek, mint a táncoló lángok valahol oldalt a semmiben, ott, ahol nem érdekel.*
-SEMMIT NEM MONDOK!-*vágom az arcába felparázsló dühvel, a szított indulatban egyetlen gondolat ver gyökeret és fúrja át a rétegeket, meg kell szakítanom a koncentrációját. Ki kell billentenem. Meg kell bosszulnom a zavart, a fájdalmat. Meglököm az asztalt, a fájdalom szítja a mozdulat lendületét, nem láttam, hogy rögzítette volna, miután idehúzott, ez pedig nem jelenti azt, hogy nem így volt, de egy lendület, egy akarat, egy szándék létezik csak. Le akarom rázni magamról, csak le, mielőtt összenyom, megfojt, rémült gyerekké alacsonyít. Nem lehet. Nem lehet, hogy nincs kiút.*

        Szívós húsdarab ez a Shannon Minticz, nagy lángon főzik, de lassacskán ereszt csak nedvet, nem adja magát könnyen. Dac! Makacsság! Annyiszor volt velük dolga, könnyen javítható hibák. Csak türelem kell… olyan lassan halad előre! Türelem, Saulus, türelem. Türelemre inti magát. Végighallgatja ostoba, dacoskodó csacsogását, sumákolását arról, hogy attól, mert nem választott oldalt, hanem mereszti a seggét a bátyja kényelmes árnyékában, mekkora szent lett belőle. Na hiszen! A halálfalóknál csak az ilyen ügyesen lavírozó, diplomatikus gennyládák undorítóbbak, pfejj!
         A rántás lendülete majdnem hozzávágja a férfi rángatnivalóan törékeny testét, ökölbe szorult, ingcafatját őrző keze azonban nem csupán hív, hanem ott is marasztal, kartávolságnyira előretartott ökle keményen csapja meg a mellkasán, hogyha nem képes megtartani magát ott, ahova rendelte. És nem képes. Sebesült és erőtlen. Látja a kín csillagszóróit hirtelen eltompuló, tejfehér hártyába rejtőző szemén, látja a bőrén végigfutó reszketést, rángatózást.
         Úgy látom, rád leginkább a fájdalom van hatással, Shannon. Ahhoz nincs már elég önbecsülésed, hogy igazán bele lehessen taposni, a megalázás nem hat rád, érzéketlen vagy rá, mint valami ócska ribanc, aki már megtett és megkapott mindent. Nincs már tovább lefelé, igaz? Nem mondhatok olyat, hogy még kevesebbnek érezd magad… ki alázott le ennyire, mm, kis mugliismeret tanár? A bátyád? Mégis mit tett veled?
         És Shannon még mindig nem hajlandó megszelídülni, odavág valami sértésnek szánt finomkodást, milyen elbűvölő… Hátborzongatóan kiszélesül a mosolya, pálcás keze kézhátával megsimogatja az arcát, mintha azt mondaná egy nagyon buta kisfiúnak, jól van, fiam, szépen csináltad, nem szartál a nadrágodba, és még kezet is mostál utána, büszke lesz rád a tanítónéni. Csak mered az arcára, vizslatja fájdalomfelhővel lepett szemeit, torz kis grimaszolását. Érzed a tüzet, Shannon? Hamarosan elevenen meg fognak enni a lángok. Igaz, ez szelíd cigarettatűz, varázs nélküli, meg nem ölhet, a sebeid pedig könnyen begyógyulnak majd, de csak akkor, ha lesz alkalmad meggyógyítani őket, bájitalos kencékkel kenegetni magadat, bűbájjal enyhíteni a sírásra ingerlő kínt, hűsíteni a hólyagok izzó poklát. Attól, hogy nem mágiaszülte tűz, még ropogósra fog pirítani, szénfekete lesz az az imádnivaló, kreol bőröd. Mit fognak szólni a szeretőid, ha a kezükben maradnak a combod hamvai?
         Hangtalanul, finoman nevet fel a megvonagló arc láttán, pálcája megsimítja az arcát, görbülő szája ívére simul, mint egy puha csitt.
- Hiszen ott ül a szemedben minden bűnöd. Látszik rajtad. Megreszketsz, ha csak rágondolsz. Tudod, Shannon, a feketemágia súlyos nyomot hagy a varázsló lelkén… persze, hogy tudod, hiszen űzted, értesz hozzá. Sőt… kimondottan értesz hozzá… Bizony, nyomot hagynak. És a mágia képes előcsalni, sőt a bőrödre égetni minden vétkedet. Ne tagadj hát. Hazug embert… de hát jobban tudod te ezt nálam, nem igaz, Shannon?
         Még mindig valami arcátlanul bőr alá kúszó hangon ejti a nevét. Nem negédeskedik, nem, az egyszerűen nem illene hozzá, a halálfalónők meg az elfajzott szodomiták gügyögése áldozataikhoz, egyszerűen csak túl bizalmas. Mintha régóta ismernék egymást. Mintha mindent tudna róla. Mintha megengedhetne magának mindent, mindent, amit tesz… és valahogy arra kényszerít, legyél vele bizalmas, súgd el titkaid, úgy, ahogy most súgod azt a bensőségesen halk, szinte megadó nem-et…
         Megfeszül a szája, most először valódi indulat feszül benne, kivillan a foga, parázsló indulat csattintja ostorát a tekintetében.
          Te azt hiszed, bármilyen hatással lehet rám egy ilyen Brayden Minticz-féle bűnöző? Azt hiszed, hogy a puszta felidézése hatni tud rám? Énrám? Minek hiszel, Shannon, mégis mit tanítottak neked?!
         Akkora indulat fogja el, hogy pofonvágja a férfit. Nem szokott pofozkodni, vagy legalábbis nem ennyire banális helyzetben, és ez észhez téríti. Düh. Harag. Indulat. Indokolatlan… furcsa… szinte megmagyarázhatatlan indulat. Nem vall rá. Nem méltó hozzá.
         Hitmágia. Érzi, a bűvös szavak finoman felborzolják a szőrt a tarkóján, érzi az elméjébe kapaszkodni a férfi ridegen határozott szavait… Azt a kurva élet! Harag helyett egyszeriben valami sötét csodálkozással kezdi méregetni a lágy vonású arcot dühtorzítottan, olyan közel a sajátjához. Szavak nélkül varázsol. Ige, fókusz, pálca, minden nélkül. Olyan varázslattal él, ami legfeljebb a mesében működik, öregasszonyok és kisgyermekek ábrándjaiban… És érezhető spektrumba kerül a mágiája! De ha ilyen tehetséges vagy, Shannon, miért vagy csupán követő, szolga, bátyád lábhoz simuló kutyája? Mi a fenét kezdesz ennyi varázserővel, mi? Persze, hogy megtalált magának a feketemágia… ennyi hatalom vonzza a sötétséget, mint fény az éji bogarat. Ennyi hatalom… veszélyes, Shannon. Nem hagyhatom…
         Gondolataiba feledkezik, meglepetten éri az asztal, ahogy zuhan, őrá; először azt veszi észre, hogy a férfi rázuhan, lecsúszik keményen odatartott karja akadályáról, csak a letépett ingfoszlány marad a kezében, Shannon meg az ő vállára zuhan, a lélegzete a nyakának ütközik, utána jön csak az asztal, megnyekken a szék, hamarosan összerogy, az íróasztal meg a térdének vágódik, az fáj. Szisszen is, annyira hirtelen jön. De nem hagyja eltorzulni az arcát a fájdalomtól vagy a haragtól. Higgadtan jegyzi meg, csak egy töredékmásodpercnyi ritmuskiesés ez az intermezzo:
- Ez nem volt okos dolog tőled.
         A hajánál fogva húzza hátra, vakarja le magáról, majd utána puszta erővel felemeli az asztalt, hogy ki tudjon siklani előle a székkel. Ha dőlni akarsz, hát dőljél, de dőlj egyedül. Aztán majd megoldod, hogy az asztal éle a másik oldalt ne zúzza péppé a finom zongorista ujjaidat. Ami a csípődet illeti… te akartál megint rázuhanni. Ha szerencséd van, ezúttal a lábadnak is jut valami.
         PUFF.
         Hagyja neki, élvezkedjen az új helyzetben, ha már ennyire kellett neki, a székből egyből felkel, mielőtt még végleg darabokra hull alatta, majd újabb cigarettára gyújt; finom, szegfűszeg illatú füst nyomja el Shannon verítékező bőrének nyirkos félelem- és fájdalomillatát. Gondolkozási időt hagy neki, igen, értékelje újra az életét, a sajgó csípőjét, sírja ki magát egyedül, talán megszelídíti pár perc magány. Meg persze a lángok, amik így fekve sokkal gyorsabban szaladnak nadrágtól ingig…
         Ráérősen kopogó léptekkel sétál ki a szobából, végigméri a lakást, majd újabb mágiát húz a bejárati ajtóra és az ablakokra, erősebbet, nem olyan játékbűbájt, mint korábban, most valóban az a cél, hogy távoltartson mindenkit, aki esetleg meg akarná zavarni az ő meghitt beszélgetésüket a házigazdával. Ha találna is bájitalt, nem bízna meg benne, úgyhogy inkább kávét keres, cukrot, tejszínt, rutinból ellenőrzi, megbízhat-e bennük, mielőtt feltenné főni. A kávé forró gőze máris jótékony hatással van örök kialvatlanságtól szenvedő természetére. Ezt a pár percet, míg lefő a kávé, felhasználja arra, hogy ideiglenes kötéssel és némi fájdalomcsillapítóval kényeztesse feldagadó térdeit. Igazán nem súlyos sérülés, még csak nem is akadályozza semmiben, csak bosszantó. Bolond kis Shannon!
         Jól nevelt skót úriember nem sajnálja megadni a módját, még ha nem is teáról van szó: tálcára teszi a csészét, csinosan elrendezi a csészéaljon, kancsóba kerül a tejszín, cukortartóba a cukor, minden a helyére. Nem siet egy másodperccel sem. Ó, édes kávéillat, gyógyír az minden bajra! Kivéve persze Shannonéra… de majd ő is sorra kerül. Mélyet szív a cigarettájából. Mmm, még megnézi, van-e szalvéta, annyira bosszantó, mikor az embernek a  kezébe kell törölnie a száját…

*Nem.
Egy nem megváltoztatja a világot. Utálok nemet mondani. Sokkal könnyebb beleegyezni valamibe, sokkal kevésbé kockázatos, sokkal kevesebb felelősséggel jár. Az igen eladja az embert, odaengedi a tényleges döntés jogát a másiknak, egyszerű, egyszerű jóváhagyás. Miért is nem tudtam simán csak hallgatni, vagy elmondani, amit akart? Mit tudhatna meg általam? Vajon ő fegyverként lenne képes használni azt, amit én tudok Brayden ellen, aki ellen képtelen vagyok még egy átkozott gondolatot is fordítani, nemhogy pálcát? Talán segíthetett volna abban, hogy megszabaduljak, felszabaduljak, elszabaduljak tőle. Ha beteljesítené a vágyait Brayden elpusztításával kapcsolatban, az engem is szabaddá tenne. Miért nem mondtam igent? Miért nem akarom ezt? Nem tudom mit akarok, és nincs is értelme azon merengeni, mennyire képtelen vagyok hatékony döntést hozni ellene.
Késő bánat.
Már akkor eldöntöttem, hogy mit nem fogok tenni ebben az életben soha, amikor pálcát kaptam a kezembe, és nem az volt az első dolgom vele, hogy átvágtam a torkukat. Ezen a távoli múlton éppen olyan felesleges gondolkodni, mint a közelin. Meddő kételyek, meddő gondolatok, amik zaklatott rajban nyüzsögnek a koponyámban, miközben ez a szerencsétlen test, amit a lelkem megszállva tart keményen nekikoppan a változatos tereptárgyaknak, amik akadályozzák, hogy dühömben rávetődjek az auror-pajtásra, leszaggassam önelégült mosolyát, kitépjem a pálcát a kezéből, gúnyolódó simogatásra vetemedett karjait letörjem. Megvalósíthatatlan indulat, vinnyogó lelkem legmélyén valójában talán hálás is vagyok az asztallap masszív élének, ami meghátrál előttem, de vissza is dobna keményen, a szívritmusomat összezavaró kemény puffanásnak a mellkasomon, ami befelé rezeg, a lélegzés egy pillanatra feleslegessé válik, ez volt a keze, az ökle. Az igazság ökle, mi? A szakadó ing új irányt mutat, felhasadó szövet hangja sokkal élesebben és mélyebben a fülembe issza magát, mint a megcsúszó asztal lába a padlón, mint a szék ijedt reccsenése, ahogy túlterheli a kettős, hármas súly.
Nincs tovább. Egy pillanatra mintha még lebegnék, padló és mennyezet között, az asztalnak nincs hova hátrálnia, rakoncátlanul felágaskodik, Armstrong hátrahúzódik, én pedig azon melegében zuhanok.
Valamiért Brayden jut erről eszemben, és egy letört szárnyú madár az asztalon. Asztal. Kicsit más, mint ez a kemény, aminek nekifeszülök, a térdem az alján koppan, ahogy hátrafelé rántom az egészet, mielőtt teljesen átfordulnék, átbucskáznék vele a megadott helyen és ezzel a sima lap alá kerülnék. Így az élére esem, az élére fordult, merev lábai között rongyként heverek azon az élen, amit a padló keménysége szinte a szervezetembe ékelt. Lihegve pihenek, megijesztett a zuhanás, talán a rázkódás, ütődés tesz ilyen süketté a világ zajaira, sajgó fejbőröm, ahol megragadott, fürgén dobogó szívem olyan nehezen tudatosul, amilyen nehezen értelmezem a szavait.
Nem volt okos dolog tőlem.
A madártól se volt okos dolog, hogy arra járt. Még élt, amikor cseppforma testéből kimeredő csonk-csontjairól lekopott a vér, halálraítélt vergődéssel mozgatta őket, pedig bizonyára fájtak az elmetszett idegek, összekarcolt csontok, a hiányzó hús, porcok, fájtak, mint az eséstől kába önmagam. Braydenre is emlékszem. A bukásról beszélt. A szárnyalást követő rövid, erőszakos zuhanásról, ami után nincs újabb repkedés, nincs felemelkedés.
Mi értelme felszállni, ha nincs mód más leereszkedésre, mint a zuhanás, összetörés?
Kábán tapogatózom vissza a gondolataim közül a testembe, vissza az asztalra, ami olyan természetellenesen kiszolgáltatott pózban tart, amilyen kiszolgáltatott csak egy alvó csecsemő lehet. Lezárom a gondolataimat a múlt felé. Egyszer már így döntöttem, de nekem alighanem mindent kétszer kell elmondani, még akkor is, ha én akarom, hogy így legyen.
Mindenem fáj. Tényleg mindenem, bár ez a fájdalom csak egy olyan átlagos fájdalom, ami azt mutatja, hogy még élek, még érzek. Eddig jó. Bíztató jelnek vehetném a magányosságot, hátha rám unt és elment, de ehhez sokkal naivabbnak kéne lennem.
Túl gyorsan változnak a hangulataim. A zaklatottság összecsavarodik a haraggal, összecsavarodik a visszavágással, az ijedtséggel, a reménytelenséggel és a megszokás unott mézgájával. A türelem kerekedik felül, egyfajta sztoikus nyugalom. Önmagamat szemlélve egy futóbolondot látok elnyúlva az író-alkalmatosságon, egy hangyabolyos, zaklatott ember-forma lényt, csorog rólam mindaz, amit az undorgó másik, a határozott és megingathatatlan Elviség, a csökött valóságból kikeménykedő Erő és Elvetemültség szintén varázsló-formába materializálódott lénye rámhordott, azt a képet, amit látni akar benne, amit tudni akar rólam.
A szavait idézgetem. Olyan közelmúlt, hogy szinte már jelen, szabad rá gondolnom. Ne csapongj Shannon, ne csapongj, mert ha elájulsz akkor... a tűz mégis magára vonja a figyelmem, miközben a meggondolatlanságom következményétől kimerülten nyújtózom egy olyan testhelyzetben, amit semmi esélyem kényelmesebbé tenni. Kinyújtott, asztalhoz rögzített karok, merev, feszült váll. Talán ha behajlítanám a könyököm, és előredőlnék áthajolva egészen az asztalon a fejemet a földre támasztva könnyebb lenne,  de idegenkedek a gondolattól, hogy a csípőm védtelenül heverjem a legmagasabb asztal ponton, így inkább valamelyest hátrafelé billenek, a karjaim a függőleges lapra simulnak, párhuzamosan. Nem elég széles ahhoz az asztal, hogy megtámasszon a mellkasomon, hónalatt, így a kötözött csuklómra támaszkodom, mert ahhoz meg nem vagyok eléggé elöl, hogy leérjen az ujjam a földre. A térdeim az asztallaphoz szorítom, lüktető lábszáram a földre simítom.
Tűz, Shannon ne csapongj.
A kávégőzzel együtt érzem a meleget a csípőmnél, lesandítva szembesülök az öv mellett lefordult rongyot kóstolgató lángocska parazita érdeklődésével, kaján forróságával, aprólékos, ismerkedő, szökdöső természetével. Itt kigyúl, ott elhamvad, a felemésztett pergamenek merev hamu váza csípős, mételyes füstöt áraszt, ahogy lassan teljesen kiég belőlük minden szárazanyag. A kávéillat biztos nem onnan származik.
Megfeszítem magam, ahogy a pergamenről felszökkenő parázs kapaszkodót talál a bőröm mellett egy foszlányon, megrázom magam, hogy lehulljon az elégetett cérnák miatt súlyát el nem bíró darab, amennyire tudom a térdemmel szétnyomkodom a parazsat a közvetlen közelemben, elviselem a lábszáramon futó hirtelen fájdalmat, ami végig-végigszalad, ahogy egynémely izzás átfúrja a nadrág anyagát, hogy aztán e bőrömön haljon el oxigén híján. Ráérek ezzel vacakolni, sajgó csípőm forgatva, kitekerve a vállaimat oldalt leülve végigtapogatva a keményebb csizmatalppal az égő miazmákon, ameddig elérek. Szerencsésnek tarthatom magam, amiért elbírom ezt a kiforgatott tartást, és dolgom végeztén engedelmesen visszatérdelhetek, ráhajtva magam az asztallapra, begörbített háttal megtámasztva a mellkasom az asztal élén, hogy viharosan zsibbadó, szurkálva elélettelenedő kézfejemről levegyem a felelősség súlyát.
Mindenre akarok gondolni, csak arra nem, ami lesz, és ami volt. Körbenézve a kellemes vackomon azonban nem kezdek harmonizálni vele. Menekülő utakat keresek, persze nem találok, talán csapda-fil vagyok.
A konyha felé fordítom a fejem, kényszerrel, hogy odanézzek, lássam bejönni, lássam megérkezni, puhán és veszedelmesen, miután kiélvezte a konyhai lehetőségeket. Játszik. Ő tényleg játszik. Eljátssza, hogy otthon van a poros konyhában és feltalálja magát. Felhasználja a holmijaim a sima csészétől kedve a takarosan darabra félbehajtott szalvétáig. Beletúr, elfoglalja magát.
Hosszú este lesz. Hosszú. Megmondtam korábban. Visszavárom, magam vagyok a zsibbadtságtól, fájdalomtól csillogó szemű Hűség.*

        A tálcát nesztelenül lebegteti maga előtt, erős akaratú bűbája alatt nem mer reszketni a csésze a csészealjon, cincogni a pohár, ahogy a tálca fémjének ütközne; még a kockacukor csipesze is merev engedelmességgel fekszik el a szalvétákon. Ilyen néma alázat az ára annak, ha nem akarod törött porceláncserépként végezni.
         Minticz öccse várja már őt. Úgy hever ott, az asztal lábai közé törve, mint valami száradni kiterített nyúzat, valami könyörgőn szétfolyó szemű tetem. És ahogy néz rá...! Megvert kutya. Megverte és láncra kötötte, de mégis várja, mert nincs más, akitől bármit is várhatna. Vége van, Shannon? Befejezted a makrancoskodást? Jó leszel… hiszen így is, úgy is jó leszel. A kérdés csak az, hogy mennyi idő múlva. Egyetlen töredékmásodperc alatt méri fel apróra a helyzetét, tekintetében búvó fájdalmát, aztán a pillantása tovasiklik, figyelemre se méltatja, mintha ott sem lenne. A kávéillatot permetező tálca marad egy magasabb légáram polcára állítva, míg ő néhány gyors varázslattal helyreállítja a kissé feldúlt szobát. A padlóról eltűnnek a porcicákkal együtt a pergamenek hamvai és a lefoszlott ingdarabkák. Rend a lelke mindennek.
         És… valahogy méltóbb. Sajátságos harmónia és diszharmónia keveréke, ahogy a tiszta padlón megjelenik az első sötét csepp, aztán a második, majd lassan bepettyezi maga alatt a parkettát az ember, a pettyek foltokká olvadnak, a foltok tócsává duzzadnak. A súlyos cseppek ragadós dagonyává változnak, majd ocsmány, fekete mocsokká száradnak ki. Azt hiszed, van bármi különbség aközött, ahogy két varázsló vére hull, akár mugliszármazék, akár aranyvérű? Nincs. Épp úgy bűzlötök a végére a nyomorúságtól. Épp úgy reked el a hangotok az ordítástól. Épp úgy.
         Nem szól hozzá, hátát fordítja felé, rá se néz. Kitölti a kávét, belekortyol, füstfelhőket ereget mordulva-ránduló száján, aztán leteszi a csészét.
         Egy pálcaintéssel rántja fel az asztalt, foglyának esetleges elmacskásodott, megzúzott, fájó és nehezen engedelmeskedő tagjainak bárminemű tiltakozása ellenére. Mielőtt még ólomsúlyú bűvölettel oda is szegezné a padlóra, egyúttal valamivel jobb elhelyezésbe is állítja, a szoba közepére. Minden oldalról jól hozzáférhetően.
         Tudsz még egyáltalán állni a lábadon?
         Nem tart felőle túl sokat, de nem is figyeli minden haja szála görbülését árgus szemekkel, épp csak lopva, rejtve méri fel a tartása megtörtségét, a sérülések árulkodó jeleit, szinte azonnal irányítja a pálcáját a csuklót fogvatartó szíjakra, mire azok burjánzani, tekeregni, szaporodni kezdenek. Előbb újjabb, szorosabb béklyóba burkolja a kezét. A felesleg a lábain térde feletti combterületre csavarodik fel, feszes vezérfonalat ereszt, és az asztallábhoz horgonyozza ki. Jelentősen csökken az eddigi mozgástér. És még mindig marad szíj a hirtelen tenyészetből… Egy hosszabb, vastagabb darab; azzal nem kezd semmit, ott fekszik el az asztalon, Shannon orra előtt, puhán és ártalmatlanul, mint a bozótban lapuló vipera.
         Ezután körbesétálja ragadozómód, mintha csak ellenőrizné, hogy többet nem mozdulhat el onnan, nincs menekvés. Engedelmesség, vagy fájdalom.
         Szépen eloltottad a tüzet. Ugyancsak szenvedhettél vele abban a kitekert helyzetben. Látod, Shannon, tudsz te, ha akarsz, csak fel kell ismerned, hogy rászorulsz arra, hogy segíts magadon. Nem fog eljönni érted senki, hogy megmentsen. A bátyád sem. Te is tudod. Csak mi vagyunk, kettecskén… csak tőled függ, mi történik veled. De ezt nem kell kimondanom, igaz? Tudod magadtól is. Csak menekülsz a felismeréstől.
         Nem szól hozzá, mert a beszéd most enyhítené a hangulatot, akivel beszélnek, azt legalább részben partnernek, embernek tekintik. Shannon lehet, hogy már eljátszotta ezt a lehetőségét… A csend most fojtogató, a mellkasra települ, elszorít, összenyomja a tüdőt. Még ráérősen megfigyeli a ruhaneműk szövetén égett kis lyukakat, a hátán még parázslik némelyik széle, hamvad az egyik ingujj, amelyik még úgy-ahogy rajta van, mert már úgy fest rajta, mint valami léha kolduson. Megmarkolja a nyakán, és egy könnyed mozdulattal letépi róla az ingmaradványokat, majd ezt is megsemmisíti, eltünteti. Úgyis hordhatatlan és hasznavehetetlen darab volt már.
          Már úgyse volt hordható állapotban, nem kár érte, Shannon, hidd csak el. Ahol kicsit megkapta a láng, pirosas a bőre. Biztosan ég és fáj. Figyelmeztetés nélkül borít locsolóbűbájjal jéghideg vizet a nyakába, eláztatja tetőtől talpig, elmossa az eddigi fájdalom nyirkos illatát, a füstszagot. Megvárja, míg esetleg vergődni, szabadulni próbál, majd ujjait finoman futtatja végig a gerince mentén a nedves bőrön, puhán, egyáltalán nincs benne semmi emberi bizalmasság, ez valami olyasmi megint, ahogy az ember egy nyulat simogat, mielőtt levágná pörköltnek. A kesztyű gátat von kettejük közé, torokszorítóan emberietlenné téve az érintést. Pikkelyek rezzenek sörtésen súrlódó hangon, ahogy végighúzza az ujját a gerince vonalán, mintha arra akarná kényszeríteni, hogy jobban kiegyenesedjen. De máson gondolkodik. A sebhelyeket veszi sorra, azokat, amelyek szerepelnek a titkos nyilvántartások medimágus-jelentéseiben, és azokat, amelyek nem.
         Talán épp azon gondolkodik, hogy maga is váj melléjük néhányat. Sajátot…
         Aztán ott hagyja, dideregjen, fázzon kedvére, gyorsan megjavítja a megnyekkent széket, odahúzza vele szemben, maga mellé szólítja a kávét. Élvezettel kortyol bele. A tálcán nagy pohár hideg víz, pára zúzmarásítja az oldalát. Mondd csak, Shannon, nem vagy szomjas? Ridegen vizsgálódó, szürke szemeit most szegezi először újra igazán a férfire. A szíj még mindig ott árválkodik az asztalon.
- Komfortosan érzed magad? – gúnyosan, vontatottan reszel a hangja. – Tudod, az okklumenciához fontos, hogy minél nagyobb nyugalmat biztosítsunk a testnek. Elég relaxált vagy ahhoz, hogy kivédd a külső támadást? Hmm, Shannon? – A hajába mar, durván simítja hátra homlokába hulló, víztől csöpögő tincseit; csak még egyszer kerüljenek oda, és lenyírja tövig. A szemembe nézz, Shannon! – Sikerülni fog, ugye?

*Hát visszaért. Felesleges azon dühöngenem, hogy mennyi mindent csinál hirtelen, amihez átlagos helyeken is minimum egy kérdéses szóbeli engedély szükségeltetik. Teljesen meddő gondolat ez is, elvetél, mielőtt szavakat szülne a számon, meggondolatlan, bolond szavakat, önvédő mechanizmus. Úgyis csupa olyasmit mondanék csak, ami neki nem tetszik, aminek nincs is értelme, hiszen a vendéglátás és vendégjog szabályait teljesen felülírta a szándék, amivel érkezett. Ezt nekem komolyan tisztáznom kellett, miután rám támadt a sötétből? Reménytelennek tűnök, vagy legalábbis félkegyelműnek, nem sok hasznára lehetek. Menj el. Menj innen. Súgok neki, még az ajtóra is vetek egy fél pillantást, hogy kijelöljem az utat, amin távozhatna, ha akarna.
De persze nem akar. A kávéstálcára nézek, kellemkedő lebbenése maga az ingerlő hatásvadász reklám, a nem megfelelő helyen és időben. Persze kinek mi. Takaros rendbetétel, a nyelvem hegyéről nyelem vissza, hogy megdicsérjem mindazok rezignált bátorságával, akiknek teljesen tökmindegy, hogy milyen helyzetben vannak, lökött, elmeháborodott magabiztossággal mondják, csak mondják a magukét, mindenféle kényszerítő tényezők által mit sem zavartatva. Ilyen hősök nyüzsögnek a varázstalanok fantáziájának képi kivetülését szolgáló filmekben és a varázsló mesékben, legendákban. Ezeket a vakmerő, csuklóból laza hősöket persze mindig megmenteni valami, így a totális vereség soha nem igazolja azt, hogy a viselkedésük olyan indokolatlan bosszantása az ellenfélnek, amit jobb inkább nem gyakorolni.
Sajnos nem vagyok hős típus. A szavak és a merészség nem szoktak vigyázni rám, korábban se jött össze semmi jó ezekből. A dolog gondolata vonz és csábít, de a viszolygó óvatosság inkább figyelésre sarkall. Nézd csak meg jól Shannon, milyen óvatosan dolgozik, semmit nem hagy ki, precíz rendet vár el maga körül, jó ember ez, csak te lehetsz a játékban a gonosz tényező. Kávé, magabiztosság, rend, tisztaság, pakolás.
Ne is törődj azzal a ténnyel, hogy az asztallal együtt úgy pakol át, mintha csak egy furán feltett abrosz lennél, inkább arra ügyelj, hogy miközben a levegőbe fordul a fa alkalmatosság, ne kerülj alá, ne billentsd fel a mozgásban, mert mégiscsak milyen lenne elrontani Armstrong munkáját! Úgy, kapaszkodj csak vissza a lapra, hajolj előre abba a fura tartásba, a lábad húz be, mielőtt nagyot koppanna, ah, már mindegy, de legalább visszaszerezheted az álldogáló helyzetet. Úgy, hát nem jobb mindjárt? Kit zavarnak azok a feszes szíjak mokány perverzióval rád tekeredve, hiszen csak a te érdeked szolgálják, nincs több ugrálás, asztallökdösés, felborulás. Az ujjaidat se nagyon kell már mozgatni, ha esetleg a sima asztallapon akartál volna zongorázni, most már nem kell ilyen dőreségeken se gondolkodnod, nem hagysz ki semmit, nem kell mozogni.
Beszélni se. Hallgass.
Így is éppen eléggé kommunikál azokkal a szürke kőszemekkel minden izomrángás, a bőrömre rajzolt fájdalom-térkép. Olyan, mint egy ajánlólevél, tudom én, ha mást nem, ezt nagyon is megtanultam, a tömeg vonzza a szemet, heg a sebeket, fájdalom a kínt, bosszúság a bosszantót. Egy Armstrong féle beteg elmének, már ha kiegyezek abban, hogy beteg, és ki kell egyeznem ebben, olyan vagyok, mint egy étlap, amit végig akar próbálni az elejétől a végéig, csak hogy kiderüljön számára, a tányér tényleg olyan a sok jó falat után, mint amilyennek mondják, vagy esetleg a villájával meggondolatlanul kapkodva sikerült megkarcolnia a porcelánfelszínt. Nem akarom.
Nem számít. Kerülget, lassan, nyugodtan, nem siet sehova. Leszaggatja az ing maradványait, egy kígyó boldogsága, miközben a kinőtt hártya és pikkelybőrét új, kevésbé szorosra cserélheti, az enyém is túl forró, túl nedves volt már a félelem változatos fajtáinak materiális kivetülésétől. Ugyan nem egy új, friss, tiszta és tökéletes bőrt nyertem általa, de legalább a sajátom, minden sejtjében és vonásában ismerős, fájó kis bőrt. Bár ha arra gondolok, hogy csak ez a kiszolgáltatott hám van közte és köztem nem látom okát semmilyen megkönnyebbülésnek, az indokolatlan és érthetetlen reakciók sora bővül vele.*
-Ez most...!-*mégis mire volt jó? Megrázom magam, a hirtelen vízlökéstől hideglelősen, persze, előbb tűz, aztán víz, a váltakozó ingerek még soha, semmi jót nem hoztak. A hideg cseppektől meg-megrándulok, mint egy ló, annyira derogáló hasonlat, hogy a hatása alatt fáziskéséssel érzem meg megint a kezét, valami szörnyűséget odaképzelve, mondjuk egy tűt vagy pálcát, egészen az asztalhoz lapulok, összeszorítom a fogam, a hajamról csöpögő vízerecskéket a vállamon első zavaromban érintésnek vélve.
Szinte látom, ahogy az ujjai átfúrják a bőrt és a húst, megragadják a fehér csigolyákat, mint patkány esetében egy horgolt fém, kirántja, mint egy rossz helyre bevarrt gyöngysort, amitől én összecsuklom, hogy egy rongybaba. Ijesztő kép. Dermedten hallgatom a lélegzését, érzem-e rajta az izgalmat, a vágyat, hogy tényleg ezt tegye, mert akkor én talán... nos, hacsak sóbálvánnyá nem változtatom magam, nem sok esélyem van arra, hogy bármilyen ellenállást tanúsítsak. Vagy még jobb lenne kővé. Annak nincsen semmilyen érzékelése sem.
Ugyan Shannon, teljesen menthetetlen vagy, minden reménykedés, tervezgetés csak gyengébbé tesz. Emlékszel még a leckére? Bár hányszor elfutottál, mindig, minden csak egyre rosszabb lesz. Ha kalandoznak a gondolataid, akkor meg fog lepni. Ha meglep, akkor megijedsz. Ha ijedt vagy, akkor máris nyert. Félni egészséges, mást nem is csinálhatsz, mint félhetsz tőle, egyedül azt választhatod ki, hogy kitől félsz jobban. Tőle, vagy Braydentől, hiszen a válaszaid olyan menekülések lehetnének, amik után megint minden csak rosszabb lesz.
Csak azt tudnám, honnan jönnek ezek a gondolatok és miért. Megrázom magam, a nedves hajam is hátrarázom, ha már egyszer született esztéta módon újra meg újra visszatér hozzá, hogy megritkítsa erőszakos fogására tapadt hajhalottaimmal, én is látok, te is látsz. Remélem elégedett vagy.
A hangja úgy lebeg a levegőben, mint egy szitáló ragadozómadár az egér felett. Megmozdítom a vállam, egyiket a másik után, a repkedés, szálldosás utáni gémberedés nehezen száll ki belőle, a tálcáját nézem. Víz. Kávé. Némely diákomtól azt hallottam, hogy a szülők egyik kedvenc mondása az, hogy ne fogadjon el idegenektől semmilyen cukorkát, vizet, kávét. Gyanakodva méregetem, nem hiszem, hogy van akkora úr, hogy tiszta szódával igya a koffeinszörpöt.*
-Nem akarhatsz akkor túl nagy ellenállásba ütközni-*nem, egyáltalán nem tartom komfortosnak. Okklumencia. Hm. A gondolati bántalmazás elleni védekezés tudománya. Nem szükséges hozzá pálca, csak varázserő, fegyelem, kontroll. Megtámadása a legilimens igével történik, ahhoz pedig olyan összpontosítás kell, amire én csaknem képtelen lennék. Legalábbis most biztosan. Vajon kell neki szó a legilimenshez, vagy máris a pupillája mélyén les a mindent tudás varázslata? Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy érezném, ha betörne, fájna, sajdulna a gondolataim között a jelenléte. Ennek ellenére szinte riadtan elkapom a pillantásom az övétől, nem akarok magabiztosnak látszani ebben, csapongva szemlélem az arcának szegleteit a gyertyafényben, a kávéscsésze huncut ívét, mindent, mindent, csak nem a szemét. Bár ha a pohárban valami igazságszérum van...
Nem. Miért akarná ilyen rövidre zárni? Egészen biztos nem a kényelmes, biztonságos, fájdalommentes igazságok híve, hiszen ahhoz kérdeznie kell, célirányos kérdésekkel, nem pedig a másik saját, szabad elbeszélése ad neki új és több információt, mint amennyit egyáltalán a saját logikája alapján kérdezhetne.*
-Nem vagyok elég relaxált-*mikor voltam?* -De fenntartom a korábbi állításaimat-*nem, nem arra gondolok, hogy a bátyám közelébe se ér, sokkal inkább arra, hogy ártatlan vagyok. Vagy legalábbis ártatlanabb, mint amennyire sáros lehetnék.* -Igen. Sikerülni fog.
*Kicsit nyersen vágom ki, de nem merem megválaszolatlanul hagyni a kérdését, korábban sem származott ebből semmi jó. Jogot szerzett arra, hogy erővel kényszerítsen ide, fontos az együttműködő válaszolás, legfeljebb kölcsönösen megőrjítjük majd egymást könnyed, esti programként.*
 

           Légzése nyugodt, egyenletes, mintha csak az esti limonádésorozatot nézné az ágyban, takaró alatt tunyulva egy kis whiskey mellett. Semmilyen felbolydulást nem kelt a lelkében a férfi oltalom nélkül maradt hátának letarolt lapály-látványa, az évek szorgalmas munkájával összegyűjtött karistolások, metszések, hasítások titkos labirintusa, a rúnák, amelyek megannyi sikoly és könny mágiáját rejtik. Érdeklődve, értő szemmel figyeli meg a rángatózástól kifeszülő bőrt, sok következtetést már csak ránézésre levon, gyakorlottan olvas a sebhelyek szemérmes suttogásában; tudja, hogy azt a fehéres csillagcsóvát késsel döfték oda, hanyag volt a célzás, nem elég erős a késmarkolatra szoruló kéz, az a számtalan tigriscsíkos barázda pedig szíj műve, valaki nagyon gyűlölt téged akkor, Shannon, ordít a rózsaszínes cafrangokból az indulat még most is, annyi év után… és vannak még ott más hegek, töröttek, villogók, kacér ívben kanyargók, szakadozottak, szétsugárzók, szabályosak, szertartásosak, törtrózsaszínűek, hidegfehérek, barnássá szikkadtak, kegyetlen-mélyek, karc-könnyedek. Páratlanul gazdag gyűjteménye a fájdalomnak, leckék, lezárult fejezetek.
           Elégedetten figyeli, ahogy megvonaglik a kötelékek alatt, és hamarosan ki is lúdbőrzik a tarkója, válla szenzitívebb bőrterülete, igen, ezt a feladatot jól végezte, nyugodtan ülhet le a Shannon szenvedésével kipárnázott székbe, szürcsölheti a fájdalommal édesített, heglátványok tejszínével kifehérített kávéját. Persze, nem szürcsöli. Egy skót mindig ad magára.
           Ennek a kihívó tekintetnek megint nem lesz jó vége, Shannon. Már előre látom, csupa ostobaság cikázik a szemedben, ha benned még nem is tudatosultak. Figyeled a vizet. Szomjas volnál? Ha most még nem is, leszel. Olyankor roppantul kínzó tud lenni egy teli pohár látványa, az üveggörbületen csorduló, édes vízpára, de ne aggódj, nincs megmérgezve… sajnos a Veritaserumot túl drágán mérik ahhoz, hogy ilyen kishalhoz szerezni tudjak. Hiszen te még nem is ébredtél öntudatra, Shannon, valahol te meg sem születtél, csak hús vagy, árva csont-, bőr- és hústömeg, ami magatehetetlenül várja, hogy lélek szálljon bele, öntudat, emberi érzés, s míg ez meg nem történik, addig nem vagy több, csak test, egy testdarab, amit a bátyád akarata mozgat zsinóron előre-hátra… egy karcos testű marionett. Mikor elégeled már meg ezt, Shannon? Mikor? Tedd meg ma. Lépj ma éjjel. Szüless. Jöjj világra az én kezem alatt.
           Elégedetlenül mozdul a szája, láthatja a másik férfi is, hogy nem tetszik neki a visszaszólás, legyen bármilyen erőtlen is.
- Egyáltalán semmiféle ellenállásba nem kívánok ütközni. Én csak kérdezek, neked pedig válaszolnod kellene, de nem teszed. Erről nem tehetek. Minden, ami veled történt és történni fog, az kizárólagosan a te hibád. – Higgadtan, szinte lustán kúsznak a szájára a szavak, pillantása itt-ott megáll, hogy türelmesen végigkövesse egy-egy didergetően hideg vízcsepp útját a férfi bőrén. Felmelegszenek, ahogy csordulnak. Ellopják az értékes hőt, ami olyannyira kellene az ellenálláshoz és a túléléshez.
           Kiszedi a szájából a maradék cigarettacsonkot, és mielőtt eldobná, megmarkolja Shannon kezét, kifeszíti az ujjait… a cigarettáját a kézfején nyomja el. Anélkül, hogy megégetné, legfeljebb csak a szívét bánthatja az ijedtség; a nedvesség langyosan nyeli el a hőt, csak sistereg a parázs, ahogy elalszik, épp csak nedvesen szétforgácsolódó kátránymocskát hagyja a sötét bőrön. Annak meg úgyis mindegy, már épp eléggé össze van mocskolva, alighanem ott is, ahol nem jelzik sebhelyek, merre jártak a látogatók.
- Jobban járnál, ha önként megnyílnál. De úgy látom, nincs elég eszed hozzá. Vagy elég bátorságod. Majd meglátjuk. – Halk szavai szinte sajnálkozva törnek pálcát a férfi felett. Mélyen a másik szemébe fúrja az övét, miközben pálcát fog rá.
- Legilimens.
           Pillantása nyílhegyként fúródik a zöldes szivárványhártya-repedések közepén tátongó pupillába, végigkapaszkodik egy szempillantás alatt az idegek kétes lajtorjáin, hogy szembesülhessen mindazzal, amit csak odabent talál. Nekivágódik az akarata a férfi akaratának fájdalmas keményen.
            Most kiderül, mennyit érsz, Shannon… Azt mondtad, sikerülni fog, hát lássuk, mit mutatsz, ki tudsz rakni, vagy sem? Talán tényleg olyan tehetséges vagy, amilyen varázslóból csak kevés születik, csakhogy tudod, mi a gond? A tehetség semmit nem ér, ha nem tudod, hogyan használd, ha nem becsülöd magad eléggé ahhoz, hogy kibontakozz, hogy akarj, hogy harcolj. Te nem tudsz harcolni. Képtelen vagy akár csak megvédeni magad! TÖRJ FEL! Ne küzdj, add meg magad, ahogy eddig tetted, egész életedben, simulj most az én cipőm alá, ha eddig két évtizedet leéltél már a bátyádé alatt. Hajolj, hódolj vagy törj, ha úgy jobban tetszik, repedj száz darabra, de kushadj és beszélj! Add magad nekem, gyerünk!
           Milyen Shannon Minticz elméje belülről? Kőfal az ellenállása, vagy csak a szemérem, a gátlások, a félelem szorosan rakott zsindelyei? Feltárulkozó, fényes oszlopcsarnok a vitrinbe tett titkok körül? Tudata, mágiája sokezer parazitaként kapaszkodik az elméjét burkoló akaratra, rágni, tépni, marcangolni kezdi. Be fog jutni. Csak idő kérdése, mikor. És hogy mit kell még tennie vele előtte.

*Semmilyen ellenállásba nem akar ütközni. Milyen ironikus akkor az, hogy ő, éppen ő az, aki támad. Összeszorítom a fogam, mégis valahogy kevésnek érződik ahhoz, hogy visszanyeljem az alapvető közléskényszert, ami közlés természetesen nem tartalmazna olyasmit, amit ő kérdezett, mégis hosszan és fondorlatos mondatokban tudnám cifrázni, hogy mégis mit gondolok róla. Elvégre tanár lett belőlem, nagyon alaposan körbe tudok fogalmazni. Feldühít. A szavaitól lüktetni kezdenek az egómon karcolt sebek, hiszen akárkit is akarnék becsapni, én is csak ember vagyok, ugyanolyan érző, sértődékeny gondolati gócpont, mint akárki más.*
-Ezt a gondolatiságot már másnak se hittem el.
*Simán csak ellenségeskedő tényközlés. Nem nevetem ki durván és bazsalyogva, ahogy a helyzet megkövetelné, elsősorban a saját érdekemben, noha az én egyetlen érdekemet az szolgálná, ha a szíjak most zsupsz kulccsá változnának, és olyan messzire varázsolnának engem innen, hogy azt lehetetlen legyen követnie ennek az exaurornak. Ő is képtelen volt beilleszkedni egy új rendszerbe, tőlem milyen alapon várja el, hogy azonosuljak az ugyanolyan diktátum-szülte szabályaival?
Önámító, önkielégítő, a valóságtól folyamatosan távolodóm gondolatiság ez, veszélyes és nem kívánatos, bár a gyűlöletet gyűjtöm vele, amivel majd valahogy kinn tarthatom. Gyűlölet? Nem, sokkal inkább egyfajta elfogadó félelemnek tudnám definiálni. Ő az ellenség. A politikai ideológiák között végre most először látok tényleges ellenséget, most, hogy a rendszer egyik oldala se mutogat ujjal erre, éppen erre az egyetlen személyre, aki idetornyosult. Valahogy elkerülte, elkerüli a figyelmüket, a rendszeren kívül létezik, nem bünteti őt senki, nem veti ki őt semmi, ha valami olyasmit tesz, ami az alapvető emberi jogo...
Elhallgatnak a gondolataim. Jogok? Hitbe, meggyőződésbe ringatni magam nagyon tudtam mindig is, de most így, hogy szinte jelenlétével válaszolgat a gondolataimra, remek párbeszédeket folytatunk le, anélkül, hogy ehhez akármelyikünknek többször ki kellene nyitnia a száját. Ő azt mondja, hogy nekem nincsenek jogaim, mert senki vagyok az ő világában, az erő világában. Ebben sajnos nem tudok vitába szállni vele, korábban kellett volna okosabban harcba szállni, és akkor vagy elvéreztem volna, vagy nem. Most, így el fogok. Biztosan súgja még a tálca is, holott az enyém, nem különösebben kellemes gondolat, de hát azt a tárgyat már megszerezte magának, elbitorolta, eluralta, végigmegy minden csekélyebb ellenálláson, míg végül eljut hozzámig, talán a legnagyobb ellenálláshoz, de persze ez is csak egyfajta látszólag, szimbolikus akadály az ő szemében.
Azt hiszem, nem akarom ismerni az előéletét, így is biztosan tudom, hogy csak egy vagyok a sok közül, akiknek az elméjét megugorja varázserővel és akarattal, dobbantóként használva őket arra, hogy a tényleg veszélyes elemekre támadjon. Aki semleges ebben az értékrendben már az is közveszélyes, hiszen állandóan arra kell figyelni, hogy el ne csábítsa őket valaki, mert ugye az elképzelhetetlen, hogy valaki ne akarjon álláspontot választani. Ez a hozzáállás engem módfelett boldogtalanná tesz.
Merev rezzenéssel bámulok a kezemre, az ujjaim között leforduló parázsmorzsák végizzást lehelő hullócsillagok, a tenyerem alá bukó dohánymorzsa ékes memento, aminek szomorú halálát a felszisszenő fehéres gőz énekli meg. Csak a fájdalom marad el, a várt, a nedves élőhely a bántalmazás egy formáját legalább ellehetetleníti, ha más haszna nincs is.
Mintha cinikusan viszonyulnék a dolgokhoz, amiket elkerülni úgyse tudok.*
-Ez nem fog megfélemlíteni.
*Játékkínzás. Trükk. Ígéret. Hatásvadász felvonás, felesleges. Megfeszítem az ujjaim, megmozdítom a csontocskákat, hogy azok kiemelkedve és lesüllyedve lerázzák a bőrömre tapadt idegen koszt, mindenféle kényeskedéstől mentesen, legfőképpen pszichológiai megerősítésként, hiszen a hangja azt ígéri, hogy erre szükségem lesz.
Megmondhatnám neki, hogy nem az ész és a bátorság hiányzik, sokkal inkább a meggyőződés, de miért könnyíteném meg a dolgát? Elvégre az ellenállásom forrása az, hogy szilárdan tudom, ő sem jobb nálunk. Nálunk? Braydennél.
Az a varázsige megragadja a figyelmem, magához bilincsel, leláncol egy pillanatra. Felkapom a fejem, a lélegzetem elakad, szinte érzem, ahogy a pupillám az amúgy is tágító félhomályban még tovább nyílik, elnyelve a mindent, elnyelve őt, engem. Látom. Igen. Továbbra is látom őt, de valahogy nem csak őt, sokkal többet, sokkal mást, magamat, ahogy mindig is láthatom.
Mintha a szemen keresztül kirántanák a lelkem a testemből. A legilimens tényleg csak annyiban jobb a dementorcsóknál, hogy jó esetben a lelket használat után visszagyűrik a helyére.
Tényleg fáj.
Rohadt egy érzés, amikor kopogtatás nélkül egyszerre csak beszakítja a mennyezetet, felszakítva a józan, tiszta, helyzethez illő gondolatokat és a tépett szűk résen keresztül teljes erővel bepréseli magát a felszín alá. Lélegzetvisszafojtva gyönyörködöm a tevékenységében, a pusztán mentális fájdalom, a tudatomra mért csapás teljesen lebénítja a testi funkcióim. Képtelen vagyok elfordítani a fejem, pislogni, vagy akárcsak megrázkódni az undortól. Bámulok rá.
Honnan ez az energia, ez az akarat? Mégis milyen cél bírja ennyire, de ennyire motiválni? Nem hiszem, hogy Brayden ennyire fontos lenne neki, nem az a típus, aki bosszúért lihegő ellenségek sűrű légióit hagyja maga mögött, leginkább senkit nem hagy élve, akinek esetleg köze volt hozzá és felhasználhatónak tűnik valamelyik félelmetes magasztossággal összeállított tervéhez.
Mi ez akkor itt? Könnyű, csapongó, felszínes gondolataimat gyorsan megemészti, látom, ahogy látja, hogy én hogyan látom őt, megmerítkezik a félelemben, a fanyar-idegen látomásban, a hitetlenkedésben, amivel még mindig azt az érzést dolgozom fel, ahogy megjelent itt, mint derült égből a dementor és nem, semmit nem tehettem ellene, mert saját magamat lefegyvereztem a bizonytalanság szellemében. Kész csoda, ha magától nem menekül el ebből az életidegen felfogásból, ettől a gyors, kusza, kapkodó, bizonytalan világtól, ami percről percre amióta ide betette a lábát gyakorlatilag hiperventillálva él és a gondolataim levegő után kapkodnak a szabadság mindenféle ábrándja nélkül.
Márpedig nem menekül. Egyre jobban fáj, sajgó, fekete vihar a mákonyban, ködben, zsibbadt öntudatomban. Neki is feltűnik vajon, hogy magam elől is rejtegetem a gondolataim? A tiszta, sima vezérfonal olyan, mint lidércfények láncolata egy különösen ködös éjszakán valamelyik skót mocsárban, ahhoz, hogy kiderüljön mi van a gyékény között bele kell lépni a bűzös vízbe, meg kell merítkezni egy még bátrabb gyerek megvadult gondolatiságával és egy szinte teljesen tehetetlen felnőtt önmagába csavarodó elmefuttatásaival ahhoz, hogy ott legyen a felszín alatt a képek, a látogató bokájára akaszkodjanak, magukhoz húzzák a sötét mélységbe, ahol ott a pincebeli asztal szíjakkal, de az már mélyen, egészen mélyen van. Kéne buborékokban előbb pöffen fel egy pofon, egy Armstrongtól, és rákapaszkodik egy csomó másik Braydentől, amit akkor kaptam, amikor tényleg rossz voltam, vagy csak egyszerűen kéznél, vagy apánk, vagy más sötét mágusok, fura, gusztustalan, nagy szemű élősködői a Minticz kúriának, ahol persze már nincs semmi bizonyára, csak romok és hideg, hideg, hideg...
Akár a jelenléte annyira hideg a párás környezetben, betolakodó, akik elől szétszaladnak a kis gondolat állatkák, persze ő igazi vadász módjára a ragozót keresi a zavaros víz felett, hiszen messziről hallani az ordítását, a ködben a szárnyai suhognak, csapkodnak, ahogy dobálja magát mérgében, fenevad.
Elég már!
Képtelen vagyok tovább elviselni. Az ellenállás a tehetetlenség érzéséből fakad.
Lehunyom a szemem, könyököm, karom mellé koppan a homlokom a kemény asztallapra, zihálok a levegőért, amit megfeszített tüdővel várt a szervezetem, miután elakadt a támadástól. Fehér pontok rángatóznak a tudatom peremén. Fehér és vörös.*

         Alattomos betörő, bekúszik a repedéseken, becsusszan a résnyire nyitott szájon, és lecsúszik a védtelenül tátongó torkon, súlyosan és mégis könnyedén, mint a halál, ha jő.
           Pedig Minticz elméje nem különösebben élvezetes kirándulóhely. Mint a háta, olyan a tudata is, hegekkel, kitörölhetetlen törésvonalakkal nyomorított; csupa kuszaság, gyöngeség, riadtság, szorongás, menekülés. Menekülés mindentől. Sötét, állott levegőjű kis sírkamra, ahova bezárja magát ablaktalan-ajtótlan, bármilyen egészséges gondolat friss levegője nélkül. Kemény csigaház, ahova betuszkolta zsigereit, és ahol önkéntesen töltött fogsága valami érthetetlenül felfogott túlélési stratégia. Lefojtja magát, ezzel védekezik… de mégse elég hatékonyan. Régi emlékek dögszagától fülledt és fojtogató odabent minden. Érzi a tobzódó, erőteljes mágiáját, mint szívverést a dobhártyán, ahogy belekóstol a tudatával a férfi lényébe, igen, Shannon, az élet bőkezű volt hozzád, mikor a varázshatalmat osztogatta, ugyanakkor az is hamar világossá válik számára, hogy egyáltalán nem tud bánni vele: vagy nem volt része még hasonló élményben, vagy nem tanulta meg jól a leckét. Próbálkozik, de nem tudja, hogyan nyúljon hozzá. Nem tudja, hogy az önuralom a megoldás. Egyre inkább belelovallja magát a kétségeibe, a fájdalmába, a vérmocskos emlékekbe.
            Így pedig esélyed sincs senki ellen. Talán soha nem is volt. Hogy a fenébe érheted be ezzel, nyomorult? Mire jó ez a gyámoltalanság neked?
           Könyörtelenül halad végig rajta, a felszínes gondolatokat, mint széttárt szárnyú, kék madarakat gyűjti hálójába vergődni, megnézi magát a férfi szemével, kegyetlenül összeszaladó ráncait és borostája elhanyagoltságát elkönyveli torzításnak; ízlelgeti a félelem és a dac koktélját, továbblépne az okokra, elkapja a könnyen szakadó gondolatfonalakat, elkezdi felfejteni őket, húzkodja kínzó fájdalommal kijjebb az elme sötét, hozzáférhetetlenül rettegett zugaiból keresztül azon a magas, feszes gáton, amit egyenlőre nem tudott lerombolni öntudat és tudatalatti közé feszülve. Miért? Miért, Minticz? Minden mert és azért mozgó célpont, amire kész lecsapni, még ha fel is kell túrnia érte minden mást. Azt a mocsarat. Tele sötétséggel és romlottsággal. Pukkanó buborékként bújik elé, szinte váratlanul, a pofon. Fájt neki. Persze, hogy fájt… de van ott még annyi pofon, annyi fájdalom, amit csak nem szégyell megnézni. Végeláthatatlan videokölcsönző horrorfilmekből. Az apa, a testvér rossz felvételként úszó, zajjal szennyezett arcképe hamarosan ismerőssé válik, de a kínzóinak sorában mindig feltűnnek újabb és újabb alakok. Idegenek. Senkik. Néhányat felismer közülük, sokan meghaltak, néhányan még ülnek az Azkabanban, ahonnan Minticzet kiszabadította új Ura.
           Mégsem vagy te olyan becses, Shannon? Miért adott oda másnak a bátyád? Miért hagyta, hogy más hozzád érjen? Talán nem is érsz annyit…
           Ez a gondolat megborít mindent, amire addig építette sötét kis terveinek kétes súlyozású piramisát. Újult agresszióval tép a kitakargatott elme mélységeibe, BRAYDEN, a rohadt bátyádat, azt mutasd!, üvölti követelőzően az agytekervények vérfekete labirintusába, utánakap az állattetemekkel kirakott gyermekkor groteszk görbéinek, gyeplőként kapja el az elsuhanó gondolatokat, keményen parancsol irányt nekik. Végigrugdossa, ha kell, a pokol tornácától az összes körén és összes bugyrán, hagyja, hogy fuldokoljon, öklendezzen, kivérezzen a saját emlékei elviselhetetlen alvilágában, de akkor is látnia kell, és látni fogja, amit látni akar. De nem, ahhoz mégiscsak túl erős az a gát… kirakni nem tudja, de kizárni igen. Csak annyit kap, amennyit Shannon csapongó, torzult vonalvezetésű gondolatai önkéntesen elélöknek. Tolakodó szemei előtt hol felnőttként jelenik meg az a tehetetlen, férfinak csúfolt báb, hol vézna, reszketeg gyermektestben. Ez nem elég, Minticz, többet! Mutasd meg, hogy hasznos vagy, hogy érsz valamit! Vagy… tényleg nem tudsz semmit? Semmihez nem tudsz hozzásegíteni? Hasznavehetetlen vagy… A gondolat bénító és gyűlöletes. A tehetetlenség puszta lehetősége, a kárba veszett, felesleges munka a végtelenségig feldühíti. Nem. Tudnod kell valamit!
           Nekifeszül a lakatoknak, a gátnak, feszítővasat emel az elméje óvó pecsétje felé. Kényszeríteni akarja, hogy olyasmire emlékezzen, ami megtöri a makacsságát, ami alatt összeroppanhat. Aztán Minticz…
           Kilöki.
           Mi a franc? Összehúzott szemmel mered rá, kezében kissé megreszket a pálca. Minticz úgy omlik össze, mint akit leütöttek, kecses homokzsák, vagy inkább boxzsák, ütnivaló, édes arcú kirakatbábu. Ez a kis nyomorult verte vissza? Ez a szerencsétlen lökte ki a tudatából? Hogyan?! … Bár végül is… nyilvánvalóan nem akarattal. Persze. Nem tudatos volt. Nem kontrollált manőver, inkább… akaratlan védekezés. Immunfolyamat? Amihez az ereje megvan, az irányítása pedig… inkább csak a szervezete örökletesen kódolt próbálkozása arra, hogy kidobja, elpusztítsa, hatástalanítsa a veszedelmesen beléférkőzött élősködőt, antigént. Rohadt!
           Hasonlóan felgyorsult ütemben kapkodja a levegőt, halántékán veríték csordul, de tudomást se vesz róla, talán nem is észleli. A hajánál fogva ragadja meg, felrántja kíméletlenül. Megpofozza. Aztán visszakézből újra. Nem ököllel üti, mint egy férfit illene, tenyérrel csapja meg, de így is elég kemény ahhoz, hogy azért fájjon, kivörösödjön a halálra sápadt orca. Csak úgy csattan a nedves bőrén. Csak úgy követeli, hogy újra megüsse. De nem. Egyelőre nem szabad. Türelem, auror, türelem… mindennek eljön az ideje. Hogy szabaduljon a tenyerében viszkető bántani vágyástól, ami a férfi érintésével szinte automatikusan önti el, felmarkolja a szíjat az asztalról, a nyaka köré csavarja hevenyészett nyakörvként, és a magasba bűvöli a végét, hogy megtartsa így, ne engedje újra összecsuklani, és ne kelljen fognia. Ha nem hajlandó tartani magát, akkor az igen kellemetlen lesz a légvétel szempontjából, de megfulladni nem fog, ért az ilyesmihez. De ezt Shannonnak nem kell tudnia. Látni akarja, ahogy küzd az életéért, egy-egy korty oxigénért, egy újabb szívdobbanásért, és vergődik, hogy meg bírja tartani magát.
- Nyisd ki a szemed, és nézz rám, ne kelljen többször mondjam.  – A hangja ridegen csattan, túl közelről, csak centiméterek választják el az arcukat egymástól. – És ajánlom, hogy tartsd magad, különben még elszorítod a nyaki artériáidat, és leállhat a szíved. Akkor talán újraélesztelek, talán nem. Macerás dolog. Nem hiszem, hogy ki akarod próbálni.
           Kivárja, hogy engedelmeskedjen, és rászegeződjenek azok az alighanem kínpárás, mohos szemek. Türelmes. Annyira, hogy ha a szavai és az eddigi ütések nem érték el a kellő hatást, akkor újra arcul csapja, aztán újabb adag hideg zuhany következik. Ha magához tér, csak akkor engedi el a haját, és bízza a szíj uralmára. Mélyen a szemébe bámul, keresi rajta az elmúlt események nyomait, jeleit, érzéseket, félelmet, bármit. Vérivó kis grimasz ül ki a szájára.
- Eddig nem is rossz. Kivágtál. Szerencséd volt. Egyszer. De másodjára, elárulom, nem fog sikerülni. Nem tudsz eleget. Fel fogom törni a te makacs héjadat is. Megvan hozzá a gyakorlatom és az erőm. Minden, amit elérhetsz az ellenállással… annyi, hogy nehezebbé teszed. És minden bizonnyal maradandó sérüléseket szerzel. Mindenkit meg lehet törni, Shannon. Csak vannak, akiknek előbb tropára kell égetni az idegszálait. Feketére izzítani őket, mint azokat a finom huzalokat a villanykörtékben. Értesz a mugliismerethez, biztos tudod, miről beszélek. Nincs az a feszültség, amit ne lehetne kicsapatni.
           Végigsimítja az arcán a pofonok feldagadó helyét, letöröl egy kis nyálcsíkot a szájáról, egy kis nedvességet a szemzugából. Szinte észrevétlenül tévedt rá újra a keze. Shannon minden porcikája követeli magára az indokolatlan tapintást, a fizikai uralmat, a kínt, gyötrelmet, szenvedést. Vannak ilyen esetek. Vannak kölykök, akik a legszelídebb lelkészatyából vagy legfelvilágosultabb tanárból is kihozzák a vadállatot. Vannak olyan nők, akiknek nem kell nagypofájúnak vagy csalfának lenni ahhoz, hogy véres péppé akarja őket püfölni minden egyes férfi, aki a közelükbe kerül. Nem kell rá ok. Bűn az ilyen, de mégis olyan érthető, olyan emberi, olyan… megbocsátható… Egyszerűen csak úgy szaladnak az ívek és élek az arcukban, hogy szét kell verni az összhangukat, olyan a válluk ejtése, hogy annak reszketnie kell a zokogástól. Ennek nem tud ellenállni az ösztönlény. Egyszeriben felismeri Shannonban ezt az áldozatgént.
           A fenébe is, Shannon Minticz, téged egész életedben mindenki bántott, miért pont én tegyek kivételt?
            … Mert én nem vagyok olyan, mint bárki más. Nem vagyok olyan, mint azok. Nem azért teszem, mert jólesik. Nem! Meg kell tennem. Muszáj. Érted, Shannon, muszáj? Dehogy érted… fogalmad sincs… áldozat vagy a nagyobb jóért, a fenébe is! És nem vagy bűntelen, hogy ezt felróhasd nekem!
           Körülbelül ebben a pillanatban realizálja, hogy nem fogja ma este megölni ezt a fiút.
           De talán a halálnál is rosszabbakat tesz majd vele.
- Az idegrendszer teherbírása nem végtelen – szólal meg újra, távoli, elhalkuló hangon. – Még a tiedé sem. Ha nem nyílsz meg, nem csak fájni fog. Egy darabig fent tudod tartani talán a gátat. Elég erős. Túl erős ahhoz, hogy egyszerűen csak átsuhanjak rajta. Össze kell törnöm ahhoz, hogy bejussak. És miközben ezt teszem, te ki fogsz égni, mint az a bizonyos villanykörte. Túl sok mágia gyűlik fel benned, mint áradáskor a duzzasztógátnál. Egyszerűen átszakad. Eközben tönkremennek az idegpályák, nagymértékben és egyenletes eloszlásban károsodik az agy. – Egy időre elhallgat. Majd jóval józanabb, higgadtabb hangon folytatja, teljesen tárgyilagosan és érzelemmentesen. – Összezuhan az elméd, és előfordulhat, hogy nem lesz felépülés. Az idegszövet roppantul ritkán képes regenerálódni. A gyógyítók pedig tehetetlenek a hasonló esetekkel szemben. Elveszíted az emlékeidet, azt, aki vagy, összekuszálódnak a kapcsolatok a képek, hangok és érzékletek között, és lehetsz nyáladzó, kényszerzubbonyos idióta a Szent Mungo zártosztályán. Ki tudja, hova száműzöd a tudatod ezzel. – Puhán simít végig a férfi állán. – Nem vágyom ezt tenni veled, Minticz. Ne kényszeríts rá. Nyisd meg önként az elméd, én megnézem, ami érdekel, és ha hasznosnak bizonyulsz, szabad leszel. Abbahagyom. Ne kívánj magadnak olyan szenvedést, aminek nem is ismered a súlyát.
 

-Ha nem akarod, ne csináld!
*Valahogy nem uralom a hangom, vinnyogó, nyafogó torkomból a körülményekhez képest nyersen és határozottan szól. Bár talán a körülmények leginkább az artikulálatlan ordítást tennék indokoltnak, nem pedig a felszólítást. Felszólítás? Kérés? Hitetlen visszacsapás? Minek? Nincs okom kételkedni abban, hogy tényleg nem akarja, elvégre korábban még soha senki nem mondott ilyesmit. Sőt. Nagyon is szándékkal volt minden megmozdulásuk, agresszív rácsapásuk, kínzó-mocsok macskajátékuk a zsákmánnyal.
Nem hiteles. Nem alkudozik. Nem kér. „Ha hasznosnak bizonyulsz”, mégis miféle kitételek ezért, és egyáltalán mit jelent hasznosnak lenni a fogalmai szerint? Türelmetlen, igen, türelmetlennek határozottan türelmetlen, minden didergő porcikám, friss vízcsepp a bőrömön ez a türelmetlenséget szorozza és hatványosan, az ütésének égő nyoma se éppen a jámbor, diszkrét gondolatiság eredménye.
Muszáj felnéznem. Az első néhány mozdulat után még megpróbáltam kitérni, de a mágiával fogott szíj határai szűkre szabottabbak egy koporsónál. Ki szeret megfulladni? Az élet hajszálon csüngő szimbolikáját nem kell részleteznie, értem, érzem, tapasztalom. Szükséges elfogadni, kihúzott gerinccel, kinyújtott karokkal, felemelt állal várakozni, gyakorolni az erényt, amit hiányoltam belőle az előbb, amikor kurdarccal szembesítettem, most, most viszont beszélt, mint akinek az ideje és a türelme végtelen. Értem és hallom, az okfejtését zúgó, nehéz fejjel követem, visszaesnek a szempilláim a szememre, képtelen vagyok nyitva tartani, bár fel, felpillantok, erőtlen zavarral, mint ébredés után kábán.
Lassan kortyolom be az értelmezés keserű mérgét, a szavai keverednek felkavart gondolataimmal. A koponyám falát szűkölve kaparják a szerterohanó érzelmek, az érdeklődő látogató csalogatására előmerészkedő emlék szörnyek, vég nélkül próbálom őket elfojtani, egyesével elcsippenteni a tömény undormányt felbugyogó artériákat, ereket, állatok, hús és vér, morbid képalkotási rendszer olyan dolgok megfogalmazásához, amiket nem akarok még csak átgondolni sem, embrióként akarom elpusztítani a kétségbeesést, a zavart, a félelmet, ami felrohant a hágcsón, amit az auror dobott neki.
A leggyengébb pontom én magam vagyok. Az elmém, az eszméletem, a lényem. A test nagyon jól szuperálna nélkülem, talán megvédené magát, én vagyok a visszahúzó erő.
Nem fog sikerülni másodjára?*
-Nem-*utálsz nemet mondani Shannon, ez így kevés.* -Ez nem így működik-*nyögöm ki gyengén utána. Már rég elhallgatott, lehet nem is téma, hol voltam az elmúlt másodpercekben, akaratos pillantása mintha megint kutatna pulzáló gondolataim között. Lassan fáj minden lélegzet, mikor kvázi felkötött valamelyik ellenrántásnál megütődhetett a légcsövem, kiheverem. Ezt még ki. Minek nekem vergődni, úgyis azt tesz, amit akar, kinyújtom ökölbe szorított, kifehéredett ujjaim, bár sajnos nem áll módomban megbámulni őket.* -Az engem védő saját mágiám... nem égetheti át, szakíthatja fel a saját védelmem. Nem árthat az idegeimnek.
*Úgy hangzik, mintha őt nyugtatnám, pedig inkább magamat. Még az hiányzik, hogy a saját varázserőm is ellenem forduljon. Tényleg az lenne mindennek a teteje, a Mungoban kötnék ki. Bár, ahogy elnézem a szürke szemeket az emberi vonásokat nélkülöző arcban, addig nem jutnék el. Nincs visszafejlődés. Előre lehet csak lépni, nem hagy visszafele, menekülni. Nagyon szépen felkötött ahhoz, hogy ezt ki is fejtse a szavai egészen erőszakosan törekszenek arra, hogy elvessem még csak a gondolatát is az ellenkezésnek, kihúzza a lábam alól a talajt, a gondolataimba se menekülhessek. Magabiztossága gyakorlaton alapul, a tudása olyan látomásokon, amit valóságnak becéznek a hozzá hasonlók és rémlátomásnak az olyanok, akik átlagos varázslók egy átlagos világban, ahol átlagos háború dúl és átlagos mindennapi problémákkal kell szembesülniük ahhoz, hogy az átlagossá váló haláleseteket kikerüljék. Mert köz és tömeg mindig van, átlag, amiből kiemelkednek az ilyenek, elemésztik maguk körül a kisebb kezdeményeket, de én mit keresek itt? Miért nem lehetek el a csendes átlagban?
Bár mintha Brayden is éppen ezt a hozzáállást nehezményezte volna.
Végigfut a hátamon a hideg, ahogy a meglazított emléktekervények készséges pitonok módjára bontják le újra, könnyedén felstócolt rendjüket, hogy kiengedjék maguk közül a bénító mérget, a félelem korán elhintett csíráinak szép szárba szökkent bürkeit, mandragóráit.
Újra becsukom a szemem, égő érzés kapaszkodik fel a torkomon, kaparja a nyelvem, a szájpadlásom, szórjam tele, üvöltsem rá a keserűséget, a toxikus váladékot, ami az után gyöngyözött ki a tudatomban, hogy ott járt közöttük, nem bolyongott, kutatott, tapogatott. Végtelen viszolygásnak adhatnék hangot, megroskadt undornak, ami inkább könyörögne, semhogy még egyszer ott tudjam a tudatomban.*
-Mit akarsz látni?-*felnézek, mielőtt azt hinné, hogy valami renitens önmegvalósítás végett tiltakozom a látványa ellen. Erőtlen, gyönge kis kérés. Alkudozok, hogy ez a zsibbasztó fáradtság ne hatványozódjon, ne terheljen meg még egyszer a tudatának másféleségével.
Nyelek néhányat, szintbe hozom magam, a tompa merevség a csípőmben semminek tűnik ahhoz képest, amit fejben át kellett látnom pillanatok alatt, igazából elképzelésem sincs, hogy miért élek még azok után, csak azok után, amit egyáltalán látott, és hol vannak akkor még az egyebek. Élek. Élni akarok. Nem vonz a tudattalan létezés, a fulladás, az elmúlás.
Semmi kedvem meghalni mások miatt. Még Brayden miatt sem.*
-Ne ideologizáljunk, el tudom képzelni. Nem tudom, mit akarsz pontosan, amit tőlem kaphatnál meg. Nekem nincs fegyverem ellen. Ha lenne, használtam volna-*higgyen nekem. Muszáj. Legfeljebb úgy vehetné hasznom, ha a művét, amivel annyit fáradt tönkreten...
Elhallgattatom a gondolatot riadtan.*
 

           Shannon tartja magát. A tudat felfogja és beletörődik, hogy ki van kötve, szinte magától alkalmazkodik a test. Kutató, szenvtelenül figyelmes tekintete előtt azonban nem maradhat rejtve semmilyen gyengeség. Látja az ólomsúlyú szempillák vergődését a kába szemek előcsarnokában, az elgyöngült nyakizmok kínlódását, öklendező-fuldokló rándulásait, hogy ne ejtse vissza a fejét, ne essen makacs koponyájának veszedelmes súlya a torkára, gégéjére. Mégis a pillantása az, ami a legfeltűnőbben árulkodik arról, hogy már megingott az ellenállás akarata, már nem kell neki sok pofon. Pokolian megviselhette a saját elméjében tett utazás. Szinte látszik szeme zavaros tükrén, hogyan szaladnak, kergetőznek odabent körbe-körbe az emlékek, mint fájdalmukban, riadtságukban kegyetlenné vadult állatok.
- Ez nem ilyen egyszerű, de hát ezzel te is tisztában vagy – mondja türelmesen a meglepően felcsattanó hangra, amiben még csak mellékzöngeként se szól könyörgés. Ha nem látná a testén, mennyire megkapta már a vallatás művészete, talán dühbe jönne ettől a csökönyösségtől. De így nem. – Te tudsz valamit, amire nekem szükségem van. Nézd, Shannon, értelmesnek tűnsz, te is tisztában vagy vele, hogy a testvéred közveszélyes, és egy cellában lenne a helye. Félsz tőle. Sőt… rettegsz, hogy újra eljön érted, mert akkor ki tudja mit kell átélned megint.  – Halkan borzongató a halk tisztánlátás, megvesztegető gyengédséggel simít ki a homlokából néhány csatakosan megtapadt hajtincset. – Miért nem akarsz együttműködni? Ha segítesz nekem, soha többé nem lesz rá lehetősége, hogy bántson. Megígérem. Elhiheted, én sem élvezem ezt jobban, mint te.
           Hangjából süt a mélységes meggyőződés, csak odabent motoszkál a kétely, annyira mélyen elrejtve a sziklahúsban, hogy már nem jut el a riasztóan komor vonásokig, a kifejezéstelen fémélű tekintetig. Rezdülés se látszik rajta, hiába horzsolja a száját a hazugság. Dehogynem élvezed. Ki ne élvezné? A tagadás nem segít. Más utat kell választanod. Máshol kell nyomot keresned, más ösvényen kell eljutnod Minticzig… DE NINCS MÁS ÚT! Minticz érinthetetlen, megközelíthetetlen. De kétségtelenül életveszélyes. Nyilvánvaló, hogy nem azkabani celláról van szó, hanem kivégzésről, de Minticz az öccse csontjaiba véste a hűséget, nem mondhat neki ilyet… Pedig hogy szomjazza annak a rohadéknak a vérét, aki miatt újra be kell mocskolnia magát, még hozzá ilyen édes, tébolyítóan, megkísértően édes vérrel… Mocskos vagy már így is, túl mocskos, lemoshatatlanul az. Mit számít eggyel több vagy kevesebb? Mit számít még egy áldozat a nagyobb jó oltárán? Az élvezet nem bűn, mert nem a saját kedvedért történik mindez… nem, ez nem lehet bűn… csak kötelesség… muszáj.
           Rendületlen türelemmmel várja ki, hogy Minticz kába tudatáig eljusson, amit mondott, szinte a szeme előtt marja végig értelme életlucskos labirintusait a tény, hogy zsákutcába került, egy választása van, de az is túl kellemes. Még ha enged is neki, az előző erőszakos ostrom után a legtisztább együttműködés ölén történő kontaktus is gyötrelmes lesz, ki fogja szívni minden maradék energiáját. Kellett neked dobálnod magad, Shannon. Nem lett volna jobb, ha inkább szépen megpuhulsz, és befekszel, ahogy szoktál?
- Biztos, hogy kipróbálnád, tényleg igazad van-e?  – Hangja halk, hűvös, kávéillatú lehelet a férfi verítékező, vértelenre fakult arcának oldalán.
           Nézi. Megvonaglik, hunyt szemei alatt alighanem a felkavart tudat utóhatásaitól szenved, ezért nem teszi szóvá az engedetlenséget. Mártírarc. Rebellis vértanú. Talán ha most megtámadná, nem is lenne meg másodjára az a gát, szétzúzná az ellenállását a saját emlékeinek purgatóriuma. Ez lenne a jobbik lehetőség, ha külső behatás nélkül omlik össze, az sokkal egészségesebb, könnyebben regenerálódik, ha a saját mágiájából származó hajszálrepedéseket kell beforrassza csupán elméje törékeny varázsgömb-üvegén.
           De egy összeroskadó elmében vendégeskedni nem különösebben élvezetes dolog, Minticz tudata pedig eleve nem az a hely, ahova visszavágyna. A mutatvány derekasan kiszívná őt is, így is érzi pálcás keze kapkodó pulzusát a vesszőn, halántékán épp úgy veríték csordul – zsebkendőbe törli, míg Shannon a saját démonaival viaskodik –, és lélegzete csak azért nem egy fújtató paripáé, mert nem hagyja, uralja a légzését, nem mutat gyengeséget. Másodjára már az ő tudatán is nyomot hagyna. Gyakorlottabb legilimentor alighanem finomabban tudná ezt intézni, nem kellene törnie-zúznia ahhoz, hogy bejusson egy tiltakozó elmébe, de ő az elme művészetét nagyon ritkán, mindig csak a vallatás elenyészően kis részeként használta, mikor már olyan állapotban voltak gyanúsítottjai, hogy nem volt szükséges igazán megtörni őket.
           Felrebbenő szemek. A kérdésen elgondolkozik egy másodpercet. Hiszen mondta már… és ezt Shannonnak még szétforgácsolt elmével is tudnia kéne. Még mindig tagadja, hogy bármi használhatóval szolgálhatna… az emésztő, indulatlobbantó kétely újra rátámad belül, ezúttal teljes erőből; asztalra támaszkodó bal és pálcás jobb kezén dühödten feszülnek ki az inak, elfordul, mintha csak hatásszünetet akarna tartani, puhítót, de csak elfordítja a tekintetét Shannonról, hogy ne rémítse meg a szeme ijesztő hidegségével. Nem tud semmit. Minticz nem bízza rá a titkait, hiszen olyan tökéletlen, olyan bizonytalan kis vonás a világban; nem bizalom fűzi őket össze, csupán a rettegés és az erőszak vezérelte kontroll, ahogy azt gondolhattam volna. Nem tud semmit! Hiába volt a mai este, hiába a mocsok… A kurva életbe, ez a nyomorult tényleg nem tud semmit az ég világon! Nincs nyom, nincs jel, egy kibaszott sejtés, sugallat sem! Nem tud elvezetni hozzá…
           Nem…
           De talán mégis.
           Gyomorforgató gondolat körvonalazódik a fejében, és hamarosan elburjánzik, elterebélyesedik, százfejű szörnyeteggé cseperedik, miközben felhörpinti a kávét, hogy értelmet adjon az elfordulásnak. Újabb csészét tölt meg, kávé, cukor, tejszín katonás rendben, katonásan kimért adagok, de a csésze a tálcán marad. Szalvétát markol fel, vad hirtelenséggel fordul vissza felé, határozottan, de nem durván ragadja meg az álla alatt, és emeli fel a fejét. Puhán, mintha csak édestestvérről gondoskodna, letörli az arcáról a verítéket és a hideg vízcseppek fellangyosult maradékát. Teljesen jéggé hidegült, embertelen pillantása most egészen más szempontokat, más célokat, más eshetőségeket mérlegel, ahogy nézi. Lágy vonású, még most sem igazán férfias arc, érzékeny, gyötrődő száj, nagy, kérlelő szemek. Áldozati bárány. Félteni való birtoktárgy. Biztosan másnak is megjött már rá a kedve, de a bátyja megtartotta maga mellett, ha hosszú pórázon is…
           Gondosan végzi a törlést, aztán a pohár vizet emeli fel, kicsit megemeli az állát újra, kérdés vagy felszólítás nélkül érinti a szájához a peremét. Bizonyosan szomjas, ez nem szorul magyarázatra. Didergetően fagyos pillantása igyekszik biztató tartalommal telítkezni. A pohár koppan az asztalon, hangja nyugodt, józan, szinte steril minden indulattól vagy érzelemtől, mikor végre megszólal, és választ ad.
- Azt mutasd meg nekem, mikor Brayden meglátogatott a Roxfortban. Ezt az egyetlen emléket akarom látni.

*Agonizálnak a gondolataim, messze előrepörögve a valóságtól. Nem a fájdalom, nem a zsibbadás, nem azok a pontosan kiszámolt ingerek őrlik fel végleg azt a maradék önmegcsaló reményt, ami talán adhatna nekem elég tartást ahhoz, hogy ne legyek árulója saját magamnak, hanem a saját fantáziám, az előre gondolt baljós vég, a sötét, értelmetlen pusztulás gondolata. Bár de, ő az oka, a tettei ellen azonban küzdhetnék józansággal, türelemmel, hitetlenkedő belső erővel, nem őrölhetne el pusztán ilyen aljas, pszichológiai ráhatások sorozatával, ha lenne miért ellenállnom. Ha képes lennék arra, hogy tényleg, komolyan vegyem magam, komolya Braydent, komolyan a fenyegetettséget.
De amíg zaklatott körben azt hajtogatom, hogy ez nem történhetett meg, semmi esélyem nincs. Talán majd legközelebb, de nem lesz legközelebb, soha nem is volt. Hallgatom. A szándékait korábban megsejdítettem, de ahogy a tudatomban fúrta magát, mint egy éhes cápa, ami a vért kereste, hogy aztán vakon odaharapjon az áldozatra, acélfogaira bízva a teljes pusztítást és roncsolást, bizonyosságot nyertem felőlük. Én bezárnám Braydent. Hogy távol tartsam magamtól. Ő megölné.
Érzem a hamisságot a hangjában, bár olyan zsongató, olyan hitegető, olyan álságosan együtt érzők sima szavai, hogy csak bólintanom kéne. Odalökni neki, hogy persze, igen. Előcsalogathatnám neki Braydent, teremthetnék rá lehetőséget, hogy rajtam keresztül, általam elérje, elfogja, megfogja, bezárja, fel és megszabadítson tőle, lehetnék az eszköze, segíthetnék neki, ahogy ő mondja azért, hogy soha többé ne legyen lehetősége...
... a soha többé azonban tudom, hogy pusztulást definiál. Halált. Végzetességet.*
-Ez sem ilyen egyszerű-*neki nem egyszerű békén hagyni engem, mert az elvei noszogatják, taszítják egyre előre és előre, másik vérén, pusztulásán, szenvedésén át éppen Brayden felé, hogy leszámoljon vele, neki most semmi sem számít, holott talán, miért is kétkednék, talán tényleg nem akarna az ártalmamra lenni, de egyszerűen muszáj. Ugyanígy nem egyszerű nekem Brayden ellen fordulni. Képtelenség. Igen. Félek tőle. Igen. Rettegek. Veszélyes és talán gonosz is. Olyan célokat tűz maga elég és olyan utakon tart feléjük, amik elfogadhatatlanok. Mégis, ha szentimentális okok nem is, valami eltorzult hálaérzet mindezeken túl olyan biztosan hozzáköt, hogy képtelen lennék teljesíteni a kívánságait.
Ezt sugallom neki csenddel, hallgatásra kárhoztatom magam megint, amíg valamelyest kitisztulnak a gondolatai. Pihennem kell, túltenni magam a fojtó szorongáson, félelmen, fájdalmon. Minden szó provokáló lenne, amit mondhatnék, mindennek meglenne a maga háttér íze, ami vért és újabb erőszakot követelne magától, és Armstrong, nagyon is bizonyos vagyok benne, hogy készséggel tenne eleget ennek a késztetésnek.
Már vesztettem rég, csupán azon alkudozom magammal, hogy mennyire essek össze, mennyire szolgáltassam ki magam, mit adjak cserébe ezért a jól felépített támadásért, milyen kicsinyes, vergődő módon bosszuljam meg a sérelmet, holott minden tényleges cselekvés és továbblépés az ő kezében van, az inai között feszül, sajátosan beteg logikájú elméjében vannak a válaszok, amik rólam döntenek. Kényelmetlen és pocsék érzés, persze semmi újszerű nincs benne, régen is így ment. Ha nem tudok ellenkezni vele, lassan megadom neki magam, elfogadom a kérdéseinek jogosságát, nem lázadozok az ellen, hogy mi történt. Nincs semmi a kötélben a nyakamon, nincs semmi az égett foltokon, a didergésben, a meghúzott fájdalomban, a zúzódott nyomorgásban, nincs semmi újszerű, semmi kiábrándító, semmi rémisztő. Tisztuló gondolataim között lecsorog az emlékezés homokja, visszaolvad abba a sáros, lucskos, dagonyás összletbe, amit én a magam részéről soha nem bolygatnék, ő pedig majd kiderül, hogy eljut-e még egyszer oda.
Kis rándulással intek nemet a fejemmel. Nem érdekel a saját igazam, nem akarom bebizonyítani se neki, se magamnak, hogy képes lennék megvalósítani az elszántságot. Óvatosan mozdulok, érzem a szíj határait, a mozgás árát. Várom az elvárásait, a pontosakat. Résnyire nyitott szemmel figyelem, amit csinál. Elfordul, aztán vissza, olyan aprólékos tevékenységbe öli az időt, ami nem passzol ahhoz a logikához, amit megkövetelne a vallatási ritmus. Miért hagyja rendezni a gondolataimat, megnyugodni és felépíteni ellene a megfelelő védelmet? Ahogy ő látott belőlem túl sokat a támadással, addig én is ismerkedtem vele, pontosan tudom, hogy az ellenállásnál jobb az, ha minél mélyebbre, minél messzebbre menekülök előle, amíg megragad a felszínes emléktöredékek között, addig az igazi mély szándékot el tudom rejteni, megtörhetetlen mélységben, hiszen addig nem bírná. Talán senki nem bírja a másik fejében annyi ideig, a legilimencia lényege éppen az, hogy a felszínről leszedje azokat a gondolatokat, amik foglalkoztatják a másikat, a tudata mélységébe hatolva az okokat megtalálják, de azért a túl komoly behatás mindenkit megvisel. Csak el kell rejtőznöm. Elbújnom, és mire megtalál, nem lesz ereje kirángatni a saját odúmból. Hátborzongatóan kecsegtető gondolat, az egyetlen kár benne az, hogy utána aligha lennék képes én magam is visszatérni onnan.
A vízbe kortyolok. Teljesen ösztönösen, meggondolatlanul. Nem feltételezem, hogy meg akar mérgezni, és inkább a tenyeréből eszem, semhogy még egyszer megüssön, megtámadjon. Undorító vagy Shannon. Félsz, és a félelemtől lerázod magadról az olyan egyértelmű emberi tartást, ami miatt egyáltalán volna oka bárkinek is emberszámba venni téged. De igazából ez sem érdekel. Gyerek vagyok csak a lelkemben és egyetlen dolog motivál, hogy ne bántsanak a nálam erősebbek. De valamiért olyan problémát feszeget megint, ami a felnőtt gondokat helyezik előtérbe.
Lenyelem a korty vizet, rábámulok. Hideg szemétől dermedek, rosszul leplezett félsz marja a torkom.*
-Nem elég, ha csak elmondom? -*megvédem ezzel a tudatom, és Braydent is a kiszolgáltatottságtól, sebezhető indulatai elég, ha engem ijesztenek.* -Szüksége van rám. Kellek neki-*azonnal folytattam, szinte gondolkodás nélkül. Nem akarom újra látni, a szavakkal, a kidobott gondolatokkal visszaszorítom az emlék mételyező erejét.* -Az alkotása, tulajdona vagyok, ragaszkodik hozzám, és akármit csinálok, ez így marad. Tudatosította, hogy így lesz-*és én elfogadtam. Összeomlottam szemrehányásának, dühének súlya alatt, elfogadtam a helyem akkor, most pedig kiadom. Nem normális világrend, tevékenység. Tovább mozdulnak a szavak, megállíthatatlanul sugallja az iszonyodás attól, hogy tovább bontogasson.* -Magát az életet akarja továbbfejleszteni, nézd, én se értem. Mindent megtesz azért, hogy a létezését ne tudjam elfelejteni, hogy ne tudjak átlagosan élni. Kellek neki valamire. Ennyit tudok. Vigyáz rám. Kezeskedik értem, és... gondolom, ha eljön az ideje felhasznál majd.
*Üresen. Nyugodtan. Semmi baj Shannon. Ezek csak szavak. Nem a jövő. Nem prófécia. Tényleg elmondtad a lényeget, talán képtelen átérezni úgyis. Nem kell aggódnod. Rányithatod a szemeid, legfeljebb behatol megint, körbeöleli majd a fojtó emlék, az ottani pofon, ami a falhoz lökött, hiszen látom magam előtt, nagyon is látom, ahogy leszaggatja a szekrény ajtaját, ahogy a keze a pálcáért rándul, hogy megátkozzon, gyilkos indulatát, a fülemben vannak a szavai. Érzem nyomasztó, fekete gondolatait, súlyát, auráját, látom nekidőlve a falnak megvallani, hogy nem enged el magától, nem soha, akármennyire is menekülnék, és tudom, hogy így lesz. Nem lenne szabad ezt megosztanom, de nincs erőm eltitkolni. *

Kínzást tartalmaz.

       Pillantása keményen és súlyosan ül meg rajta, akár a végítélet, söpör végig rebbenő, riadással, meneküléssel teli szemein, elvértelenedett arcán, de hallgatja, végighallgatja, csöndje újabb és újabb szavakra készteti a férfit. Igen, olyan ez a pillantás, mint Maat mérlege, az egyiptomi istené, egy tollpehellyel méri össze a vallatott szívét-lelkét. Nehéz könnyűnek találtatni. Talán lehetetlen.
        „Szüksége van rám. Kellek neki.”
     Tényleg így van, Shannon? Akkor miért nem hagyott nálad titkokat, kincset jelentő információt, amit kifoszthatnának, hogy ne téged orozzon el tőle, aki betör ide? Biztosan tudja, mit váltasz ki az emberekből, milyen forró, vérgőzös erőszakot. Miért nem tart magánál? Miért nem véd meg? Annyira nyilvánvalóan képtelen vagy megvédeni magad, neki kellene oltalmaznia!
        „Az alkotása, tulajdona vagyok…”
     Azt pedig egyikünk sem szereti, ha tönkreteszik a holmiját… Ha eltorzítják az alkotását… az dühítő tud lenni. Nagyon-nagyon dühítő… az bosszút kíván…
       Elmerevedik figyelő tekintete. Gépiesen bólint, mikor úgy ítéli, végzett a vallomással, és újra a szájához emeli a poharat.
- Értem.  – A pohár visszakoppan a tálcára, helyette a csészét veszi a kezébe, ráérősen kortyolni kezdi, de a pillantását nem veszi le a férfiról, füröszti magát a sötét szemekben. – Rendben van – helyesel ismét.
       Hirtelen nagyon szükségét érzi egy újabb szál cigarettának, de nem… majd a végén. Talán gyorsan meglesznek. Talán.
       Leteszi a csészét, és újra végigfuttatja a pillantását Shannon Minticzen. Szinte érzi rajta a félelme nyirkos páráján, az illatát, az ízét a nyelvén. Félsz. Szűk határok közé szorítva, de a bátyád bántalmazásai generálta gátlások ketrecén belül mégis bármit megtennél, hogy ne bántsalak megint. Tudom. Ismerem ezt a görbülést a száj sarkában, ezt a fajta tekintetet. Rettegsz. Megtetted, amit kértem. Talán be is engednél, ha erőltetném. Talán többet is megtennél. Mégis bántani foglak. Felpöndörödő csigákba hasítom a bőröd, a combodon visszatartani nem tudott, forró húgyként csorog majd le a véred, és tócsába gyűlik odalent. Gonosz vagyok, Shannon? Gonosz vagyok, mert el akarom kapni a bátyád, és nem tartok drágának egyetlen lelket egy tucatért cserébe?
       Pont beleillik a tenyerébe a férfi keskeny arca. Mélyen a szemébe néz, kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem teszi.
    Ne legyél kétszínű. Megteszed úgyis. Minek mentenéd magad? Aljas… aljas lennél, ha jóakarat álarca mögé rejtőzve keresnél feloldozást. Nincs feloldozás. Kötelesség van. Kötelesség, érted? Kötelesség.
       Nem mond semmit. Kurvára nem mond semmit. Némító bűbájjal burkolja be a szobát, majd az ablakhoz lépve lassan elhúzza a függönyt. Fémmel körbeöntött pupilláiból kialszik minden emberség, mikor felemeli a pálcát.


       Órák múlva izzadt és elcsigázott ő is, miközben elszívja azt a jutalmul félretett cigarettát.
       A öntudatát vesztett, meztelen férfi látványra nem több igénytelenül tálalt húsnál, csak kampóra kéne akasztani egy hűtött vágóhídon: ernyedten, kicsavarodott tagokkal omlik a mocskos padlóra, amikor feltépdesi a szíjakat.
       Pedig vér nem folyt sok, erre vigyázott. Nem ölni akart, még véletlenül sem pusztíthatta el. Csak megtörni kívánta, és még hozzá minél látványosabban tönkretenni a testet. Igyekezett gyorsan végezni vele; nem élt fokozással, nem akarta minél lassabban és gyötrelmesebben tenni. Épp olyan kegyetlenül kezdett bele, mint amilyen kegyetlen a vége is volt. Néhányszor meggyógyította az érzékeny helyek sérüléseit, csak hogy újrakezdhesse. De nem tudta tisztán végigvezetni. Nem tudta megkímélni a sötét átkoktól, amelyek talán maradandóan megnyomorítják, amelyek után talán olyan hegek maradnak, amelyek fájdalma vissza-visszatér. Ahhoz, hogy kímélje, túl makacs volt, túlságosan erős. Erős… igen, Shannon Minticzet nehéz volt megtörni. Embertelen dolgokat kellett tegyen vele, hogy kioltsa a szemében azt a fényt, ami annyira megtetszett neki akaratlanul is. Groteszk és mégis lenyűgöző volt a hit, a remény, az élni akarás napsugara egy ennyire sötét erőktől fogant, sötétséggel mocskolt lelkű férfi szemében. Nem volt helye ott. Ki kellett onnan törölni.
       És ő kitörölte. Megtette.
       Feltépte, újra vérezni kényszerítette az összes régi sebet, ezer sebre hasította szét a hátát átkai korbácsával, végigégette az idegekben dús hajlatokat, lágy részeket, mint egy levágásra szánt malacot. Előbb hólyagosra, majd húsvörösre… csak a legérzékenyebb, legfinomabb bőrfelületeket hagyta meg még aljasabb fájdalmaknak. Szétzúzta az ízületeket, egyiket a másik után, ripityomra; a combcsontját három helyen törte el, a karját még több, a finom arccsontok is repedhettek a számos ütés közben, ahogy a bordái is. Szétzúzott mellkasa alatt vért és zsigerek nedveit könnyezik a horogként hasába vájt rontások sebei. Finom keze elhasznált gumi módjára merev-elhajló a szilánkosra tört kéző-, kézközép- és ujjperc-csontok, deformált lágyrészek feltorlódó hulladékától. A lába nem különben. De sok kárt okozott saját magának is, mikor elkezdődtek a rohamai. Tudott róluk az aktákból, de akkor is dühítette, hogy egy ennyire alantas idegrendszeri meghibásodás orozza el tőle a kínokozást, az dörzsölje le a bőrt a megkötözött tagokról, az fessen véraláfutást a nyakra, az szakítsa el a szalagokat. Dühös volt, igen…
       Élvezte. Igen. De nem azért tette. Nem azért…
       Lucskos testek, sikolyok, odaadás, önkívület… a kínzás, a határok nélküli kínzás annyira közel van a szeretkezéshez. Annyira megkísértő. Annyira… önálló misztérium.
       Az a pillanat, amikor vége szakad az újra meg újra hasadó bőr, a felfeslő hús, roppanó csontok, ízületek titkos, vétkes gyönyörűségének, rossz. Amikor a fénytelenre sírt szemeket már nem lehet jobban kiüríteni, a véresre harapott ajkakból nem lehet több könyörgést, ígéretet, sikolyt facsarni, és az elmét semmilyen átok, pofon, hideg víz nem tarthatja eszméleténél… az a pillanat gyűlöletes. Nem hoz kielégülést. Nincs felmagasztosulás, nincs mennybemenetel, nincs extázis. Egyszerűen csak vége van. Mert az ember ellenállása véges. Az önfeledt erőszaktevő keserű, kijózanodó haragja önti el akkor, aki véletlenül megfojtotta az áldozatát diadalittas násza közepette, pedig rákapaszkodott volna még néhányszor boldogan.
       Már nem kellett egészen eszméleténél legyen, mikor e pillanatokban oly fekete lelke legfeketébb tudásával a bőrébe vési-égeti az arcátlan betűket, amiket nem tud majd letörölni a keresztcsonti csigolyái feletti lapályról, és amelyeknek csak akkor lesz értelme, ha Minticz szeme elé kerülnek, ha ő érinti meg őket, akkor majd ráfestik izzó üzenetét a sebek halmára. Megbélyegezte. Megbélyegezte épp úgy, mint sokan mások, akik lehetőséget kaptak rá, hogy beleírják a nevük egy metszéssel, mint egy öreg fába a szíveket, egy diáknyaraló ágyának védtelen fenyőkeretébe, hogy itt jártam.
     Mert én is itt jártam, Shannon. Itt jártam… benned. A csontod, lelked mélyéig.
       Soha többé nem mosol le.
       A szétroncsolt szövetek felett rángatózó, beteg gyönyör ragacsos és levakarhatatlan, mint egy nemi betegség. Le akarja rázni magáról. Kilakoltatni az agyából. Elfelejteni, elmondani egy jóvátételnek való imát, és feloldoztatni alóla. Nem az én bűnöm. A tiéd. Én nem akartam így. Gondolatait újra rabláncra kell fűzni. Kötelesség, kötelesség, kötelesség. Mantra. Ima. Nulladik zsoltár.
       Már csak annyira volt szüksége az öntudatára, míg belemereszti nyomorultul kitágult szemeit a gépbe, hogy lefényképezze az alkotást, hogy aztán a kabátja zsebébe süllyessze egy Shannon fiókjaiból elvett borítékba csomagolva. Gondosan öltözik. A bátyja keresztjén megfeszített férfi már csak egy kipipált napirendi pont az öt órai tea és a posta közt félúton. Egy pöccintés, ahogy oldalra fekteti, hogy meg ne fulladjon a saját mocskában.
       Mikor kilép a lakásból, nem néz vissza.
       Nem akar visszanézni. Soha többé.

       Ahhoz túl jó volt.

*A kimondott szavak ott dobolnak a torkomban, a számon, nyelvemen, szökdécselnek, vergődnek, menekülnének mindenfelé, hogy a saját elviselhetetlenségüket valamivel ellensúlyozzák, hogy ne tehessem őket a megkívánt sorrendbe, ne mondhassak velük többet. Kivételesen erősebb vagyok náluk, a gondolatok megszületnek, szinte látom, érzem rá a reakciókat, amiket nem akarok tudomásul venni. Tudom, hogy amit mondtam iszonyúan kifordult, hihetetlen, szinte elképzelhetetlen. De azt is tudom, hogy egy auror, főleg ha ilyen, mint ez hinni fog bennük, átgondolja őket, és egy sajátos tervet épít belőlük.
Voltaképpen ezért mondtam, nem?
Sajátos értelmezésként adtam meg számára a kívánt célt. Nem adtam ki a testvérem. Mégis kiadtam. Felhasználásra kínáltam az egyetlen gyenge pontját, az egyetlen dolgot, amit elárulhattam anélkül, hogy közvetlenül őt árultam volna el. Nem beszéltem a varázserejének gyengeségéről, a tudásának hiányosságairól, nem beszéltem megvadítható elméjéről, az akaratlan tapasztalatokról, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy kifordítsam magából, nem sugalltam, hogy vannak fájdalmas nyomok rajta is, a saját átkosságának nyomai. Csak önmagamat árultam el, ki, gyöngeséget és sebezhetőséget mutatva, egyfajta ajánlatot tettem, amiről valamiért azt reméltem, hogy képtelen elfogadni józan emberi normák szerint, képtelen így Brayden ellen mozdulni. Az egyetlen kijáratnak tűnt a csapdából, az egyetlen elkerülési lehetőségnek. Ki akartam kerülni a látóteréből, áldozatnak tűnni, olyannak, akiket éppen meg akar óvni tőle, ezért érinthetetlennek.
Amikor azonban bólint, mélyen a gyomrom tájékán összerándul egy bizonyosság. A hideg víz utolsó kortya már olyan keserűnek érzik a nyálamtól, hogy alig nyelem le, elszorul a torkom, valami kapkodó bizonyosság küldi szét az ingereket, hogy most, most van itt az ideje a menekülésnek, esztelen futással és rohanással kéne megszabadulni. A lassú mozdulatokban megkapaszkodik a félelem, a sejtetés az ujjai végén, a kezén, ahogy összehúzza a függönyt, felém fordul, világos szeme hideg és sötét. Nem látom magam a tükrében, nem látok benne semmit, csak vért, gyöngyöző fájdalmat, értelmetlen, céltalant.
SZÓLJ MÁR!
ENGEDJ EL!
Hátrafeszítem a fejem, ahogy emeli a fejét, még én indítom, a pánik rántja meg a mozdulat végét, a rögzített asztalba karmoló mozdulat sem az enyém, az erőtlen nyüszítés a torkomban a fémízű igazság hangja.
Senki sem mondta, hogy az élet könnyű lesz az után, hogy elutasítottam a védelmet, a mételyes, meleg, vérgőzös családi fészket. Addig se volt könnyű, nem hitegettem magam, hogy utána minden jobb lesz, mégis jobb volt. Vagy ha sokkal jobb nem is, de más. Most se jobb. Igazából sokkal, sokkal rosszabb, mint valaha, mert mindig volt egy szó, egy cél, egy mozdulat, egy engedelmes lépés, ami elvágta a folytonosságot, ami megkönnyebbülést hozott, ami, ha emberileg nem is volt méltóságteljes és helyes lépés, de lehetővé tette, hogy azt tegyem, amit a másik akart. A fájdalom mindig csak eszköz volt, eszköz arra, hogy valamit adjak, hűséget, ígéretet, varázserőt, engedelmességet, a céltalan, funkció nélküli kín soha nem kerülgetett. Ha másra nem, szórakozásra mindig jó volt ez a méreg, kurta öröme a testnek, a hatalomnak, az első vinnyogások, fura rángatózások minden elme számára megadták a kellő kielégülést. De ennek sohse lesz vége.
A legszánalmasabb látványt nyújtom kívül és belül egyaránt. Parányi zugba menekülök a testemből, a tudatom apró, hermetikusan elzárt helyen elfér, ahol nincs a parázskínja minden mozdulatnak, lélegzetnek, ahol nem a saját véremmel keveredik a bőrömön az izzadtság émelyítő, szúrós, nem belélegzésre alkalmas párájával, ahol nem lucskos, csatakos, fájdalom mosta a világ, ahol csend van, nem a saját lélegzésem vinnyogó, kapkodó üteme, felőrölt szómorzsalékoktól karcos nyöszöre az egyetlen hang, ami azonosítható a súlyomtól feszes szíj pattogásán, a tébolygó rettenettel megrántott asztal nyiszegésén, a csontjaim belső, halk, egymásnak feszülő, csak a hártyákon, idegeken üvöltő hangján túl.
Fordított, kifordított minden. Én vagyok az eszköz, a cél maga a fájdalom, a ragaszkodó kis szervek elrontása, a csontjaimba épített élet vad üldözése, az ereimbe szorít vér kisajtolása, kényszerítése a bőr alól.
Nincs messze a miért. Nincs messze a megértés. De olyan egyoldalú, olyan súlyos, olyan elfogadhatatlan.
Senki sem hallja, ahogy üvöltök. Senkit nem érdekelnek az artikulátlan foszlányok, a befeszített tüdő, a felpattanó léghólyagok vérrel megtelő szörcsögése. A világ egyetlen személyre szorult, ő pedig éppen ezt akarja.
Hideglelősen reszketve az első rohamból még magamhoz térek a fuldoklásomra. A felhányt vértől fémes a lenyelt levegő, a visszaköhögéstől remeg ami a hasfalamból maradt, forró, meleg bejárat, a külső ingerek végtelen szaporasággal áradnak a zúzott csontok alá melegedni. Erőszakos rángatózás az ernyedt testen, képtelen vagyok megállni bármin, nem érzem a talpam alatt a talajt, az asztal lábának feszítő szíjak tartanak a semmiben, és az állam alatt feszülő bőr, ami meg fog fojtani, ha nem sikerül feljebb... feljebb nyújtózni a levegőért...
Nincs tovább, amikor fénytelen bábuként csuklik le az asztalról. Még a lebegő gyertyák fénye is csak árnyékot vet rajta. Nincs puha árnyalatú bőr, nincs sápadtság, nincs fényes, akaratos tekintet, nincs elfojtott energiáktól és varázserőtől teli elme. A felszakított szíjak nyoma amúgy se látszik legyötört bőrén, nincs rajta semmi bántódási nyom, egyetlen seb, lélegző, féleleven fájdalom, összenyomorított végtag, amit levágtak egy testről és a padlóra vetettek. Bénán megrezzenő tagjaiban elharapott menekülés, a felsértett izmok tülekedésében megcsúszott reakciók, felfeszített energiák utolsó csapongása, mielőtt elkushadnának a kiégett sejtek között. Felületes mázolmány csupán a vérével végigkent Minticz, alkotás, dolgoztak már rajta, újabb színekkel gazdagodott, új árnyalatokkal telt, új iszonyattal, másfajta bestialitás járja át azt, ami maradt belőle.
Csendes.
Nyirkosan lélegző lényéből kimenekült az eszmélet, a lélek, a szeme üres, amit felnézésre késztetnek, tompa, értelem, emlékezet nem lappang kifejezéstelen tekintetében. A rettegés odafagyott, beleírta magát a szaruhártya finom, elpattant erektől vérpókhálós felületébe, a homályzöld íriszek puhán piheg az élet, zihál csapzott, jellegtelen, lecsupaszított módon, mély, sötét pupillája azonban csak egy sehova se vezető alagút, hatalmas, kitágított szájjal. Tévesen nyitott bejárat egy keskeny repedés előterében, amit kincses barlangnak véltek.
Ellenkezés nélkül, gyengén remeg a fogásba, az objektíven túl megvalósuló fényképen tovább reszket, didereg a képmás, sovány, elkínzott vonású arca jellegtelenné válik hatalmasnak ható szemei mellett, amikben visszatükröződik a gépet tartó kéz, a fájdalom, a minősíthetetlen, az el nem fogadott, csak elszenvedett. Elviselt.
Megviseltebb aligha lehetne.  Kért, sírt, nyüszített, nem gyerekként, inkább sarokba szorult vadállatként. Bármit odaígért volna, bármit megmondott volna, bármit megadott volna, és ezt tudatta, kiadta, kisírta, mindhiába. Az erejét felőrölte a céltalanság, noha sokáig mozgott benne a hit, hogy bármivel a kedvére tehet. Kész lett volna eladni a lelkét, ha kell a férfinek. Nem egyszerűen a fájdalomtól, inkább az irtózatos nyomástól, amivel az életét kímélő, de a testét elhasználó kegyetlenkedés terhelt a lelkét.
Nem a saját kegyéből él még, de ez sem számít, az oldalára fordulva marad mementónak, bőrén, mint egy könyv elején a cím, a név, a szerző és a téma, összekaristolva, vágva, szaggatva a kötés, mintegy jelölve a műfajt, hogy mindenki tudja, mielőtt belelapoz, hogy nem érdemes. Megérinteni sem. Egy meghívókártya lett, ami a címzettjét várja beletörődve és ezen kívül senkinek semmi dolga vele.*

Köszönöm a játékot.