Roxfort RPG

Ahol nem a kastély ódon kövei díszelegnek, ott kellemes bézsszínűek a falak. A három ablakot élénkvörös függöny díszíti, a falakon és mennyezeten sok növény díszeleg. Aki belép kedvenc illata csapja meg az orrát, hasonlóképpen, mint az amortencia. Nyugodtságot áraszt a szoba, viszonylag tágas és világos. Az ajtóval szemben egy íróasztal áll, rajta egy félig elhasznált állógyertya, a mahagóni bútor előtt pedig két kényelmes fotel.
A szoba jobb sarkában megtalálható "az a bizonyos pszichológiai vörös kanapé", és mellette egy alacsony fotel. A szoba bal oldalán egy könyvespolc húzódik végig. Az asztal mögül egy ajtón keresztül nyílik a háló.

Kivételesen nem a hálómban és nem is a kanapén töltöttem szabad óráimat, hanem íróasztalom mögött ültem, mintha valami fontos dolgon merengtem volna. Bárki, aki egy pillantásnál is többet vet az asztalomra, rájöhet, hogy délutáni sziesztám messze áll a munka fogalmától. Az ablak résnyire volt nyitva, hagytam, hogy a frissítő téli levegő észrevétlenül ébressze fel a szobát. De még a friss oxigén sem nyomhatta el a bűbáj szerelmetes hatását. A szobában a kávéillat és a frissen nyomott könyvek tompa illata keveréke terjengett. Bárki lépett volna be az ajtón, ő valószínűleg nem érezte volna ezt, hanem egyszerűen a számára legkellemesebb, legfontosabb, legfinomabb illatot érezné, ami valljuk be, igencsak jó érzést kelt az emberekben. Nem hiába élvezem ki minden pillanatát saját bűbájomnak. Egyszerűen nem tudom megunni.
Mélyet szippantok a levegőből, behunyt szemmel hátrahajtom fejemet, arcomat az égnek emelem, és egy halk fújással kiengedem a szivarfüst apró csóváit. Felnyitott szemem még látja, ahogy gyorsan szertefoszlanak a nyelvek, és eggyé válnak a levegővel. A legjobb az egészben, hogy a kellemes illat között nem lehetett érezni a bagó romlott szagát. Egyszerűen eltűnt, mint a füstje.
Kortyolok egyet forró kávémból, mintha csak lelki erőre lenne szükségem, és kiélvezem az ital minden cseppjét. Micsoda ócska, elcsépelt kép, ahogy a pszichológus egyedül a szobájában, szivarozik és kávézik, magányában csoda, hogy nem fekszik saját kanapéjára, s kezd magához beszélni – az leképzelt képen halványan elmosolyodok, de csak halványan, úgysem látja senki.

Pár percig a mozdulatokat ismételgetve merülök bele nyugalmas óráimba, majd miután szivarom vége a szemetesben hevert, kávém zacca a csésze alján hevert magányosan folyadéka hiányában, fejemet ismét hátradöntöttem, s egy régi szerelmes dalt kezdtem dúdolni. Teljesen belefeledkeztem kényelmes helyzetembe, a külvilágból csak a néha belibbenő hideg, simogató szelet érzékeltem arcomon.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Furcsa volt ez a reggel. Nem azért, mert kivételesen semmilyen különösebb dolgom sem volt, azon kívül, hogy meg kellene írnom a bájitaltan beadandómat, hanem azért, mert felderengtek apró kis emlékfoszlányok a múltamból. Először fordult velem elő ilyen, mióta megtalált a Doktor, és talán nem kellene neki nagy jelentőséget tulajdonítanom, az örömöm és a kíváncsiságom egyre csak hajt, hogy egyre többet és többet tudjak meg magamról, az egykori életemről. Kezdetben eszembe sem jutott, hogy kutassak saját magam után, de az utóbbi időben sokat gondoltam rá, hogy talán mégis erre lenne szükségem. Elveszettnek érzem magam, és ezen nem tudom, hogy mi segítene.

Kapóra jött igazából az a múltkori pszichológia óra, hiszen megtudtam, hogy van ebben a furcsa kastélyban olyan dolog is, mint a mugliknál – egy pszichológus! Igen, mindig is el akartam menni egyhez. Végre tudatosítottam magamban, hogy tudok hozzá is fordulni, ha valamilyen sürgős lelki problémám lenne. Na, ez most pontosan egy ilyen helyzet. Önmagam akarok lenni, már épp elég idő telt el ahhoz, hogy összeszedjem magam. Talán félek attól, hogy mit találhatok?

Halkan sóhajtok egyet, miközben hallgatom, miként kopog halványzöld cipőm a folyosó kövén, ahogy Dr. Dobrev irodája felé haladok. Mit is akarok mondani neki? Fogalmam sincs. Majd improvizálok, bár abban sosem voltam jó. Izzadt tenyeremet rövid szoknyámba törlöm, mielőtt kopogok és belépek az ajtón. Furcsa illat csap meg – forró csokoládé és kávé kellemes találkozása ez, mely megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzést kelt bennem. A Pszichológus Úr az asztalánál ül, szerintem fel sem tűnik neki, hogy beléptem. Egy pár pillanatig vacillálok, hogy inkább elmenjek-e, de aztán összeszedem a bátorságomat, és megszólalok:

- Dr. Dobrev? - szólítom meg halkan, majd kissé zavartan folytatom – Amelie Avery vagyok, és... Ööö... Beszélhetnénk? - kérdezem idegesen, és lehajtom a fejemet. Szedd már össze magad!

„Hűs reggelen a szél faleveleket sodor. A járdán, sárgán, mind zizegve fél. Megfakult képek sorozatát látom, ahogy tüzes emlékeimre ráfagy a dér.” – halkan rezegnek szalagjaim, a mély mormogás még jobban elszenderít, s már a szelet sem érzem. Jön a refrén… „Ha tudod, mondd meg ki vagyok, de nem ismersz, csak egy árnyékot belőlem. Egy darabot… Egyedül maradok… Az üres sivatagba nézve… Merre haladok?”- egy női hang énekel. Csilingelő, de mégis mély. Elegáns hang, kellemes mély tónus, ami simogatja dobhártyáimat. Hiszen nem is ének… Ez a külvilágból jött.

Kék szemeimet megmutatom a világnak, s először bézs színű mennyezetemet pillantom meg, majd az érkezett hang irányába biccentem a fejemet. Egy lány állt ott.
Zavartan köhécseltem egyet, amivel sikerült teljesen kikerülnöm alfa-állapotomból, és beletúrok hajamba, amit azonnal meg is bánok, hiszen elég kócos benyomást kelthetek.
-    Kellemes napot Kisasszony!    – felállok a székemből, megkerülöm az asztalt, és elé állok, kellő távolságra, ami még nem zavarja a biztonságérzetét, de még illendő.
-    Hogyne, parancsoljon!    – azzal kihúzom az egyik karosszéket az asztalom előtt, és amint leül, betolom alá.
Az ablakot egy pálcalegyintéssel becsukom, a gyertyát az asztalomon meggyújtom, a kávéscsészét elrejtem a szeme elől. Nem mintha titkolnám, csupán elég modortalan, és visszataszító.
Agyamon gyorsan átfut már kósza gondolat. A lány neve ismerős, de csak a pszichológia óráról lehetséges, így nem kerítek neki nagy feneket.
-    Miről szeretne beszélgetni? Csak nem a kiértékelésről van szó?    – a kérdést már reflexszerűen teszem fel, de mindenféle rosszindulat nélkül – csupán az elmúlt napokban a legtöbb diák borzadva vágta a fejemhez, hogy ez nem is igaz rá. Feldúlt állapotuk érthető volt, de ez a lány nem tűnt dühösnek, inkább zavarodottnak.
Furcsa volt magázni egy pár évvel fiatalabb lányt, de a Roxfortban elvárják, hogy magázzuk a diákokat, hiszen a kölcsönös tisztelet jele, de számomra akkor is zavaró volt, néha elő is fordult, hogy egy beszélgetés felénél tegeződni kezdek úgy, hogy észre sem veszem. Nem vagyok én még olyan öreg a huszonhárom évemmel, hogy egy bölcs, mindentudó kilencvennyolc évesként kezeljenek a diákok.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Miután túl vagyok az első pár mondaton, kissé megnyugszom, fejemben azonban továbbra is kavarognak a gondolatok. Igazából mindenre számítottam, csak erre nem. Nem tudom a zavaromat leplezni, hiszen teljesen úgy érzem, mintha valami nagyon fontos dologban zavartam volna meg a kedves pszichológusunkat. Pedig nem, hiszen semmi érdekeset nem csinált, csak... dalolászott. Valami furcsa állapotba kerülhetett, már amit az arckifejezéséből ki tudok olvasni, de nem baj, biztos relaxált, én is ilyen vagyok, amikor jógázom, szóval teljesen meg tudom érteni. Csak furcsa, mert sosem láttam még így itt senkit sem. Egész emberinek tűnik! Már nem érzem magam annyira egyedül.

Még mindig a padlót vizsgálom, mikor odalép hozzám, mivel egyszerűen képtelen vagyok felpillantani. Mégis hogy közöljem, hogy teljesen idióta vagyok, és semmire sem emlékszem a múltamból? Biztos, hogy ki fog röhögni... Oké, nevetni tuti, hogy nem fog, mert pszichológus, és ez a munkája, hogy ilyen emberekkel foglalkozik, mint én, szóval nem kéne aggódnom, de hát olyan kínos erről beszélni; főleg egy vadidegennel.

Mikor kihúzza a széket mellettem, végül felkapom a fejemet, de a pillantását továbbra is kerülni próbálom. Vajon mindig ennyire félős voltam? Lassan emelem fel a karomat, és száműzöm szememből szőkés tincseimet, majd egy halk „köszönöm”-öt mormogva foglalok helyet a kényelmes, puha székben. Egy ideig felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy rendezkedik, egyrészről furcsa, amit csinál, másrészről meg ijesztő, mert én tényleg csak beszélgetni jöttem, nem pedig...

Megrázom a fejemet, hogy száműzzem fejemből sötét gondolataimat, elvégre bíznom kell ebben az emberben, nem pedig mindenféle mocskos dolgot feltételeznem róla. Egy pillanatra nem is értem, hogy milyen kiértékelésről beszél, de apránként kezd leesni, hogy mire gondol – kicsit fáradt vagyok, ilyenkor lassabban emésztem meg a kapott információkat.

- Nem, szó sincs a kiértékelésről. Az tökéletes volt. - füllentem, mert bevallani nem merném, hogy még nem is olvastam el – Egy személyes ügyről lenne szó. - nyögöm ki végül, majd szünetet tartok. Most meg kellene próbálnom összefoglalni röviden, hogy mi is a problémám, és mit is akarok tőle, de ez nem éppen egyszerű. Hol is kezdhetném?

- Arról lenne szó, hogy úgy egy évvel ezelőtt egy átok hatására minden emlékem törlődött. Azóta más néven élem az életemet, mit sem sejtve arról, hogy mi is történt a múltban. Ma reggel viszont beugrott pár emlékkép. Mit gondol, lehet, hogy ez valami változást fog hozni az állapotomban? - hadarom el, majd lassan fújom ki a levegőt. Egészen belemelegedtem a dologba. Miután befejeztem, hátradőlök a székben, és türelmesen hallgatom a reakcióját. Istenem, én félek!

Nem hiába mentem pszichológia szakirányba, szeretek az emberek érzéseivel foglalkozni, és jó emberismerő vagyok, könnyen olvasok a gesztusokról. Nem szoktam hangoztatni hivatásomat, sok ember ezután másként tekint rám. Nem szégyellem a munkámat, csak sokan hajlamosak rám förmedni, amikor csak segíteni akarok nekik, hogy nem kell a pszicho-tanácsaim. Csak kevesen értik meg, hogy hiába vagyok birtokában tudásomnak a nap huszonnégy órájában, az elemző, véresen objektív énem csak azokban a percekben mutatkozik, amikor a „beteg” az ágyamon fekszik, vagy ül előttem, és azért foglalkozom vele, mert megkeresett. Sokszor vigyáznom kell, hiszen bizalmat kell sugároznom, mutatni, hogy érdekel, amit mond, amit érez, és közben nem megszeretni a személyiségét. A szakmámban sosem lehet keverni munkát a magánélettel.

A lány megszeppenve pislog, és szinte hangtalanul mozog. Érzem, hogy tart valamitől, illetve feszélyezve érzi magát. Érthető – ebben a pillanatban is azon gondolkozik, hogy vajon mit gondolhatok róla, mit olvasok le testbeszédéről, és, hogyan „elemzem”. Pedig erről szó sincs még.
A „személyes ügynél” bólintok, de nem szólalok meg, hagyom, hogy ő kezdjen bele.
Gyors beszéde még jobban erősíti a zavarodottságot keltő képet. A rengeteg információ meglepően érint, próbálom kibogozni az alap infókat, és elhagyni az egyelőre érdekteleneket.
Mélyet szippantok a levegőből, de úgy, hogy ő ne hallja, nehogy megijesszem. Csupán a kávé illatára volt szükségem. Nem számítottam, hogy egy diák ilyen hamar meglátogat, azt gyanítottam – korábbi tapasztalatokból -, hogy sokan „félnek” tőlem, ezért elutasítást kapok. Kellemes meglepetés, hogy megajándékoz a bizalmával ez a lány.
-    Kezdjük az elejéről.    – ajánlom.
Hátamat a puha szövethez nyomom.
-    A helyzete nem könnyű, hiszen    - próbálok kíméletes lenni. –    Kegyed is tudja, hogy hiába tudunk varázsolni, eltérve a mugliktól, csodákat mi sem tudunk tenni. Vagy legalább is nagyon ritkán.   – kicsit hagyom, hogy feldolgozza, majd folytatom már másodperces szünet után. –    Azt nem ajánlhatom fel, hogy visszahozom az emlékezetét, de megpróbálhatok bizonyos életszakaszokat visszahozni, ha minden jól megy, akár éveket is. Biztató jel, hogy az agya magától is visszahoz emlékképeket, ezen elindulhatunk.    – arról, hogy milyen hosszúak ezek, milyen gyakran fordulnak elő, majd később kérdezem.
-    Ahhoz, hogy ez sikerüljön teljesen fel kell tárnia magát (természetesen a mostani énjét), és egy füllentés sem fér bele beszélgetéseinkbe. Ez fontos.   – mindenkinek elmondom, nem árulok zsákba macskát. A bizalmat, pont amiatt nem említem még, majd ha már biztos leszek abban, hogy belemegy a kezelésekbe.
-    Ennek tudatában hajlandó belemenni, hogy rendszeresen meglátogasson engem, és beengedést nyerjek emlékeibe?   – az orvosi titoktartásról nem is szólok semmit, ennyi idősen bizonyára tisztában van azzal, hogy kínok között sem adhatom ki, hogy ha találunk is valamit, azokat az emlékfoszlányokat, emlékképeket, a korábbi életét…

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Nem igazán akarom bevallani magamnak sem, hogy kissé megalázónak érzem a helyzetet. Én, az erős, független, önálló lány segítséget kér? Az egész annyira hihetetlen és frusztráló. Ráadásul, ha belegondolok abba, hogy aki velem szemben ül éppen, alig pár évvel lehet idősebb nálam... Hát igen, szögezzük le, hogy elég kellemetlen ez a helyzet. De legalább komolyan veszi az esetemet, és máris megmutatja a hajlandóságot arra, hogy segítsen rajtam, bennem pedig megcsillan a remény ezüstös fénye arra nézve, hogy talán egyszer még normális lehetek.

Bár sokáig nem emelem rá a tekintetemet, végül csak ráveszem magam, hogy olykor-olykor legalább rápillantsak, hiszen micsoda modortalan viselkedés az ilyen, ha egyszer éppen rólam beszélünk! Lassan szívom be azt a mámorító illatot, mely körbeöleli a szobát, s szinte láthatatlanul keresni kezdem a forrását világosbarna szemeimmel, de semmit sem találok. Nem agyalok ezen sokáig, hiszen időközben átveszi tőlem a szót. Hirtelen, szinte egy szempillantás alatt törnek össze bennem apró kis darabok, arcomra lemondó, keserédes mosoly ül ki, majd lehajtom a fejemet. Milyen igazságtalan már, hogy állítólag varázslók vagyunk, de mégis vannak olyan dolgok, amelyekre képtelenek vagyunk! Nem nyugodtam meg túlzottan, még akkor sem, ha tudom, hogy legalább az esélyt megadom magamnak arra, hogy kiderítsünk valamit.

Hirtelen kapom fel a fejemet, amikor azt mondja, hogy biztatónak tartja, hogy már emlékszem erre-arra a múltamból, mosolyom őszintévé válik, és már rögtön nem érzem olyan rosszul magam. Már megérte eljönni! Vagy...?
Tárjam fel önmagam? Ajjaj, tudtam, hogy lesz valami csavar a dologban, és számítanom is kellett volna erre, de kicsit reménykedtem, hogy lesz valami más megoldás. Mégis hogy bízhatnék meg valakiben ilyen szinten? Megijedtem. Tornádó módjára száguldoznak fejemben a gondolatok, egy pillanatra elgondolkozom, de végül döntök.

- Igen, azt hiszem, szeretném mindezt, ha Ön is úgy gondolja, hogy belefér az idejébe. - kezdek bele – Tudom, hogy elég nehéz eset vagyok, és hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni mindez, hiszen gyakorlatilag újra kell építeni a múltamat az emlékkövekből. - egy pillanatra felpillantok a plafonra, és elgondolkozom, hogy vajon létezik-e ez a szó, de rövidesen visszaemelem a tekintetemet a partneremre. Halkan sóhajtok egyet, majd egyenesen a szemébe nézek, miközben kissé előre dőlök.

- Mit gondol, teljesen reménytelen vagyok? - kérdezem megtört, mégis egy kis reményteli színnel ötvözött hangon, majd feszülten várok a válaszára, miközben remélem, hogy nemmel válaszol majd.

Kijelentéseim talán túlzóan erősek és nyersek voltak, de mivel Amelie nem lelki gondok miatt került is (legalább is nem mutat súlyos depresszív stigmákat), nem látom szükségét annak, hogy érzelmi ráhatással kelljen biztatnom.
-    Időm, mint a tenger!    – tárom szét kissé karomat, mintha a körülöttem telepedő kellemes nyugalomra mutatnék.
Valóban sok szabadidőm volt. Ugyan akadt egy-két ügyes-bajom dolgom a helyi „gonoszokkal”, némi papírmunka, és iskolán kívüli betegek foglalkozásai, kezelései, bár utóbbi tényező száma nem túlcsorduló. Talán kárörvendezőn hangzik, de örülök, hogy a lány megkeresett. Persze nem a problémájának örülök, csak hogy végre alkalmam van újra segíteni valakin, és az sem elfelejthető, hogy igenis szeretem a munkámat. Arról nem is beszélve, hogyha nincs szükség a szolgálataimra, akkor elbocsátanak, és erre most nincs szüksége a pénztárcámnak. A minisztérium jó benyomást szeretett volna kelteni az emberek szemében, hogy holmi jótevőként, jámbor, szerető édesapaként segítséget küld gyermekeinek, a jövő nemzedékeinek. Dim segítségével jöttem szóba én, és nagyon is örülök neki, még ha csak a parasztvakítás egyik bábja vagyok, akkor is.
-    Semmi sem lehetetlen.    – mondom biztatóan.
Könyökeimet a puha karfára helyezem, ujjaimat kényelmesen összefonom mellkasom előtt.
-    Mindenkiben, ahogy Kegyedben is van remény.    – mosolygok rá barátságosan. -    Csupán nincs könnyű helyzetben, és először azt kell megértenie, hogy nem vagyok csodatévő. De megteszek mindent, hogy visszahozzam az emlékeit.    –
Előveszek egy pergament, és egy öníró penna a lap fölé emelkedik.
-    „Alohomora Amictus Nebulae”    – azzal a toll gyorsan lefirkantja a három szót, és eldobja magát az asztalon.
A lány felé fordítom a lapot, és elétolom.
-    Tegye el. Ezzel zárom az ajtómat.   – magyarázom. –    Fontos az utolsó két szó, mert az alapigével nem lehet kinyitni az ajtót. A mostani alkalom kivételes volt.    – utalok a sziesztám megzavarására.
-    A következő találkozót fogom első alkalomnak tekinteni. Most tisztában szeretnék lenni pár dologgal.    –
Minden egyes kérdés feltétele után megvárom a választ, és csak úgy folytatom.
-    Beszélt már másnak a problémájáról?    –
Talán nem is gondolja, de ez fontos lehet.
-    Korábban is volt már alkalom, hogy egy emlékkép csak úgy beugrott, vagy ez votl az első alkalom?    –

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Pillanatról pillanatra egyre jobban fokozódik bennem a kíváncsiság – egyre inkább várom, hogy belekezdhessünk a kezelésbe, s bár ez a türelmetlenség és a félelem keserédes elegye, érdeklődve nézek elébe mindennek, csak hogy végre megtudjam, mi fog kisülni ebből a próbálkozásból majd a végén. Lassan-lassacskán megnyugszom, légzésem felveszi kellemes, természetes ritmusát, tekintetemben valamilyen furcsa csillogás jelenik meg; elpirulva-mosolyogva nyugtázom, hogy az idő nem jelent majd akadályt a kis projektünkben.

- Ennek örülök. - válaszolom, mintha csak kötelező lenne, aztán megrázom a fejemet, és hirtelen megint össze-vissza kezdek el beszélni – Mármint nem annak, hogy... Úgy értem... Ö... A foglalkozások, és... - inkább elhallgatok. A végén még beutal a Mungóba, mert elmebetegnek hisz, ami nem igaz, mert nem is vagyok az, legalábbis annyira nem.

Miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, tekintetem végigsiklik az asztalon. Pár pillanatig elmélyülten bámulom a gyertya narancsszín lángját, s arra gondolok, hogy mennyivel rémesebbnek képzeltem el ezt a beszélgetést korábban. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében pillantok rá ismét, szemeimben a hála és az erő fénye csillan meg; zseniális ez az ember.

- Remélem, hogy ezt majd pár foglalkozás után is így fogja gondolni. - sütöm le szemeimet, majd csak némán hallgatom kellemesen csilingelő hangját, és elmosolyodom, amikor ő is. Mintha egy különleges küldetésben vennénk részt, mint két szuperhős, már csak azok a buta lepedők hiányoznak a hátunkról, hát nem izgalmas? Félrehajtott fejjel figyelem, ahogy a penna a levegőbe emelkedik, s írni kezd – hiába vagyok már itt egy ideje, egyszerűen az ilyesmik még mindig meg tudnak lepni. Csodálatos ez a világ!

Miközben a pergamenen cikornyás betűk tűnnek fel, azon merengek, hogy vajon mi is lehet az, de a kérdésemre gyorsan választ kapok. Bizonytalanul nyúlok a pergamen felé, majd meglebegtetem párszor, hogy el ne kenődjön a tinta, de csak egy pillantást vetek rá. Szemöldökeimet összehúzom, hiszen fogalmam sincs, hogy mit jelenthetnek a felírt szavak, de ezen ráérek gondolkodni, így összehajtom, s a zsebembe rakom. Csak ki ne mossam...

- Igen, öhm... Elnézést, hogy megzavartam. - kérek bocsánatot, amiért úgy rátörtem, de egy pillanattal később megbánom, hogy felhoztam. Annyira kellemetlen! Szerencsére nem törődünk sokat az esettel, bár a neheze még csak most jön.

- Nem beszéltem erről még senkinek. Illetve, de, természetesen a nevelőapámmal beszéltem róla, hiszen ő talált meg engem. Meg hát az iskolában is tudnak róla a tanárok közül páran, de nem tőlem szereztek róla tudomást. - válaszolom, és várom, hogy mi lesz a következő kérdése.

- Ez volt az első alkalom, éppen ezért gondoltam úgy, hogy itt lenne az ideje meglátogatni valakit, aki ért ehhez, jelen esetben Önt.

Nem akarok visszakérdezni, bár szívesen megtenném. Hátradőlök ismét a székben, tekintetemet az arcára szegezem – mintha interjúztatnának. Mosolyogj!

-    Ne aggódjon, higgye el, hallottam én már kurtább históriát is!    – nevetek visszafogottan.
Visszagondolok néhány nos… ijesztő betegemre, akik nem lelki problémával küszködtek, hanem üldözési mániától szenvedtek, vagy éppen valami furcsa fóbiától. Az ember hiába mondja neki, hogy inkább pszichiáterhez forduljon, az ilyen embernek magyarázhatod bármeddig, a végén úgyis kivizsgálást kell kérned, és hivatalosan is pszichiáterhez toloncolják.
A mosoly őszinte volt: rengeteg szerelmi háromszöget, négyszöget, olyakor ötszöget (!) is hallottam már, illetve előbbi példámból is akadt egy kedvenc – a fiatal férfi megrögzötten rettegett attól, hogy egy doxy valahonnan valamiért figyeli.
-    Ugyan! Az ilyen fontosabb, mint a délutáni sziesztám!    – legyintek.
Testem ellököm a puha burkolattól, és előredőlök. Könyökeimet asztalra állítom, és összefonom az ujjaimat – lassan ez már ösztönös mozdulat, valamiért beleivódott az asztali „szokásaimba”.
-    Nevelőapa.    – bólintok, majd tovább hallgatom. Ha a tanárok tudomást szereztek róla, de nem tőle, akkor valószínűleg más is tud róla… De vajon kik és hányan? A kérdést először fel akarom tenni, de inkább csendben maradok és felteszem a következő kérdést, amire azonnal válaszol, habár nem túl biztatót.
Bevallom, felderültem volna, ha az emlékezete gyakrabban jelentkezett volna, hiszen akkor ezek szerint az agya erős hajlandóságot mutat, hogy megvált funkcióját visszaszerezze.
-    Jól van, akkor az első „lépés” már meg is volt!    – mosolygok rá biztatóan.
Még egy kérdésem volt, vagyis egy témához kapcsolódóan, aztán útjára engedem a feszült lányt, hadd eméssze az információkat.
-    Azt mondtad minden emléked törlődött. A tudást, tapasztalatokat, amiket elvesztettél, hogyan szerezted vissza? Egyáltalán sikerült visszaszerezned?    –
Hibába estem, ugyanis a hanglejtésemet, és a kérdéseken is hallatszódott, hogy ez inkább magánjellegű kérdés a részemről, nem szakmai, és a magánviszonyt inkább kerülnöm kéne. No, de ennyi belefér, legalább látja, hogy nem kell tőlem félnie.
Kíváncsiságom nem alaptalan, rövid pályafutásom során nem találkoztam még ilyen esettel, és bevallom őszintén: igazából fogalmam sincs, hogy kezdjek majd neki.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Hát, nem mondom, hogy így elsőre minden szavát elhiszem, még akkor sem, ha a bizalom az ilyesféle kapcsolatok alapja, meg hogy a betegnek bíznia kell az orvosban, blablabla, persze, tudom. Csak annyira hihetetlennek tűnik, hogy a hülyeséget lehet fokozni, és hogy mindezt még ilyen fiatalon tapasztalta is! Lehet, hogy ennek az egésznek csak azért kerítek ekkora feneket, hogy különlegesebbnek érezzem magam, netán feltűnési viszketegségből, aminek természetesen semmi értelme sincs. Bár a figyelem középpontjában lenni meglehetősen jó dolog, ez kétségtelen.

- Igazán megnyugtató. - felelem, majd elmosolyodom. Valójában cseppet sem megnyugtató, mert mégis – milyen emberek mászkálhatnak a nagyvilágban, közöttünk? Félelmetes még belegondolni is. Figyelem a vonásait, s azt vélem leszűrni belőlük, hogy most éppen visszaemlékezik néhány betegére. Hát, nem tudom eldönteni, hogy szívesen belenéznék-e most a fejébe...

- Azért máskor igyekszem nem megzavarni Önt. - válaszolom halkan, majd inkább elkapom tekintetemet, hogy ennyivel le is zárjuk a témát. Ahogy előre dől, én automatikusan, szinte reflexszerűen hátrébb húzódom. Érdekes, hogy ilyesféle szituációban milyen nagynak határozom meg a személyes teremet...

- Igen, a nevelőapám. Vagyis az, aki megtalált a baleset után. - Ó, milyen boldog is lenne a Doktor, ha hallaná, hogy nevelőapámnak neveztem. Sosem várta ezt el tőlem, de nagy valószínűséggel örülne neki. Az első lépésről beszél, én pedig csak bólintok egyet. Többre nem telik most. Egy pillanatra oldalra hajtott fejjel, résnyire tátott szájjal, nagyra nyílt szemekkel, mutatóujjamat feltartva, zavartan pillantok rá, amikor feltűnik, hogy letegezett. Most ilyenkor mit kellene csinálnom?! Nagyon nehezen alkalmazkodom a változásokhoz, azt hiszem. Végiggondolom, hogy hogyan is festhetek, így gyorsan visszaállok eredeti pozíciómba. Hajjaj, mintha kiestünk volna a szerepünkből, ez már nem annyira otthoni pálya, mégis, egyszerre furcsa és barátságos hangulat tölti be a szobát. Kuncogok magamban egy sort, majd komolyságot erőltetek magamra.

- Tudja – hangsúlyozom a ragozásomat, hátha leesik neki is, hogy miért csinálom. -, a nevelőapám va-varázsló – csak hebegek-habogok -  Ő tanított meg ismét mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy a... varázsvilágban ne vesszek el. Gyakorlatilag né-néhány hónapom volt arra, hogy bepótoljak mindent. Többé-kevésbé sikerült is. A tapasztalatok persze hiányoznak, olyan vagyok, mint egy kisgyerek; mindent meg kell tapasztalnom újra. Természetesen az ösztönös dolgokkal nincs problémám, hiszen csak az emlékezetem sérült, az agyam többi része nem. Szerencsére.

Mielőtt befejeznénk, gyorsan felteszem neki az engem érintő legfontosabb kérdést:

- Mikor találkozunk legközelebb?

Talán nem kellett volna azonnal ilyen személyes jellegű kérdést feltennem. Voltaképp nem is volt olyannyira személyes, csak mégsem szükséges feltétlenül a procedúra elkezdéséhez, ezért is bátorkodtam megkérdezni. Hangsúlyozására nem figyelve az illemre, önkéntelenül is összehúztam szemöldökeimet, és furcsállón gondolkoztam el, miközben Amelie tovább beszélt. Már mondandója végén járt, amikor leesett a tantusz, és ha olyan lennék, már pirultam volna. Hál’ Merlinnek vöröslő arcpíromat nem mutattam meg, de zavartságomban kihúztam magam, és megköszörülve torkomat megigazítottam az amúgy is jól álló ingnyakamat.
A betegeimet mindig magáztam, már aki nagykorú volt már, de eddig csak olyan betegeim voltak. De most először is szörnyen otrombaság volt a beszélgetés közben, megkérdezés nélkül letegezni, másodszorra pedig még csak a kezelések elkezdődöttjével szerettem volna megkérni, hogy tegeződhessek. Nyilvánvalóan neki is feltűnt a nyelvbotlásom, és „szóvá is tette”. Szörnyen modortalannak éreztem magamat, és egy pillanatig elgondolkoztam, hogy most folytassam így, vagy váltsak vissza.
-    Krhm.    – kínos. –    Értem. Nagyon érdekes.    –
Ez nem olyan „hmm, nagyon érdekes” pszichós volt, hanem „hm, nagyon érdekes, hé, nem kínos ez a csend?”.

Mivel az alap információkat, amiket előzetesben tudni akartam, már megtudtam, így nem szerettem volna tovább húzni ezt a beszélgetést. Amit még szeretnék tudni, azt majd a kezeléseken fogom megtudni – legalábbis remélem.
-    Szombat, este hét. Úgy tudom akkor már nincsenek órái.    –
Azért választottam a szombat estét, mert egy nyugodt hétvégi napon van már túl, így kipihentebb és nyugodtabb, mint egy hétköznapi órákkal telezsúfolt napon. Vasárnapját szabadon szeretném hagyni, illetve nekem is szükségem van egy nap szabadságra.

-    Köszönöm, hogy felkeresett.    – azzal felállok az asztalomtól.
Megkerülöm az asztal, és kinyújtom kezemet, hogy felsegítsem a fotelból.
-    Ezt ne felejtse.    – mosolygok rá, és átnyújtom az eddig asztalon fekvő pergamenlapot, a jelszóval. Minden héten más, de ezt majd a következő találkozó alkalmával fogom megemlíteni.
Az ajtó kitárul, hogy Amilie szabadon távozhasson.
-    Négy nap múlva, este hét, itt.    – és egy biztató mosoly a végére.

Miután elment, bezárom ajtómat, most gondosan, nem úgy, mint egy órával ezelőtt. Ismételten leülök az asztalom mögé, öntök magamnak még egy csésze kávét, habár nem egészséges, hiszen hamarosan este. Nem baj, úgy is dalszöveget akartam írni.
Hátradőlök a puha anyagon, és meglegyintem pálcámat.
-    Invito gitár!    – hálóm ajtaja kinyílódott, és kezembe repült az akusztikus szerelmem. Magam mellé állította, hogy később foglalkozzak vele.
Kortyoltam egyet gyengére sikerült kávémból, és behunyva szemeimet mélyen elgondolkoztam, hogy mégis, hogy a francba tudnék ennek a lánynak segíteni, hogy visszakapja az életét.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon00.png)
→ az első találkozás ←

Kavarognak a különféle gondolatok a fejemben, bár az egyik mindegyiknél erősebben lebeg a szemem előtt: el akarok futni. Úgy érzem magam, mint egy buta kislány, inkább felpattannék, és mit sem törődve a világgal elrohannék előle, miközben ő csak annyit ordítana utánam: Hé! - Pont mint azokban az unalmas mugli filmekben, az egész meglehetősen szürreálisnak tűnik. Mindig nevetek, amikor ilyen jeleneteket látok, de most valahogy az utolsó porcikámmal is átérzem a szituációt. Mégis hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Folyton, lépten-nyomon kellemetlen helyzetekbe keveredem, pedig annyira igyekszem szuper laza lenni, és az ilyesmiket inkább viccesen felfogni – talán igaz, hogy a hugrabugosok ilyen kis lúzerek lennének? Neeem, ha így is van, és kivétel akarok lenni.

Tekintetem össze-vissza ugrál a teremben, miközben beszélek, de szerencsére sikerül elkapnom egy meglehetősen vicces pillanatot, arckifejezést, fejemben végigfut egy elképzelt párbeszéd: „mégis mi a fene ütött belé? Valami hülyeséget mondtam? Óbasszus, tudom már...”; Szinte észre sem veszem, hogy belemosolygok a beszédembe.

Voltaképp gyorsan túlléptem volna a tegeződős ügyön, ha nem lennék ennyire mérhetetlenül zavarban, de a szavai még rátesznek egy lapáttal az amúgy is érdekes hangulatomra, legszívesebben vigyorognék egyet, mikor meghallom az „érdekes” szót. Aha, és vajon figyelt is rá, kedvesem? Na jó, szemtelen és tiszteletlen nem vagyok, így csak bólintok egyet, mint ahogy a jólnevelt kislányok szokták. Mert én az vagyok. Amúgy.

Mikor már érzem, hogy közeledik a beszélgetés vége, fészkelődni kezdek kényelmes székemben, és fejben el is tervezem a kivonulásomat. Ezúttal nem szeretnék semmilyen kellemetlen helyzetbe sem bonyolódni, úgyhogy minden erőmmel koncentrálnom kell, hogy ne essek hasra kifelé menet, és ne is csináljak semmi furcsát. Csak természetesen szeretném elhagyni ezt a szobát, mint ahogy a normális emberek tennék. Hát, esélytelen. Bár gondolatban már a következő foglalkozáson járok, azért a lényeget még kihallom; jó későn fogunk ismét találkozni, bár nem tudom, hogy milyen hosszú terápiás órát akar majd tartani – ezt már inkább nem is kérdezem meg. Majd meglátom úgyis.

- Szombat, hét óra. Itt leszek. - felelem mosolyogva, mintegy megerősítésképp, hogy komolyan gondolom, illetve saját magamat emlékeztetve, hogy dolgom lesz aznap este. Amint feláll az asztaltól, óvatosan hátratolom a széket, kissé félénken nyújtom kezemet az övé felé, elfogadva segítségét, majd elé állok. Már megint összezavarodom, hiszen megint lemagázott, de nincs időm fennakadni ezen - felém nyújt egy pergament, s kíváncsian pillantok rá: ezen is a jelszó áll, s bár fogalmam sincs, hogy mikor írhatta le ismét, ezt a lapot már nem rakom a zsebembe, mint a másikat. Ennyi idő alatt kiismert volna, hogy tudja: úgyis el fogom hagyni? Biztató. De tényleg.

- Köszönöm szépen. Négy nap múlva. - mosolyodom el, majd az ajtó felé veszem az irányt. Nem valószínű, hogy Dr. Dobrev észreveszi, hiszen még nekem sem tűnik fel, hogy kifelé elejtem a pergamendarabot, melyre a jelszót írta...

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Hát eljött ez a nap is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el fog telni ez – az amúgy rövid  –  idő, azt hittem, hogy egy örökkévalóságnak fog tűnni ez a négy nap, de be kellett, hogy lássam, tévedtem. Szinte fel sem tűnt, hogy már szombat van, egészen ma reggelig, vagyis addig, amíg be nem mentem szokás szerint bájitaltan órára – ami persze nem volt megtartva, hiszen ma nem csütörtök van, hanem szombat. Néhány nap tévedés, mi az... Még szerencse, hogy Foley professzor felvilágosított a tévedésemről, máskülönben lehet, hogy el is felejtettem volna, hogy ma Dr. Dobrevhez vagyok hivatalos: az első terápiás órámra! A gondolatra összeszorul a gyomrom, s megmagyarázhatatlan izgalom tölt el. Ez csak egy beszélgetés, mégis miért kell emiatt aggódni?

Valahol tudat alatt lehet, hogy már ekkor megéreztem, hogy természetesen ez sem fog simán menni; miért is menne. A pszichológusunk a legutóbbi találkozásunk során két pergamenre is leírta a  belépéshez szükséges jelszót, azonban az egyiket már akkor sem találtam, amikor visszaértem a klubhelyiségbe, pedig utána még vagy egy óráig keresgéltem szerte a kastélyban. Jellemző, nekem mindig sikerül mindent elhagynom! De miért pont most, ilyen fontos dolgot...?

A szobában csak úgy repkednek a szoknyák és a pólók, kezembe akad a régi rajztömböm is, amit már vagy két hónapja keresek, de most csak idegesen dobom arrébb azt is, mert hol van az a kis fecni?
Végül megtalálom a fekete kardigánomat, melyet aznap viseltem, amikor először voltam a Dobrev irodájában. Izgatottan nyúlok bele a zsebébe, de már azonnal undorodva húzom ki a kezemet belőle – ajj, olvadt csokoládé? Hát mégis mit keres az ott? Rövid szerencsétlenkedés után visszanyúlok a zsebbe, hogy kihúzzam a csupa maszatos pergament. Csakhogy megvan! Rápillantok az órára, és konstatálom, hogy már el is késtem. Gyorsan szaladok végig a folyosókon (még elrohanok előtte kezet mosni), majd lihegve érkezem meg Az Ajtóhoz. Előhalászom halványkék farmerem zsebéből az összegyűrt pergament, majd megpróbálom elolvasni a szétkenődött írást – nagy nehezen sikerül, elhadarom a jelszót, s már be is lépek.

- Üdv, bocsánat a késésért, csak... - kezdek bele hadarva a mesélésbe anélkül, hogy körbenéznék, végül veszek egy mély levegőt – szóval vészhelyzet volt. - nyögöm ki, még mindig zihálva. Hát gratulálok, Amelie. Megint alakítottál.

Azt hittem érdemes meghalni csak azér’ / hogy egy dalt eljátsszak, és hogyha a babér / a fejemre kerül vagy a nagyobb nyakamba / vagy hogyha még nagyobb hullahoppozgatva.
Négy napja szenvedek ezen a dalon. Az első versszakot még aznap megírtam, de a következő napok csak firkálással és áthúzásokkal telt. Dühömben csak a második versszakot írtam meg, ami kissé trágár, de mivel senki nem hallgatja a dalaimat, mit számít?
Van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / eljátsszam milyen szar nekem ez az élet / hogy örülj, ha hozzáméred majd a tiédet…
Ritka szar. Eltoltam magamtól a pergament, és utána hajítottam a pennát is, ami emiatt egy jókora tintapacát hagyott a lapon – ki tudja melyik szövegrésznél, vagy átfirkálásnál. Rápillantok az órámra.
Rákönyöklök az asztalra, és a végén fekvő tál kávébabra nézek. Ujjaim végig elérik, és piszkálni kezdik a sokaság felszínét, majd kissé beletúrnak.
Bambulásom miatt nem nézek az asztalon heverő cetlire, de tudom, hogy ott van, az előbb vettem észre. Amelie hagyta itt négy nappal ezelőtt. Vagyis nem is itt hagyta, inkább el. Először fel se tűnt, csak pár órára rá. Jót mosolyogtam, amint felemeltem a papírkát, és elolvastam a rajta lévő két szót. Éreztem, szinte tudtam, hogy jobb, ha kétszer írom le neki. Megnyugtató, hogy itt hagyta el, és nem a folyosón, mert akkor nem csak nekem és neki lenne szabad a bejárás az irodámba, azt pedig nem szeretném. Persze amúgy is gyakran változtatom, csak nem akartam azelőtt, mielőtt Amelie a saját, rossz jelszavával megpróbál bejönni. Talán modortalanságnak venné, még ha meg is magyaráznám.

A dal mellett volt elég időm gondolkozni azon, hogy mit kezdjek szegény lánnyal. Rengeteget agyaltam rajta, és nagy aggodalmat keltett bennem. A bizalmát adta, és ami még ennél is fontosabb a reményét fektette belém, és óriási súly van a vállamon. Persze, el lehet mondani, hogy minden betegem a reményét fekteti belém, de valakit csak köteleznek rá, hogy látogasson engem, illetve Amelievel más a helyzet. A többi beteget „könnyen” kezeltem, hiszen értek hozzá, nem hiába a munkám. Akkor nem volt bennem kockázatérzés, teljesen megbíztam a tudásomban, és eddig sosem csalódtam ilyen téren magamban. De amit Amelievel ki akarok próbálni, azt eddig még csak kóstolgattam, egyáltalán nem biztos, hogy jól fog sikerül, vagy egyáltalán sikerülni fog-e.

Ujjaimat elemelem a táltól, és hátradőlök a szokásos helyemen, és ismét ránézek az órára. A cetlit elől hagyom, minden más papírlapot, vagy nem kívánatos dolgot fiókjaimba rejtek.
Hét óra. Amelie sehol.
Egy gyönge mosoly kúszik fel arcomra.

Tekintetem az ajtókilincsre emelem, és szinte nem is Amelie látványa ért el először tudatomig, hanem meghallottam azt az ismerős szerény hangot. Felderül az arcom, és felállok a helyemről, majd megkerülve az asztalt nem messze tőle megállok.
-   Üdvözlöm!   – most elmarad a kézcsók, be kell érnie a mosolyommal. –   Örömmel látom, hogy nem vesztette el a másik jelszavas papírt!   -
Feltűnik gyors levegővétele, apró verejtékcseppjei az arcán, a kitágult pupillája, így a mosoly nem hinném, hogy műnek tűnik…
-   Kérem, foglaljon helyet!    –
Nem mutatok sehova, még csak szememmel sem jelzek. Meg sem várva meglepődöttségét, vagy reakcióját, egyszerűen a vörös kanapé felé veszem az irányt, és törökülésbe leülök, teljesen a végére. Ha Amelie elfekszik, akkor is tökéletesen elférünk rajta ketten. A lényeg, hogy szemben foglalok vele helyet.
-    Érdekes helyzet volt a múltkori, megragadom az alkalmat, és most kérek bocsánatot modortalanságomért, amiért letegeztem Önt.   – nem hiába emlegettem fel. –   Ezúton is szeretném megkérni arra, hogy hadd tegezzem le, könnyebben menne szerintem a kommunikálás.   –
Válaszának megfelelően teszem fel az első kérdést.
-   Na mesélj, milyen heted, napod volt?   -

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Miközben beszaladok az ajtón, cseppet sem foglalkozom a külsőmmel, bár lehet, hogy jobban tettem volna, ha még belépés előtt kicsit megigazgattam volna magam. A hajam összekócolódott, az arcom kipirult, úgy nézek ki, mint aki épp most futotta le a maratont (melyet egyszer úgyis be fogok vállalni egyébként), és ráadásul még lihegek is. Úgy tűnik, nem vagyok valami jó formában, de ezt igyekszem a télre fogni, a hóban ugyanis nem lehet futni. Illetve, de, persze, lehet, mondjuk az nálam egyenlő egy bokatöréssel, ahogy magamat és a szerencsémet ismerem, így inkább maradok a kastélyban, futkározom ott épp eleget egyik óráról a másikra...
Kicsit elkalandoznak a gondolataim, ahogy körbepillantok a szobában. Megnyugtató érzés, hogy ezúttal nem alkalmatlan pillanatban zavartam meg, mondjuk ezt annak köszönhetem, hogy időpontom volt hozzá. Bár ha magamból indulok ki, én még képes lennék akkor is kellemetlen helyzetbe kerülni, ha tudnám, hogy számíthatok vendégre.

Ha nem lennék már amúgy is kipirulva, most valószínűleg elvörösödnék, egyrészt a késésem, másrészt a szívélyes fogadtatásom, harmadrészt a csapzott külsőm miatt. Elmosolyodom én is, ahogy meglátom a mosolyát, és konstatálom, hogy felém közeledik, de szinte egy pillanat alatt el is komorodom. Honnan tudhatja, hogy elhagytam a másikat?! Kikerekednek csillogó, barnás árnyalatú szemeim, finoman harapom be alsó ajkamat. Hát, ez meglehetősen kellemetlen...

- Ó. Hát... Fogalmam sincs, hogy történhetett. Biztos vagyok benne, hogy szellemek járkálnak a kastélyban! - csattanok fel, de szinte azonnal rá is jövök, hogy mekkora idiótaságot mondtam. Persze, hogy vannak szellemeink, mi ebben az újdonság? Ez a nap megállapítása volt részemről. Zavartan rázom meg fejemet, majd legyintek egyet. - Ööö... Inkább hagyjuk.

Hellyel kínál, én pedig körbenézek a szobában. Legutóbb rámutatott arra, hogy hova üljek, de most csak úgy megjegyzi, és már le is ül a kanapéra. Oldalra hajtom fejemet, pislogni kezdek, és érzem, hogy megint bajban vagyok. Hova szabad ülnöm, és hova nem? Ajj, hahóóó, hát nem látja, hogy milyen elesett kis jószág vagyok én? Végül – hogy még véletlenül se rossz helyet válasszak -, dadogva teszem fel a kérdésemet:

- Ööö... Bárhova lehet, vagy...?  - nézek rá, mint egy ártatlan-tanácstalan kismacska, majd a válaszától függően választom ki az ideális helyet. Amennyiben azt mondja, hogy üljek oda, ahova csak akarok, mit sem törődve a reakciójával, ledobom a táskámat a szőnyegre, majd mellé huppanok én is. Fő a kényelem, nem? Már múltkor is megtetszett az a szőnyeg, így ráadásul még meg is tapogathatom. Ez a perverzióm. Szeretek különféle puha anyagokat tapogatni. Különösen azokat a hosszú szálú szőnyegeket szeretem, mert azok között olyan finoman csúsznak végig az ujjaim... De még nincs itt a tapogatás ideje. Lazán felhúzom a lábaimat, karjaimmal átfogom őket.
Ha valamelyik ülőalkalmatosság felé mutat, úgy mellette, illetve a kanapé másik végében foglalok helyet.

Lazán előredőlök mindkét esetben, s érdeklődve várom, hogy hogyan is kezd bele egy efféle foglalkozásba – bár mikor megszólal, inkább szeretném átugrani a bevezetőt, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy most biztos a reakciómért fog szólni, de egy sóhaj közepette nyugtázom, hogy másról van szó.

- Ó, ugyan  – nevetgélek bolondosan - szerintem is könnyebb lenne... - bólintok, bár kissé elbizonytalanodom, hogy most akkor én is tegezhetem, vagy nem? Egy pillanatig habozok, végül rákérdezek, közben emlékeztetem magam arra, hogy volt olyan páciense, aki azt hitte, hogy doxyk figyelik. Nem tarthat komplett idiótának. - És akkor ez kölcsönös lenne? - suttogom szinte kislányos hangon, melyet már megszokhatott tőlem. Istenem, fura vagyok!

- Jó, azt... Azt hiszem, jó, mármint, nagyon vártam, hogy jöhessek, mert ez annyira izgalmas, sosem voltam még ilyenen, bár nagyon féltem még az elején tőle, mondjuk eléggé kiborított valamelyik nap McGalagony, de hát ez nem újdonság, szóval akkor majdnem megszöktem a kastélyból, de rájöttem, hogy tél van, és hideg van kint, és nem tudom, merre kellene menni, ezért inkább maradtam. - zúdítom rá őrült gondolataimat, majd pislogok párat. Hűha, inkább befogom.

Gonosz énem egész jót mulatott a lányon, illetve roppantmód szórakoztatta a lány esdeklése, „szerencsétlensége”, amit jámbor borjú módjára tett. Férfiúi énem egész bájosnak találta, apai énem (amely majd életem során valamikor hasznos lesz, remélem) pedig gyöngédséggel nézett volna rá. De szigorúan szakmai szemmel teljesen máshogy vélekedtem…

-    Talán nem sejted, de nagymértékben van igazad!    – nevetek fel.
Agyamon átvillan a gondolat, hogy ez a megállapítás elég „muglis” volt, talán mugli szülők között nevelkedett, vagy a nyelvbotlás csak a zavarodottságnak tudható be. Mindegy, az összes énem felnevetett. Persze mondanom sem kell, hogy a nevetésem visszafogott, inkább kisebb kacagás volt, mint valami lesajnáló nevetés.

Miután leültem a meglepett reakciója nem volt meglepő. Válasz helyett csak mosolyogva felhúztam szemöldökeimet, és vártam, hogy rájöjjön: neki kell döntenie. Voltam elképzelt változataim, hogy mit fog választani. Elégedetten konstatáltam, hogy Szófiából hozott szőnyegemre telepedett le, és onnan nézett fel rám. Ejj, ez a lány is tudja, hogy hogyan tegyen keresztbe a számításaimnak! Ugyanis semmiképpen nem szerettem volna, hogy magasabban legyek, mint ő. Amolyan felsőbbrendűséget sugall a helyzet, és a betegnek éreznie kell, hogy a kiemelt személy, a lényeg ő, és az ő mondanivalója, semmi más.
Mosolyogva kicsit megcsóváltam a fejemet, és lecsusszantam a puha ágyról, szembe vele. Törökülésbe vetettem lábaimat, hátamat az ágy fekvőrészének támasztottam, kezeim gyűrűmmel kezdtek játszani, de azt észre sem vettem. Már ösztönös mozdulat volt.
Kicsit elgondolkoztam, hogy megengedjem-e neki, hogy tegezzen. Tanáraként nem kellene megengednem, a betegeim is magáznak, de mivel szörnyen zavar (szinte öregnek érzem magamat!), és azzal, hogy feltette a kérdést, egyértelműen utalt rá (még ha ő nem is tudja), hogy neki is könnyebb lenne így, ezért szívem szerint döntöttem.
-    Tudod mit? Nem szoktam engedni, de ezen a szobán belül tegezhetsz. Az irodámon kívül, a folyosón, vagy más ember jelenlétében szeretném, ha magáznál. Tudod, rákoppintanak a fejemre, ha megtudják, hogy ilyen könnyelmű vagyok!    –
Teljes érdeklődéssel figyeltem szavait.
Majd lágyan felkacagtam.
-    McGalagony professzorasszonynak van egy remek képessége, amivel könnyedén felhúzhatja az ember agyát.    – széles, őszinte mosollyal engedtem magamnak egy tizedmásodpercnyi pár évvel ezelőtti emlékeimnek felidézését.
Sanda, sunyi tekintettel néztem a lányra, majd oldalra tekintettem és vissza.
-    Mivel az, ami itt elhallatszik, örökre kettőnk között maradnak, ezért elmondok Neked egy titkot. – és ami a vicces, hogy ez nem csak duma, tényleg titok volt eddig. –    Diákkoromban én is meg akartam szökni a Roxfortból. Azért titok, mert én jó kisgyerek voltam, jó jegyekkel, jó magatartással, és mindenki visszahőkölt volna, ha egy ilyen kiderül rólam.    – kicsit elnevetem magamat. –    Tulajdonképpen nem is olyan vészes a titok, biztos sok diák fejében megfordult már, és a fejemet rá, hogy páran meg is próbálták, de akkoriban senkinek nem mondtam el. Konkrét haditervem volt, a szökés minden lépését előre megterveztem!    –
Nem tudom, hogy az előbb csak túlzott, vagy komolyan gondolta, de én akkoriban komolyan gondoltam. Szüleim halála után akartam kiszökni.
Igen, nem véletlenül hoztam ezt fel. Bizalmat teremtek, amit teszek itt, annak a 80%-a tudatos cselekedet. Feltétlenül meg kell bíznia bennem, de nem szeretném, ha úgy érezné, ráerőltetem a bizalmamat, és csak játszott módon vagyok vele „jófej”. Különben is, mi mondja ki, hogy a pszichológus nem érezheti jól magát egy kezelésen?
-    Örülök, hogy vártad az alkalmat, számomra is érdekesnek és izgalmasnak lesznek az órák. Mint már mondtam múltkor, nem nagyon csináltam még ilyet, de nem kell megijedni, nem fogom tovább rontani a helyzetet! Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled, az emlék beugrásakor milyen körülmények között voltál. Milyen lelki állapotban, hol, kivel, milyen érzés volt?    – sok kérdést tettem fel, nem várom el, hogy mindre azonnal válaszoljon, elég azokra egyelőre, amit megjegyzett. Szépen, lassan haladunk, ráérünk.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Eddig még nem tűnt fel, hogy ennyire szörnyűvé válik a helyzet, amikor zavarban vagyok. Persze, tisztában voltam azzal, hogy – mint minden embernek – kissé megváltozik a viselkedésem, de hogy ennyire, azt még rémálmaimban sem gondoltam volna. Hebegek-habogok, két értelmes mondatot sem bírok kinyögni, ráadásul még hülyeségeket is beszélek ilyenkor, s ha rájövök, hogy bolondot csinálok magamból, akkor természetesen még jobban ideges leszek, és még kellemetlen szituációkba kerülök. Ördögi kör ez, kétség sem férhet hozzá.
Kissé (kissé?!) feszült állapotomból kibillent, ahogy hallom, hogy nevetni kezd. Van valami megnyugtató abban, ha ilyen esetekben az ember inkább nevetést hall, mint lát megvető pillantásokat. Legalább elszórakoztatom! Már volt értelme felkelnem, nem igaz? Szerencsére partneremet is humorkedvelő embernek faraghatták, hiszen a nevetés mellé egy kellemes, vicces mondatot is kínál, én pedig azt is örömmel veszem.

- Félelmetes lények, nem igaz? - kérdezek vissza, bár nem is tudom, hogy ez a kérdés, hogy jutott eszembe hirtelen. - Meg gonoszak is, mindent eltüntetnek. - egészítem ki, hogy ezzel is igazolhassam, hogy márpedig nem én voltam olyan felelőtlen és ügyetlen, hogy elhagyjam a jelszavas papír másik példányát. Persze, ez amolyan átlátszó álca, a legkevésbé sem számítok arra, hogy hihetőnek fog tűnni.

Egy ideig még figyelem, hogy mit csinál, hogyan mozog, s végül hogyan foglal helyet, majd inkább elkezdem felmérni a terepet ismét. Utálom a nehéz döntéseket, és tudom, hogy most éppen egy ilyen előtt állok. Mielőtt leülök, sóhajtok egyet, válaszként a meglehetősen gonosznak tűnő arckifejezésére, amelyről tudom, hogy nem annak szánta, de mégis, az adott helyzetben, elnézve saját szenvedésemet, igencsak kegyetlennek tűnt. Figyelem a reakcióját (a fejcsóválás láttán akarva-akaratlanul is elvigyorodom), hiszen először azt hiszem, hogy fel fog zavarni onnan valamelyik fotelre, de meglepetésemre nem így történik, sőt; velem szemben foglal helyet ő is. Elégedett mosolyomat nem tudom levakarni az arcomról, egészen addig, amíg a tegeződésről nem kezdünk el beszélni.

Egy pillanat alatt bánom meg, hogy egyáltalán feltettem a kérdést, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ez oda-vissza játék lenne. Mit sem törődve azzal, hogy nem egyedül vagyok, s az efféle gesztusokat talán kerülnöm kellene, arcomat kezeimbe temetem, és megrázom a fejemet. Hülye, hülye, hülye! Természetesen, mindeközben is figyelek arra, amit mond nekem, elvégre igazán nagy udvariatlanság lenne, ha nem így tennék. Hirtelen kapom fel felhúzott térdeimnek támasztott fejemet, amikor azt mondja, hogy én is tegezhetem őt, és egy szempillantás alatt eltűnik arcomról a már-már állandósult pír, mely akkor jelenik meg, amikor kényelmetlen helyzetbe kerülök.

- Ööö... Rendben! Bár, nem muszáj, tudjad, úgy értem, tudja, vagyis tudod, vagy... - máris belezavarodtam - Szóval, csak azért kérdeztem meg, hogy ne legyen belőle félreértés, nem muszáj, meg, nekem mindegy – a fenéket mindegy – csak gondoltam, jobb az ilyesmit tisztázni. Persze, megértettem, a szobán kívül minden a megszokott. - zárom le végül magyarázkodásomat, és lassan kifújom a levegőt.

Észre sem veszem, hogy ujjaim táskám pántjával játszadoznak, miközben beszélek, és azt sem, hogy vonásaim ellágyulnak a kacagása hallatán. Hirtelen szűnik meg bennem mindenféle feszültség, s szavait hallgatva egyre szélesebb mosoly terül el arcomon – inkább érzem magam úgy, mintha egy baráttal beszélnék, mintsem egy orvossal. Nagyon jó érzés az ilyesmi, főleg, hogy nincs túl sok barátom.

Amikor elárulja, hogy egy titkot fog elmesélni, automatikusan előredőlök, hogy minden figyelmem rá irányulhasson. Szemöldökömet felvonva figyelek, közben el-elmosolyodom. Jó tanuló volt? Ő? Furcsa, kinéztem volna belőle, hogy ő volt a suli rosszfiúja, akiért minden lány odavolt. Persze, okosnak is tűnik, csak...
 
- Hűha, ez nem semmi! Akkor nagyon komolyan gondolhattad ám, ha még haditervet is készítettél. - mondom kikerekedett szemekkel és tátva maradt szájjal – De ami azt illeti, örülök, hogy nem tettél így, különben biztos, hogy nem beszélgethetnénk itt! - teszem hozzá halkabban, s hirtelen elpirulok egy picit. Remélem, hogy nem érti félre, mert tényleg nem volt emögött semmilyen hátsó tartalom.

- Ugyan, ennél rosszabb már nem lehet. - szólok vissza keserédes hangon, majd gyorsan hozzáteszem: - Nem mintha azt hinném, hogy bármit is rosszul csinálnál. Ellenkezőleg, megbízom a szaktudásodban. - mosolygok rá végül, hogy lássa: tényleg megbízom benne.

Egy pillanatra elgondolkozom, hogy mit is csináltam éppen, amikor beugrott az az emlékem egy lányról, meg egy seprűről, és már majdnem mondanám is, hogy nem emlékszem, amikor beugrik. A fenébe is, persze, hogy kellemetlen helyzetben voltam!

- Hát az úúúúgy voooolt... - kezdek bele – Hogy lementem málnás fánkot enni a Nagyterembe, de amikor beleharaptam... - lesütöm a szemhéjaimat – ...az egész töltelék a hófehér pulóveremen landolt. - kínomban elmosolyodom halványan, majd rápillantok – Aztán elrohantam a mosdóba, és ahogy próbáltam kidörzsölni a felsőmből a vörös foltot, akkor ugrott be az emlék. Kissé feldúlt voltam, meg kínosan éreztem magam, és amikor azaz esemény beugrott, akkor nem értettem, hogy mi lehet az. Igen, valahogy így volt.

-    Én biztos halálra unnám magamat az örökké valóságig…    -
Sokan irigykednek a szellemekre, hogy sose veszítik el öntudatos állapotukat, sosem „halnak meg”, habár egyszer már meghaltak. Bármi is van a halál után, miután elvégeztem a dolgomat a földön, oda kell, hogy kerüljek, hiszen mit keresnék olyan helyen, ahol már nincs helyem?
Szívesen beszélgettem volna a lánnyal, és nem feltétlen az állapotáról. Kellemes társaság, és látszólag egyre jobban feloldódik, így könnyebb lesz a munka vele.

Jót mulatok a tegezési-dilemmáján. Sokkal nagyobb dobra veri, mint amekkora. Hiszen nem vagyok egy zsémbes, epés, megöregedett cinikus férfi, aki ilyen véresen venné ezt. A tiszteletet igenis nagyra tartom, de a lányban ez már megvan, és ezt nem most, hanem már először megállapítottam. Nincs miért zavartnak lennie – persze, ezt nem teszem szóvá, hiszen csak még jobban elszégyellné magát.

Sok pszichológus jegyzetel, miközben mesélnek neki, de én nem tartozom közéjük. Engem is zavarna, hogy valaki feljegyzi a gondolataimat, és utána azzal tölti a délutánját, hogy azt kielemzi. Nekem jó a memóriám, nem látom értelmét, hogy miért hozzam kellemetlen helyzetbe a lányt, ha ez nem szükséges. Nem vagyok olyan híres, hogy egy napon több betegem is legyen, így meg tudom jegyezni a betegeim nevét, és problémáját egy címkézett papírlap nélkül is.

Kényelmesen elhelyezkedve csak egyszerűen hallgatom a mesét. Nem bólogatok, nem hümmögök, csak hallgatom, nagy érdeklődéssel.
A málnás fánk résznél kedvem lenne ismét felnevetni, de ezúttal visszafogom magamat, és csak halványan elmosolyodom.
„Kissé feldúlt voltam”… Agyam kerekei erősen forogni kezdenek, és a gondolatok is felgyülemlenek. Ezeknél a szavaknál Amelie csupán egy pillantást láthatott arcomon. De pillantás mögött egy elég alattomos terv alakult ki a fejemben…

-    Jó!    – bólintok. -    Kérsz teát?    –
Felállok a helyemről, és az asztali fiókomhoz lépek, és matatni kezdek benne.
-    Szörnyen megszomjaztam, de nem kívánom a kávét.    – mély fiókom hátuljából előhúzok egy méretes dobozt. –    Van mindenféle, bármilyet kérhetsz!    – előhúzok egy filtert, és pálcámmal magamhoz kéretek két bögrét, amiben egyelőre még hideg víz van. –    Én szerintem sevillai narancsot iszom: Ceyloni-kínai teakeverék illatos narancsvirág szirmokkal!    – hagyom, hogy válasszon, és egy olyat kiveszek még a dobozból, majd a két bögre vízbe teszem. Pálcámat rájuk fogom, és felforrasztom őket. Nem kérdezem meg az ízesítést Amelietől, magam csinálom, szinte biztos vagyok benne, hogy ízleni fog neki. Kicsit hagyom állni, addig az asztaltól tovább kérdezem:
-    Volt veled valaki?    -

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Sokat merengtem már azon, hogy milyen lehet, amikor az ember szellemmé válik. Vajon mivel töltik a napjukat, azon kívül, hogy ijesztgetik szerencsétlen muglikat, meg eltüntetik a holmijainkat?   Fogalmam sincs, hogy mit csinálnék a nap huszonnégy órájában. Feltehetőleg idegesíteném az embereket – hát megértettem végre a szellemeket! Szegények, milyen rossz lehet nekik... Összeszorul a szívem egy pillanatra, de gyorsan túl is lépek rajta, majd filózom ezen szabad óráimban.

Elgondolkozom, hogy vajon zokon venné-e, ha egyszerűen csak viccből kiforgathatnám a szavait, vagy legalábbis tovább boncolgatnám a témát, és mivel az eddigiekből úgy szűrtem le, hogy meglehetősen vicces figura, így minden különösebb aggodalom nélkül, vigyorogva teszem fel neki a kissé szőrszálhasogató kérdést, mely bizonyosan már az ő fejében is megfordult.

- Hogy unhatná halálra magát, ha már alapból halott? És mi van a fénnyel? Elvileg a szellemek is továbblépnek, nem?

A kezdeti feszengést követően, ahogy lassan-lassacskán feloldódom, egyre többször, egyre nyíltabban nézek rá, annak ellenére, hogy általában kerülni szoktam az emberek pillantását. Magam sem tudom pontosan, hogy mi az oka annak, hogy most képes vagyok megnyílni annyira, amennyire eddig még soha, senki előtt sem, de talán magyarázható azzal, hogy így szemmel tudom tartani én is őt, vagyis minden egyes reakciójából kiolvashatok valamit – feltéve, hogy annyira egyértelmű, hogy még én is megértem őket.

Bár már rengeteg olyan filmet láttam, amelyben pszichológus szerepel, és éppen a páciensét kezeli, de ez az egész minden várakozásomat felülmúlja. Legnagyobb örömömre nem egy szorgosan körmölő, öreg alakkal kell csevegnem, hanem egy laza fiatal... sráccal. Ilyenkor úgy beszólnék a filmkészítőknek, hogy helló, láttatok már ilyen foglalkozást, vagy csak úgy hasra ütöttetek, és kitaláltok valami idiótaságot? Mondjuk lehet, hogy pont Dobr... vagyis Jonathan a kivétel. Sose lehet tudni.

Meglep, hogy a kellőképp szánalmas történetem után nem nevet a képembe, már-már vártam rá, ehelyett csak szelíden elmosolyodik – én nemkülönben. Egy pillanatra kivillan hófehér fogsorom, majd ujjaim megpróbálják száműzni arcomból szőke tincseimet.

- Ügyes vagyok, tudom, tudom. Különleges tehetségem van az ilyenekhez... De azok a fánkok a hibásak, meg a manók, akik annyira hülyén töltik meg őket, hogy így ki tud folyni belőle a lekvár! Most komolyan, nem számítottam rá, hogy azt a fánkot szépen meg tudom majd enni, mert sosem lehet őket normálisan enni, de azért az kicsit túlzás, hogy egy hatalmas foltot hagyjon a kedvenc pulóveremen! - lovalom bele magam a témába, majd elhallgatok, ahogy felkel kényelmes kis helyünkről. Hát ennyi lett volna?

Már majdnem azt hiszem, hogy vége is a foglalkozásnak, de csak teát készít. Ó, tea! Szeretem a teát, főleg az ilyen időben. Imádom, ahogy végigégeti a torkomat, és utána olyan furán tiszta lesz a hangom, olyankor jó dalolászni is.

- Hmmm, tea, kérek, köszönöm! - pattanok fel s mondom csillogó szemekkel, melyek még jobban megcsillannak a kávé szó hallatán. Hát még egy koffeinfüggő, remek, remek. Pár pillanatig nézegetem a filtereket, majd inkább legyintek egyet - Ugyanolyat kérek, mint Te, szörnyű dolog a bőség zavara, így legalább nem kell döntenem. - fejtem ki döntésem okát, majd visszaugrálok a helyemre, s lehuppanok ismét a táskám mellé. Kutatni kezdek benne, majd egy aprócska bájitalos fiolát húzok elő, és belekortyolok még a teázás előtt: bár kerülnöm kellene a cukrot a betegségem miatt, ilyen rendkívüli esetekben muszáj innom a bájitalból, nehogy baj legyen. Amint kiittam, a fiolát visszadobom a táskámba, és már válaszolok is:

- Nem, egyedül voltam. Mondjuk ez nem valami meglepő dolog, legtöbbször egyedül vagyok.

-    Nyelvbotlás.    – mosolyodom el halványan, lesütött szemmel. Magamban jót kacagtam saját bakimon. –   Jól van, ne kötözködj!    – mondom, de úgy, hogy egyértelmű legyen viccelődős hanglejtésem. –    Amúgy meg fogalmam sincs, sosem voltam szellem.   -

Az elmélkedést hamar abbahagyom a szellemekről. Egyrészt, mert igazából hidegen hagy, másrészt sokkal fontosabb dolgom volt.
Agyam elé kúszik állati tükörképem egy tócsában… Amikor még az animágiát tanultam. Rozsdás szőr, hatalmas kék szemek, az a sötét folt a karon… Hiányzik. Olyan rég élhettem át a szabadság érzetét. Amikor átváltozom, mindig szabad léleknek érzem magam, még ha nem is vagyok az. Az állatok tényleg szabadabbak. Eddig sem volt ez rejtély, de érezni… érezni, az teljesen más. Ezért is örülök, hogy végre kamatoztathatom a képességemet, végre ismét szabad lehetek, és nem céltalanul…
Lenéztem Ameliere.
Csak nehogy rájöjjön.

-   Remek választás! Biztos ízleni fog. Nem tartok rossz ízű teát!   – mosolygok, és figyelni kezdem, ahogy a tea „füstje” szétárad az áttetsző vízben. Jó jel, hogy belemerült a lekváros eset ecsetelésébe, végre nem csak látom, de érzem is, hogy felszabadult. Örülök, hogy hamar megnyílt, így könnyebbé tette mindkettőnk dolgát. Ez felébreszti bennem a hitemet, hogy talán meg tudom csinálni, tudok neki segíteni.
Felnézek, vagyis inkább le a lányra, de tekintetem megütközik. Valamiféle fiolát ivott, talán beteg? Majd később rákérdezek, egyelőre még más tervem van.
Kihasználva a percet, amíg nem figyel, feltűnéstelenül az asztal alatt pálcámat meglengetem és az Amortencia-bűbájt megerősítem, hogy a megszokott illatot, ismét frissnek érezze. Megnyugtat, és elandalít a kedvenc illatunk, és ez most fontos. Egy gyors behunyt szemű szippantást én is megengedek magamnak. Furcsa volt kávéillatot szagolni, miközben előttem két bögre tea öntötte magából a narancsillatot.
Pálcámat elrejtem, és kiveszem a két filtert a bögréből. Felmarkolva az italokat visszasétálok a lány elé, és az egyiket lenyújtom neki.
-   Fogyaszd egészséggel! Remélem, nem csalódsz az ízlésemben.   –
Visszaültem a korábbi helyemre, és felvettem ugyanazt a testhelyzetet, csupán markaimban ott gőzölgött a forró tea.
Belekortyoltam, s hagytam pár másodpercet, hogy a meleg ital felszántsa torkom zugait, és felmelegítse mellkasomat, felfrissítve, egyben ellazítva testemet. A narancs íze simogatta nyelvemet, szinte kedvem lett volna ráharapni egy egész narancsra.
Hagytam, hogy Amelie is kiélvezze az első kortyokat, majd mielőtt megszólaltam volna, még egyet szürcsöltem. Halkabban szólaltam meg, de Amelienek nem hinném, hogy feltűnt volna.
-   Szeretném, ha mesélnél arról, mit is láttál, amikor az öntudatlan állapotba kerültél.   – csak remélni tudom, hogy ez a transz kicsit sem hasonlít az álmokhoz, mert akkor esedékes, hogy könnyen foszlik szerteszét, így nem is emlékszik rá. –    Nyugodtan ráérsz gondolkozni, adok Neked gondolkozási időt is, ameddig csak szeretnél, elmélkedj. Iszogass, pihengess, és emlékezz. Csak arra a röpke emlékre lennék kíváncsi. A részletekre. Minden egyes részletre.   –
Nem állt szándékomba transzba lökni, csak ellazítani. Tudom, hogy ezt erőltetni nem lehet, főleg, ha ő tudja, hogy ezt akarom vele tenni. Ezért is adtam neki lazítási időt, amit gondolkozási időnek hívtam előtte. Remélem emlékszik rá.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Először átfut az agyamon, hogy ajjaj, most biztos valami rosszat mondtam, de aztán meggyőzöm magam arról, hogy csak a paranoiámnak tudható be, hogy folyton azt hiszem, hogy valaki haragszik rám valami miatt. Egy pillanatra fejemhez emelem a kezemet, és tisztelgek egyet neki, mintha csak azt mondanám, hogy igenis uram, értettem, nem fogok többet kötözködni. Elmosolyodom, már csak azért is, mert eléggé megnyugtató, hogy nem volt még szellem. Senkinek sem merem bevallani, hogy rettegek tőlük, főleg mióta tudom, hogy léteznek. Néha még mindig úgy érzem magam, mintha valami elcseszett horrorfilmből léptem volna ki. Vagy éppen bele. Mindegy.

Ahogy össze-vissza fecsegek, azon jár az agyam, hogy vajon létezhet-e olyan varázsige, amely eltüntetheti azt a csúnya foltot a pulcsimból, de megkérdezni azért nem merem tőle. Férfiből van, nem hiszem, hogy ért az ilyesmihez, főleg ha abból indulok ki, hogy gyűrű van rajta, ergo biztos van valakije, aki feltehetőleg megoldja helyette az efféle problémákat. Mondjuk elég furcsa, hogy ennyi idősen (na jó, nem tudom, hogy hány éves, de biztos csak pár évvel idősebb nálam) máris elkötelezte magát, de hát ez nem az én ügyem.

- Hát, akkor meg kell, hogy rémítselek, mert szándékozom végigkóstolni mindet. - fenyegetem meg, szelíd, mégis őszinte mosollyal az arcomon. Már biztos vagyok benne, hogy ezek a beszélgetések jót fognak nekem tenni, ha már mást nem, azért, mert nem egyedül vagyok legalább.

Miközben a táskámban matatok – ami egyébként egy rossz szokásom - , hirtelen erős kávé- és csokoládéillatot érzek, fejemet fel is kapom rá. Eddig nem teáról volt szó? Biztos csak az érzékszerveim űznek velem kegyetlen játékot, így inkább nem is figyelek rá. Miután befejeztem a pakolászást, felpillantok, és már érkezik a gőzölgő ital, melyet igyekszem óvatosan elvenni tőle, anélkül, hogy az egészet magamra, vagy a szőnyegre önteném.

- Köszönöm. - mondom, miközben a sarkaimra ülök, s belekortyolok a teámba, szemeim felcsillannak – Hmmm, tökéletes, pont, ahogy szeretem. Én sosem tudom jól beízesíteni. - teszem hozzá, s figyelem, ahogy elhelyezkedik, majd elmosolyodom. Lassan könyvet írhatna a gyengeségeimről.

Aprókat kortyolva a forró teából élvezem ki a narancs mennyei ízét, hagyom, hogy felmelegítse egész testemet – ekkor jövök rá, hogy tulajdonképp fázom. Annyira belemerültem a keresgélésbe indulás előtt, hogy elfelejtettem felvenni a pulóveremet, így gyakorlatilag tél közepén egy szál ujj nélküli felsőben ücsörgök, sállal a nyakamban. Két eshetőség maradt: vagy egy meg nem értett zseni vagyok, vagy komplett idióta.

- Hmm, az emlék... - hümmögök egyet, s hagyom, hogy a forró gőz felmelegítse az arcomat, közben ide-oda jár a tekintetem – Azt hiszem, egy kislány volt benne. Meg én, csak barna hajjal, meg úgy tíz évvel fiatalabban. Egy seprűre emlékszem, meg egy zuhanásra. Az a lány lökött meg, mire én kibillentem az egyensúlyból, és leestem. Több méter magasan lehettünk, még a hasam is megfájdult az érzéstől. Aztán amikor visszatértem a valóságba, a kezemre pillantottam, és mit ad Isten... vagy Merlin, vagy mi, egy heg volt rajta. Fura kaland, mi? Egyelőre csak ennyi jut róla eszembe, de... Próbálok visszaemlékezni. - mondom, majd lerakom a bögrét, lecsavarom magamról a sálat, és beborítom vele a vállaimat. Emlékezz, emlékezz!

Tenyereimmel körbeszorítom a meleg bögrét, ami annak ellenére, hogy nincs hideg, nagyon jól esik. Nem mintha ideges lennék, de még engem is elandalít. Dim mindig kinevetett, hogy a tea mekkora egy ökörség, ha már meleg ital, akkor kávé, mert jobb és frissítőbb – hasznosabb. Hiába egyik szenvedélyem a kávé (a cigaretta mellett), néha teára van szükségem. A kettő közti választást mindig a hangulatom dönti el… vagy inkább az érzelmi állapotom. Amelietől nem mertem kérdezni a kávét, sokan nem szeretik, és mivel a célomnak a tea volt megfelelő, ezért csak ezt a lehetőséget kínáltam fel.

A levegőből aprókat szippantva élveztem az illatokat, de a tea narancsos illata is ugyanúgy eljutott hozzám. Furcsa, hogy a két összeférhetetlen illat más esetben zavarta volna az orromat, de most egyáltalán nem. Talán azért, mert a kávéillat nem valódi, hanem illúzió.
Miközben mesél, párat kortyolok italomból, de tekintetem egy másodpercre sem veszem le Amelie szemeiről.
Ittam szavait, s a sebes résznél felcsillantak a szemeim. Alig bírtam a kíváncsiságommal. Már mozdultak ajkaim, hogy megkérjem, mutassa meg a karját, de nem volt szabad túlságosan kibillentenem az állapotából. Jó úton haladtunk, még ha nagyon az elején, akkor is.

Halkan szóltam hozzá, szinte suttogtam.
-    Csak nyugodtan. Ráérünk.    –
Próbáltam feszültségemet leplezni, viszonylag sok sikerrel
-    Milyen volt a környezet? Hol voltatok?    – több kérdést is felteszek, de szép lassan adagolom őket. Ha nem tud válaszolni semmi gond nincs, tovább haladok. –    Milyen idő volt?    – ezek egyelőre egyszerű kérdések, hiszen segítheti előregördíteni az emlékezést. Egy-két kérdésem között akár percek is eltelhettek. –    Segített Neked valaki?    – egyre nehezebben megválaszolandó kérdések, még több időt hagyok. Hadd próbálkozzon.
Már csak egy kérdést akarok feltenni.
-    Emlékszel érzésekre? Ki az a kislány?    – szünet. –    Milyen érzelmet érzel?   –

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Furcsa, hogy minden, ami akkor történt, olyannyira élénken él a fejemben, mintha csak tegnap lett volna. Az a pár pillanat, amíg végre saját, nem elmesélt emlékeket élhettem át, mélyen bevésődött az emlékezetembe, a hideg, nedves kőmosdó érintése, az arcomat végigsimogató lágy szellő; az a jeges érzés, amikor megláttam a múltam egy kis darabkáját, mind-mind megragadt. Tenyereimet összedörzsölöm, karomon végighúzom őket, ahogy megborzongok azokra a képekre gondolva. Egyszerre félelmetes és izgalmas az agyam játéka, egy pillanatra összeráncolom a homlokomat. Bárcsak több minden maradt volna meg magából az emlékből is...

Miközben beszélek, végig a szemébe nézek. Fel sem tűnik szinte, hogy milyen feszülten figyel minden szavamra, képzeletben valahol nagyon, nagyon messze járok. Inkább tűnik beszédem automatikusnak, mint tudatosnak. Nem is tudom, hogy valójában én beszélek-e, vagy valaki más is van rajtunk kívül a szobában. Persze, miután kifogytam az ötletekből, visszatérek lélekben is a szobába. Mélyet sóhajtok, tekintetem a szőnyeget fürkészi, ujjaim babrálni kezdik az egyik puha szálat, majd a bögrémért nyúlok. Arcomon látszik, hogy erőteljesen kutatok az emlékezetemben, szemöldökeimet összevonom, ajkaimat enyhén beharapom. Bárcsak könnyebb lenne...

- Egy hatalmas kertben voltunk. Illetve, először fent a magasban, gyönyörűen sütött a Nap, én pedig a seprűmön ültem. Aztán jött az a másik lány, és... Nem tudom. - lemondóan lehajtom a fejemet, majd belekortyolok a teámba. - Csak a zuhanásra emlékszem, és arra, hogy nagyon fáj a kézfejem. Aztán... - sóhajtok fel - Megláttam, hogy tényleg van egy heg ott, ahová az emlék hatására belenyilallt a fájdalom. Ebből gondoltam, hogy nyilván megtörtént eset lehet.

Szünetet tartok, és próbálok valami használható információt is közölni vele, de mindhiába – tudom, hogy nehéz velem, de legalább igyekszem.

- Nem tudom, ki lehetett az a lány, de az biztos, hogy utált engem. Félelmet és megszeppentséget éreztem. Az a lány nagyon gonoszan nézett rám, és egyértelműen szándékosan lökött le. - simítok végig a hegen, fejemet továbbra is lehajtva. Vajon miért utálhatott ennyire?

Ismét beleittam a teámba, de egy pillanatra sem vesztettem szem elől Ameliet. Mintha attól félnék, hogyha egy pillanatra elnézek, azonnal elfelejti az emléket. Az izgalom fokozódik bennem, de csak kis mértékben. Hiszen már visszaemlékezett… csak… hátha sikerül tovább. A teásbögrém kiürült, de nem teszel félre, tenyereim között pihen tovább, és élvezem a még mindig meleg porcelánt. Ujjaimat némán dobogtatom az oldalán, úgy várom végig, hogy befejezze.

Látom rajta, hogy szenved. Nehezére esik, és erőltetni próbálja. Persze, ösztönös reakció, hogyha valami nem megy, erőszakosabban próbáljuk tovább, pedig ebben az esetben ez lehet nem célravezető. Nem akarom szóvá tenni, mert még jobban rágörcsölne. Ez még az első kezelés, nem vártam csodát, nem történik meg minden sec perc alatt, pláne nem egy ilyen bonyolult művelet, mint az emlékek visszahozása. Nem hogy hónapokig, akár évekig is eltarthat, és még az sem biztos, hogy minden visszajön. Minden embernél más, azt sem tudom, hogy felületesen sérült a memória, tehát viszonylag könnyen visszahozható, vagy egy erős Exmemoriammal tették tönkre az életét a lánynak. 
A héten többször is elgondolkoztam azon, hogy mi van, ha Amelienek nem véletlenül vették el az emlékezetét, és nem is azért, hogy valaki rosszat akart neki. Mi van, ha Ameliet azért átkozták meg, hogy elfelejtse eddigi életét, mert az olyan gyötrelmes volt? Egy pillanatra végigfutok kinézetén.
Talán nem is kéne rajta segítenem – csak az a baj, hogy én ezt nem szabhatom meg. Felkért, tehát meg „kell” csinálnom. Akkor ellenkezhetnék csupán, ha veszélyes lenne, de ha beleegyezik a kezelésekbe, még akkor is kötelességem lenne nekikezdeni. De mindig csak a legszélsőségesebb eseteken gondolkozok, lehet, hogy egy egyszerű Mágus téri közelharcba keveredett, akár csak szemtanúként, és eltalálták. Bármi lehet.

Ha nagyon utálta a lány, akkor miért repdesett vele egy kertben? Talán egy rokona? Egy elvesztett barát? Ha egy kviddicsmeccs lenne, megérteném, miért repülnek együtt, de így, kicsit gyanús…
-     Oké.    – kimozdulok eddigi testhelyzetemből, és a bögrét magam mellé teszem, a földre. –    Ennyi mára bőven elég volt.    –
Rápillantok a faliórámra.
-    Nyolchúsz.    – felkelek helyemről, és a bögrét az asztalra viszem, majd a dalszövegem egyik csücskét letépem, és ráfirkantom a következő jelszót, és odaadom neki. –    Alohomora Bbombyx mori. Most ne veszítsd el, mert csak egyet kapsz!    – mosolygok rá.
Felsegítem a földről, ha eddig nem állt fel.
-    Vacsoráztál, mielőtt idejöttél? Csak mert már nem szolgálnak fel, így, ha éhes vagy, szívesen összeütök Neked valamit, ha már miattam éhezel itt!    -
Ha elfogadja az ajánlatot, összeütök valami finomat, és beszélgetés közepette megesszük az íróasztalomnál, majd elköszönünk.
Ha nem, már most kikísérem.
-    Jövő szombaton találkozunk ugyanekkor! Aludj jól!    -

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon.png)
→ első felvonás ←

Igen, mindig vannak rossz pillanatok. Minden beteg ember életében eljön az a pillanat, amikor megelégeli az állapotát, és mindent megtesz annak érdekében, hogy változtasson. Hát, én már elérkeztem erre a pontra, de már azt kívánom, bár ne tettem volna, hiszen annak ellenére, hogy nagyon igyekszem, mégsincs semmi eredménye. Sosem jutok egyről a kettőre, toporgok egy helyben, és gyötrődöm, mintha az jó lenne, pedig nem az.

Szinte észre sem veszem, hogy egyik kezem ökölbe szorul, ahogy próbálok még több emléket felidézni, egyszerre megmagyarázhatatlan düh és félelem kerít a hatalmába, de ezt csak később veszem észre, mikor már befejeztem mondandómat. Lassan áll vissza légzésem és szívverésem a normális, megszokott ritmusába, miközben beszívom a kellemes illatot, mely körülvesz minket. Egy pár pillanatra lehunyom a szememet, majd mikor kinyitom őket, kiiszom a bögrém tartalmát, és  elhelyezkedem egy kényelmes törökülésbe. Már csak egy kis lány zene hiányzik, és tuti, hogy elalszom. Hihetetlenül megnyugtató ez a helyiség, azt kívánom, hogy bárcsak ilyen lenne minden terem a kastélyban, akkor sokkal jobban érezném magam.

Magam elé nyújtom karjaimat, és kihúzom magam, hogy zsibbadt porcikáim is fellélegezhessenek kicsit. Érzem, hogy egyre jobban közeleg a foglalkozás vége, így igyekszem nem belekezdeni semmi újba, hagyom, hogy Ő irányítsa a terápiát és a beszélgetést is – ahogy szokás. Figyelem, ahogy Ő is mocorogni kezd, majd körbepillantok zavartan. Most mégis mit kellene csinálnom? Mármint, azon kívül, hogy visszamegyek a klubhelyiségbe. Kezdjek el hálálkodni, vagy kérdezősködni? Nem is tudom, sosem voltam még ilyen helyzetben.

Követem a pillantását, s én is leolvasom az időt. Jó sokáig voltam itt, annak ellenére, hogy meglehetősen rövidnek tűnt a beszélgetés. Persze, ha az ember jól mulat, akkor gyorsan telik az idő. És most tényleg jól szórakoztam, bár a végére kicsit lehangolt lettem – ezt természetesen annak köszönhetem, hogy utálok várni, és mindent azonnal akarok, pedig sejthettem volna, hogy ebben az esetben nem tér vissza minden emlékek egy varázscsapásra. Höhö. Varázscsapásra.

Gyorsan pattanok fel a földről, amikor Ő is, majd elmosolyodom egy pillanatra, amikor odaadja az új jelszót tartalmazó papírt. Arcomon enyhe pír jelenik meg, apró, félénk mozdulattal száműzöm fülem mögé egy kósza hajtincset, miközben elolvasom a szöveget rajta. Végül gondosan hajtogatom össze a pergament, majd belerakom a táskámba. Csak el ne felejtsem, hogy hova raktam...

- Köszönöm. Igyekszem nem elveszíteni. - mondom, miközben megütögetem táskám zsebét. Első zseb, első zseb, első zseb. Ne dobd ki a papírzsepikkel együtt.

Zavartan pillantok körbe, mikor meginvitál egy kisebb vacsorára, és bár iszonyatosan éhes vagyok, tekintettel arra, hogy egész délután a jelszavas pergament kerestem, így nem jutottam el enni sem, inkább megrázom a fejemet.

- Köszönöm, de vacsoráztam már. - mondom mosolyogva, leszegett fejjel, csak hogy leplezni tudjam, hogy arcom valójában lángol, annyira zavarban vagyok. Elindulok az ajtó felé, majd visszapillantok, és bólintok egyet

- Igen, itt leszek, köszönöm. Jó éjt! - hadarom, majd elhagyom a termet. Szinte végigszáguldok a folyosón, majd mikor belépek a hálóterembe, egyenesen beborulok az ágyba, arcomat a párnába temetem, takarómat a fejemre húzom – mégis mi a fene van velem?

Az aljasság kifizetődő. – ezt a mondatot sem hallani gyakorta (habár a mostani háborús helyzetben lehet mégis, de mindegy). Ugyan ki mondja meg, hogy mi a helyes? Sokat el lehet erről filozofálgatni, de teljesen feleslegesen, úgyis azt tesszük, amit a szívünk, néhol az eszünk diktál. Magam sem tudom, hogy helyes-e, amit az utóbbi két napban tettem (persze, ha nem tudnám, nem csináltam volna, süket duma). Jó célt szolgálok, még ha kicsi is az esély a tervem beteljesülésére. Csak remélni tudom, hogy Amelie ezek után nem szándékozik örökre eltűnni előlem.

Az egész pénteken kezdődött. Az ötlet már múlt alkalommal megfogalmazódott bennem, de sokáig agyaltam a kivitelezésén, mi ami belefér, és mi az, ami már sok. Beszéltem Amelie ismerőseivel, tanáraival (már akivel…), és iskolai életét a pénteki napon egy kisebb pokollá változtattam. De ennyi nem volt elég, ugyanis szombaton délelőtt megkerestem azt a lányt, aki a legközelebb mondhatja magát betegemhez, és mindenféle magyarázat nélkül kiadtam neki az utasítást, és mivel egy professzor vagyok, és nem néztem szépen, megcsinálta. Arra kértem, hogy bosszantsa fel Amelie-t valamivel, amire biztosan ugrik, majd később, délután hívja ki a parkba egyet sétálni. Eközben beszéltem Argusszal, aki boldogan segített nekem felbosszantani a lányt, az öreget sosem kellett félteni, így ráhagytam, hogy mivel.
Egész délután vizslaalakomban jártam a parkot, persze nem sokat mutatkozva, hiszen mégiscsak furcsa egy kutya a Roxfort területén. Amint megpillantottam Amelie-t és a barátnőjét kérésemre a lány elsietett, én pedig kegyetlenül megtámadtam Ameliet. Természetesen nem bántottam, de teljesen cafatokra szaggattam a nadrágját, és megtépáztam lelógó sálját is. Őt sem kellett félteni, rugdalózott rendesen, még estefelé is sajgott mindenem. Csak az irodámban vettem észre, hogy egy monokli díszeleg jobb szemem alatt, amit egy arcba rúgásnak köszönhettem. Csak reménykedni tudtam, hogy Amelie nem veszi észre, mert egy bűbájjal halványítottam rajta, de teljesen nem tudtam eltüntetni.

A pokolra jutok. – Ez járt a fejemben egész nap. Amelie céljait szolgálta az ügy, de mégis bűntudatom volt, hiszem teljesen elrontottam hétvégéjének egy részét.
Maradék szabad időmben ledőltem az ágyamra és pihentem egyet. Kikészített a rohangálás, a verekedés, és nem utolsó sorban az animágus alakom ilyen sokáig való használása. Nem vagyok még olyan gyakorlott, kiestem a formámból.
Mindent előkészítettem: bögrék, teák, a mosdóhoz való szabad út biztosítása, hideg víz.

A kezelés ideje előtt kinyitottam az ablakot, és hagytam, hogy beáramoljon a hideg levegő. Lefeküdtem a kanapéra, és rágyújtottam. Olyan rossz szokás, és mégis olyan kellemes, ahogy a nikotin végigégeti véráramaimat, tüdőmet, és szépen lassan pusztít.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon2.png)
→ második felvonás ←

Vannak borzalmas napok és vannak borzalmas hetek minden ember életében, gondolom. Aztán vannak azok a pocsék napok és hetek, amikor azt is megbánod, hogy kikeltél az ágyból - legalábbis a hozzám hasonlóan szerencsés embereknek gyakran becsúszik egy-egy ilyesféle alkalom (éppenséggel, túlságosan is gyakran – sajnos). Ilyenkor teljesen úgy érzem, mintha a világ megkergült volna körülöttem, és szánt szándékkal ki akart volna szúrni velem mindenki, de hát ugyan, nem körülöttem forog minden. Na, hát a tegnapi és a mai nap különlegessége az, hogy nem borzalmas volt, hanem... Sokkal rosszabb annál! Egyik percben sírnék, másikban inkább nevetnék az egészen, mert tényleg elképzelhetetlenül hihetetlen, hogy valaki ennyire peches legyen, mint én. Valószínűleg, ha nem éltem volna át, és csak mesélték volna nekem, nem hinném el, mert most komolyan... Ilyen nem létezik. Pedig...!

Kezdjük ott az egészet, hogy szinte biztosra vettem, hogy most, hogy járok pszichológushoz, majd pozitívan fog változni az életem. Jó, persze, csodát vártam, amit nem kaptam meg, de ebben az esetben csak egy kis kiegyensúlyozottságot vártam… Ehelyett ugyanúgy tiszta őrület az életem, és még a kellemetlen helyzeteket sem tudom normálisan kezelni. Borzalmas alak vagyok, ugye? Hiszen még csak most lesz a második igazi kezelésünk. Persze, attól még folytatni fogom a kezelést, mert ennél már tényleg csak jobb lehet.

De visszatérve a történetünkre – kaotikus tegnapom volt. Mikor felkeltem, boldogan másztam ki az ágyból, hiszen péntek volt. Reggelinél is szerencsém volt, mert mire leértem, még maradt a sajtos párnácskából, pedig sosem szokott, és az az én nagy kedvencem. Aztán a tejeskávé sem ömlött rám, ami ismét egy pozitívum. Ennek örömére elhatároztam, hogy piszok jó napom lesz; hát, lehet, hogy elkiabáltam a dolgot, mivel az összes tanárom szinte ki akart szúrni velem, szánt szándékkal kérdeztek olyanokat, amiket nem is tanultunk még, ráadásképp még pontot is vontak le a háztól. A szobatársaim szétszórták a cuccaimat, és ordítoztak velem, hogy miért nem tartok rendet. A mai napom sem volt sokkal jobb: Peggy az őrületbe kergetett már kora reggel. Nem, nem a szokásos módon, hanem olyan mindjárt-megütlek-te-idióta!- módon. Pedig tényleg türelmes ember vagyok, másképp Peggy tuti nem lehetne a barátom. Na, de ez még csak egy dolog, később ráadásul Frics is felbosszantott: megvádolt azzal, hogy én dobáltam tele festékkel töltött lufival a főbejáratot, amit persze – mint utóbb kiderült – senki sem látott. Egyébként is, már maga a feltételezés is sántít: én. ÉN?! Mintha én lennék az iskola legnagyobb rosszasága. Egy órán keresztül szidott és veszekedett velem, és a végén még büntetőmunkára is küldött. Aztán Peggy küldött egy baglyot, hogy találkozni akar, én meg már épp mesélni akartam volna a nagy sztorimat Friccsel, hiszen az öreg miatt közel fél órát késtem a békülős parkozásunkról, amikor egy idióta kutya megtámadott engem, és darabokra tépte a kedvenc sálamat, meg a nadrágomat is. A KEDVENC SÁLAMAT! Majdnem sírógörcsöt kaptam, főleg, hogy köztudottan félek a kutyáktól. Csak kicsit vigasztalt az, hogy legalább sikerült egy jól időzített pillanatban eltalálnom a fejét, és elrohant. Remélem, egy életre megtanulta, hogy a közelembe sem szabad jönnie.

Most komolyan, ilyen egy normális nap… vagyis két normális nap? Szerintem határozottan nem. Miközben össze-vissza rohangálok a szobában – révén, hogy megint késésben vagyok, szokás szerint -, újra meg újra felidézem magamban az eseményeket, és azt a pár jelentős gondolatot, amit meg akarok osztani Jonnal (még mindig összeszorul a gyomrom, hogy így hívom). Igyekszem többé-kevésbé normális ruhában megjelenni, hiszen mégiscsak terápiára megyek, nem a tópartra heverészni. Felkapom az éjjeliszekrényemről a „kicsit” gyűrött jelszavas papírt, és már rohanok is az ajtó felé. Természetesen miért is lenne olyan szerencsém, hogy anélkül érek oda Jon irodájához, hogy bármi baj érne; a frissen felmosott kövön elcsúszom, majd fájó hátsóval és kibicsaklott bokával bicegek tovább. Mikor megérkezem, kopogok, kimondom a jelszót, majd fájós-sebes könyökömet szorongatva belépek.

- Jó estét! Bocsánat a késésért, csak… Én… - lihegem - Szóval, itt vagyok. És ahogy elnézem, 10 percet késtem. Legközelebb nem fogok, ígérem! – magyarázkodom, majd közelebb sétálok hozzá.

- Kaphatnék egy zsebkendőt? – kérdezem kissé elpirulva. Ajj, Amelie, hogy veled mindig történnie kell valaminek…

Azzal, hogy nyugodalmasan cigarettázom, nem biztos, hogy jót teszek. Egyáltalán nem. Nem etikus, amit csináltam, vagy csinálni fogok. A legnehezebb részen már túl vagyunk, de még mindig jön egy megterhelő, csak azután lélegezhet fel a lány. Nem akarom, hogy Amelie itt hagyjon. Túl jól elbeszélgetünk ahhoz, hogy elveszítsem. Amikor először láttam, óriási szakmai kihívást jelentett, nem engedhettem elfutni a kezeim közül, de aztán már az első alkalommal rendkívül megérintett. Kissé gyermeki, és naiv, de ugyanakkor jól áll neki. Nincs megtiltva, hogy kedveljem az egyik betegemet, nem? Nyilván túl személyes kapcsolat semmiképpen nem alakulhat ki köztünk, de elfogultság nélkül, miért ne kedvelhetném? Elég sok ökörrel volt már dolgom, ahhoz, hogy megérdemeljek egy kis szórakozást.

A bűntudat nem nevezhető szórakozásnak, és bár kívülről remek színészként mutatom, hogy minden a legnagyobb rendben, de belül nem érzem jól magam. Nincs szó szorongásról, de úgy érzem rosszat tettem, bármennyire is tűnt jó ötletnek. Aztán ki tudja, a végén kiderül, hogy ez a löket kellett a következő lépéshez, azon az úton, ami célunkhoz vezet.

Pontban egészkor felállok a helyemről, az ablakomhoz ballagok, és becsukom azt, cigarettámat pedig elnyomom. Vizet bűvölök a bögrékbe, de egyelőre még nem melegek. Az asztalon hagyom őket, két újabb teafilterrel.
Három perc múlva már biztos vagyok benne, hogy Amelie a szárny egyik folyosóján rohan lélekszakadva, hogy ne késsen többet, mint múltkor. Múltkor megmosolyogtam rajta, de most nem. Komoran bámultam a kakukkos órát a falamon, és minden egyes percnél átsuhant egyszer az agyamon a gondolat, hogy Amelie olyan szörnyen kiakadt, hogy a könnyeit törölgeti az ajtó előtt, és nem mer bejönni. Annyiszor megfordul a fejemben az elmélet, hogy kényszeresen kinézek az ajtón, de Amelie nem volt ott. Magamban nevetek egy jót, hogy milyen ostobaságokat beszélek be magamnak. Túlreagálom, hiszen mindenkinek vannak rossz napjai, nyilván ő sem fogja fel másként.

Már óra tíz van, és hallom az utolsó lépteket az ajtó előtt. Felnézek az ajtóra, és várom, hogy nyílódjon.
Csapzottan lép be, ha szabad mondanom szörnyen fest, majdnem kiszúrja a szememet, hogy a sírás küszöbén áll, vagy talán, hogy ordítson egy hatalmasat. Felveszem komor arckifejezésemet – jön az utolsó rizikós zóna, ami remélem meghozza már az eredményt. Ha nem, akkor feladom az ilyesfajta kísérletezést.
Felállok a székemből, és furcsállva nézek rá.
- Nem gondolod, hogy illik zsebkendőt hordani magadnál? – mondom kicsit megdorgálva, de nem haragosan. Csak úgy, hogy érezze, nem tetszik, amit csinál. Megforgatom szemeimet, és a fiókból előveszek egy zsebkendőt, és felé dobom, hogy elkaphassa.
- Bár felettébb örülök, hogy végre sikerült megőrizni a jelszavas papírt, de a kopogás nem ártana… - szünetet tartok, és lesújtón nézek rá. – Nem bocsátok meg, elvárom, hogy a kezelésekre pontosan érkezz, ha számít neked. Az elmúlt és a mostani alkalom szerint ez nem így van… -
Jön az utolsó döfés, ami remélhetőleg végre használni fog…
- Na, menj a fürdőbe, és hozd rendbe magad, mielőtt elbőgnéd magad. – azzal leülök a helyemre, és várakozón nézek rá, hogy a fürdőbe fáradjon.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon2.png)
→ második felvonás ←

Miközben végigsöprök a nadrágomon és a karomon, elgondolkozom egy pillanatra. Legszívesebben visszamennék a hálókörletbe, és a fejemre húznám a takarót, hogy ezt az egész napot, az egész hetemet elfelejthessem - most bármit megadnék azért, hogy valaki azzal rohanjon ide hozzám, hogy nem is kell mennem kezelésre, meg amúgy is, hülye vagyok, mert csak szerda van. Lehet, hogy ebben a percben talán csak a gyengeség szól belőlem, de ugyan már: tudom. Igen, tudom, hogy javíthatatlan vagyok. Nagyon sokszor mondták ezt nekem, és azt hiszem, napról napra biztosabb leszek abban, hogy én már csak ilyen maradok, még ha minden erőmet beleadva próbálok megváltozni, akkor is. A Doktor például (aki egyébként sosem bántana engem) mindig azt mondja, hogy sosem fogok felnőni, ami egyfelől teljesen biztos, másfelől meg lehetetlen, mert nem lesz más választásom. Csak néha már kezdem elhinni – és mivel minden fejben dől el...

Amikor belépek az irodába, még arra gondolok, hogy itt majd egy kicsit jobb lesz. Hogy az önbecsülésem majd egy picit helyrebillen, és kibeszélhetek magamból mindent, ami bánt, vagy ami keserűséget okoz. Ez a szoba (annak ellenére, hogy voltaképp nem is jártam még itt olyan sokszor) mindig olyan volt nekem, mint egy kis menedék – egy álomvilág, ahol azt érezhetem, hogy semmiben sem vagyok különb, mint a többiek. Itt egyszerűen csak az lehetek, aki vagyok, mindenféle megfelelési kényszer nyomása nélkül.

Már-már majdnem mosolyogva érkezem, de elég egy pillantást vetnem az arcára, hirtelen minden összeomlik bennem. A szivárványszín felhők lassan oszladozni kezdenek, és minden egyes alkalommal, amikor a komor arcra téved a tekintetem, egyre biztosabbnak érzem, hogy hiba volt megkeresnem pár hete. Az iroda hirtelen rémesen ridegnek, üresnek, szürkének tűnik; a legrosszabb mégis az, hogy nem vagyok képes dühöt érezni. Tudom, hogy késtem, tudom, hogy nem veszem elég komolyan az időpontokat (annak ellenére, hogy igyekszem), de legbelül mégis úgy érzem, hogy igazságtalan az, amit a fejemhez vág. Valószínűleg nem önszántamból estem el. Visszaszólnék, de azzal is tisztában vagyok, hogy felesleges lenne. Talán meg is fordulhatnék, és ki is sétálhatnék azon az ajtón – de nem dobhatom el magamtól az utolsó esélyt. Ahogy feláll az asztaltól, egy lépést teszek hátra. Nem tudom, hogy mi fog következni, de menekülni akarok. Hiába is magyaráznám, hogy van nálam zsebkendő, csak nincs kedvem összekenni mindent a táskámban a véres ujjaimmal, tudom, hogy ez is felesleges lenne.

- Köszönöm. - hagyom rá, amint a kezemben érezhetem a zsebkendőt, melyet máris vérző könyökömre szorítok. Így hallgatom a dorgálását, és bár tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzetemen, inkább fel sem pillantok. Már csak azért sem, mert érzem, hogy szemeimben könnycseppek hada gyűlik össze. Vállamat felhúzva, mélyeket lélegezve próbálom megakadályozni, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Elszaladnék, de nem. Nem fogom hagyni, hogy kikészítsen. Végig kell csinálnom, ha már belevágtam.

- Fontos nekem a kezelés, ha nem hiszi el, akkor is így van. - mondom határozottan, és ezúttal szándékosan magázom le. Visszalépett a szememben egy egyszerű tanári szintre. Legalábbis próbálom magammal elhitetni, hogy így történt.

Az utolsó mondatánál felkapom a fejemet, és még mindig könnyes szemeimet az arcára szegezem. Parancsoló stílus, már-már lenéző pillantások. Hát jó. Szó nélkül indulok meg a fürdő felé, ahol magamra zárom az ajtót. A hatalmas, ezüstösen csillogó tükör elé állok, és egy idegen ember néz vissza rám. Ki ez a csapzott, sápadt és szomorú lány?

Mit keresek én egyáltalán itt? Óvatosan nyitom meg a csapot, letörlöm a piszkos-véres könyökömet, megtörölgetem, majd előhúzok a táskámból egy ragtapaszt, és kissé ügyetlenül, de ráragasztom. A mosdó szélére támaszkodom, és így nézem magam egy ideig. Hirtelen mérhetetlen düh és harag támad bennem, úgy érzem magam, mintha átvertek volna. Egyszerre vagyok csalódott és ideges, öklöm hangosan koppan a mosdókagyló szélén, ahogy belebokszolok egyet. Zihálok, könnyeim potyogni kezdenek, de egyik pillanatról a másikra elfátyolosodik minden...

… és egy hatalmas, világos szobában találom magam. A hófehér kanapénál egy fiatal lányt látok, aki egy öreg, látszólag súlyos beteg nőt ölel. Hangosan és megtörten sír, szinte érzem a fájdalmát, amely belülről szabdalja a lelkét. Mögöttük egy másik lány áll; vigyorogva és elégedett arccal, majd felemeli a kis asztalon álló csillogó kis ládát, és eltűnik.

Ekkor ismét visszatérek a fürdőbe, a fejem sajog, a világ forog velem. Körbepillantok, és észreveszem, hogy már a földön ülök. Fogalmam sincs, hogy mi történt, lassan, a mosdó szélébe kapaszkodva állok fel. Izgatott és zaklatott vagyok egyszerre, és bár legszívesebben kirontanék és elmesélnék neki mindent, végül csak megigazítom a sminkemet, és így lépek ki az ajtón. Megállok az asztala előtt, és várok, hogy mit mond. Arcomon továbbra is látszik, hogy felzaklattak a fürdőben történtek, és az is, hogy dühös vagyok. Mégis, a szemem úgy csillog, mint még soha.

- Szóval, most hogyan tovább? Menjek el és ennyi volt, vagy hajlandó tovább szenvedni egy reménytelen esettel, aki csak a terhére van? - kérdezem nyers hangon, majd összefonom karjaimat, és csak remélni merem, hogy nem küld el – és hogy észreveszi, hogy történt valami odabent.

Szinte saját magamnak fájnak a szavak, amiket Ameliehez vágok olyan hűvös közönnyel, amit Gray szokott viselni a képén. Beszéd közben a tudatalattim vadul ordibálja, hogy „jó cél érdekében, jó cél érdekében!”. Valahogy nem tudok hinni a tudatalattimnak, és minden egyes mozdulatomnál egyre jobban sajnálom a lányt, és egyre kellemetlenebbül érzem magam, mire elindul a fürdő felé, már teljesen megbánom, azt, ahogyan viselkedem vele. Nem tudom miért, de nem bírnám elviselni, ha ezennel itt hagyna, egy fatális bunkó felirattal a homlokomon. Fontosak ezek a kezelések, és nem csak Amelienek. A karrieremnek, a tudásom és képességeim fejlesztése érdekében. Igen… És bár erősen próbálom magamat meghazudtolni, napjaim hangulatát is feldobja, azonnal jó kedvre derülök, maikor eszembe jut, hogy szombaton ugyanúgy be fog nyitni hozzám az újabb jelszóval. Bárhogy is tagadom magamnak, élvezem Amelie társaságát. De ez sehol sincs megtiltva az eskümben… hogy kedveljem őket…

Könnyedén hagyom, hogy elhaladjon mellettem, pedig szívesen megragadná ma csuklóját, hogy „hahó, nem veszed észre, hogy én nem ilyen vagyok?”, de nem tehetem. Ha már eljutottam idáig, felesleges volna meghátrálni, a nehezén már túl van, már csak ezt a pár percet bírja ki.

Amint csukódik az ajtó, arcomról lefagy az arckifejezés, szemöldökömet gondterhelten összehúzom, és fájdalmas tekintetemről bárki le tudná olvasni, hogy valami orbitális hibát követtem el. Túl messzire mentem, érzem, túl hamar lódultam neki… Nem is. Semmikor sem szabadott volna kitennem ekkora stressznek egy olyan személyt, akinek egyszerűen nincs múltja, és az egyetlen reménysugara bennem van. Ez nem csak most, később is hiba lett volna. De már késő, nincs mit szépíteni. Viszont, ha eredménytelen lesz… esküszöm tökön szúrom magamat.
 Idegesen, de mégis hangtalanul járkálok fel-alá az irodában, arcom öt másodpercenként az ajtó felé néz, minden neszre felfigyelek, de Amelie nem akar kijönni. Már kezdek aggódni érte, és erősen morfondírozok azon, hogy nem érdekel a kísérlet, berontok hozzá, hogy él-e még, vagy már felvágta az ereit. Szerencsére nem történik semmi ehhez hasonló, de igencsak falfehéren vánszorog ki a fürdőből, amit erősen palástolni próbál, ahogy a könnyeit is. Ránézek, és a megtört lányon szinte azonnal meghasad a szívem. A gőzölgő, forró tea az asztalomon vár már ránk, de én alig mozdulok, amikor kilép. Nem válaszolok a kérdésére. A lánynak talán fel sem tűnik, hogy mennyire más az arcom, a kifejezésem, a szótlanságom furcsasága. Egy-két másodperc néma csönd áll be a szobában. Szégyenteljes tekintettem arcorma irányítom kivont pálcámat, és egy egyszerű finitével megszűntetem a kendőző-bűbájt. A monokli láthatóvá válik, de továbbra sem mozdulok meg. Félek, hogy megutált… Pedig nem kéne félnem ettől, hiszen csak a betegem.
A csönd még mélyebbé súlyosodik, és ekkor megteszem a köztünk lévő tátongó két lépést, és egy szó nélkül szorosan átölelem.
-    Sajnálom.  – suttogom.

Igen. Ezt már tiltja…

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon2.png)
→ második felvonás ←

Nem hiszem el, hogy így érzek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont az az ember fog ilyen elviselhetetlen és összetört állapotba sodorni, akiben mindeddig feltétel nélkül megbíztam. Persze lehet, hogy ostoba és naiv dolog volt tőlem, ezen már meg sem lepődöm, de ez a vadidegen ember annyira tökéletesen és hitelesen adta elő, hogy Ő az, akiben meg lehet bízni, és aki teljesen megérti a helyzetemet, hogy különösebb gond nélkül át tudott ejteni. Idővel már-már azt hittem, hogy ismerem, hogy tudom, mi lesz a következő lépése, de a mai nap felborított mindent. Megtört a varázs, leesett a kendő a szemem elől, és most látom a valóságot, ami jobban fáj, mint bármi is eddigi életem során. Legalábbis, ha azt az életet nézzük, amelyben jelenleg élek, amelyet magaménak mondok.

Ahogy ott állok előtte mérgesen és sértetten, csak azon jár az agyam, hogy vajon miért érint mindez annyira rosszul, hiszen Ő csak egy pszichológus. Nem dolga, hogy kedves legyen, neki a feladatát kell csupán végeznie. Biztos, hogy nincs benne a munkaköri leírásában a jópofizás meg a közös nevetgélés. Márpedig sokszor kerültünk vicces szituációkba, legtöbbször általam. Talán lehet, hogy az erre adott reakciója az, ami arra bátorított, hogy egy idő után úgy gondoljak rá, mint egy kellemes barátra. Mindenki követ el hibákat.

Szigorú, mégis kifejező vonásaim mögé rejtem a már majdnem kitörő késztetésemet arra, hogy ordítsak és veszekedjek vele, hogy elhordjam mindenfélének – szeretném azt hinni, hogy képes lennék valaha is így nekiesni, ahogy azt a fejemben már megannyiszor lepörgettem az elmúlt percekben, hiába tudom, hogy valószínűleg egy percig sem bírnám. Igen; beijedős típus vagyok. Rövid ideig figyelem az arcát, de különösebbet nem bírok kiolvasni belőle. Érzem, hogy valami megváltozott, de fogalmam sincs arról, hogy mi; lehet, hogy ez az igazi arca...?

Még tovább hergel, hogy csak szótlanul ül, és vissza sem szól. Vagy vitázni akarok, vagy el akarok tűnni innen, vagy el akarom kezdeni a kezelést. Dönthet. Kezeimet a csípőmre rakom, testsúlyomat egyik lábamra helyezve, felhúzott szemöldökkel várom, hogy végre csináljon valamit. Elképedt arccal, tátott szájjal figyelem, ahogy arca elé rakja a pálcáját – ne, ne, inkább visszaszívok mindent, csak...

Mintha egy adag sminklemosóval törölték volna végig az arcát, úgy bukkan fel egy hatalmas monokli a fején. Karjaimat leeresztem, fejemet oldalra hajtom, és úgy nézem.

- Te jó ég, mi történt Önn... - harapom el a mondatom végét, és hirtelen minden világossá válik. A kutya-kaland, a sálam, a varázsvilág, a tanári kar, a halálfalók... Nem hiszem el! Egyszerre vágok ledöbbent és félelemmel teli arcot, és már majdnem lépnék is hátrébb, amikor elindul felém, de gyorsabb nálam, és magához ölel. Egy pillanat alatt összezavarodom; szinte észre sem veszem, hogy visszaölelem, és végigsimítok a hátán. Mi a fene ütött belém? Villámsebességgel húzódom el tőle, ha sikerül kibontakoznom a szorításából, majd remegő kézzel kezdek el kutatni a pálcám után – mondanom sem kell, hogy nem találom meg zavarodottságomban, pedig többször is megérintem. Végül feladom, és közelebb lépek hozzá.

- Hát te voltál! Pszichológus vagy, mi? Persze. Tudhattam volna! Miért akartál megölni? - szegezem neki halkan, számonkérő hangon a kérdésemet, majd sóhajtok egyet – Az is elég lett volna, ha azt mondod, hogy eleged van belőlem. Megértettem volna. - lehajtom a fejemet – Minden áldozatodat megölelgeted, mielőtt megölöd őket, vagy csak nekem járt ez a különleges bánásmód? - kérdezem, majd egy pillanatra lehunyom a szememet. Az érintésének emléke végigjár, s egy megmagyarázhatatlan, jóleső borzongást hagy maga után. Hirtelen még bonyolultabbá, még érthetetlenebbé válik a helyzet: vajon annak ellenére, hogy rám támadt, miért vágyom még egy, még száz ilyen ölelésre...?

Észre se veszem, hogy behunyom szemeimet, amit kezeim átfogják Ameliet. Próbálok megbánást tanúsítani az öleléssel, de amikor Amelie egy mozdulattal végigsimít a hátamon, szemeim felpattannak, és úgy kapok észhez, mint aki pofon vágtak. Az elhúzódással megelőz, így csak megmerevedek álltamban, és fogaimat összeszorítom ajkaim mögött.
A „megölni” szavon máskor elmosolyodnék, vagy nehézkesen sóhajtanék egyet, hogy végre elmagyarázhassam a történteket, de egyszerűen képtelen vagyok most rá. Arckifejezésem nem ijesztő, nem olyan, mint az előbbi, ez véresen komoly.
-    Hagyjuk ezt.    – mondom talán szigorúan, de egyértelműen arra utalva, hogy ezentúl nem akarom szóba hozni az imént történteket.
Talán kissé idegesen megkerülöm az asztalt, hogy a bögrékért nyúljak, de amint ráeszmélek magamra, veszek egy mély levegőt, és lelassítom mozdulataimat, megnyugtatom felkavart agyamat.
-    Kérlek, foglalj helyet.    – adom kezébe a teát.
Én is automatikusan a szőnyegre telepedem, a múlt órához hasonlóan, az ágy tövébe. Törökülésbe vágom lábaimat, kezeimet a térdeimre helyezem, és tenyereimmel összefogom a meleg bögrét beterítve teljesen azt. Lehajtom a fejemet, mint kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mégis hogyan fogalmazzam meg neki az igazságot, de mivel nem akarom tovább húzni az idegeit, hiszen lehet nem is bízik bennem már, le se ül mellém. Inkább nekifutok.
-    Teljesen félreérted a helyzetet. – ennél sablonosabban talán nem is kezdhettem volna. Amolyan „Ó, drágám rosszul látod, mi nem szeretkezünk, csak meztelenül gyakoroljuk a közös jóga óránk alapmozdulatait!”. – Amit eddig mondtam neked, minden igaz volt, egyszer sem hazudtam neked, ebben biztos lehetsz. A mai alkalom… Nem. Kezdjük az elején. – felnézek rá, hiszen eddig a bögrében vöröslő folyadékot kémleltem.
-    A múltkor azt mondtad, hogy feszült helyzetben jött rád a „roham”. Ez egy kísérlet volt. – fájdalmas arcot vágok. –    Hiba volt, most már tudom.      – arcom elé bekúszik az iménti ölelés. -    Talán később kellett volna, amikor már jobban fel vagy készülve lelkileg, vagy talán akkor sem szabadott volna… A lényeg, hogy hibát vétettem, alaposan eltoltam, nem volt jogom ezt tenni. Az ismerőseiddel beszéltem, de ne aggódj, nem magyaráztam meg, hogy miért kellett rossz hírekkel bombázniuk. A professzorokat nem volt nehéz rávenni, Argust pedig még kevésbé. A vizsla én voltam. – mondom megbánással, annak ellenére, hogy már világossá vált a számára. – Tudom nehéz elhinni, de én nem akartalak bántani, csak segíteni akartam. Amikor beléptél ide, meggondoltam magam egy pillanatra, de úgy gondoltam, hogyha már mindenen túlestél, ne legyen hiábavaló. Sajnálom.    – ismétlem. –    Megérteném, de nem szeretném, ha ezentúl nem látogatnál. Ha mégis úgy döntenél, hogy továbbra is megtarthatjuk a kezeléseket, ígérem, hogy ezentúl nem lesz semmiféle csel. Ez azt hiszem egyértelmű ezek után…    -
Nem kérdezem meg, hogy bejött-e a kísérlet, nem érzem, hogy olyan vastag bőr lenne az arcomon. Dim biztos megkérdezné.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon2.png)
→ második felvonás ←

Minden egyes rezdülését figyelem, miközben támadó-feltáró elméleteimet ecsetelem töménytelen dühvel a hangomban, és egy ideig elgondolkozom, hogy vajon tényleg furcsán viselkedik-e, vagy csak én érzem úgy a helyzet különlegessége miatt. Talán kissé megnyugszom, amikor szinte parancsoló hangon közli, hogy zárjuk le az előbb történtek ecsetelését. Mivel én magam sem tudom hova tenni a saját viselkedésemet, már ami az ölelést illeti, így inkább megadom magam, és nem is fűzök hozzá a témához semmit. Nagyot nyelek, és némán figyelem, ahogy a bögrékhez nyúl. Mozdulatai kapkodók, alig egy pillanattal később már a kezemben érzem a teát. Kételkedő pillantásokat vetek felváltva Rá, és felváltva a teára, miközben figyelem, ahogy kényelmesen elhelyezkedik múltkori helyünkön. Sosem láttam még ilyennek, egy pillanatra el is szégyellem magam, hogy az előbb így beszéltem Vele – pedig teljesen jogos volt a reakcióm! Rövid ideig habozok, hogy mellé üljek-e, de egyelőre még túlságosan is feldúlt vagyok. Futólag körbenézek az asztalán, és óvatosan arrébb tolok egy kupac papírt, majd nekitámaszkodom a szélének. Nézem a teámat, de inkább nem merem megkockáztatni, hogy beleigyak. Ezek után ki tudja, mit kevert bele?

Felhúzott szemöldökkel várom, hogy belekezdjen a mondókájába, és miközben némán hallgatom, arcom hófehér árnyalatot vesz fel ismét. Ébresszetek fel, én csak álmodom! Ez nem történhet meg, ez egyszerűen csak abszurd és nevetséges, biztos vagyok benne, hogy ilyen nem történhet... Egy pillanatra lehunyom a szemhéjaimat, és elszámolok magamban háromig, arra várva, hogy így majd észhez térek, de csalódnom kell; mikor kinyitom a szememet, ugyanúgy az irodában vagyok, és hirtelen csak sóhajtani tudok egy nagyot: hát tényleg megtörténik mindez. Mit képzelt?! Hogy gondolta, hogy ettől majd jobb lesz? Miután befejezte, színtelen hangon szólalok meg.

- Ennyi?  - kérdezem, bár amolyan költői kérdésnek szánom. – Egy kísérlet voltam? Egy mocskos kísérlet? - vágom a fejéhez, mindannak tudatában, hogy voltaképp beigazolódtak a számításai. Jeges hangom hirtelen válik felháborodottá és hangossá - Nem hiszem el, hogy képes voltál megtenni ezt velem! Két napja szenvedek egyedül MIATTAD. Ezek után azt sem tudom, hogy elhihetem-e Neked, hogy sajnálod...  Már azt sem tartom kizártnak, hogy élvezted közben. - tartok szünetet, bár tudom, hogy ezek a szavak talán túlságosan is kemények. Valahol legbelül érzem, hogy nem ezt érdemli, de képtelen vagyok kontrollálni magam.

- Most azt várod, hogy felejtsek el mindent, és borulja.. . - állok meg a mondat közepén, mert érzem, hogy ennek nincs itt helye. Sóhajtok egyet, és immáron nyugodtabb hangon folytatom – Nem tudom, hogy egyáltalán van-e így értelme bárminek is. Nem tudom, hogy meg tudnék-e bízni benned ismét annyira, hogy el tudjak mondani bármit is, ami velem történik. Ezt pedig én sajnálom, nem is tudod, mennyire. 

- Ugyanakkor... Szükségem van a segítségedre, Neked pedig ez a dolgod. Kezeld az őrülteket. Biztos roppant izgalmas lehetek szakmai szemmel nézve. - mondom keserű hangon, és lehuppanok mellé a földre, természetesen kellő távolságot tartva Tőle. Kezemben továbbra is ott van a bögre, de még mindig nem merek belekóstolni. Egyszerűen csak élvezem, hogy segít megnyugodni a melegsége. Nem tudok megszólalni ismét: nincs mit mondanom. Azzal, hogy leültem mellé, máris meghoztam egy döntést.

Már csak a „FATÁLIS BAROM” feliratú táblácska hiányzik a nyakamból, úgy végre teljes lenne a kép. Bevallom, valahol mélyen magamban gőgösen reménykedtem abban, hogy Amelie kicsit dühös lesz, de hamar megérti, hogy miatta volt az egész, őt szolgálta a cél, de valahogy sejtettem, hogy ez hiú remény.
Ismét leveszem a tekintetem róla, és a tükörképemet figyelem az egyenletes folyadékfelszínen. Pillantás nélkül figyelem pár másodpercig a fekete-lila, csúnya monoklit, ami olyan hatást kelt, mintha agyonvertek volna. Miután Amelie felocsúdik várható döbbenetéből azonnal bombázni kezd, amit teljes mértékben megértek. A mellkasom szúrni kezd, mikor taglalja, hogy mennyi oka lenne itt hagyni engem. A félbeszakított mondatnál élesen felvillan a szemem, azonnal ránézek. Hamar megbánom, és visszanézek a teára, ezzel teljesen elárultam magamat…

- Egy kísérlet voltam? Egy mocskos kísérlet?
– Nem Te Amelie vagy, és nem is tudod, mit jelent ez.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál megtenni ezt velem!
– Én sem.
- Két napja szenvedek egyedül MIATTAD.
 – Tévedsz. Miattad.
- Ezek után azt sem tudom, hogy elhihetem-e Neked, hogy sajnálod...
– Pedig ha Te is lelkembe látnál, mint én a Tiédbe…
- Már azt sem tartom kizártnak, hogy élvezted közben.
 – Élveztem. Tán bűn ez?
- Most azt várod, hogy felejtsek el mindent, és borulja...
– Igen.

Nem vagyok képes válaszolni. A mondatok pontosan körvonalazódnak fejemben, de megülnek nyelvemen, s ajkaimig nem jutnak el, így hozzá sem. Pedig lenne, mit mondanom. Hogy nem volt kísérlet, hogy bízhat bennem, hogy szeretném, ha folytatnánk, hogy segíteni akarok neki.

- Nem tudom, hogy egyáltalán van-e így értelme bárminek is.
– Te is érezted?
- Nem tudom, hogy meg tudnék-e bízni benned ismét annyira, hogy el tudjak mondani bármit is, ami velem történik.
– Csak ezért?
- Ezt pedig én sajnálom, nem is tudod, mennyire.  
– Hiba volt, de mégsem sajnálom.
- Ugyanakkor... Szükségem van a segítségedre, Neked pedig ez a dolgod. Kezeld az őrülteket. Biztos roppant izgalmas lehetek szakmai szemmel nézve.
– Micsoda? Eddig nem az érintkezésünkről beszéltél?

Örülök, hogy leült, de amint arcára nézek, magabiztossá válik az arcom, világossá válik a helyes döntés. Hangom megnyugvó.
-     Ez ma már nem fog menni.     – felállok, és nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. A teával kezdhet, amit akar - leteszi, megissza, elviszi magával. Jómagam leteszem az asztalomra a kerámiát. Szemem a jelszavas papírra téve, amit már kikészítettem egy órával ezelőtt, de nem nyúlok érte. Amelie felé fordulok, és kissé biztató, de még mindig komoly arccal nézek rá.
-   Hagyok időt gondolkodni. Két hét múlva várni foglak, ha jössz, én csak örülök, ha nem, akkor…   - nem fejezem be a mondatot, elnémulok, és egy „Sziával” elköszönök, ha ő is.

Miután eltűnik, bezárom ajtómat,  megragadom a gitáromat, és a fiókomban kutatok egy lap után, egy dalszöveg után, amit apránként egészítek mindig ki, minden héten egy sorral. Leülök a kanapéra a lappal és a hangszerrel, ölembe veszem őket, és megpengetem a húrokat. Elolvasom a lap tetején álló címet: Amelie.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/jon2.png)
→ második felvonás ←

Minden egyes mondatom után szinte várom, hogy visszaszóljon. Várom, hogy igenis elkezdjen mentegetőzni, mert megérdemelném, hogy még ötmilliószor bocsánatot kérjen, bár igazából az is kevés lenne ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy mit is tett az elmúlt két napban. Sosem fogom elfelejteni azt a gonosz pillantást, a lekezelő, kioktató stílusát, és azt sem, hogy pokollá tette amúgy is pokoli életemet itt, a kastélyban. Ha valaki, hát Ő igazán érezhetné, hogy mennyire utálom ezt a helyet, mert nem tartozom ide igazán... Kicsit vigasztal az a monokli a homlokán, mondjuk valahol mélyen hirtelen megbánás és lelkiismeret-furdalás bukkan fel, de egyelőre elnyomom.

Félbeszakított mondatom közepén pillant rám először, és összeráncolom a homlokomat. Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem hozzuk többet szóba, nem is akartam. Csak az illett volna az adott környezetbe. Próbálom elnyomni azt a fejemben motoszkáló gondolatot, hogy talán azért csúszott ki a számon, mert tudatalatt ezt akartam mondani – de nem nagyon sikerül. Újból és újból végigpörgetem magamban a beszélgetést, hirtelen vöröses pír jelenik meg az arcomon.  Megigazítom a hajamat, miközben továbbra is valami reakcióra várok.

Megunom a várakozást, és belenyugvóan, harcra készen ülök le mellé. Ahogy rámnéz, szemeim megcsillannak egy pillanat erejére. Még nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó döntés volt, hiszen aki egyszer átvert, megteheti még egyszer, de kivételesen nem az eszemre hallgatok. Az úgyis az első pillanatban azt súgta, hogy tűnjek el innen, és soha többé ne keressem meg. Most valami mást választottam tanácsadónak... Előbb-utóbb kiderül, hogy helyesen tettem-e.

Kissé csalódottan pillantok rá, amikor kijelenti, hogy ennyi volt a mai foglalkozás. Felhúzom a szemöldökömet, de megadóan engedelmeskedem, bár nem engedem, hogy felsegítsen. Nem hiányzik még egy érintés erre a napra. Így is kipipálhatjuk egy évre előre körülbelül, hála annak az elborult pillanatnak, amikor mindketten megőrültünk kicsit. Meg hát amúgy is, érezze, hogy attól még haragszom.

Amint felpattantam, lerakom az asztalra a bögrét – majd hirtelen ötlet vezérel, és mégis belekortyolok. Nagy bajom már úgysem eshet, nem igaz? Imádom, hogy mindig pontosan tudja, hogy milyen teát szeretek. Szívesen meginnám mindet, de egyrészt már nem tudom bevenni a bájitalt úgy, hogy ne vegye észre, másrészt pedig mennem kell. Döbbent arcot vágok, amikor kijelenti, hogy két hét múlva találkozunk csak. Miért? Meghoztam a döntésemet. Nem én nem vagyok ebben biztos, hanem... Te?

- Itt leszek. -vágom rá gyorsan, már csak azért is, hogy be ne álljon egy kínos csend. - Hát akkor... Szia. - mondom, és már ki is lépek az ajtón. Csak ekkor tűnik fel, hogy milyen gyorsan ver a szívem, és hogy még mindig érzem az ölelését – később, az ágyamban fekve is erre gondolok, míg el nem alszom. Egyszerre jó és pocsék ez a nap: az biztos, hogy teljesen bediliztem.

Azt mondják, hogy a zseniket és az őrülteket egy hajszál választja el egymástól. A mai napig úgy gondolom van alapja az ilyen feltevéseknek. Bármelyik nagy koponyát vizsgáljuk történelemből, a legtöbbnek volt valami furcsa rigolyája, egy-kettőről még az is bebizonyosodott, hogy lelki eredetű agyi probléma jelentkezett nála; laikusok számára: őrült volt. Az iskolában is több példát láttam már, az én koromban is, és most is. Sokak által "furának" titulált gyerekek elméjében olyan zsenialitás, talpraesettség, gyors észjárás lelhető fel, amit sok felnőtt ember megirigyelhetne.

Az ablakpárkányra támaszkodva bámulok ki a parkra. A tavat nézem, és azt az ágaskodó fát, amit utoljára öt napja látogattam. Ahogy bámulom az innen kicsinynek látszó gigantikus fát, visszaemlékszek a pár nappal ezelőtt történtekre. Beugrik Amelie arca, érzem az akkori időt a bőrömön, átjár az akkori érzés. Bűntudat és keserűség fog el, egy unott fintort vágok, és ellököm magam az ablaktól, majd becsukom azt. Kint kellemes márciusi idő van, de már eleget szellőzött az iroda.
Az asztal mögött álló fotelbe telepedem, magam elé bámulok és elmélyedek gondolataimban. Pár percig némán ülök a szobában, majd előrehajolok és felső fiókomból előveszek egy levelet.

A levelet a minap kaptam Dimitrijtől. Egy hivatalos ajánlás az iskola pszichológusához, azaz hozzám. Mondhatni nem lepődtem meg, mivel a Harington-lány is volt pár nálam párszor, még ha nem is rendszeresen, és ő csak egy példa. Nem hiába vagyok itt, komolyan mondták érkezésemkor, hogy lesz dolgom. Eddig főleg alsóbb korosztályból jöttek sokan (Ameliet kivéve). A "nagyok" valahogy megbirkóznak a háborúval, vagy bármi más problémájukkal; vagy egyszerűen félnek eljönni. Főképp a háborúval kapcsolatosak a problémák, vagy családiak, ahogy megszoktam. De ez az ajánlólevél más... Dimitrij leírta benne, hogy a fiú furcsán viselkedik, paranoid viselkedést mutat, a legtöbb tanár aggódik érte. Mivel az utóbbi napokban a hangulatom nem volt a helyzet magaslatán, kissé húzott szájjal nézegettem a levelet. Ennek nincs más oka, minthogy, akiket beajánlanak nem önszántukból jönnek, többnyire kötelezik őket, ezért nem olyan együttműködők, tehát az én munkám is nehezebbé válik.
Most viszont, hogy újra elővettem már jobban felkeltette a figyelmemet. A látogatás ideje: 1998.03.05. // Szerda, 17:15. Azaz öt perc múlva a fiú elvileg megjelenik az ajtóm előtt, de ez még nem olyan biztos, lehet nem is hajlandó eljönni.
Nem készültem, hiszen mivel kellett volna? A szokásos dolgokat intézem csak el: a szoba bűbájának megerősítése, kávé, illetve tea előkészítése, hátha szükség lenne rá, és a kiszellőztetett kellemes szoba.

Amikor kopognak az ajtómon magasba szökken a szemöldököm. Pálcámmal a zár felé legyintek, mire az kattanással kinyílik, ami persze nem azt jelenti, hogy az ajtó is tárva lesz.
-   Szabad!   - szólok ki, és felállok a helyemről, és megkerülöm az asztalt.
Amint belép, köszöntöm -    Szia!    - és mivel már tizenhat éves, kézrázásra nyújtom kezemet.

___________________________________________________________

Csak a szemét nézem. Nem fürkészve, hiszen az évek során kitanultam, hogy is viselkedjek a betegeimmel. Talán észre se venné, hiszen rám se néz. Semmi gond, Grisam. Hiszen tudom, hogy miért vagy itt - részben -, Dimitrij leírta nekem a részleteket, amit a legtöbben tudnak. De nem hiába küldtek hozzám, tudják, hogy más is rejtőzik a borzos fejben, mint furcsa viselkedés, antiszociális megmozdulások. De ne aggódj, azért vagyok, hogy segítsek neked.
Miért nem mondok ilyeneket vajon a betegeknek? Mert ezek a legsablonosabb, legtaszítóbb mondatok, amit az ember ilyenkor hallani sem akar. Óvakodnak tőlünk az emberek, mert félnek, hogy megtudjuk a titkukat, megismerjük őket, és ezáltal sebezhetővé válnak. Legtöbbjük makacs. Nem hajlandóak beismerni, hogy igazunk van, vagy hogy "turkálunk" bennük, mert nem akarják elfogadni, hogy betegek - még azok sem, akik önszántukból lép be a párnázott ajtón. Senki sem akarja őrültnek hinni magát, ha az, ha nem. Nem szabad őket betegnek kezelni őket, mert nem szeretik. De hiszen nem is betegek, csak lelkük csorbult meg valamely szörnyű oknál fogva, amitől szívük retteg. Jómagam sem szeretem őket betegnek nevezni, de hát szakmai ártalom... Sajnos.

Bár talán csak egy pillanatig néz rám, én halványan mosolygok - nem álmosoly, teljesen őszinte, ahogyan azt mindenki megszokhatta.
Riadt, és a félelem is tükröződik arcán. Próbálja magát minél összébb húzni, mintha itt valami bántódása esne. Pedig ha tudná, hogy itt mennyire biztonságban van... Nagyon nézeget, ezt két dolognak tudhatom be: 1. hogy csak a szemkontaktust kerüli, ami igenvalószínű, vagy 2. kellemetlenül érzi magát. Talán mindkettő, könnyen megeshet.
Amikor elengedem a kezét, nem ülök vissza a helyemre.
-    Foglalj helyet, ahogy kényelmes!    - az ahogy nem szigorú értelmében vett, én sem ülök le sehova, amíg nem választ helyet. Ha az ágyra ül, mellé ülök, vagy az ágy végére telepedem. Ha a földre telepedik, a puha szőnyegemre, ahogyan Amelie is tette, szemben foglalok vele helyet, törökülésben. Ha pedig egyszerűen a fotelbe ül le, visszasétálok az asztal mögé, és helyet foglalok a saját karosszékemben. Akárhogy is van, ő dönt, hiszen itt most ő a lényeg.
-    Kávét, vagy teát?     - kérdezem tőle, ha bármelyiket is megkívánja, az előkészített alapanyagokból a fürdőben elég hamar összedobom az italt. És természetesen én is iszok vele.
-    Tudom, kellemetlen a helyzet, és nem tudom, hogy jártál-e valaha pszichológusnál, de ha igen, biztos vagyok benne, hogy ezt már számtalanszor hallottad.    - mosolyodom el. Hangom teljesen természetes, baráti, semmiféle hivatali hangnem nincs szavaim között. -    Nem tudom, hogy csak kényszerből jöttél ide, vagy te is szerettél volna, a lényeg, hogy itt vagy. Tudom, hogyha most azt mondom, beszélj magadról, a gondjaidról, a barátaidról, akkor meg se tudnál mukkanni, vagy legalábbis biztos kerülnéd a lényeget, már csak önkéntelenül is.     - mosolyodom el ismét. Nem árulok zsákbamacskát senkinek, és eddig ez a módszer bejött. A betegeim bíznak bennem, remélem ez Grisamnél sem lesz másképp. -    Nem lesz nehéz az első feladatod, csak válaszolnod kell, egy-két komoly, elgondolkodtató kérdése...    - túlzásom kiemelem, és Grisam is hamar rájöhet erre, amint felteszem az első kérdést.
-   Mi a kedvenc színed?    -

___________________________________________________________

Bólintok. Habár sokkal jobban preferálom a kávét, ebben a szobában sosem én vagyok a fontos - furcsa ezt mondani a saját irodámra, de Grisam sem miattam van itt, hanem önmagáért. És most én is csak miatta vagyok itt.
-   Azonnal jövök!    - mondom. Direkt nem kérdeztem meg tőle, milyen teát is szeretne, különleges szakértelmem van a teákhoz, és az ízfokozó, kiábrándító bűbájok terén - bármit is fog inni, ha jól sikerül a varázslatom, ízleni fog neki. Lehet, hogy csalásnak mondaná valaki, de ugyan, mi számít csalásnak egy pszichológusi kezelésen? A cél szentesíti az eszközt, épp ezért másabbak az én teáim, és éppen ezért van az amortencia-főzethez hasonló bűbáj a szobán. Óvatosan kell bánni ezekkel a bűbájokkal, voltaképp elég veszélyes is lehet, hogyha az ember elrontja. Az átlag mágusok vagy nem tudnak ezekről a varázslatokról, vagy nem használják őket, mert bonyolult megtanulni őket, és a hétköznapi életben majdnem feleslegesek. Én viszont sok szakkönyvet olvastam, rengeteg gyakorlatot végeztem egyetemi éveim során, így az esetek döntő többségében sikerülnek, és ez csak a hasznomat szolgálják - így a betegét is, és ez a lényeg, nem? Akkor hol itt a csalás? Az optikai csalódás is csalás?
Kimegyek a fürdőbe, megcsinálom a teát, és magamnak is keverek egyet, de abban természetes nincs semmiféle mágia. Ránézek a kávés zacskóra és megkívánom a kávét. Amíg a fürdőben tevékenykedek, elég ideje van Grisamnak, hogy kifújja magát az első találkozás sokkjától, és akár nézegethessen a szobában.
Mikor visszaérek még mindig a fotelben ül. Elé helyezem a teát, és magamnak is leteszem, majd leülök.
-     Remélem ízleni fog.
Felemelve a teát, kicsit megfújom, körözgetek a csészével, majd belekortyolok. Nem nézek egyenesen Grisamra, de megfigyelem reakcióját. Remegő kéz, ideges tekintet, furcsa, apró mozdulatok. Dimitrijnek igaza volt, a fiú valóban paranoid viselkedésmotívumokat mutat. Ismét belekortyolok a teámba. Kellemesen meleg.
Mosolya nem őszinte, de nem akadok fent ezen a kis részleten. Még, ha nem is mutatna paranoid vonásokat, akkor is megérteném izgalmát. Senki nem érzi először jól magát egy olyan ember közelében, aki "az agyában akar turkálni". Pedig milyen rosszul tudják! Semmit sem akarok én az agyuktól, én a lelkükbe szeretnék belátni, hogy megnézzem, mi a hiba, és kijavítsam.
A "baleset" szó azonnal jelzőharangot gongat a fejemben, de külsőleg ebből Grisam semmit nem vehet észre.
A fiú zaklatottá válik a kérdésemtől, amiből egyből levonom a messzemenő következtetéseket, miszerint a szuper módszerem most nem igazán használ. Itt teljesen másról van szó.
Apróbb rohamára nem reagálok, hagyom, hogy maga kezelje, bizonyára nem ez az alkalom, a kétségbeesést nem látok az arcán, csak mérhetetlen zavart és lelki fájdalmat. Az arc mindent elárul. Egy perc múlva már visszanyeri arcszínét, izmait is elereszti, a roham véget ér. Jó jel, hogy tudja kezelni ezeket a rohamokat - ez arra enged következtetni, hogy tudatában van problémájával, vagy csupán az, hogy van neki.
Ahogy suttogva kimondja azokat a borzalmas szavakat, megsajdul a szívem. Soha senkinek nem szabad magáról hinnie, hogy nem normális, hogy kevesebbet ér másoknál. Soha, senkinek, főleg nem egy elveszett tinédzsernek a háború közepén. A háborút egyelőre nem keverem bele. Inkább kortyolok még egyet a teámból, és leteszem az asztalra. Két kezemet a karfákra teszem.
-    Nincs olyan, hogy nem normális.  - mondom nyugodtan, mintha az előbbi rohamnak nem is lettem volna szemtanúja. -   Mindenki normális. Talán a gladiátor nem volt normális, amikor kiállt egy óriási, kiéheztetett állat elé? De, csupán rákényszerítették. Talán Haimón nem volt normális, amikor elment Antigonéval együtt meghalni a barlangba? De, csupán szerelméért és az igazságért áldozta fel magát.
Kis szünetet tartok.
-    Milyen baleset?

___________________________________________________________

Ellenkezése után nem szólalok meg. Nem látom értelmét, hogy most győzködni kezdjem szavának ellenkezőjéről, vagy a félelemről egy fasza kis monológot szavaljak.
Amikor rákérdezek a balesetre nem is várok igazán választ. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja elmondani, milyen balesetről van szó, de meglepettségemre egyből kötélnek állt. Paranoid és ahogy figyeltem, mintha minimális OCD előjelei is mutatkoznának nála, de erre nem mernék megesküdni; mégis egyből előállt a traumájával, ami felettébb érett gondolkozásra utal. Nem csupán érett, hanem egészséges gondolkozásmódról árulkodik, és ennek meglehetősen örülök.
Miközben hallgatom szavait, meg sem mozdulok. Még pislantani is csak nagy ritkán engedem meg magamnak. Teljes mértékben szavaira és testére figyelek. Tekintetemet le sem veszem arcáról, de testének minden mozdulatát figyelem szemem sarkából, épphogy csak a lábát nem látom. Mélyen elgondolkozok magamban. Teljese mértékig figyelek rá, de közben agyam óhatatlanul dolgozni kezd, elmélkedni és spekulálni.
Hangja egyre bátortalanabb, tekintete egyre zavartabb az emlékek fátyolfüggönye mögött. Először azt hiszem, abbahagyja a történetet és ismételten egy roham tör rá, de tévedek. Elmondja, hogy leesett egy tetőről és fizikai sérülést szerzett, ami kihatott agyi működésére. Legszívesebben én is megcsóválnám a fejemet, pont ugyanúgy, ahogy ő tette, de nem teszem, nehogy félreértse - csendben hallgatom tovább. Elkezd könnyezni. A könnyek jók, kicsepegtetik magukból a hatalmas fájdalomtengert, amit az ember magában hordoz. Nagyon-nagyon lassan, de csepegtet, mint, amikor a cseppkövek gyönyörű formájukat öltik fel évszázadok és évezredek alatt.
Az agyi érintettség egyáltalán nem hanyagolható el körülmény, én mégsem hiszem, hogy csupán ettől lenne. Bár "nem vagyok igazi doktor", nagyon-nagyon sokat tanulmányoztam az agyi működést, minden neurológiai, biológia, kémiai szempontból, szóval eléggé képben vagyok az ehhez hasonló esetekkel - már amennyire képben lehet lenni vele. Az agy az ember legkiszámíthatatlanabb része. Egész testünk egy csoda, amikben további csodák mennek végbe, van olyan eset, amire egyik élő orvos sem tud magyarázatot adni. Az agy olyan, mintha a világtörténelem összes ilyen tanácstalanságát és csodáját összeadnánk és tizedikenre emeljük. Vagy még annál is többre. És ami a szépsége az agyban és elmében, az a tragédiája is: bármi megtörténhet, soha semmiben nem lehetünk biztosak.
Története végén bőszen kortyolgatni kezdi teáját, könnyeit visszafojtva. Torka láthatóan összeszűkül, feszeng, és elképesztően elveszett. Ez a legjobb szó Grisamra: elveszett.
Némán ülök. Lassan én is a bögrémért nyúlok, beleiszok én is a meleg teámban, belenézek közben a pirosló folyadékba. A teafű imbolyogva úszkál, céltalanul, mint Grisam a világában. Most nem teszem vissza az asztalra a bögrét, hanem magamnál tartom, a kezemben, hogy melegítse azt.
Ránézek a fiúra, és egy észrevehetetlen mosolyt engedek meg magamnak.
Kis szünetet tartok, egyrészt azért, hogy megnyugodjon, másrészről, hogyha meg akar szólalni, megszólaljon. Akár végtelenségig itt tudnék ülni, várni a válaszára: ebben nagyon különbözünk Dimitrijjel. Hála istennek nekem végtelen türelmem van, ami nem árt ebben a szakmában. Végül megszólalok:
-    Grisam  - szólítom nevét, mert ez nagyon fontos. -, azzal, hogy ezt elmondtad, büszke lehetsz magadra. Nagyon is rendben vannak a dolgok a fejedben, ha fel tudtad azt mérni, hogy nekem elmondhatod a történetedet.
Leteszem a teát a kezemből, mert már égeti a tenyeremet.
-    Minden egyes problémára van megoldás, és minden megoldás két lépcsővel kezdődik, de tényleg az összes. A többi lépcsőfok már a problémától függ. Első, hogy felismered, hogy problémád van. A második, hogyha nem tudod megoldani egyedül, segítséget kérsz. Ezzel a két lépéssel egyszerre az összes problémádat meglovagoltad.
Egy mosolyt megengedek, majd kicsit megmozgatom magamat a székben, hogy ne tűnjek túl merevnek.
-    Ez most egy lehetőség, egy alkalom arra, hogy a segítséget megkapd. Ha szeretnéd, többször is adok ilyen alkalmat, számszerint annyit, amennyit szeretnél. De most, az első alkalommal azt szeretném tőled kérni, hogy csak beszélj. Amiről csak szeretnél, ami kikívánkozik belőled, amit a világra zúdítanál, ha lehetne. Most én leszek a világ, ami most kíváncsi a véleményedre az étkezdei brokkolilevesről, vagy a legmélyebb félelmeidről. Kezdd, ahol akarod, hagyd abba, ahol akarod.

___________________________________________________________