Roxfort RPG

(http://kepfeltoltes.hu/120422/sari_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Kábán meredek a plafonra, tompa, mindent elöntő fájdalom moss át rajtam lassú hullámokban a különféle érzéstelenítők, és bódítószerek hatásának ellenére. Tehetetlen vagyok ellene, eszméletem üresen villog orvosi műszerek helyett, melyeket a polcon sorakozó bájitalok, kötések, és géz pótol.
A paraván mögül halk pusmogások, elfojtott ijedt szavak, félig együtt érző csitítgatás hallatszik át. Lehunyom a szemeimet. Nem, még egy kis időt kérek, csak egy kicsit amíg az egyértelmű tényeket el tudom fogadni, amíg erőt nyerek az égő sebekből, a szúró bordáimból, amíg sikerül felfognom, hogy minden megváltozott örökre. De mi az, amit elvesztettem? Olyan homályos minden, kuszán kavarognak az emlékek a fejemben, ahogy álomba merülök, és próbálom felidézni ki is vagyok igazából, mi is az értékem ezen a világon.

Legkorábbi emlékeim négy-öt éves koromról vannak, halovány, de melegséggel teli képek. A végtelennek tetsző ír táj az eső után, a rajta legelő nyájjal, és arcomat vidáman nyalogató pásztorkutya. Apám erős karja, amivel felemel az almafán ülő bátyáimhoz nyári melegben, anyám lágy szavai téli estén a rokka nyikorgásával összemosódva meséket fonva nekünk. Kishúgom első szavai, és lépései, csupa kedves, idilli lágy pillanat. Az életünk zavartalan volt, a család és a táj lélegzete, az évszakok ritmusa határozta meg életünket, a világ gyönyörű volt, végtelen és tele gyengédséggel.
Családomban mindenki varázsló volt, ám a mágiát nem mankóként használtuk, vagy eszközként, ugyanúgy a részünk volt, mint a levegő vagy az eső, hagyományaink és hittünk része, ahogy azt az őseinktől megörököltük.
Szüleim egyszerű emberek voltak, apró város melletti birtokon tenyésztettek juhokat, amiknek a gyapjúja mágikus tulajdonságokkal bírt, és amit anyám dolgozott fel, és árusított. Bátyáimmal időm nagy részét a mezőkön, lugasokban töltöttük gyakran napokig, vagy hetekig magunkban, mire mi vagy másik tanyáról gyerekek elég messzire merészkedtünk, hogy együtt játszhassunk. Bár a verekedések, törött csontok, kék foltok, horzsolások gyakoriak voltak, egy csapatként, egységként léteztünk, amihez húgom is csatlakozott később. Davan mindig is erős, okos lány volt, akinek sötét szemei szinte lángoltak, hogyha az elhatározás megérett benne valamire. Hamarosan ő vezetett minket, és ő tervezte meg a kalandjainkat. Megállíthatatlan volt, szemben Angusszal, aki gyengéd szigorával vízhangozta apámat, és aki igyekezett mindig megvédeni minket, még ha kalandvágya nem is engedte, hogy visszatartson minket. Brasil forrófejűsége mellett szükség is volt rá, míg Davan tervekkel indult neki a nagyvilágnak, Brasil vakon az ökleivel, idősebb korában pedig a pálcájával előre támadott mindenre, csak utána kérdezett. És én? Nem maradtam el testvéreim mögött, én voltam az, aki mindig a veszélyes lények nyomában járt, keresve-kutatva hol rejtőzhetnek lábnyomaik, elhullajtott tollaik, kölykeik. Imádtam a vadont, a természetet, és annak minden lényét. Álmaimban sárkányokat szelídítettem, nappalaim során pedig mérges jarveykat próbáltam jobb belátásra téríteni, vagy mokekra vadásztam a napfényes köveken.
Idővel beírattak minket szép sorban a közeli városka mugli iskolájába, ahol új bűntársakat találtunk. Nem volt teljesen felhőtlen a váltás, olyasmit kellett eltitkolnunk, ami identitásunk egyik legerősebb, legáthatóbb részét képezte, és végtelenül szent, szépséges volt szemeinkben. Ha mégis kilocsogtunk valamit kinevettek. A több éves harci tapasztalatnak köszönhetően nem túl sokáig. Ennek, és a hosszú napi ingázásnak ellenére találtunk barátokat, és megértettük a leckét, amit a szüleink szántak nekünk, hogy elfogadjuk a világ többi részét is, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, és hogy a büszkeség egy csendes, belső dolog, nem olyasmi, amit az ember sikoltozva hirdet. A muglikat ugyanúgy testvéreinké fogadtuk, mint varázslótársainkat.
Kezdetben mit sem sejtettünk arról mi is zajlik a világban körülöttünk, a háborúról, ami egyre nagyobb lánggal harapódzott el, rettegésbe, halk suttogó megadásba fojtva a világ nagy részét. Végül már a házból se engedett ki édesanyánk, apánk pedig gyakran hetekig eltűnt, míg anya kivöröslött szemekkel fürkészte a kandallót vagy az eget baglyot várva. Igazából fel sem fogtam mi történik, csak annyit tehettünk, hogy segítettünk a házimunkában, és hosszú éjszakákon anyánkhoz simulva aludtunk egymást nyugtatva.
Aztán egy nap hirtelen minden véget ért, mintha soha nem léteztek volna a viharfelhők, úgy sütött ki a nap újra. Apám visszatért, közel-s távol ünnepségek voltak, baglyok lepték el az eget, és újra iskolába jártunk. Béke volt.
Harry Potter története egyre gyakoribban ismételt, szinte tanmese értékű történetté nőtte ki magát, ahogy bátyáim egyre több szüleim által védelmünkben eltitkolt információt csempésztek haza levelekben, vagy személyesen a Roxfortból. Amikor számomra is megjött a levél, szegény húgomat magára hagyva én is csatlakoztam hozzájuk, addigra már kívülről fújva az egész történetet, és meg is unva többszörösen.
Az unalomnak azonban abban a pillanatban lett vége, hogy betettem a lábamat a Roxfort falai közé. Első meglepetés rögtön a beosztáskor ért. Angus Hugrabugos, Brasil természetesen Griffendéles lett, és én is csupán ezt a két házat véltem reális választásnak. Ott tévedtem, ahol nagyon sok ember, hogy azt hittem a Teszlek Süveg csak az ember tulajdonságait azok szószerinti értékeként veszi figyelembe, azonban ennél sokkal többről van szó. Arra is figyel, hogy mire van szüksége egy diáknak, és nekem a Hollóhátra volt szükségem.
Valóban tudtam keményen dolgozni, az őszinteséget, kedvességet belém nevelték, mint alapvető emberi értéket, és az ír táj kellő bátorsággal is ellátott, de tehetségem elpazarlódott volna a vörös vagy sárga házban, barátokra, sületlen tréfákra és kalandokra koncentrálva, tanulmányi eredményeket csak mellékes tényezőként szemlélve. A hollóhátban rákényszerültem a tanulásra, a tanárok magas elvárása, a diáktársak folyamatos versenyszelleme miatt, illetve mert senkit nem hagytak hátra, a ház büszkesége és hírneve nem engedhetett meg egyetlen rossz tanulót sem köreikben.
Sajátos család volt, de rövid időn belül otthon éreztem magamat, a felfedezés örömét leltem meg velük a könyvtárban, ahogy régen a mezőn testvéreimmel, és egészebb, teljesebb jellemmé váltam ezáltal.
Húgom mardekár sorai között lépett be az iskolába, újra egyesülve, furcsa házak közötti csoportot hoztunk létre, ami kisebb klubbá nőtte ki magát idővel. Nem számított ki honnét jött, csak a kaland és tudásvágy számított, nah meg a fürgeség, amikor rajtakaptak valamin! Sok minden történt ezen évek során, első szerelmek és összetört szívek, kvidics csapatba való felvétel, majd kiesés, vizsgák, roxmortsi kirándulások, és sok egyéb. Közben valami más is elkezdett lassan növekedni bennem, egy biztos és tiszta vágy, jövőkép. A legendás lények gondozásán kezdődött a megszokott gyermeteg bestiák iránti rajongásomból, majd egyre nőtt, ahogy észrevettem mennyire könnyen tanulom meg kezelni őket, ha van ki vezessen és tanítson, ahogy első szerelmeim során rájöttem, hogy kevés esély van rá, hogy családot alapíthassak a hagyományos értelemben és letelepedjek, ahogy ezek mind növelték bennem a vadon iránti kalandvágyat minden egyes új könyv és kirándulástól fűtve. Egyértelmű volt számomra: sárkányokkal akarok foglalkozni! Nem számított, hogyan, de a világot akarom járni a nyomukban szelídítve, nevelve, vagy csak megfigyelve őket, és utam során egyéb varázslényeket. Még keményebben tanultam, és edzeni kezdtem, mint testileg, mind párbajok terén, hiszen soha nem lehet tudni mivel, kivel fut össze az ember az útjai során.
Nyáron még a Mágiaügyi Minisztériumban a Sárkányügyi Kutató- és Ellenőrző Központban is sikerül diáksegédként befurakodnom magamat a mindenhova kinyúló rokoni kapcsolatok miatt. Persze csak aktákat tologattam, és kávét töltögettem, de a történetek, beszámolók, és a követelmények pontos megismerése csak még inkább felvillanyozott.
Így ment ez ötödév nyarának végéig. Már csak egy hét volt vissza a szünetből, és apám rám bízta a nyájat, ha már olyan fenemód jól értek az állatokhoz vigyázzak rájuk, amíg a városba megy. Szokatlanul meleg nap volt, jó ideje nem esett az eső, száraz, rossz termésű év készülődött lassan az őszi pihenőre. Több vadállat, mind mágikus, mind „hétköznapi” próbálta már éhét a mi birkáinkból elverni, mint általában, de nyugodtan, szinte unatkozva felügyeltem őket. Éppen egy kis domb köré tereltem őket, hogy az ottani fa árnyékában leülhessek pihenni, amikor megláttam őt, életem első Hippogriffjét.
Az örömöt a felfedezésről azonban hamar egyre növekvő rosszérzés váltotta fel. Tollazata bár gyönyörű ezüstszürke volt, csapzott, tépett fénytelenség csúfította el, patái túlnőttek, mint az elhanyagolt és elzárt lovaké, karmai szintén veszélyesen hosszan meredtek előre. Vékony és sovány alkata kétségbeejtően festett, bordáit messziről ki tudtam venni. Idegesen járkált fel-alá, borostyán szemeivel zaklatottan jobbra-balra pillantva. El kellett volna futnom, segítséget hívnom, hallgatnom a hangra a fejemben, ami figyelmeztetett a veszélyre. De nem, egészen idáig az élet engem szolgált, miért hittem volna, hogy ez most nem szintén egy esély? „Ha segítek rajta azzal biztosan elnyerem a hűségét!” Micsoda naiv gyerekes és ostoba gondolat. És mégis hallgattam rá. Óvatosan közelítettem meg, lágy macskaléptekkel. Hirtelen fordult felém, én pedig azzonal meghajoltam előtte, tekintetemet összefonva övével. „Gyerünk, megbízhatsz bennem, segíteni akarok!” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak elmémben, de nem mertem megszólalni.
Sokáig meredt rám, a kiszáradó szemeim sarkában már a könnyek kezdtek el gyűlni, amikor megszakította a szemkontaktust, és engem ignorálva tört előre a bárányok felé, fellobbanó szemekkel kapva egy kisbárány után. Azonnal pálcát ragadtam, hogy lebilincseljem az állatot, de amaz kikerülte a bűbájt. Most már én voltam a célpontja. Nem emlékszek az események pontos sorrendjére, a testem magától mozdult a tömény adrenalintól, csupán a lényegi pillanatok maradtak meg. Támad, félrevetődök, egy bűbáj, majd átok, mellé, ismét támad, a karmai ráfognak a vállamra, és belém hasít a fájdalom. Következő pillanatban már a levegőbe emelkedett velem együtt, és egyre magasabban viaskodtam vele. Hiába próbáltam parancsolni neki, hiába próbálom lefele irányítani semmi sem használ. Aztán a dulakodás közben hirtelen elengedett. Zuhanás, aztán minden elsötétült.

És most itt fekszek, rezzenéstelenül, félálomból ébredve, ahogy apám leül mellém az ágyamra, kezével átfogva enyémet. Érzem rajta a bőrkeményedéseket, a teste melegét, és a finom remegést, tétova várakozást.
„Minden rendben lesz.” A hangja rekedt, és gyenge, finoman szorítok a kezére, bólintva a kegyes hazugságra.
„Tudom.” Erőlködöm ki végül száraz ajkaimon, amitől úgy érzem összeroppan a mellkasom és elmém a beszéd terhétől. Édesapám úgy omlik össze magába ettől az egy szótól, akár a hatalmas és legyőzhetetlen hegyek, amikor megnyílik alattuk a föld az istenek szavára, csupán kőrakás marad, és az ágyamra hajló alakja, ahogy először látom életemben sírni.
„Sajnálom, sajnálom, nem lett volna szabad…” A hangja elveszik saját felbuggyanó könnyeim és csukladozó hangom között.
Nem érzem a lábaimat, amikre ráhajol.

Kora reggeli napfény ébreszt nyugtalan álomból, álmos ásítással veszem tudomásul a létezés tényét, miközben a szemüvegemért nyúlok, hogy elűzzem a homályt a világból, majd mankómat veszem magamhoz a fürdőbe menet. Furcsa belegondolni mi minden történt az a bizonyos eset óta. A hippogriffet állítólag illegálisan tartotta a pincéjében egy helyi varázsló, és hanyagolta el, mielőtt amaz elszökött volna. Valahogy soha nem hibáztattam az állatot, csupán magamat, a vakmerőségemet, a túlzott bizalmamat. Talán szükségem volt erre a leckére, talán csak idő kérdése volt, mikor történik meg, ha beteljesülnek a vágyaim. Nem is fontos, ami megtörtént, az megtörtént.
A tükörben szemlélem arcomat, még gyűrötten alvástól, tíz évvel később, már nem gyerekként, vagy kamaszként. Nehéz idők voltak, és valóban egy rövid időre feladtam mindent, hagytam, hogy a fájdalom és elkeseredés uraljon. Hiszen mit várhattam volna? A gerincem eltörött sok más csontommal együtt, vállamból csak szétmart hústömeg maradt, és biztos voltam benne, hogy örökre le leszek kötve segítségre szorulva, magatehetetlenül. Ám ez nem tartott sokáig. Képtelen voltam megrothadni az önsajnálatban, hagyni szétfoszlani magamat, amikor testvéreim, szüleim, barátaim mind ennyire aggódtak értem, mellettem álltak, éjt nappallá téve őriztek és segítettek. Tartoztam nekik, és magamnak egy eséllyel, amit a mágia meg is adott.
Mugliként bizonyosan örökre kerekesszékbe kényszerülök, de hála a medimágusoknak sok fájdalom, erőlködés, és kitartás végére képes voltam újra lábra állni, újra érezni, és újra élni. A Hibám nyomait örökre viselni fogom ennek ellenére, semmit nem lehet tökéletesen eltörölni. Az idegek nagyon érzékeny dolgok, és a mágiának is megvannak a határai és szabályai. Bár majdnem teljesen visszanyertem az érzékelést deréktól lefele, a lábaimat nem tudom olyan jól mozgatni, mint régen, gyengébbek, és mankóra, vagy legalább sétapálcára van szükségem. A mozgáskoordinációval is problémáim vannak, bár más sokkal jobb, mint akkor régen, amikor egy lépés is néha negyedórás küzdelem volt az idegrendszerem ellen. Anyám mesterségéből adódóan tudott segíteni. Mágikusan megerősített fűző segíti enyhíteni a hátfájásaimat és megfelelő helyzetben tartani a gerincemet, illetve hasonló cipő segíti nonverbális mágiával pontosítani a mozgásaimat, lépéseimet. Ez főleg a kezdeti szakaszban nyújtott nagy segítséget
A tanévet otthon és a Szent Mungóban töltöttem felváltva, többnyire csupán a gyógyulással törődve. Tavaszra azonban már kezdtem elég jól lenni ahhoz, hogy a jövőre is gondoljak. Az eddigi álmaimnak szárnyukat szegték, de ahhoz, hogy képes legyek továbbhaladni szükségem volt újra célra, új értelemre. És amint komolyan elgondolkodtam rajta egyértelművé vált mi akarok lenni a jövőben: medimágus. Másokkal is meg akartam osztani azt a csodát és reményt, amit nekem adtak, visszafizetni a tartozásomat, és ha már nem is fogom a családomat gyarapítani, legalább a hagyományokat követve őseimbe nyomába akartam lépni. A régi druidákhoz és gyógyítókhoz csatlakozni, akik örömet és jólétet hoztak másoknak. Nem utolsó sorban az engem gondozó és felügyelő medimágus is mély benyomást tett rám, kedvességével, türelmével, amivel vezetett akkor is, amikor elkeseredtem és fel akartam adni, amikor nem bírtam megállni a korlátba kapaszkodva sem és megtartott, vagy amikor szelíden dicsért és terelt a jó irányba, hol elvéve fájdalmamat, hol hagyva, hogy megküzdjek vele és erősödjek. Ilyen gyógyító akartam lenni.
Nem került sok erőbe átváltanom az új tervekre tanulmányilag, hiszen hasonló követelmények voltak, egyedül a bájitaltant kellett még jobban áttanulnom, amire bőségesen volt időm nyáron. Az évkiesés sem jelentett sok gondot, a kis klubunknak hála sok évfolyamból voltak barátaim még akkor is, amikor bátyáim már végeztek az iskolával. Soha nem voltam magányos. Az iskola ezernyi lépcsője azonban igencsak sok gondot okozott, és nagyon kifárasztott minden nap. Volt amikor kezdetben nem is tudtam bemenni egy-egy órára annyira elfáradtam, vagy fájtak a tagjaim. Mégis, kitartó szorgos munkával, és a többiek segítségével-hetedéves griffendélesek hátán bájitaltanra és asztrológiára menni meglepően kényelmes élmény- sikerült elvégeznem a hetedévet, Hollóhátashoz méltó eredménnyel.
Ezután a Mandragóra Gyógyítóképzőbe jártam általános medimágus szakra. Itt a hosszú órák, sok gyakorlat és szakmai gyakornokság már komolyabb problémát jelentett. Többször zuhantam egyenest az ágyba amikor hazaértem, hogy utána éjfélkor kezdjek el készülni vizsgákra gyertyafénynél. Meg is lett az eredménye, másodéves koromra szemüveges lettem. Igazából, alig észrevehető probléma a többi mellett.
Azonban előnyei is voltak az egyetemi éveknek. Sokkal jobban megtanultam uralni testemet az állandó munka miatt, és a gyakornokság alatt újra találkoztam az orvossal, aki anno kezelt. Furcsa volt újra látni, már nem kamaszként, hanem fiatal felnőttként. Sokat dolgoztunk együtt, egész nyarat kezei alatt töltöttem, mind szakmailag sokat segített, mind a saját fizikai gondjaimmal, és végül egy hosszú nyári munkanap végén, amikor fáradtan és izzadtan fejeztük be az utolsó pár akták az aznapi betegekről, és arról fecsegtem neki mennyire sokat jelentett nekem, amikor kezelt végül egészen máshogy is megsegített.
Nem tudom számára mit jelentettem, hogy neki a közös találkozóink csak futó kalandok voltak, vagy kóstoló egy életből, amit megtagadtak tőle, esetleg valami annál sokkal több. Igazából azt sem tudom számomra mit jelentett, jelent. Tudtam, hogy családja van, ezért a kezdetektől fogva visszafogtam az érzéseimet, és távolságtartó voltam vele mások előtt, néha egyedül is, ha úgy éreztem túl közel kerülünk.
Az egyetem után a Szent Mungóban kezdtem el dolgozni, főleg a súlyos sérülések, és bestiák okozta panaszok érdekeltek, de ahogy számuk egyre gyarapodott kezdtek jobban érdekelni az átkok által hagyott károk.
Ugyanis valóban egyre nagyobb számmal érkeztek hozzánk az átkok, mágikus támadások elszenvedői, ami folyamat már diákkoromban megkezdődött, Harry Potter visszatértével. Bár nem volt szerencsém a fiúhoz, és csak mosolyogni tudtam a lelkesedésen, ami körülvette, hamarosan igen furcsa, és aggasztó események vették kezdetüket. Az történtek mindenkinek a könyökén folynak ki, nekem is, annyi azonban biztos, hogy minden nappal egyre egyértelműbbé vált: a rémhírek és szóbeszéd igaz volt. A Sötét Nagyúr visszatért.
A hozzánk került aurórok, és civilek száma egyre csak nőtt, gyakran olyan állapotokban, ahol már a halál is megváltás lett volna számukra.

Lassú léptekkel indulok el az ispotály felé, mivel bár hivatalosan nem dolgozok ma, de muszáj segítenem, máshogy egyszerűen nem bírunk a betegekkel. Gyerekek, elszökött diákok, lázadók, „rendfenntartók” akik előbbiekkel összekaptak, vég nélküli áradat, ami csak egyre rosszabb lesz. háború van, nem pihenhetünk, ha mi nem tartjuk életben a reményt senki nem fogja. Davan az aurórokhoz csatlakozott, Angusnak a családját kell védenie, mugli származású felesége miatt, Brasil pedig a maga módján veszi ki a részét a háborúból valószínűleg több halálfaló vérét hullajtva. Hónapok óta nem hallottunk róla, félek valami meggondolatlanságot követett el. Mindegyikükért rettegek, bár tudom erősek, ahogy szüleimért is, akiknek öregkorukra újabb háborút kell megélniük. Csak remélni tudom Apám nem követi fia példáját a régi időkhöz hasonlóan.
Gyógyítómat sem láttam már ideje, saját családjával kell foglalkoznia, és sokunk dolgozik terepen, vagy kihelyezett, ideiglenes ispotályokban. Nem hibáztatom, ez nem az ostoba románcok ideje, hanem a túlélésé.
Ennek ellenére megöl a tudat, hogy én nem lehetek kint a mindennapok harcmezején, segítve a Nagyúr ellen küzdőket. Ám ki tudja, talán a saját józan eszem ellenére, amikor nincs ki visszafoghatna pont ezt teszem főnökeim háta mögött…
Már meg is érkeztem, az ispotály kapuin túl pedig várnak rám a betegek, és törött szárnyak, repülni vágyó ifjú kismadárkák. Már nem elég remélni, eljött a tettek ideje.

Caeoimhin minden nagyszülő és lányát férjhez adni akaró anya vágyálma. Kedves, kifejezetten gondoskodó és első látszatra mindig őszinte. Nagyon fontosak számára az emberi kapcsolatok, mind a család, mind annak a kiterjesztett formája, a barátok. Ennek ellenére nem ácsingózik folyton mások szaván, vagy ragaszkodik jópofizós állbarátságokhoz. Kedvesen közeledik másokhoz, de ha azok nem hajlandóak ezt elfogadni, vagy agresszíven, utálatosan viselkednek vele szem en inkább ignorálja őket, még ha saját becsületét is éri sérelem. Ha másokat, főleg ha szeretteit és gyengébbeket éri a bántalom azonban semmi nem tudja visszatartani a megtorlást tőle.
A gyerekkori vakmerősége bár mérséklődött, még mindig él benne a merészség lángja, csak most már józanésszel, és több elővigyázatos ággal körülvéve. Azonban még mindig hajlamos túl hamar veszély elé vetni magát ha másokról van szó, és hőskomplexusa miatt hajlamos másokat túlságosan babusgatni, akár gyerekként is kezelni, amikor ez nem volna jogos saját állapota miatt.
Kitartó, kifejezetten szorgalmas, a kemény munka és harc nem áll távol tőle, sokszor túl is hajszolja magát, néha utálja a testének a határait éppen emiatt, de legalább rákényszeríti őt a szükséges szünetekre.
Belső vitáit, gyenge pillanatait általában elrejti mások elől, az erős, jó, tisztelettudó fiú látszatát nyújtva. Előbb segít másnak problémáival, mintsem sajátjait kimondaná. Ugyanúgy képes a hazugságra, mint mindenki más, bár mindig utálja magát érte és komoly bűntudata van miatta.

Kevés szabadidőt hagy magának, azt többnyire olvasással, edzéssel tölti, régen kvidicsezett, és mugli sportokat is űzött, gyakran kirándult és sátorozott. Ma már inkább színházba jár, vagy bárokba ha marad rá ideje, esetleg rövidebb sétákat tesz.

Családjának gyökerei régi időkre nyúlnak vissza, egészen a kelta druidákig. Mindig is fontos volt számukra az összetartás, jóság, harmónia és az igazságosság. A muglikat, és tőlük származó varázshasználókat egyenlőként kezelték, köreikbe és családjukba engedték, így a családfa erős, egészséges és szerteágazó hajtásai amazt híres és neves gyümölcsökkel hálálta meg. Sokuk volt nagynevű gyógyító, felfedező vagy tudós, kviblik vagy az aranyvérűekre oly jellemző betegségek messziről kerülték el őket. Még ma is sok Ír család lelheti meg őseit körükben, és büszkeségüket nevükben.

Magas, széles vállú, lágyan izmos alkatú az állandó gyógytornától és edzéstől, arca négyszöges vonású, viszonylag széles álla van, telt kis ajkai és határozott tekintete, amit vékony szemüveg keretez. Visszafogott, régies öltözködési stílusa van, de kedveli a mugli viseletet is praktikussága miatt. Jobb vállán csúnya heg lenne látható, ha mutogatná magát, bal kezében könyökmankó teszi feltűnővé. Gyakran borostás, barna haját kicsit kócosan, férfiviselethez képes picivel hosszabban hordja.

Alapos és széleskörű ismeretei vannak, a gyógyításhoz kapcsolódó varázslatokat és tudást különösen jól elsajátította, de párbajozáshoz is jól ért, Patronus bűbájt megtanulta (Kos alakjában jelenik meg). Bár vonzotta az animágia nem volt elég tehetséges hozzá. Tud hoppanálni, bár nem szeret.

Üdvözöllek!

Először is bocsánatot kérek a késlekedésért!
Egyetlen egy kis hibát találtam:
nem "Roxfort Varázsló és mágus képző szakiskola", hanem Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Nagyon szép előtörténet lett, gratulálok!
Ezt az előtörténetet

elfogadom!

Kérlek jelentkezz az

avatarfoglalásnál (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=3539.0)
NÉV-sornál (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=4183.0)
Munkaügyi Központnál! (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=4091.0)