Roxfort RPG

Kis fogadó és kocsma az Abszol úton. Elég vegyes társaság látogatja. Itt senki sem tűnik ki a tömegből.

(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/fejlcLoreena.png)




Cseppnyi mosoly, ami nem biztos, hogy pozitívan jött, le. De úgy tűnik a nő mégsem orrolt meg érte. Igazából nem gonoszságból, vagy gúnyból mosolyogtam... csak úgy... Hiszen, aranyos, kedves meg nyilvánulásai voltak, és ezt díjaztam egy mosollyal. Aranyos? Kedves... megint milyen émelyítő, borzalmasan giccses szavak... Mintha egy pohár mézbe, még hat kanál cukrot tennénk... Felfordul a gyomrom. És az a baj, hogy mióta a nővel beszélgettem, nem ez volt az első alkalom...és úgy nézem nem is az utolsó.
Érdekes váltás... dicsér... jól esett... de tényleg. Hogy miért? Nem tudnám megmondani. De tény, hogy őszinte dicsérő szavakat ritkán kapok. Akitől esetleg igen, az valami útmenti cafka, netán valami könnyűvérű rihe... De ez a lány... tőle furcsának és jólesőnek hatottak a szavak. És tényleg, jól esett...
Tovalépünk a témán, majd szavai a családra, a névre... a háttérre terelődnek.

-  Igen, meg kell hagyni rengeteg pletyka, szóbeszéd járja rólunk... De ez engem legkevésbé sem érdekel. Amíg nem igazak, egy szalmaszálat nem teszek keresztbe ellenük. Hiszen, az ember minél jobban magyarázkodik, védekezik, annál jobban bizonyítja a bűnösségét. Tény, sok a sötét pletyka is, gondolom Ön is hallott már nem keveset. És van egy sanda gyanúm, hogy a helyszín, ahol összefutottunk, újabbakat sejtetett fel.... - könnyed, negédes stílus, mosoly... kissé elkedvetlenedett arc. Mintha teljesen a pletykák hatása alá kerülnék. - Pont ezért nem is kezdek magyarázkodni. Higgyen amit akar. Bár én azt hiszem, hogy már rég tudja, hogy tőlem nem kell tartania, hiszen még mindig itt jön velem, és épp egy italra tartunk. - ismét mosoly, meggyőző arckifejezés... És egy olyan ember, aki teljesen biztos, de mégis tekintetével bizonytalanságok sugall, várja, a megerősítést, hogy a nő tényleg hisz neki... Nekem....

Kíváncsi voltam, vajon rákérdez e, mi a manót is kerestem ott. De mivel jó neveltetést néztem ki belőle, és társalgásunk eddigi folyása is erről győzött meg, biztos voltam benne, hogy nem kérdez. A mondatokat direkt úgy fűztem, hogy ne érezze kellemetlennek, ha még is megkérdezi. De ha nem , hát az sem baj. Kész válaszom úgy sem volt.... De nekem ez nem okoz gondot.
Tovább fűztük a beszélgetést. Kényes témák... újra. Fel kellett világosítsam a lányt, hogy milyen kemény helyzet van jelenleg. De mindezt úgy, hogy ő ne érezze, hogy én a másik oldalon állok.
Érdekes. A bizonytalanságtól fél...

-  Szóval, ha tudná, hogy a következő pillanatban a halál fia, akkor nem aggódna? Nem gondolja, hogy a másik oldalon lévő emberek nagyobb biztonságban vannak? Ez nekem már sokszor megfordult a fejembe. Most gondolja el, egy halálfaló bármikor, nyugodtan kijöhet az utcára, és bárkit gond nélkül bánthat. Nem kell attól tartania, hogy valaki előugrik a sarokról és megtámadja... Ne gondolja, hogy ezzel, most azt akarom mondani, hogy én mindenképp a másik oldalhoz akarok tartozni, de érdekes meglátás? Nem gondolja? - kisfiús mondat vezetés, határozott... érdekes kérdéseket felvető szavak. Na vajon erre mit lép?

Netán egyet ért? Talán elérhetem, hogy válasszon? Vajon tud választani... No, következő mondatával máris megfesti a jövőt. Tenne, ha... Ha.... Ha...

-  Teljesen igaza van. A harcosok mind ismerik a tervet, így fel tudnak készülni. És mi van velünk? Akik nem ismerik a terveket.... Itt lépnék vissza az előző felvetésemhez. - újra kisfiús ábrázat, naivitás... mi lesz a vége???

Jogos kérdés...ismét. Nem is oly butuska Lor kisasszony... nem is naiv annyira, mint amennyire először gondoltam. Még mindig képes meglepetéseket okozni.... Nahát.... Nahát...

- Miért hiszi, hogy nem képes rá? Mindenki képes. Mindenki tud harcolni ha akar. Ne vegye tolakodásnak, de gondolom ön is a Roxfortba járt... Megtudhatom, hogy melyik nemes ház tagjának tudta magát? Nem mintha számítana, de ha esetleg Griffendéles ? Merlinre milyen nehéz ezt a szót gyűlölet nélkül kimondani ? vagy Mardekáros ? itt meg vigyázzak, hogy ne mondjam nagy elánnal... sikerült... -  akkor higgye el nekem, hogy igen is tud küzdeni, és tegye is. Ne hagyja, hogy megriasszák, félelembe tartsák... - teljesen belelovaltam magam. Szavaim úgy csengtek, mint egy katonáé, aki fiait harcra szólítja fel. Szerencsére úgy irányítottam a dolgokat, hogy a nő még véletlenül se jöjjön rá, melyik oldalon is állok.

Még pár jól irányzott mondat, és hopp... talán valóra válik az elképzelés, és hamarosan egy ifjú, naiv, formálható halálfalót üdvözölhetek... Vagy, ami nem is tudom, hogy jobb e, de egy nőt, aki elszántan lép majd be a Főnix rendjébe, aztán ki tudja, nem hozhat e nekünk tökéletes, hasznos információkat. Na ezek a beszélgetés végére úgy is kiderülnek. Ha nem tervez semmi ilyet, akkor jöhet a szórakozás... Elmosolyodtam, sokat mondóan, de ez a mosoly csak számomra jelentett sokat. Lor nem olvashatott a fejemben, szimplán egy sármos, csábító mosolyt pillanthatott meg az arcomra kúszni.
Közben meg is érkeztünk a Vasorrú elé. Nem tudom, hogy vajon a társalgásnak, vagy minek köszönhető, de a hölgy szökelve, mintegy hallhatatlan zenére táncolva lépkedett előttem és így fejtette ki véleményét, majd megtorpant a vendéglátóipari egység előtt, és bevárt. Mögé léptem, balról megkerültem, és fellépkedtem a lépcsőn, megvártam míg követ, kinyitottam az ajtót s beléptem.
Furcsa mód a helyiségből hiányzott a kocsmáktól megszokott cigarettafüsttől és vajsör illattól nehéz levegő. Szállongott itt-ott egy két füst pamacs, de elhanyagolható volt. Előre léptem, és szétnéztem. Nem is kellett sokáig figyelnem, már is kiszúrtam egy tökéletes kis boxot. Kis asztal, a sarokba két székkel. Előre sétáltam, közben a vállam felett hátra tekintettem, és megvártam míg a hölgy követ. Az asztalnál bevártam. Lesegítettem a kabátját ha engedi, majd kihúztam a széket megvártam míg esetleg leül, s ha így történt, magam is letelepedtem.
Pillanatok múlva megjelent a pincér.

-  Mit hozhatok? - kérdezte

Megvárom, míg a hölgy kér, majd magam is rendelek.

-  Egy lángnyelv whiskeyt, a legjobb évjáratot.

Megvárom míg elhagyja az asztalt, előveszem a cigaretta tárcám.

-  Megengedi?

Ha igen, rágyújtok, ha nem, akkor elteszem, s szemeimet az arcára függesztem és várok, hogy folytassuk a korábban megkezdett társalgást...

*máskor*

(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/Evoletfejlc.png)


Kopp.

Kopp. Kopp.

Kopp. Kopp. Kopp.

Cipősarkam csak úgy veri a visszhangot a kihalt utcán. Sehol egy lélek sem. Minden ember sötétedés után behúzódik, az általuk biztonságosnak ítélt vackaiba. Ó ha tudnák a kis naivak, hogy egy bereteszelt ajtó nem véd meg semmitől. Főleg nem a Halálfalóktól... Főleg nem tőlem...
Határozott léptekkel haladok a kitűzött cél felé. Ami nem más, mint George Smith háza. Nem egy nagyhal, de az pont elég, hogy a minisztériumban dolgozik. Kellenek a belső emberek.
Megérkeztem. Ódon, fehér meszelésű ház, itt-ott lepattogott vakolattal. Barna tölgy ajtó, az ablakokon bordó függönyök...
A bejárati ajtóhoz lépek, pálcámat előhúzom... kiábrándító-bűbájt szórok magamra, majd.

-  Alohomora. - hangzik az igen, minek hatására az ajtó feltárul.

Belépek, megkeresem a szobát. Ahogy sejtettem... egyedül.

- Imperio. - nyitom szólásra ismét a szám.

A dolog működik, elégedetten távozom. Az utcára lépve győzelem ittas mosoly jelenik meg a szám szegletében, majd ez teljesen kiszélesedik. Újabb tett, ismét egy feladat teljesítve. Ez örömmel tölt el. Szolgálni akarom őt, tenni érte... megtenni mindent...
A feladat kész, most jöhet a szórakozás.
Határozott léptekkel indulok meg, aztán megtorpanok... hiszen hová is menjek? Ritkán szoktam ezen elgondolkodni, de hirtelen nem jutott eszembe értelmes hely, ahová betérhetnék...
Végül London mellett döntök, legyen a Foltozott Üst, vagy...
Áh, dehogy, hiszen az egy eléggé lepukkant hely...

Nem.

Nem, nem...

Muglik közé meg nem megyek... Az lealacsonyító... De akkor...
Na jó, végül az Abszol ? út mellett döntök, hiszen ott csak akad valami jó kis hely... Behúzódom egy sötét sikátorba, majd hoppanálok, és egy pillanattal később az Abszol- úton találom magam.
Na, ez már jó lesz.

Kopp.

Kopp.

Itt már lassú léptekkel közlekedem, hiszen nem kell sietni. Kiélvezem a friss tavaszi levegőt, és a jól
végzett munka gyümölcse még csak most következik, azt pedig nem szoktam elsietni.
Egyenesen a Vasorrú felé veszem az utam. Elég sokszor jártam már erre, és sokszor tértem be eme kis kocsmába... ami tökéletesen kielégíti minden igényemet.
Fel a lépcsőn, be a söntésbe... Kicsit elbambulok, és azon kapom magam, hogy valami igen puhába, és kellemes illatúba ütköztem. Fókuszálok, és hopp... mi kerül a szemem elé. Egy csodaszép hollószín hajú lány. Hátrébb lépek.

-  Elnézést kisasszony. Olyan figyelmetlen voltam, hogy önbe szaladtam. Remélem meg tud bocsátani, és engesztelésként engedje meg, hogy meghívjam egy italra. - nyitottam...

Megvárom míg a kezét nyújtja, és ha megengedi csókot lehelek az apró fehér kézhátra. És reménykedem, hogy mind bocsánatkérésemet, mind italmeghívásomat elfogadja...

Nem is indulhatna ennél jobban az este...

Mély sóhaj.
Elegem van mindenkiből. Egyszerűen? mindenkiből. Leginkább Lestrange-ból és de Crasso-ból. Hogy egyszerűen fogalmazzam meg; fárasztóak. Nagyon is azok. Mind a ketten. Nem meglepő, hogy ők, mint férfiak, megpróbálják a kezükbe kaparintani az irányítást. S nem véletlen, hogy nem sikerül ez nekik úgy, mint kellene. Elvégre mégiscsak itt vagyok én, aki néha okosabb, mint azok ketten. Na és persze szerényebb is, mert különben miért húzódnék megadóan a háttérbe? Ennek ellenére számtalanszor jött jól a halk segítségem, s lám, többek közt emiatt tartunk ott ahol. De én ezt unom már. Egyszerűen, unom.
S ennek örömére ki is jelentettem, hogy ma este nem leszek otthon. Így Tristram hiába kopogtat a Leroy kúria ajtaján, maximum a házimanó löttyedt képével találja szembe magát, amely felettébb nem szép és kellemes látvány. És hogy furfangos legyek és hogy a ma estében ne zavarja meg semmi, mint az akkori egyetlen ?szabadnap?omat, mikor Crasso volt szíves beállítani hozzám hajnal egy környékén, úgy intéztem el, hogy egyszerűen nem mondtam hova megyek. És ez úgy tűnt? beválik.

Lestrange ugyan dúlt-fúlt, de hát nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Biztosan nem akart hazamenni. Sok kering Bellatrixról, noha még sosem találkoztam vele. De persze a susmus az ember fülé jut. Lényegében nem bánom, hiszen mégiscsak van a szóbeszédnek is valamennyi valóságalapja. Na de hogy mennyi az elferdített igazság, azt nem igazán lehet kiszűrni. Így nem is törekszem erre, mindössze? meghallgatom a hírforrásokat. Már, amennyire időm és energiám engedi, mert ugyanis az utóbbi időben többet koslatok Tristram után meg a Mágiaügyi Minisztériumban, mint az normális és egészséges lenne. Na de a munka, az munka.
Ez az este azonban különleges. Hiszen, remélhetőleg nyugodtan tehetem azt, amihez kedvem van. Amit csak akarok. De? mit is akarok?
Magam sem tudom, ezért járom céltalanul London utcáit.
S míg a hűvös esti szellő a fekete bőrkabát alá szökik, jelezve, bizony eléggé lehűlt már a levegő az aranyfoltokkal hímzett sötét csillagos ég alatt, eszembe ötlik a Hyde parkba való beszélgetésem a régi iskolatársammal, Rubyval.
De régnek tűnik innen mindaz. Mindaz, amit ott akkor egymás fejéhez vágtunk. És mennyire jelentéktelen dolgok is azok a mostani problémákhoz képest. Nevetséges.
És mindezen halkan fel is kacagok, mire a nevetésem a szél szárnyán elrepül pár utcasarokkal arrébb.

Bevallom, nem tudom, hogy keveredtem a Foltozott Üst közelébe, de egyszer csak itt találtam magam a nyikorgó cégér alatt. Ez volt az a hely, ahol az olyan emberek fordultak meg, akik szerettek egyszerre mondhatni két világban élni. Mert innen egy hajszálra volt a két világ. A mugli és a varázs.
Viszont én tudtam hova tartozom. Mindig is tudtam. S sosem volt ez kétség vagy kérdés, ám más fontosabb dolog igen. Például, hogy mivé is kell válnom és hogy, ki is vagyok én. D ezekre, mára, megleltem a választ. Igaz, nem sokon múlt hogy ne így történjen minden.
Így eszembe se volt ide leülni, s itt tengetni a patkányképű férfiak és nők között az értékes perceimet. Nem. Nekem ettől különlegesebb kellett. Tehát egyenes háttal meg se hallva az egyes felém irányuló megjegyzéseket haladtam át a bűzös helységen, hogy aztán rátérhessek majd az Abszol útra, s ott talán az Édes Mérgek Kocsmába találjak társaságot.
 
Mégsem a Zsebpiszok-közi lebujt választottam. Először is, mert a hideg nem engedte, hogy a hidegtől remegő kezeimet egész odáig kínozzam, másodszor pedig, Lestrange egyszer már megfordult ott. Nos, ha kellenék neki, biztosan ott keresne megint, ha nem is az első de az utolsó helyen. Ezt pedig? nagyon nem akartam.
Egyszerűbb megoldást választottam hát, a Vasorrú Bábát, amelynek fényei már távolról vonzott.
Nem is volt kétség a fülledt meleget illető gondolatom végett. A vegyes társaság teljesen betöltötte az itteni világot, s a népek között egyetlen ismerős arcot sem láttam, mikor belépve szemügyre vettem mindent és mindenkit. Nem is bántam. S miközben egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon, mert már élveztem a győzelem ízét, valaki hátulról nekem jött.
Szó szerint, s nem sokon múlt hogy fájdalmas találkozásomat a padlóval ne védjem ki. Mégis, valahogyan sikerült, s ezt az egyik közeli szék támlájának köszönhetem.
Egy lélegzetvételnyi időm sem volt, s fel sem ocsúdtam még a hirtelen jött nem várt támadástól, mikor máris ott termett a bűnös, s bocsánatkérések közepette nézett rám.
- Öhm? persze? rendben? -
Lényegében ezt nem tudom, hogy sikerült kinyögnöm, s azt sem mire mondtam. Még a kézcsókra sem figyeltem fel mert azzal voltam elfoglalva, hogy a szemembe hulló rakoncátlan hajtincseimet kiseperjem a látóteremből, na meg a szememből és a számból.
S csak arra eszméltem föl, hogy egy perc múlva a pultnál vagy az egyik asztalnál ülök. Én és az idegen. Na ez is jól kezdődik. Mint szinte eddig minden az életemben? egy váratlan belépővel.

A n g e l u s   M i r o l

Kissé megilletődve nyíltak nagyobbra a kedves szemek, s mintha rajtakapták volna valami nem illő tetten, úgy nyitja szóra a száját szinte azonnal, határozottan védekezőn.
- Igaza van, természetesen.. úgyértem.. ajjj, hogy is magyarázzam el? Nézze, Angelus, én tényleg nem akarom firtatni, mi dolga akadt a Zsebpiszok-közben. Nem tartozik rám.
Itt megereszt egy szórakozott mosolyt, s ahogy felpillant a férfi szemeire, kissé mintha ábrándosabban is csillognának azok a mohazöld lélektükrök! Persze ez az egész nem tart soká, hisz meglehetősen hamar rádöbben, mit is művel: védekezik. Ezzel tehát megerősíti a másikat abban, hogy igenis gyanakvást ébresztett a szívében a hirtelen felbukkanása és nyájas segítőkészsége, előzékenysége..? Micsoda szamárság!
Mintha önmagával viaskodna, s ez a röpke töprengés igen mély barázdákat vés a homlok sima bőrébe, míg a szemöldökök vörös íve meredekebbé válik, s szinte már morcosan összeszalad Lor orrnyerge fölött.
- Különben is.. - kezdi ismét, amint úgy tűnik, dűlőre jutott a koponyájában megfogant kérdéssel - Hálás vagyok a társaságáért.
Igen, ennél őszintébben nem is mondhatna köszönetet azért, amiért mellette maradtak, és kikísérték abból a nyomasztó kis sikátorból. Mert hát mi a csudához kezdett volna, ha Angelus helyett valami szadista Halálfaló zökkenti ki a regény levendulától illatos lapjai közül?..
Angelus következő mondatára enyhén megremeg a gyomra, s akaratlanul is megtorpan egy pillanatra, mielőtt ismét továbblépne. Meglehetősen lassan haladhatnak, ha Lor minden egyes zavarbaejtő megnyilvánuláskor megálljt parancsol a lábainak, bár ezeket az aprócska lemaradásokat bőven behozza, mikor előrébb sétál, s kekeckedő mosollyal érvel.
Ezúttal láthatóan zavarba jön. Úgy van, egy italra tartanak. Elfogadta a meghívását. Pedig nem is ismeri! Hogy ez milyen romantikus! Csak aztán ki ne derüljön a sötét úrfiról, hogy a lelke is pont olyan hűvös és kimért, mint a stílusa.. Izgatott kis mosolyra húzza ajkait, s újabb vörös tincset gyűr a füle mögé. Hajaj, mi lesz még itt az éjjel! Meglehetősen régen volt alkalma együtt vacsorázni egy ilyen kaliberű fickóval, mint amilyennek Mr. Mirolt tartja. Éppen ezért talán megbocsátható neki, hogy kissé kergébb, s talán pironkodósabb is az átlagosnál.
- Hm.. Talán inába szállt az önbizalma, Mr. Mirol? - teszi fel a kissé talán pimasz kérdést, bár a mosolya elveszi a mondat sértő élét, s sokkal inkább bátorító köntösbe bújtatja, semmint sértőbe. Lor ismét Angelus mellé zárkózik, s talán valóban csak játszik, mikor a füléhez hajol.
- Ne aggódjon, tartom a szavam. - susogja mosolyogva, majd odébb is lép, s szálegyenes tartással, háta mögé rejtett kezekkel bólint egy nagyot a végére - Örömmel csatlakozom magához egy italra, erre mérget vehet. Mondták már magának, hogy szépek a szemei? Lefogadom, hogy a barátnője is oda van értük.
Megeresztett egy újabb kis bókot, igen. Egyrészt így gondolja, másrészt pedig - ha egyszer ilyen típusú a férfi, hogy minduntalan megerősítésre vár - nem akarja, hogy pusztán Angelus félénkségén múljon az estéje. Na nem mintha bármi komolyat tervezne, de egy felszabadult, jókedvű partnerrel sokkalta nagyobb élvezet beszélgetni, mint egy olyannal, aki feszt azt lesi, jót mondott-e, avagy rosszat.

Talán ezt a témát lezártnak is tekinthetnék. Nagyon kényelmes volna, elvégre Lor valószínűleg itt főne meg, az Abszol úton strázsáló lámpák aranyfényében, ha bókra bókkal felelnének. Azt meg egyáltalán nem szeretné, bármennyire könnyen veszi is a kedves megjegyzéseket. Aztán még túl korán kéne hitegetnie a másikat.. Vagy mégsem? Miért bonyolítja ennyire túl?
Aggodalmát a szóba jött harc fújja el.
- Amelyik Halálfaló úgy gondolja, hogy biztonságban van az utcákon, még kölyök. Vagy pedig olyan szinten biztos magában, ami már egyenesen ön- és közveszélyes lehet.
Fejtegeti a véleményét békésen, mintha arról beszélne, milyen rózsákat kíván telepíteni a nyaraló kertjébe.
- A közemberek tőlük tartanak, rájuk viszont az aurorok vadásznak, Angelus. Senki nincs maradéktalanul biztonságban. Az, hogy melyik oldalon akarunk harcolni, már gyakorlatilag a lelkiismeretünk dolga.
Ismét csak összeszaladnak a szemöldökei, de villámgyorsan tova is hessenti magától a kellemetlen érzést, miszerint Angelus talán azt hiheti, gyávának bélyegezte. Pedig nem! Épp hogy jót mondott rá! Elvégre ha ennyire harcos lelkületű, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy ő is valami auror lehet. Akkor meg mi számíthat nagyobb elismerésnek egy ilyen bóknál?
Áh, a következő mondatával semmivé porlasztja a hős auror képét, hiszen azokkal veszi egy kalap alá magát, akik nem ismerik a terveket. Lor ellenben ígéretesnek tartja, hiszen.. erős férfi, fiatal és egészségesnek tűnő.. a szavai alapján maga is örömmel részt venne ebben az egész ramazuriban.
- Hát harcoljon.
Vágja ki határozottan, élénken ragyogó szemekkel, majd újfent menetirányba fordul, hogy ne kelljen Angelus arcába néznie. A szavai.. sokmindent felkavarnak benne. Gyáva.. de hát anno a Griffendélbe osztotta a süveg! Harcolnia kéne? Éppen neki? Aki egy épkézláb ártást nem tud alkalmazni?.. Vagy nem is olyan reménytelen, csak ő hitte eddig azt magáról? Elhitették vele? Áh, már megint kezd túlzásokba esni.
- Griffendéles voltam. - feleli halkan, eltöprengő hangon, s mintha ezúttal ő várna megerősítést, vállai fölött kérdőn néz vissza a férfi arcára; onnan pedig egyenesen a sötét szemekre emeli pillantását.
- De az átkok sosem mentek. Nem vagyok az az.. erőszakos típus. Elítélem, amit a Halálfalók másokkal tesznek, de mennyivel lennénk jobbak náluk, ha ugyanazt tennénk velük?.. Egy átok elsütéséhez kell bizonyos lelki állapot. Nem is tudom. Talán nem stimmel bennem valami..
Első ízben tűnik bizonytalannak, és talán egy kicsit keserűbbnek is, mint az eddigiek során. A sármos mosoly ellenben igenis új erőt ad neki, s büszkén húzza ki magát. Úgy van. Harcolni fog. Csak tudná, hogyan..!

A   V a s o r r ú b a n

Angelus után lép be a kis kocsmába, s szinte azonnal kellemes meleg járja át a testét. Könnyed léptekkel követi a férfit, s mikor az kivonja neki a széket, egy kedves mosollyal köszöni meg, s a kabáttól való megszabadulás után helyet is foglal. Lábait keresztbe veti, ujjait szórakozottan összekulcsolja, s ösztönösen körbesandít. Kellemes kis hely.
- Egy feketeribizli teát kérek. Cukorral és citrommal. - mosolyog fel a pincérre, s mintha csak most kapna észbe, hogy mégsem ír krémlikőrt rendelt, enyhén pirongva süti le a szemeit a lángnyelv whiskey hallatán. Áh, ennyire mégsem lehet kislányos! Nem muszáj alkoholizálnia csak azért, mert a másik azt teszi. És különben is. Hosszú még az este - ki tudja, meddig fognak még itt ücsörögni?
- Persze, csak nyugodtan. - hagyja rá oda sem pillantva, miközben látszólag alaposan végigméri a távozó pincért; közben pedig újfent elmereng.
- Mondja, Angelus.. mivel foglalkozik? - vet fel egy semlegesnek szánt témát, hogy a múló kényelmetlenség érzetet zavarja. Az a helyzet ugyanis, hogy mivel már ülnek, s nem mocoroghat, kezd határozottan zavarba jönni. Szimpatikus, értelmes fickónak tűnik ez az Angelus, de mi van, ha már foglalt? Meg különben is, nem szabad ilyesmikre gondolnia. Ez csak egy ital. De akkor is eszméletlen szemei vannak!

Logan

Végre, egy olyan hétvége, amikor a diákokat elengedték egy kis bevásárló körútra, hogy iskolaszereket,új ruhákat szerezhessenek be maguknak, s egy kicsit kikapcsolódhassanak az Abszol út rengetegében. Oliver valahogy elkeveredett a társaitól, betért egy fagyizóba, vett egy három gombócos nyalánkságot, majd séta közben elfogyasztotta. Közben nézegette a kirakatokat, egy-két helyen megállt és megcsodálta az újdonságokat.
~ Nahát, ez a seprű. Nekem is kellene egy ilyen. Kár, hogy ennyire drága, apámtól nem akarok pénzt kérni, hm...egyszer csak lesz rá pénzem.~ Jegyezte meg, miközben összerágta az utolsó tölcsérmorzsát is. Ezután betért egy talárüzletbe, s kíváncsiskodott, hogy vannak e új, köpenyek, mert az övé kicsit már elkopott. Nem volt túl nagy választék, egyik sem nyerte el a tetszését. Végül, üres kézzel hagyta el az üzleteket és elindult visszafelé az úton. Órájára pillantott, még volt másfél óra a gyülekezőig, s mivel már kezdett hűvös lenni, nem akarta idejét az utcán tölteni. Éppen a Vasorrú Bába mellett haladt el, régi emlékek jutottak az eszébe, amikor a haverokkal itt iszogatták a gyömbérsört.
~ Hm, miért is ne? Egy kis nosztalgia nem árt.~ Visszafordult, besétált a fogadóba és a pulthoz sétált, majd ledobta magát az egyik székre.
- Egy feketeribizli szörpöt kérnék.- mondta a pultosnak, s ezután féloldalra kifordult, hogy tekintetét körbevezethesse a vendégeken...

Oliver

*Hát nem mondaná, hogy manapság dúskálna a lehetőségekben. Elég egyhangúak a napjai, mióta elhagyta a Roxfort tanárkarát. Kissé nehezen tette túl rajta magát, hogy elbocsátották, de hát? bizonyára ennek is meg volt az oka. Hazugság lenne azt mondani, hogy Logan nem bánja a dolgot, de azért még nem dőlt össze számára a világ. Fizetség szempontjából rengeteg sok lehetősége van még, csak hát azért még sem egy utolsó dolog Nagy Britannia varázslóképzőjében tanítani.

Hol tartottam? Ja igen? Tehát eléggé egyhangú és unalmas napjai vannak. Manapság úgy telnek a napjai, hogy egy fogadóban ücsörögve álláshirdetéseket nézeget, vagy éppen a Rend szolgálatában tevékenykedik. Tán nekik a legjobb, hogy kiiktatták a Roxfort-ból. Így sokkal több szabadideje van, ráadásul elég gyanús lenne, ha az egész tanárkar a Főnix Rendje szolgálatában lenne. Jobb is így.

A mai választás a Vas Orrú Bába, hol ugyan meglehetősen sokat tartózkodik, még sem ismerik. Talán mert itt minden nap annyi furcsa szerzet fordul meg, s a csaposnak nincs is ideje megnézni az emberek arcát. Logan csupán pár perce érkezhetett, s azonnal levetette magát egy csendesebb asztalhoz, hogy ott aztán hódolhasson egy órácska erejéig a cigaretta és az alkohol élvezetének. A Reggeli Próféta mai számával a kezében némán füstölög, s közben észre sem veszi a belépő Huxley fiút, akit igen is jól ismer. Talán azért, mert ő hasonlítható leginkább saját magához? Ugyanolyan eszement, megszállott, számmisztikus kölyök, mint jómaga volt annak idején. Na persze, azóta az évek múltak, ő pedig szépen változott?

Egyszerű fekete, vékony vágású öltönyében nem túl feltűnő, így elképzelhető, hogy Oliver nem is veszi majd észre. Na de ha így is lesz, hát annyi baj legyen. Legfeljebb lemarad olyan kérdésekről, mint milyen a suli, hogy vagy? stb. *

Logan

Ücsörög, pásztázza az arcokat, de ekkor nyílik az ajtó és egy fiatal, vele egykorú lány lép be azon. A lány feltűnő jelenség, ruhái színesek, haja afrofonású, s füleit, kezeit, arcát rengeteg ékszer díszíti.
~ Tyű, mennyi fém. Hogyan tudja elviselni ezt a sok cuccot az arcában?? Kár érte, szépek a vonásai, de ez a haj. Akár egy vitorlás hajó kötele. ~ Futnak át fejében a gondolatok, közben tekintetével végig követi a lányt, aki helyet foglal az egyik távolabbi asztalnál.
- Tessék az áfonyalé. - Hallatszik háta mögül a mogorva hang, visszafordul és biccent a csaposnak.
- Köszönöm- Ezután a zsebébe nyúl, majd kihalássza a szörp összegét és a pultra csúsztatja. Végül, belekortyol az italba és hódol az élvezeteknek.
~ Mennyei ez a szörp. Jobb, mint amit nálunk kapni. Ilyen miért nincs a Roxfortban? ~
Megcsóválja a fejét, majd ismét kifelé fordul, s tekintetével a lányt keresi. Nem csoda, a kocsmában ő az egyetlen különleges alak, a többi sötét fazon mellett. Észre is veszi őt, s felcsillan a szeme. Kezébe veszi a poharát, majd lehuppan a székről és határozott léptekkel indul meg a lány asztala felé. Ha már ennyit kell várnia, miért ne tölthetné el ezt az időt egy hölgy társaságában? Odaérve egy apró mosolyt csúsztat az ajkaira.
- Hello, nem bánod, ha csatlakoznék hozzád?- kérdi illedelmesen, közben jobb keze megindul a szék támlája felé. A lány felpillant az előtte heverő jegyzetekből és összeráncolt homlokkal válaszol.
- Nem bánod, ha nemet mondok? - Mondja finoman, de Huxley nem az a fajta, aki feladná.
- Oh, my lady, de bánom, ez mélyen érintett. -feleli, továbbra is mosolyogva.
- Na húzz innen -válaszolja a lány, most már sokkal dühösebben.
~ Ajjaj~ Huxley nem járt sikerrel, a lány valamiért nem túl szociális, talán valami baja lehet.
- Oké, bocs...- mondta Oliver csalódottan, majd megfordult.
~ A fenébe, hogy mindenki ilyen tahón viselkedik mostanában..~
Jegyezte meg, s ekkor pillantotta meg a szomszédos asztalnál ülő ismerős arcot.
- Logan tanár úr? - Megtörtént a felismerés, Oliver elmosolyodott.
- Áh, tanár úr! Már rég láttam, hogy van? Nem bánja, ha leülnék? - teszi fel a kérdést és már húzza is ki a széket...

Oliver

*Valahogy nincs semmi olyan abban az újságban, ami őt érdekelné. Kis kviddics, idióta pletykák, rémhírek, és pár bugyuta hirdetmény. Álláshirdetés persze semmi. Úgyhogy a mára már pletykalap hamar az asztal végébe kerül. Közelebb húzza hát a kék színben csillogó üvegét, melyben valamiféle sör van töltve. Nem iszik még belőle, csupán szemlélgeti magának az italt, közben nagyot szív a cigarettából.

Megpillantva azt a bizonyos szivárványozott leányzót, csak megrázza a fejét. A boszorkányok sem a régiek már? Ugyan az ő nemzedékük mindig is elég furcsa volt, de ez most már tényleg sok. Hogy lehet így elcsúfítani egy arcot! Na de hát az ő élete, ő teste, azt csinál vele, amit csak akar. Ha neki ez tetszik, hát tegye!

Tekintetével követi a lányt, persze nem feltűnően. Kíváncsi azért rá, hogy még is mit akar errefelé egy ilyen alak. S akkor pillantja meg a Huxley fiút is. Mint egy rég nem látott rokont, úgy szemléli meg a srácot. Mivel semmi érdekeset nem lát rajta, ezért hát elfordítja a fejét és kitekint az ablakon. Akaratlanul is meghallja, amint a lány elküldi Olivert abba a bizonyos búsba, elvégre meglehetősen emelt hangon beszél.

Cipők kopogása jelzi, hogy megértették a célzást, és a srác végre otthagyja a lányt. Magában elmormol egy rövid imát, hogy ne vegye észre. Most nincs hangulata a sráchoz, de ha ideül, hát nem fogja ezt a tudtára adni. Mert, hogy ideül.*

- Ülj csak le, fiam!
*Megvillantja szürkéskék szemeit.*
- Meg vagyok?
*Hüvelykujjával a lány felé bök.*
- Szépen lekoptattak, mit ne mondjak.

A tanár nem csattant ki az örömtől, hogy találkozhatott egykori diákjával, ennek egyértelmű jelei voltak. Válaszai sablonosnak, rövidnek tűntek, azonban Olivert ez sem tántorította el attól, hogy helyet foglaljon a férfi asztala mellett. Az egykori számmisztika oktató utolsó megjegyzésén csak elmosolyodott a srác.
- Tanár úr, látja, ilyenek ezek a mai fiatal lányok, nem szeretik, ha megszólítják őket, így jártam. -tárta szét karjait, s arcán továbbra is ott ült egy kis mosoly. Túlságosan nem viselte meg az eset, párszor már lekoptatták őt, amihez így már hozzászokott. Még hátrapillantott a lányra,aki továbbra is mogorva képpel bújta a jegyzeteit. ~ Biztosan antiszociális, nincs szüksége társaságra...vagy talán egy gonosz boszorka. ~ Jegyezte meg magában, majd előre fordult és kortyolt a szörpjéből.
- Örülök, hogy összefutottunk. Őszintén sajnálom, hogy elhagyta az iskolát, a mostani tanárunk olyan...nem is tudom, inkább nem mondok semmit - Csupán egy mosollyal jelezte azt, hogy a jelenlegi tanárával nincs megelégedve.
- És ön mit csinál mostanában? Valahol máshol tanít, vagy élvezi a szabad életet, utazgat és csapja a szelet a hölgyeknek? - kérdezte vigyorogva, a beszélgetés talán kezdett "barátias" lenni, Huxley mindig is ilyen közvetlen volt.

Oliver

*Különösnek találja, hogy Oliver ilyen könnyen veszi ezt az egészet. Egy srác sem örül neki, ha egy nő lekoptatja. Minden bizonnyal a srác szíve mélyén azért meg van sértve, vagy csupán hozzászokott már az ilyenekhez. Legalább is Logan el tudja képzelni ezt is?

Lágyan elmosolyodik, már amennyire arcizmai engedik. Ez igazán kedves, kis bók, de az ő szívének nem kell vigasz.*
- Hát, én is sajnálom, hogy távoznom kellett. De most legalább több időm van a családomra.

Kényelmesen hátradől a székében, újabb szál cigarettát gyújt meg, úgy hallgatja a fiút. Azért ennyire nem kellene közvetlennek lennie. Barátkozó ugyan és nem szól, ha így viselkednek vele, de azért Huxley-nak lehetne annyi esze, hogy egy felnőttel nem beszél így.*
- Mint mondtam, a családommal vagyok.

*Nagy slukk a cigarettából.*
- És? Iskola hogy megy?

- Áh, családdal persze. - ~ Minek kell neked ilyen hülye kérdéseket feltenned, amikor egyértelmű,hogy a családjával tölti ideje nagy részét? ~ Futottak át fejében a saját magát dorgáló kérdések, majd az érkező kérdésre felpillantott.
- Jaj, a sulit inkább hagyjuk. Őszinte leszek tanár úr! A számmisztika az megy, de a többi tantárgy...Na jó, az is igaz, hogy elég lusta vagyok, nem sok időt fordítok a tanulásra. Bár, mostanában megkértem néhány diáktársamat, hogy segítsenek, főleg gyógynövénytanból. - Válaszolt kicsit bővebben a férfi kérdésére, majd kiitta a fekete ribizli szörpöt és az órájára pillantott. Már csak tíz perc volt hátra a gyülekezőből, amit nem igazán szeretne lekésni, mivel nem lenne jó újabb büntetéseket begyűjtenie.
- Tanár úr! Nagyon örülök, hogy találkoztunk, remélem, hogy még összefutunk, talán itt a városban. Végülis már csak két évem van hátra. - mosolyodott el Huxley, bizony várta már , hogy végre elhagyhassa a Roxfort kapuit és nagy szenvedélyét , a sportközvetítést gyakorolhassa. Felemelkedett az asztaltól és lassan begombolta a kabátját.
- Üdvözletem a családjának! - felelte a férfinek, majd biccentett egyet.
- Viszontlátásra! - Ezután, ha a férfi nem tartotta szóval, elhagyta a kocsmát és megkereste a társait, hogy visszatérjenek az iskola falai közé...

Oliver

*Barátias mosolyt ölt az arcára. Talán túlságosan is mogorva volt. De hát nem meglepő, hiszen már jó ideje itt ül a fogadóban, szívja a füstöt magába és önti folyamatosan lefelé az alkoholt. Na meg a fáradság is, melyet képes ártatlan embereken gyakorolni. Eléggé elkorcsult az utóbbi pár hónapban.*

- Fogadd meg a tanácsomat Oliver! Ne akarj egyszerre sokat, koncentrálj két-három tantárgyra, amik majd a későbbiekben is kellenek!
*Megemeli a kupáját, legurít egy-két kortyot.*
- Jól van fiam, menj csak. Örültem a találkozásnak!
*Ugyan édesanyja miatt Istenhívő, egy kis füllentést azért bárki megengedhet magának.*
- Átadom.

*Amikor elhaladna mellette, megragadja a csuklóját, s megállásra készteti a fiút. Felszínesen beletekint a szemébe, s inkább kérlelően, mint sem parancsolóan szól.*
- Ne említsd a találkozásunkat! Nem akarom, hogy részegesnek tituláljon bárki is. Mert, mint látod, nem vagyok az.
*Hálás mosoly.*
- Most pedig menj, nehogy véletlenül itt hagyjanak! Örültem, Oliver!

A hölgyemény úgy tűnik nem is jár igazából a földön. Egészen el van varázsolva. Felém nyújtja hamvas kacsóját, de oda sem figyelt a a kézcsókomra. Majd a meghívásomra sem, mert olyan üveges tekintettel bámult a levegőbe, mint akiben eltörött valami. Én rendeltem, majd egy asztalhoz kísértem újdonsült partneremet.
Mivel nem kötötte az orromra, hogy mit inna, egy lágy Cherrys koktélt kértem neki, magamnak pedig egy jófajta Lángnyelv Whiskey-t. Asztalhoz kísértem a nőt, kihúztam neki a széket, majd megvártam míg leül, ezek után magam is helyet foglaltam. Ráemeltem a tekintetemet, kezembe vettem a poharat.

-  Egészségünkre. - nyitottam szóra a számat.

Vártam, h felvegye az asztalról a színes löttyöt tartalmazó üvegedényt, majd koccintottam vele.

-  Megkérdezhetem csodálatos kisasszony, hogy mi a becses neve? - tettem fel nyájasan a kérdést, s reméltem, hogy választ kapok reá.

Kutató tekintetem végig futott a nő hollószín haján, gyermeki arcán, s tökéletes testén. A ruhája tökéletesen kiemeli az igen csak figyelemre méltó domborulatait, egészen mély dekoltázsával, még vonzóbbá teszi őket. Nem beszélve a bőrkabátjának tökéletes kontrasztjáról. Ahogy lejjebb tekintek – bár széken ül – de a ruha vonala ismételten csak csodáról árulkodnak.
Áldom a jó szerencsémet, hogy egy ilyen tökéletes nőbe botlottam. A szemét veszem szemügyre. Csodálatos kékeszöld szempár. Mintha egy mély tengerszem alját kerestem volna. Szinte elvesztem ebbe a szempárba. Hihetetlen tekintete volt. Még jó, hogy az vagyok, aki... Mert lehetséges, hogy ha más valaki ült volna itt a helyemen, teljesen elvarázsolta volna a nő szeme. S amit kiolvastam belőle, az sok embernek nem jelentett volna túl sok jót... Úgy tűnt, hogy igen sötét titkai lehetnek. De vajon miért? És főleg mik?
Persze ezek azok a kérdések, amelyekre valószínűleg nem kapnék választ, illetve nem kapok választ, ha csak nem avatom be egy kis titkomba... De hát, hol van még az este vége...
Messze, messze...
Messze...
Leteszem a poharamat, s reménykedem, hogy közben megtudhattam a csodálatos teremtmény nevét. Ha megkérdi, ha nem... szóra nyitom a számat.

-  A nevem Mirol, Angelus Mirol. - fejbiccentés. - Örülök, hogy megismerhetem Ms. És még egyszer elnézését kell kérjem, hogy úgy elsodortam önt. Igen figyelmetlen voltam.

Kíváncsian vártam, vajon reagál e valamit a nevemre... Mert, ha tényleg olyan körökben forog, akkor kell, hogy mondjon neki valamit a nevem. Ha nem, az csak nekem jó. Apró, leheletnyi gonosz mosoly fut végig az arcomon, oly láthatatlan módon, hogy a velem szembe ülő hölgyemény észre sem vehette.
Majd, ha szóra nyitja a száját, végre megkezdhetjük a társalgást, az esténk első lépcsőfokára léphetünk.
Közben bele kortyolok a whiskeymbe, majd előveszem a cigaretta tárcámat, s felpattintom.

-  Megbocsátja? - teszem fel neki a kérdést, s ha nem zavarja,akkor feléje nyújtom a tárcát.

Ha vesz, tüzet is adok neki, ha esetleg nem kér, jó magam rágyújtok, és úgy hallgatom tovább.

Pár pillanat és egy asztal mellett találom magam, szemben az idegennel, akit… most nézek meg igazán. Karakteres arc, csillogó szemek, amelyek már-már képesek és rabul ejtik a szívedet, ha nem figyelsz kellőképpen. Erős, telt ajkak, amik… de ebbe még csak belegondolni is rossz. Bár tény, régóta nincs senkim sem, azaz… ez így teljesen nem igaz, de… hagyjuk. A lényeg, ehhez az idegenhez –mint majdnem minden idegenhez- vonzódok. Hisz minden nőt a külső fog meg.
Mint Lestrange… ha nem lenne a… khm… főnököm… De Crasso se a rossz fajtából való, csakhogy ő olyan, amilyen. Egyszerűen ő nem férfi a szememben, hanem sokkal inkább egy bátyhoz tudom hasonlítani, aki folyton folyvást piszkál. Ki nem állhatom, főleg hogy táplálja a versenyszellemet bennem, hogy túltegyek rajta.
Viszont ő, aki velem szemben ül, és italt rendel… Ő más, ő kellőképpen megfelel minden elvárásnak. Na jó, nem mindnek, mert még sok mindent nem tudok róla, de tény, a megjelenésen nincs mit változtatni. Ez tökéletes. Egy piros pont.

Felpillantok a pincérre aki elém teszi a Cherry-s koktél, a társammal szembe pedig a jól ismert Lángnyelv Whiskey-t. A felbukkanó mosolyféle arra ösztönöz, hogy gondolataim csapongjanak. Vajon minek tűnik ez kívülről? Ez az egyszerű és véletlen találkozás? Nem túl bizalmas viszonynak úgy vélem… talán a ’barátok’ vagy ’ismerősök’ kategóriát már megüthetjük. Ki tudja?
S pilláim szelíden rebbennek meg, amint a férfi pohárköszöntőt mondd. Én csak bólintok egyet és kósza mosoly kúszik arcomra, miközben kortyolok egyet az édes nedűből. Tökéletes. Miért van az, hogy most mindenre ez a szó illik?
- Természetesen… - kuncogok halkan, hiszen nincs okom aggódni. Főleg nem itt. Úgyis, aki meghallja a nevem és a belső körökbe forog, vagy legalábbis hallomásból tud egy-két dolgot, ismer… legalább a nevemet. A Lestrange lánykája… nem a lánya, a lánykája, aki megtesz érte mindent. A szolgája alantasabb kifejezéssel élve, mert… de nem. Ő csak egy ’mentor’ vagy mi a szösz.
- Evolet Leroy…-
Pillantok a férfire és nem is sietek azt elkapni. Kíváncsi vagyok a reakciójára, a véleményére, a… mindenre. Vajon mit gondolhat? Mik lehetnek a ki nem mondott kérdések? Mert azok úgyis vannak… mindenkinek vannak.

Már szóra nyitnám a szám, feltéve az idegen nevére való kérdést, mikor megelőz ezzel, s önszántából nyilatkozik. Ez mosolyogtató, főleg hogy kitalálta a gondolatom, s megpróbálom ezt a kis szikrányi örömöt vagy mit elnyomni, ahogyan a mosolyt is… több-kevesebb sikerrel.
- Ó semmiség, ne szabadkozzon… én legalább annyira hibás voltam… - vonok vállat egyszerűen miközben kényelmesen hátra dőlök a széken miközben lassan elkezdem kigombolni a fekete kabátomat. Nem sietem el, s nem is nézek oda, nem szükséges. Nő vagyok, és nekünk sok minden könnyen megy. Az évek és a rutin. Többek közt ezeknek is köszönhetem. S közben tekintetem a férfiét ejtik rabságba. Már persze ha ő maga épp másra nem figyel. Aztán kecsesen emelkedem előre az asztal felé, testem ívbe feszül, amíg leveszem magamról a kabátot. Megadóan csúszik le a karjaimon szabaddá téve azokat, hogy aztán közreműködésemmel a székem támláján pihenjen meg addig, míg távozásra nem kerül a sor. És azt még egy ideig nem tervezem. Egyszerű fekete ruhám bájosan simul testemre, aranyszegélyes nyakrésze pedig kellő eleganciát kölcsönöz. Persze ez nem egy kocsma életébe való öltözék, de mikor elindultam otthonról még nem tudhattam, hogy épp itt kötök ki. De igazából nem bánom, hogy épp ez akard a kezembe. Kellően kihívó, de nem túlságosan eltérő a megszokottól. Mondhatni pont jó.

Aztán valahonnan a férfi zsebeinek egyikéből előbukkan egy elegáns cigarettatárca is. Nem az olcsó fajta, s tudom, hát hogyne tudnám, hogy mit is jelent ez. Igazság szerint ez evidens, hisz… Mirol. Mirol! Egy Mirol? Fura, mintha nem is tudtam volna a létezéséről. Angelus… különleges név. Persze biztos vagyok benne, kapcsolatban áll James Mirollal.
- Nem kérek köszönöm… - mosolyodom el, és bólintok a kérdésére. A cigarettafüst nem zavar. Volt kellő idő megszoknom, főleg mikor ehhez hasonló helyeken töltöttem sok időt külön fajta megbízatások miatt. Vagy még ettől rosszabb helyeken. Mondhatom azt hogy… hozzászoktam. S bár tény, néha én magam sem tudok ellenállni a csábításnak és rá rá gyújtok, ez most… valahogy nem az az alkalom számomra. Mégsem gátolom meg semmiben a másikat. Miért is tenném? Nem vagyok ünneprontó.
- Mondja csak… mi szél fújta erre? – kérdezem, míg a parázs felizzik, s a cigaretta meggyullad. Szép, íves szemöldököm egy leheletnyit feljebb kúszik, kifejezve érdeklődésemet. Miközben ajkaim egy félmosolyra húzódva várják a választ, de aztán incselkedve hozzáteszem, mert nem bírom megállni.
- Azon kívül persze, hogy idegen nőkbe botoljon? –
Kicsit előre is dőlök, rákönyökölve az asztalra. Fejem félrebillentem, s ebből a szögből szemlélem a másikat. Arcom szenvtelen, vagy legalábbis annak tűnik. Várakozok. Kíváncsi vagyok, egyre inkább. De én mindig is ilyen természet voltam… szerettem játszani a tűzzel. És Angelus kifejezetten érdekes… könnyen megégethetem vele magam… de a félelem sosem szerepelt a szótáramban. Soha de soha.

Nexine

Szaporán hulló esőcseppek estek az Abszol út macskaköveire, melyek apró patakokként összeállva folydogáltak bele egy-egy repedésbe. Az eső olyan hirtelen csapott le a zsúfolt útra, hogy a varázslóknak és a boszorkányoknak még csak menekülni sem volt idejük a rájuk zúduló csapadék elől. Egy nyári felhőszakadás. Mondhatnánk így is, mivel a hirtelen jött esőnek pár perc múlva már se híre, se hamva sem volt, egyedül a földön éktelenkedő pocsolyák tudatták az emberrel, hogy itt bizony nem régiben még esett. Persze, akit elkapott a zápor, annak temérdek vizet öntött a nyakába, s az biztosan nem úszta meg szárazon ezt az egészet, hiába is menekült valami tető alá ezután.
Így járt Nicolas is, aki éppen a Patikából tartott hazafele, mivel édesanyja megkérte, hogy hozzon neki pár dolgot onnan. A fiú ezt nem nagy kedvvel tette meg, de mivel az anyja kérte, ezért engedelmeskedett neki, s még csak meg sem próbálta bevetni a már megszokott kibúvókat az ilyesmi teendők elől. Pedig lett volna jobb dolga is annál, mint hogy az Abszol útra szaladgáljon holmi varázsfőzetekért, csak mert az anyjára rájött a „pótoljuk ki, ami nincs itthon varázsfőzet” szindróma. Ez szokása volt Mrs. Baxtonnak, hogy néha eszébe jutott, hogy valami nincs itthon, mert azt régen elhasználta (nem is mostanság), s mivel az a valami nincsen a polcon, csak a hűlt helye, ezért azonnal be kell vásárolni belőle. De voltak még ilyen heppjei ezen kívül Nick anyjának, sőt azokból még rengeteg volt.
Ráadásul nem volt elég ez a bevásárolgatás Nicolasnak, ráadásul még jött ez a felhőszakadás is, így a nap többi részének is csak az az egy kis esélye, hogy még lehet jobb is, elszállt. Nick, amint az első cseppek megjelentek a földön, észbe kapott, hogy menekülnie kéne a nagy víztömeg elől, ám mire elért bármiféle tető alá is, már mindegy volt, hiszen teljesen elázott.
Szitkozódott pát sort, aztán úgy döntött, hogy mivel neki már így is mindegy betér egy fogadóba inni valamit. Be is ment rögtön az elsőbe, amivel szembe találkozott, a Vasorrú bábába. Érdekesen nézett ki egy roxfortos diák az eléggé vegyes táraságban főleg, hogy annak nagy részét iszákos, nem éppen a legelegánsabb megjelenésű „úriemberek” alkották.
„Na, itt se fogok sokáig maradni.”- gondolta magában a mardekáros srác, és odament a pulthoz, majd kért egy pohár vajsört. Amint megkapta, leült egy üres asztalhoz, s elkezdett iszogatni, miközben a belépésekor rászegeződő szempárok lassan kezdték megszokni a jelenlétét, és már nem is figyeltek oda rá, aminek ő természetesen nagyon örült. Csendesen kortyolgatott a vajsörből, miközben a szomszéd asztalnál ülőket hallgatta, s hogy azok között milyen témákról esik a szó.

Nicolas
Eső, végre...
Mindig is gyűlöltem a nyarat a forróság és a folyton tűző nap miatt, de akkor épp szerencsém volt. Leszakadt az ég, és nézhettem, ahogy az emberek szaladgálni kezdtek, mint a patkányok, vízlepergető bűbájjal láttak el mindent, amit lehetett. Én hagytam, hogy cirógasson a hűvös víz, körülöttem repkedtek a cseppek, a lábam alatt csattogtak a pocsolyák. A legkevésbé sem izgatott. Hogy mit kerestem az Abszol úton, egy ideig nekem is rejtély volt. Egész egyszerűen el akartam szabadulni egy kicsit a muglikkal tömött világból, el akartam szakadni Petertől, egyedül lenni, és mégsem teljesen magányosan. A varázslókkal és boszorkányokkal tömött Abszol út a sok még mindig riadt emberrel ideálisnak tűnt.

Az eső ellenére azonban megszomjaztam. Allergiás vagyok a 25 feletti hőmérsékletre, és állandóan innék. A legközelebb ugyan a Vasorrú volt, ami nem a társaságáról híres, legalábbis nem azok számára, akik kellemes emberek közt töltenék a délutánjukat, én viszont kifejezetten kedveltem a fura helyet. Tele volt különösebbnél különösebb, nem egy esetben veszélyes figurákkal. Aznap azonban csalódnom kellett.
Belépve semmi érdekesen nem akadt meg a szemem, pedig általában azonnal ki lehet szúrni a kirívó alakokat. Kicsit csalódottan és szétázva a pulthoz mentem. Benn kifejezetten hűvös volt, úgyhogy egy Lángnyelv Whiskyt kértem. A pultos egy gyors pillantás után töltött. Nem igazán érdekelte, hány éves lehetek, csak a galleon a kezemben. Elvettem az italt, megfordultam, hogy leüljek. Néhány pasas máris engem stírölt a sarokból. Gyűlöltem, mikor így megnézett magának a sok csökött agyú pasas. Ritka, hogy egy férfi ne egy darab húsként tekintsen rám. Persze, előnyt jelent, ha valaki kell... Elég egy mélyen dekoltált vagy testhezálló ruhát felvennem. 16 éves vagyok, de nem hülye.

Beleittam a pultnál az alkoholba, és éreztem, hogy azonnal átmelegszem tőle. Libabőrös lettem, kellemes érzés volt. Ahogy tovább nézelődtem, ügyet sem vetve a szemkibuggyantós fószerekre a sarokban, észrevettem egy ismerős arcot, aki egy szál magában ücsörgött egy asztalnál. Elmosolyodtam, mint egy elégedett macska, még egyet kortyoltam, aztán rendeltem még két italt. Mikor megkaptam, az első maradékát lehajtottam, és a víztől rám tapadt farmeromban elindultam a srác felé, aki nem vett észre. Hátulról közelítettem meg, majd hirtelen lehuppantam mellé az üres székre.
- Hellóka Nicolas!
Aztán elé tettem az egyik poharat, miközben szemügyre vettem csinos, de kissé arrogánsnak tűnő arcát, és lazán, mosolyogva hátradőltem a nyikorgó ülőalkalmatosságon.
- Örülök, hogy láthatok egy normális arcot is idebenn... Mi járatban erre?

Nexine

Nicknek csak most jutott eszébe, hogy tulajdonképpen miért is vajsört rendelt, amikor bármi mást is ihatott volna. Most hogy jobban belegondolt a pultos elég furcsán nézett rá, amikor kikérte az italt. Nem is csodálta, hiszen egészen biztos arra számított a fogadós, hogy valamilyen méregdrága italt fog kérni, nem pedig egy sima vajsört. De hát akár tetszik neki, akár nem, Nicolas most vajsört kért.
A mardekáros srác magában mosolygott, amint azt hallgatta, hogy a szomszédban ülő, már legkevésbé sem józannak mondható fickók mikről beszélgetnek, már ha azt a hangos röhögést minden egyes szón, és az egymás szavába való közbekiabálást lehet beszélgetésnek mondani. Már távolról áradt belőlük a bűz, aminek orrfacsaró hatása arra késztette az embert, hogy ott helyben elhányja magát a rettentő szagtól. Majd nem ez történt Nickel is, de szerencsére sikerült leküzdenie azt az ingert a hasában, ami ki akart törni belőle, így csak tovább hallgatta a szomszédjait, miközben megpróbálta a levegő vételek számát a minimálisra csökkenteni.
Nem sok idő telt el, azóta, hogy leült, amikor minden egyes részeg fazon felkapta valamire a fejét. Némelyik álla, majdnem a padlóig ért, s volt, amelyik közelebb hajolt barátjához, vagy éppen ivótársához, s odasúgta neki, hogy nézd azt a csinos kis csajt. Mindegyik ámulva nézett a bejárat fele, mint ha még sosem láttak volna nőt. Nicolas nem fordult meg, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi, hogy ki kelthette fel ennyire a fickók érdeklődését, hiszen ezek még egy rút banyának is örültek volna, ha az térne be a fogadóba. Ehelyett inkább megitta az utolsó kortyot is a poharából, s ismét a körülötte ülőket figyelte.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az eddig az ajtóra szegeződő tekintetek, most rá bámulnak. Már épp szólni akart volna, hogy fejezzék be, mert cseppet sem szereti, ha folyton őt bámulják, amikor hirtelen egy lány ült le vele szembe. Nicolas nagyon is meglepődött, hogy Nexine Redravennel találta szemben magát, mivel egyáltalán nem rá gondolt, hogy ő lépett be a fogadóba.
- Szia Nexine.- köszönt vissza egy apró mosollyal az arcán, amikor a lány letett elé egy pohár Lángnyelv Whiskyt- Honnét tudtad, hogy épp ezt akartam inni?- kérdezte. Igazából még nem tudta, hogy mit igyon másodjára, vagy hogy egyáltalán igyon-e valamit, de azért Nexinenek ezt mondta, hiszen valóban örült az italnak.
- Valóban jó egy értelmes arcot látni itt.- mondta mosolyogva- Anyámnak voltam a Patikában, aztán bejöttem inni valamit.- magyarázta a lány kérdésére. Most, hogy jobban megnézte Nexine is csupa víz volt, ezek szerint őt is elkapta a zápor.
- És te hogy hogy itt vagy?- kérdezett vissza, majd kortyolt egyet a Whiskyből.

Nicolas
A legtöbb nőnemű ember elégedetten szambázott volna végig a helységen, mivel a legtöbb nőnemű ember ringyó, és életcélja, hogy minél több pasi bámulja meg, tekintet nélkül arra, hogy egy büdös parasztról vagy egy jóképű sármőrről van szó, a lényeg, hogy hím legyen. Én nem tartozom ezen a nők és lányok sorába, soha nem is tettem. Gyűlöltem, ha azt nézték, ahogy járok, a vonásaim, a mozdulataim, és csak néztek, de nem láttak.
Miután lehuppantam Nick mellé, pontosabban szembe vele, a pasasok nagy része még mindig engem bambult. Oké, megáztam, rám tapadt a ruha, de hogy ennyire csorogjon a nyáluk egy tizenhat éves lány után, az azért szánalmas. Kicsit ugyan többnek nézek ki, de nem annyira, hogy a sarokban a kábé hatvan éves férfi is kikerekedett szemmel nézzen...

Miután kényelmesen elhelyezkedtem, és viszonoztam Nick köszöntő mosolyát, nem bírtam tovább, és a mellettünk ülő két piáshoz fordultam, minden félelem nélkül, csípős dühvel eltelve.
- Igazán nagyra értékelném, ha nem stírölnétek tovább, mert sajnos a szemetek bánhatja, ha tovább nézelődtök... Igyatok tovább - mondtam higgadt hangon, szemem könyörtelenül az övéken tartva.
Aztán visszafordultam Nickhez, és inkább közelebb húzódtam az asztalhoz. Nem mintha a két benyomottól tartottam volna, azok még tátogtak egy kicsit, és érdekes módon visszafordultak. Egyszerűen nem éreztem magam jó teljesen hátradőlve, elszeparálva. Nem vagyok egy kifejezetten szociális alkat, de Nicolas társasága sosem volt ellenemre, akármennyire is volt nyers, vagy mondjuk ki: bunkó. Nem állítanám, hogy igazán jól ismertem, de jobb volt vele, mint egyedül. Klasszisokkal.

- A zöldek csak a legjobbat isszák, nem? - néztem rá sokatmondóan, megkocogtattam a poharam, és beleittam az erős italba. Az előzőnek a hatása nem múlt el, de a forróság, amit gyújtott bennem, csillapodni kezdett.
- Patika? Anyád csak nem valami gyorsabb módon akar felvidulni ebben az esős időben? - villantottam rá egy gonosz kis mosolyt, utalva az esetleges gyógyszerek hatására a patikai szatyorban. Reméltem, hogy nem szívja mellre a hülyülésem. Aztán vállat vontam, miközben körbe-körbe lötyköltem a whiskyt, ami kezdte éreztetni az erejét a gyomromban és a fejemben is. Figyeltem, ahogy az üvegpohár oldalán lustán csorog le.
- Kiszabadulok a rabságból - válaszoltam a kérdésére cinikusan. - Se suli, se ellenőrzés.
Nicolas talán nem tud Peterről - gondoltam. Nem is volt ez baj, nem volt sok kedvem magyarázkodni, pláne nem róla.
- Úgy döntöttem, kicsit lazítok, és megkönnyítem a napom valami lazább időtöltéssel, kezdésnek felvidulok némi kis folyékony segítséggel, de azt hiszem, rossz helyre jöttem...
Körülnéztem, és borúsan számoltam össze hat részeget, három beszámíthatatlan figurát, négy olyan embert, akiről nem tudtam eldönteni, hogy milyen neműek, mert csuklya volt rajtuk, és egy olyat, akin nem volt kapucni, mégsem voltam benne biztos, hogy nő. Vagy férfi. Lehangolva csóváltam meg a fejem.
- Jobb programra számítottam, mint Tuskófalva szépségideáljának megtestesítésére... Na mindegy - legyintettem egy kicsit, és megint ittam egy kortyot. - Hogy telik a szünet?

Nexine

Nicolas kissé viccesnek titulálta ezt az egész szituációt, miután minden egyes hapsi Nexinet nézte, s ezen magában jót szórakozott, de mivel nem akarta megbántani háztársát, így csak halvány mosolyra húzódott a szája. Remélte ezzel nem sértette meg a lányt, aki mellesleg nem nagy valószínűséggel figyelt rá, mivel épp az őt csodáló pasasokat teremtette le.
- Hagyjad már őket, nem látod, hogy még soha nem láttak csinos lányt.- mondta kissé gúnyosan, de tőle ezt akár bóknak is lehetett volna venni, mivel nem nagyon szokott dicsérő szavakat mondani akárkinek- Igen, csak a legjobbat.- emelte fel ismét poharát Nicolas, majd újból belekortyolt, s az ital izének hatásával, elégedetten dőlt hátra a széken. Szája ismét egy gonosz mosolyra húzódott, amikor Nexine az anyja felvidulásán gúnyolódott.
- Ki tudja mire kellenek neki ezek a szerek, nekem annyit mondott, hogy ki kell pótolnia azokat a varázsfőzeteket, amik nincsenek itthon. De lehet, hogy igazad van.- válaszolta még mindig gúnyos mosollyal az arcán, és ismét ivott a poharából, melyből szép lassan kezdett elfogyni az ital. Bár be kellett vallani, nem adtak olyan túl nagy poharakat, így a vendégek hamar kiihatták az üvegek tartalmát, majd további szomjoltók után vágyakozva ismét rendeltek még egy kört.
Nick türelmesen hallgatta végig társa beszámolóját, az itt létének okát firtató kérdésre volt válasz. Figyelte, ahogyan a lány körbe lötyköli a Whiskyt a poharában, majd ismét felpillantott, hogy lássa az arcát is.
Valóban igaza volt Nexinnek. A jó programért nem ide kell jönni. Bár ha akad egy olyan ember, aki jó programnak nevezi azt, hogy röhöghet mások részeges, elhanyagolt kinézetén, annak ez a hely tökéletesen megfelel erre a célra. De arra nem, hogy normális, épeszű ember felviduljon, és jól szórakozzon. Itt nem minden nap látni, olyan megjelenésű embereket, mint Nick vagy Nexine.
- Unalmasan.- felelte közömbösen a lány kérdésére- Gondolom neked se jobban, vagy?- kérdezte, miközben az utolsó kortyot is megitta a pohara aljából. Letette az üveget az asztalra, majd körbenézett, azután belenyúlt a zsebébe, megnézte mennyi pénz van nála, s megszólalt.
- Még egy kör jöhet? Most én állom.- vigyorgott kissé kihívóan. Mindig is bírta az alkoholt, s egy pohár vajsör, és még egy pohár Lángnyelv Whisky nem tudott megártani neki, de nem tudta, hogy a vele szemben ülő háztársánál mi a helyzet. Várakozón nézett bele Nexine szemébe, s várta a választ.

Nicolas
Életuntan bámultam a poharamba, de hamar elszakítottam róla a pillantásom, mert kezdtem úgy festeni, mint a körülöttem iszogatók, és mit ne mondjak, úgy is éreztem magam. Csak mosolyogtam Nick válaszán, és azért örültem, hogy nem kapta fel a vizet a kétértelmű utalásommal az anyját illetően. Nem mintha olyan hirtelenharagúnak vagy mimózának ismertem volna meg... De ki tudja? Ha magamból indulok ki, akkor akár nekem is ugorhatott volna ott mindneki előtt. Persze nem tette, sőt, ahogy láttam, még mulatott is a feltételezésen.
- Az én nyaram? - kérdeztem vissza. - Az unalmas nem kifejezés...

És valóban. Nem volt unalmas, azt valójában nem mondhattam rá. Inkább feszült és várakozásteli. Minden pillanatban betoppanhatott egy csuklyás alak, hogy rávegyen, álljak anyám helyébe a körben, esetleg felmérje a képességeimet, nekem pedig semmi kedvem nem volt parasztot játszani a Sötét Nagyúr sakkábláján... Nem szerettem, hogy egész nyáron Peterrel és a sleppjével kellett együtt lennem, de nem volt más választásom. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy csak úgy lelépjek, és enyhe irigységgel mértem végig háztársamat. Lám, még ilyen veleéig zöld gyereknek is van családja, akivel törődhet, és aki törődik vele így, vagy úgy. Én viszont tökéletesen egyedül álltam a nagy büdös világegyetemben.
A második pohárkányi whisky kezdte éreztetni a hatását, és rám az alkohol nem kifejezetten üdítő hatással bír... Úgyhogy Nick felajánlására csak megcsóváltam a fejem.
- Nem, kösz. Én többet nem kérek... Még a végén valamelyik piás ölébe vetem magam véletlenül. és azt sosem bocsátanám meg magamnak...

Viszonoztam Nick pillantását. Hirtelen valami szomorkás érzés lett úrrá rajtam, amikor megláttam a szemében a jellegzetes mustrálást. Igazán nem tehetett róla, elvégre pasiból volt, de én attól még szinte barátként tekintettem rá, és bár tudtam, hogy ő sem vonzódik hozzám, de észrevehető volt a hatás. Sosem tartottam magam szépnek, nem is vagyok az. De még egy talárban is megnéznek az emberek, és papírzacskót meg zsákot kéne húznom magamra, hogy ne legyek olyan feltűnő. Kis fejcsóválással a poharamra szegeztem a pillantásom, és elfogott a vágy, hogy valahol máshol legyek. Sóhajtottam egyet, és felpillantottam. Nem szokásom kérni az emberektől semmit, de hirtelen elhatározással úgy döntöttem, feladom a makacs elveimet, és szórakozás, vagy inkább kedélyjavítás céljából ráakaszkodom Nickre egy kis időre. Maximum lekoptat. Hozzászoktam már, hogy lepöccintenek.
- Te figyelj... Mit szólnál hozzá, ha már ilyen szar napunk van, ha egy kis ideig elkísérnélek? Hátha valami jobb is kisülhet ebből.

Nexine

Szóval Nexinennek sem volt jobb nyara, mint Nicknek. Pedig már azt hitte, hogy csak ő lehet olyan szerencsés, hogy a nyár folyamán az égvilágon semmi izgalmas nem történik vele. Még azt sem lehet jó szórakozásnak mondani, hogy két hét múlva megy az anyjával Skóciába nyaralni, ami nem sok jóból fog állni, hiszen minden évben odamennek, mivel Nicolas édesanyjának az e kedvenc helye az egész világon. Bár a srác már meg akarja fűzni, hogy jövő évben menjenek valami távolabb helyre, akár Amerikába, vagy Európa más, melegebb országaiba, ahol van tengerpart is, de legjobban a Karibi-szigetekre vágyik. Lenne is rá pénzük, hiszen nem szegény családból származik, s talán rá tudja venni Mrs. Baxtont, hogy menjenek oda, vagy ha nem, akkor majd elutazik egyedül, vagy visz magával valaki ismerőst, akivel elvan, és aki nem unalmas, mint ez a mai nap.
Nex látszólag megkönnyebbült, hogy Nick nem vette sértésnek, azt amit az anyjáról mondott, de miért is tette volna ezt, amikor legelőször ő neki is ilyen gonoszkodó gondolatok jutottak az eszébe, amikor megkérték, hogy vegyen ezt-azt. Lehet, hogy ez magyarázat lenne az édesanyja különösen furcsa viselkedésére. Lehet, hogy Nick apjának halála olyannyira megviselte a feleségét, hogy most olyan gyógyszerekre van szüksége, hogy ne roppanjon össze teljesen, amelyeknek az a hatása, hogy az illető kicsit bolondossá válik. Ki tudja mi történt vele.
Nicolas egy kis meglepődéssel tudomásul vette, hogy háztársa már nem szeretne többet inni, valószínűleg az ő szervezete nem olyan, mint Nické. Bár általában a férfi neműek jobban bírják az alkoholt, igaz vannak kivételek a nőknél is. De épp az ellenkezőjét igazolja Nex mondata, miszerint nem akar egy piás ölében kikötni. Valahogy ezt az érzést meg is érti a srác. És ő sem szerette volna társát egy büdös alkoholista karjaiban látni. Talán egy részben féltékeny lett volna, hogy nem az ő karjaiba hullott a lány, hiszen meg kellett mondani nem volt egy csúf teremtés, és Nicolasnak már az elég volt egy csajnál, hogy ha csak egy kicsit is jól nézett ki. Igaz Nexinet mindig a közelebbi ismerősei közé sorolta, s sosem gondolt úgy rá, hogy rá kéne hajtania, de ha egy ilyen bekövetkezett volna, akkor biztos erőt vett volna rajta egy kis féltékenység, s biztos odahúzta volna magához Nexet, hogy ha már valakire rá akar mászni, akkor az ne egy bűzölgő hülye legyen.
Másrészről viszont az ilyen fazonoktól talán féltette is volna a lányt, hiszen lehet, hogy amúgy meg tudná védeni magát, de ki tudja mit tehetnének vele akkor, ha már az alkohol átvette felette az irányítást.
- Hát akkor szerintem induljunk is.- szólt kicsit élettel telibben Nick, mivel nagyon is jó ötletnek találta, hogy elmenjenek máshova Nex-el. Rögtön fel is állt az ülőhelyéről, s megvárta, amíg társa is összeszedi magát, majd az ajtó felé indult.

A pohárköszöntőn túl és persze azon is, hogy kellőképp szemügyre vegyem igen kellemes asztaltársamat a tünemény, mert valahogy így lehetne jellemezni tökéletesen ezt a nőt, aki itt helyet foglal velem szemben.
Majd mintha égető parazsat éreztem volna magamon, úgy sütött a kisasszony tekintete. Ráemeltem a szemem és mélyen a szemébe néztem. Már nem is tudom, hogy én emeltem e el róla a tekintetem, vagy ő maga volt, aki váltott, de arra lettem figyelmes, hogy csak arra figyelek mit mond. A nevét…
Evolet, Evolet Leroy… Leroy?!
Hát ezért volt olyan ismerős… Leroy… Így már minden teljesen világos számomra. S ezek után én sem vagyok rest és rögvest megosztom vele a sajátomat.
Arcán apró árny fut át, tehát ő is tud engem hová tenni. Ez gyors kör volt. De milyen furcsa is a sors… a véletlen, hogy pont egy ilyen nőbe botlottam… Vagy ő belém… Huncut mosoly.
 
- Örvendek Ms Leroy. És már cseppet sem bánom, hogy önbe botlottam. – teszem hozzá egy kacér mosoly kíséretében.

A következőkben előhúzom a cigarettatárcámat és megkínálom vele Evoletet. Elhárítja a gesztust, de én ettől függetlenül rágyújtok, s magasan a plafon felé fújom az első pár karikát, amit sikerül kisajtolnom az első slukk cigaretta füstből… Ez a nő olyannyira megbabonázott, hogy még a cigarettámba sem szívok bele rendesen…
S még ezt fokozni lehet… Evolet elkezdi kigombolni azt a szép fekete bőrkabátot, ami eddig is oly tökéletes kontrasztot adott a vonalainak. Lassan, egyenként, mint akinek komoly tapasztalatai vannak e téren. Ezzel koránt sem azt akarom mondani, hogy valamilyen illetlen foglalkozása lenne a hölgyeménynek, csupán azt, hogy igen is tisztában van azzal, hogy mi módon vonhatja magára egy magamfajta férfiember figyelmét…
Hát sikerrel járt, mert igen csak a kezei mozgását követem, egészen addig míg ismételten meg nem szólal… Hangja élénk, kellemes téli csengőt idéz emlékeimben…

- Hogy mi szél fújt erre? – ismétlem meg ravaszul a kérdését, mert egyelőre nem játszom nyílt lapokkal, fiatal még az éjszaka. – Igen, ez is egy elképzelésem volt, hogy egy gyönyörű nőbe botoljak, de meg sem fordult botor fejemben, hogy felül múlom önmagam és egy valóságos tündérbe botlom. – kacér mosol kíséretében dicsérem szépségét, majd folytatom. – De természetesen néhány személyes ügyem is ide szólított, amik végeztével úgy ítéltem meg jól esne egy kis lélek melegítő, s hogy ezt nem magányosan teszem, csak emeli estém fényét.

Mélyet szippantottam cigarettámba, majd a füstöt kecses kis karikák képében az egyik plafonon lógó gyertya felé fújtam. A kis karikák körtáncba kezdtek, majd teljesen körbefonták a fényforrást…és szétoszlottak a levegőben.

- De ha már itt tartunk kegyed mit keres ezen a korántsem jó hírű környéken? – szegeztem neki a kérdést, és áhitattal vártam a választ.

Eközben kortyoltam italomból, s a keletkezett hamut levertem a dohányáru végérő… Tekintetemet ráemeltem…s már nem a Whiskeyt, hanem asztaltársam szavait ittam…

Angelus. Mirol. Mindent elmond. Ennyi mindent elmond. Máris nem bánom az ütközést, máris nem zavar az, hogy belebotlottam valakibe, akibe talán nem kellett volna. Máris örülök. Máris élvezem az egész helyzetet. És főleg így. Hogy szemtől szemben, egyenesen velem itt van. Csak rám figyel, csak rám koncentrál. Csakis én érdeklem. És ez annyira hízelgő, hogy szinte már ettől is a fellegekbe járok.
Mert hagyjuk csak meg, ilyen pasival ritkán találkozik az ember lánya. És aki találkozik az mind szerencsésnek is mondhatja magát. Elég csak veti rá egy kósza pillantást. Azok a határozott vonások. A kidolgozott test, no és azok a szemek. A nevéről és ezáltal a többi velejáróról nem is beszélve.
Hát tény, hogy nem egy neve nincs Crasso.
Mosoly jelenik meg ajkaimon, ahogy a nevem mondja ki és mint egy macska szinte dorombolva hajolok előrébb amint lekerül rólam a kabát. Bizony nem kerülte el a figyelmem a sóvárgó pillantások kereszttüze, amit eme egyszerű mozdulatsor váltott ki.
- Angelus... igazán örülök, hogy végre nem csak a munka miatt botlunk egymásba...-
Finoman az asztalra könyöklöm, végtére is igaz hogy fogadó  a hely ahol vagyunk, de ha póriasan szemléljük a helyet, egy kocsma inkább, ott meg nem illetlenség sem könyökölni de még csak részegen a pult alatt fetrengeni. Így nem is zavartatom magam, mindössze egy kósza lágy esésű hajtincset simítok ki a szokásosan csábító hatást keltő kisminkelt arcomból mielőtt újra az asztaltársamat kezdeném fürkészni.
Bizony, már nem is érdekel senki. Mindent elfelejtek, hisz a másik annyira... érdekes.
Nem egy hétköznapi jelenség, és már csak a mondandójával és megnyilvánulásaival le tudja kötni totálisan az ember figyelmét, ami azért, lássuk be, igazán veszélyes is tud lenni.
De hát most szórakozunk, nemde?
Halkan kuncogok fel a kérdésén. Annyira... aranyos. Mintha féltene... ha csak a felét tudná....! Épp hogy tőlem kell mindenkit félteni. Viszont ez nem róható fel neki. A Nagyúr szolgálatában sosem bájcsevegést tartottunk és mivel én mindig is Lestrange alá voltam beosztva azzal az idióta Crasso-val, nem csoda ha csak egy voltam a sok közül. Most viszont itt a visszanemtérő alkalom, hogy az egyetlen legyek a többiből, s elnézve a férfit, nem is kell talán nagyon erőlködnöm.
- Nos, Mr. Mirol... bizony sok okom lehetne erre járni, de jelen kivételes helyzetben nem más mint a szórakozás...-
Ravasz mosolyt villantok, ami egyben hízelgő, és vágyakozással teli. Tekintetem élesen villan meg felé, várva a reakcióját, a válaszát, remélve, a helyzet még jobb fordulatot vesz mint eddig. Botorság lenne ugyanis elszalasztani egy ilyen és ennyire kínálkozó alkalmat. Sőt...
És én sosem voltam annak a tulajdonságnak a becses tulajdonosa amit úgy hívnak hogy önmegtartóztatás. Ha valami kellett nekem, megszereztem. Ha kellett, hát gátlások nélkül tettem mindezt. És ez vitt eddig előre, ezután se lesz másképp. Most pedig, látva a célt, aki előttem jelenik meg teljes valójában, pláne nem.

Nicolas
Szerencsém volt, vagy egyszerűen nem az volt a helyzet Nicolassal, mint vártam, és nem sietett annyira haza. Örültem, hogy nem kell egyedül mászkálnom a városban, semmi kedvem nem volt visszamenni. Fanyar mosoly és bólintás kíséretében felálltam. Azt vártam, hogy az innivalótól majd megszédülök, vagy ilyesmi, de erősebb voltam, mint hittem, a hatás elmaradt. Mikor felemelkedtem, a szemem sarkából láttam, hogy pár fej felém billen. Kihúztam magam.
- Akkor gyerünk!
Nicolas is felkászálódott mire mellé értem, és együtt sétáltunk ki az ivóból. Meglepve vettem észre, hogy mennyit nőtt az utóbbi időben, nekem legalábbis úgy tűnt, vagy tíz centivel megnyúlt legutóbbi találkozásunk óta. Elismerő pillantást vetettem rá, és elmosolyodtam. Elállt az eső is.
- Na, csak nem mellénk állt a szerencse? - dünnyögtem a még mindig fenyegetően felhős égre pillantva. Nem hát, válaszoltam magamnak. Mellém nem sűrűn merészkedik, de azt hittem, megint elázok majd. Nem így lett.

Furcsa, kellemes hangulatom lett, amit a piának tulajdonítottam, de cseppet sem zavart, az viszont igen, hogy ötletem sem volt, hogy hová mehetnénk. Nick a zacskóval a kezében pedig szintén tanácstalannak tűnt. Már amennyire Nicolas Baxton valaha is érzett már tanácstalanságot... Nick az egyik legmagabiztosabb ember volt, akit ismertem. Hunyorogva néztem jobbra, aztán balra, hátha ötletet meríthetek a környezetből. Hiába. Sóhajtottam.
- Tipp, hogy hova menjünk?
Elsétált előttünk egy család, a kisfiú kezében fagyi volt. Csodálkoztam, hogy ilyen időben kaphat egy gyerek ilyet, és nem féltik, hogy megbetegszik. Az apa észrevette a pillantásom, és Nickre meg rám pillantott, elég rondán. Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy két ilyen fiatal egy kocsmában tölti az idejét? Kit izgat? Csábos mosollyal válaszoltam a tekintetre, az anya pedig mintha befogta volna az "idegen nőneműek mosolya a férjemnek" radarral a vigyorom, felpillantott. A következő pillanatban már vitte is tovább a gyereket, és a pasiba karolva vonult el.

- Hah... - böktem ki vidáman, és elindultam a másik irányba. Néha azért nem olyan rossz móka, ha az ember feltűnő. - Mit szólnál, ha erre mennénk? Út közben meg mesélhetnél valamit a nyaradról, ha már az enyém olyan iszonyatosan pocsék.
Az utolsó szót szinte köptem a keserűségtől. Utáltam a gondolatot, hogy nemsokára vissza kell mennem Peterhez.

Nexine

Amint Nexine felállt a helyéről, a szomszéd fickók azonnal feléje bökdöstek a fejükkel, így mikor Nicolas ezt észrevette, gyorsabban kelt fel a helyéről, mint ahogy azt eredetileg tervezte. Nem tudta, hogy vajon azért billentek-e a lány felé a fejek, mert így tudatták egymással, hogy ezek után nem lesz kit bámulniuk nyál csorgatva, vagy esetleg azért, mert abban hittek, hogy Nex egyedül fog távozni innen, s amint kiér, ők lecsaphatnak rá. Mindenesetre Nick jobbnak látta, hogyha mielőbb elmennek innen.
Mielőtt még kilépett volna Nexine után az ajtón, még a sarokban ülő részeg csoport felé vetett egy gúnyos mosolyt, mellyel azt akarta jelezni, hogy ma nincs szerencséjük, mert a lány vele van, még ha csak egy közeli ismerősként, de akkor is Nick az ő társaságát élvezheti.
- Úgy tűnik, hogy de, mellénk állt.- jelentette ki a mardekáros társa kérdésére az eget kémlelve. Bár teljesen nem volt biztos benne, hogy nem fog-e a nyakukba zúdulni esetleg egy újabb adag csapadék. Egyenlőre úgy tűnt, hogy megússzák szárazon.
- Mit szólnál, ha sétálgatnánk egy kicsit?- kérdezte lenézve a mellette jövő lányra. Kis magasság különbség volt köztük, de végül is hogy nézne az ki, hogy ha Nexine lenne a magasabb csaj létére? Eléggé hülyén.
Eközben épp mellettük haladt el egy család, a gyerek kezében egy fagylalttal. Érdekes volt őket nézni. Régen még az ő családja is ilyen volt. Boldog. De az apja halálával ez is eltűnt. Többé már nem ugyan az a családias légkör uralkodott otthon. Az anyja tulajdonképpen beleőrült a gyászba, s valószínűleg ezért is kellenek neki a gyógyszerek, Nick pedig teljesen más lett. Régen még kedvesebb volt az emberekhez, s nem sértegetett senkit, de ez már a múlté. Akik ismerik, azok valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy Nicolas Baxton hogy lehetett egykor kedves.
Nex egy vigyort küldött az apa fele, amit a gyerek anyja azonnal észlelt. A srác elgondolkozott azon, hogy ha a nőre mosolygott volna rá egy helyes pasi, aki akár lehetne Nicolas is, akkor vajon ugyan így reagált volna, vagy visszamosolygott volna rá. Amint elhaladtak kettejük mellől Nexine megkérte, hogy meséljen a nyaráról.
- Öhm.. a nyaramról? Hidd el nekem sem volt jobb a pocséknál. Anyám a nyaraláson takaríttatni akart velem, ráadásul már megint ugyan arra a helyre mentünk, ahova minden évben. Szerencsére egyik nap összetalálkoztam Mitch Grosieannal, és volt egy nem unalmas napom.- mondta unott hangon, miközben elindultak a másik irányba.
- A jelek szerint a mai nap a kivétel, amikor nincsen szar napunk.- mondta, s szája egy kisebb mosolyra húzódott.