Roxfort RPG

~ Péntek óta nem válaszol…. Vajon mi van vele? A szülei is kerülik a témát… Valami rosszat csináltam? ~ Nem jut eszembe semmi, amivel kivívhattam volna Rey a haragját. Egész héten mogorva volt, és mikor kérdeztem csak mellébeszélt. Látszott rajta, olyankor mindig feltekeri a jobb ujjára az egyik rakoncátlan hajtincsét. Pedig nekem nyugodtan elmondhatná. Ezek a csajok, kiismerhetetlenek. Most meg kopognak… tuti, hogy apa az, ő az egetlen rendes ember az egész családban. Anyu szó nélkül érkezik, Lucas meg rám töri az ajtót, ha kell, ha nem. Apu mindig figyelt erre, nem hiába autószerelő. Kell az illedelmesség, ha egy műhelyt vezet az ember. Majd mindent megtanulok tőle, és lesz egy rohadt nagy motorom, amivel a csajokat hajtom.
- Fáradj be apa! – mondom felnőttesen, apu pedig be is jön. Mosolya kíváncsivá tesz, ezt a mosolyt mindig akkor szokta lökni, aikor valami érdekeset akar mondani számomra.
- Jer, itt járt ma Middleton lány. Ne engedd, hogy elcsábítson ilyen hamar! – neveti el magát, de tudom, hogy csak bolondozik, ő is nagyon kedveli Reyt. Már kérdezném, hogy minek volt itt, ha egész héten alig szólt hozzám, de Apu megelőz.
- Szóval csak ezt hozta. – adja át a kis fecnit, majd egy biztató mosollyal elhagyja a szobámat. Amint kilép a szobámból, szinte rávetem magam a dologra, de csak egy rövid üzenetet tartalmaz, hogy találkozzunk. Mindenféle gondolatok futnak az agyamban, de a legrosszabb az, hogy már nem akar velem barátkozni. Pedig mindig olyan jól elvoltunk, csípem a búráját. Ránéztem az órára, ami 1:15-öt mutatott. ~ A francba, várnod kell rám angyalom! ~ Mosolyodom el, Rey csak tőlem tűri el, hogy mindenféle hülyeséggel becézzem. Gyorsan felkapom a vékony kabátom, mert egy picit hűvös van már és beletömöm a bérletem. Majd leszaladok és apuhoz megyek, aki csak int, hogy mehetek. Ezek szerint vagy elolvasta, vagy a barna elárulta neki, hogy mi az üzenet. Kapkodom a lábaim, utálok késni. A pontosság fontos az életemben, nem tudom miért, de így szeretem. Szerencsém van, a busz éppen akkor áll be a megállóba, mikor én odaérek. Lihegve ülök le egy üres székre, és kifelé nézve indul el a busz alattam. Lassan telnek a percek, én pedig folyamatosan az órámat nézve, egyre jobban izgatott leszek. Leszállok a partnál és futni kezdek megint. Azonban az utolsó kanyarnál, lelassítok, már vagy tíz percet késtem, biztos rám is lesz olvasva ez. Rey már ott vár engem, de nem  a padunknál: pedig igen, nekünk az is van. Nem látok rajta változást, most is idegesnek találom.
- Helló Micurka, itt vagyok, ahogy parancsoltad. Akkor most ugye elmondod, hogy miért voltál egész héten ilyen kis mufurc? – kérdezem, majd a tengert kezdem tanulmányozni én is egy kis ideig. Aztán újra a kiscsaj szemébe fúrom az enyéimet és várakozok ott, bár belül nagyon ideges vagyok én is. Reménykedem, hogy ez nem látszik meg rajtam.

Freya Middleton. Az én legjobb barátom, pedig lány. Mindenki ezzel cikiz, de én csak beintek nekik, nem tudják, hogy milyen a hűséges barát. Persze már össze is hoztak bennünket a „két szerelmes pár, mindig együtt jár.” hülye versikével. Ha tudnák, hogy mi ezen mennyit röhögünk. Irigykednek a barátságunkra. Nem mondom, csinos kis csaj Rey, de én csak egyszerűen így szeretem, ahogy van. Nem fogunk sosem együtt nyáladzani, mint azokon a filmeken, amiket a tévében látunk. Én mondom ez az igazi barátság! Most pedig itt együtt nézzük a tengert, a sós ízt szinte érzem a számban. Nem is tudom, hogy hányszor tettük már ezt, bár inkább leülünk a kőre és belógatjuk a lábunkat, ha melegebb van. Volt, hogy órákig meg sem szólaltunk, volt, hogy végigdumáltuk az egész napot és csak azért keltünk fel, mert már rohadtul éhesek voltunk. Rápillantok, és még mindig látom a szorongást, az egész heti furcsa viselkedését. Úgy vagyok vele, hogy majdcsak kinyögi lassan, vagy belököm a vízbe. Igen, ha picit felmérgelem, akkor szokott elég durvába átmenni. Isten óvja a királynőt, és azt aki akkor Freya elé áll! ~ Mizu? Hát ez tényleg megzakkant. Idehív és nem csap bele a lecsóba? Na, majd mindjárt megkapod a mizudat, csak szórakozzál ~ kicsit mérgesebben, de annál inkább kérdően nézek rá. Tudom, most megbánthatnám, de türelmesnek kell lennem, hiszen a türelem… Rey válaszokat terem. Visszafordulok és nézem a lágyan hullámzó kékséget. Mindig örültem, hogy itt laktunk, Freyáéknál meg még a kilátás is pazar. Végre nagy kő esik le a szívemről, mikor megtudom, hogy mégsem én vagyok a ludas. Azonban most már tényleg fenemód furdalja az oldalam, hogy mi a franc baja van.
- Rey. –  Kezdek bele egy nagy sóhajtás kíséretében. -Tudod, hogy bármit mondhatsz nekem. Ha olyan, titok marad, ha olyan, segítek. Ha meg olyan, amiről nem kell tudnom… Hát ne mond el. Megértem, csak… Legyél megint olyan, mint szoktál. Ettől a Reytől, ami a héten voltál… - nem tudom befejezni a mondatot úgy, hogy ne bántsam meg. Próbálom bátorítani, hogy nyögje már ki, hogy miért is vagyunk itt. Látszik rajta az idegesség megint, meg az, hogy megfontolja, hogy hogy adja elő nekem azt a valamit. Imádom, ahogy próbálja rejtegetni az érzelmeit… Nem egy jó színész, úgyhogy, ha az szeretne lenni, lebeszélem róla! Nem nézek úgy rá, hogy eláruljam neki, hogy észrevettem, hogy rejtegetni akarja az érzéseit, ahhoz túlságosan is kedvelem. ~ Na gyerünk kisscsaj, mondjad már! ~ szuggerálom magamban, nem érünk rá egész nap. Már arra is gondoltam, hogy beleszeretett egy pasiba és fél elmondani nekem, mert kinevetném. Pedig csak örülnék neki, ha ő is örülne. Ilyen a barátság.
- Te, ha nem szólalsz meg, nem tudok segíteni, ha kell. Rey, ne szórakozz, tudod, hogy imádlak! Kezdj bele! – bátorítom újra, majd felkapok egy kavicsot, és bedobom a tengerbe, amilyen messzire csak tudom. Az pedig egy kisebb csobbanással elsüllyed. Mérgelődöm, hogy nem pattant meg a hullámon, de utána csak vállat vonok. A tenyerem összedörzsölésével megtisztítom a kezemet, és kérdőn nézem a legjobb barátom.

Ez a várakozás kezdett kikészíteni. Nem tudtam, hogy mi ez a fontos, de láthatólag nem valami nagy szívatás, hanem véresen komoly dolog lesz. Ráadásul szembe ált velem, és megfogta a két kezem. Nagyon rosszat sejtettem… Csak lebámultam két kezére, ahogy fogta az enyémet, és finoman remegett a kezemben, majd a szemeibe néztem. Ezt a pillanatot választotta a kegyelemdöfésre.
- Hogy mit csinálsz? Neeem, nemnemnem! – mondtam egyre indulatosabban és kitéptem a kezeimet az övéiből. Elfordultam, nem bírtam a szemébe nézni. ~ Nem hagyhat itt, csak úgy! Árulás lenne, igaz? ~ megláttam egy kavicsot, és minden indulatommal elrúgtam. Azt akartam, hogy fájjon a kőnek, fájjon nekem, de nem így történt. Majd felé pördültem, a legjobb barátom felé, és hallottam még a záró szövegét, ami még egy darabot tépett ki a szívemből. Nagyon indulatosan lépte, hozzá, valószínűleg arra számít most, hogy felpofozom. A tekintetemből ez vehető le, és hajlok is a dologra. ~ Mit csinálsz te barom? Nem látod, hogy mindjárt elsírja magát? ~ szidom magam, és a csattanós pofon helyett magamhoz szorítom. Nagyon erősen, mert érezni akarom a barátomat utoljára. Legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy jó darabig nem látjuk egymást.
- Na, ide figyelj. – kibontakozom az ölelésből és nagyon komolyan nézek rá, remélem, hogy nem rémiszti meg túlzottan.
- A szüneteket együtt tölthetjük, meg írhatunk levelet is egymásnak. – ennyi baromságot már régen hordtam össze, de ezért a lányért a tűzbe ugranék. Elengedem őt, és elhúzódom. Mérges is vagyok, csalódott is és szarul érzem magam. ~ Jövő héten elmegy, itt hagy engem! Pedig ezt nem teheti meg, de akkor miért? ~ kérdezem magamtól, de talán jobb, ha tőle kérdem meg.
- Miért kell elmenned Rey? Mit fogok csinálni nélküled? Kivel fogok röhögni a sok hülyén? Kivel fogok… - elfordultam, mert egy könnycsepp gördült ki a szememből. Nem vagyok egy gyenge gyerek, de ez hidegzuhanyként ért és felkészülni, elfogadni sincs időm. Egyet tehetek, nézem, ahogy elmegy majd, és szétverek mindent otthon mérgemben. Igen, ez jó! Ezt fogom tenni. Idegesen belesimítok a kócos hajamba, közben megpróbálom kitörölni a könnycseppet a szememből. Visszafordulok és kérdően nézek rá, várom a válaszát. Most jövök rá igazán, hogy neki még rosszabba helyzete és én faggatom, ahelyett, hogy vigasztalnám.
- Ez nem fair! – dühöngök újra. – Te, hogy bírod ezt? Én megőrülnék… - mondom neki őszintén és odalépek hozzá. Nézem a szemeit és próbálok átlátni rajtuk, hogy meglássam a gondolatait. Persze nem vagyok varázsló, így aztán csak a nehéz várakozás marad hátra. Lehetőséget adok Reynek most, hogy megöleljen, vagy amit akar, felpofozzon azért, hogy neki jobb legyen. Várom, hogy csináljon valamit.

Nézem őt, de szívemet fájdalom hasítja darabokra. Pedig csak két kamaszodó gyerek vagyunk, de így is rengeteg élményünk volt már. Például, amikor leöntöttük azt a hülye Jespert egy vödör tejjel, bosszúból. Az jó volt, öröm volt nézni, ahogy felnéz a tetőre, mi meg teli szájjal kacagva rohantunk a másik ház tetejére, mert annyi esze sem volt, hogy kövessen minket, hanem elindult felfelé a tűzlétrán. Otthon persze megkaptuk a magunkét, de megérte. Többet ilyen viszont nem lesz… Szerintem inkább beszélgetni, biciklizni, mozizni és egymás idegeire fogunk menni, mint, hogy azt a kevés időt veszni hagyjuk hülyeségekre. Habár…
- Skóciába? Milyen iskola van ott? Hisz’ teli vagyunk jó nevű sulikkal… Nem értem apádat, eddig olyan jó fejnek tűnt… - horgasztom le a fejemet és nem nézek megint csak a szemeibe, mert akkor látná a véleményem. Valószínűleg sejti, hiszen tényleg sülve-főve együtt voltunk, ahogy mondani szokták. Valóban nem értem az öregét, mi a francnak elvinni Skóciába Reyt? Felnőttek…
- Ugyan. A többiek… - legyintek. Úgy is tudja, hogy mire gondolok. Próbálok rámosolyogni, de a mosolyom keserédesre sikerül. Tehetetlen düh gyötör, de muszáj visszafogni magam, ha nem akarom, hogy az új helyen Freya egész nap sírjon. Bátorítani kéne valamivel, de nem tudom. Egyszerűen nem megy.
- Jó, hát majd ott leszek velük. De nélküled… Egészen más lesz. Ragaszkodom a levelekhez! – Újabb mosoly próba, végre sikerül. Sosem voltam nagy levélíró, max. az órákon leveleztem a többiekkel, de azok nem számítanak szerintem. Ebbe is bele kell majd tanulnom valahogy.
- Nem, nem csodálkozom. Megértem… Csak ha előbb közlöd, lehet, hogy fel tudok készülni… Ennél biztosan jobban Rey. – van némi rosszallás a hangomban, de tudnia kell. Mindig próbáltam hozzá őszinte lenni, van mikor nem értékeli annyira. Most sem fogja, gondolom. De ez van. Ha hamarabb szól, talán könnyebb lenne elengednem. Nem hiszem el, hogy tizenegy éves vagyok, és nem tudok egy kislánytól megválni egyszerűen! Össze vagyunk nőve már, mint két testvér. Felemelem a kezem, mert nem akarok rosszban elválni tőle.
- Ne haragudj, nem akarlak megbántani. Nagyon fogsz hiányozni! – Újra megpróbálom átölelni, elfogadni a megmásíthatatlant. Szerencsére nem látja, hogy most több könnycsepp is kibukkan a szemeimből és végigfolyik az arcomon. Hagyom, hagy folyjanak. Egyszerűen nem akarom ezt! Elhúzódok tőle, az alkarommal eltörlöm a csiklandozós könnycseppeket.
- Sétálunk még egyet utoljára, mielőtt elmész Micurka? – némi szipogás kerül a hangomba, de nem érdekel. Majd ha nagyobb leszek, elrejtem, ahogy a bátyám Marcus mondta. „Nem kell, hogy lássák a könnyeid, gyengének hisznek!” Ez egy jó nagy atyai pofon volt, némi visszabeszélés után. Aztán látta rajtam, hogy ez nem segít. „Neked még szabad, kiskölyök vagy. Pár év múlva már tilos! És számon fogom kérni!” Mosolygott rám és ez megnyugtatott. Hallottam még némi kiabálást apu és közte később, de nem értettem miről megy a vita. Marcus eléggé fura egy tesó. Nem érdeklik a következmények, sokszor kerül bajba emiatt. Így, mivel még meg van engedve, sírhatok. De már felszáradtak a könnyek és átkarolom a barátom vállát. Mosolyogok, bár inkább zokognék, de kell neki az erő, amivel eljuthat Skóciába és tudja, hogy várok rá. Mert az tuti, hogy nem engedem, hogy a barátságunk megszakadjon. Jersey vagyok, Freya Middleton örök barátja.
- Na, ne vágj már ilyen pofát. - mondom neki vidáman és belebokszolok a vállába, majd futni kezdek előle. Remélem, belemegy a játékba, elég volt mindenből. Jól akarom érezni magam vele. Utoljára.

Nem akartam megzavarni az okfejtését. Az anyukája születésekor meghalt, biztosan nem kérte előtte, hogy oda járjon tizenegy éves korától. Ez hülyeség, az apja a ludas az egészben. De végül is mindegy, a lényeg, hogy elmegy.
- Aha, magániskola. Biztos okos leszel ott… - húzom el a számat, mert nem értem. Itt is jó iskolák vannak, de ha nem pont a mi városunkban, vannak közelebbi nagyvárosok is. A levelezést jó ötletnek találja, úgyhogy egy újabb mosolyt kap cserébe. Ezen nincs mit magyarázni, látszik, hogy ő is annyira szarul van ettől az egésztől, mint én, vagy még jobban. Hiszen nekem megmaradnak a többiek, ő viszont egy teljesen új környezetbe kerül, távol minden eddigi haverjától és tőlem.
- Nem haragszom, tudod, hogy nem tudok rád haragudni, csak néha… - vigyorgok rá. – De nem a te hibád, hogy elküldenek máshová. Nem tudom miben lesz ott jobb neked, de remélem, hogy találsz legalább egy jó srácot, mint én, vagy ilyesmi… - sosem ment túl jól az okoskodás, most is beleestem saját csapdámba. A suliban sem én vagyok a legjobb tanuló, és ezek után Rey súgásai nélkül még valószínűleg romlani is fognak a jegyeim. Annyira édes, amikor miattam bukik le és még ki is kéri magának a tanárnál. Persze, én is kiállok mellet, hogy nem ő volt, de a tanárok már csak egy legyintés után írták be az egyest mindkettőnknek, ha sikerült elkapniuk. Az ölelésemkor próbál nem megfulladni, amit értésemre is ad, úgyhogy elengedem, sőt, még a sétába is belemegy. Tehát így indultunk el a part mentén, nézve a felreppenő sirálycsapatot. Szerettük őket nézni, főleg, mikor fellógtunk a régi, lezárt és romos világítótorony tetejére, kijátszva a kutyákat. Tényleg jókat lehet dumálni ezzel a csajjal, szerencsések ezek a Roxfortiak. Ott majd biztos szétcsap köztük, ha szórakozni mernek vele. Elvigyorodom, ahogy elképzelem az egészet, közben a kaviccsal felszórt út csikorog alattunk, ahogy lágyan belesüppedünk pár centire. A kis közjátékomat komolyan veszi és nyelvet ölt rám. Vigyorgunk mindketten, mint két nagyfejű vadalma.
- Sokkal jobb. Így már egészen biztos, hogy hazaküldenek onnan… Csak félő, hogy összekötött kézzel! – ugratom és hátrálok előle, nehogy visszaadja a kölcsönt. Néha eléggé fel lehet izgatni az ilyen kis hülyeségekkel, nem árt az óvatosság. Aztán megvárom, hogy mellémérjen és újra átölelem a távolabbik vállát, egy kicsit magamhoz szorítom, majd elengedem. Ez pont elég arra, hogy tudja, még mindig imádom azt a hülye fejét. Sokszor szavak nélkül megértjük egymást, mert annyit vagyunk együtt. De mit tegyek, a többiekkel csak hülyéskedni lehet, még nagyon gyerekek. Nem mintha mi nem lennénk azok, de ők nagyon. Unalmas a wc-ben a vízzel töltött „lufikat” a plafonhoz vagdosni. Először jó, de ezek állandóan ilyen baromságokat csinálnak, Reyjel sokkal izgalmasabb az élet, meg lehet vele másról is beszélni. Nagyon okos kiscsaj, sokkal okosabb, mint én, mindig meglep valamivel ezzel kapcsolatban. Néha elhűlve néztem mikor feletették, óra előtt nyomta „Nem tanultam semmit, végem van Jersey!” dumáját, aztán persze kapott egy ötöst. Olyankor még csak piszkálni sem lehetett, annyira örült.  És most a parton sétálunk utoljára, a sok emlékkel bennünk, pedig nem is vagyunk vének, mégis több jutott nekünk szerintem, mint másoknak. Néha lopva rápillantok, hogy vajon mit csinál, de ő is csak gondolkozik. Szerintem elég ennyi egymásnak belőlünk, úgyis mindent tudunk, amit tudnunk kell.

~ Nagyon akarja, látom a ravasz szemeiben. Egyetlen egy lány, akinél tudom, hogy mire számíthatok, ha ránézek. Kivéve, amikor szívat. ~ Elvigyorodom, ami talán segít neki, hogy egy picit elfejtse ezt az egészet.
- Ó, hát honnan tudod. Mivel nem leszek ott, lehet, hogy unatkozni fogsz. És akkor a könyvekbe bújsz, tudod, ahogy szoktad! – kacsintok rá, és tudom, hogy tudja, hogy nem gondolom komolyan. Hülyén nézne ki, ha ott magolna az asztalnál ülve, nem tudom elképzelni őt úgy. Persze, ahogy mondta, megvan a magához való esze, bár ezt jórészt másra pazarolja, de engem nem zavar. Az, hogy a barátja lehetek, pont elég. Ahogy számítok is rá, ez a Pazar ördögi kör, kígyó, amelyik a saját farkába harap, rám csap le és kihúzom vele a gyufát. De csak félig és természetesen annak rendje és módja szerint vág vissza. Freyásan.
- Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, mint én.  Úgyhogy egy életen át kesereghetek… - savanyodik el a pofám, és kicsit félre is nézek, mintha csak a tengert bámulnám. Sokszor csinálom ezt, ha megpróbálok eltitkolni előle valamit, kevés sikerrel. Bár érzem, hogy nem gondolta úgy, ahogy mondja, de sajnos benne van a pakliban. Aztán egy bájvigyorral térek vissza rá, hogy lássa nem vettem komolyan annyira.
- Hmmm… be kell festenem a hajam. – nevetem el magam mindkettőnk képtelen ötletén. Rey az ilyen szőke herceg pasikat max. tökön rúgja, nem beléjük habarodik. Sokkal fiúsabb csajszi ő, ez köszönhető a korán elhunyt édesanyja hiányának. Ő nem tudja, de mikor elmegy a sírhoz titokban, sokszor követem és nézem őt. Ezért is imádom a búráját, mert olyan… Emberi, vagy hogyan szokták mondani a felnőttek. Tovább megyünk, lábaink már jól tudják a kedvelt sétaútjainkat, így szerintem csukott szemekkel sem tévednénk el. Elfintorodok a magántanulós gyermeke felemlegetésén. ~ Hogy van egyáltalán pénzetek erre? ~
- Ha hangyásnak néznek, kinyitod úgyis a csőröd. – csőr alakúra nyújtom az ajkaim, úgy beszélek vele. Csak hát nem tudom sokáig ezt az állapotot fenntartani, mert a vigyorom széthúzza a számat. Nem irigylem azokat, akik majd megpróbálnak belekötni. Freya nem az a visszahúzódó típus, hogy úgy mondjam.  El fog csattani ott jó néhány pofon, mire rájönnek, hogy nem jó vele szórakozni. Amilyen fiatal, olyan heves néha. Van, amikor a frászt hozza rám is, de ezt sosem mondanám meg neki!
- Nos, azon gondoltam, hogy mi van veled, hogy feltűnően kerülsz a mozizás óta. Válogatott szitkokat szórtam rád, aztán magamra, hogy mi a szart csináltam… De mivel semmi nem jutott eszembe, így nagyrészt henyéltem és a falat néztem, meg idegesítettem a tesóimat, akik majdnem megvertek. Úgyhogy mikor megkaptam az üzeneted, rohantam is… Kicsit megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj… De. – húzom el a számat, mert megint visszatértem a témára. De már kezdett elegem lenni a dologból, úgyhogy eltereltem a témát.
- Amúgy meg zenét hallgattam, meg ilyesmi. Elvoltam. Csak hát tudod, nem voltam hozzászokva, hogy napokon keresztül nem tudok rólad. De most itt vagy nekem megint, úgyhogy rendben vagyok! -  mosolygok és még rá is kacsintok. Megnyugodtam, mondjuk úgy. Vagy beletörődtem? Mindegy is, a lényeg, hogy biztosan egy csomó dolga lenne, de inkább engem választott. Nagyon örülök, hogy ennyit jelentünk egymásnak, így bízom abban, hogy tényleg nem felejtjük el egymást.
- Ha tudok segíteni, számíthatsz rám. Nem kell még valamit beszerezned? Tudod, körző, vonalzó, gumicukor? – kérdezem tőle és megállok a part mentén. Felé fordulok és nézem őt. Megjegyzem magamnak hamiskás mosollyal a fejemen.
- Hiányozni fogsz. – csak ennyit mondok. Most át kéne ölelnem, meg ilyesmi, de ma már annyiszor megtettem rövid idő alatt, hogy már nem merem. Ha ő majd akarja, akkor. Jó lenne, de tiltják a fiú szabályok. Csak meg ne szívjam ezt a rohadt szabályt!

Szerencsémre vette a lapot. Igaz, fizikailag nem szokott bántani, de nagyon ügyesen tud fájdalmat okozni nekem, ha nem tetszik neki valami. Ritkán él vele, de hatásos módszerei vannak, hogyan lombozza le a fene nagy egómat. Sokszor mentett már meg attól, hogy hülyeséget csináljak, ezért hagyom, hogy szórakozzon velem. Én is vissza szoktam adni, hahaha.
- Ó, hát ilyen fantasztikus lehetőséget nem érdemlek meg, kihagynám. – olyan képet vágok, mint akit lesokkoltak az előző szavak. Kicsit bánónak is szánta, biztosan mérges is, de tudom, hogy valahogy biztos rejtegetnek, átlátok néha azért a szuper álcáján. főleg, ha valami nyűgje van, olyankor nem tud koncentrálni annyira. Egyébként pedig roppant ügyes…
- Persze, hogy elfelejtelek,te hülye! – mérgesen nézek rá most, néha túlságosan is elragadtatja magát, olyankor az idegeimre megy. Megint muszáj vagyok valamit csinálni, így belepöckölök a fülébe, hogy tudja, hogy picit haragszom, ha ilyeneket mond. Ritka ez is, hogy ilyet csináljak.
- Nem foglak elfelejteni Micurka! Azt jobb, ha el is felejted most! – jelentem ki neki karba font kézzel. Nehogymá’ azt higgye, hogy olyan könnyen megszabadulhat tőlem. Már kezdetem magamba tervezgetni, hogy mi hogyan lesz, erre benyög ilyen hülyeséget.
- Tutira nem festeném be… Ahhoz nagyon nagy dolgokat kéne megtenned cserébe. – adom vissza közben a nyelvöltést. Persze nagyjából eddig haragudtam rá,dacosan szétvetem a karba tett kezem, mert úgyis tudja, hogy nem haragszom és ilyenkor utálom, hogy nem tudom előtte megjátszani az agyam. De mindegy is, a lényeg, hogy jól szórakozunk.
- Ó tudom, rettegni fognak tőled. – kacsintok rá vidáman. Nem az a Bruce Lee típus, maradjunk ennyiben. Bár amikor megnéztük a Sárkány Közbelépet, jót karatéztunk egymással. Legalábbis mi annak hívtuk. Elmosolyodom az emlékre, pedig nem akartam, hogy tudja mit gondolok az ő kemény ökléről. De sokig úgysem tudnám titkolni előle. Viszont amíg távol lesz, majd valahogy kifejlesztek valamit ez ellen. Nem lehet titkolóznom előle, rohadtul zavaró néha és ilyenkor be tud sértődni rendesen. Na mindegy, legalább lesz célom addig, amíg nem látom.
- Ó, Londonban. – megemelem a hangmagasságom, utalva rá, hogy milyen előkelő helyre mentek.
- Ja, hát akinek a legjobb cuccok kellenek… - ugratom tovább, még a mimikám is olyan, mintha éreztetném vele, hogy ők milyen sznobok. Pedig halál normális családja van, de muszáj egy picit felpiszkálni a csőrét a csajnak. Aztán eljön az őszinte öt percünk, újra megfogja a kezemet, ahogy szokta. Nem tudom miért alakult ki köztünk ez, de ilyenkor nem vicceljük el a dolgokat valamiért. talán ezzel hívjuk fel a másik figyelmét, hogy: „Ez most komoly, te barom, figyelj oda!”. Vagy valami ilyesmi lehet.
- Hogyne hinném el Freya. Barátok vagyunk. – mondom komolyan a teljes nevén szólítva. Kábé nem is tudom mikor hívtam így utoljára úgy, hogy neki mondtam. De ez tényleg olyan pillanat, amit meg kell őriznünk. Látom, hogy majd elsírja magát, hát nekem sem sok hiányzik, de nem akarom. Az csak rontana a helyzeten, tudom, hogy most ő sem fog. Vagyis, biztos megpróbálja…

~Túlságosan komoly. Ő is, meg ez az egész. Utálom ezt az egész szar helyzetet. UTÁLOM! ~ ordítani tudnék, de nem tehetem, miatta nem tehetem meg. Nézem őt, a haját, a grimaszba fordult arcát, remegő kezeit. Nagyon nagy váltás lesz ez mindkettőnknek rövid idő alatt. Legalább lenne egy fél évünk rá, vagy ilyesmi. De nem, pár nap… két nap múlva már nem látom, lehet, hogy örökre. Ezt a baromságot jobb, ha most azonnal elfelejtem. Ha kell, utána megyek stoppal, vagy addig rágom apu fülét, míg elvisz odáig. De, hogy nem fog megszabadulni egykönnyen tőlem, az hót ziher! ~Ki a franccal fogok most lógni? Oké, ott van Mike, John, meg a többiek, de ha igazán komolyan jól akartam érezni magam, mindig volt egy biztos pont. ~ Ilyenek jutnak eszembe, ahelyett, hogy vele foglalkoznék. Önző vagyok, igen. Na és? A szuper kettős miatt vagyok önző, nem csak magam miatt. Néha nem volt baj, hogy összekaptunk, mert csak szorosabbra húztuk egymás közötti baráti szálainkat utána. Érzem a kezeit az enyémben, melegítek őket. Picit ki van hűlve Rey, muszáj leszek átadni a kabátom, ha el akar utazni megfázás nélkül. Persze jön a magyarázat, hogy speciális dolgokat kellett venni, én pedig csak bólintok neki. Nem fogom megcáfolni, pedig számtalan ellenérvem van, amivel meg lehetne. Aztán jön a kétségbeesés, ami nálam már reggel óta meg van, csak más formában. Látom a szemeiben, hogy várja a választ és azt is, hogy tudja, hogy mit fogok mondani neki.
- Persze, hogy túléled. Majd egész nap a fényképemet nézegeted. – mosolygok rá biztatóan és megszorítom egy pár pillanatra a kezét. E nélkül csak egy poén lett volna, így azonban tudja, hogy mire gondolok pontosan. Talán az emlékek segítenek neki, hoyg túlélje. Persze nem hülye kislány, fel fogja találni magát, nem hiszem, hogy sok problémája lesz. Vagy ha igen, akkor lesz egy kis cicaharc, aztán máris neki van igaza. Nem bírja tovább ennél a pontnál, megtörik és sírni kezd. Nem tudok mit mondani neki, a szavaknak nincs most erejük, hogy megoldják ezt a helyzetet. Nézem, ahogy kihullnak kezei az enyémek közül, a tekintetemmel követem, ahogy leül a sziklára és tenger felé bámul. A teste remeg a sírástól, én meg állok még mindig ugyanúgy megdermedve, mint akit lecövekeltek. Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó most neki, ha csak odamennék, vagy ha hagynám. Rey néha kiismerhetetlen, de az, hogy nem rohant most el, talán arra utal, hogy velem akar lenni. Lassan odasétálok mellé, a tengert bámulom, a hullámok lüktetése továbbra is állandó. Az ő állandóságukat nem zavarja meg semmi, ha meg is törik őket, jönnek újra és újra. Nekik nem kell elhagyniuk ezeket a partokat, a barna barátnőnek viszont igen. Lassan mellé ülök, nem pillantok rá, hagyom, hogy sírjon. Közelebb fészkelem magam hozzá, leveszem a kabátomat és a hátára terítem. Tényleg nem kéne, hogy megfázzon. Aztán átölelem és a fejét magamhoz húzom. Némán ölelem és nézem a tengert. Nézem a hullámok szabadságát, érzem a sós szelet, ami megcsípi a szememet és kiengedi belőle a könnyeket. Egy-egy könnycsepp mindkét szememből versenyre kél egymással, hogy melyikük ér le hamarabb, hogy a végén eltűnjenek a homokban. Némán ülünk, várjuk a naplementét. Szeretném, ha nem utoljára tennénk ezt, de ha mégis így van, akkor sokáig akarom, hogy így maradjunk. Egymás mellett, két barát.