Roxfort RPG

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/MonaLisaHarington.png)

zene (http://www.youtube.com/watch?v=BpeTWetaDfU&feature=BFa&list=FLZ345HoXk6Cxl6HtCaMJK5Q)

Mona vagyok, még csak hat éves. Egy leprikónmezőn lakok, és éppen a teraszon ülök. Kezemben fűzött nyakláncom, épp azzal játszom, mert nagyon szép.
Nyár van, és nagyon meleg az idő.
- Anya, fürödhetünk Monával a tóban? – kérdezte Sol, aki már nyolcéves! Úgy lennék én is már nyolcéves, sokkal több mindent csinálhatnék. Anyuék Solt már elengedik egyedül az erdőbe (persze csakis nappal!), gyűjthet tüzelőt apuval, és apa már fel is ajánlotta neki, hogy mi lenne, ha lenne egy kviddicsseprűje! Nekem még sosem ajánlotta fel ezeket, ugyanis „még túl kicsi vagyok”. Na majd, ha már én is nyolcéves leszek!

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/3814211865_2cc4415141_large.png)

Anya egy szövött hintaszékben ücsörög, és csak a kérdésre emeli fel a fejét abból a könyvből, amit olyannyira szeretett olvasni. Szerintem már többször is kiolvasta, olyan sokszor láttam már a kezében – szinte le se teszi. Szőke haja a meleg miatt fel van kötve egy nagyobb, laza kontyba, de a nyakán még így is csillámlanak az izzadságcseppek. Rajtam is csak egy bugyi, és egy lenge ruhácska van. Sok sárga virágocska van rajta, nagyon szeretem. Elhúzza vékony ajkait anyu, és rám, majd a mellettem álló fiúra néz felváltva.
- Nem is tudom… - elmélkedik. – Végül is nagyon meleg van, jól fog esni a hűvös víz, de én nem viszlek ki Titeket. – arcom elszontyolodik, és mielőtt anya folytathatná, Sol közbeszól.
- Erre a kis bénára meg vigyázok! – mutogat hüvelykujjával rám, suttogást színlelve, mintha nem venném észre, hogy direkt nevet ki!
- Olyan vagy Sool! – duzzogok, majd dühösen összefonom karjaimat.
- No, elég legyen! Menjetek csak, de előtte öltözzetek át! – és már merülve vissza olvasmányába.
Hirtelen felkapom a fejemet, és meghúzom anya szoknyáját.
- Oz is velünk jöhet? – kérdezem csillogó szemekkel, de anya megingatta fejét.
- Náthás, nem engedem, hogy fürödjön abban a hideg tóban. Ti se maradjatok sokáig! – int óva, és továbbolvas.
- Na, gyere már Mona, ne legyél olyan lassú, mint egy távozzsátán! – bök oldalba Sol, és befut a házba.
- Várj meg! – pattanok fel, és utána iramodok, hogy én is átöltözzek.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/m5_Z08HeLIk.png)

- Ne menj a csalánba, mert megjárod! – torkol le Sol, én pedig mérgesen trappogok utána. Egész úton csak figyelmezget, leszid, meg minden! Hiába, nem érdekel, mint mond! Különben is van annyi eszem, hogy ne menjek a gazban. Nyakláncommal bíbelődve kullogok utána csendben.
- Ne maradj le! – szól hátra.
- Mikor érünk már oda? – motyogom az orrom alatt, inkább csak magamnak. Talán jobb lett volna, ha Oz is velünk jött volna…
- Itt is vagyunk! – kiált, és elkezd futni ki az erdőből. Ijedten megszaporázom a lépteimet, nehogy eltévedjek mögötte, vagy lemaradjak. A földön fetrengő gallyak néhol megkarcolják bokámat, és egyre jobban érzem a leveleken át beszűrődő Nap erejét.
Végre kiérünk a susnyásból, és elénk terül a völgy szokásos gyönyörű látványa. Hirtelen elfelejtem Sol összes piszkálódását, és felvidulva rohanok utána, egészen a kavicsos partig, ahol mindketten megállunk. A napfény erősen visszatükröződik az óriási tó felszínéről, így hunyorogva nézek körbe. A fülledt levegő hullámzik messze a part túloldalán. Megrázom fejemet, mintha csak délibábot látnék, és bátyámra nézek, aki már le is veszi a cipőjét, és megindul a víznek.
- Gyere Mona, nagyon jó a víz! Juhú! – egyre beljebb fut, és ahol már körülbelül köldökig ér a víz, szétterül a felszínén.
Felvillanyozva dobom le magamról az undok cipőmet. Mit sem törődve a szúrós kavicsokkal befutok a vízbe. Úgy érzem magam, mintha permeteznének, amikor a víz az arcomba fröcsköl. Nem megyek olyan mélyre, inkább kívül megállok, és boldogan tapicskolom a vizet. Lebukok a víz alá, majd felbukkanok. Aztán megint lesüllyedek, és megint fel. Ezt játszom sokáig, amíg Sol valahol körülöttem úszkál.
Pár órán át úszkálunk, fröcsköljük egymást, sőt egyszer még a nyakába is vesz engem, és eldob. Az nagyon vicces érzés! A Nap egyre lejjebb húzódzkodik, így ideje van elindulni haza, amíg még meleg van. Kisétálok a partra, és leülök egy nagyobb kőre, hogy megszáradjak. Sol csak utánam jön ki.
- Hol van a nyakláncod? – kérdezi felvont szemöldökkel.
Először csak pislogok rá vizes szempilláimmal, nem is fogom fel, mit kérdezett. Hirtelen a nyakamhoz kapok, ahonnan hiányzik a nyaklánc.
- Nem vettem le!! – riadtan pattanok fel, mint akit hátsón szúrtak, és eszeveszett gyorsasággal a vízbe futok, és lehajtott fejjel, hunyorogva keresem a nyakláncot, de a felkavart víz miatt nem lehet az aljáig lelátni. – A kedvenc nyakláncom, a kedvenc nyakláncom! – kántálom.
Sol is befut mellém, és onnantól együtt keressük. Fél óráig kutatjuk a vizet, de csak nem leljük, így a bátyám kihúz a vízből, és rávesz, hogy elinduljunk haza.
Anya otthon kicsit megdorgál, amiért elvesztettem a nyakláncomat, és még később is értünk haza, mint ami meg volt beszélve. Sol csendesen áll mellettem, míg anya el nem küld minket vacsorázni, így lezárva a letolást…

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/5616ab03f04a_large.png)

Másnap reggel későn kelek fel, a délutáni fürdés, és a Nap kiszívta belőlem az összes szuszt, így inkább az álmoknak ítélem magamat, illetve a délelőtti fetrengésnek. Gondtalanul forgolódok paplanom és párnáim között, még Oz piszkálódása se kényszerít ki az ágyikóból, csak anya kiáltása.
- Oz, Mona, ebéd! – Oz felpattan az ő ágyáról, ahol eddig valamilyen újságot olvasgatott, és lefut.
Mire ő már a lépcső alján jár, én kimászok az ágyamból, és kelletlenül letotyogok a konyhába, ahonnan erősen hallatszik Keyra sírása. Mióta megszületett állandóan csak sír! Én biztos nem voltam ilyen!
Felmászok a helyemre, felhúzom lábaimat, és úgy nézek egyelőre üres tányéromra. Álmos arccal körbenézek, és mindenki mosolyogva ül a helyén.
- Min mosolyogtok? – kérdezem kíváncsian, de ők nem válaszolnak. – Naa, én is akarok nevetni!
- Nem is nevetünk. – mondja apa, aki közvetlenül mellettem ül, a családfő helyén.
- Jó. – mérgesedem el, és megkérem apát, hogy merjem nekem levest.
Ebéd után, teli bendővel ki akarok menni a teraszra, de Sol elállja az utamat. Kezei háta mögött, és furcsa mosoly ül az arcán. Ki akarom kerülni, de ő is abba az irányba lép. Aztán a másik irányba próbálkozom, de ő is arra lép. Ezt játszunk, amíg félre nem akarom lökni, de persze túl gyenge vagyok, Sol meg se mozdul.
- Engedj ki! – dobbantok a lábammal a parkettán.
- Ezt neked hoztam. – mosolyog, és előnyújtja egyik markát, benne a nyakláncommal.
Szemeim elcsodálkoznak, és kikapom a kezéből, majd a nyakamba akasztom minden további nélkül. Nézegetem magamon fülig érő mosollyal, majd felnézek bátyámra, aki még mindig ott áll.
- Te vagy legjobb bátyus!! – kiáltom el magamat, és a lehető legerősebben átölelem.

Mona vagyok, már nyolcéves. Szerencsésnek mondhatom magamat. Kora tavasz van, még fél lábbal a télben. A vacsorához készülődünk, most én terítek. Evőeszközökkel, tányérokkal járom a konyhát, kint már sötét van, a téli időszámítás vége alig volt pár napja, csak a Hold világítja meg a mezőt. Itt bent égnek a gyertyák, az egyetlen fényes pont a környéken a mi házunk.
Kiteszem a szalvétákat is. Anya a vacsi utolsó simításait is elvégzi, testvéreim már az asztalnál ülnek, apa valahol a házban ténfereg.
- Sol, sózd meg a húst, megkeresem apátokat. – és eltűnik az ajtóban.
Sol kelletlenül feláll, és elvégzi a kiszabott munkát, míg én befejezem a terítést. Kopogtatásra leszünk figyelmesek. Körbenézünk, de semmit sem látunk.
- Az ablaktól jön a hang. – bökött a csukott ablakra Oz.
Odalépkedek, és alig tárom ki, egy bagoly egy krákogással berepül, köröz párat, és a leszáll a konyhapultra. Keyra nevetve nyújtózkodik a madárért, persze onnan nem éri el. Csak bámulunk a madárra, hiszen soha nem szokott baglyunk érkezni.
- Aaanyaaa! – kiáltja el magát Sol. – Egy bagoly van a konyhában! – hallani a lépteket, ahogy anya visszasiet, és csodálkozó szemekkel közelebb merészkedik az idegen madárhoz, és lekötözi róla az üzenetet. Eközben apa is megjelenik.
- Hú, de megtépázott ez a szerencsétlen jószág! –
Anya elkezdi olvasni a levelet. Arcáról hitetlenkedést lehet leolvasni, de mi csendben vártuk, hogy ő szólaljon meg először.
- Semmi érdekes, együnk, mert kihűl, mire nekilátunk. – a levelet összehajtogatva a zsebébe teszi, és nem is törődik a furcsálló pillantásokkal, amik őt ostromozzák. Mindenki annyiban hagyta a dolgot.
Később a szobánkban ücsörögtünk Ozzal és beszélgettünk. Kopogás nélkül valaki beront egy tál narancsos sütivel a kezében.
- Nézzétek mit sütöttem anyával! – újságolja boldogan bátyánk, és elénk tolja a tálat. – Vegyetek, na! – nem habozunk, rávetjük magunkat az édességre, Sol pedig addig nem mozdul, amíg nem véleményezzük a kreálmányát. Először ikertestvérem szólal meg.
- Pfú, ez borzasztó! – kinyújtja kezét, mintha látni se akarná, amit előbb még a szájába vett.
Sol elkeseredett arcát látva, gyorsan enyhítetek a csapáson, miszerint szörnyen süt.
- Soool, ez isteni! – megsimogatom a pocakomat, mint a jóllakottak szokták, és erős hümmögéseket hallatok. – Hmm-mmm! Ez szupi! – Solra visszatér a halvány mosoly, aztán félretéve a süteményes tányért, leül közénk. Sokáig játszunk, már a lefekvés idő is elmúlik, amikor apa bejön a szobába, és mindenkit elküld aludni. Kedvetlenül mindenki az ágyába vonul.
- És ismétlem, nincs kobold az ágyad alatt, amit megbabonázott egy gonosz boszorkány! – nyom puszit a homlokomra. Hiába volt a nyakamban még most is a szerencsehozó amulettem, nem éreztem magam biztonságban. – Jó éjt, Kincsem! – kifele menet, Oz még megszólítja.
- Apa! –
- Tessék. – fordul vissza.
- Mi volt abban a levélben? – kérdezi kíváncsian.
Apán látszik, hogy nyugtalanná válik.
- Holnap megbeszéljük. – és becsukja az ajtót.
Másnap nem beszéljük meg, csak közlik a hírt velünk, hogy itt hagyjuk az erdőt, a tavat, a mezőt, a házat, és messzire költözünk.
- De mégis miért?! – akad ki Sol. – Nem akarok elköltözni! –
- Én sem! – nyafogom gombóccal a torkomban.
- És én sem! – csatlakozik Oz.
- Nem megyünk olyan messze, csak Északra. – a bőgés kerülget. Nem akarom itt hagyni azt a helyet, ahol a gyerekkoromat töltöm. Olyan szép, és és és kedves, és zöld, és tiszta, és nyugodt, és, és, és én nem akarok elmenni! – Anyátokkal tegnap este eldöntöttük, és kész. Nekünk sem könnyű, de muszáj. -
Már csípett a szemem. Egyáltalán nem muszáj! Hazugság!
Könnyezve ott hagyok mindenkit a nappaliban, és figyelmen kívül hagyva a szólítgatásomat, berobogok a szobába, és a takaró alá bújok. Ott sírok sokáig.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/134052526377957425_kctJvrYD_c.png)

Mona vagyok, tizenhárom éves, és egyáltalán nem vagyok szerencsés. Január van, kint dermesztő hideg, az iskola falain belül pedig félév. Állok a fürdőszobában, egyedül. A többiek mind a vacsoránál vannak, ilyenkor nem nagyon szoktak a klubhelyiségben lenni. Bámulom a tükröt, és idegesen letörlöm a megállíthatatlan könnyeimet. Dühösen nézem tükörképemet.
Másfél éve járok a Roxfortba. Azt hittem nagyon jó lesz, hogy jól fogom magam érezni, és sokat lehetek Sollal, vagy legalább Ozzal. Az ember azt hinné, ha van két testvére, és az egyik még az évfolyamtársa is, sosincs egyedül. Pedig de!
Végignézek tükörképemen. Kezemben az egyik lány ollója.
Mindenki kinevetett elsőben. Azt hittem, meg fog folytatódni jövőre, de… de tévedtem. Miért néznek meg az emberek? Miért nevetnek ki? „Fura lány”… Mindig ezt mondják. „Ősember”. Miért teszik ezt velem? Miért nem tudnak békén hagyni? Megszólnak, amiért nem hordok mindig cipők, megszólnak, amiért nem fésülködöm, amiért még meséket olvasok. Miért ilyen gonoszak?
Lábujjaimmal érzem a hűvös talajt. Felemelem az ollót, és belevágok a hajam végébe. Aztán máshova. És megint, és megint és MEGINT. Majd én megmutatom, ezentúl félni fogtok tőlem, aki megvet, megbámul, kinevet, azt megátkozom, úgy, hogy még az anyja se fog ráismerni, itt az új Mona!
Az olló vadul jár a hajamban, amíg a fényes fürtök nem töltik fel a mosdót.
Féljen minden ember, aki eddig kinevetett!
- Féljen minden ember, aki eddig kinevetett! – kiáltom a tükörnek sírva, de annál elszántabban.
- Mi az istent műveltél Mona? – hallom a hátam mögül.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/f2bc35d9f2_large.png)

Mona vagyok. Már tizenhat éves. Vén lókötőnek érzem magamat. Az ágyamon fekszem, és egy karkötőt fűzök. Nem nekem lesz, bár gyöngyökből sosem elég, nekem már lassan a könyökömig érnek.
Egy tölgyfa, egy éger, egy tölgyfa, egy éger. Így haladok. Már jó ideje csinálom. Az órára pillantok – már lehet vagy két órája.
Nem tartottam be az ígéretemet, nem lettem vérengző terrorista, aki a folyosókat járja, keresve kit terrorizálhatna. Nem szórok átkokat senkire, sőt egy csúnya szó sem hagyta még el a számat. Butaság volt levágni a hajamat, három évbe telt, míg visszanőtt normál hosszúságra. Sol azt mondta segít visszanöveszteni egy bűbájjal, vagy legalábbis meggyorsítani a növekedést, de én elutasítottam. A rövid hajam figyelmeztetett engem sokáig. Buta voltam, hogy így kiakadtam. Rosszul álltam az emberekhez. Rossz emberek véleményére adtam. Az elmúlt években több időt töltöttem társaságokban, és bár sosem voltam a kedvenc, sosem voltam a leghangosabb, sosem voltam a legviccesebb, de az emberek lassan elfogadtak, olyannak, amilyen vagyok. „Furának”…
Végre valahára végzek a karkötővel, immáron a tízedikkel. Az utolsót is elrejtem a kötött táskámba, a cipőm mellé. Felkászálódok az ágyról, és lesietek a Nagyterembe. Egyenruhám harisnyájának talpa, mint mindig most is tiszta kosz lesz, de nem is foglalkozok vele. A vacsoránál már nem sietek, ráérősen kanalazom a levest, közben beszélgetésbe elegyedek egyik jó barátommal.
- Sose értettem, hogy miért nem tudsz rendesen ülni, asztalnál vagy Merlinért! – szól rám Ayra.
Kelletlenül leteszem a lábaimat a földre, de pár perc múlva, amikor Ayra belemerül a mondandójába, észrevétlenül visszahúzom lábaimat a padra.
- Szerintem meg kellett volna csókolnia! Szerinted nem? – kérdezi kigúvadt szemekkel.
- Ööö, nem tudom. Nincs nagy tapasztalatom ilyenekben. Tudod, engem elkerülnek a fiúk. – Ayra bólint egyet, és tovább szürcsöli a levest. – Megeszed azt a muffint? –
- Mmm. – nyammog tele szájjal. – Nem, tudod, hogy liszt-érzékeny vagyok. De neked minek, hiszen még a tiédet sem etted meg? –
- Nem nekem lesz. –
- Jól van, vidd csak. –
- Köszönöm! – mondom vidáman, és elteszem mindkét muffint a táskámba, ami már így is tömve van.
Sokáig beszélgetünk még az asztalnál, már majdnem mindenki elment, és barátnőm is már igen fel akar menni.
- Jaj Mona, menjünk már! – nyafog, és már áll fel a padról.
- Jó. –
Felállok, erre Ayra megforgatja szemeit.
- Merlinért, vedd már fel a cipődet! – elhúzom a számat, de a szúrós tekintetnek hála, mégis csak felveszem a gátló ruhadarabot.
A lépcsőknél találkozok Ozzal.
- Szia! – és már tovább is megyek, de hirtelen megfordulok. – Oz, várj! –
- Hm? –
Táskámból előveszem az egyik süteményt, és a kezébe nyomom.
- Tessék! – és tovább is megyek.
- Öhm, kösz! –

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/17592254764148320_GfikRJWM_c.png)

A klubhelyiség felé tartok, de mielőtt felérnék teljesen, elköszönök háztársamtól, elkanyarodok, és a hetedik emelet felé veszem az irányt. Leveszem cipőmet, ismét elteszem a kötött táskámba, és harisnyában lopakodok végig az emeleten. Nem találkozok össze tanárral.
Megállok az egyik kőfal előt, és behunyom a szememet.
„Kell egy hely, ahol találkozok a szökevényekkel.”
„Kell egy hely, ahol találkozok a szökevényekkel.”
„Kell egy hely, ahol találkozok a szökevényekkel.”
Felnézek, és benyitok a kapun. Sok szempár szegeződik rám, de nem sokáig, könnyen felismernek. A sok ember között keresgélek. Kiosztok pár lánynak egy-egy karkötőt.
- Luna! – kocogtatom meg a vállát.
- Ó, Mona, szia! – mosolyog rám. – Örülök, hogy ismét benéztél!
- Tessék, ezeket neked hoztam! – nyújtok át neki két karkötőt. Luna arcára halvány mosoly ül ki.
- Köszönöm, Mona! Nagyon szépek! –
- Köszi… - mondom, majd a lány átölel.
Továbbmegyek, keresek a szememmel valakit. Nem találom.
- Mona! – szól oda egy ismerős hang. A hang felé nézek, és meglátom Nadinet. Jó pár méterre áll tőlem, egy lány és egy fiú társaságában. – A rádiónál ül! – mutat hátra, és visszafordul beszélgetőpartnereihez.
- Köszi! – azzal hátramegyek teljesen, ahol azonnal megpillantom.
Leülök mellé szó nélkül, adok egy puszit megfáradt arcára, és előveszem táskám utolsó tartalmát.
- Hoztam neked muffint. –

Azt mondják rossz az önértékelésem, azt mondják dilis vagyok. Azt mondják fura vagyok, amiért szeretek gyakorta mezítláb járni. Azt mondják, még Solnál is ijesztőbb vagyok. Azt mondják, sokat adok mások véleményére. Pedig én próbálok mindenkinek megfelelni, de mindig elutasítanak. Mit csinálok rosszul? Őszinte vagyok, és kedvelem az embereket. Mindenkiben megtalálom a jót, de ezt senki nem értékeli. Elkerülnek engem, mert… „furcsa vagyok”… Sokszor vagyok magányos, de valamivel mindig elfoglalom magamat. Karkötőt fűzök, bűbájokkal kísérletezem, rajzolok a füzeteimbe, Bogár Bárd meséit olvasgatom, vagy csak sétálok egyet.
Persze Sol mindig ott van, ha kell valami, hiszen ő az elképesztő bátyus. Mindig csodáltam, hogy önmaga lehet anélkül, hogy elkerülnék őt az emberek. Ha egyedül vagyok, és úgy érzem elveszett vagyok, mindig hozzá fordulok. Furcsamód ikertestvéremmel nem annyira sokat érintkezek, mint amennyi egészséges lenne. Persze, ő fiú, és van sok barátja, akivel bandázhat, én pedig ilyenkor meglátogatom az elsőéves hugicámat, Keyrát.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/3415397278_ffa4f1cef4_large.png)

Szeretem a természetet, hiszen úgy nőttem fel, hogy az egész körülvett. Az erdő, növények, mezők, állatok… Ha esett, ha sütött a Nap, ott mindig jól érzem magam. Hiányzik életem ama része…
De mindezek ellenére szeretem naposan látni a világot. Szeretem a természetet, az embereket, az állatokat, az érdekes meséket, és csodákat. Sokan azt mondják, hogy sosem fogok felnőni. Sok mindent szoktak mondani…

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/annasophia-robb-alexander-ludwig-jjj.png)

Az O’Flanneragh család egyike a legősibb ír varázslócsaládoknak. Ennek a családnak a leszármazottja vagyok apai ágon. Elvileg apu törte volna meg a férfiak többéves átkát (lásd: Neil Flannery családtörténete (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,6579.0.html)), de mivel mugli származású édesapja volt (Daniel F. Harington, a nagypapi), ezért megtagadták tőle a családi pálcát, és fattyúként (kezelve) nőtt fel a családban. Amint betöltötte tizenhetedik életévét, elszökött otthonról, és megismerkedett anyával. Mivel anyu mugli származású volt, és hiába volt félvér apa, egy neves család nevét vitte tovább, ezért vérárulóvá kiáltották ki, és kitagadták a családból.
Aput ezt nem érdekelte, inkább új életet szeretett volna kezdeni anyuval, ahol nem a hatalom szabja meg a gyerekek sorsát. Lénygondozónak állt, és összeházasodtak anyuval, aki újságírónő. Apa munkája miatt egy leprikónmezőre kellett költöznünk, és ott éltünk tökéletes békében.
Egyszer anya kapott egy baglyot, miszerint egy Angliában élő soha nem hallott rokonunk elhunyt, és ránk hagyta az összes vagyonát. Furcsa volt mindez, de azzal magyarázták, hogy állítólag egy sárvérű családjában néhol elvetve felfedezhetők mágusok. Ahhoz, hogy a nagy vagyont átvehessük, Angliába kellett költöznünk. A gyerekek közül senki nem akart elköltözni a mezőről, de anyuék úgy döntöttek, hogy Észak- Írországba költözünk, ami ugyebár angol fennhatóság. Átvettük a vagyont, és most már angol állampolgár vagyok. S mit hoz a véletlen, amint meggazdagodtunk, a család ismét kegyeibe fogadott...

Természetes színek híve vagyok, barna, sárga, zöld, olíva, minden, ami szép! Mindig egy kötött táska van nálam, amiben általában a cipőmet hordom, hiszen gyűlölök cipőben járni, de amikor rám szólnak, muszáj felvennem… Általában mezítláb császkálok, ha megtehetem, és nem fázok meg. Nem szeretek fésülködni, túl sok vele a macera, ugyanígy vagyok a sminkkel. Emellett nagyon szeretem a kiegészítőket, amiket néha én magam fűzök (karkötők, nyakláncok, bokaláncok), de furcsamód a gyűrűk roppant zavarnak. Általában, ha leülök valahova mindig felhúzom a lábaimat, és átkarolom őket karjaimmal.

Azt mondják talpraesett vagyok, azt mondják leleményes vagyok, de én nem így gondolom… Furcsa, hogy ebbe a házba osztott a süveg, másra számítottam. Mindig is érdekesnek találtam az órákat, az egész varázsvilág tök szuper, de valahogy a gondolataim mindig elkalandoztak. Szeretek a füzeteimbe rajzolgatni. Közepes tanuló vagyok, de a legtöbb diákkal ellentétben szeretem a tanórákat.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/4019245795_82be1b5f7b_large.png)

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/harry_potter_and_the_deathly_hallows_2-wallpaper-640x480.png)