Roxfort RPG

Két hét karácsonyig. Örökkévalóságnak tűnik, de mégis érzem, hogy már a nyakamon van, pedig még fél hónap! Mindig izgatottan várom a karácsonyt, mert a mai napig imádom! Egyszerűen varázslatosnak tartom: a meleg lakás, esetleg kandalló a szobában. Egy közös, meghitt családi vacsora rengeteg nevetéssel, és beszélgetéssel. A karácsonyfa díszítés színes gömbökkel, masnikkal, és gyertyákkal. Friss, meleg sütemények, sült hús kenyérrel és tormával… Karácsonyi dalok szólnak a háttérben! Sose értettem azokat, akik nem szeretik a karácsonyt, hiszen ebben mit nem lehet szeretni?! A süti jó, a hús jó, az ajándék jó, a dísz jó, a meleg jó. Kérdés?
Már alig várom, hogy vége legyen a sulinak, és visszautazhassam anyáékhoz. Múlt héten írták, hogy megvannak már az ajándékok, ezzel már nem kell vesződni, meg persze hiányzom nekik, szeretnek stb. stb. Általában mindig visszaírok nekik, akár csak annyit is, hogy „Én is szeretlek titeket!”, vagy valami hasonlót, de az utóbbi időben nem volt rá időm, és hogy őszinte legyek, ki is ment a fejemből. A következő hetem is csak rohanással telt. Órákról-órára, házifeladat-házifeladat hátán. Házidolgozatok, gyakorlatok és egyéb finomságok. Ja, és akkor még fordítsak figyelmet a barátaimra is! A legutóbbi roxmortsi kirándulásra se tudtam elmenni, mert ki se láttam a könyvek közül.
Egy hét volt karácsonyig. Már tűkön ültem, és egyre kevésbé izgatott a tanulás. A kastély már ki volt díszítve félig, de még nem pompázott végleges alakjában. Épp a Hollóhát klubhelyiségében hevertem a kandalló előtt, és melegedtem, kintről jöttem az udvarról, és meg kell, hogy mondjam, rohadt hideg volt kint!
Nyílt az ajtó, és egy aprócska termetű emberke lépett be rajta.
- Jó napot Flitwick professzor! – köszönök neki mosolyogva, ő pedig csóválva a fejét intett, hogy menjek utána.
Furcsállva mellettem ülő haveromra néztem, ő pedig csak vállat vont. Felálltam a helyemről, és követtem.
- Mi a gond, Professzor? – kérdeztem.
De ő csak lehajtotta fejét, s csóválta azt. Megálltunk az egyik folyosó szegletében, elmormogott pár hangtompító bűbájt, és felnézett rám.
- Professzor? – most már őszintén kíváncsi voltam.
A zsebéből elővett egy összehajtogatott papírlapot, és odanyújtotta nekem. Kibontottam, és belenéztem.
- Sajnálom Mr. Dobrev! – mondta, de már meg sem hallottam. – Részvétem!
Pár másodpercig üvegesen bambultam magam elé, majd összegyűrtem a papírlapot és a galacsint elhajítottam. Faképnél hagyva Flitwicket észveszejtő gyorsasággal végigrohantam a folyosókon, lépcsőkön, egészen a szobámig.

Kiszabtam a legfelső fiókomat, és felmarkoltam az összes papírlapot, ami benne hevert szétszórtan, elhanyagolva. Már szúró torokkal, égető szemmel, remegő testtel löktem fel minden aggódó embert magam körül. Eltaszítva magamtól a karokat, mit sem hallva a kiáltozásokból lépteim nagy hangzavart keltve rohantam keresztül a klubhelyiségen. Feltéptem az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam futottam lefelé a lépcsőn. Arra mentem, amerre csak lehetett, csak levegőre. Ki… El.
Láttam a furcsa tekinteteket, hallottam a szólítgatást, de én csak futottam. Könnyeim már kibuggyantak vöröslő szemeimből, és nem is hullottak, patakokban folytak le kipirosodott arcomon. Izomból nekirohantam a gigantikus kapunak, éreztem a fájdalmat, de nem foglalkoztam vele. Nagy nehezen kinyitódott, én pedig az első adandó résen kimásztam a téli időre.
Rövid pólóban, és egy ócska nadrágban vágtam neki az udvarnak. A lépcső felé vettem az irányt, ami levisz a tóhoz. Futottam, futottam, és már nem csak a sírástól, hanem a hidegtől is reszkettem. Zoknim az első pár lépésnél átázott, a kék szín, majdnem feketévé vált, ahogy beszívta magába a havat. A lépcsőn lefele kétszer elestem – megcsúsztam. Fájt mindenem. A hátam az eséstől, a kiszáradt torkom szúrása, bedagadt szemeim égtek. Elrohantam a csónakház mellett, és sziklákra másztam, a csónakház és a tó közé, takarásban mindentől. A hártyásan befagyott Fekete-tó látott csak.
Remegve kapkodtam a papírokat. Az órai jegyzeteket, meghívókat, puskákat, mind elhajítottam – mindegyik a tóban végezte. Eszeveszetten kerestem a kötegek között szüleim leveleit. Amint megpillantottam kézírásukat, feltört belőlem a zokogás. Tüdőm észveszejtően fájt. Szúrta a jeges levegő, a mínusz fokok szinte felvágták bőrömet. Szívem nem a zord téltől, hanem a fájdalom miatt hasadt meg. A harminc-negyven levélbe épp hogy csak beleolvasok, csak lapozgatom őket, nézem az aláírásokat, amiket alig látok könnyáztatta szemeim miatt. Volt, amire nem is válaszoltam… Sosem tudták meg, hogy kivel fogok menni a karácsonyi bálra, tetszett-e a karácsonyi ajándék, amit ki sem nyitottam még… Sosem tudják meg, hogy mennyire szerettem őket, nem mondhatom el nekik soha többé! SOHA TÖBBÉ!
Mintha minden egyes levél felnyársalt volna… Reszketve szorítottam mellkasomhoz őket, és oldalra fordítva a fejemet, behunytam a szemeimet. Azt képzelem, hogy álom. Hiszen ez csak egy álom. De ha álom, akkor nem halhatok meg… Bármit tehetek dühömben, nem fogok magamban kárt tenni, ugye? Ugye? Akkor miért ne dühöngjem ki magam?
Homályos tekintetemet a tó vízére emelem.
Tovább égnek a szemeim.
Tovább reszkettem a hidegtől.
Tovább vágta a levegő a bőrömet.
Tovább hasította tüdőmet a jég.
Ha beleugrok, úgyis felébredek. Igen… Biztos! IGEN! BIZTOS!
Görcsösen mellkasomhoz szorítottam a meggyűrt lapokat, körmeim mellem húsába vágtak. Reszkető térdekkel felálltam, lábaim megrogytak. Erőt vettem magamon, mélyet szippantottam az éles oxigénből, ami felnyitotta tüdőm belsejét, így az kettényílt. Dőlés közben még hallottam, ahogy a szél meglobogtatja a lapok csücskeit… és beleestem a jeges vízbe. Fájdalom, majd nem várt melegség öntött el, és feketeség következett. Most fogok felébredni… Most.