Roxfort RPG

Egy barátságos hangulatú kis kocsma Roxmortsban. A tulajdonosnőt Madame Rosmertanak hívják.

Március első hétvégéje volt, kellemesen meleg, szép napos idő… Kb így tudnám jellemezni a helyzetet, ahogy magányosan végigsétáltam a falu Fő utcáján. Magányosan, mint mindig. Nem nagyon tudott már meghatni, hogy bármerre amerre néztem, mindenki remekül elvolt a haverjaival, barátjával, barátnőjével, tudom is én hogy kivel… Már megszoktam ezt az egészet. Eddig minden látogatásom a faluban, így zajlott le. Egyedül róttam pár kört, jóképet vágtam a szembejövő boszorkányoknak és varázslóknak, akik mind mosolyogva könyvelték el, hogy „jéééé, még egy varázslópalánta”; majd végül mentem vissza a kastélyba. Tartalmas program.
Bár, most mégis más volt kicsit ez az egész helyzet. Nem is volt olyan régen, hogy azon a különleges Valentin napi estén, amikor olyan sokáig beszélgettünk Audrey-val, szóba került, hogy összefutunk valahol… Azonban most sehol sem láttam a lányt… Persze, hogy nem láttam... Biztosan a barátnőivel van valamerre, engem meg már rég elfelejtett. Nem lepődnék meg rajta, általában így szokott ez lenni. Nem is tudom mit várok már…
Hát igen, az utóbbi időben, ez a világfájdalma magatartásom ismét kezdett előtörni belőlem. A baj ezzel csak az volt, hogy már harcolni sem akartam ellene. Mondhatni feladtam, és sodródtam az árral… majd csak alakulnak valahogy a dolgok, ennél rosszabb már úgysem lehet.
Amikor megtorpantam a Mézesfalás kirakatában, nem tudtam megállni, hogy egy halovány mosoly ne üljön ki az arcomra. Emlékszem még, milyen meglepett képet vágott az eladó, amikor felvásároltam a fél raktárt Audrey-nak… Megint Audrey..
Sóhajtottam egy mélyet, majd szép lassan továbbindultam. Pár lépés után aztán, megakadt a szemem a Három Seprűn. Nem szoktam gyakran oda járni, sőt, eddig ha kétszer voltam… hiába, aki nem társasági ember, ne járjon társasági helyekre. Na de ez most nem volt lényeg, mert hirtelen elhatároztam magam. Végülis olyan mindegy volt, hogy most rögtön visszamegyek-e a kastélyba, vagy beülök kicsit a kocsmába, nem? Szóval az utóbbi mellett döntöttem…
Pár gyors lépéssel elértem a fogadó ajtaját, majd gondolkozás nélkül be is nyitottam. A kocsma tele volt, mint mindig.. Többek között, ezért nem szerettem annyira… Na mindegy, néhány határozott lépéssel megindultam a bárpult felé, kértem magamnak egy vajsört (ahhoz képest, hogy varázslóital, egész jó íze volt), majd a sarokban lévő, félreeső kis asztal felé vettem az utamat.
El sem telt egy perc, már vettem is le a dzsekimet, amit végül a szék háttámlájára fektettem, én pedig leültem az asztalhoz.
*Hát akkor… egészség!* gondoltam magamban, ahogy végighordoztam a tekintetem a tömegen, és belekortyoltam az italomba…

*Már jó fél órája üldögél a kocsmában pár háztársával egy nagyobbacska asztalt elfoglalva. Miután ismét bejárták az egész varázslófalucskát, itt telepedtek le. Igaz, Audrey nem velük volt egész nap. Egy kisebb bevásárlókörutat tett Roxmortsban, ezt jelzi a kopott oldaltáskájából kikandikáló gyűrött mézesfalásos zacskó, valamint a kezében lógó, egy közeli könyvesboltból való szatyor, amelyben legújabb könyvszerzeménye lapul. Felhörpintve vajsörének utolsó kortyát ajtónyitódásra lesz figyelmes. Legnagyobb meglepetésére Kevin suhan be az ajtón, de a fiút olyan gyorsan elnyeli a kocsmában kavargó tömeg, hogy Audrey teljesen szem elől téveszti. A griffendéles fiú pár perc után ismét feltűnik az egyik sarokban álló asztalnál egy vajsör kíséretében. Audrey fején átfut a gondolat, hogy ha egyedül van, akkor biztos nem zavarná.. No meg a háztársai nélküle is elvannak, maximum majd velük megy vissza a suliba. De pár percet igazán kibírnak nélküle. Szabadkozik egy sort, majd oldaltáskáját vállára kapva felpattan helyéről, és átballag Kevin asztalához*
- No csak, kit látnak szemeim? *szólítja meg a fiút, egy felvillantott, széles vigyor kíséretében. Talán nem épp a legösszeszedettebben toppant ide, no de az összeszedettség nem is tartozott soha Audrey jellemzői közé. Rövid haja kócosan mered a négy égtáj irányába, és most tisztán kivehető lila tincsek csillannak meg benne. Fekete, vászon tavaszi kabátján csak az alsó három gomb van begombolva, egyik válla pedig oldaltáskájának köszönhetően hetykén lecsúszott és most a lány könyökénél lengedezik, ezzel láthatóvá téve tengerzöld, ezüstös betűkkel a Walpurgis Leányai zenekart hirdető pólóját. No de Audrey ezzel cseppet sem törődik, amennyiben a fiúnak nincs ellenvetése, ledobja magát egy Kevin melletti székre*
- Mesélj, mizujs veled? Milyen volt eddig a roxmortsi sétád? *érdeklődik mosolyogva, közben szeme sarkából egy pincért keresve, hogy megrendelhesse következő kupa vajsörét*

~ Mi a fenét keresek én itt? ~ gondoltam magamban, miközben jól meghúztam a vajsörömet. Itt volt az ideje lelépni, mászkálni még valamerre, aztán visszamenni a kastélyba, vagy mittomén. Ismét egy remek roxmortsi hétvé…
Azonban mielőtt sikerült volna tovább szőni a szót, a szívem egy erős dobbanása elnémította az összes gondolatomat. Audrey ismerős alakja kezdett kibontakozni a tömegből, ahogy felém sétál… felém?! Hát mégsem felejtett el? Ez… újdonság… komolyan. Eddig hajlamosak voltak csak úgy elfelejteni az emberek, hogy találkozót beszéltek meg velem - ha egyáltalán eljutottunk odáig. Na de ez most nem lényeg, gyerünk, ideje összeszedni magam!
- Szia Audrey –köszöntem a lánynak egy mosoly kíséretében, amikor odaért mellém. Hát be kell vallani, még mindig Audrey volt az egyetlen ember, aki csak a puszta megjelenésével (vagy jelenlétével) jó kedvre tudott deríteni.
Jó mondjuk nem tudom mit problémázom, hiszem egész jól alakult pár dolog az utóbbi időben. Itt van pl a kviddics csapat. Jó, tény, hogy nem fogó lettem, hanem „csak” hajtó, de ez sem semmi azért! Főleg hogy az egyetlen srác vagyok a griffendél csapatában. Erre pedig valamilyen szinten akár büszke lehetek. Örültem neki, hogy volt végre valami, amiért érdemes küzdeni: a kviddics kupa! Na de azért azt is hozzá kell tenni, hogy lazsálni nincs idő. Kedves csapatkapitányunk elég rendesen meghajt minket, néha élni is alig marad erőm.. na de „ha nincs áldozat, nincs győzelem”. A kupa pedig megéri a küzdelmet.
- Hát… unalmas –feleltem őszintén Audrey kérdésére- Bolyongtam kicsit erre-arra, megnéztem egy-két boltot, majd végül itt kötöttem ki. Szóval csak a szokásos –tettem még hozzá tőlem egyáltalán nem megszokottan, laza hangnemben. Hát igen, ezt hozta ki belőlem a lány, amiért el sem bírja képzelni mennyire hálás vagyok neki… Egyszer majd jó lenne vele komolyabban is beszélgetni, de az azért még odébb van… vagyis… majd eljön az ideje annak is! De addig is, nem kéne hagyni leülni ezt a beszélgetést sem!
- Nah hát röviden ennyi. Feléd mi a helyzet? –tettem fel a kézenfekvő kérdést én is.

[ :: Cedrah :: ]   ::)




Nos szemöldökrándulás ide vagy oda, nem igazán veszem ezt sem észre, sőt, még az sem jut eszembe, hogy esetlegesen ismerősnek hatna neki a vezetéknevem, amit még mindig nem sikerült teljesen megszoknom. Kész szerencse, hogy a D betű olyan könnyen az ajkaimra jön, bár tény, hogy az L annál inkább. De le kellett vennem a Lévesque nevet, hiszen már nem tartozom ahhoz a családhoz? már nem?
Hiszen párhónappal a nagymamám, a nem vérszerinti halála után jött egy levél a legidősebb Lévesque sarjtól, akit egykor bátyámnak tartottam, miszerint most már, hogy megtaláltam az igazi családom, örömmel vennék ha nem használnám fel többet az ő vezetéknevük, hiszen nem tartanak arra érdemesnek. Oké, én értek a szóból, főleg ha ennyire nyilvánvaló, és mély sebet vág. Nem kellett kétszer mondani, ha ők így? hát akkor így.

- Igen, bár én még csak Január óta járok oda, előtte Franciaországban a Beauxbattons növendéke voltam. Aztán úgy alakult a sors, hogy átiratkoztam ide, hogy közelebb legyek az ikertestvéremhez, aki egyébként itt tanul már a kezdetektől fogva. ? Hogy sokat beszélnék? Igazából észre sem veszem, mert örülök ennek a változatosságnak. Már mint nem az a változatosság, hogy ÉN állandóan beszélek, sőt az a furcsa, ha 5 perce képes vagyok befogni azt a nagy szám. Nem, hanem az, hogy valaki ismeretlennek tudok társalogni, aki nem tud mindent jobban mint én. Egyszerűen botrányos, hogy némely ember mit meg nem enged magának abban a koszos iskolában. Vadabbnál vadabb dolgok jutnak a fülembe, és nem tudni ki kezdte el az egész folyamatot. De talán inkább nem is akarom tudni. Igy sem éppen jó most a kapcsolatom a külvilággal. Amilyen kedves vagyok, neki ugranék az illetőnek, aztán meg kicsapnának. Na az betenne a szüleimnek is.

De a lényeg a lényegben, hogy mondhatni tisztalappal indulok, és ez roppant jó érzés. De tényleg? Persze azt azért nem mondanám, hogy olyan nagy információkat közlök, hiszen a részletekbe nem is megyek bele, csak elhintem a kellő morzsadarabokat, amik nem is túl nagyok, de nem is parányiak. Ez persze  nem jelenti azt, hogy a testem jeleit, amik esetlegesen olykor megmutatkoznak, mint az előbbi ajakharapdálás, tudnám kontrollálni, hiszen igazán észre sem veszem.

- Pontosan. S ez a kirándulás pont ma van. Csak a többiek behúzódtak valami kevésbé nedves helyre. ? Feleltem egyszerűen s még véletlenül sem lehetett hallani semmiféle bánkódást a hangomban, amiért nem maradtak kint velem. Csak egy bólintás volt az ami megelőzte az egészet, melyben benne volt a helyeslés is, hát menjünk. Bár biztos ott lesznek a legtöbben, hiszen mondhatni felkapott hely, de a legkevésbé sem érdekel. Úgy is kerülnek, majd pont most ne tennék ezt. Ahogy koppan az a valami, ami fogalmam sincs mi a macskaköveken, úgy én is elindulok lassú, ráérős léptekkel a másik mellett, s a kapucnim kissé hátrébb tolva pillantok a másik szemeibe, elvégre szeretem látni annak az arcát, aki hozzám beszél.

A kviddics említésére, meg úgy magára a kérdésre egyszeriben csak felcsillannak a szemeim. A beszélgetés alatt most először ennyire nyilvánvalóan, és rajongva.
- Ennél szebben még én sem fogalmazhattam volna meg. A minden, és jelenleg az egyetlen, amivel kitöltöm a szabad perceimet. Évek óta játszom, Franciaországban is, és itt is a házam csapatában. Több posztot és kipróbáltam már, eleinte Terelő voltam, de most újabban Fogóként állok helyt. Igazából nem tudok megmaradni huzamosabb ideig egyiknél sem. ? Kezdek el beszélni, s már korántsem nevezhető a hangom sem oly kimért hideg felsőszólamnak, hogy már szinte leheltem a szavakat. Óh ne, korántsem. Talán a virág, ami oly erősen összezárta a szirmait, kezd újra kinyílni? Persze, csak lassan, hiszen nem megy ez olyan gyorsan. De az, ahogy mosolyogva, élénken mesélek arról, amit annyira imádok? Már egészen más képet mutat rólam, mint eddig. ? Talán ez kissé furcsa is, és nem is fordul gyakran elő, hogy valaki ennyire váltogassa a csapatban beosztott szerepét. Talán az lehet erre a magyarázat, hogy túlontúl szeretem a változatosságot. ?

Nem úgy vettem észre, hogy a másikat zavarta volna ha sokat beszélek, bár még igazán nem is beszéltem sokat. Na mindegy is? Még nem is tudja, milyen agybajt szabadított magára az én szerény személyemben. Észre sem veszem, hogy lassanként meg is érkezünk az említett helységhez, melynek cégére lengedezik az egyre erősebben fújó szélben. S mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ami az illemet illeti, én lépek be elsőként.

Persze nem meglepő, hogy olyan sok mindenki bezsúfolódódott az egyébként nem apró helységbe. De először csak az a nagy melegáramlat csap meg igazán. Most érzem azt, hogy tényleg átfagytam a zuhogó esőben, ügyes varázslat ide vagy oda. Megtorpanok, akár csak egy szégyenlős kislány a nagytömeg előtt, s ahogy hátrahajtom a kapucnim, pillantok a másikra. Elvégre ÉN nem látok egy szabad asztalt sem. S azért valljuk be, ebből a pasasból kinézem, hogy valami V.I.P. részlegbe fogunk kilyukadni perceken belül.

[Yo 8)]


*Úgy tűnik, a madárka lassacskán kezdi kipihenni a kezdeti sokkot, melyet alkímistánk hirtelen felbukkanása és leszólítása kelthetett benne, ugyanis már élénkebben tekintget a lassacskán rázáródó kalitka berkein belül. Cedrah mérhetetlenül elégedett, elvégre ennél jobban akkor sem járhatott volna, ha egyenesen az aranyhajú nőket tojó ludat kaparintja meg attól a dölyfös kis dagadéktól.. Rogertől.. Nah, Rogerről ne is ejtsünk több szót, mert a végén még ebben a tökéletes emberben is feltámad a zöldszemű szörnyeteg, s ha az a piszkavas a kezében meglendül, a tokaredőkből font sálba burkolt, roppant masszív nyak sem lesz képes megóvni gazdája fejét a lecsonkolástól. Persze.. Ennyire Cedrah sem barbár. Ebben a pillanatban, legalábbis.

Az eső zuhog, a madárka csicsereg. Milyen kis bájos a hangja..! A férfi arcán kellemes mosoly pihen, még mindig az a kölykösen érdeklődő és őszinte, amelyikkel a szemrevaló lányzó figyelmét olyan ravaszul magára vonta, s miközben lazán zsebrevágott kézzel, a piszkavassal parádézva végigvonulnak az utcán, szemei sarkából ő is a másik arcát fürkészi. Egészen pontosan a szemeit. Mint a lélek tükrének, a szemnek nem csupán a látás, de a betekintés is funkciójának nevezhető. De vajon elfüggönyözhető-e a belső tér? Hazudhat-e valaki olyan őszintén, ahogy ez a piros kabátba öltözött, csapzott szőke rohadék? Hát már hogy a fenébe ne? Magában most is azon röhög, hogy milyen könnyen ráharaptak a horgára. A vélák vonzereje.. Igen, birtokolni akarja ezt a lányt, nem is kérdés. Ahogy az ikertestvérét is szívesen megnézné magának - bár az még mindig kérdés, hogy az illető férfi, avagy nő.

Cedrah türelmesen, sőt, élénk figyelemmel hallgatja újdonsült beszélgetőpartnere áradozását a kviddicsről, amit a maga részéről ugyan borzasztó unalmasnak talál, de a szőke szépséget elnézve szükséges velejárója a kettejük közt bontakozó kapcsolat lassú elmélyülésének. Már ha ezt a néhány mondatot lehet kapcsolatnak nevezni. Nem ez a helyes szó, bár ez most nem is lényeges. Az alkímista udvariasan kitárja az ajtót, s még most az egyszer, pusztán az első benyomás kedvéért, maga elé engedi kecses társát. Yo tehát valóban elsőként szabadulhat meg a nyakába zúduló eső vadul ostorozó cseppjeitől, Cedrah pedig tovább bosszankodhat a kabátja és a haja miatt.. kemény két másodperccel.


Hát.. Hely az nincs, ezt ő is látja. Azonban ez sem szegheti kedvét, ha arról van szó, hogy megkaparinthat egy ilyen értékes küllemű hölgyet, mint amilyennek Yolandát találja. Ennek a lánynak már pusztán a neve is jelzi, hogy remek évjárat, sőt, a legminőségibb párák egyike.*

- Igen-igen, hallottam egyet s mást arról a francia intézményről. Ami azt illeti, meglehetősen jó hírűnek ismerem, noha a tanári karból soha egyetlen személlyel sem volt módomban találkozni.

*Beszéd közben azért még egyszer alaposan körüljáratja tekintetét a bentieken, s mivel ezúttal sem sikerül szabad helyet találnia, egy halk kis sóhajjal jelzi nemtetszését. Le fognak ülni. Ez nem is kérdés. Esze ágában sincs láma módjára ácsorogni egy ilyen szedett-vedett csürhe előtt, miközben mindenki azt lesi, mi a fenét akarnak itt. Nem-nem. Cedrah egy rövid, gyors intéssel jelzi, hogy várjanak rá egy percet, s addig félre is vonja Yolandát a tekintetek kereszttüzéből. Mindezt pedig úgy teszi, hogy hihetetlen pimaszsággal megragadja a karcsú teremtés derekát és nemes egyszerűséggel a falhoz húzza, ahogy egy könnyed mozgású táncpartnert szokás vezetni. Annyira határozott volt a mozdulata, hogy az már szinte parancsoló. Ott maradsz. A férfi tekintete néhány pillanatig még az áthűlt lány szemeit fürkészi, aztán egy biztató mosoly kíséretében hangosan is kér egy kis türelmet. Hogy mikor eresztette el a derekát? Képtenség megmondani.

A pult felé sétálva már bőszen átkozódik magában, amiért az iménti mozdulatra ragadtatta magát, s újra meg újra emlékezetébe idézi az intést, miszerint a lány ereiben a vélák édes véréből is csordogál, s éppen ezért jobban kell ügyelnie a cselekedeteire. Nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta az önző vágy. Hehh.. nem.

Néhány szót vált csupán a csapossal, máris pattannak a számára, s készítik a privát helyiséget, melyet bárki kibérelhet, akinek kellő mennyiségű ezüst sarló és arany galleon cseng a zsebében. Cedrahnak láthatóan nem okoz komolyabb nehézséget az ilyen elszeparáltabb termekbe való bejutás, sőt, amilyen készséges mosollyal engednek a kérésének, még az is egyértelművé válik, hogy nem először fordul elő ez a kis intermezzo.*

- Erre. Csak ön után.


*A bámész tekintetek kereszttüzéből mentve magukat hamarosan behúzza a bíbor párnával bélelt ajtót, s egy takaros kis szalonféleség közepén árválkodó asztal felé int. A helyiség nem túl nagy, mondhatni egész apró, de otthonosan berendezett. Már ha otthonosnak nevezhető a régimódi úri kúriákra jellemző bútorzat drága faanyagának melege, a szecessziós óra a kandalló tetején, a barátságosan ropogó tűz, s a kerek kis asztal közepére igazított hófehér csipketerítő. Egyetlen dolog utal arra, hogy a Minisztérium emberének ízlését is igyekeztek elcsípni a helyiek - a vörös drapéria.
Most, hogy már kizárta maguk körül a tömeg tompa zsivallyá csitult hangorkánját, Cedrah az ajtó mellé állított fogasra akasztja tocsogósra ázott kabátját, s egy végtelenül gyöngéd, mégis határozott és egyenes mozdulattal a falhoz támasztja a piszkavasat is.*

- Igen, már semmi kétségem. A roxforti diákok úgy nyüzsögnek erre, mintha a vajsör lenne a mindenük. De szerencsére vannak, akiknek a kviddics. Visszatérve ide.. *Azzal már ki is húzta az egyik széket a lánynak* Valóban érdekes, hogy ennyit váltogatta a posztokat. Vagy váltogatja. A változás örök, ez hajtja előre a világot, ezt magam is így látom, de a túlzott kavarodás gyakran szül olyan véletlen kompozíciókat, melyek stabilak maradnak, s hiába nem tartjuk őket kívánatosnak, a továbbiakban kénytelenek vagyunk együtt élni velük. Ki tudja? Talán egy nap épp a változatosság szüli az állandóságot és megmarad Fogónak.

*Kicsit elhallgat, hogy Yolandának is legyen ideje felfogni az imént elhangzottakat, közben pedig a kandallóhoz sétál, s egy lusta pálcaintéssel feljebb korbácsolja a lángokat. A tűz narancsvörös fénye barátságos árnyakat fest a máskülönben is angyali arcra, s most még az a vonzó mosoly is sokkalta hívogatóbbnak tűnhet. Lassan, borzasztó lassan kezd átmelegedni, s hátat fordítva a tűznek, karbafont kezekkel, tovább folytatja.*

- Idehúzhatja a széket, ha fázik. Mit iszik?

*Könnyedén cseveg, bár a szavainak mindig van egy bizonyos súlya. Nem üres locsogás ez, s nem is puszta filozófia. Próbálgatja ezt a kis vércsét.. Mind az intelligenciáját, mind a határait. Meddig mehet el? Milyen téren? Egyre távolabb merészkedik, s hamarosan már egész a nyaka köré zárhatja kieresztett karmait. Addig azonban.. még hosszú az út. Ez a lány ugyanis értelmesnek látszik, s nem tudja róla elképzelni, hogy csak úgy a karjaiba omoljon egy kellemes éjszakára.
Némi késéssel még elneveti magát, s ajkaira visszaköltözik az a furcsán ellentmondásos, mégis vonzó mosoly, mely a sajátja.*

- Persze nem csupán az alkoholra gondolok, elvégre egy ilyen eső után a forró tea vagy csokoládé is jóleshet.

*Beszéd közben kezdetben még a lány szemeit fürkészte, de amint amaz kezd megszabadulni a kabátjától, tekintete vérlázító látványossággal indul meg lefelé, s gátlástalan mód fel is térképezi a másik testét. Ami őt illeti, a kabát alatt egyszerű, fehér inget és élére vasalt, elegáns, sötét nadrágot visel. Az ing ujját könyékig gyűrte, a felső néhány gombot alig néhány perce megoldotta, hogy a furcsán vékony nyakkendő ne szorongassa annyira a torkát. Lazított egy kicsit a makacs pedánsságán. Hanyagul áthelyezi testsúlyát a jobb lábára, s ismét belenéz a másik szemeibe. Elvégre nincs mit szégyellni azon, hogy csinos. Sőt.*

- Már odakint is beszélte a nyelvet?

[Daniel]

*Roxmorts… Gyönyörű kis falucska, talán az egyetlen, ahol még csak varázslók vannak. Kellemes kis hangulat, főleg esténként. A kicsi fogadók halvány fénye visszaverődik a takaros boltok ablakain. Igazság szerint Logan jobban kedveli a helyet télen, ám bizonyára nyáron is nagyon szép lehet, egy meleg, nyári napon. Bár ezt még soha sem próbálta…
A lényeg az, hogy ez a kicsi falu olyan hangulatos tud lenni, hogy a tanárok is szívesen járnak le.
Logan szerint a butikok is jók, de neki mindig is a kocsmák tetszettek, főleg a Három Seprű. Talán ez az egyik leghíresebb mind közül. És a választása pont ezért esett erre a helységre. Itt nyugalomban megihat egy vajsört.

Egyszerű mugli ruhákat visel. Szokatlan ez egy varázslókkal telizsúfolt környéken, de hát… a kényelem az alapjárat. Fekete tornacipő, világoskék farmernadrág, vörös, fekete, csíkos póló, plusz egy fekete, kigombolt, feltűrt ujjú ing. A kezén egy fekete, fonott bőrkarkötő van, melynek külön története van… de ez most mindegy. A varázspálcája a zsebében található… ne, nem a farzsebében. Egész sokat tanult Rémszemtől, például azt, hogy a varázspálca nem a farzsebbe való, mert akár le is égetheti a fenekét… Ami, valljuk be, nem lenne túl szép látvány. És, nem is örülnének neki, pl. a lányok.

Végigjárja az utcákat, majd mikor végre megpillantja a Három Seprű ajtaját, egy eléggé túlvilági vigyor járja át az arcát. Maga sem tudja minek köszönhető ez a hirtelen jött fanatizmus, de egyelőre nem foglalkozik vele túlzottan. Végül is… valami túlvilági ördög szállta meg a testét, de hát… Kit érdekel? Most az a fontos, hogy végre hozzájuthasson szeretett italához… a Lángnyelv Wiskey-hez. Be is csörtet hát a kis kocsmába, majd rögvest le is veti magát az egyik kis asztalkához, valahol a sarokban… még sem kellene túlságosan feltűnőnek lenni itt.

Leül hát az egyik kis nyugis sarokba, rendel is magának az istenek nedűjéből, közben pedig azon elmélkedik, vajon kiszúrja e itt valaki, akinek nem kellene. Mert hát, eléggé nehéz lenne úgy tanítani, hogy a diákjai azt képzelik róla, hogy valami alkoholista. Pedig ez nem igaz… Óhh, dehogy is… Logan egy nagyon rendes hapi. Életében nem cigizett, nem drogozott… és inni is csak ritka alkalmakkor ivott kicsivel többet.
Előveszi a pálcáját, majd egy pakli francia kártyát varázsol elő, ami egyébként otthonról való. Félig mugli, természetes, hogy ismeri ezt a kártyát, elvégre… Muglik között nőtt fel, plusz… plusz nem egyszer járt ki a sarki kocsmába egy kis pókert játszani pár félhalottal, akiktől olyan könnyű volt eljátszani a sörre valót, hogy az hihetetlen volt…

Persze itt nehéz lesz játszani. Eléggé necces olyat találni, aki tud pókerezni… mondjuk Texas-t. A varázslók nem éppen az ilyenekhez szoktak hozzá… pedig, meg kellene tanítani nekik is. De hát… az is előny, ha az ellenfél nem tud játszani. Akkor még egyszerűbb elvenni tőlük a pénzüket… Minden esetre azért titkon bízik benne, hogy hamarosan belép az ajtón egy félvér, vagy jobb esetben egy sárvér, és leül mellé egyet kártyázni. Még is csak jobban múlna az idő…
Eközben megérkezik az üveg Whiskey is.*

[ :: Cedrah :: ]  ::)

:: Privát terem ::

Persze, hogy lehetséges az, miért ne lenne? Miről is beszélek pontosan? Hogy eszünkkel és akaratunkkal a lélektükröket befolyásolni tudjuk, mert lehetséges. Hogy nem csak szavakkal és mozdulatokkal hazudjunk, ezzel csapdába csalva a másikat, hanem még azt sem engedjük, hogy a szemekből bármit is kiolvasson. A tökéletes álca nem de? Csak hogy én nem vagyok erre képes. Hogy ennyire elrejtsem az érzelmeim, sőt. Sokszor nem is áll módomban, s talán mert én tipikusan az az ember vagyok, aki magából indul ki?  Azt gondolom, hogy más sem vesződik efféle dolgokkal. Minek is elrejteni bármit is, hiszen az a legjobb, ha őszinte az ember nem? Hát talán ezétr sem vájkálódok olyan mélységesen a másik szemében, hogy esetleg felfedezzek valamit. Egyszerűen csak vonzza a tekintetem a másik mélykék tekintete.

Neves intézmény hö ?? Hát. Nekem minden ilyen mágus suli ugyan olyan. Unalmas órák, végeláthatatlan házi dolgozatok sora, melyben megszabják, hány méteres legyen, és ha csak egy centi is hibádzik áll a bál. Az egészben csak a kviddics jó. Meg a varázslás, a gyakorlati része. Nem az, hogy órákon keresztül körmölöm, hogy is kéne azt a átkot vagy épp bűbájt megvalósítani, nem. Meg a sok érdekes állat és növény. Bár nem fogdoshatom kedvemre, mert ki tudja, milyen bajom lesz. Szóval ez is tossz benne? De ilyen gyermeteg és idióta nézetekkel csak nem kezdem el bombázni, főleg, hogy épp 10 perce ha ismerem, így csak továbbra is némán lógatva karjaim magam mellett, pislogok körbe, majd húzom el kissé a szám, amint egy némelyik évfolyamtársam kezd el méregetni, szinte kérdezve, mit keresek én itt? Hah? milyen kedves.

Na de ha megakartam volna szólalni, egy egyetértő hümmögésnél többnyire, akkor sem tehettem volna meg, hiszen minden mondanivalóm az ajkaimra forrt volna. Elvégre nem mindennap ragadják meg a derekam, s vonnak félre, ráadásul a falhoz húzva. Na jó, nem is a helyzet hirtelenségével van a bajom, és azzal, hogy a beszélgetőpartnerem, aki hát valljuk be elég dögösnek mondható, sőt; hiperszuper dögös és túlságosan is közel került hozzám ezáltal. Már mint nekem ez már a közel kategóriába tartozik, hanem azzal a bizonyos határozottsággal. Amit érzek, hiszen felpillantva a másikra, csak bólintok egyet, mikor türelmet kér. Csak, hogy ezt én nem fogom fel. Már mint, hogy lehet hogy nem veszem észre ebben az egészben az utasítást? Hiszen ezt, a szavakkal ellentétben nem lehet kérésnek venni. Talán a helyzet furcsasága miatt is szalad fel kissé az egyik szemöldököm, mint aki nem ért valamit. S tényleg. Nem értek valamit, sőt! Sok mindent nem értek. Milyen szerencsés is lennék, ha csak egy valamit rejtene homály?

Na tudtam én, hogy ez lesz ebből az egészből. VIP terem, mi? Jóóól néz ki. Ahogyan haladunk az egyik folyosón, úgy ül el egyre inkább a zsibongó zaj, s amint zárul az ajtó kettőnkre, már nem is hallatszik egyetlen egy pisszenés sem. Csak a mindent átható csend, melyet régen kerültem, mostanság pedig keresek. Otthonos? számomra az otthonos egészen más. A saját sobám idézi elő, melynek falai élénk kékek, tele van mindenfajta képpel ragasztagtva, a sarokban ott áll a TV-ém, a földön egy hatalmas matrac, tele párnával és szőrmókok tucatjaival. De régen is voltam már ott? pedig igazán jó, és kellemesen kaotikus. Főleg, ha egy fél pár cipőmet sem találom meg. Ez a hely számomra csak? szép, és különleges. Ezért is pislogok körbe, mint a kisiskolások a múzeumba. Beauxbattons ide Roxfort oda, nem tudtam még megszokni ezt a fajta varázslói ?rongyrázást?.

De megrázva kissé a fejem, észbe kapok, elvégre tennem is kellene valamit, például a kabát levétele nem is lenne rossz ötlet. A már kissé hátracsúszott, de még mindig a fejemen lévő kapucnit lelvéve, gyors mozdulatokkal gombolom ki a kabátom, majd lecsúsztatva a vállaimon, s a karjaimon, akasztom fel én is a fogasra. A kabát alatt csak egy vékonyanyagú, rövid ujjú póló az, ami most napvilágot lát, s ami meglepő, hogy azon nincs semmilyen mint a sem. Igaz ez csak azok számára meglepő, akik ismernek. Elvégre az, hogy csupa feketében legyek, igen csak szokatlan látvány, s most a piros tornacipőkön kívül nincs más, ami színes lenne. A fekete, igencsak szűknek nevezhető farmer, mely szintén a ládám aljáról került elő, s a csípőmön fityegő övtáska, mely oly sok mindent rejt. Hogy némi muglibeütésem lenne? Áááá dehogy.

- Én annak tudom be ezt az egészet, hogy talán túlságosan is zsenge lélek vagyok, ezáltal még nem találtam meg a magam biztos jellemét, s annak némely vonásait. Bár hangulatember hírében állok, magam sem tudok kiigazodni olykor önmagamon. Terelőként igazán része voltam a csapatnak, hiszen a másik terelővel összedolgozva tudtunk igazán csak eredményesen és kitűnően játszani, s ezzel együtt jár a csapatmunka. Viszont Fogóként elég csak önmagamra összpontosítanom, és a Cikeszre. ? Elgondolkozok egy pillanatra, miközben hátradőlök a számomra kihúzott székben, közben karjaim felemelve túrok bele a kissé nedves ezüst tincsekbe, s borzolom össze. Tipikus mozzanat, melyre nem tudok magyarázatot. Megteszem; mert jól esik. S eközben a rövid póló kissé fel is kúszik, láttatva a csipő s a lapos has már-mér fehéren rikító bőrét. Mintha nem is valóságos lenne, csak holmi álomkép. Vagy egy különleges anyag, ami értékesebb és finomabb a selyemnél. De ez csak pár pillanat, míg újra le nem engedem kezeim az ölembe.  ? Bár mindkettő igen csak felelősségteljes poszt, elvégre az egyikben a többiek épségére, a másikban a csapat győzelmére kell koncentrálnom. -

- Pontosan értem mire gondol. Állandóan a változásra szomjaztam, s mindig kerestem bizonyos felmerült kérdésekre a választ, s ennek az egyik esetben az lett a vége, hogy a szeretett családom elveszítettem. S bár az igazit megtaláltam, túlságosan is sok ellentét feszül közöttünk. De ezen már nem tudok változtatni, hiszen nem tagadhatom meg a saját vérem. ? Tényleg, örülök, hogy meg találtam a testvérem, de a szüleink? a valódi szüleim túlságosan is távolinak tűnnek a számomra. Mintha sosem érhetném el őket. A nagy idilli család képéről pedig már rég lemondtam. Megtámasztva a a könyököm a szék karfáján s tenyerembe ejtve állam, követem pillantásommal a másikat. A kérdést meghallva először csak elmosolyodom. Ropogó tűz, vonzó mosoly, mely szinte csábit, hát persze?  Mind ez nagyon szép és vonzó tud lenni.

- Nem fázom, s egyébként is úgy tartom, hogy vigyázni kell a tűzzel, mert olykor megégethetem magam vele. ? Hát persze, burkolt célzás, hogy hiába húzogatja előttem a mézes madzagot, nem fogok először ugrani? Igen, mondhatni. Elvégre az apró mosoly, mely talán nevezhető bujának is, nem arról tanúskodik, hogy ellenemre lenne a dolog, bármi is az. De a legutóbbi dolog óta? ÉS igen! Már megint Ryan Blake. Hát ez igazán remek. Egy egész percig nem jutott az eszembe az a barom, s most megint. Na de hesss, nem fogok rá gondolni. Elvégre végre akadt valaki aki egyáltalán nem emlékeztet rá, sőt maga a hely sem olyan, ami esetlegesen emlékeket idézhetne elő.

- Nem élek alkohollal, köszönöm. Szeretem józan fejjel átélni a perceket. De egy csésze meggyes teát elfogadnék. ? Ráadásul ha arra gondolok, hogy a legutóbbi hétvégén annyi lángnyelv whiskeyt öntöttem magamba mint egy rossz alkoholista, megint felidéződik bennem a másnaposság érzete, és az a piszkos gyomorégés. Akkor megfogadtam, hogy többet soha, de tényleg! Már nem sok kellett hozzá, hogy a falat kaparjam, annyira fájt a fejem is.
- Igen. Otthon elég nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a francia mellett más nyelvet is megtanuljak kitűnően beszélni. Akkor még tehernek tartottam, ám most már igazi kincs számomra, s örülök hogy anno ragaszkodtak ehhez otthon. Mert ha nem így lett volna, nem lett volna lehetőségem a Roxfortba jönni. ? De sajnos még így sem tökéletes, főleg a kiejtésem, de annyi baj legyen. Az enyhe francia akcentus már a védjegyemmé vált. Yvette sokkal jobban beszéli a nyelvet, bár ez nem is csoda.

- Ön beszél más nyelveket? Esetleg tud franciául? -

[Yo]

*A férfi arcára amolyan kedvtelő mosolyt csal Yolanda iménti kis megmozdulása, amint a hajába futtatja ujjait és közben akár akarva, akár akaratlanul, de megmutatja a hasát. Nem tart sokáig, Cedrah pupillái mégis kitágulnak a látvány hatására, s a mélykék íriszeket egyre inkább a perifériára szorítja éjsötét foltja. Ki ne találna vonzónak egy ilyen testet? Ráadásul.. és itt alkímistánk egy pillanatra lehunyja szemeit, s halk, dörmögőn hümmőgő nevetést hallat.. ráadásul ha az említett alakhoz egy véla vérének mágiája társul. Képtelenség ellenállni. Most is erőnek erejével kell uralkodnia magán, nehogy engedjen a gyomrában zúgó darázsrajnak, s hirtelen, erőszakos közeledésével elijessze magától a kipécézett vércsét.. Újra felnyitja a szemeit, s mintha csak a lány megjegyzésén mulatott volna, egy kellemes sóhajjal fűszerezett biccentéssel jelzi, hogy érti, mire gondol. Metsző, mégis őszintén kedvesnek ható tekintetében változatlanul ott ólálkodik a mohóság, elvégre minek leplezze szándékát? A lány vélhetőleg tisztában van a saját átkával, s már megtanult együttélni a férfiak vizsla pillantásaival. Mindettől függetlenül Cedrah szemeiben ezúttal is sokkal inkább a kíváncsiság, mint a vak akarás dominál.*

- A hangulatemberek általában nehezen igazodnak ki önmagukon, Miss Delacour. Persze ez teljes egészében érthető, elvégre amíg képtelenek megfejteni a saját "lelkük" működését, addig hogy is volnának képesek uralkodni rajta, esetleg.. befolyásolni? A szisztéma természetesen elég bonyolult, s még ma sem tudják biztosan a legtöbb reakció pontos kémiai hátterét. Túl sok a megfoghatatlan "fantom" hatás. Mint például a lelkiismeret. A ragaszkodás. A vágyak és ösztönök..

*Kicsit elhallgat, tekintete a lány kifejezetten igézőnek talált szemeiről ráérős lassúsággal kúszik le a beszéd közben mozgó ajkakra, majd vissza az orr vonalára, mígnem a homlokon keresztülfutva ismét fel nem veszi a szemkontaktust. Könnyed, jókedvű mosollyal az arcán emeli maga elé kezeit, míg szabadkozva - egészen enyhén - lehajtja a fejét.*

- Elnézést, elragadtattam magam. Szakmai ártalom, bár legtöbbször igyekszem nem a miértekre és hogyanokra korlátozni a társalgást, de az események mechanizmusa néha akaratom ellenére is magával ragad. Szóval visszatérve a kviddicsre.. ha már ilyen szépen belemelegedtünk: Érdekes hozzáállás és meglátás. Ami azt illeti, nőt még nem hallottam ilyen elragadtatással és legfőképp ehhez fogható logikával viszonyulni ehhez a sporthoz. A legtöbben bele sem gondolnak, hogyan használhatják a játékot önmaguk kiteljesítéséhez, nem hangolódnak rá.. Vagy.. Csupán nincs bátorságuk önmagukra hallgatni. Egész eddig Terelő voltam, a csapat számít rám! És ha ÉN úgy érzem, jobban teljesítenék Fogóként? Ne merjek változtatni? Dicséretes a bátorsága. Azonban.. ha megenged egy személyes megjegyzést: előbb utóbb rendeznie kell magában a dolgokat. Ha páros posztról hirtelen magányosra vált, s ráadásul még azzal is magyarázza, hogy így csak önmagára kell koncentrálnia, az a magamfajta laikus számára azt a látszatot kelti, mintha el akarna zárkózni a társadalom elől. Ami valljuk csak be, igen nagy veszteség volna. Bármilyen ok indukálja is.

*Miközben beszél, a kandalló előtt járkálva tesz-vesz; többek között egy legyintéssel megszárítja a fogasra akasztott kabátot is. Mindent csak könnyedén, a lehető legpontosabb és leghatározottabb mozdulattal vesz elő, szít fel, lohaszt le, s hamarosan egy szögletes üvegpohárnyi whiskeyvel a kezében ő is helyet foglal az asztalnál. Az ital maró, jellegzetes szaga lágyan terjeng a levegőben, egész körülölelve a furcsának nevezhető párost.*

- Sajnálattal hallom. Ugyanakkor akár hiszi, akár nem, őszintén át tudom érezni a helyzetét. ~ Rohadnál meg, Gilderoy.~ Erre fölösleges is több szót vesztegetni, hacsak nem kíván bővebben beszélni róla. A magam részéről nem igen kedvelem a.. "család" témát.

*Cedrah jobb szemöldöke enyhén megemelkedik, majd Yolanda mosolya láttán visszasüllyed a másik mellé, s az alkímista ábrázata is felderül az eddigi komoly, hivatalos dermedtség után. Igaz ugyan, hogy azért ült le, hogy ezzel kicsit könnyedebbé tegye a beszélgetést, s oszlassa a lány zavarát, most mégis zsigerből jövő, könnyed eleganciával emelkedik fel ismét, hogy elkészíthesse azt a teát. Ejnye. Történelmi pillanat, elvégre nem mindennapos eseménynek számít az, hogy ez a férfi a SAJÁT két kezével készítsen el BÁRKINEK bármit, ha nem saját magáról van szó. A munka oroszlánrészét persze pálcával ügyezi, így jószerével nem is nagyon kell bemocskolnia azokat a makulátlan, bár látszólag erős kezeket.*

- Citrommal?

*Szándékosan üti félre azt a bizonyos jelzés értékű magas labdát, ezzel is jelezve, hogy ő nem az a fajta tűz, amihez a lány eddig minden bizonnyal hozzászokhatott. Áh, nem. Rosszabb ő mindennemű mugli lángnál, a vörhenyesnél és narancsosnál egyaránt. RÁ nem vonatkoznak ezek a szabályok. Itt nem Yolanda fogja eldönteni, hogy mikor nyúl a lobogó káoszba, ahogy az sem az ő kiváltsága, hogy a körülményeket meghatározza. Egyszóval: citrommal? Vállai fölött hátranéz erre a vércsére, aztán már fordul is vissza, s a kért ízesítéssel - avagy nélküle - már le is rakta a helyes kis porcelánbögrét az asztalra. Talán furcsa lehet.. de ez valóban egy nagy, piros mázzal bevont bögre, nem pedig egy csipkés szélű kis csészike, amit egy ilyen szalon tálalóiból várhat az ember lánya.
Cedrah visszaül a saját székére, s miután "felszolgálta" a teát, ő maga is jólesőn kortyol a maga italából. Nem ül pontosan szembe, inkább valahogy félig mellé, de nem túl szorosan. Elegendő teret hagy arra, hogy legyen hely kitérni, ha akarnak - most még szabad. Talán. Ugyanakkor épp eléggé szemben van ahhoz, hogy ne kelljen a nyakát tekergetnie, miközben tekintetét könyörtelenül a másik szemeibe fúrja. Egy újabb kis korty után ismét enged egy kicsit karótnyelt stílusából, s a nyakkendőt lazítgatva felvesz valami hanyagabb, ám sokkalta kényelmesebb testhelyzetet, amiben kényelmesen, sőt, fesztelenül képes társalogni. Közben természetesen figyel.*

- Érdekes, hogy a nyelvtanulást mindenki tehernek tartja ifjú korában. Még én is, bár az az idő elmúlt. Igazság szerint alig várom, hogy kifejlesszék azt a fajta mágiát, amivel lehetségessé válhatna a különféle nyelvjárású varázslók és boszorkányok eszmecseréje. Gondoljon csak bele: egy pálcaintés, és mindenkivel szót érthet. Igaz, túl könnyű és kényelmes megoldás, ugyanakkor roppant hasznos lenne. *Gyöngéd, ismét csak szabadkozó mosoly, majd enyhe angol akcentussal ugyan, de franciául folytatja.* Csak egy keveset, de arra bőven elég, amennyit közölni akarok. Érteni ellenben remekül értem.

  Lassan egy hónapja nem tudtam lazítani, annyira felhalmozódtak a javításra való házi dolgozatok, de most végre kijavítottam az összeset és volt szabadidőm. Levetettem magamról az iskolai talárom, magamra kaptam egy laza farmert és egy fekete inget, majd a bördzsekim és elindultam Roxmortsba.
  Kint már szürkület volt, mikor kiléptem a kastélyból és mire leértem a faluba teljesen besötétedett, de azt hozzá kell még tenni, hogy   április elején azért még elég korán ment le a nap. A diákok nagyrésze nagyvalószínűséggel már a klubhelységében volt és élvezték a péntek estét. Vagy legalábbis a legtöbben ezt tették, visszagondolva diák éveimre, akkor én még ezeket a szabad estéket is tanulással töltöttem, pedig hallgatnom kellett volna a nővéremre és szórakoznom velük. Olyan dolgokból maradtam ki, amiket így utlólag nagyon bánok, jó lett volna néha szabályt szegni és büntető munkát kapni, az is kell egy diák éveibe. De én… A minta diák voltam, a jó tanuló, a tanárok kedvence. Szeritnem ha ebbe az iskolában töltöttem volna fiatalságom akkor a közutálat tárgya lettem volna és ahol csak tudtak belém kötöttek volna. Annyira más a két iskola légköre. A Buexbattons és a Roxfort… Mintha két külön világ lenne, de leginkább a diák hozzáállása miatt. Be kell vallanom a Roxfortot jobban szeretem, sokkal izgalmasabb egy hely.
  A Három Seprű felé vettem az irányt. Nem sokat jártam le a faluba, de akárhányszor lejöttem, mindig oda ültem be, elég jó hely volt egy magamfajta fiatalembernek és kedveltem is a helyet. Nem voltam megszokott vendég a kocsmában, de azért  Madame Rosmerta így is tudta, hogy az iskola egyik tanára voltam. Lángnyelv Whiskyt rendeltem, majd körbenéztem van e esetleg ismerős arc valahol.
  Logan Lennon, munkatársam ott ült az egyik hátsó asztalnál és el volt foglalva egy pakli kártyával.
  - Üdv kolléga – köszöntem rá Loganra, majd ha hellyel kínált akkor leültem. – Francia kártya itt? Elég szokatlan látvány. – jegyeztem meg, mert tényleg az volt. De ha jobban belegondolok, annyira mégsem szokatlan hisz ő is félvér, akárcsak én.


(Elnézést a minősíthetetlen  reag miatt)

[Daniel]

*Kezében ide-oda jár a kártya, kevergeti, osztogatja. Igen, kivételesen szabad kézzel. Ne felejtsük el, hogy mugli emberek között nem szokás varázsolni, így hát meg kellett tanulnia a saját kezével is kártyázni.
Mikor megérkezik az itala, csak leveszi a tálcáról, rámosolyog Madam Rosmerta-ra, majd maga mellé pakolja az asztalra. Mindeközben, fel sem tűnt Logan-nek, hogy olyasvalaki lépett be a fogadóba, akit már ismer. Daniel Raimbourg professzor, egy megszálott Mágiatörténet tanár. Még a szabad idejét is azzal töltené, hogy többet tanuljon. Persze, ez dicséretre méltó, ám… ugyanakkor felesleges is. Ebben a huszonvalahány évével még simán tanulhat, ez tény, ám nem sokat ér el vele, ha bemagolja az óriáson hatvanhatodik háborúját is.
 
Mágiatörténet… Egy nagyon érdekes tantárgy. Ugyan olyan, mint a számmisztika, afféle közutálatnak minősül az iskolában, de ne felejtsük el, hogy a mágiatörténet az kötelező tantárgy. Oda sokkal többen járnak, és azért akaratuk ellenére is megragad rajtuk valami. Azt mondják unalmas… (Logan azt mondja, bár még nem volt Daniel óráin) …hogy ez csak tanár kérdése. A jó öreg Binns professzor. Na ő az igazi megszállott. Itt maradt ebben a világban, csak azért, hogy tanítson. Jóllehet, azt mondják, hogy álmában lelte a halál, és másnap a teste nélkül ment el tanítani. Érdekes lehetett, gondoljunk csak a gyerekek arcára!
A számmisztika… Ez egy olyan tantárgy, amit csak a legrátermettebbek vesznek fel. Zömük hollóhátas, de azért vannak közöttük mindegyikből. Sokak nem hisznek benne, pedig minden le van írva. A számok, olyan kulcsot adnak a kezünkbe, ami bármely ajtót nyit…

Ezekkel a gondolatokkal eljátszadozva, no meg a kártyával, ül az asztalánál, olykor belekortyol az italába, de egyébként… semmi érdemlegeset nem tesz, mindaddig, míg meg nem hallja a kolléga szót.*
- Raimbourg professzor!
*Biccent.*
- Hát barátom, én inkább azt találom szokatlannak, hogy két tanár is megjelent ebben a kocsmában, egy azon este. Madame Rosmerta bizonyára furcsállja is.
*Rápillant a kártyára, majd vissza a kollégára.*
- Nocsak, ismered a kártyát?
*Rögvest tegezi, bizonyára ő az idősebb…*
- A kérdés csak az, hogy vajon játszani is tudsz?
*Mosolyog mindeközben, ám igazság szerint alig bírja elfojtani az izgalmát.*

[ :: Cedrah :: ]  ?



Nincs is szükség rá, hogy bármi féle szándékot, vagy érzést leplezzen, hiszen bár észreveszem, hogy ne tenném. Elvégre nem vagyok vak, de olyannyira megszoktam már az ilyenfajta pillantásokat, hogy nem is észrevételezem. Vagy inkább úgy mondom, hogy nem zavartatom magam, s egyáltalán nem bosszant, mint pl a nővéremet. Átok vagy áldás? Akinek ez nem adatott meg, szomjazza, akinek pedig igen, az eldobná. Én nem tudom melyik kategóriába tartozom, még nem sokat gondolkoztam ezen. Egyszerűen csak van, s megtanultam vele együtt élni. Van más választásom? Hát persze, hogy nincs? Lehet, hogy ha eltűnne csak úgy a semmibe a vélák varázsa, mely úgy mond körbeleng, akkor hiányolnám. Sőt, biztos is. Én aki oly sokszor igényli a figyelmet, s már-már feltűnési viszketegségben szenved. Legalábbis Yv szerint? meg mások szerint is.

Csak pislogok és hallgatok, és figyelek. Ebbe sem gondoltam bele még igazán, hogy miért nem tudom a tökfejem átlátni kellő képen, s miért van az, hogy rosszabb napjaimon egyik pillanatban nevetek, másikban már sírok. Ez annyira abnormális? Nem láttam még senkit, akinek ilyesfajta rohamai lennének. De ahogy hallgatom a másik szavait, talán nem is vagyok való az őrültek házába. Pedig már épp kezdtem volna összecsomagolni.
- Ugyan, nem probléma, sőt. Igazán érdekesen hangzik, elvégre ilyen szemszögből még sosem vizsgáltam a dolgot. -

Halvány mosoly kúszik ajkaimra ismét csak, amikor azt mondja, nőt még nem hallott így a sportról beszélni. Most mondjam azt, hogy sosem voltam az a típus, aki beleolvad a szürke tömegbe? Ez egyértelmű. Vagy inkább azt, hogy ÉN nem vagyok olyan mint a többi? Természetes. Bár még azt sem mondanám magamra, hogy beletartozok a nő kategóriába, mert hát? én csak egy takonypóc vagyok, aki nem tudja olykor kínjában mit kezdjen magával. Ráadásul fogalmam sincs, hogy kell vasalni, meg főzni, meg mosni meg ilyenek? mert hát anyu az már nő, nem? Ő pedig azért vágja ezeket a dolgokat. Na meg egy nő okos, és fullra művelt. Én csak a képregényekig jutok, meg esetleg addig, hogy megírjam a házim, vagy inkább, hogy lemásoljam valakiről? Szóval van még pár évem szerintem, hogy érjek, mint a barack a fán, s majd utána esetleg nevezhető leszek nőnek?. De azért kedves, hogy ő már ezt is kinézi belőlem.

- Igen, valóban az a célom, hogy elzárkózzam, s ez nem csak látszat, hanem a valóság. Elvégre nem mindig jó az, ha valaki csak a reflektorfényben van. Túl sok minden szakadt rám, s egyszerűen elegem lett. De a sportot attól függetlenül imádom. -
Mit titkoljam, ember undorom van. Najó, ez egy kissé túlzónak hathat, na de ha egyszer tényleg így érzem? Már mint, hogy nagyon nincs kedvem senkivel beszélgetni,m és mindenkinek magyarázkodni. Hogy jöjjenek az állszent dumával, hogy nekik nyugodtan elmondhatom mi bánt, aztán meg széthíresztelik, kiszínesítve aq dolgokat. Na persze, ez nem hiányzik nekem, köszi. Inkább tartsuk meg az 5 lépés távolságot, és mindenkinek Aufwiedersehen. ? Szerintem is. Nekem sem tartozik a kedvenc témáim közé. Ráadásul túl hosszadalmas, és olykor annyira irreális, hogy még nekem is fáj, pedig átélem az egészet, nem pedig külső szemlélő vagyok. ?
Hát igen, hogyan is kezdjek bele? Egy maffia családban nőttem fel, aki lefizette az orvost, és az ő halott gyerekük került az én ikertesóm mellé, de mire megnézhették volna a szülők, már a kis test a hullaházba is került? Aztán ott nevelkedtem fel, és egyszer csak jött a nagy igazság, hogy nem is vagyok annyira átlagos. Azóta kitagadtak, az új családom pedig eléggé? hogy finoman fogalmazzak érdekesen bánik velem? S ez csak dióhéjban az egész. Igen, biztos bizalomgerjesztő lenne, ha ezt így előadnám. Jobb is ha hagyjuk pihenni a témát.

- Igen. ? Felelem röviden, miközben próbálom az arcomra kiülni készülő vigyoromat. Hihetetlen! Ilyen magas labdát hagyni elszállni, s nem visszaütni. Ezzel jelezve felém? mit is? Igazából fogalmam sincs. Talán azt akarja ezzel mutatni, hogy oké, társalgok veled, mert úgy sincs jobb dolgom, de túl fiatal és naivka vagy hozzám? S milyen igaza lenne ha így gondolná! Vagy, hogy vélaság ide vagy oda, túlzottan nem is érdeklem? Igazából sosem, de tényleg SOSEM tudtam megérteni a pasikat. S itt a hangsúly a pasik szón van, mert hát most nem egy pasival van dolgom, azért valljuk be. Még mindig a karfán könyökölve, fejemet megtámasztva bal kezembe méregetem őt miként tevénykedik, s tudatosul bennem, amit azért eddig is tudtam, hogy ő tényleg nem tartozik a pasik kategóriába, inkább a nagybetűs férfiébe. Hhmm? de akkor én még is mi a francot keresek itt?! Ha ezt az apám megtudja ki tér a hitéből? ha? HA, vagyis soha nem fogja. Muhahahahaha. Különben sem csinálok semmit rosszat.

- Köszönöm. ? Nem, akkor lepődtem volna meg, ha valami csoda csészét idenyom nekem teázás cimszó alatt, amit úgy kell tartani, mint valami karót nyelt baba, a kisujjamat is eltartva. Szerintem inkább röhejes, mint elegáns. Amikor anyáék elvittek az első hivatalos, összeruccanos Párizsi estre, s engem is mint előkerült fekete bárányt körbemutogattak, az asztal alatt fuldokoltam a röhögéstől. Hogy azok ott mit össze nem műveltek. Aztán amikor kérdezték miért sírok, hiszen olyan jót szórakoztam, hogy a könnyem is kicsordult, csak azt feleltem, hogy előjött a porallergiám. Mondanom sem kell mindenki hülyének nézett. Pont egy agyon pucerált teremben jönne elő? Egyszó mint száz, nagyon örülök a piros mázas bögrének, mert ez kellően passzol hozzám. Előrehajolva nyúltam ki a bal kezemmel s fogtam meg a fülét, majd amikor újra a háttámlának dőlve fészkelődtem el, fogtam meg a jobbommal is, ami egyébként nem volt nagy szám. Má mint a jobb kezem, azon kívül, hogy be volt kötve gézzel, pont mint egy hadisebesültnek, s ráadásul az a géz is inkább volt szürke, mint fehér, s csak a hosszú vékony fehér ujjak látszódtak az egész kézfejből, na meg ott virított a feketére festett köröm is. Aprócska fújás, ahogy az ajkaimhoz emeltem, majd óvatosan nyeltem le az első kortyokat, s kissé leengedve a bögrét, az ölembe, nyaltam körbe ajkaim, elégedett macskaként.

- Persze, hogy tehernek tartja. Hiszen inkább mennének ki hintázni a legközelebbi játszótérre, vagy akármerre, mint sem holmi könyvek fölött gubbasszon. Ráadásul sokkal könnyebben lehet a nyelvet megtanulni, ha az adott nyelvkörnyezetben tölt egy egy kis időt az ember. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. ? Imádtam itt tölteni a nyarakat, az egyik kis házikóban, ami persze szerintem volt házikó, de csak azért mert a Franciaországi kúriához képest ez csak egy nyaraló volt. De imádtam itt lenni, és mindig felszökni a közelebbi falukba, meg városokba a bátyáimmal. S az volt a vicces, hogy oylkor én jobban eltudtam magyarázni mit akarunk, mint ők. Óóó az a sok szép emlék. ? Valóban túl könnyű lenne, s akkor hol lenne magának a nyelvtanulásnak az öröme? Na meg ha már ilyen mágiát létrehoznak? ennyi erővel lehetne egységes nyelv is. Nem tudom, én idegenkedek az ilyesfajta újításoktól. Túlságosan is nagymértékű, s sok mindent megváltoztatna. Én élvezem, amikor az iskolában nem értik azt, miről beszélek a nővéremmel. -
Élvezem, s igen csak hasznosnak találom, s ahogy meghallom a francia szavakat, melyeknek kiejtése nem nevezhető tökéletesnek, még is ennyi elég, hogy a szívem kellően megdobogtassa.
- Öröm hallani anyanyelvem szavait. Valamiért mindig lop egy kis melegséget a szívembe. Másoknak ez visszataszítónak, vagy erőltetettnek hathat. Nekem csak a vágyódást jelenti a hazám után. ? Felelek franciául, elvégre ha kitűnően érti, nem hiszem, hogy gondja lehet azzal, hogy megfejtse a szavak rengetegét. Keresztbepakolom a vékony lábakat, átvetve egyiket a másikon, s lóbálom a lábfejem szórakozottan, ahogyan újra belekortyolok a teába. Vajon hoztam magammal rágót? Nem mintha most azonnal akarnám rágcsálni csak hát? legyen nálam, mert ki tudja mikor kapok kedved hozzá.

- Ön hány éves? ? Percek telnek el azzal, hogy a másikat bámulom, vagy ha finomabban akarom kifejezni magam vizslatom a vonásait, vizsgálgatom sötöbö, vagyis jóóól megnézem magamnak újra, s egyszer csak kibököm a kérdést. Megállíthatatlanul hagyja el az ajkaim. Persze rögtön észbe is kapok, s bocsánatkérő mosollyal pislogok a másikra. ? Annyira fúrja az oldalam a kíváncsiság. Még a végén itt fogok elhalálozni? - Hát persze, egy 17 éves lánnyel majd pont ilyen dolog fog végezni nem? Remélem több marhaság, ami nekem poén, másoknak favicc, nem hagyja el a szám.

- Na meg van családja? ? Ajj, Yo, fogd már be! Csak nincs felesége, ha itt társalog veled, vagy gyereke bár? egy gyerek nem lenne rossz, elvégre ha arra gondolok, hogy milyen helyes gyerekei lehetnek, az csak öröm a világnak nem? Tejóiisteeen, még jó, hogy nem hangosan gondolkozom!

[Yo]

*Remek. Nem elég, hogy gyönyörű, de úgy tűnik, még sütnivalója is akad. Na nem azért, Cedrah szeret értelmes lényekkel eltársalogni az élet nagy dolgairól, de egy nő esetében egészen más szemszögből áll a dologhoz. Ha egy asszonynak, lánynak, hölgynek a feltétlenül szükségesnél több esze van, az nem csupán kihívóvá és kívánatossá, de egyben veszélyessé és elkerülendővé is teszi az alkímista sokat látott szemében. Ez alól pedig Yolanda sem képez kivételt, bármilyen erős a vérében zubogó mágia, bármilyen vonzó a kisugárzása és bármennyire is.. Cedrah arcán továbbra is rezzenetlen az az ártatlan, pokolian gyönyörű mosoly.*

- Hm.. Azért ne vigye túlzásba. Egy kis szabadság mindenkinek kijár, de a teljes befordulás gyakran szörnyeket szül. Igaz, hogy erős túlzással sem nevezhetném magam egyelőre az ismerősének, de higgye csak el, kár lenne egy ilyen teremtést lecsonkolni a társadalom tohonya tömegéről. Akad elég birka, aki természetéből adódóan fertőzi a környezetét a sötét hülyeséggel.

*Végre valahára sikerül egész tűrhetőre lazítania azt a fránya nyakkendőt, úgyhogy már csak az ing gombjai fojtogatják whiskey-mart torkát. Hát megoldja őket, s a szégyenérzet legapróbb jele nélkül fedi fel a torkát. Na nem mintha ódákat akarnánk zengeni, azt már nemegy érdekes ízlésű hölgy megtette, de a férfi nyakáról egész egyszerűen ejtenünk kell néhány szót. A legtöbb emberre (pláne az ő korában) igaz az, hogy a bőr enyhén megereszkedik, s az állkapocs alatt finoman rezgő toka nyújtózik puhán a nyak felé. Cedrah ebben a tekintetben is távol áll a kényelmes életet élő, lusta férgektől. Nincs bikákra emlékeztető, masszív nyaka, de az izmai szemmel láthatóak, s mint a legtöbb karcsú, mélyhangú hímnek, neki is diszkréten domborodik az ádámcsutkája. Egy lusta, berögzült mozdulattal kiroppantja elgémberedett nyakát, s pusztán a jóérzése kedvéért jó alaposan ki is dörzsöli a bal vállába húzott kis görcsöt. Roppant elégedettnek tűnik, szinte már felhőtlenül boldog, gondtalan embernek, ami manapság valljuk csak be, igen ritka.
Cedrah tekintete látszólag kényelmesen elidőzik a karcsú ujjakra tekert kötésen, noha egyelőre nem teszi szóvá a dolgot. A világért sem szakítaná félbe madárkája csicsergését, ha már egyszer belelovallta magát a beszélgetésbe. Könnyű, kölykös mosollyal nyugtázza, milyen egyszerű átlátni a lányzón.. beteg elméjében pedig már tovább is lépett. Yo még csupán beszél, alkímistánk máris az ajkait tépi és eszelős vággyal ront a könnyű testnek. Olyan egyszerű lenne.. Sikolthatna, de így hol maradna a játék élvezete? Fogsz te még rimánkodni, kicsi vércse; és majd ha önként tárod szét a szárnyaidat, akkor jön a golyó. Természetesen attól függetlenül, hogy gondolatai elkalandoztak, s pillantása is kedvtelőn fürkészi a csinos arc minden apró-cseprő részletét, ő még figyel.*

- Tán tiltják, hogy visszamenjen?

*Érdeklődik fesztelenül, ám a folytatás már közelsem a bájos akcentussal fűszerezett francia nyelven érkezik. Ennyi elég is volt nyelvtudása megcsillantásából, s mivel neki angolul mégiscsak kényelmesebb, engedélyez magának annyi önzést, hogy ennél a nyelvnél maradjon.*

- Nos igen, a túlságosan is nagymértékű és hirtelen változás nem kizárt, hogy katasztrófához vezethet. Ettől függetlenül semmi sem biztos addig, míg ki nem próbáljuk és meg nem bizonyosodunk a sikeréről vagy kudarcáról. A magam részéről szeretek kockáztatni és ezer örömmel ottlennék, mikor megszületik ez az egységes nyelv. Viszont.. *Nem sokon múlik, hogy elnevesse magát, ahogy felidézi a lány gyermekien naiv szavait.* Mivel a múltat eltörölni egyrészt nem lehet, másrészt ostobaság volna, az új világnyelv nem befolyásolná a társai franciatudását. Ha pedig igen.. teremthetnek új nyelvet. Kódokat. És az egész ördögi kör visszatérne a kiindulási pontjába.

*Aprót kortyol a whiskeyből, s egy egész enyhe kis fintorral az arcán ízlelgeti annak csípős ízét. Közben továbbra is pimaszul méregeti Yolandát, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy esetleg kényelmetlen helyzetbe hozhatja a mustrálásával. Miért is tartana ettől? Amióta beszélgetnek, számtalanszor megnézte már magának, s bár nyíltan kimutatta, mekkora örömmel tartaná a karjaiban egy forró éjszaka erejéig, a lány még csak el sem pirult. Miből gondolná hát, hogy zavarja a mustra? Talán még élvezi is. Hehhe.. izgalmas kis ragadozó, annyi szent.
A hirtelen kibukó, ártatlan kérdés kissé meglepi, de szabadkozó zavar vagy feszült hallgatás helyett mindennemű kertelés nélkül, villámgyorsan rá is vágja a választ.*

- Idén harmincnégy.

*Nincs mit titkolnia, nem szégyelli a korát, hisz tudja, hogy néz ki. És roppant elégedett is vele. Ajkai szegletében cinkos, érdeklődő mosoly ver tanyát, s míg zavartalanul hagyja, hogy a lány jó alaposan megnézze magának, ő is felteszi ugyanezt a kérdést. Kicsit közelebb is hajol, s az ifjú vércse ismét szembesül azzal a borzongató, már-már mardosó pillantással, amitől az ember gyomra akaratlanul is görcsbe rándul. Ez a.. hüllőszerű, rideg tekintet.. egyre mélyebb, akaratosabb.. nem engedi szabadulni a pillantását. A pislantás hiánya agresszívvá teszi a kezdetben nyílt őszinteséget sugalló szempárt és ezen a szép ajkakon megülő kellemes, finom mosoly sem képes változtatni. Mintha kimutatná a foga fehérjét.*

- Mennyinek látszom?

*Végre szabadon ereszti, s mintha mi sem történt volna, könnyed eleganciával emeli meg a szögletes üvegpoharat. Nevetés csírája ólálkodik a torkában, s mélyen zengő, hümmögéssé csitított kacagásként tör a felszínre. A poharat nézi, kedvtelve forgatja az ujjai között, aztán váratlanul ismét Yolandára irányítja a figyelmét.*

- Nem, nincs. A feleségem néhány éve elhunyt, így kénytelen vagyok az agglegények unalmas életét élni. A munkám szempontjából ez meglehetősen jó, de néha hiányzik a komolyabb társaság. És önnek, Miss Delacour? Feltételezem, férfiak és bugris kamaszok egész hada zörgeti az ajtaját.

*Kifürkészhetetlenné válik a tekintete, mintha némi birtoklási vágy és féltékenység keveredne az örökké jókedvű és őszinte szemekbe.*

A teljes befordulás szörnyeket szül? nekem ezt nem kell bemutatni, én nagyon is tudom jól. Még ha nem is a saját példámból, s a folyamat nem teljesen a szemeim előtt zajlott le, láttam, miként ment tönkre teljesen Yv, és lett nem beszámítható, önmagára s a környezetére veszélyes. S most megint teljesen elzárkózik, de még tőlem is. Bár ez az én hibám, amit kiakarok javítani. Még akkor is ha nem hagyja. Tudok én olyan makacs és kitartó lenni, mint ő. Csak ezt eddig még nem igazán vette észre. Mindegy is. Nem reagálom le amit mond, csak egy visszafogott, ámbár annál gyönyörűbb mosollyal, s mintha csak bókként hatott volna rám a dolog, sütöm le a szemeim, s pislogok bele a bögrémbe, s annak tartalmára, mely oly békésen ringatózik. S mindezzel megteremtve azt a bizonyos édes kislányos bájt, melyet olykor direkt imitálok. Mert hát? nem édes?

Ha pedig már a toroknál tartunk, melyet most oly szemérmetlenül felfedett, s akarva akaratlanul is oda siklik a pillantásom pár röpke pillanatra hát? akkor lepődtem volna meg, ha ezen a férfin valami nem  t ö k é l e t e s. S ha van olyan mozzanata, amivel kicsit csitítja azt a sok repkedő izét a gyomromban. Akár csak egy darázsfészek, s igen. Nem mostanában volt az, hogy én hasonlót tapasztaltam magamon. A következő lépések egyike pedig már az lesz, hogy tiszta libabőr leszek? S inkább újra csak kortyolok párat a teámból, mielőtt elkezdenék mocskos módon fantáziálni, hogyan harapdálnám végig, és hogyan?. Állj! Elég lesz már, még a végén túlzottan is elragadtatom magam. Na neeeee. A lényeg, igen csak meghökkentem volna ha befigyel a toka? de nem így lett.

- A szüleim azt mondták, hogy most már ne ingázzak a két iskola között, ezért a tanulmányaim a Roxfortban kell befejezzem, s így csak a nyári szüneteket tudom otthon tölteni. ? Ilyen az, ha valaki van olyan marha, hogy egy bentlakásos iskolába akar járni, ami ráadásul olyan elzárt, mint egy apácazárda, s kiszökni is igen csak nehéz, sőt. Bár én nem kockáztattam még, de van egy olyan sejtésem, hogy nem lehet az olyan lehetetlen. Csak hát fel kéne fedezni a rejtett járatokat, ami ki vezetnek. Hogy zavarna e a váltás? Dehogy, elvégre én se szándékoztam francia nyelvórát tartani, már csak a másik miatt sem, hiszen nem lenne oly gördülékeny a beszélgetés. Még szerencse, hogy az én angoltudásom teljes körű. Mondhatni, bár az akcentus azért erőteljesen kihallatszik.

- Hát persze, hogy visszatérne. Hiszen köztudott, hogy a történelem ismétli önmagát. ? Jegyzem meg, de nem fűzök hozzá többet, hiszen már az előbb kifejtettem, mennyire nem lenne ínyemre ez a dolog. Szeretek kockáztatni, vagy legalábbis eddig azt gondoltam, hogy én az a típus vagyok de úgy tűnik, tévedtem, mert vannak nálam nagyobb játékosok. Vagy csak a legutóbbi ballépésem óta lennék ennyire elővigyázatos? Áh, nem. Ennyire nem változtathatott meg az a majom sőőőt, nem is hagyom, hogy bármiféle változtatást eszközöljön, hiszen miért akarnék már neki megfelelni? Óóó nem nem nem.

Kényelmetlen helyzetbe hozni engem? Nem lehetetlen dolog bevallom, de ennyivel nem lehet? hogy csupán a kék szemekkel érint meg. Ennyitől nem fog halvány pír kúszni arcomra, s nem csillan túlzott zavartság a szememben, inkább csak elmélyül a mosoly, s sokkal inkább kihívónak tetszik. Élvezném? Hát hogyne, kinek nem tetszene az, ha valakinek tetszik, főleg ha valaki pont ilyen mint Cedrah. Vélaság ide vagy oda, büszkeséggel tölt el, s teljesen felspannol, kiragad a szürke mélaságból. Megint érzem minden kis porcikámban mennyire különleges vagyok, s ez ad erőt, na meg nem is kevés önbizalmat ugye. Talán kezd belém ismét csak visszatérni az élet? Meghiszem azt.

Ha volt már olyan érzésed, hogy ha akarnál se tudnál hazudni, hogy szinte kikövetelik belőled a választ; hogy úgy érzed, erős karok szorulnak a tested köré, és addig szorítanak amíg ki nem nyögöd a kulcsszót? ha a válasz igen, akkor pontosan tudod, mit érzek én ebben a pillanatban. S ez nem feltétlen rossz, mint a táblánál való állás, hogy a tanár kérdez, s neked válaszolnod kellene, de közben harminc másik szempár is szegeződik rád. Meglepődtem, amikor elárulta, mennyi a valódi kora, s újra csak átfutott az agyamon a kérdés, még is mit keresek itt?! Könyörgöm, hiszen némi túlzással talán még az apám is lehetne! Ha mondjuk fiatal korában épp az akció előtt azt mondja a lánynak, hogy majd kiveszi mielőtt? Igen, hiba szexi és dögös, ez a gondolat erőszakosan tört magának utat a fejemben. Ám aztán jön a másik kép, hogy kissé közelebb hajol, s szemeivel újra csak megbűvöl. Nem ismeretlen ez a pillantás, hiszen a ma már tapasztalhattam de még is? teljesen lebilincsel, ahogyan ott ülök a nagy fotelban, ami talán hozzám képest még nagy is. Talán még levegőt is elfelejtettem volna venni?

Ám engem nem ilyen fából faragtak, s nyomban észhez kapva, érezve a fojtogató karokat, mely képzeletem szövevényében szorongat, hajolok én is közelebb kissé, mintha csak a kígyófészekbe akarnék belenyúlni.
- Húsz és huszonöt közé tippeltem volna. ? Feleltem susogva a választ, de nem elhallóan a félelemtől remegve, s villantak meg a világos lélektükrök, ahogyan dőltem vissza ismét a fotelba, s éreztem, hogy miként hullnak le rólam a béklyók. Ám jön a következő kérdés, melyet nem tudok eldönteni, még is mi célt szolgál. Elvégre a tekintete nem mondhatni tisztának. S ezt nem úgy értem, hogy éppen most borult el az agya, hanem hogy nem lehet semmit sem kiolvasni. Ártatlan kérdés, érdeklődés, udvarias gesztus, vagy annál több? Holmi terepfelmérés? Hmm?

- Mit tagadjam, akadnak páran, de nem túlzottan kelti fel egyik sem az érdeklődésem. Mivel az iskolában töltöm el a legtöbb időm, ahogyan Ön is mondta, bugris kamaszokhoz van többnyire szerencsém. S mit kezdenék egy magam korúval? Nincs benne semmi plusz, semmi? izgalom, s szenvedélyben sem igazán bővelkednek. ? S mind ehhez egy apró vállrándítás. Minek kezdeném el ecsetelni, hogy ahányszor egy taknyossal kezdtem, mindig a sz*rba nyúltam bele? Hogy bennem több volt az akarás, aztán meg még én lettem kikiáltva perverznek, pedig egész visszafogtam magam, s nem is másztam rá annyiszor. Hihetetlen, mennyire nem tudnak engem értékelni. Akkor már inkább bevonulok apácának.

- Azt hittem, az agglegények élete pont hogy nagyon érdekes, és eseménnyel teli. Legalábbis a bátyáim erre esküsznek. ? Kissé megingattam a fejem, mintha csak hangosan gondolkoznék. Nem mondtam azt, hogy sajnálom, hogy a felesége meghalt. Mert hát ha annyira rosszul érintené őt még mindig a dolog, most nem ülne itt velem, és? úgy egyáltalán. Nem méregetne annyira nyilvánvalóan. ? Önnek még is miért unalmas? Elvégre komolyabb társaságot is lehet találni, egy-egy alkalomra. -
Nem, én nem vagyok pimasz, és nem is célozgatok semmire, s nem is eredt meg igazán a nyelvem ááá. Ott villog a kis glória a fejem felett. Gondolom, nem lehet ilyenekkel kihozni a sodrából, elvégre csak ártatlan naiv érdeklődő kérdéseket teszek fel.

[Yo]

*De. Ez a kislányos megnyilvánulás kétségkívül bármelyik jóérzésű férfiember ágyékát megfájdítaná, csupán csak.. Cedrah különbözik ismét az átlagtól. Néha már azt hiszi, horgas madárijesztőként a tökföldek fölé magasodva követi figyelemmel a napi eseményeket, s a nők úgy röppennek kitárt karjaiba, ahogy a bátrabb varjak kekeckednek a szalmatestű bábbal. Érdekes.. Érdekesnek találja, hogy bár figyeli Yolandát és látja, és érzi, hogy az idegeit borzolják a bögrére tapadt kis ujjak, ő mégsem érzi azt a rothasztó meleget, amit ilyenkor szokott. A férfi szemei kutatón összeszűkülnek, de gyanakvását a pillanat töredéke alatt le is törli arcáról. Szóval a játszma kétesélyes: 1.) A lány komolyan zavarba jött a bóktól - ezt azért valljuk be, nagyon is nehezére esne elhinni; 2.) Fiatal csitri létére felvenné a kesztyűt egy az alkímistához hasonló, nagy játékossal szemben.
Cedrah arcán jókedvű, könnyű mosoly suhan át, s egy halk hümmentéssel nyugtázza, hogy a kiválasztott madárka különlegesen izgalmas partnernek ígérkezik. Minden téren.

Ejnye.. Meg sem lepődött, mikor a kis vércse kibökte a tippet. Mintha nagyon is tudatában lenne az igazságnak, a ténynek, miszerint ezerszer fiatalabbnak tűnik a tényleges koránál. A kölykös mosoly, a mélykéken csillogó, fiatalosan élénk szemek és a makulátlan, ápolt arc kétségkívül rájátszik az egészre - s ha még ez sem volna elég, ez a rohadék még képes és olyan stílusban társalog és úgy néz, hogy az ember lánya számára teljesen érdektelenné váljon az olyan apró-cseprő kis kellemetlenség, mint például a korkülönbség. Látja Yolandán, hogy neki sincs kifejezetten ellenére a dolog, mert miért is lenne? Elvégre.. nem minden sarkon ólálkodik hozzá hasonló férfi.
Közelebb hajolnak hát hozzá, s ő rezzenéstelen arccal hallgatja a szépívű ajkak közül kibukó szavakat. Bájos. Ez a naivitás, ez a tűzrőlpattant, bátor megnyilvánulás. Cedrah tekintete az utolsó hang elhaltával lustán végigpásztázza a zsengekorú kis hölgy száját, s csak eztán dől hátra ismét. Kényelembe helyezi magát és mosolyog. Mosolyog, mert elégedett az eddig elért eredményekkel és magában hangosan nevet azokon a jelzőkön, amikkel a bugris fiúkat illeti ez a.. Ő.*

- Hmm.. Majd egyszer csak benő a fejük lágya és a tojáshéj is lekopik a valagukról. Addig is, ha nem találja meg bennük azt a plusszt, amire vágyik, azt ajánlom, keresgéljen érettebb körökben. Jópár asszonyt ismerek, akik ma kivételes képességű boszorkányok, remek családanyák és tökéletesen jól megvannak annak ellenére, hogy a zsengekorú suhancok kimaradtak az életükből. Nincsenek egy szinten. A fiúk feje később érik be.. Ha egyáltalán beérik.

*Szavaiból egyértelműen kihallatszik a büszkeség, ugyanakkor túlzottan is tárgyilagos. Nem vonogatja a szemöldökét, nem nyalogatja a száját, nem tesz kétértelmű megjegyzéseket, csupán a véleményét hangoztatja. A véleményt, melyről úgy hiszi, sőt, tudja, hogy igaz, hogy helytálló - még ebben az örökösen rohanó, túlságosan is gyors fejlődésétől agonizáló társadalomban is. Beszéd közben egyenesen a lány szemeibe nézett, s csak most engedi meg magának azt a laza pofátlanságot, hogy kinyúljon az asztal közepe felé és egyenesen a válaszvonalig tolja a whiskeyspoharat. Meg akarja érinteni. Egész egyszerűen muszáj! Mégsem teheti direktben, nem rebbentheti el.. Várni.. Egyre csak várni.*

- Egy-egy alkalmakra? Önnek talán elég lenne ennyi?..

*Minden egyes szót művi gonddal ejt ki a száján, mintegy nyomatékosítva, mekkora butaságnak tartja az imént elhangzott mondatot. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ő maga ne lenne híve az egyéjszakás kalandoknak, viszont az oldalán brillírozó kiegészítő szerepét betöltő nőt a legkevésbé sem egy-egy alkalommal akarja maga mellett tudni. A kaotikusan örvénylő őrület és józan ész határán egyensúlyozva kell valami, amibe megkapaszkodhat, ha borulni készül. Egy nő, akin kiélheti magát, ha épp nem adódik más. Egy asszony, aki ezer örömmel kihordja a gyermekét, ha egyszer istenments ez a perverziója támad. Egy hölgy, aki kellőképp esztétikus és intelligens ahhoz, hogy ne hozzon szégyent rá nagyobb társaságok előtt, ugyanakkor nem nélkülözi a bátorságot és spontaneitást, ha Cedrahnak esetleg egy bálon szottyan kedve a kedvenc bábujához. Rángathassa, de legyen annyi szabad akarata, ami egy egészen minimális tiszteletet kivívhat belőle - vagy csak.. legyen jól szociált, legyenek kapcsolatai. Temérdek kívánalom, s ezeknek.. nem szoktak megfelelni az egy-egy alkalmakra szóló fehérnépek. Talán épp ez a gondolati háttér magyarázza, miért komolyodott meg olyan hirtelen az arca és miért vonja vissza a Yolanda felé nyújtott kezét saját maga elé. Ujjai lassan lefoszlanak a szögletes üveg hűvös felszínéről, s ő kissé rekedten folytatja*

- Persze nem tagadom, hogy kedvemre valók az egy-egy alkalomra szóló jegyek, ám.. ha valamit komolyan gondolok, azt véresen komolyan. Nyugodtan veheti szó szerint is. *Kegyetlen villanás a mélykék lélektükrök mélyén, majd ismét csak a kiismerhetetlen kavargás.* Nem vagyok az az osztozkodós típus. Szeretem, ha ami az enyém, az ténylegesen is az enyém marad. *Ismét csak a vérfagyasztó tekintet, majd mintha ott sem lett volna, alkímistánk szemeibe visszaköltözik az a derüs, életvidám csillogás, ami a mohó vágy mellett a másik fő összetevője az elbűvölő tekintetnek.* Az agglegénylétre visszatérve.. szürke. Kong az ürességtől a házam. És köztünk legyen szólva, kinőttem már abból, hogy megállás nélkül fiatal lányok szoknyája után rohangáljak - jönnek ők, ha hívom őket, ha nem. Ezek viszont.. bugrisok. Unalmasak. Az idősebb dámák pedig túl sok időt igényelnek, amivel sajnos egyáltalán nem rendelkezem, mivel a munkám általában elég hosszadalmas - és kedvem sincs olyan asszonyokra szórni a galleonjaimat, akiknek csak a küllem a fontos. Néha hiányzik Bess. Néha.. *És itt ismét kölykös, sokat sejttető mosoly költözik az ajkaira* Néha a pokolba kívánom a szeretőjével együtt. Egyikünké sem lett igazán és ez így van jól. Azóta várok és figyelek. Ha kér a teához bármiféle süteményt, szóljon csak bátran.

*A whiskeyre ugyan rá lehet kenni, hogy megoldotta a nyelvét, ám a mondatainak túlnyomó töbssége ezúttal ordas hazugság. Hiába.. Cedrah Lupenről van szó.*

[ :: Cedraaaaaahhh :: ]   ::)  ::)  ::)  :-*

Valóban vártam volna valamiféle ellágyuláshoz hasonlatos reakciót, még ha csak egy villanásnyi ideig is tartó arcizomrezzenést, vagy egy villanást a szemekben vagy bármit. Milyen kár, pedig ez a kislányos báj mindig is nagyon befutó szokott lenni, főleg ha a legváratlanabb pillanatokban vetem be szégyenlős és szerény oldalam. Na de ha nem hát nem, majd esetlegesen egy másik alkalommal, máshogyan… mert ugye én nem adom fel ilyen könnyen. Kutatóan pillant rám, hiszen egy pillanatra elkapom a pillantását, s magamban elégedetten mosolyodom el. Talán nem érti az egész helyzetet, és éppen valamire keresi a választ? Ha azt hiszi, hogy csak ő lehet a nagy kiismerhetetlen valaki hát… én is tudom úgy keverni a kártyáim, hogy másképp jöjjön ki az, amit én szeretnék. Naivság ide vagy oda.


- Én nem keresgélek. – Felelem nemes egyszerűséggel, miközben mosolyra húzódnak az ajkak, s csillannak meg a kék szemek vidáman, kissé csintalan fénnyel. Nem értettem félre a szavait, bár félre lehetne, akármennyire is előadja a komoly sémát. Elvégre ÉN mindenbe beletudok mindent magyarázni, s úgy kavarom szálakat, hogy soha a büdös életbe nem bontom szét. Szóval ha akarnám… akkor még sikerülne is, de most valamiért nincs kedvem se alkalmam a szavak mögé azt képzelni amit csak is ÉN akarok. Túlzottan is koncentrálnom kell a másik szavaira, s magára Ő rá, a mozzanataira, az egész lényére, na meg miképp fogalmazom meg azt, amit közölni akarok. – Úgy gondolom, nem az én dolgom keresgélni , s egyébként sincs kedvem a vadász szerepét betölteni. Taszít az, miképp fut egy nő egy-egy férfi után, elfeledve az úgy nevezett hagyományokat. –
Hahhahahaaa, pont én beszélek ilyenről, amikor úgy evett Ryan után, mint valami kutyát a gazdája után? Hogy állandóan a sarkában voltam, s másztam rá, s mindent megtettem azért, hogy egy aprócska kis figyelmet is nyerjek. Szánalmas… s meg is lett ennek az egész erőlködésnek az eredménye, egy nagy semmi. De hát erről nem kell senkinek sem tudnia ugyebár.
- Az persze megint más dolog, ha valaki esetleg elnyeri a tetszésem, s elhitetem vele, hogy nem én választottam ki őt, hanem ő engem de… ez megint más kérdés, más helyzet. – Apró mosoly, majd belekortyolok a teámba, mely még mindig pont olyan forró, akár csak az első pillanatban. Talán mert nem is telt el túlzottan sok idő? Nem tudom, mindenesetre leteszem az asztalra, s azt fontolgatom, hogy felfogok hamarosan állni, mert a sok ülés végett még a végén elgémberednek a végtagjaim. Talán eljátszom a gondolattal mi lenne ha a kezem véletlen hozzáérne az övéhez de… aztán még sem, s engedem el könnyedén a bögre fülét, majd dőlök ismét hátra a fotelban. – S azt sem mondanám, hogy a bugris fiúk kimaradtak volna az életemből, sőt. S talán éppen ezért nem kívánkozom többel komolyabb kapcsolatba keveredni. -
Ezen sincs mit tagadni. Hiába vagyok egy taknyos, némi múlttal azért még is csak rendelkezem, még ha egészen aprócska is, és semmit mondó, de attól még az ott van, nincs mit tenni.

Elgondolkozom. Ez persze nem az első pillanat ezen az estén, de talán most a leglátványosabb, hogy nem vágom rá egyből a választ, inkább csak az egyik szemöldököm egy leheletnyivel feljebb kúszik, ahogyan ízlelgetem a kérdést, s próbálom darabokra szedni, még is mit akarhat, s mit is kellene erre válaszoljak. Őszintén, kerek perec, hogy nem. De talán a legtöbbször az a legjobb, ha az ember elveszi, amit akar, amire vágyik, hogy pillanatnyi szomját oltsa, talán minden következmény nélkül. Mielőtt még holmi érzelmi kavalkádba keveredik, s valljuk be… ez nálam nagyon is jellemző. Egy kis törődés, és pátyolgatás, én pedig már is odáig vagyok meg vissza… pfej.

- Én sosem érem be kevesebbel, mint amit akarok. Ám most megpróbáltam nem magamból kiindulni. – Adtam meg a választ, kissé félrebillentve a fejem, figyeltem balkezemmel kihalászott tincset csavargattam fel s le az ujjamra, ezzel magamat szórakoztatva. A válasz úgy gondolom elég… elővigyázatos, még is egy keveset eláruló, de kellően semleges. Igen, azt hiszem így párpillanat gondolkozás után elég korrektre sikeredett. Nem mond el mindent, de még sem lehet azt mondani rá, hogy egy nagy semmi. Viszont legalább azt is leszűrhettem a kérdésből, melynek mindenegyes szava kalapácsként verődött bele a fejembe, hogy ő a kérdést elég bugyutának tartja, s még örülhetek is ha egyáltalán válaszra méltat.

Elakad a lélegzetem, ismételten, s ez nem is meglepő, elvégre ha egyszer ilyen hatással van rám… S bizony, mint ahogy már említettem, most jön a libabőrös rész, amikor rá se kell pillantsak a karjaimra, érzem, hogy a fehérbőrön végigfut a hideg.
- Tenni is kell azért, hogy ami az öné, az az is maradjon, hiszen ez egy oda-vissza dolog. Legalábbis nekem ez a véleményem, s e szerint is élek. Azzal semmi baj, ha a hűséget elvárják tőlem sőt, de ezt én is megkövetelem. Arról nem is beszélve, hogy teszek arról, hogy a másiknak még csak a megcsalás gondolata eszébe se jusson. -
Most szükség van arra, hogy ezt kifejtsem? Pont neki? Elvégre a pajkos mosoly, s a már-már vágyakozóan megcsillanó lélektükrök mindent elárulnak, még is miről beszélek, célozgatok olyan dolgokra, melynek gondolatára talán el kellene piruljak. Tetszik, határozottan tetszik ez a macska-egér játék. S szinte érzem, milyen élvezettel tölt el az, hogy ismét játszhatok a tűzzel, csak ez most egészen más… veszélyesebb.

Talán túl hirtelen állok fel, ezzel megszakítva a szemkontaktust, s ahogyan a kandalló elé lépek, söpröm vállam mögé a fehér tincseket, melyek már kevésbé nedvesen hullnak le, egészen a hátam közepéig, vagy talán még alább.
- Ez vicces. – Mosolyodom el, ahogyan leemelek valami porcelán csecsebecsét a kandalló párkányáról, s fordulok felé. Bár ujjaim játékosan futják körbe az apró szobrot, pillantásom a másikét keresi. – Már mint az én szűzies lelkem számára, elvégre naivan most is a logikát próbálom keresni. -
Már az maga egy vicc, hogy olyan fogalmat használok, hogy szűzies, elvégre egész eddigi viselkedésemmel nem éppen ezt próbáltam kihangsúlyozni, valljuk be. Szerintem Ő is tudja, hogy ezzel csak arra célzok, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire nincs még tapasztalatom, mi is az a nagybetűs élet, amiről a nagyok, a felnőttek beszélnek. Nem éltem én még ahhoz eleget, de hát mit is titkoljam? Elvégre a fiatalság, és bohóság nem szégyen.
- Miért beszél többes számban? Idősebb dámák … Gondolom a kapcsolatai révén úgy is ismer épp eleget, s talán épp annyira, hogy egyet kiszemeljen, s arra ez egyre időt szánjon, azt a keveset. Egyet és ha az már meg van … - apró vállrándítás. Mint akinek nincs kedve befejezni a gondolatot. – Szeretne újra megnősülni? -
Már megint beleugrok egyikből a másikba. Az imént még azt ecseteltem, miért nem választ ki egy nőt, és szerzi meg magának, most meg már a jövőbeli terveiről faggatom.

- Nem kérek köszönöm. Ezek az angliai teasütemény csodák nem igazán a kedvenceim. – S abba nem is mentem bele inkább, egyébként imádok enni. Főleg az ilyen habos csokis csodákat. Nyammm… Lepillantva arra a kis vacakra, amit eddig fogdostam, fordultam meg, majd tettem vissza, s szabaddá vált kezeim magam mögött összekulcsolva araszoltam arrébb, s álltam meg féloldalasan, közel maradva a tűzhöz, de könnyedén szemmel tartva a másikat is. – Azóta vár és figyel… még is mire és mit? – Tértem vissza, kikapva egy gondolatát az előző monológjából, s mosolyodtam el újfent csak pimasz módon.

~Logan~


- Volt már szerencsém hozzá – válaszolom Logannak.
Hát igen, azok az ifjú diákévek… Hányszor vertem el barátaimat, és hányszor zsebeltem be egy zsáknyi pénz, amit utána szinte mind költhettem Cathyre, a drága nővéremre, aki egyedül akkor volt boldog, ha csilloghatott. Hogy mi mennyire különbözünk… De mindegy is. A környékünkön az egyik legjobb pókeres voltam, a kezeim közt csak pörgött a kártya és soha nem csaltam. Nem arra nem vetemedtem volna. Egyetlen egy dolgot viszont mindig kihasználtam, méghozzá azt, hogy nem éreztek ellenfélnek. Az apró, kicsit lányos, okos fiúcskáról, senki nem gondolta volna, hogy tudja mi fán terem, hogy póker, pedig tudtam. És, amit még a társaim nem tudtak, hogy nem csak szerencse kell hozzá, hanem ész is, és abból nekem sosem volt hiány.
Tudok e játszani? Még szép, és csak mosolyogtam egyet a kérdésre majd a pakliért nyúltam, ami ott hevert munkatársam előtt és néhány egyszerű, de annál látványosabb mozdulattal elkezdtem megkeverni a kártyát. A lapok szinte repültek a kezembe, de én rájuk sem pillantottam, csak lestem, Logan arcát, mert kíváncsi voltam, hogy reagál ezekre a kis türkökre, amiket a hosszú év rutinja vert belém.
Aztán eszembe jutott, hogy itt ül két férfi egy kocsmában, whiskyt isznak, a kezükben a kártya, csakhogy hiányzik egy igazán fontos dolog, a szivar. Sose voltam, egy dohányos típus, de voltak alkalmak mikor megkövetelte a számomra a jelenlétét és ez egy olyan pillanat volt. 
Egy pillanatra abbahagytam a mutatványozást, és jobb kezemmel a pálcámért nyúltam, majd egy könnyed mozdulattal az asztalra varázsoltam egy hamutálat és két szál szivart.
- Kérsz? – kérdeztem, és immár már én is tegeztem.
Lassan évvégéhez közeledtünk, de én még mindig magázó viszonyban voltam a legtöbb tanár társammal, és erről csak én tehettem. Állandóan az irodámban ültem és dolgoztam, ha nem a gyerekek dolgozatait javítottam, akkor különféle rúnákat fejtegettem, vagy csak szimplán egy történelemkönyvet bújtam. Kicsit megszállott voltam, elismerem, de egyedül a mindig újabb és újabb titkokat rejtő múlt volt az, ami lekötötte a figyelmemet és nem gondoltam Colettre. És tudom, hogy bezárkóztam, de nem vágytam a legtöbbször társágra, pedig lehet néha jobbat tett volna nekem egy haveri hátba vágás.
- Póker mehet? – tettem fel a nagy kérdést, de volt egy olyan érzésem, hogy erre igen lesz a válasz.

[Yo]


*Alkímistánk ereiben lassan, egy alig élő teremtmény mozgásának sebességével kezd hevülni a vér. A vele szemközt helyetfoglaló leányzó immáron valóban a tűzzel játszik, s nem is akármilyennel! Cedrah elméjét hamarosan egész elborítja az a titokzatos, vörös ködnek nevezett fogalom, melynek okát a mai napig sűrű homály fedi előtte. Akarja ezt a rohadt vércsét, méghozzá itt és most.
Mégis egy arisztokratához méltón uralkodik magán, s olyan rezzenetlen arccal hallgatja végig a nagy komolyan előadott gondolatokat, mintha bármit is számítana neki a másik véleménye. Pedig dehogy! Csupán az étvágyát hozza meg.
Ez a mérhetetlenül naiv, hagyományokhoz ragaszkodó kinyilatkozás, miszerint a férfiak dolga a vadászat.. nagyon helyes meglátás, Miss Delacour, igazán sikerült rátapintania a lényegre; s egyúttal felhergelnie. Cedrah könnyedén átveszi a csupán elméleti síkon létező meghívót, s míg ujjai szórakozottan végigcirógatnak a durva asztallap élén, ő gondolatban már a tűzbe is vágta a megsárgult pergamenre rótt levelet. Nincs szüksége a formális engedélyre. Sőt. Semmiféle engedélyre - minek is szorulna rá az efféle udvariassági körök megejtésére, ha úgysem tilthat meg neki senki emberfia (avagy lánya) semmit?*

- Magam is úgy tartom, hogy a férfiak dolga a kezdeményezés.* Feleli könnyed, társalkodó hangnemben, miközben hagyja, hogy arcára kiüljön az az elismerő, kellemes mosoly, mely csak tovább nyomatékosítja véleményét.* Többek közt ezért is nem kívánok semmi komolyabb dologba bonyolódni olyan hölgyekkel, akik megtagadják tőlem a vadászat örömét. Egy vadon élő állatnak is fennakadnának a szemei, ha az őz csak úgy odaállna elé, hogy falj fel. Persze telezabálná magát, hogy csillapítsa az éhségét, de.. remélem érzékeli a helyzet abszurditását.

*A férfi pillantása minden átmenet nélkül kihívóvá válik, s mosolya is mohóbb kifejezést kölcsönöz a máskülönben szép arcnak. Akarja.. akarja.. Az ifjú lányzó vonásait fürkészve hirtelen azon kapja magát, hogy kezdi komolyan elveszteni a fejét. Egyre gyakrabban kúszik tekintete a csevegő szájra, s már nem csupán a rózsás ajakpárt, de a fogakat, s az alkalmanként láthatóvá váló nyelvet is figyeli. Annyira agresszívan lüktet egész lényében a vágy, hogy ezúttal valóban csak komoly erőfeszítések árán képes visszaemelni pillantását a világos lélektükrökre. Türelem.. már nem kell sokáig fenntartania ezt az ocsmány álcát - ebben egészen biztos. A hőn áhított vércse egyre kisebb köröket tesz körülötte, s alkímistánk szinte már markában érzi a selymes tollakat. Igen. Ez a karcsú teremtés hamarosan az övé lesz. Talán már egy óra múlva.. vagy annyira sincs szükség?
Miközben a továbbiakra szóló eshetőségeket latolgatja magában, szüntelen figyelemmel hallgatja ifjú beszélgetőpartnerét, s mimikájával még társalogni is képes vele.
"Az persze megint más dolog, ha valaki esetleg elnyeri a tetszésem, s elhitetem vele, hogy nem én választottam ki őt, hanem ő engem de… ez megint más kérdés, más helyzet."
Valóban így volna, Miss Delacour? Ezek szerint maga is a vadászatot preferálja, még ha az előbb oly' bájosan ki is fejtette véleményét a hagyományokról. A férfi arcán elismerő, pokolian gyönyörű mosoly sejlik fel, s enyhén meg is csóválja a fejét. Ez igen.. Játszadoznak vele, holott immáron számára is láthatóvá válik az a szemérmetlenül nagy, élénkzölden villogó lámpa, mely zöld utat ad a folytatáshoz. Aprócska jel, Cedrah mégis fogja, s ha lehet, még az eddigieknél is tovább nő benne az a hátborzongatóan kellemes biztonságérzet, mely a szép nők társaságában megbizsergeti a tarkóját.
"S azt sem mondanám, hogy a bugris fiúk kimaradtak volna az életemből, sőt. S talán éppen ezért nem kívánkozom többel komolyabb kapcsolatba keveredni."
Ugyan.. nem szükséges megmagyaráznia, elsőre is remekül értettem. A mélykék lélektükrök ezúttal pajkos-bölcsen csillognak a szobát beragyogó tűz narancsvörös fényében. De hisz nem is kell! Alig néhány perc múlva magához ragadja és onnantól kezdve porcikája nem kívánja majd a kamasz kölyköket.

Aztán úgy dönt, nem tartja tovább a száját, s ezúttal szóban is kifejti véleményét, mielőtt a csinos buksiban olyan ostoba gondolatok ötlenének fel, miszerint a társalgás érdektelenné vált a számára.*

- Nyugodtan induljon csak ki magából, elvégre nem kell megnyernie magának a véleményével. Vállalja csak fel bátran.* Biztatón mosolyogva fúrja dermesztő tekintetét a lány lélektükreibe, s ezúttal valóban sajogni kezd benne a férfi. Látja Yolandán, mit vált ki belőle a pillantása, s ez az ártatlan, meztelenül őszinte reakció kegyetlenül kihozza belőle az önző dögöt is. Lúdbőrzik a kicsike. Tehát felkészült.* Azt hiszem, ez így helyes. Ám.. csupán a félreértések elkerülése végett: a Bess-szel kötött házasságom kizárólag a pénz körül forgott, s mivel üzletből köttetett, nem válogathattam meg kellőképp a szóban forgó hölgy tulajdonságait. Képzeljen csak el egy sötét fejű, nyafka nemest, akit a legnagyobb jóindulattal is csupán a lányaként képes kezelni. Nyűg.. az volt. Nem volt egyenrangú fél. Talán éppen ezért voltam olyan sokat távol a közös otthontól, s ő ezért volt kénytelen az ostobább, könnyebben kapható férfiak társaságát keresni.

*Rövid időre elhallgat, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott eddig, ám korántsem ez áll a dolgok hátterében. Yo reakcióit fürkészi, s azon töpreng, bejátssza-e a következő lapot, amivel ismét csak egy kicsit közelebb férkőzhet a céljához. Aztán úgy dönt, még korai, s ennyiben is marad magával. Végignézi, miként emelkedik fel a lány vonzó alakja a karosszékből, s miként sétál el a kandallóig. Végre.. Cedrah nem fordul utána, ehelyett továbbra is maga elé mered, s ismét magához veszi a szögletes whiskeyspoharat. A barnás lötty halkan locsogva nyalja körbe az üveg belső oldalát, miközben alkímistánk szórakozottan lögyböli; a tűz pedig különösen ragyogóvá teszi az ital színét. Aztán megpillantja a pohár oldalába zárt vélát, amint az ital némiképp megtöri kandallónál ácsorgó, makulátlan alakját, s az akímista tekintete ezúttal a tükörképen, a törött máson függ.*

- Az érzelmekben nincs logika.* Jegyzi meg szórakozottan, s egy határozott mozdulattal felhajtja a tüzes folyadék maradékát. A pohár talpa hangosan koppan az asztal lapján, aztán hátracsusszanó széklábak karistolnak végig a fényes parketten, s a puha szőnyegen egyaránt.* Igen, ismerek eleget. A zömük kiégett, aki pedig még nem, az hosszas udvarlást vár el, ami mellesleg horribilis összegeket és gyakran kemény éveket emésztene fel. Ennyit képtelen vagyok rájuk áldozni csak azért, hogy szamár legyek egy döglött csődör után.* Kegyetlen szavak, ám a marónak tűnő őszinteség ezúttal is ordas hazugságot takar. Hogy is lehetne ő szamár?!
Beszéd közben odasétál Yolandához, s mintha régi ismerősök lennének, netalán rokonok, vérlázító természetességgel teszi kezeit a lány vállára.*

- Az előző hibámat semmiképp sem ismételném meg, de ki tudja? Talán egyszer újra szükségét érzem majd.

* Eddig csupán érintette, most már határozottan megszorítja vércséje vállait, s mintegy szórakozottan oda is hajol a füléhez. Érzi az illatát, a bőre melegét a póló vékony anyagán keresztül, s ez kegyetlenül felhergeli. Aztán mintha csak egy kicsit szimatolni akart volna, beleszusszan Yolanda nyakába, s távolabb húzódik. Játszadozzon csak nyugodtan, ő nem fog az útjába állni egész addig, míg türtőztetni képes magát. Egyik kezét lazán zsebrevágja, s újra leemeli a kandallóról ugyanazt a csecsebecsét, amit az imént a lány ujjai fogtak közre. Csak egy pillantást vet rá, s már vissza is pakolja a helyére, majd odasétál az asztalhoz és elpakolja a maga üres poharát.*

- Arra, hogy végre felbukkanjon valaki, aki engem is érdekel. Nem is hinné, milyen hasonló cipőben járunk. *Visszafordul a lány felé, ám nem közelít. Ki akarja élvezni az utolsó néhány centit, s ezért a világ minden kincséért sem kapkodná el a marás pillanatát. Mellesleg.. remek, végre nem egy vegetariánus liba.*

- Hát persze. – Felelem könnyedén, s bár szavakkal nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mi is az, amire ő is és én is gondolok de… igen. A könnyen megszerzett dolgok könnyen felejthetők is, s pont emiatt, mert tudatában vagyok ennek, érzem egyre inkább, hogy a játszmának hamarosan véget kell vetni, s nem elmenni egy bizonyos pontig. Elvégre hová lenne a többi szórakozás? Főleg ha az én kedvemre teszem azt. Imádom húzni a mézesmadzagot… pont most tennék le eme igazán szórakoztató hobbimról? Bár nem csak neki, de nekem is igen csak nagy… fájdalommal fog ez járni.

Talán változás történt volna? Mintha egyre többször venném azt észre, hogy nem egyenesen a szemembe néz, hanem kissé lejjebb kalandozik, ami engem ugyan nem zavar, s a pillantása ragadozó módjára csap le, s talán egy pillanatra megrezzennek a pillák, melyek oly hűen keretezik körbe lélektükreim, s adnak nagyobb hangsúlyt a világos íriszeknek. Mintha csak jobban buzdítana, adná alám a lovat, ez pedig mindenképp pozitív. S én csak adom azokat az apró és még annál is apróbb jeleket, melyeket nem is nehéz oly felfedezni, ám úgy tűnik, vagy inkább csak reménykedem, hogy a másik ezeket észlelte, fogta s talán… felbátorítja. Felbátorítja? Miről is beszélek? Már megint zöldfülűként viselkedve hiszem azt, hogy ezt az egészet én irányítom, s talán úgy is viselkedem, mint aki azt hiszi ám… pontosan tisztában vagyok vele, hogy én csak az egyik szereplője vagyok ennek az aprócska történetnek, nem pedig a mesélője. S olykor vagyok olyan botor, és elfeledem egy pillanatra kivel is van dolgom.

Lépj már, lépj már… Talán emiatt is verdes oly hevesen a szívem. Félelem, és epedező vágy keveréke, mely megbolondítja most a rugókat. Ekkora bizonytalanságot még nem tapasztaltam, s én magam sem vetemedtem erre. Inkább ugrottam fejest az egészbe, akár a hülyeségbe is, de most… nem tudom, mit kellene tennem? Már ha egyáltalán tehetnék valamit, ha hagyná, s az helyes lenne e. S itt nem arról van szó, hogy ennyire nem adom önmagam csak… egy aprócska elővigyázatosság. Vegyek el mindent most, belekóstolva az élet eme oldalába, aztán pedig verjem a fejem a falba, miért siettem el az egészet? Talán ha várattam volna akkor… túl sok feltételezés, túl sok jövőkép, melyen teljesen felesleges még most rágódjak.

- Nem kell megnyernem magamnak, hiszem már megtettem. Vagy tévedek? – Feleltem, ahogyan a pajkosan szemtelen, s önbizalomhiányban nem szenvedő feltételezés kicsusszant a számon, de nem is bántam. Elvégre nem voltam vak. Lehunyva a pilláim, akár csak egy hosszabb, elnyújtott pislogás lenne, éreztem, miképp vibrál a levegő. Elengedem a szőke tincset, hallgattam, miként beszél az előző nejéről. Le se tagadhattam volna, hogy érdekel mert egyszerűen csak tudni akartam. Mint úgy mindig, mindent. Miként viszonyult ahhoz a nőhöz, s úgy egyáltalán…

Talán mintha egy pillanat erejéig a megkönnyebbültség végigfutott volna rajtam. Hogy nincs a háttérben holmi, régen szeretett halott feleség képe, aki dicső, és megrendíthetetlen. Az pedig, hogy nem túlzott pozitív jelzőkkel beszél róla, még inkább a kedvemre való. Mondjuk, azért valljuk be, lettem volna a nő helyébe…
- Nem kell elképzeljem, ismerek pár hasonló leányzót a környezetemben, akikre illene ez a leírás. – Meg sem jegyzem, hogy a Beauxbattons tele van ilyenekkel, s még affektálnak is, na meg a már össze-vissza festett mű platinaszőke hajukat dobálják, na de kérlek… annyira szánalmas, és mesterkélt egy némelyik. Főleg a végzősök, akik az ujjukon hordják már most az eljegyzési gyűrűt, amin hatalmasabb a gyémánt mérete, mint az ő agyuk, a hajkorona alatt. A Roxfort kissé másabb, s valamiért jobban tetszik, hogy több fiú van, és főként a Mardekárosok körében akad ilyen nemesvagyéstöbbretartommagam típus.

- Nincs logika… s gyengévé tesz. – Felelem, ahogyan felé fordulok, hiszen a szék lábai halkan karistolják a parketta kemény faanyagát, s furcsa hangot kiadva siklanak tovább a mintás szőnyegen. Felvonom az egyik szemöldököm, s követem a pillantásom. Éveket… valaki tényleg képes ennek a férfinak évekig ellenállni? Az oké, hogy pár nap, hét, esetleg hónap, de az sem haladná meg az egyet, dehogy évekig?! Valóban kiégett lehet az a személy, vagy egyszerűen csak frigid. Elképesztő, milyen emberek vannak… vagy csak én vagyok már megint túlfűtött? Az a majom is mindig erre panaszkodott.

Ahogy egy tűz lángja kap fel, úgy tűnik tova a gondolat, s a másik képe lelki szemeim elől, hiszen ekkor odalép Ő. Felpillantva rá, szélesedik még inkább ki a mosolyom, mely most nem holmi idétlen vigyorgásnak az elővezetője, egyszerűen csak a tetszés jele, ahogyan kezét a vállamra teszi, s még csak egy pillanatra sem fut át az agyamon, hogy félresöpörjem, sőt. Talán szinte bánom, hogy csak a fekete anyagon keresztül érezhetem az erős kezet, a hosszú ujjakat.
- A jövő útjai mindig is kifürkészhetetlenek. – Sok lesz ma már a bölcs megjegyzésekből, de egyszerűen nem tudtam másképp kifejezzem magam, ráadásul a felcsillanó, még mindig az érdeklődést, és a kíváncsiságot sugárzó szemek amúgy is mindent elmondanak helyettem. Ám ennek ellenére érzem mindig a késztetést, hogy hallassam a hangom. S ahogy erősödik a szorítás a vállamon, akad meg egy pillanatra a lélegzetem, s talán közelebb is hajolnék a másikhoz, ha ekkor ő nem teszi meg helyettem, pont olyan ártatlanul, semmit nem jelentően. Lassan áramlik be a levegő a tüdömbe, s mintha nem is engedném ki. Talán attól tartok, hogy ha túl hangosan szuszogok, elriasztom. Hah, milyen nevetséges feltételezés ez már önmagában is.

Ám ha neki lehet én aurámba ilyen hirtelen, és szemtelen módon bepofátlankodni, akkor nekem miért kellene ott állnom, mint egy kirakatbábú, mozdulatlan és érzéketlen? Mintha csak egy parancsnak engedelmeskednék, hajtom le a fejem alig, egy leheletnyit, majd oldalra, mintha csak több teret biztosítanák a másiknak, hogy már csak maga a lélegzetvétele végigperzselje az érzékeny fehér bőrt. S emelkedik fel az egyik kezem, s simít végig a másik alkarján, kiindulva a kézfejből, mely a vállamon pihen, egészen fel, eleinte csak éppen a körmökkel karcolva a bőrt, s a legvégén egy röpke fájdalmas percre simul rá a tenyér a másik bőrére. Ám ott az akadály, az ing, mely nem enged tovább s egyébként is… ahogyan ő hátrébblép, úgy húzom én is vissza a kezem. A pillanat elmúlt… talán.

- Én ezzel már akkor tisztában voltam, amikor kifejtette birtoklási vágyát. – Nem közelit, de még is miért? Nem, nem agyalok a lehetséges válaszokon, egyszerűen csak közelebb sétálok, s megállva előtte talán túlságosan is közel, támaszkodom meg az asztalon, vagyis ha túlzottan alacsony, akkor csak az ujjaim hegyén, s pillantok ismét csak rá, elkapva a pillantását. – Furcsa dolgokat, és párosításokat hoz össze a sors, hiszen én meg pont azt kedvelem, ha valaki birtokol engem, s képes arra, hogy… megzabolázzon. – Lassan halkul el a hangom, mintha csak eszelős, és fanatikus megszállott suttogás lenne, majd léptem hátra, pont olyan hirtelen, s otromba módon megtörve a pillanatot, ahogyan ő tette az előbb, mert hát a játék megy tovább…

S körbepillantva a szobám, vettem észre egy ablakot, melynek függönyei elvoltak húzva, így könnyed léptekkel szeltem át a távolságot, majd előtte megállva, húztam el, s pillantottam ki a lassan egyre sötétebbe forduló tájra.
- Nekem viszont lassan mennem kell. Hiszen hamarosan visszaindulnak a Roxfortosok az iskolába, s ha feltűnik nekik, hogy nem vagyok ott, akkor nagy bajba kerülök. – Elengedem az anyagot, s hagyom, hogy könnyedén visszahulljon a helyére, majd fordulok ismét meg, kissé féloldalasan, s mosolyodom el szélesen, miközben ártatlanul pislogok a másikra. – Ráadásul egyedül nem járhatok éjszaka az utcákon. Túlságosan is veszélyes a magamfajta fiatalleányzó számára. –

Meg egy nagy francokat.

[Yo]


*Hm. Jól van, hát ha el tudja képzelni, akkor már nem is kell több szót pazarolnia Bessre. Pontosan ezt akarta elérni.. Tudatosítani a bátor kis vércsében, hogy biztos csuklóra készül leröppenni, ha végre méltóztatik megvetni azokat a hosszú karmokban végződő, gyilkos lábakat. Még hallgatja, miként kekeckednek vele, ám egy gyors, könnyed kis mosolynál ezúttal nem méltatja többre az élesnyelvű vélalányzót. Cedraht ugyan egyáltalán nem zavarná, ha miközben ő itt múlatja az idejét ezzel a fájdalmasan gyönyörű nővel, a kedves felesége otthon tördelné azokat a puha, végtelenül törékenynek tetsző kis kacsóit és aggódón fürkészné az ablakon túl elfekvő tájat. Nem. Az alkímista talán másnap még vígan el is dicsekedne neki, miféle leányzót sodort útjába a szeszélyes sors, s talán.. igen, talán még azt is megosztaná a drága nővel, mennyire elégedett és nyugodt az elmúlt éjjel után.

Nade Elizabeth Clayton halott, s ezt az állapotot még a titokzatos lapis philosophorum sem volna képes megváltoztatni. Hála az égnek és minő szerencse!.. Míg kezeit Yo vállain tartja, s a lány felkínálja a nyakát - ráadásul végigcirógat a karján is -, valami megmoccan benne. Gyomortájt, avagy kicsit lejjebb.. felbolydul a darázsfészek, s a máskülönben aszott, sötétre pörkölődött szív kezdetben lusta, majd egyre gyorsuló ritmusban kezdi pumpálni a fokozatosan felforró vért. Milyen jó is volna belemarni..! Megízlelni a bőre ízét, a nyelve hegyén érezni, hogy tőle bizsereg a karjaiban tartott csodalény..!
Egy, csupán egyetlen pillanatra fogja el a kísértés, akkor viszont valóban kemény kihívást jelent, hogy ne bilincselje mindjárt magához és nyúljon olyan helyekre, ahonnan más körülmények között talán szemérmes sikolyokkal fűszerezett pofonok kíséretében rántanák el kezeit. Cedrah arcán elégedett, roppant elismerő mosoly bomlik ki, s elhúzza a fejét ifjú vércséje szabadon hagyott nyakától. Szinte fáj, ahogy karjáról lebomlik a könnyű kis kéz érintése, s bár idegvégződéseit gyilkosan felborzolták a finom karmolások, ő sebzett állat módjára, de még mindig tartja magát. Ki tudja ám, meddig?..*

- Kifürkészhetetlenek, igen. Ám épp ez teszi édessé a meglepetéseket, amiket az utunkba sodornak a Nagyok.* Duruzsolja szinte már kedvesen, miközben az asztalon hagyott whiskeyspoharat gondosan visszateszi az eredeti helyére - persze Yolandára ügyet sem vet. Mintha nem érdekelné. Pedig óh, már hogy a redves francba is volna képes megfeledkezni róla?.. Amióta egy szobában tartózkodnak, megállás nélkül kattognak a fogaskerekek az agyában, s időről-időre már kínosan kemény képeket indukál monoton zakatolásuk. Ezek a jelenetek ugyan szórakoztatják a férfit, mégis kissé feszélyezik, s egyre türelmetlenebbé és mohóbbá teszik. Látja, mi vár rá.. mégis türtőztetnie kell magát, hogy édesebb legyen a beteljesedés, mikor valóban megkaphatja.

Az asztalnál ácsorogva valódi úriember látszatát igyekszik kelteni. Ki tudja, talán csak azért, hogy felpiszkálja Yolandát.. vagy azt akarja kicsikarni, hogy a véla maga ajánlkozzon fel neki? Öntelt, ocsmánymód számító és a másikat megalázó vágy a részéről, de mint mindig, most is az van, amit ő akar. Sikoltani fogsz még, kicsi vércse.. Üvöltsd a nevem és könyörögj, hogy el ne eresszelek, mert szörnyet halsz! Úgy tűnik, a vélák átka sem tesz immunissá a másik nemre, igaz, Miss Delacour? Akkor mégis miért tartod még mindig magad, Yolanda? Mindketten akarjuk. De ha játszani akarsz.. én abban is benne vagyok. Nem kell aggódnod.. birtokolni foglak.
Cedrah kellemesen mély hümmentéssel nyugtázza az elhangzottakat, s aprót biccent is, mintha mélyen egyetértene. Igen, furcsa párosítás.. ám ő korántsem erre bólintott rá. Hiszen most kérték meg, hogy mozduljon már meg, menjen közelebb, ölelje át ezt a zsenge szépséget és teljesítse be azt, amit mindketten akarnak. Szándékosan értette volna félre? Nem.. nem volna jellemző.*

- Nem egészen erre gondoltam, de igen.. akár így is érthetjük. A vérében zubogó átok vonzóbbá teszi, mint az általam valaha ismert leggyönyörűbb nőt - tisztában vagyok vele. Azonban..

*Volna egy de a pakliban? Mégsem akarná? Nem akarja megmagyarázni a gondolatát, így aztán annyiban is hagyja, s egy sejtelmes mosoly kíséretében a karcsú alak után fordul. Yolanda az ablakhoz sétál, Cedrah pedig úgy dönt, képtelen tovább várni - ebből a távolból egész biztos nem bírná tovább. Meg akarja érinteni.. végre. Halk, ragadozókhoz méltón halk léptekkel kerül a hátába, s a lány ugyan még csak azt fejtegeti, hova készül menni, ő máris tudja a válaszokat. Hova is menne máshova?..
Odakint a vihartól beborult, sötét táj remek hátteret ad a szobában lappangó dögnek, s az ablak üvege áruló szövetséges módjára leplezi le, amint Yo hátába lopózik. Hihetetlen közel van, szinte érezni a bőréből áradó meleget, s tekintete a tükröződő felszínről nyúlik ki, hogy megragadja és magához vonzza a világos lélektükrök pillantását. Nem mozdul, csak áll és néz.. az erős mellkas végül hevesebben emelkedik meg, s alkímistánk egy halk, futó sóhaj kíséretében mosolyodik el.
Yolandának jóformán csak megfordulni van ideje, Cedrah ajkai máris az övéire tapadnak, s olyan mohón fojtja belé a szót, mintha évek óta nem nyúlt volna senkihez. Egy másodperc múlva már mélyebben csókolja, mint a saját kib*szott, szénné égett nejét valaha! Karjai erőszakos borostyánként fonják körbe a karcsú derekat, s mielőtt még Yo feleszmélhetne, fenekénél fogva már fel is ültették a széles ablakpárkány hűvös felszínére. Az alkímista közelebb nyomul, s bár hevesebben emelkedő és süllyedő mellkasa immáron alig néhány centire van Yolanda testétől, ő erőnek erejével visszavesz a kínzó tempóból. Az arca gyakorlatilag alig pirult ki, pimasz, magabiztos mosolya pedig ezúttal valóban nem árul zsákbamacskát. Akarja ezt a lányt.. borzasztóan.*

- Majd elintézem. *Dörmögi halkan, miközben jobbja ellentmondást nem tűrően az ezüstös tincsekkel borított, csinos kis buksi fölé hajtja a lány jobb karját.* Persze.. ha valóban ennyire sürgős a dolog és komolyan mennie kell, a világért sem tartanám fel. *Balja beszéd közben Yo combját simogatta, most pedig vérlázító pimaszsággal kúszott be a vékony, fekete póló anyaga alá. No nem, nem halad tovább a derék vonalánál, de erős tenyerét határozottan az ablakhoz szegezett vércse testén nyugtatja. Érzi a bőre melegét, s még mindig ajkain a rabolt csók íze. Kínzó mosoly, bár ő maga nem húzódik el, csupán lazít a fogáson.* Megy vagy marad? *Számonkérő kérdésével úgy hiszi, megadta a mattot, ámbár ennél a lánynál.. ki mondhatná meg előre?*

[ :: NEKI ::   :-* ]




Egy újabb mosoly, mely nem tükröz semmiféle meglepettséget, vagy bármely mást, amit a másik megjegyzése esetlegesen kiváltott volna belőlem. Hiszen tisztában vagyok bele, miféle erőt birtokolok, s azzal is, milyen hatást vagyok képes kicsikarni a másikból.
- Átok vagy inkább áldás. Attól függ, milyen szemszögből nézzük, és kiéből. – Hát persze, hiszen nekem miért lenne túlzott teher? Bár Ryan próbálta ezt belém sulykolni, hogy nyomjam el magamban, s őt se ezzel szédítsem, hiszen állítólag nem a vélaságom szerette bennem, már ha egyáltalán táplált irántam bármiféle nagy könyvben meg írott érzelmet. Na persze… ám most egyre inkább érzem, hogy felelevenedik bennem az a régi én, mely ott lappangott mindig is, hogy igen is borzoljam a kedélyeket. S ne holmiféle jókislányként próbáljak megfelelni a másiknak, s az ő kialakított kis képének.

Halk léptek, melyek szinte a sustorgáshoz hasonlóak, s bár nem hallom őket, valamiért még sem lep meg, amikor megérzem a másik jelenlétét mögöttem, olyan közel, hogy még a karomat se kellene kinyújtanom, hogy elérjem, ám… nem fordulok meg, s pillantásom a kinti tájról felkúszik a másik tükörképére, mely elém vetül, s elkapják a másik pillantását. Mintha csak erre várt volna, hogy lassanként bűvöljön meg, s már nem is arra figyelek, mit ejtek ki az ajkaimon. Kezem, mely a bársony súlyos anyagát tartja, lassanként kúszik le a megtartott gyűrődésen, s ezzel elrejtve azt a mozzanatot, miként remeg meg az apró kéz egy apró pillanatra, hiszen… szinte magam előtt látom, mi fog történni, ha megfordulok. Szívem már a torkomban dobog, pontosan úgy, mint egy félénk kamaszlánynak, közben semmi közöm a legelső jelzőhöz de még is… Telnek a másodpercek, nekem pedig meg kell tennem, hiszen nem állhatok így, napestig.

Félnék vagy esetleg nem akarnám? Ó, nem. Elvégre majd elolvadok itt álltóhelyemben, egyszerűen csak… Nem is keresem tovább a válaszokat, holmi buta és kitalált kérdésekre, és feltételezésekre. Ahogy elhagyja a halk, futó sóhaj a másik ajkait, engedem el az anyagot, hogy újra mindent elzárjon minket a külvilág szeme elől, s fordulok meg.

Hirtelen csap le, minden elővezetés nélkül, vagy azon már túl vagyunk? Igen, minden bizonnyal, csak ehhez még nem vagyok hozzászokva. Újra csak nem tudok választ adni arra, hogy meglepődtem e, elvégre fel voltam rá készülve, hogy talán egyszer ezt is magával hozza az este. Hogy végre nem bírja tovább türtőztetni magát, s a körém font ujjait összeszorítva ránt magához. A csókjának semmi köze nincs az ismerkedő, aprócska leheletnyi, visszafogott kezdeményezésekhez. Valahogy nem is vártam volna tőle túlzott finomkodást, még ha a modora kiváló is. Na de ezt nem rosszként könyvelem el, dehogy! Az olykor túlzott vadságot mutató viselkedésem végre párjára talált…

Végre, .. végre már! Ez a hevesség, s ez a végtelen mohóság kis híján ledönt a lábamról, s tenyeremmel egy pillanatra a másik mellkasán támaszkodom meg. Ahogyan körbefonja derekam erős karjaival, kúszik fel sikló módjára, pillanatok töredéke alatt érintve a másikat, érzékelve az izmok játékát, s ahogyan ver a másik szíve az ing alatt, elrejtve, s fonják körbe a másik nyakát. Hagyva magam, egy cseppnyi ellenállást sem mutatva, veszem fel a versenyt a másik nyelvének játékával, mely oly heves iramot diktál, hogy szinte beleszédülök. Hozzásimulok egész testemmel, s talán egy leheletnyire meg is emelem magam, ahogy lábujjhegyeimre helyezem a súlyom, ám erre semmi szükség, hiszen hamarosan már az ablakpárkány széles, s hideg felszínén ülök, lábaimmal körbefonva a másik derekát. Forró, lüktető nyelvembe rejtett apró kis fém még most is, szinte hidegnek hat.

Ám egyszer csak ez a tánc is véget ér, s a szemhéjak felpattannak, tekintetem a másik arcára tapad, s a magabiztos pimasz mosoly, mellyel szembe találom magam, engem is csak erre sarkal. Hogy az ajkak széle buján kússzon feljebb. Akar, látom rajta, minden megjátszás, vagy érzelemelrejtés nélkül tárja elém a célját.
- Képes lenne elengedni? – Kérdeztem kihívóan, ahogyan karom a fejem fölé hajtotta, másikkal, melyet szabadon hagyott, simítottam végig az arcélét. Ahogyan a keze bekúszott a póló alá, futott végig a gerincemen a borzongás, s haraptam alsó ajkaimba, ahogy egy pillanatra ismét csak tovább tartottam lehunyva a pilláim.

- Mennem kell. – Feleltem végül, szinte lehelve a szavakat, de még így is benne volt a kellő elhatározás, s bár nem kezdtem el ficánkolni a karjai között, a szabadulást szomjazva, csak a lábaimon lazítottam kissé, hogy áttörhető legyen az élő bilincs, melyet ő köré fontam. – Még ha nehezemre is esik, hiszen a beszélgetésünk egészen más irányt vett. Meglepő és igen csak kellemes fordulat… -
S kezem végighúzva a nyakán, majd az ingjének gombsorán, mintha incselkednék a gondolattal, miként lehetne a folytatás, de nem, miért hamarkodnám el, hiszen hova lenne akkor a játék további része? Vagy lehet pont azért fogom megbánni, mert soha többé nem találkozom vele össze?

[A kis vércsének]  8)


*Óh, a lányzót sem kell félteni! Cedrah ajkain mocskosul elégedett mosoly bontakozik ki, mikor nyelvén érzi vércséje nyelvét, s mintegy figyelmeztető kis döfésként csókjukba tolakszik a hűvös kis fém. Forró és észveszejtően hűvös egyszerre, akárcsak az alkímista vére - másképp hogy is volna képes ilyen rideg távolságtartással leplezni fortyogó vágyát? Nyert ügye van. Igen. A kis vércse ahelyett, hogy ellenkezne, odaadóan kulcsolja combjait a férfi keskeny csípője köré, s az nem is kerülgeti tovább a témát; keményen a kényelmes terpeszbe csúsztatott lábak közé ékelődik. Enyhén meglöki a másik testét, ám mint a délután folyamán megannyiszor, most is visszafogja magát, s csupán akaratosan csillogó tekintete és egyre zaklatottabbá váló szívverése árulja el. A mosolya töretlen, akárcsak a látszat - belül elevenen emésztik a lángok.*

- Nem nézi ki belőlem?

*Kérdez vissza azzal a bizalomgerjesztő gyengédséggel, melyre a ragadozó hüllő tekintete szinte azonnal rá is cáfol. Yolanda maradni fog, ebben egészen biztos. Miért is kéne tehát azt felelnie: nem? Ha akarja, szabadon ereszti és a játszma vad és vadász közt tovább folytatódik. Ha nem akarja.. nos akkor itt és most megkaparintja a lány valóját. Hmm.. Egyik lehetőség vonzóbb, mint a másik. Nem simul közelebb, de fejét - csupán leheletnyire - a becéző ujjak felé dönti, s elméletben a gyöngéd ujjak közé hajtja az arcát. Azonban mindez valóban elmélet marad, elvégre alkímistánk büszke férfi, s a világ minden kincse, minden asszonya, minden buja sóhaja is kevés volna ahhoz, hogy efféle szubmisszív cselekvésre bírja. Majd ő kézbentartja a dolgokat, nem kell őt pátyolgatni.
Tekintete mohón fürkészi a lány szemeit, majd lekúszik a rózsás ajkak vonalára, s azokat nézi elégedetten. Mind az övé. Igen-igen. A csók és a véla tekintete elárulta a kis oktalant, s ha már eddig eljutott..
Mennem kell.
Hát persze, mi sem természetesebb, Miss Delacour. Egyszer mindannyiunknak mennie kell, nincs kivétel. Jobb pillanatában valószínűleg efféle gondolatok kavarognának a fejében, ám most valahogy nincs kedve visszarángatni a jólszituált úriember gúnyáját, s még képzelt síkon sem akaródzik efféle válaszokat kifundálni. Jól értette? Itt akarják hagyni? Hát ha ez a kis naiv vércse azt hiszi, hogy ilyan könnyen megúszhatja a Cedrah Lupennel való társalgást, hát nagyon téved. Mély döbbenete azonban még korántsem teljes, mivel Yolanda hiába közölte, mit kell tennie, arról még nem nyilatkozott, mit akar; s alkímistánk ide csap le, mint fellelhető gyenge pontra.*

- Igen, hogyne. Ha menni akar, csak rajta.

*Biccent egy aprót, ezzel jelezve, hogy megértette, ám nem húzódik távolabb. Nem, még nem. Sőt. Közelebb hajol, s miután eleresztette az ablakhoz szorított csuklót, kellemesen meleg ujjait szórakozottan végigfuttatja a karcsú nyak vonalán. Szokatlanul selymes bőre van a lánynak (Bess két tejfürdő és egy wellness-hétvége után sem volt ilyen lágy és feszes egyszerre), s ahogy a póló alatt tovavezeti tenyerét a derék ívét követve, jóleső borzongás ébred valahol.. belül.. benne. Alig érintve őt, a merész vércsét, söpri félre az ezüstös tincseket, s az elhatározása egyre hízik. Kellemes fordulat, hogyne! És tudja, mit, Miss Delacour? A Roxfortban folytatjuk. Menjen csak vissza a diáktársaihoz, tanuljon, csiszolódjon, próbáljon meg elfelejteni..! Akkor jövök el, mikor a legkevésbé számít majd rám, és akkor nem ússza meg, amit ma mulasztott. Óh, igen. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.. Vajon a diákságot mennyire kötné le az alkímia? Elnyom egy jóízű, mélyen dörmögő nevetést, hisz kit izgat?*

- Örülök, hogy megismerhettem, Miss Delacour.

*Azzal oly könnyedén, minthacsak kézcsókkal búcsúzna a kellemes társaságot biztosító hölgytől, ajkait gyöngéden a nyak érzékeny bőrére tapasztja, nem sokkal a csinos kis fül alá. Óvatosan cirógatja meg, akárha törékenynek ítélné azt, akit az imént még oly bátran emelgetett, ám a következő pillanatban lehunyt pillái mögé rejti ragadozó pillantását, s keményen belemar a fehér húsba. Az egész nem tart sokáig, vér sem serken, ám ocsmány billogként apró, vörös folt éktelenkedik a mohó csók nyomán. Csak addig maradok távol, míg a jel látható. Ezt megígérhetem.
Zsong a feje, s nemkülönben alhasa is - a darázsraj egész megvadulva zúg és örvénylik izmai takarásában, ám ő egyenes derékkal fejti le magáról Yo combjait. Nem mutatja, mennyire nehezére esik a távolság, ahogy azt is mélyen magába zárja, mennyire csalódott. De vajon okkal az? Vagy csupán türelmetlen? A vélák átka egész megbabonázta, s most, hogy ott ül vele szemben egy hús-vér csodalény, jóformán felajánlkozva, és tudja, hogy egy határozottabb felszólítására kész volna megadni magát a férfi akaratának.. nos a gondolat őrjítő. Eszelősen kívánja, ám őt sem ejtették a feje tetejére - minél tovább tart a vadászat, annál édesebb a megkaparintott hús. Végül egy könnyed, kölykös mosollyal az arcán elég teret ad Yolandának is ahhoz, hogy lekászálódhasson az ablakpárkányról, s alkímistánk példáját követve rendbeszedje magát.*

- És köszönöm a remek beszélgetést. Ami azt illeti.. reménykedem benne, hogy még látjuk egymást.

*Még elsimít egy seholsincs ráncot az ingén, puszta megszokásból megigazítja a mandzsettákat, aztán mintha mi sem volna természetesebb, leakasztja a fogasról a lány vízhatlanná bűvölt kabátját, s előzékenyen felkínálja. Mintha űzné - el magától, minél messzebb, mielőtt meggondolja magát, s az asztalra gyűrve tesz eleget a belső késztetésnek.. ám az ok egészen más természetű. Yolanda gyönyörű lány, ráadásul eszes, s ami azt illeti, meglepően forróvérű is; mégsem tartozik a könnyen kapható fruskák körébe és ezt Cedrah - bár nem szívesen ismeri el - nagyra értékeli. Aprócska szikra még csupán érdeklődése, de érdeklődés. Sőt, mi több, akarás. Birtoklás? A jövő és a jelen szimfóniája.*

Miután megrendelte vajsörét, visszafordul az asztalhoz és pillantása ismét Kevinre vándorol.
- Háát.. A szokásos bevásárló körút. – magyarázza székén kényelmesen elnyúlva. Mosolyogva biccent egyet a pincér felé, ahogy nyugtázza, hogy alig egy pillanattal ezelőtt megrendelt vajsöre máris az asztalon landol.
- Mézesfalás, aztán a könyvesbolt. Mindig benézek, hátha érkezett valami új és érdekes kötet. – inkább nem veszi elő legújabb szerzeményét, Petrova Csorszkov legújabb könyvét a Gravitáció és egyéb ellenségek-et. Egy darabig még elmélázik arról, hogyan is fogja olvasgatni könyvét a hálóban elhelyezett ágyának meleg paplanja alatt, majd minden gondolatát elszakítva az orosz hajtótól visszatér a jelenbe. Finomat hörpint vajsöréből, majd tekintete ismét visszasunnyog Kevinre.
- No és te? Csak nem egyedül jöttél le? – körbepillant a helyiségben, griffendélesek után kutatva. Furcsamód csak párat pillant meg, egy maréknyi hetedévest, és két, egy másik asztalnál csivitelő harmadévest. Egyik sem úgy tűnik, hogy Kevinnel jött volna. Visszafordul beszélgetőpartnere felé, és kérdő tekintetét függeszti rá. Majd hirtelen eszébe jut valami, és bár nem akar nagyképű lenni, vagy kérkedni, Audreytól az távol áll.. Csak hát.. Még senkinek nem mesélte el, pedig a hír úgy meglepte, és Kevinről is tudja, hogy érdeklődik a kviddics iránt. Valószínűleg így is Kevin lesz az egyetlen, akinek az otthoniakon kívül erről beszélni fog, maximum a griffendéles Izzybizzytől fog majd csipkelődő megjegyzéseket kapni, amikre muszáj lesz valahogy válaszolnia.. Eme gondolatmenetet lefuttatva megrántja vállát, és úgy dönt teljesen érthető, hogy efféle dologról beszámoljon. Szinte egy szempillantás alatt felderül az arca, és tekintetébe olyan mániákus csillogás költözik, hogy, aki egy csöppet ismeri, máris tudja, hogy kviddicsről lesz szó. Nagy levegő éés jöhet is a beszámoló.
- Kéépzeld, kineveztek csapatkapitánynak!  - vigyorogva kihúzza magát, majd cinkos mosollyal Kevinre sandít – Durva, mi? Nem gondoltam volna.. Ha ezt megírom az otthoniaknak, akkor anya legalább akkora ünnepséget fog odahaza csapni, mintha legalább Mágiaügyi Miniszternek neveztek volna ki.. Bár lehet, annak nem örülne ennyire.. – alsó ajkába harapva elhallgat, majd erőteljes mozdulattal összeborzolja így is elég kócos hajkoronáját. Nem akar ömlengeni, sőt, mintha egy pillanatig elöntené az a magabiztos, ám rémesen szokatlan érzés, hogy még csak beszélni sem akar. Inkább kortyol még egyet vajsöréből, és hatalmas, magába szippantó éjfekete, másrészről viszont állandóan méla tekintetét ismét a fiúra vánszorogtatja.
- Egyébként veled mi újság? Valentin nap óta nem igazán láttalak a suliban. – jegyzi meg indokolatlan óvatossággal, majd kupáját valamiféle üvegbástyaként maga elé húzva rejtőzik el az ital mögött, miközben várja a fiú válaszát.

Olyan hihetetlen, hogy most megint ugyanazokon az utcákon jár, mint jó pár évvel ezelőtt, mikor még ő is a Roxfort diákjainak sorát gazdagította személyével. És most tessék, itt van, pedig nem hitt benne, hogy valaha beteszi a lábát a falucska területére. Annyi idő után semmi sem változott, szinte még érzi a nyolcvanas évek bolond levegőjét, s a nyakát tenné rá, hogy még egy árva kavicsot sem tettek arrébb.
A főútról hamar lefordul, és inkább a helyes kis mellékutcák kacskaringós ösvényeit választja, miközben fanatikus mosollyal adja át magát a feltörő emlékeknek. Biztos benne, hogy ezen a szakaszon rejtőztek el Tonyval, amikor kislisszantak a kocsmából egy-egy pohár lángnyelv wiskeyvel. Piszokul égette a torkát az a lötty, ki is köpte.. igen, pont ott, a zöld kerítéses háznál. És ahhoz a förtelmes emlékműhez közel pedig megkapta élete első pofonját egy lánytól. Hány éves is volt akkor? Te jó ég, még túl fiatal.. mennyi emlék, és mind csak arra várt az elméjében lappangva, hogy egy nap előtörhessen, és kíméletlen rohamot indítson ellene. Ám hiába győzedelmeskedett a nosztalgia verhetetlen serege, Travis kedélyesen ballag végig a házsorok mentén, majd két óriás piramist formázó bukszus között átvágva ismét a főútra téved, a Három Seprűnek címzett fogadó elé.
Be kellene kukkantania a helyiségbe. Végül is mi vesztenivalója van? Maximum még több részlet a felszínre bukkan fiatalkorából, és legalább lesz min rágódnia az elkövetkező hetekben. Lazán ránt egyet a vállán, és belép a barátságos kis kocsmába. Bent - mint mindig - népes társaság látványa fogadja, s a legtöbb asztalnál pirospozsgás arcú férfiak és nők cseverésznek a megürült korsók és feles poharak fölött áthajolva.
Travis ügyesen ellavíroz néhány dülöngélő vendég mellett, és a söntésnél foglal helyet. Hosszú lábait a bárszék faragott konzoljainak támasztja, két kezét pedig a pultra helyezve fűzi össze, várva a mindig csinos csapos figyelmét.
- Szép napot, mit hozhatok az úrnak? - teszi fel a szokásos kérdését Madame Rosmerta, kissé előrébb hajolva a férfihez, nehogy lemaradjon a rendelésről. Valószínűleg tisztában van azzal is, hogy ebben a pózban tökéletes belátás nyílik a dekoltázsába.
- Viszont kívánom. Hm, azt hiszem, végre legálisan is kipróbálhatom azt az édesfűszeres vermutot. Hogy is hívták? Lady Mallard Éjjeli Szökése? - vakargatja meg az állát, mintha valahonnan mélyről ásná elő az ital egykori fantázianevét, pedig diákkorában versenyt rendeztek barátjával, hogy melyikük tudja pontosabban idézni emlékezetből az itallapra felsoroltakat.
- Pontosan így hívják, máris hozom - kacér kacsintással libben tovább a nő, hogy pár perccel később egy kacsatollakkal díszített pohárral térjen vissza, melyben vidáman lötyög az illatos, aranyló nedű. - Parancsoljon, kedves egészségére, uram.

Bizony, váljék csak az egészségére, szeszes mivolta ellenére. A régi szép időkre, és a változásokra. Cheers, Mr Foley.

[ :: NEKI :: ] <3     :-*  :-*

Éppen csak, talán jelzésértékűen meglök, ahogyan szorosabban simulnak csípőjére a lábak. Túlzás lenne azt állítani, hogy már csak azok a bizonyos ruhadarabok választanak el minket, de tény, hogy nem volt még ilyen rövid ismertség, hogy röpke egy óra után már a másikhoz simulok, miközben karjaim nyaka köré kulcsolom. Vagy lehet több volt egy óránál? Ezt nem tudnám megmondani, hiszen több érzékem is becsapásra került, nem hogy az időérzékem…
- Nem állítottam ilyet. – Feleltem kacéran, megkerülve nagyívben a kérdést, ahogy azt illik. Mert az a nagy helyzet, hogy rohadtul nem tudom, mit kellene válaszolni. Hogy én aztán sok mindent kinézek belőle? Vagy… ááá, tényleg nem tudom. Ez olyan, mint amikor a férfiak nem tudnak gondolkozni, csak azzal ami ott lent van. Nekem is csak úgy zsong a fejem. Nem tudok ilyenen agyalni, hogy még is kinézem e azt belőle, hogy elereszt e…
   
Bár a válasz mindenképp igen, hiszen nem egy erőszakos állat, vagyis nekem tűnik annak. Holmi pszichopata sorozatgyilkos vagy ilyenek. S bár a hangja annyira gyengéd, hogy akár kazettára olvashatna fel gyerekeknek szóló meséket, szemei ellentmondanak mind ennek, s ugye mindannyian jól tudjuk, hogy azért a szem az a lélektükör. Tehát talán egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy nem fog elengedni sőt… ráfog venni, hogy maradjak, hogy teljeséggel gyengüljek, s még ennél is jobban omoljak az erős karjai közé. Ez rám nézve egyrészt nagyon is jó lenne, másrészt még sem. Elvégre milyen már, hogy nem tudom magam tartani, s kéretni?!

Csend. Talán kínos, talán csak egy csöppnyi hatásszünet. Nem mond semmit, s talán mintha… döbbent lenne? Ezt csak érzékelem, vagy csak sejtem, mivel mint eddig is, most sem rezzen meg egyetlen egy arcizma sem. Komolyan mondom, kötélidegei vannak. Már mint az enyémnél biztosan masszívabbak, hiszen egy hasonló helyzetben talán egy aprócska grimasz, vagy valamiféle nemtetszés előtörne belőlem. De hát én és a nagy hevességem… nem meglepő. S ahogy a szavakat kiejti, emelkedik meg egyik szemöldököm, épp csak egy leheletnyire. Elvégre szavai jelentése, ha nem tévedem, s az angol tudásom nem fuccsolt be egyik pillanatról a másikra, azt jelentette, hogy elenged, ám még sem hátrál, inkább közelebb hajol. Ez talán egy teszt lenne? Ó ne már, utálom a teszteket, meg a próbákat. Az esetek döntő részében elbukok rajtuk. Elengedi a kezem, s azt leeresztem magam mellé, lazán az ablakpárkány hűvös felületére simítva, hiszen nem szándékozom hozzáérni pislogok rá olyan ártatlan módon. A tincsek, mintha csak engedelmeskednének egy nagyobb erőnek, ami most egyáltalán nem én vagyok, hanem a másik érintése, melynek hatására egész testemben megborzongok, ahogyan a derekam ívét követi, és egyre csak közelebb és közelebb ér… közelebb

Ahogyan az ajkak a nyak érzékeny bőrére tapadnak, kitapintva az a bizonyos pontot, mely talán mindenkiben csak a lángot élteti, s csiholja, mintha rátennének egy lapáttal. Olyan apró gesztus, még is… Lehunyom a szemeim, s elfojtok egy sóhajt. Hát azért még is, hogy nézne ki, ha pont most, az elválás eme pillanatában fordulnék vissza? Naneeeeem. Nem csinálok segget a számból. Mennem kell és kész. Bár bánom, hogy csak ennyi volt, s már is vége. S szerintem sosem fogom már látni többé. Elvégre taknyos roxfortos létemre miért forognék olyan felső és puccos körökben?

Megmar, akár csak egy kígyó az áldozatát, s ha átkos mérget nem is szór a másikba, jelét időlegesen ott hagyja. Meglepődök, meghökkenek, a lélegeztem is elakad, s pilláim felpattannak, majd a velem szembe lévő falra szegeződnek. Most őszintén… ökre azt hittem, hogy csak a tejfölösszájú tini fiúk mániája ez, hogy kiszívják a másik nyakát, no ez korántsem hasonlitható ahhoz a folyamathoz, melyet már átéltem, az előbb emlitett korosztályú srácoktól mert ez sokkal… szóval sokkal meglepőbb, izgalmasabb, és rejtélyesebb, elvégre… miért? Az exeimnek volt némi céljuk is, de neki… minek lenne? Lehet, hogy csak én vagyok abban a hitben, hogy ez az első és utolsó találkozásunk is egyben? Hehh… nem is tudtam, hogy újabban üldözési mániám is van. S ahogyan lefejti a lábaim, úgy pillantok rá, még mindig válaszokat keresve, szinte már elveszve, majd húzom vissza a combjaim, s zárom őket össze egy rövid ideig, amíg el nem lép, s én könnyedén csusszanok le a párkányról.

- Én is örvendek a szerencsének, s ugyan úgy köszönettel tartozom. – Felelem halk, dallamos hangon, s már letudva azt a pár simítást magamon, mert ugye nekem nincs ilyenekre szükségem, lépkedek oda hozzá, majd bújok bele a számomra felajánlott kabátba, majd fordulok ismét felé, s gombolom be azt. – Az én kívánságom is hasonló. – bár teljesen felesleges. Ugyan már, nem holmi romantikus szappanoperában vagyunk. De legalább ő is úgy tesz mintha, ez azért rendes tőle. Na meg amint kilépek a vélák bűvköre is hamar oda libben, s oly hamar elfelejt, hogy még azt sem lesz időm kimondani, hogy „ciki”. Bár félreértés ne essék, nem akarom sajnáltatni magam. Csak ismerem jól ezt a folyamatot. Még velem is megesett párszor.

A kapucnit felhajtva, mintha csak elakarnám magam rejteni, pillantottam fel rá a pereme alól, s mosolyodtam el, ám nem mondtam semmit, nem tettem semmit, egyszerűen csak megfordultam, s kisétáltam az ajtón, könnyedén lenyomva a kilincset, s egyre még vissza is pillantva a másikra. Jó volt, szép volt, és tök spontán volt! Amit köztudottan imádok… de ennyi, finito. S átvágva a kisebb tömegen léptem ki újra az utcára, majd éreztem, miként süppedek vissza a szürke napok forgatagába.

[ Lizzie ]

Úgy döntöttem, Robinnal elugrunk egy kicsit Roxmortsba sétálgatni, körülnézni. Hál' Istennek ez alkalommal Robin sem nyűszített félve a hoppanálás után, ugyhogy kezdi megszokni. Zonkó Csodabazárjába sajnos Robin nem jöhetett be, így kint kellett maradnia. Kicsit ugyan szomorú volt ez miatt, de hamar megvigasztaltam - a muglik által gyártott - kutyakekszel. Robin egyenesen imádja. Na meg persze azt is ha valaki símogatja, így nem csoda hogy nem ugatta le azt az idős hölgyet aki így kényeztette amíg én Zonkó Csodabazárjában voltam. Kicsit ugyan meglepődött az öreghölgy, mikor elmondtam neki, hogy  Robin nem farkas, hanem egy  alaszkai malamut (http://www.co.klamath.or.us/Animalcontrol/images/malamut.jpg). De ez sem először fordult már elő.
A Három seprű előtt Robin megállt, szimatolt egy picit, majd várakozóan rám nézett. Megvontam a vállam, és megindultam a bejárat felé. A hely zsúfolásig tömve volt, így hát megtindultam az egyetlen szabad asztal felé. Madam Rosmerta szinte abban a pillanatan mikor helyetfoglaltam ott termett mellettem, hogy felvegye a rendelést, látszot nem felhőtlenül boldog Robin láttán. Ezt Robin is észrevette, ezért egy nagyon hasznos trükköt mutatott be:jobb lábát előre nyújtva, bal lábát behajlítva meghajolt, majd jobb  mancsát előrenyújtva várta, hogy a Madam elfogadja. Rosmerta mosolyogva üdvözölte Robint, majd felém fordulva felvette a rendelést. Ugyan nem mondtam, de azért Robinnak is hozott egy vízestálat. Körülnézve beleittam a vajsörömbe, miközban Robin letelepedett mellém, és kiváncsiann szimatolt.

~Jack~

Úgy határozott, kicsit bekukkant Roxmortsba is. Nosztalgiázni, emlékezni a régi, roxfortos időkre… megnézni, mi változott és mi nem… meg kicsit lazítani. Na nem mintha azt otthon nem lehetne… de beülni valahova mégiscsak más. Itt egyedül van, elgondolkodhat, anélkül, hogy a családja kérdéseire kéne válaszolnia. Szerette őket, csak néha el kellett mennie, kicsit „kalandozni”. Per pillanat ehhez Roxmortsot ideális helyszínnek érezte.
Megállapíthatta, hogy maradt minden a régiben, a járókelők kivételével. Haladtában nevető, hangoskodó diákokkal találkozott, meg pár komolyabb felnőttel is. Hát igen- tanév alatt a falut az iskolások foglalták el. Szerette az új dolgokat, de ez meghitt ismerősség az otthon érzéséhez hasonlót ébresztett benne. Zonko csodabazára és a Mézesfalás dugig volt, ha akart volna, sem tudott volna bemenni. Ő azonban nem boltba szándékozott betérni, hisz semmit nem kellett vennie.
Nem sokkal korábban kitűzött célja, a Három seprű elé érkezve az ablakon szeme sarkából bepillantva megállapíthatja, hogy ez a hely is megtelt. Ez egy ideig elveszi a kedvét, de végül megvonja magában a vállát. Legfeljebb a söntésnél áll, vagy elhozza az italt és megissza valahol…
Belép.
A tágas, világos helyiségben tisztaság, jókedvű csevely és természetesen tömeg fogadja. Mikor a bárpulthoz lép, Madam Rosmerta, a tulajdonos szívélyesen üdvözli, és elárasztja kérdéseivel. Hiába a haj levágatása és a sok év, valahogy azonnal felismerte…
Igen, jól van, köszöni szépen. Rég járt erre, bizony… a munkája messze tartja. Ó, jó munka, nem panaszkodhat, épp hozzá való. És, bár persze messze nem ez a végső érv, jól is fizet.
A beszélgetés végeztével a vajsörrel kezében megfordul, majd helyet keresve körülnéz. Megpillant egy asztalt, ahol egy maga korabeli férfi ül- nem egyedül, mert kutyája a közelében lefetyeli táljából a vizet.
-Elnézést, leülhetek? -Kérdi udvariasan, miután sikerül a tömegen át odajutnia.
 
 

A hely semmit sem változott, amióta itt jártam. Igazából egész Roxmorts a régi. Na ja, nem ártana egy kis vérfrissítés. Lehet, hogy még elugrok megnézni a Szellemszállást, áll-e még. Biztos, hogy áll. Nincs olyan barom, aki lerombolja, hogy utána őt kísértse egy tucat szellem. Persze ez csak mese. Az egész házban, jó ha pár bogár él. Hirtelen Robin felemeli a fejét, és én kérdőn kapom oda a fejem. Robin megszokta az embereket, de akkor vajon mi kelti fel ennyire az érdeklődését? Aztán megpillantom: egy velem egykorú nő tart a mi irányunkba, átküzdve az embertömeget. Nem ismerem, de akkor vajon mért jön az én asztalomhoz? Mert kétségtelen, hogy ide tart.
- Természetesen. - válaszolok, miközben félig álló helyzetbe tornászom magam a széken.
- Jack Ray. - nyújtom oda neki a kezem, és most már esélyem van közelebbről is megismerni. Fiatal nő, talán fiatalabb nálam, sötétbőrű, barna hajú. Szimpatikusan néz ki. Aztán hirtelen egy hang szólal meg a fejemben:
- Apa! - ezen magamban elvigyorgok. Hát persze kislányom. Csak a tiéd vagyok.
Hirtelen a szemem sarkából látom, hogy Robin feláll, és a nő felé nyújtja a mancsát, üdvözlés képpen, az hogy a nő elfogadja-e, már Robin, szerencséjén múlik. Nem egy embertől hallottam már olyat, hogy azt mondta: "Nem fogom meg azt a koszos mancsát" vagy "vigye el a kutyáját különben feljelentem zaklatásért!" persze ezt a változatot hallottam már Cruciosba is...
- Ő Robin. - Mondom, ha a nő elfogadta Robin "mancs"- nyújtását. Ha nem, csak enyhén felhúzom a szemöldököm.
- És mi járatban erre, ahol a madár se jár? - mosolygok. Ahol a madár se, de emberek százai igen. Hát egen. Vannak, és lesznek is mindig népszerű helyek.

~Jack... bocs, hogy ilyen későn... :-[~

-Liza Cleve… de mindenki csak Lizzie-nek hív. –mutatkozik be, viszonozva a kézfogást. Közben kicsit elgondolkodik, miért is a jobb kezén hordja Jack az óráját… de hát ez nem lényeg.
Mielőtt leülne, észreveszi a kutya mozdulatát. Macskatartó mivolta jól összefért azzal, hogy a többi állattal is elvolt, így egy mosoly kíséretében a jól nevelten bemutatkozó ebbel is kezet- akarom mondani, mancsot –ráz. Szép, gondozott állat, látszik rajta, hogy törődnek vele. Aki pedig az állatokat szereti…
Na jó, ezt itt kell abbahagynia, és most. Ő már foglalt, és attól, hogy az új dolgokra nyitott, még hűséges. Ami annyit tesz, hogy semmi komoly nem sülhet ki ebből az egészből. Őszintén, Jack sem úgy néz ki, mint aki barátságnál vagy kellemes beszélgetésnél többre számít…
Ami persze csak jó. Így mindkettejüknek könnyebb.
Helyet foglal, és belekortyol a vajsörbe. Ugyan nincs se a szabadban, se bent a kocsmában rossz idő, mégis jól esik neki a meleg ital. A férfi tréfás kérdésére elöljáróban mosollyal reagál, majd érdemi választ is ad.
-Csak nosztalgiázom és kikapcsolódom… semmi egyéb. És…
Meg akarja kérdezni, hogy Jack miért jött, de nem tudja, tegezze, vagy magázza-e. Őt minden gond nélkül lemagázták, és most fogalma nincs, felajánlja-e a tegeződést.
Ha tegeződésre váltanak, az fesztelenebb beszélgetést von maga után, a magázás távolságtartást és tiszteletet sugall.
Mindkettőnek megvan az előnye.
Mivel tudta, hogy ebből kellemes csevelyen kívül semmi nem lesz, úgy döntött, marad a magázódásnál.
-És önt mi szél hozta errefelé, ha szabad kérdeznem?
 

~Nem gond  :) ~

Lizzie miután velem kezet fogott, elfogad egy mancsrázást Robintól is. Közben Lizzie leült, és jólesően kortyolt az italából. Vajsör, ha jól láttam.
- Én szintúgy. Meg persze Robinnal is régebben voltunk már nagyobb sétán. - A fene... Jól letegeztem. Na jó. Mentsük, ami menthető.
- Megkérhetném, hogy tegezzem? - Kértem meg Lizzie-t, hamár én jól letegeztem. Hirtelen kezdett egy kicsit melegem lenni. Ezek után Robin - gondolom jutalomfalatot várva - odajött hozzám. Várakozóan nézett rám, de én úgy tettem mintha észre sem vettem volna. Azért a szemem sarkából láttam, hogy a fejét jobbra és balra döntögetve bámul az arcomra, a zsebemre, aztán megint rám.  Robin mordult egyet és megbökött, jellezve: várja a jutalomfalatkát.
- Hogy te ebből sosem nősz ki... - fordultam a kutyához, és odaadtam neki egy darabot, abból a mugli kutyaédességből, amit annyira imád.  Csak egyet, nehogy elhizzon nekem.
- Van állatod? - kérdezem a nőt. - Csak azért kérdem, mert nem mindenki fogadja el, ennyire könnyen Robin "üdvözlését". - mosolygok el. Közben megsimogatom Robin fejét, majd egy csuklórántással feljebb igazítom az órám. Nem szeretem, ha lötyög rajtam. Közben rájövök, milyen baromságot kérdeztem. Meg kéne kérdeznem anyámat, hogyan ismerkedünk hölgyekkel, ha nem akarunk semmi komolyat, csak beszélgetni. Ezt az emberek nem tízen pár évesen kérdezik? Lehet, hogy tíz évet lemaradtam? Ha ez így van, az szívás.

~Jack... *süllyed szégyenében, amilyen sokára érkezett...* :-\~

Kicsit kényelmetlennek kezd tűnni a helyzet. Nem is kicsit. Alig bírja mozdulatlanul tartani a kezét- legszívesebben legyezné magát. Lehetetlen, hogy csak a helyiség fűtöttsége és a vajsör legyen? Neki is elég új szituáció úgy ülni egy pasival szemben, hogy foglalt. Reméli, hogy az arcán nem látszik zavartsága, mert egyáltalán nem Jacknek köszönhető.
-Persze? bocsánat? -szabadkozik. ~Kár volt lemagáznom?~ szidja önmagát, attól tartva, hogy udvariatlannak, elutasítónak tartják. Igaz, hogy nem akart kifejezetten flörtölni, de azért ez sem volt a célja?
Szeme sarkából észreveszi Robin akcióját, Jack megjegyzésére pedig elmosolyodik. Kedves kis jelenet, emellett valahogy ismerős- az ő Ashley cicája a tonhal-falatokért van így oda. Szerencsére csak ritkán van otthon ebből a finomságból, ráadásul a cirmos szőrgombóc gondoskodik a saját testmozgásáról, így egyáltalán nem látszik meg rajta.
A férfi kérdésére beszélgetőtársára tekint, arcán még mindig mosollyal.
-Igen, egy macskám? ami kicsit érdekes, mert Robin nagyon nyugodtnak látszik, pedig biztos érzi rajtam a szagát. ?teszi hozzá gyors, érdeklődő pillantást vetve a gazdája mellett ücsörgő házőrzőre, majd meglepett-együtt érző hangon szólal meg.
-Hát igen, a jól neveltség sem mindig hoz eredményt? pedig okos, egészséges, ez látszik rajta.
Újabb korty a vajsörből. Próbálja elhessegetni aggódó gondolatait, de nem igazán megy. Néha szívesen a föld alá kívánná magát, amilyen esetlen. Pedig nem ilyen szokott lenni?
-És? mi a munkád? ?kérdi végül.   

~ Helyes, helyes *gonosz*   ;D~

Van macskája? Ez érdekes. Pedig Robin nem igazán kedveli a macskákat, és a gazdáikat sem. Most jól neveltnek akarsz tűnni, igaz? Kérdeztem magamban. Vagy csak megkedvelted Lizziet? Kitudja. Érdekes személyiségnek tűnik.
- Biztos érzi, csak most jól neveltnek akar tűnni. - mosolyogtam vissza Lizzire. - Pedig általában nem szereti a macskákat, kivéve az édesanyámét. De őt már kiskora óta ismeri. - Megsimogattam Robin fejét, majd mutatóujjammal alig észrevehetően a földre mutattam, jelezve: lefekhet, ha akar.
Nevettem Lizzie megjegyzésén. Kezdeti félelmem, miszerint "Merlin tudja mért' de a flörtölés jobban szokott meni, mind a társalgás", kezdett elpárologni.
- Pedig nem mindig ilyen ám! - vakartam meg másnapos borostámat. Meg kellett volna borotválkozni. - Néha kicsit... Zicc van. - húztam el mosolyogva a kezem  oda-vissza arcom előtt. - Olyankor mindenkivel incselkedik. - Incselkedik... hogy juthat ilyen szó az eszembe? Mintha a középkorban lennék. - De gondolom a Te macskád is ilyen. - tereltem a beszélgetés fonalát egy kicsit Lizzie felé, hisz én már olyan sokat beszéltem. Mi a foglalkozásom? Ez egyszerű.
- Gyógyító vagyok. Ész bizony ilyen időkben szükség van ránk. - Ezek az örökös harcok. Naponta nem egyszer látom, ahogy a folyóson, egy kollégám közli a családdal, hogy... Nos hát igen. Pedig mi mindent megteszünk.
- És Te? Mivel foglalkozol? - Igazából nem tudom elképzelni, mivel töltheti a nő az idejét, vagy hol.

Halálosan unja Roxmortsot. Nincs itt semmi, semmi izgalmas az égvilágon! Miután reggel Viki közölte vele, hogy más dolga van - feltételezhetően azzal az idegesítő boszorkánnyal, aki olyan kísértetiesen hasonlít Tyarára... Miscreant-tal -, Crak büntetésben ül Raimbourgnél, Monstro meg... Monstrót hagyjuk. Szóval ezek után valójában nem is kellett volna lejönnie a faluba, hisz nem volt kivel, ám mégis, az ifjú Halálfalónak ez az egyetlen hétvégéje van a tanév végéig, mikor úgy érezheti, semmi dolga. Ez persze nem igaz, de jobb nem gondolni a teendőire és a velük járó gondra, akkor legalább egy pár órára úgy érezheti, minden rendben van.
Egyetlen helyen fordult meg, mielőtt idejött, az egyik eldugott kis bájitalos boltban a falu szélén. Szüksége volt álommentes altatóra, és fájdalomcsillapítóra. Igazából vásárolt volna mást is, de az itteni árusban nem bízik meg annyira, hogy leadja neki a különleges kéréseit.
Az összes többi bolt tele van a Roxfort diákjaival, és neki a legkevesebb kedve ahhoz van most jelenleg, hogy egy rakás idiótát kerülgessen. A Három Seprű is mindig dugig van voltaképp, de itt ilyen korán legalább még akad egy szabad asztal, ahol úgy tehet, mintha különösebb dolga lenne.
És, ami azt illeti, van is.
Madam Rosmerta kijön az asztalához, mint mindig, mikor új vendég érkezik. Fura, a szokásosnál kicsit jobban vonakodik. Miután felveszi a rendelést, előkap egy rongyot (komolyan egy rongyot) a kötényéből, és lehajol, hogy letörölhesse az asztalt. Draco már a látványtól is hátrahőköl, de a nő pisszegése magára vonja a figyelmét.
- Beszélnünk kell... Ha kevesebben lesznek, jöjjön hátra a raktárba...
Malfoy csak egy pillantást vet a kocsmárosnő Imperiustól enyhén opálos tekintetére, és biccent. Külső szemlélő talán semmit nem is észlelt az egészből, viszont Malfoy már előre morog magában. Meddig kell itt ücsörögnie vajon, mire kiürül a hely annyira, hogy ez az ostoba félkvibli elszánja magát, és jelezzen Dracónak, hogy kövesse hátra?
Remek.
Ráadásul sehol senki.
Undorítóan unalmas szombat délután...

Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth


Olyan bosszantó, amikor ugyan leadod a rendelésedet, de nem kapod meg az italodat. Rendben, hogy hatalmas a forgalom (pedig a roxfortos tömeg még ide se érkezett egészen!), de ez azért kicsit túlzás. Semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy a jó Madam Rosmerta annyira el volt foglalva az üzenete átadásával, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy Draco kért egy jéghideg mentakoktélt pár csepp tequilával. Őt a pult alól is kiszolgálják, hiszen ez a minimum, amit, khm... Élvezhet a pincérnőre gyakorolt befolyásának köszönhetően.
Kezd egyre jobban unatkozni itt az asztalánál, és egyre inkább bosszankodni is. Hűvös tekintete mélán siklik végig a nyüzsgő vendégeken és a betérőkön.
Nolám, nolám, az a kislány ott griffendéles, nem? Mintha az lenne. Végül is teljesen mindegy. Célpontnak jó, hogy elűzze az unalmát, pláne így, hogy az asztala nagyjából teljesen a lány háta mögött van. Draco lustán fogja a pálcáját, és egy pöccintésére a levegőbe emelkedik egy szem zöldre színezett csípős mogyoró. Majd mégegy. És mégegy. Szórakozottan sorba rendezi őket az asztallap fölött lebegve, majd lejjebb csúszik a széken, és becélozza a pillantásával a griffendélest. Aztán... Lő. Az egyik mogyorót mintha elhajította volna, a varázslat hatására Barbara felé száguld, de ó, micsoda pazarlás! Nem talált. No majd a következő. Céloz és lő... és bizony ha a lány nem lép arrébb, a második rágcsa már a fején koppan.
Malfoy halálos nyugalommal, ajkán csibészes vigyorral pöccinti el a harmadik mogyorót is, nos, ha BArbara megfordul, hogy ki a fene hajigálja, akkor bizony a homlokát találja el.

Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth


Nagyon jól szórakozik! Vagyis szórakozott addig, míg Barbara meg nem fordult. Villámgyorsan igyekszik eltüntetni az alamuszi kis vigyort az arcáról, de valami érthetetlen okból kifolyólag Kenneth azonnal tudja, ki a ludas a wasabismogyoró-incidensben. És már indítja is a lány az ellentámadást, Draco csak fogóreflexeinek köszönheti, hogy nem találja homlokon a kicsi zöld golyócska, ami hirtelen felrántott karjáról pattan le.
- Már megbocsáss! - emeli fel a hangját a fiú, amint visszanyerte egyensúlyát, és tökéletesen ártatlan fejet vág. Mintha maga a gondolat is teljesen elképesztő és felháborító volna, hogy ő, Draco Malfoy olyan gyerekes ostobaságot műveljen, mint hogy rágcsálnivalóval hajigáljon másokat. - Mégis milyen alapon gyanúsítasz bármivel is? - kérdezi kissé affektálva, majd hozzáteszi, valamivel halkabban:
- Ostoba griffendéles...
Duzzogva fordulna el, csakhogy a lány kérdésére már a nyelvén is van egy csípős válasz.
- Nem a haverjaim. Tudod, nekem is van olyanom, amit úgy hívnak, hogy magánélet.
Mikor Rosmerta kiszolgálja Kennethet, legszívesebben ráüvöltene az ostoba szőke pincérnőre, hogy vajon a térdig lógó mellei között hordja-e a fülét, amiért nem hallotta Draco rendelését, de ettől jobb ötlete van. Felkel az asztaltól (olyan elegáns mozdulattal, amit a királyi család bármely tagja megirigyelhetne), és odalép a pulthoz, egyenesen Kenneth mellé, és egy könnyű mozdulattal felül a szomszédos bárszékre.
- Milyen kedves, hogy rám is gondoltál - jegyzi meg totálisan természetes, csak épp egy kicsit gúnyos hangon, majd megragadja az érintetlen üveg vajsört, és maga elé húzza. - Bár nem hittem volna, hogy ilyen olcsó ízlést nézel ki belőlem. Vajsör... könyörgöm.

Miért nem figyel rám senki??????????? Miért? Miért? Miért?
Jó oké, megszokhattam volna vagy mi a szösz, na de akkor is. És ne legyen az embernek kisebbségi komplexusa, mi? Na jó vicc... -.-
Egyszerűen csak morcosan sétálok a folyosón, mert unom az egészet. Az egész sulit. Nem is bánom hogy nemsokára...
De akkor nem látom Dracot. Ha nincs suli, nincs Draco. Ó az a gyíkférges rivalizálás. Főleg persze Rod az aki lenézi az összes Malfoyt. De hát Dracot miééért?
Komolyan nem fér néha a fejembe.
S most, mikor még bőven a takarodó fújása előtt csámborgok, 'senkit se zavarva', nyugodtan töprenghetek mindezen.

Igenigen. Rágom a szám szélét és szinte itt se vagyok. Észre se veszem a halkan elosonó házimanót, de még ha szembejönne velem valaki és fellökne... még azt se. Semmit. Mert nekem megint Malfoy jár az eszemben. Egész pontosan csak addig, míg az egyik teljesen kihalt részen mozgásra nem leszek figyelmes.
Mert ez elüt a normális diákokra jellemző hanyag sétálástól. Ez a jól ismert lopakodó mozzanat, amit néha már nekem is be kellett vetnem. De hát ki akarna itt bármit is csinálni? Ilyenkor? Mikor senki sincs erre, persze engem leszámítva...?
A bugyikék hajszín megadja a választ. Ez most Kay újfajta mániája, mert korábban talán a rózsaszín vagy a vörös-szőke hajszín volt a menő.
Höh, ezt a csajt is nehéz követni, de... azért nekem sikerül.
S lám lám, megint csak rosszban sántikálunk...
A lány gyorsan és szinte nesztelenül bújik meg a fal tövébe, s meghúzva az egyik közeli gyertyatartót, oldalt hirtelen megnyílik a fal.

Kay persze rögvest beveti magát, s amint bezárul mögötte a titkos folyosó netán alagút, eltűnik a szemem elől.
Meglepetten pislogok kettőt, hármat, majd kivárva egy kis időt vacillálok.
Miért ne mehetnék utána? Miért ne? Miért...?
Legalább lesz mit Beatrice orra alá dörgölnöm, míg ő a festményeivel pepecsel...
Gyorsan osonok el én is a gyertyatartóig, kezem kicsit remeg az erőlködéstől mikor meghúzom, noha már az elérésében is problémák adódtak. Tekintve hogy lábujjhegyen tornázva is alig érem el.
Ám egy sikeres belecsimpaszkodási kísérletnek köszönhetően ismét megnyílik a rejtekajtó, s az ásító sötét hívogatóan csábít.
Én pedig készségesen bemászom... pedig ki tudja mi van ott és hogy hova is vezet.

Kaytől természetesen jóval lemaradva lépkedek olyan halkan, amennyire csak tudok. Nem akarom hogy a lány meghalljon és hirtelen visszaforduljon. Kicsit bosszantó lenne most, itt és épp előtte lebukni. De hála merlinnek az egyszerű converse piros tornacipőm, a gumi talpával nem okoz nagy zajt, s nem is bánom.
A galagonyapálcát lekapva a fülem mögül egy egyszerű lumos-szal világítom be az utat, de persze csak a legközelebbi részt magam előtt, hogy mégse vesszek el a sötétben. Ki tudja meglehet a fényt is kiszúrja valaki.
És ezután csak egy a dolgom... megpróbálni nem elesni.
A botorkálás persze eltart egy darabig... tíz perc? Tizenöt? Húsz? Nem tudnám megmondani...
Viszont a végén a Hold fénye az, mely tudatja, kiértem.

A rozsdás torony nem szép látvány. Sőt, egyenesen ronda, és csüggesztő, de nekem örömöt jelent. Nem az az állott dohszag vesz körül hanem a friss esti szellő.
Elmosolyodom. Talán nem ártana beülni és kérni egy meleg teát Rosmertától. Mert hát azért az erőmet elszívta ez a majdnemhasraesősdi...
Így rögvest a Három Sperű felé veszem az irányt s nem is habozok azonnal benyitni tekintet nélkül a koromra, kinézetemre és minden egyébre.
Persze a meleg rögvest arcul csap. Különböző emberek különböző kigőzölgései. A hő, izzadság, parfüm és rum keveréke, minden mennyiségbe. Pfej.
Elhúzom a szám nem tetszésem jeléül, de mindössze ennyi a reakcióm miközben végigpislogok a bent lévőkön. Hát nincsenek sokan. Néha biztos szarul megy az üzlet. Szegény Rosmerta.
Már indulok is a pulthoz, mikor az egyik Griffendéles lányt azonosítom be. Na szuper, egy szemtanú.
De amint arrébb sziklik a tekintetem a szíven kihagy egy ütemnyi dobbanást.

Szőke haj és az a jól ismert testtartás.
Dracoooo!
Najó csak egy griffissel, de akkor se Parkinson vagy Vikitria akit le se lehet róla vakarni. Mindössze egy hátráltató bűbáj kell és a kislányka elintézve ésésés...
Persze alattomosan hátulról osonok, s mivel talán egyikük se vesz észre, így a fiú melletti székre felküzve magam elérem azt a szintet, ami az övé. Mármint így nagyjából olyan magas vagyok mint ő, és nevetve ölelem át a nyakát remélve, hogy ráhozom a szívbajt.
- Meglepetééééés! -
Félig nevetve nyögöm ki, és hajj de élvezem megrökönyödött arcát... *-*
A griffissel nem is foglalkozom.

Belép az ajtón, és lassan elindul az asztalok között. Egyelőre még magabiztosan és fensőbbrendűsége teljes tudatában vonul, lenéző pillantásokkal válaszolva azoknak, akik furcsán pillantanak rá. Oké, lehet, hogy most egy kicsit túlzásba vitte a furcsánöltözést, ugyanis sikerült magára aggatnia egy fekete, széles karimájú kalapot, jó világospiros-narancsárgával kihúzta a szemét hozzá sötétbordó rúzs. A haja meg kétoldalt laza konytban. Miközben végigveszi, hogy is néz ki, sikerül egy üres asztalt találnia, és azt is megállapítja, hogy Ralph még nincs itt. Leül, és eltűnődik azon, hogy tizes skálán mennyire néz ki viccesen, és arra jut, hogy közelít a hetes felé. Nem akar addig rendelni, amíg a pasi meg nem érkezik, szóval elkezd két fogpiszkálóval játszadozni az asztalon.

Fogpiszkáló egy óvatosan közeledik Fogpiszkáló kettőhöz. Megpróbálja megcsókolni, de Fogpiszkáló kettő hihetetlen reflexe segítségével megfordul, és elszalad. Ó jaj jaj, várj meg, egyetlen Fogpiszkáló Uraság! - kiabálja Fogpiszkáló egy. De Fogpiszkáló kettő csak fut-fut-fut a hatalmas tó körül, megkerüli a Sóhegyet, és a Borshegy felé veszi az irányt. Neeee! - kiabálja Fogpiszkáló kettő, amint látja, hogy Fogpiszkáló egy a másik oldalról kerülte meg a Borshegyet, és szembetalálja magát vele. Fogpiszkáló egy megint üldözőbe veszi, és közben ordibál: - Várj, várj, nem akarok semmit, elég ha beszélgetünk! Egyetlen, édes, drága Fogpiszkáló Uraság! Várj meg!

Elmélyülten játszik a fogpiszkálókkal, és mivel nem is válaszol a kérdésre, hogy kér-e valamit inni, otthagyják. Pár asztallal arrébb páran feltűnően hangosan nevetik ki, ahogy motyog magában a fogpiszkálókhoz, de észre se veszi. Amikor egy idő után mégis felpillant, csak egy gúnyos nézés az, amit kapnak, amolyan "pedig-ez-a-menő-ti-szerencsétlenek" pillantást.

Eszébe jut ennek a fogpiszkálós mesének a rendes változata. Ralph négy évvel idősebb volt nála, amikor egy tanulós estén véletlenül egymás mellé kerültek a klubhelyiségben. Lassan beszélgetni kezdtek, aztán Made (a szokásos nemnormális állapotában) megkísérelte megcsókolni a fiút. Hmm, ő volt az első, aki reflexszerűen elhajolt. Made ezt mindössze nevetségesnek találta, szóval nevetgélve tovább beszélgettek. (Aztán másnap nem is emlékezett a dologra...). Egy idő után elég jó barátságba kerültek, és most, egy roxmortsi hétvégén megbeszélték, hogy találkoznak.
Made már negyed órája várja Ralph-ot, egyre türelmetlenebbül.

Miss Charry

Szaporán. Szaporábban. Kissé megalázóan éreztem magam, hogy fennáll az esélye késésemnek. Sosem késtem még sehonnan, és most sem engedhetem meg, hogy előforduljon. Illetlenség, főleg nővel szemben.
Benyitottam. Az ajtó halk volt, s szerencsére csak annak bezárásakor kellett szembetalálkoznom a ’Három seprű’ felirattal. A mohás ajtón egy százlábú masírozott végig, ami igencsak rombolta pillanatnyi jókedvemet. Ez egy kocsma. Mindig is az volt, és az is marad. Eme tudatban csuktam be az ajtót magam mögött, s végigszemléltem a belső teret. A pultnál feltűnően sűrű cigarettafüstön át még felismerhető volt a pultos bizarr, lassú mozgása, amint a poharat törölgette, ám az árnyékban megbúvó italozó pacák már csak nyikorgásával és székcsuszogtatásával adott létjelet magáról.

Kopogások. Kuncogások. Óvatosan ellestem a kocsma tartóoszlopai között, s megpillantottam egy nagykalapot. Viselője nem egészen, de majdnem háttal ült nekem, s valamivel szórakoztatta magát. Valamivel. Az árnyékban oldalazva lépteltem az oszlopok mellett, miközben megpróbáltam befókuszálni a lány kezében levő dolgokat.
Fogpiszkálók? Döbbenetem leplezetlenül kiült arcomra, melyet szerencsémre az árnyék minden érdeklődő tekintet elől elfedett. Szemöldököm magasba szökött, kíváncsiságom áthágott minden korlátot. Halkan magam előtt összefonott karokkal dőltem neki z egyik oszlopnak, és fürkésztem a kergetőző fogpiszkálókat. A kellemes emlék egy apró nevetést csalt ki belőlem, és a tőlem telhető legőszintébb mosolyt.
Madeline igen furcsa lányka volt, és ezt már az első pár mondatból leszűrtem. Furcsa, rögtönzött érdekessége, hogy csak úgy lekapja az embereket, ami az én szememben érthetetlen és titokzatos is volt számomra. Az, hogy képtelen voltam magamat beleélni a helyzetébe vonzott, s arra sarkallt, hogy mindig megkérdezzem, mit érez olyankor, vagy ő miben látja másképp a világot. De sosem tettem meg. Hallgattam, és csak léteztem mellette.

Észrevett. Nem maradhatok. Kiléptem az árnyékból, s az asztalhoz lépve meghajoltam, majd kezet csókoltam neki. Az eddigi, távolabbi asztalnál levő kacagás elhalt, s szinte érezhető volt a megdöbbenés. Én nem zavartattam magam, volt majdnem egy év, ami alatt majdhogynem megszoktam furcsa ízlését, viselkedését és szokásait. Az eltelt évek alatt természetesen elszokhattam volna, de mintha egy perc sem telt volna el azóta, mióta utoljára láttam. És ez így jó.
 - Csak szépülsz, drága – suttogtam, majd helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. Egy könnyed kézmozdulattal jeleztem, hogy rendelnénk, s amint kicsoszogott a mocskos pultos, le is adtam rendelésem: két vodka. És két kis zászló.
Hogy ezek miért kellenek? Mert miért ne? Előhúztam zsebemből a cigarettásdobozt, s kicsúsztattam belőle egy szálat. Ajkaim közé biggyesztve pillantottam Madelinre, s a magamnak föltett kérdésre kerestem a választ, miszerint ő vajon kér-e.
 - Egy szálat? - nyújtottam feléje a dobozt cinkos pillantást vetve rá kalapja alatt. Jómagam is viseltem, de leüléskor illemhez méltóan az asztalra helyeztem. Pedig imádom viselni. Jó az anyaga. Vajon az övé is olyan? Csak egy pillanatig éreztem azt a bizonyos kényszert, mely mindenre rá tud venni, majd az tovaúszott, mikor a doboz még egy szál cigarettával lett sabadabb.

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]
(mostantól E/1ben írom a hozzászólásaimat, nem tudtam, hogy lehet, ezért nem így kezdtem)

Még épp beszéltettem a fogpiszkálóimat, amikor mögöttem felnevettek. Nem olyan nevetés volt, mint a távoli asztalnál ülőké, nem volt benne rosszindulat. Felismertem. Tudom, hogy a férfi is tudja, már észrevették. Hátrafordulok, és Ralpf már ott is van, meghajol, kezet csókol, a szokásos szertartás. Tudom, hogy néha egyszerűen élvezi, amikor megbotránkoztat pár embert, valahogy úgy, mint én. Nem is a megbotránkoztatás, hanem az, ahogy lesheti a reakciókat. Meg  tudom érteni, én is sokszor így vagyok vele. Mármint azt hiszem; amikor épp zakkant vagyok (ahogyan nagy bölcsen anyám hívja), akkor a leginkább.
Könnyedén elmosolyodom a bókra, tiszteletteljes pillantást vetek rá. Értékelem, hogy elfogadja a kinézetemet, hogy nem röhög ki. Régen se tette.
Magabiztos mozdulattal int a csaposnak. Hát igen, még mindig olyan, hogy eszébe nem jut megkérdezni, mit kérek én inni, csak úgy rendel.

Azalatt az egy év alatt rájöttem, hogy szükségem van rá. Valahol annyira más világ, ami mégis sok-sok ponton keresztezi az enyémet, hogy már lehetetlen lenne megpróbálkozni az elszakadással. Soha nem lennék képes lemondani róla. És ha úgy vesszük, akkor igen, ez egyfajta szerelem, de mégis inkább valami olyan mély raagaszkodás, olyan erős függés, ami már megölné a szerelmet. És szerintem Ralph nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem, egyszerűen csak jön és beszélget velem. Pedig csomószor ő éltet.

- Kösz. Szeretem amit szívsz - féloldalasan elmosolyodom, valahogy ellenségesen cseng a hangom. Remélem, hogy a nagy zsivaj elrejti ezt azt élt. Igazat mondok; ugyan nem tudom, honnan szerzi be ezt a cigarettafajtát, de rajongok érte. Én magam nem szívnám, nagyon rá emlékeztet; és amúgy is túl erős az illata, nagyon hamar lebuknék. Maradok a sima, egyszerű mezeinél, ami legalább nem annyira feltűnő szagú. - De ezt úgyis tudod.

Amikor megrezzenti a pálcáját, s azon láng gyullad ki, közelebb hajolok hozzá, most az egyszer mélyen szívom le a füstöt. Kicsit kaparja a torkom, de a kellemes az íze meg az illata is. Az arcába fújom a füstöt.
- Örülök, hogy eljöttél - szólalok meg végül én. Aztán csak bámulom; aprólékosan szemügyre veszem az arcát. Elidőzök a száján, a szemén, minden részletet megfigyelek, és próbálom összevetni az emlékeimmel. Nem változott túl sokat, nem látszik rajta annyira a kora. Aztán eszembe jut, hogy vajon mit csinál most, és mit is keres Roxmorts-ban. Gondolkodom a kérdésen, hogy ne kelljen feltennem, hátha magamtól megtalálom a választ rá, de meg kell kérdeznem. Nem szeretek ilyeneket kérdezni, annyira általános. Végül arra jutok, hogy megkérdezés helyett inkább várok, majd elmondja. Valami mást kéne kérdezni.
- Láttad a jelenetet? - kérdezem komoly arccal. - Arra gondoltam, beleépíthetnénk valami előadásba. Nyáron úgyis akarok szervezni valami ilyesmit.
Még mindig komoly az arcom, de a hangommal túljátszom az egészet, csak szórakozom. Anyám próbált egyszer valami jótékonysági előadást összehozni, persze nem sikerült neki, az egész kudarcba fulladt, csak azért, mert a hülye nemesek rangon alulinak éreztek minket, és nem voltak hajlandóak segíteni - se eljönni, se megszervezni, se pedig adakozni.
Kihozzák az italt, illetve a furcsa férfi lecsapja elénk a poharakat. A kis zászlókat nézem merően. Annyira kedves Ralphtól még ez is, pontosan tudja, hogy imádom az ilyeneket. Szórakozottan forgatni kezdem a kezeim között, és megint bámulok rá, mintha valami óriási változást akarnék találni rajta. Még nem ittam bele a vodkába, mert amint sikerül két kortyot meginnom belőle, teljesen elszállok. Na nem azért, mert berúgnék, hanem egyszerűen így hat rám az alkohol. Akkor szoktam általában olyan furcsa lenni. Szerintem Ralph nagyon élvezi olyankor a velem való együttlétet, mert pontosan tudja és mééégis vodkát rendelt. Na nem baj. Megadom neki ezt az örömet, majd, egy kicsit később. Most csak a zászlóval játszom, és bámulok rá.

Miss Charry

Arcomon egy elégedett, széles mosoly jelenik meg, ahogyan a cigarettaszál szépen lassan kicsúszik a dobozból, s a lágy ujjak gondozásába kerül. Pálcámmal tüzet varázsolok, s élete keltem a kis fényt szálának végén.
Rám fújja. Jelzés. Még ha ő maga nem is veszi észre, de én látom, hogy kerülgetjük egymást. Mindkettőnket érdekli a másik, mégis, mint két vad, csak körbe-körbe sétálunk a vonalon mindig ugyanabba az irányba, sosem találkozva, csak figyelve.
 - Kösz. Szeretem, amit szívsz. De ezt úgyis tudod. – Ó, de még mennyire, hogy tudom. Jó hamar rájöttem, hogy közös pontunk a dohányzás, de ő mindig kihangsúlyozta, hogy csak egyszerűeket mer szívni a szaguk miatt, ám az enyémet mindig elfogadja, ha megkínálom. Sosem mondtam meg neki milyen márka, nem szándékoztam szétoszlatni a csodával övezett semmit. Ugyanis amit én szívtam, az is csupán egy egyszerű cigaretta volt, olyan középminőségű. Egyszerűen jól választottam, bár úgy éreztem, hogy az ő szemében keltett imádatot dohányszálaim iránt mégsem a márka, hanem én magam spékelem fel. Azért imádta, mert az enyém volt. Itt a pont.
Örül. Nekem. Természetes. Az italokat kihozzák, s kellemes, belső büszkeséggel tölt el a tudat, hogy eltaláltam az ízlését. A kis zászlók csupán apró kellékei annak, ami köztünk van: a semmi és a minden között valahol. Arcán látom, hogy a vodkától tart. Ha iszik, akkor kattan be, ahogyan ő emlegeti, s csókol meg bárkit, akit csak lát. Jelenleg nem az a célom, hogy a pultosra másszon, csupán egy újabb lehetőséget látok arra, hogy megértsem lelkét és lényét.

Tudomány. Ész. Szeretet. A nagy orvosok azt mondják, hogy minden betegségnek, melyet életünk során elkapunk a lelki és testi gyengeség közös eredménye. Tehát lehet valaki testileg teljesen egészséges, ha lelki problémái vannak, mondjuk depressziós, akkor fennáll a lehetősége, hogy asztmás lesz. Sosem gondolkoztam még el azon, ennek mekkora az alapja, de ha igaz, és lelki problémák is lehetnek betegségeknek az alapjai, akkor meglehet, hogy Miss Charry rögtönzött boldogsághormon termelő csókjai is ilyen problémákra vezethetők vissza. Szeretethiány? Értéktelennek érzi magát? Nem fektetnek beléje elég bizalmat?
Az, hogy valaki mit mutat a külvilág felé, egy dolog, lehet, hogy pont ezzel próbálja leplezni a belső hibáit, illetve ellenpontozni tulajdonságait, melyeket titkolni próbál.
 - Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk – magyaráztam mellé, amit ő is nagyon jól érzett. Sosem ment ez nekem, de próbálkozni lehet. Csak egy játék.
A saját kis italospoharamból a kis zöld zászlót, majd levágtam a benne lévő folyadékot. A torkomon lecsúszva végigégette nyelőcsövemet, s kellemes erőt adott belsőmnek. Mintha ettől erősebb vagy bátrabb lettem volna, pedig nem. A kezemben maradt kis zászlóval játszva elszórakoztattam magam. Áttipegett az asztal túlsó végére, s a lányka kezét kezdtem el vele bökdösni.
Érintés. Szeretet. Hiány. Jómagam is szenvedtem egy adag szerencsétlenkedésben, s a szeretethiányom már a tetőpontjára ért, mégis minden alkalommal türtőztettem magam, hogy máshoz érjek, vagy mások szeressenek. Valami gát volt bennem, tán féltem, nem tudom. S most is ez volt. Hozzá akartam érni, hiszen senki mással nem létesítettem olyan kapcsolatot, ahol hozzá is értem. A városban óckodtam attól, hogyha valaki hozzám ért, mert akárkik érintését negatívnak érzem.

Nem félreérteni. Csak hozzáérni. Megérinteni. Vagy akár megölelni. De egyiket sem tehetem meg, mert az számára rangon aluli. Vagy ha nem is az, de zavaró lehet. Mindig úgy ült mellettem, mintha egy deszka lenne rajta, s erőszakosan mindenkit távol tartott magától vagy három lépésre. De én nem akarok három lépést. A barátomnak tekintem. Nekem jár legalább egy lépés előny másokkal szemben.
Hogy miért? Mert én vagyok Ralph. És ezt akarom. Nem szeretném, akarom.

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]

- Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk - mondja. Olyan furcsa. Néha egyszerűen kimondja, mit gondol, néha meg csak úgy mellébeszél. Kerülgeti a kínos témákat. Valahogy úgy, mint engem. Különös, de vele soha többet nem próbálkoztam. Ha be is voltam kattanva, ha részeg is voltam, vagy bármi, soha többé nem akartam megcsókolni. Azt hiszem, túl sokat elárult róla az a jelenet, és rólam is.

Még mindig az arcát nézem, a változásokat figyelem rajta; ahogy a tekintete változik, elgondolkozik vagy valamin mondjuk szórakozik. Soha nem értettem azokat, akik azt mondják, hogy elég meglátni egy embert, a szemébe nézni, és máris ismerjük. Azt sem hiszem, hogy soha nem ismerhetjük meg igazán a másikat. Emberfüggő. Van, aki még a tekintetét is tudja kontrollálni, vagy mást mutatni benne; van olyan, aki soha nem hagyja magát megismerni, és létezik, akit könnyedén, percek alatt ki lehet ismerni.
És itt van Ralph. Ő meg az a fajta ember, akiről azt hiszem az egyik percben, hogy tökéletesen ismerem, tudom mit fog reagálni, mondani, tudom éppen mit gondol és azt is tudom, miért csinál dolgokat. De néha meg tökéletesen kiszámíthatatlan, már-már idegennek érzem, és képtelen vagyok megérteni a reakcióit.

Megmozdul. Kiveszi a zászlócskát a poharából, normális sebességgel, de én lelassítva látom a mozdulatot. A mutatóujja késve mozdul a keze után, és kicsit megremeg, amikor megérinti a kis zászlót. Felemeli, egy pillanatig a levegőben tartja, majd lejjebb ereszti. A másik keze hirtelen felkapja a poharat, és mintha Felix Felicist vagy valami bátorságszérumot öntene magába, ledönti a torkán az italt. Gyengéden rakja vissza a poharat, ismeretlen fény villan a szemében, és mosolyogva játszani kezd a zászlóval. Átsétáltatja az én oldalamra, lassan és valahogy félszegen, aztán böködni kezd vele. A gyenge, alig érezhető szurkálások most az elfogadhatóan tiszta agyamat összezavarják.
Megérint. Csak véletlenül. Vagy a tudatalattija az, ami úgy irányítja a kezét, hogy véletlenül hozzámérjen. Csak egy pillanat.
Valahogy nála a testi kontaktus mindig is problémát okozott. Nem hagyta magát megérinteni. Az évek alatt arra jutottam, hogy attól tart, belemagyaráz valami olyasmit az érintésekbe, amik nincsenek ott. De ettől csak nehezebb, ha véletlenül mégis egymáshoz érünk. Éreztem ezt, miután megismertük egymást, és soha nem próbálkoztam, de gondolom, hogy magát hibáztatja, amiért ilyen.

Félek attól, hogy azt hiszi, nem tekintem jobbnak és hozzám közelebb állónak másoknál. Valahogy mindig azt veszem észre, hogy - tudatosan vagy sem - de nagyon sokat tesz azért, hogy a bizalmamba fogadjam. Pedig a bizalmamba van fogadva. Egyszerűen ennyi: ha valakinek valaha meg is engedtem, hogy ha kiborulok, megvígasztaljon, vagy örömmel vettem tudomásul, hogy ott ül mellettem, miközben beszélek; vagy élvezem, hogyha velem van, az Ralph. Nem láttam soha, hogy lenézett volna bármi miatt, amit csinálok; akármennyire is mardekáros volt, ez nem volt túl feltűnő.
Még erről is, az anyámmal és apámmal illetve az aranyvérűséggel kapcsolatos aggályaimról is tudtam vele beszélni. Felszabadító volt, hogy nem átkozott cafatokra.

Újra ránézek, elvigyorodom. Nem érzem magam zavarban. Illetve nem úgy érzem magam zavarban, mint akkor, ha valaki olyannal beszélek, aki tetszik vagy szerelmes vagyok belé. Ralph alapból, már ha rágondolok is, izgatottá tesz (na nem olyan értelembenXD), és zavart leszek, de eközben valami nyugtató hatás árad belőle felém. Nem tudom, nem értem, hogy mi az, amikor együtt vagyunk. Szerintem ő sem érti.

Felnevetek. Nem is tudom min, elveszett a fejemben az ok. Kiveszem én is a zászlót a poharamból, és táncoltatom az asztalon. Csak figyelemelterelés, hogy ne lássa, mennyire szeretnék  beleinni az italomba, de nem érzem helyesnek. Bár nem kell félnie tőlem. Soha, soha nem fogom többet megcsókolni.

- Lehet, hogy igazad van... - mondom mosolyogva, csak úgy, hirtelen. Szinte fel se tűnik, hogy kimondtam ezt a mondatot, de ha már elmondtam, akkor cselekszem is. Megragadom a poharat, a számhoz emelem. Nem iszom bele. Nézek rá, nézek rá, és végül ismét elnevetem magam. Nagyot kortyolok a vodkából. Éget, marja a torkomat és a gyomromat, de jól esik. Most jó volt, hogy kicsit elfeledkeztem magamról, épp csak annyi időre, mialatt ittam. Még félig tele van a pohár, de későbbre hagyom.

Visszarakom a poharat az asztalra, csendesen koppan, aztán a cigarettát a számhoz emelem. Beleszívok, megint nem rendesen, csak aprót, és ismét. Ránézek. Nem tudok mit mondani. Már kuszábban látok, már érzékelem, ahogyan az agyam változik, mintha tekergőzni kezdene benne valami, és megváltoztatna bennem mindent: a látásomat, az érzékeléseimet, az érzelmeimet, a tetteimet és a személyiségemet is. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy melyik vagyok én: mielőtt iszom, vagy aztán? És melyik világ most a helyes: amikor "be vagyok kattanva", vagy amikor normális vagyok?
Nem jutottam sokra ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Pedig tényleg, igazán sokat gondolkodtam rajta és igazán, igazán kellene rájuk választ találnom, csak van egy olyan érzésem, hogy nem fogok. Amikor erre jutok gondolatban, mindig rettenetesen leamortizálódom. Most is. Ralph-al lenni jó, de rendkívül leamortizál. Még mielőtt várok rá egy találkozó előtt, mindig a sírás kerülget. Miután elválunk, akkor is. Ez azt hiszem, hogy a hiánya miatt van - MÉG nem látom, és hiányzik, mert emlékszem, hogy milyen amikor velem van, vagy MÁR nem látom, és hiányzik.
Ő meg nem tudja, hogy mennyire kell nekem.

~Jeremy~

Szombat. Tanulnia kéne, tudta, de már korábban megbeszélték Jeremyvel, hogy idelent találkoznak, a Seprűben. Felkelés és zuhany után tehát nem talárt, hanem a faluba való ruházatot vett fel- farmer halásznadrág, sportcipő és egy ujjatlan felső. Egyszerű, nem túl flancos, kényelmes, és talán meg sem fog benne főni- legalábbis reméli, mert reggeli közben a feje fölött nefelejcskék az ég, mint újabban általában- ez pedig dögmeleget jelez. 
Amint kilép a tölgyfakapun, rájön, hogy nem túlozta el az öltözködést: ugyan meleg van, de nem kibírhatatlan, és enyhe szellő játszadozik tincseivel. Kellemes útnak ígérkezik a faluba vivő. Ilyenkor szeret sétálgatni és gondolkodni.
Szabadon bukkannak fel elméjében a legkülönfélébb emlékek, ötletek és érzetek, nem is igazán figyel rájuk- viszont az útra sem, inkább a hegyeket és a Rengeteget figyeli. Csoda, hogy nem megy neki semminek és senkinek vagy nem botlik el, de csak akkor zökken ki ebből a félig hipnotizáltnak tetsző állapotból, mikor a falu első házai felbukkannak. Ránéz az órájára, amely szerint egyáltalán nincs késésben, így ugyanolyan laza tempóban folytatja tovább, ám most már több odafigyeléssel. Pár ismerős arcot fel is fedez, de nem ismeri őket különösebben, így némán megy el mellettük. Inkább a kirakatok felé fordítja a figyelmét.
A pennát és pergament árusító boltnál eszébe jut, hogy kifogyott ezekből, így bemegy, és vesz egy csomag pergament meg egy tucat közepes minőségű pennát. Zonkóéknál pár hónapja az ablakhoz sem fért volna, de most igen kevesen ácsorognak ott- ellentétben a nemrég megnyílt Weasley-boltnál. Hogy hogyan sikerült nekik ennyire befutni… Le a kalappal.
A postát időnként kisebb-nagyobb baglyok hagyják el, mint mindig, erről pedig Lizzie jut eszébe, aki igencsak rég hallatott magáról. Aggódva összeszalad a szemöldöke, de nincs ideje, hogy kigondoljon egy olyan levelet, amiben őt érdeklő dolgokat kérdezhet biztonságosan, utalások mögé elrejtve.
A Három Seprű, mint mindig, tiszta, és zsúfolt. Bonyolult odaverekedni magát a pulthoz, de sikerül, és rendel egy pitypanglevet a melegre való tekintettel, majd egy szerencsére üresen talált asztalhoz viszi, hogy egy sóhajtással leüljön.
Órája tanúsága szerint még egy negyed órát várhat, ezért a magával hozott jegyzetfüzetébe firkálgat. Ihlete sajnos most épp nincs, a várakozás mindig elveszi… de legalább valamivel úgymond „leköti” magát. Most az egyszer áldotta a zsúfoltságot: ugyan elsőre úgy tűnt, Jeremyt megtalálni nehéz lesz, de a tömegben senki sem törődött vele, senki nem akart beleolvasni a füzetébe. Néha-néha egy-egy korttyal megrövidítette pitypanglevét a szívószálon át, de sokat nem mert inni, mert nem tudta, mennyi az idő.
Bal csuklójára és a mutatókra pillantva rájött, hogy a tizenöt percből tizennégy el is telt - ami meglepte. Általában kínszenvedés a várakozás…
Eltelt még egy perc… majd öt… aztán tíz…
A pitypanglevéhez még mindig nem mert nyúlni, de egyre idegesebb lett, és ujjaival dobolt az asztalon. Igyekezett visszafogni magát, nehogy valaki még leszólítsa azzal, hogy kire vár. Állandóan az ajtó felé tekintgetett, amikor megszólalt a csengő, ám egy jó darabig semmi.
Végül azonban eljött a várt vendég…   

- Akkor kérném ezt az instant sötétségport, a nyelvnyújtó nyalánkságot, az orvérzés ostyát és hm, azt hiszem még ezt az éberálmot és telefület is elviszem. Mennyivel tartozom? – kérdezem arcomon nagy mosollyal, majd az összeget kifizetve, hamar távozásra is veszem az irányt, hiszen nem akarok elkésni, azonban még megállok az egyik pultnál, hiszen valami érdekeset fedezek fel. – Ezeket a törpegolymókokat, mennyire költséges tartani? – szinte azonnal érkezik is a válasz. – Nos, lehet, hogy veszek majd pár ilyet is, a lányismerőseim karácsonykor örülni fognak neki. No, viszlát! –

Már biztos vagyok benne, hogy késése, amikor kilépek Weasley Varázsvicc Vállalat ajtaján. Muszáj volt ide betérnem, hiszen már régen vásároltam, így kénytelen voltam a fegyvertáramat ismételten feltölteni. Remélem, hogy Zoey is megérti majd ezt.


Ahogy odaérek a Háromseprű elé, érzem, hogy magyarázkodnom kell majd a lánynak, s aztán ahogy belépek ki is szúrom őt, majd mielőtt odamennék, gyorsan rendelek egy mézsört, s az-tán amint megkapom, elindulok felé. Az asztalhoz érve kissé bohókás, amikor a szatyrot leteszem annak tetejére, s kigurul belőle a telefül. Egy gyors mozdulattal begyűjtöm azt is, majd az egészet elrejtem a táskámba.
Eztán mosolyogva tekintek Zoeyra, aki valószínűleg, már tudja, hol késtem ennyi ideig, s így a mostani magyarázatom, már csak az udvariasság miatt fog elhangzani.

- Bocsánat a késésért, csak be kellett ugranom Weasleyékhez, mert a fegyvertáramból kifogytak a legnemesebb darabok, így kénytelen voltam ismét feltölteni az üres helyeket. – arcomon mosoly jelenik meg, hiszen már előre tudom milyen vicces lesz, amikor valaki csak úgy el kezd hányni, vagy amikor nyitott szemmel alszok gyógynövénytanon. – Szóval, mióta vársz rám? Remélem nem olyan túl régóta. –

Miközben a lány reakcióját várom, a korsómat koccintásra emelem, s várom, hogy ő fogadja azt. Mikor pedig ez is megtörténik, lassan belekortyolok, s aztán egy nagy fújással nyugtázom, hogy ez továbbra is nagyszerű itt a három seprűben. Annyi év alatt semmit sem változott a dolog, ez egyszerűen hihetetlen.

~ Remélem, tényleg nem kellett sokat várnia rám, hiszen azért megpróbáltam minél gyorsabban végezni a dolgommal, csak azok a fránya golymókok vették el a figyelmemet, de ennek örömére, azt hiszem majd Zoey is kap egyet, megérdemli, főleg, hogy majd mindig ő a cin-kostársam az ilyen semmittevéssel töltött napokon. Pedig lehet, hogy jobb dolga is lenne, mint, hogy itt múlassa az időt…~

~Jeremy~

Nyílik az ajtó, és belép rajta a szőke fiú. Zoey el is rakja a könyvét és a pennát-tintát- egyrészt, mert beszélgetés közben nem firkálunk, másrészt, mert Jeremy igencsak felpakolhatott valahol, a nagy csomagját elnézve. A széles mosoly láttán, meg amikor a zacskóból kiesik egy telefül (amit fel- és visszatesz,) nem tud haragudni rá valahogy, és tudja is, merre tankolt fel. Na, igen, Weasleyék híres-hírhedt termékei, melyek széles e kastélyban rajongást vívtak ki, főleg az elején jót tett nekik az Umbridge-ellenes hadjárat. Ő maga is bevett egy-egy Orrvérzés Ostyát vagy Lázralobbantót SVK előtt, bár komolyabban nem volt benne, például nem bűzpatronozott.
 - Semmi baj, megértem. És, ha szabad kérdeznem, mit tervezel, már ha van terved? –kérdi halkabban, csillogó szemekkel, hogy a tömegben nehezebben hallhassák meg mások. Ki tudhatja, talán a kiszemelt célpont is itt iddogál… Bár a griffendélest ismerve, ez csak később dől el, ahogy a pontos hecc is.
Mivel a fiú poharat emelt, a lány koccint is vele, majd válaszol a várakozást illető kérdésre.
 - Hát, nem túl sokat, olyan… tíz, tizenöt percet. De mondom, semmi baj.
Kíváncsian pislog a rakományra, de előtte még iszik egy kortyot, hogy megnedvesítse a száját, mielőtt kibukik belőle a kérdés:
 - Miket vettél?
Tudja, hogy rosszabb, mint egy kisgyerek, de hiába, felcsigázták az érdeklődését. Hiába nem az a heccelős típus, akkor is. Jó muri nézni… Mondja bárki bármilyen gyerekesnek. Legalább szerelmi bájitalért nem csorgatja a nyálát, mint pár lányismerőse… Ha már annyira pasit akarnak, annak más a módja. Ráadásul semmi jó nincs abban, ha csak addig szeretik az embert, amíg az ital hatása tart. AZ nem ér semmit.
Zoey maga azonban holtbiztos, hogy lebukna, ha megpróbálkozna bármi ilyesmivel. Egyrészt elárulná a viselkedése, másrészt pedig a legjobb tervbe is kerülhetnek hibák. Tökéletes csíny, olyan nincs. Ráadásul… néha szétszórt tud lenni, tehát valószínűleg nyomokat hagyna maga után.
A várakozás ellenére örül, hogy eljött. Nagyon is. Egyrészt, jó az idő, ilyenkor kínszenvedés a kastélyban maradni, főleg az ő ablaktalan klubhelyiségükben. Néha úgy tudta irigyelni a többi házat ezért… Másrészt meg… Jeremy hívta. Majdcsak kitalálnak valamit, nem igaz?   

Nagyon örülök neki, hogy Zoey nem haragszik rám, a kis késés miatt, persze ettől még nem érzem jobban magam, hiszen bár szoktam késni nála nem akartam, legalább is nem ennyit. Amikor elfogadja a koccintástra emeli ő is a poharát, már megnyugszok, s arcomon nagyobb nyugalommal, bár tőlem szokatlanul még nem mosolyogva, üldögélek.
Amikor a „zsákmányra” terelődik a szó, végre megjelenik arcomon, a tőlem ilyenkor szokásos kaján mosoly, majd rögvest bele is kezdek magyarázatomba.

- Vettem instant sötétségport, nyelvnyújtó nyalánkságot, orvérzés ostyát, éberálmot és telefület.
Nem konkrét tervem még nincs, bár van amiről sejtem, hogy mire fogom használni, de amíg ez nem biztos, addig nem mondanék rá semmi konkrétumot. Á, agyrém ez a mai nap. Mindenhonnan rohannom kell egy másik helyre, és közben nincs megállás. Jól esik ilyenkor leülni egy jó mézsörre.
Csodálkozom, hogy alig vannak diákok. Mi történhetett? Talán mindenki tanul? – elnevetem magam. – Túl sok ahhoz a léhűtő, hogy mindenki fent üljön a kastélyban.
Neked milyen napod volt? –

Teszem fel a kérdést, az eléggé össze vissza és zavaros mondandóm végén. Remélem Zoey értette, hogy mit akartam kihozni az egészből, bár annyira már ismer, hogy tudja, nekem vannak ilyen dolgaim, s már beszélgettünk eleget ahhoz, hogy ráérezzen erre a furcsa stílusra, amiben én beszélek.

~ Tényleg furcsa, hogy alig van itt valaki. Még az országos cimboráim is valahol máshol múlatnák az időt? Bár, mintha láttam volna néhányukat a Weasley boltban. Helyes, jó ha néha ők is vásárolnak, nagyobb fegyvertár, nagyobb vicc. ~

Miss Charry

Sikerült. Ivott belőle. Még ha nem is az egészet, de legalább egy kortyot megengedett magának, amit apró sikerként könyveltem el magamban. Bár tény, hogy nincs mitől tartanom, ugyanis az első alkalom óta sosem próbálkozott megcsókolni. Mégis mindig félt az italtól. Pedig itt voltam. Én. Akire támaszkodhat, aki megóvja attól, hogy bajt csináljon. Gyorsan józanodó típus vagyok, az ital csak röpke, tovarepülő pillangóként homályosítja tudatom, ezért nem voltam képes soha részegre inni magam. Még ha kellemetlen is bevallani, már próbálkoztam ilyesmivel. Sosem jött össze. A folyamatos balszerencsék, a magánéleti problémák igencsak megsokszorozták a vállamon levő terhetek, s volt, mikor úgy véltem, képtelen vagyok ekkora súlyt cipelni. Az önsajnálat és a pesszimizmusom egy nyílt varázsolt szememben, ami az italos pohárnál ért véget. Pár kudarcként megélt félrészegség után megembereltem magam, és kerestem valami mást, ami elfeledteti velem problémáimat.

Cigarettámból mélyet szívva néztem el Madeline feje fölött, és csalódottan vettem tudomásul, hamarosan ennek az élvezetnek is vége szakad. Egy utolsó felüdítő szívás után elnyomtam a csikket a hamutartóban, s orromat megdörzsölve vágtam bele mondanivalómba.
 - Gondolom sejted, hogy nem a semmiért jöttem ide, Roxmortsba, és nem ok nélkül akartam veled beszélni. Nem tudom, hogy levelemben mennyire volt érezhető, de… - Nos igen, a leveleim. Rendszerint váltottam levelet Miss Charryvel, melyben mindig udvariasan érdeklődtem mibenléte után. Félvérségemből adódóan a nagyszülei nem nézték jó szemmel a baglyok ide-oda röpködését.

 - Aggódom. Érted. Oké, rendben, lehet, hogy ez most kissé hirtelen jött, de nem igazán vagyok képben, hogy mennyit tudsz a Londonban zajló eseményekről. Varázslók és boszorkányok tűnnek el, és a Mágiaügyi Minisztérium tehetetlen. Csak úgy potyognak az emberek, mindenhol csak a halotti híreket hallani – hangom kissé hisztérikusan csengett, és egy csöppnyi kétségbeesés is kivehető volt. Nem akartam. Vagyis nem így. Mindig a stabil, erős férfit akartam mutatni magamról, pedig tudtam, hogy mélyen igen sokat aggódom. De nem sokszor mutathattam meg ezt az oldalamat, mert akkor a legtöbb nő magában kinevetne vagy gyerekesnek vélne, pedig véleményem szerint ez egy egészséges félelem a szeretteink elvesztésekor. Csak a nők valahogy furcsán gondolkodnak, és nem értik meg, ha a férfi ki is mutatja azt. Vagy, valami ilyesmi…

 - Csak… Csak azt szeretném, hogyha biztonságban lennél. Jól tudom, hogy a nagyszüleid ellenzik, hogy találkozzunk, sőt azt is, hogy levelezzünk, meg is értem őket, de nem akarom, hogy a véred bajba sodorjon. Ugyanis… - kerestem a szavakat, hogy miként fejezzem ki magam. Nem egyszerű elmagyarázni valakinek, hogy nem a családjától akarod elszakítani, vagyis nem ez a célod, hanem csupán a család által hozott veszélyektől akarod megvédeni. Aranyvérűek! Ez hatalmas kincs, és ilyen időkben… Hatalmas átok is egyben. Madeline anyja jóformán csak egy báb volt, a lánykára főként a nagyszülei próbáltak hatni, hogy ne feledje anyjának tisztaságát, hogy rangjához méltó társaságot keressen. És ebbe én nem fértem bele.
 - Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért – szemeim cikáztak arcán kutatva a legapróbb jeleket, amiket szavaim kiváltanak. Öröm? Kételkedés? Érdeklődés? Cinkosság? Bármelyiket szívesen fogadtam volna, csak mutasson valamit. Képtelen voltam bevallani magamnak, hogy az az érzés, amelyet mindenképpen palástolni akarok magam elől, az a félelem. Nem szabad félnem. A félelem befolyásolja a döntéseimet, és ez mások életébe is kerülhet. Azt pedig lelkileg nem bírnám ki.
Nah. Gyerünk. Bökjem már ki.

 - Azt szeretném, hogy a nyári szünet kezdetével ne haza, hanem az én lakásomra gyere. – Ez nem csupán ajánlat. Ez kérés. Megnyugodnék, ha biztonságban tudnám. Az én házamba nem fognak betörni. Én egy egyszerű aurortanonc vagyok, akinek a nevét sem lehet látni sehol, ugyan miért keresnének engem? Viszont egy aranyvérű családról nem csak azt tudják, hogy mikor és hova, milyen ünnepség ügyében mennek, hanem azt is, hogy hol laknak és ki, vagy mi vigyáz a házukra.

A l e x W e l l i e n t

Léptek tompa zaja hallatszik a kavicsos úton, a sietős koppanások a távoli kastély felől hangzanak fel, céljuk eddig ismeretlen. Gazdájuk egy átlagos magasságú, szigorútekintetű, korosodó asszony, aki hasonlatosan az utcákra kimerészkedőkhöz mostanság maga is gondterhelt arccal járja az utcát. Jobbjában pálcája jelzi, hogy minden percben készen áll megvédeni magát, de már csak az elővigyázatosság is elég ok arra, hogy ne a tartójában legyen fegyvere.
Az idő meleg, még sincs egyetlen napsugár sem az égen, helyettük inkább vastag, fenyegető szürke felhők borítják az egészet, egyértelművé téve, hogy a világ rendje felborult, hogy a gonosz ott les minden utcasarkon, és az ember sosem lehet elővigyázatos. A sokat tapasztalt asszony most sem szívesen hagyta hátra az iskolát, de kénytelen volt megtenni, hiszen Dumbledore kérte rá. Bár ő maga is Rend-tag, első és legfontosabb feladatának a tanulók védelmét tartja, főleg ilyenkor, mikor az igazgató távol van, ki tudja milyen okból. Erről sosem tájékoztatja őt sem, McGalagony pedig nem is erősködik, mindamellett, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha legalább tudná, hogy mennyire van távol. Smaragd-zöld talárja lobogva kíséri őt a fel-feltámadó hűvös szélben, mintha vihar készülne. Hűvös kékjeit végighordozza az utcán előbb széltében, majd hosszában. Kevesen vannak itt, azok is kisebb csoportokban. Mélyet sóhajt, majd vékony ajkait penge vékonyra préseli, ahogyan egy koszosabb alakot pillant meg az egyik mellékutca felé kanyarodva. Őszbeforduló haja szokásosan kontyba fogva, ez mit sem változott az elmúlt évek során, hacsaknem annyit, hogy egykoron fekete tincsei erőteljesen őszbe fordultak már.
Végre elérkezik céljához, a Három Seprűhöz. Már előre sejti, hogy érkezése meg fogja lepni leendő társaságát, hiszen nem őt várja. Az egykor barátságos kricsmi is változott, mint ahogyan minden ez is sötétebb és szürkébb lett, még a tulajdonos, Madam Rosmerta kedvesen csillogó mosolya sem sokat dob a hely hangulatán. Egy pillanatig habozik az ajtóban, amíg tekintetét körbejáratja a jelenlevőkön keresve egykori tanítványát. Reménykedik benne, hogy annyit nem változott, hogy ne ismerje fel. Fejével alig észlelhetően biccent a kocsmáros nő felé, majd az ellenkező irányba indul az egyetlen fiatalnak mondható férfi irányába.
A szeme mit sem változott, a külseje komolyabbnak tűnik, vajon mennyit változott?
Fejében cikáznak a gondolatok, hiszen tudja jól mi az ok, amiért találkozniuk kellett, de egyelőre nincs meggyőződve róla, hogy Mr. Wellient alkalmas egy ilyen csoport tagságára. Természetesen előre sosem ítél el senkit, az esélye megvan, hiszen tett már szolgálatokat a Rendnek, s talán az aurorság elérte nála, hogy benőjön a feje lágya az egykoron komolytalannak bizonyuló fiúnak.
- Jó napot, Alexander! – áll meg az egyik szék mögött, szemben a fiatal férfival. Süvegjét nem veszi le, egyszerűen kihúzza a széket, de még nem ül le.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Dumbledore-nak fontos dolga akadt, aminek következtében nem tud itt ma megjelenni, engem kért meg, hogy némileg tájékozódjak magával kapcsolatban – a helyzet számára is egy kissé újkeletű, sosem kellett még neki beavatnia új Rend-tagot, de ami késik, nem múlik, és most itt a lehetőség.  Helyet foglal, végig Wellienten tartva pillantását. Természetesen őt sem ejtették a fejére, előbb meg kell bizonyosodnia róla, hogy ő valóban az, akinek mondja magát.
- Jó napot, Minerva! – jelenik meg a mindig mosolygós, kissé boglyas hajú nő, tálcáján több italt egyensúlyozva, melyek közül egyet Alex elé helyez le, a másikat, pedig Minerva elé.
- Áh, jó napot, Rosmerta! Én egy… - szava elakad, s csak egy halvány mosolyt küld a nő irányába, aki felismerve, hogy most nem éppen alkalmas, hamar távozóra fogja, ő pedig várakozva tekint a szemben ülőre, ha nem szólal meg, majd ő belekezd, sajnos nincs vesztegetni való idejük.

//Előzmény: Főutca//


Szerencsére Craig marad a Joshnál, így nem kell attól félnem, hogy esetleg valami idióta becenévnél lyukadunk ki. Úgyis elegem van már belőlük, van bőven, nem kell több. A férfi végül is beleegyezik az ötletembe, s bár el kell ismételnem neki, hogy a hely neve Három Seprű..nos, úgy érzem, egy érdekes este elé fogok nézni. Szimpatikus a srác, bár van az egész lényében valami furcsa, ami körüllengi őt, de ez teljesen pozitív, semmi negatív hatást nem érzek felőle.
Mikor végül elfogadja a kezem, akkor vidáman húzom magam után, hogy kövessen. Na, persze, nem erőszakosan egyáltalán, csak olyan vicces ez az egész helyzet, hogy este, egy tök ismeretlennel tartok a Három Seprűbe. Érzem azért rajta, hogy enyhén feszélyezi a helyzet, de próbálom úgy alakítani a szituációt, hogy ne legyen számára se és számomra se kínos.
Mikor benyítok a helyiségbe, jobbára már csak felnőttek tartózkodnak bent, akik nagy részét látásból vagy személyesen is ismerem. Enyhén elvörösödök, de aztán összeszedem magam, s nem törődve velük, az egyik üres asztalhoz sétálok Craig-el, ami elég távol van a kíváncsi szemektől, s jótékony homály fedi. Látom Madame Rosmertán is, hogy rosszallóan pillant rám, s megcsóválja a fejét, de ennek ellenére kihoz mindkettőknek egy korsó vajsört.
- Majd beszédem lesz ám a kisasszonnyal. - mondta a boszorkány, miközben az asztalra tette a korsókat, majd visszasétált a pult mögé.
- Azt hiszem, számíthatok egy jókora fejmosásra... - kortyoltam bele az italomba, de kicsit túl gyorsan, így félre nyeltem és köhögni kezdtem. - Bocsi, ne haragudj... - töröltem meg könnyes szemeim, majd kuncogni kezdtem. - Hát, elég fura egy helyzetbe keveredtünk, azt hiszem... - fordultam hozzá érdeklődve, hisz kíváncsi voltam, vajon neki mi a véleménye erről az egészről.

A lány hamar magával rántja a fiút, aki beleegyezik az ulticélba. Nem sok idő telik bele, és megérkeznek a három seprűbe. Valóban meglehetősen feszélyezi a nála fiatalabb lány társasága, annál is inkább, mert a helyi szokásokkal szemléletmóddal sincs tisztában ezzel kapcsolatban. Persze, amint betérnek a helyre hamarosan ráeszmél, ebben is meglehetősen konzervatív a rálátás, nem is tudja miért gondolt mást. A lány látszólag igyekszik oldani a feszültséget, de be kell vallani nem túl sok sikerrel. talán majd az ital segít. Amint beérnek a helyre beigazolódik a srác gyanúja. Persze nem is kell túlzottan a távolba tekintenie, elég ha a másik vöröslő arcára tekint. ő maga nem izgul inkább kicsit kellemetlenül érzi magát. A lányba karolva érkezik, szinte félreérthetetlen az egész helyzet ebben a félreérthetetlen késői időpontban. Mintha titokban jöttek volna ide valakik, valaki elől. Pedig csak most találkoztak. A látvány megtévesztő. A legelképesztőbb, és egyben nyilvánvalóbb bizonyosságot a kocsmárosné arca, és szavai adják. Craig csak unottan kortyol bele a vajsörbe. Nagyon régen ivott ilyet utoljára. Szinte el is felejtette az ízét. Lassan leveszi a bőrkabátját, és a szák támlájára teríti. Eléggé félreeső helyre ülnek, mely csak ronthat a megítélésükön. Kétes félhomály ereszkedik rájuk. Craig csak várja, hogy a kocsmárosasszony végezzen a dorgálással, aztán a lányhoz fordul zavartan, már majdnem a fél korsója üres. Ekkor a lány kezd szabadkozni, és ez kezdi kiütni a nívót a srácnál most már tényleg. Újból belekortyol az italába, aztán visszateszi az asztalra, és mindkét kezével a hajába túr.
- Semmi! Nyugtázza halkana köhögést, és közben felméri a benti helyenként rendkívül ellenszenves társaságot.
- Fura ja.. Mondja félszegen a fiú, és sóhajt.
- Amúgy nem értelek, tiszta vörös lettél, mikor bejöttük.. aztán jött itt a kocsmáros ezzel az anyáskodó szöveggel. Itt kissé idegesen végighúzza az ujját a gitártokon, mely az asztalnak van támasztva.
- Tényleg nem értem, miért hívtál el, ha ilyen gondot jelent egy sráccal mutatkoznod ilyen későn..
- én abszolút nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy rádnézve a legkevésbé sem jó, ha együtt mutatkozunk.. Nem igazán tudja miért zavarja ez ennyire, talán mert tényleg nagyon félreérthető, és feszélyezett a helyzet. Craig lassan cigarettát vesz elő.
- Ha zavar akkor, nem gyújtok rá.. Mondja, és a választól függően cselekszik. Közben, még mielőtt a lány válaszolhatna megkérdi a korsójára pillantva.
- Esetleg kérhetek még egyet.?

[A reflexkirály Mr. Wultsonnak]

Elgondolkodtam. Vajon miért hitte Ralph azt, hogy nem tudom, mi történik a világban? Persze nehéz és hangsúlyos, de kiemelendő, hogy nem csak a mi világunkban. A mi elzárt mágikus terünk határain túl is borzalmas dolgok történnek. A halálfalók átszivárognak a réseken, belebújnak az emberekbe és kiírtják őket. Hiába minden védelem, szinte lehetetlen megakadályozni a dolgokat.
Na és persze ahogyan én reagálok erre. Mardekáros vagyok, igaz? És mégis képtelen arra, hogy pozitívan fogjam fel a dolgokat. Jónéhány mugliszületésű kivégzését örömmel veszem, de rohadtul félek. Nem is tudom miért, annyira nincs sok okom rá, hiszen se aranyvérű, se sárvérű nem vagyok. Na persze ez nem ment fel semmi alól. Kötelességem lenne harcolni. Kötelességem lenne a halálfalók mellett harcolni. És akkor most dönthetek, hogy mi legyen, és semmit sem tudok kevésbé eldönteni mint ezt. Ráadásul nem hiszem, hogy túl sokat érnének velem, de ez másik kérdés.

Amit Ralph mond, van benne igazság. Talán éppen itt az ideje elkezdeni az elszakadást a családomtól. Nem mintha annyira kötődnék hozzájuk, de azért jelen vannak az életemben. Ő is tudja, hogy a nagyszüleim főleg. Hát igen.

Egyszerűen nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Most energikusabban iszom az italomból, pici jégcsíkokként végigvonaglik bennem az alhokol, a körmöm hegyéig elér, játékosan mosolyra húzódik a szám, igazi embernek érzem magam, aki valami kusza jelenetbe keveredett. Tompulnak a hangok. Csak Ralphot hallom tisztábban mint eddig, felnagyítom magamban a hangjából kicsendülő érzelmeket.

- Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért... - mondja elhaló hangon. Annyira retteg valamitől, hogy rám is átragad a félelme. Eddig is féltem, de most sikerült ezt felturbóznia. Nagyszerű.
Csak bólintok, újabb cigire gyújtok rá. Már hányingerem van. Annyira rosszul vagyok most a cigitől, annyira nem esik jól, hogy úgy érzem, soha életemben nem fogok többet cigizni. De leerőltetem a torkomon az újabb és újabb slukkokat; egyszer mélyebben szívom be, egyszer pedig csak felületesen, kipróbálom ha nem tüdőzöm le, minden, de semmi nem javít a helyzetemen. Az idegességtől remegni kezdek, összekoccan a fogam. Összeszorítom a számat, nyugalmat erőltetek magamra. Annyira kifejezéstelen arcot vágok, amennyire csak képes vagyok rá. Úgy látom, sikeres az igyekezetem, mert Ralph arcán félelmen kívül nem jelenik meg az "aggódom-érted-miss-charry" kifejezés. Pedig azt észre szoktam venni.

Csak most. Az arca megvonaglik, mintha hirtelen felfogta volna az egész világnak a súlyát. Most nem csak értem, hanem a világért aggódik. Mégis velem törődik. Csend. Most szünetet tart. Gondolkodik, meg próbálja végre kimondani amit akar.

Végre kimondja. Lassan fogom fel a dolgokat. Most félszegen elmosolyodom, hogy oldjam a feszültséget, mert azt utálom. Végképp elvesztünk, ha mindketten pánikolunk. Viszont ha mindketten agresszívan ragaszkodunk a nyugodtsághoz, akkor se lesz jobb a dolog, egyszerre törünk ki.

- Ralph... - kezdem vigyorogva. Remélem látja, hogy nem igazi az arcom, most komolyan csak csinálom komolytalanul, hogy megnyugodjak. - Nem tudom.
Gondolom nem erre a válaszra várt, legalábbis úgy érzem, hogy megfeszül. Igazából hallom a fogai csattanását és rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Ha most időt kérek, a világ kiröhög, amiért ilyen gyáva vagyok meg határozatlan. Akarok Ralphoz menni?
Érdekes a kérdés. Valahol félek ettől a kapcsolattól. Minden tekintetben. Például hogy ennyire függök tőle. Nem helyes ennyire függeni egy embertől, mert ha elvesztjük, akkor összeomlunk. Mondjuk. Vagy esetleg a kettesben töltött éjszakák. Azért egy kicsit ez is problémás, hogy úgy mondjam. És akkor itt van az én személyem, na nem mintha olyan nemtudommilyen lennék, de akkor is, a konkrétumok nélküli és jaj...

Összevissza folyni kezdek a gondolataim. Valahogy annyira, hogy végül sírni kezdtem. Csak úgy elkezdtek folyni a könnyeim, a hányingerem erősödött és kezdtem pánikolni. Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e az, hogy Ralph itt van mellettem. Nem kellene ennyire támaszkodnom rá, de mégis iszonyatosan kell nekem. És talán valahol mélyen szeretem olyan túlságos-fura módon is, és ha most megvígasztal, abból bajok lesznek. Megpróbálok megnyugodni.

- Szívesen megyek hozzád nyáron. Csak ki kell találnom valamit, hogy mit mondok otthon. Rendben? - mondom kicsit akadozva. Annyira utálok sírni, mások előtt is meg egyedül is, megalázó és irritáló. Annyira idegesítem saját magam, hogy dühömben megiszom a háromnegyed pohárnyi vodkámat. Egyszerre. Kéne kérni egy másikat. Automatikus cigiregyújtás, még mindig iszonyúan hányingerem van és folynak a könnyeim. Te jó isten, micsoda drámakirálynő vagyok... Szánalmasnak és nevetségesnek érzem magam. Kurvajó. (Már elnézést.)

 

~Jeremy~[/size]

Csintalan mosoly jelenik meg a szája szegletében, mikor Jeremy a szerzeményéről kezd mesélni. Instant sötétségpor… hallott már róla, de még sosem próbálta ki, épp ezért visszakérdez:
 - Lát az ember, ha beveti, vagy nem nézi, kit vakít el? És hogyan lehet világítani, ha már használod?
Ó, szóval titkolózik… Zoey csak nagyon nehezen tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne menjen át kihallgatásba, és ne szedje ki belőle. Azzal győzi meg magát, hogy jobb lesz, ha nem tudja: váratlanul érheti legalább, és gyanúsan izgatott sem lesz majd az időpont közeledtével. Eléggé elrontaná a dolgot, márpedig azt nem akarja…
A napja felől érdeklődnek. Iszik egy kortyot, mielőtt felelne.
 - Az enyém nem volt rossz eddig, reggeliztem és lejöttem. A rúnatant átnéztem tegnap, a számmisztika marad holnapra, úgyhogy lelkiismeret-furdalásom nincs. Alig hiszem el, mintha csak tegnap jöttünk volna vissza a nyári szünetről… tényleg, az neked hogy telt? Nekem többnyire a hazalátogató nővérem meséivel. Tudod, átoktörő… mindig kifaggatja a család, ki ezért, ki azért. Meg persze a nagyinál voltam Franciaországban… Ki nem bírnám egy egész évig a főztje nélkül. Egyébként miért kellett rohannod? Annyi elintéznivalód volt, mielőtt ide jöttél volna, vagy valaki kergetett? –mosolyog tréfásan. Szöget ütött ugyanis a fejébe, hogy a nyugodt fiú sosem sietne sehová, ha nem muszáj, most mégis azt meséli, egész nap, mint a búgócsiga, meg sem állt.
 - A leülésről igazad van. Nem sokat csináltam még ma, de amilyen meleg van, sok kedvem sincs… jó itt a hűsön, egy pohár hideg innivalóval.
Ismét iszik egyet, a pohár azonban, hála annak, hogy eddig takarékosan bánt vele, még mindig nagyjából félig van. Eltöpreng egy pillanatra, hogy vajon Amy mit csinálhat ilyenkor- olyan zsúfolt ez az évvége, hogy alig tudnak találkozni, kivéve pár percre átváltoztatástan, mágiatöri, bűbájtan, gyógynövénytan, bájitaltan meg csillagászat után. Most hirtelen nem is emlékszik, van-e egyéb közös órája vele, vagy ami azt illeti, Jeremyvel…
 - Bocsi, kicsit elbambultam. –mondja magától, maga sem tudja, mennyi idő után. – Csak az jutott eszembe, hogy veled meg Amyvel milyen rég találkoztam- nagyon telezsúfolják ezt a pár hetet, nem? Nálunk a klubban is alig lehet néha megszólalni, mert páran azért tőlünk is komolyan veszik a tanulást. Na, nem a vizsgák miatt… - teszi hozzá az igazság kedvéért, kicsit elkomorodva. – Gondolom, nálatok is gyűlik egyeseknél a vizsgadrukk…   

Miss Patil

Lashawn tért be a Három Seprűbe. Lassan odament a pulthoz, majd a mogorva csapostól rendelt egy vajsört. Miután megkapta a rendelését és fizetett elkezdett keresni egy szabad asztalt, ahová leülhetett volna. Egyelőre nem talált egy üres asztalt, roxmortsi délután lévén a fél iskola lent volt a faluban és a diákok nagy része betért ide egy vajsört vagy valami mérgezőt meginni. Esetleg egy randevút beszélt meg ide egy pár vagy csak egy baráti társaság ült be beszélgetni egy időre. Újra végignézett a kocsmában lévőkön, de most ismerősöket keresett. Akiket látott azok mellé nem akart leülni, mert egy fiúval vagy egy lánnyal voltak a kocsma egyik távoli és sötét részén. Ezért maradt itt a pultnál, de pár lépést tett oldalra, hogy mások is oda férjenek a pulthoz. Bele kortyolt a vajsörébe, amit jónak talált, mint mindig. Ekkor az ajtó csukódását hallotta és egy egzotikus szépséget látott belépni az ajtón. Lashawn követi a lány kecses mozdulatait bárhova is menjen.

Ezt nem hiszem el. Tényleg.
Egyedül hagytak engem.
ENGEM!
Most komolyan, ha egyedül vagy, mi szórakoztató lenne Roxmortsban? Vagy százszor voltam a faluban, eleinte még azért mentem, mert újdonság volt a sok üzlet… de egy idő után elég unalmas lett a kirakat nézegetés, akkor már csak a társaság miatt jártam le. Persze, nem lehet mindenkinek ideje arra, hogy velem császkáljon, neeem. Randi így, randi úgy. Mintha egy pasi fontosabb lenne nálam. De én nem, akkor sem fogom felbontani a barátság varázslatos kötelékét, nem fogok randizgatni Roxmorts-i hétvégéken! Legalább egyedül én maradjak hű a barátaimhoz.
Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy féltékeny vagyok, megcáfolnám. Nem vagyok féltékeny, miért lennék az? Azért mert a barátnőim nagy része valószínűleg Madam Puffidot kávézójába ülnek és a szebbnél szebb bókokat hallgatják? Chö… nekem nincs szükségem ilyen megerősítésekre, tisztában vagyok az adottságaimmal. Teljesen szükségtelenek azok a béna csajozós dumák, annyira gázok. Amúgy engem is meghívott egy hollóhátas, de hát… ott van Pierre. Attól függetlenül, hogy még nem járunk, nem találkozgatok más fiúkkal, és valószínűleg Pierre sem randizgat vélákkal. A francia lányok egyébként is olyan rondák…

Mégis rosszul érzem magamat. Haragszom a csajokra, sőt egy jó ideig mástól kérhetnek tanácsot a körömfestéssel kapcsolatban. Tőlem bizony nem fogják megtudni, hogyan tudom olyan szépen kifesteni a körmeimet, minden csík, vagy összegyűlt festékpötty nélkül!
Sértődöttségem jeleként, lebiggyesztett szájjal igyekszem a Három Seprű felé, ilyen állapotban csak egy jó vajsör tud megmenteni. Bevágódik utánam az ajtó, akik közelebb ülnek a bejárathoz méltatlankodva néznek fel rám, megcsóválják párszor a fejüket, aztán visszatérnek a rendelt italukhoz. Nem minden falusi szívleli ám a Roxfortos diákokat, viszont a boltosok örömmel nézik végig, ahogy egyesek jó pár galleonnal lesznek szegényebbek. Lábujjhegyen pipiskedve keresek egy üres asztalt, de csak a kocsma hátsó részben van néhány elhagyatott hely. Tétovázok azon, hogy vajon megkíséreljem-e a tömeg közötti átjutást, vagy rögtön a pulthoz menjek rendelni. Az utóbbit választom, nincs túl nagy kedvem nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerezni… azok a fazonok jobbra nem tűnnek valami kedvesnek, valószínűleg csak egy botor légynek lenne esélye közöttük sértetlenül átrepdesni.
Aggodalmasan pillogok végig a kocsma egész területén, ismerős tekintetek után kutatok. Meglátok egy csapat ötödéves griffest, meg kettesével - hármassával iszogató diákot, de a sértettségem nagyobb a magányérzetnél, ezért sem térek el az eredeti tervtől. Kiengedett, hosszú, fekete hajamat apró mozdulattal hajítom át a vállam felett, és elindulok a pult felé. Miután átgyömöszölöm magamat két megtermett „úriemberen”(akikben látszólag egy kis troll-vér csörgedezhet), arrébb lökök egy negyedéves lányt, aki épp le akart volna ülni a pultnál lévő utolsó helyhez és elégedetten lehuppanok a székre.

 Rosmertát keresem mélybarna íriszeimmel, de azt kell észrevennem, hogy épp kiszolgál valakit. No nem baj, van időnk…
Mikor szemrevételezem szomszédomat, aki a bal oldalomon ül, egy hetedikes fiút ismerek meg benne. Csészealj méretűre nyílnak a szemeim, kínosan elmosolyodok, az előbb lejátszódó jelenet nem vethetett rám valami jó fényt. De… ha úgy nézzük, én vagyok az idősebb, nekem kell a hely. Amúgy sem vagyok valami jó passzba, tehát a hely engem illet. Igen, így van ez jól.
Nyelek egy nagyot, ezzel pedig előtörni készülő idétlen vihogásom későbbre tolódik, de az egyenletes paprika-színt már elkölcsönözte az arcom. Megpróbálkozok egy suta integetéssel, ezzel is csak időt nyerek, míg nagy sokára megtudok szólalni.
- Roxmorts-i hétvége, mi? Neked ez már az utolsók közé tartozik, nem? Hetedikes vagy…ha  nem tévedek.
Kezdem a csevegést magamhoz képest magabiztosan, még a hangom se remeg annyira, amennyire általában szokott egy-egy fiú jelenlétében. Váó, úgy látszik fejlődöm! Miközben beszélek fél szememmel Rosmertát követem, hátha észreveszi rendelési szándékomat. Ez a nő örökké ilyen ízléstelen ruhákban fog járkálni? Mondjuk, legalább jó fej, tavaly még olcsóbban is adta a vajsört, csak nekünk Lav-val!
- Cuki a cipőd, Ros!
Csúszik ki a számon, mikor elmegy mellettem két lángnyelv-whiskey-vel a kezében. Ő csak rám kacsint, lehet, tényleg úgy gondolja, hogy tetszik a magas sarkúja, pedig az a cipő maga a katasztrófa. Pff.

Miss Patil

Úgy látta, hogy a lány is ismerősöket keres. Ezt abból tudta, hogy szétnézett a kocsmában, mint ahogy ő tette pár perccel korábban. Valószínűleg nem találhatott semmi ismerős arcot, mert elindult a pult felé. Vagy lehet, hogy talált és csak valami torok nedvesítőért jön ide a pulthoz és utána rögtön el is megy innen. Ha össze szeretne vele ismerkedni akkor még azelőtt meg kell szólítania és egy gyors kis csevejbe kezdenie a lánnyal, mielőtt elmenne innen és nem látná soha többé. Bár a suliban még találkozhat vele, vagyis meg tudja szólítani, mert megjegyezte az arcát.  A következő pillanatban felhúzta a szemöldökét, mert a lány durván félre lökött egy fiatalabb lányt. Mivel nem akarja zavarba hozni és nem akar bunkónak tűnni, hogy megemlíti ezt az incidenst inkább próbálta elfelejteni és az arcán lévő szép, alig használt kérdő tekintetet gyorsan lecserélte egy barátkozós és megnyerő arckifejezést.
- Nem tévedsz. Tényleg hetedikes vagyok és most boldogítom az itt lévőket valószínűleg utoljára - mondta a lánynak, s közben eleresztett Rosmerta felé egy szép nagy mosolyt, mert ő és pár hetedéves barátja csinálta az utóbbi években a roxsmorts-i hétvégék bevételének elég jelentős részét. Szívesen emlékezett vissza azokra a vajsör ivó versenyekre, amiket csináltak két éve. Akkor aztán fogyasztották és tetemes veszteségeket okoztak a vajsörök sorában. Az első alkalommal 15-15 üveg vajsört ittak meg fejenként, míg az utolsó alkalommal már ez egy tízessel több volt és hatan voltak. Ma nem tudtak ilyet csinálni, mert ketten büntetőmunkán voltak, ketten Madam Pudifottnál ültek egy-egy lány társaságában, az ötödik ember pedig nem jött le, mert fájt a feje. Így most egyedül kellett nosztalgiáznia azokon a boldog szép napokon.
- Rosmerta hozzon a hölgynek valamit és írja a többi közé - mondta a pincérnőnek, amikor elment mellette, majd odafordult Parvati felé.
- Lashawn Elwyn vagyok és a sárgák létszámát gyarapítom - mutatkozott be Parvatinak. - Benned kit tisztelhetek?

A légkör kicsit feszélyezetté válik a sok rosszalló pillantás miatt. Nem értem, mi bajuk van, elvégre nem Voldemort egyik csatlósával ülök éppen itt és beszélgetek. Mert ha mondjuk Bellatrix Lestrange-gel ülnék itt egy asztalnál és diskurálnék apró-cseprő ügyekről...na, akkor teljesen világos lenne, mi bántja a szemüket. Elvégre egy halálfaló ücsörögne itt a Roxforttól nem messze. Megcsóválom a fejem, majd Craigre pillantok, aki nem érti, miért mutatkozom vele, ha zavar a dolog.
- Nem miattad van az egész. - legyintek egyet. - Elvégre gondolj bele...rég az iskolában lenne a helyem, ráadásul egy idegennel mutatkoztam. És ez a mostani időkben nem igazán szerencsés, mikor mindenki gyanús, még a legkedvesebb, legaranyosabb varázsló, hisz nem lehet tudni, ki áll Voldemort és a halálfalók oldalán és ki az, aki esetleg az Imperius átok hatása alatt van. - magyarázom neki halkabban, mert hisz a legtöbben összerezzennek arra, ha Voldemort nevét nyíltan kiejtik. - Szóval, emiatt kapok majd egy fejmosást, bár nem értem miért, mivel nem nézel ki egyiknek sem az előbb említett kategóriák közül. - mosolygok rá. Szimpatikusnak tűnik a srác, kíváncsi lennék, vajon honnan jött ide, hogy ennyire nem ismeri a környéket.
- Nem zavar, nyugodtan rágyújthatsz. - válaszolok neki, majd amikor az ital után érdeklődik, egyelőre nemet intek a fejemmel, pedig már csak negyed korsó van, de úgy érzem, ez még kitart egy darabig. Megborzolom egy kicsit a hajam, majd körbejáratom a tekintetem a bent ülőkön, akik láthatólag már nem is figyelnek ránk, s érezhetően kicsit felengedett a nemrég még kisülési állapotot mutató helyzet.
- És mondd csak, honnan jöttél? - érdeklődöm tőle. - Kíváncsi lennék, meghogy van-e valami pontos úticélod...neked meg a gitárodnak. - mosolygok még mindig, s remélem, nem veszi tolakodásnak a dolgot, elvégre mégiscsak beszélgetni ültünk be ide.

Nyugodtan végighallgatja a lány tulajdonképpen sztenderdnek tekinthető mondanivalóját. Imperius átok.. Voldemort.. Halálfalók.. Már mindegyik dolog jelentésével tisztában van. Pontosabban itteni jelentésével, bár az Imperius átokkal amúgy is tudta mi a helyzet. Az szülőhazájában is tiltott varázslatnak számít. A többi kifejezés súlyával, és félelemkeltésének erejével csak itt került pontosan tisztába. Persze Voldemort ismert volt Ausztráliában is, de az a helyzet hogy sok vizet nem zavart nemigen törődtek vele. Arra felé akadtak más gondok annak idején, és persze most is. De tistában volt már vele, hogy itt Angliában per pillanat milyen vészjósló a helyzet, és az ember unos untalan belefut a kérdésbe. Melyik oldalon is áll. Craig az első perctől igyekezett távol tartani magát mindkét oldaltól, de ez nem túlzottan reális ilyen körülmények között. Minden esetre megértéssel hallgatta a lány magyarázatát, és tulajdonképpen kénytelen volt belátni, hogy jogosan érzi magát kényelmetlenül. Persze meginvitálni még így sem kellett volna, de a srác ezt nem igazán bánja. Kapva a lehetőségen előkotorja bőrkabátja zsebéből a cigarettáját aztán kevéssé színpadias módon, pálca vagy varázslat nélkül meggyújtja azt. Mindössze egy ezüstösen csillogó benzinöngyújtóval. Lassan kezdett pöfékelni, és időközben végleg kiürítette a korsóját. Igyekezett a füstöt lehetőleg nem a másik arcába fújni erre kiváltképp ügyelt. Ha a lány egyelőre nem is ő magának kikéri a következő kört, mely lassan meg is érkezik a kocsmárosné még mindig nem a legfelhőtlenebb tekintettel szemléli a párost, ám valamivel jobba helyzet mint korábban. Ezzel a hangulat is oldódik némiképp, és miután Craig megkezdi az újabb korsót a korty után sorbajuszát letörölve belekezd a válaszadásba.
- Hát izé.. ami azt illeti Ausztráliából. Mondja ki nemes egyszerűséggel.
- Sydney-ből.. Teszi hozzá halkan, és kortyol újra, aztán nagyot nyel. A gitárt illető kérdés hallatán kissé elkomorodik. Csak úgy mint korábban a zenét illető kérdések kapcsán. Fájdalmasan letekint a hangszerére aztán így folytatja.
- Hát ami azt illeti szeretnék valami munkát találni erre felé.. de eddig nem igazán jártam sikerrel. Tekint le komoran az asztallapra. Aztán kissé hátradobja a haját, és újra a lányra néz.
- Nahh és izéé.. Te szóval ide jársz a Roxfortba. Hányad éves vagy? Teszi fel a kérdést, de közbe a haja alól már megint csak egy szeme látszik ki. Kortyol, aztán Újra kortyol.
- Szereted csinálni..? Mármint az iskolára gondolok. Még vacillál magában, hogy rákérdezzen e a lánytól tud e valami munkalehetőséget erre felé, de előbb megvárja inkább a választ az előző kérdésére. Csak eztán dönti el felteszi e az újabbat. Árgus tekintettel hallgatja most a lányt.

Ha Draco hallotta volna Barbie gorillás megjegyzését, egész biztosan olyan pimasz vigyor lt volna ki sápadt kis arcára, hogy az ember legszívesebben felképelte volna. Így azonban viszonylagos nyugalomban, és hülye kis évődéssel ülnek most egymás mellett, mint két tízéves, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal.
- Hát igen, néha vegyülni kell a köznéppel is - mondja Malfoy, olyan lesajnáló stílusban, mintha halálosan komolyan gondolná. - A végén még azt mondanák rám, hogy beképzelt vagyok.
Persze ő is tudja, hogy mindenki ezt tartja róla. És ez így is van rendjén.
Jellemzően furcsálló szemmel nézi amint Kenneth emeli rá a kupáját, természetesen nem viszonozza a gesztust (s ez nem a jómodor hiányára utal esetünkben...)
- Gyakrabban iszom Lángnyelv Whiskey-t. Vagy Gallianot. Esetleg Tűzárnyékot. Bár gondolom ezeket te nem ismered, elég drága italok... - morfondírozik, és ez tipikusan a "ki kérdezte?!" téma, de Draconak senki nem mer ilyet mondani ;D
- Jé, te kérdeztél valamit? - csipkelődik. Hát, ha bárki látná most Dracot a közeli ismerősei közül, mind halálosan le lennének döbbenve... Talán be van lőve a srác. - Te is egyedül vagy. Ó, bár gondolom, vártál valakit! - hirtelen mered rá a sörre, amit lenyúlt az imént. - Bár nem hinném hogy valami fontos lenne,  vagy mondjuk randevú... Ki akarna randevúzni veled?
Elvigyorodik a saját viccén, és beleiszik a vajsörébe...
...hogy a következő pillanatban, mikor egy kisebb fajta meglepetés ugrik a nyakába, az ijedtségtől sugárban prüszkölje ki a vajsört a pultra. Draco hatalmas szemeket mereszt, és pár másodpercig végigfut rajta a hideg és a meleg és a hőfokok összes változata, míg lelki szemei előtt lepergeti, ki is lehet a bájos hang tulajdonosa. Vikitria nem, Pansy nem, a kicsi griffis sem (nekik nagyobb mellük van)...
Lerakja a vajsörös üveget a pultra és megtörli a száját (nem igazán zavartatja magát, egy aranyvérű nemesnek még a köpködéshez is külön joga van, attól eltekintve, hogy undorító), és köhög egy picit, csak olyan modorosan, mielőtt előrelógó sőke hajtincsei alól felnéz kedvenc kuzinjára.
- Olivia?
Ismét el kell telnie egy-két szekundumnak, mire rájön...
- Neked nem kéne itt lenned!
Gyorsan körülnéz, hogy látja-e őket valaki, mondjuk egy tanár vagy ilyesmi... Aztán úgyis rájön, hogy hé, könyörgöm... prefektus, vagy mi a fene... Majd azt mondja, a Lestrange-lánynak feltétlenül el kellett őt kísérnie egy nagyon fontos ügyben... Igen, ezt minden bizonnyal az összes tanár bekajálja majd. ;D

Az év utolsó roxmorts-i kiruccanása. Tombol a nyár, az emberek kiélvezik a napsütést és egymás társaságát, amíg megtehetik. Hiába a ragyogó fény, és hiába a sok vidám ember, érezhető az a kicsi de sötét árnyék, ami köztük terül el... Baljós előérzetekről árulkodó arcokkal, félénk pillantásokkal is találkozom, ahogy végigsétálok az utcán, és elnézem a tömeget. A sok mosoly viszont képes rá, hogy legalább látszólag elnyomja az emberekben a félelmet. Amíg barátokkal és családdal lehetünk, addig van más, ami lekössön, és nem kell aggódnunk. Bárcsak én is láthatnám végre az otthont!
Sötét gondolatok és vidám képek jelennek meg a fejemben. Próbálok az utóbbiakra koncentrálni, és tervezgetem az aznapi programom, mikor két olyan embert látok meg, akikkel a legkevésbé sem szeretném az időmet eltölteni. Egy évfolyamtársam, Bianca és barátnője vonulnak nagy fensőbbségesen végig az utcán, csupa rózsaszínben és cuki kis táskákkal. Valamilyen oknál fogva kimondhatatlanul élvezik a társaságom (ami jórészt fájdalmas vigyorgásból és szapora bólogatásból áll, miközben hallgatom csudiizgalmas sztorijaikat...) , és sajnos megvan az a rossz szokásuk, hogy rám vetik magukat, amikor meglátnak. Márpedig utolsó varázsvilágban eltöltött hétvégémet nem szándékozom rájuk pazarolni.
A Három Seprű van legközelebb, így rohamtempóval igyekszem átvágni magam az embertömegen, hogy előbb beérjek, mint hogy ők meglátnak. Ahogy utat török, majdnem elkaszálok egy kislányt, épphogycsak nem döntök fel egy idősebb boszorkányt, de végül sérülések nélkül bevágódom az ajtón.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és ellépek a bejárattól, mert egy pár épp akkor óhajt kimenni. Körülnézek, de sajnálatomra hála a nagy forgalomnak, egyetlen szabad asztal sincs. Pedig úgy innék egy kis hűs töklevet... Nincs más választásom, a pulthoz kell ülnöm, amíg elmúlik a cicababa-veszély. Szusszanva lecsüccsenek, és rendelek egy üdítőt,majd miután kézhez kapom, megfordulok a székemen, és nézegetni kezdem a bent ülő embereket. Gyakran csinálom, hogy csak úgy nézek ki a fejemből, és raktározom az arcokat, elképzelem az életüket és a többi... Jó szórakozás, én élvezem. Csupa roxfortos diák.
De nem sokáig nézelődhetek. A rettegett lánypáros ugyanis gyanúsan sokat álldogál az ablak előtt, és bár nem tudok szájról olvasni, mozdulataikból egyértelműen látszik, hogy arról beszélnek, bejöjjenek-e vagy menjenek tovább. Szurkolok, hogy az utóbbit válasszák... Sajnos azonban elégedett mosollyal az arcukon elindulnak az ajtó felé.
Hirtelen mozdulattal visszafordulok a pulthoz, és kétségbeesetten szürcsölni kezdem az innivalóm. Kellett nekem egyedül lófrálnom...!? Ordít a felirat a hátamon: szabad préda.
Ki kell találnom valamit. Már szinte hallom a hangjukat, ahogy mézesmázosan rám visítanak: "Juulsieee, szióóka!" , és már végig is fut a hátamon a hideg. Körülsandítok, és nem messze, a sarokban észreveszek egy viszonylag ismerős arcot. Amy Joy az, egy alattam járó griffendéles lány. Egyszer-kétszer összefutottunk már, de sosem volt alkalmunk beszélgetni. Szimpatikus lány, de amit most tervezek, valószínűleg kiöl majd benne minden hasonló érzést irántam, már ha egyáltalán van.
Könyvet tart a kezében, ha jól látom a sok embertől, és úgy tűnik egyedül van. Mikor hallom az ajtó fölé akasztott csengőt megszólalni, és felcsendülni az idegborzoló kacajt, tétovázás nélkül indulok el Amy sarka felé, és imádkozom, hogy Bianca és barátnője nehogy észrevegyenek.
Négy lépés, három... Már csak kettő... Mindjárt ott vagyok...Éééés...
Cél. Lehuppanok Amy elé az asztalhoz, és leteszem a töklevemet.
Rávetem magam és dumálni kezdek, csak hogy távolról úgy tűnjön, mintha már régóta csevegnénk. Mondjuk úgy nehéz lesz, ha Amy azonnal elküld a fenébe. Erre viszont sajnos nagy az esély. Végülis neki is az utolsó napja itt, és kétlem, hogy egy idegen csaj fecsegését akarná hallgatni a nap hátralevő részében, de jelenleg bármire hajlandó vagyok, csak hogy ne kelljen újabb történeteket hallgatnom a rózsaszín golymókokról és a szőke srácokról...
Felöltöm legkedvesebb mosolyomat, megfűszerezem némi bűnbánó tekintettel, kicsit meggörnyedek, jelezve, hogy sajnálom a dolgot, és mielőtt elrugdosna az asztaltól, gyors magyarázatba kezdek.
- Na jó, figyelj, csak öt percig tartalak fel, és nagyon-nagyon-nagyon hálás lennék, ha addig csak úgy tennél, mintha beszélgetnénk... Az életemet mentenéd meg vele. Az is elég, ha mozgatod a szád, vagy valami, csak tűnjön úgy, mintha csevegnénk. - Könyörgő szemekkel bámulok rá, és kicsit oldalra pislantva ellenőrzöm Biancáék helyzetét. Úgy tűnik, nem tudnak hová leülni. Add, hogy elmenjenek...! - Csak néhány percről lenne szó! Aztán el is tűntem, becsszó!
Barna szemeimet ráemelem Amyre, és beleképzelem magam a helyzetébe. Hát, én már régen fenéken billentettem volna, vagy harsány nevetésbe kezdtem volna, ha valaki van ilyen pofátlan, és miközben olvasok, beszélni kezd hozzám. Pláne, hogy nem is ismerem!

Amy ideges.
Nem csoda, hiszen ez az utolsó roxmortsi hétvégéjük, s egyben az első is, melyet Antony nélkül tölt. Mármint azóta, hogy összejöttek. Joy azóta is remegős bokával emlékszik vissza arra a bizonyos első csókra, melyet a Roxfot kviddicspályájának füvén váltottak. A leányzó azt hitte, immáron klassz lesz a tanév befejezése, semmi nem állhat közéjük; szerelmes volt és elvakult. Egészen addig, amíg meg nem látta a fiút egy másik lánnyal csókolózni. Véletlenül talált rájuk, miközben alig néhány nappal ezelőtt unottan csatangolt a folyosókon egy lyukasórájában.
Benyitott egy üresnek vélt terembe és ott voltak előtte. Tony háttal állt neki, ámde ahogy a lány felnézett az ajtónyitásra, ő is megfordult. Talán meglátta Amyt, talán nem, mindenesetre a griffendéles nem várta meg egyikőjük reakcióját sem, egyszerűen kihátrált a szituációból. Előbb lassan, majd mindinkább gyorsulón iramodott el, azonban arra ügyelt, hogy bevágja maga után az ominózus ajtót, ahogyan kitolatott. Közel öt perccel később arra kapta fel a fejét, hogy elég rendesen sikerült begyorsulni és valószínűleg már jóideje fut, mivel alig kapott  levegőt. Igaz, hogy az utóbbiba belejátszott a sírás is.
A lány nem ment vissza a klubhelyiségbe csak jóval később, amikor Antony már biztosan nem kereshette ott. Azóta is került minden alkalmat, hogy szóba kelljen állnia a fiúval. Haragudott, méghozzá nem is kicsit, ám ezért szemernyit sem hibáztatható, hiszen ő mindent beleadott ebbe a kapcsolatba és amit válaszképpen a hatodéves művelt, az nem volt éppen gavallér tettnek mondható.
Amy azért jött le a Három Seprűbe, hogy egy vajsör mellett enyhítse bánatát és persze mert el akart kerülni mindenféle érintkezést Antonyval. Úgy döntött nem ad lehetőséget a magyarázkodásra, mert ha az ember magyarázni kezd valamit, arra oka is van, tehát nyilván hibázott, bűnösnek érzi magát. Ilyenből pedig már éppen elegett látott Joy, naná hogy nem kért belőle. De persze nem tudta könnyedén feldolgozni a történteket, avagy simán átsiklani felettük, annál sokkal jobban fájt a szíve.
Ilyen előzmények után okkal ücsörög némileg feldúltan a kricsmiben. Észre sem veszi, hogy fejjel lefelé fordítva tartja kedvenc könyvét, szeme előtt ugyanis a sorok helyett emlékképek úsznak, a hasonló esetekéi, továbbá Tony mosolya kéreckedik mindenáron a vetítővászonra.
Érdekes módon akármilyen zsúfolt is az ivó, Joy haramia tekintete és kisugárzása mindenkit elűz, az asztal körül szinte egy gyűrű alakú vendégmentes légtér alakul ki, hiába vannak heringekként összezsúfolódva a vendégek.
Ekkor telepszik mellé Jules, habár ezt Amy nem igazán érzékeli, a gondolataival lévén elfoglalva. A szavak azonban már elérnek némi hatást: a lányka előtt feltisztul a kép, ráeszmél, hogy fejjel lefelé tartja a könyvet. Gyors mozdulattal megfordítja. Mire ezzel végez, elér agyához az imént hallott szavak jelentése is és felnéz a betűtengerből az asztalánál ülőre. Elmosolyodik, de a mosoly inkább hasonlít fintorra, mint egy jellegzetesen amys, örökvidám, szikrázó mosolyra.
- Szia... - szólal meg, miközben tétován bámulja a vele szemben ülő, meglehetőst ismerős lány arcvonásait és a két nőszemély felé vetett zaklatott pillantásokat. - Ööö... ne haragudj, de nem egészen emlékszem a nevedre. Anett, ugye? Vagy Arleth? Abigail? Különben maradhatsz nyugodtan, bőven van hely az asztalnál és nem zavarsz.
Mindeközben igyekszik visszavenni emberevő kedvéből, ugyanis egy fiú miatt nem akar bunkónak tűnni senki előtt, egy ilyen srác miatt pedig végképp nem, hiszen nem érdemli meg Antony, hogy a leányzó bánkódjon miatta.

Miután végigmondom mondandóm, Amy rám emeli kék szemeit, de kicsit olyan érzésem lesz tőle, mintha csak akkor venne észre, mikor befejeztem a csacsogást. Van egy olyan érzésem, hogy nem is fogott fel minden szót belőle. A könyvét is, amiről azt hittem olvassa, fordítva tartja. Ami persze lehet, hogy szándékos, de ködös tekintete szerintem semmit sem észlelt a könyv soraiból. Végül is leteszi a kötetet, és lényeg a lényeg:megengedi, hogy maradjak.
- Nem zavarok? Tényleg? - sóhajtok fel megkönnyebbülten, és közel állok hozzá, hogy felnevessek, de mikor ránézek Amyre, kicsit lejjebb csökken bennem a boldogságszint. Nincs épp túl jó kedvében, ahogy elnézem. Persze meglehet, hogy a hirtelen támadásom okozta meglepettség haragja tükröződik rajta, habár szavai nem erre engednek következtetni. Nem tudja a nevemet. Ez viszont a legkevésbé sem zavar. Én is csak azért emlékszem az övére, mert igazán szimpatikus lány, na meg mert ilyenekhez jó a memóriám. Bezzeg a Jupiter holdjainak a színe már nem marad meg ilyen könnyen a fejemben...
- Jules. Jules Shine Kingwoods - mutatkozom be mosolyogva. - Kezet is nyújtanék, de akkor a két rózsaszínben pompázó csaj a pultnál, akik miatt idemenekültem, sajnos levonná a megfelelő következtetést, és még idepofátlankodna. A látszat ellenére ugyanis van némi eszük, és azonnal rájönnének, hogy ismeretségünk nem tart két percnél régebb óta... Aztán a nap hátralévő részében mehetnék perzsamacskákról és miniszoknyákról diskurálni velük. Elég egy percig kedvesnek lenned valakihez, és az egy életre rád akaszkodik.
Fintort vágok, és belekortyolok az italomba. A következő pillanatban pedig rájövök: túl sokat beszéltem. Már megint. De talán nem lesz belőle nagy probléma, és az izgatottságom számlájára írja a szómenést. Közben egy pillantást vetek az imént még Amy kezében tartott könyvre. Szeretek olvasni, de ezt a kötetet nem ismerem. Amy arca és a belőle áradó keserű kisugárzás azonban valahogy elveszi a kedvem a könyvekről való diskurálás lehetőségétől, így inkább csendben meghúzom magam. A szemem sarkából gyanús mozgást vélek látni, ezért kénytelen vagyok beszélgetést kezdeményezni, de annyira nem fontos elkerülnöm a bájolgó cicusokat, ha ezzel valaki napját elrontom.
- Biztos... Biztos, hogy nem zavarok? - teszem fel bizonytalanul a kérdést, miközben távolba révedő tekintetét figyelem. - Nem haragszom ám meg, ha esetlegesen más társaságra, vagy épp üres asztalra vágysz... Annyira nem fontos elvegyülnöm - magyarázkodom neki.
- Nem akarok tolakodónak tűnni, csak azért mondom, mert... hát nem tűnsz épp jókedvűnek - húzom el a szám megértően - és ha magányra volna szükséged, hát akkor azonnal elkotródom.
Habár ez utóbbi sántít kicsit. Végül is ki keresné a magányt egy kocsmában, ami tömve van diákokkal? Lehet, hogy épp azért jött ide, hogy valamiről elterelje a figyelmét? Ha így van, azon könnyen segíthetünk...
- De ha pofátlankodtam és ráadásul tévedek is, átkozz ki innen nyugodt szívvel - azzal megint nagyon kortyolok a töklevemből, és észreveszem, hogy előtte nincs semmiféle üdítő. Mivel jön az év vége, nekem meg még van egy csomó pénzem (amit persze következő évben is elkölthetnék, de inkább elverem másra, szokásomhoz híven), úgy döntök meghívom egy italra. Elvégre meleg is van, már társasága is akadt, nem ülhet itt szárazon! Még szinte kis sem mondtam az előző mondatomat, már teszem is fel kérdést, és a kezemet a levegőbe, jelezve Rosmertának, hogy jöjjön egy kicsit.
- Amíg a lehetőségeiden gondolkozol, engedd meg, hogy kicsit javítsak a helyzetemen egy itallal. Meghívlak. Mit kérsz?

Amy lelkileg megsemmisül a Jules név hallatán. Sosem volt ekkora probléma a névmemóriájával, legalább a kezdőbetű stimmelt, ha a pontos névre nem is emlékezett. Nagyon úgy fest, hogy egy hűtlen szerelmes képes volt elvenni a leányzó eszét, aminek Joy a legkevésbé sem örül. Ráadásként valahol mélyen van egy olyan érzése a griffendélesnek, miszerint asztaltársa tökéletesen tisztában van az ő kilétével. Ennek ellenére udvarias, immár alig-alig kannibál hangulatú mosolyt villant fel a bemutatkozás hallatán.
- Amy Joy vagyok. És tényleg nem zavarsz, hidd el - közli megnyugtatóan, azután fejével alig észrevehetően a pultnál rózsaszínellő leánygyermekek felé int. - Mellesleg ismerem őket, habár ezt így talán túlzás kijelenteni. Pontosabb úgy, hogy néhányszor volt szerencsétlenségem a társaságukhoz, így megértem miért menekülsz előlük.
Amíg Jules az italát kortyolgatja, Amy tétován mered az asztalon pihenő könyv borítójára, majd forgatni kezdi az asztallapon. Érdekes módon ahogy a kezébe kerül a könyv, ahogy forgatja az ujjai között ismét egyre mélyebbre kezd süllyedni az önsajnálat és az Antony iránt érzett düh mocsarában.
Lassacskán tényleg nem érti miért is hitt a fiúnak és egyáltalán hogyan lehetett képes ilyen mértékű hülyeségre, más szóval vakságra. Néhány percnyi töprengés után arra jut, nyilvánvalóan az a bizonyos rózsaszín szemüveg a hibás, melyet a szerelem rendszerint áldozataira ad. Menten el is határozza, hogy visszatér korábbi cinikus eszméihez, melyek szerint a szerelem egy nem létező dolog, a nem létezőben pedig nem szabad hinni, továbbá nem dőlhet be neki újra, akármilyen klassz fickót sodor elé az élet.
Idáig jut el mindössze, amikor Jules meglehetőst bizonytalan hangon szólal meg.
Amy üveges tekintete az előbbihez képest viszonylag hamar feltisztul, a szavak jelentése is hamarabb jut el az agyáig, mint néhány perccel korábban, mégis némi fáziskéséssel reagálja le a hallottakat. Először megvetően elhúzza a szája szélét, szólván:
- Pasik...
Azután megpróbálkozik a lehetetlennek tűnő feladattal; azaz a régi, gondtalan, felszabadult amys kisugárzást kihozni magából, ami hatalmas feladatnak tűnik így hirtelen a minduntalan előkapaszkodó emlékképek tagló hatása miatt. Fintorba fulladó mosolykísérletet tesz, majd biztató kedvességge szólal meg.
- Ne aggódj, Jules, maradj nyugodtan. Ha elmennél vagy téged vagy engem szállna meg a két pink libus, egyszóval dupla védelem a jelenléted. Tudom, most piszkosul számítónak tűnök emiatt a mondat miatt, de alkottak már rosszabb képet is rólam. A kiátkozástól pedig ne félj, az csak a mardekárosok jól bevált szokása. Ha ilyesmi céljaim lennének, előbb kihívnálak párbajra, csak ott és akkor támadnék neked.
A röpke monológ végére azért csak sikerül összehoznia Amynek egy épkézláb mosolyt, még mielőtt végképp elijesztené szegény "menekültet" az asztalától. Tulajdonképpen figyelemelterelésnek is remekül beválna a lányka, ha tartós maradásra tudná bírni valahogy Joy, s nem váltana ki belőle folyton bizonytalanságot a griffendéles kezdeti emberevő szirti morc hangulata.
Az italmeghívásra Amy tétován néz. Sosem hívta meg semmilyen italra egyetlen idegen vagy félig idegen roxfortos diáktársa sem, így nem is tudja, hogy Jules most komolyan gondolja az egészet avagy netán mégsem. Ezért bölcsebbnek látja kivárni, míg Madam Rosmerta odaér, vagy Jules leengedi a kezét, ha mégis meggondolná magát a rendelést illetően.

Kitartóan az égnek emelem a kacsóm, bár már zsibbad. Amy nem ad egyértelmű választ az ital felajánlására, de ragaszkodom hozzá, hogy igyon egyet. Eléggé el van kenődve, habár a csípős megjegyzése a "pink libákról" azért arra enged következtetni, hogy még nem egészen 100%-os állapotban is képes józan maradni.
Pasik. Hát igen, bár lenne már elég tapasztalatom, hogy én is együttérzőn ciccegjek. Habár megérné ilyen áron, hogy egyedül üldögéljek egy zsúfolt és elméletben vidám helyen egyszál magamban?
Végre Rosmerta is felfigyel rám, és kopogós cipőjében elindul felénk.
- Mit kérsz? - fordulok Amyhez, és visszamosolygok rá. Hitetlenkedő tekintete szerint nem számított komoly meghívásra, de én már készítem is elő a tárcám. Látva a tétovázást, mosolyom vidám félvigyorrá szélesedik. - Ez a legkevesebb, amiért hagyod, hogy elárasszalak a mindenféle kis butaságommal... Meg aztán, nem sűrűn van kit meghívnom.
A kocsmáros hölgy, odaérkezik hozzánk, és felveszi a rendelést. Kérdőn Amyre nézek, majd miután elmondta, mit kér, én is rendelek még egy vajsört, és hozzá némi ropogtatni valót "sörkorcsolya" gyanánt. A két "pink libus", hogy Amy szavaival éljek, sajnos úgy tűnik, letáborozott a pultnál, és feltűnően bámulnak két hetedéves hollóhátas srácot, így nekem is hosszabb időre kellett berendezkednem. Visszataszító, amit művelnek, komolyan azt várom,mikor vetik rá magukat.
Minél tovább néztem őket, annál erősebb lett bennem az elhatározás, miszerint igenis el fogok menni mellettük egy szó nélkül, mégpedig Amy Joy társaságában, és köszönésen kívül egy szót sem fogok velük váltani! Igen. Végül is nehogy már ne féljek egy tüzes ráktől vagy Pitontól, tőlük meg igen...
A lány rövid monológja után kicsit meglepve nézek rá. Igazi griffendéles, azonnal leszögezi, hogy ő egyenes és bátor. Nem is gondoltam másképp. Kék szemeibe nézve az ember elsőre őszinte és életvidám lényt vár. Hát, az őszinte rész megvolt.
- Remélem azért párbajra nem kerül sor - pislantok rá vidáman, és kiszürcsölöm a töklevem utolsó hűs kortyát. Ha már maradok, miért ne derítsem valahogy jobb kedvre? Csak tudnám, mi a helyzet... Valószínűleg valami fiú van a dologban, de nem ismerem annyira, hogy erre ilyen nyíltan rákérdezzek, meg hát közöm sincs hozzá túl sok. Így aztán marad az unalmas ismerkedős téma egy időre, amíg kicsit feloldódik, aztán belevágok a csevegésbe úgy istenigazából. Addigra talán a kellemetlen társaság is elkotródik, esetleg új partnerünk akad. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert Amy nem tűnik egy szószátyár típusnak, én pedig köztudottan elég cserfes vagyok. De aztán kibukik belőlem majdnem olyan hangnemben egy szó,mint az imént tőle a "pasik"...
- Mardekárosok... - újabb emberek vonulnak be a heringesdoboz helységbe, köztük pár zöldben pompázó srác. Egyiket sem ismerem, de fensőbbséges arckifejezésük láttán nem is érzek késztetést közelebbről megismerkedni velük. - Nem mintha különösebb gondjaim lennének velük, ismerek egészen normális mardekárost is, csak hát... Igen, ha átkozásról van szó, az ő kezük gyorsabban eljár.
Beleszippantok az üres szívószálamba, mert elfelejtettem, hogy a poharam már üres. Rettentő melegem van, a vajsör pedig, ami nem egy üdítő ital, de mégiscsak folyadék, még mindig késik. Legyezni kezdem magam a kezemmel, és a kellemetlen melegtől sóhajtok egy nagyot.
- Te hogy bírod ezt az időt? - fordulok hozzá kissé panaszosan. - Áh, én most legszívesebben valahol északon szánkáznék vagy valami tengerparton ücsörögnék...
Kissé közhelyes csevelynek indul, de jobb, mint a semmi. Meg aztán őszintén érdekel, vajon hogy érzi magát ilyen - számomra tikkasztó - hőségben.

Még mindig nem akarja elhinni az italmeghívást, pontosabban nem tudja elhinni valamiért. Csupán amikor Rosmerta odaér, akkor kapja fel a fejét. Előbb Julesre néz újabb megerősítésért, csak ezután néz a kocsmáros asszonyra, hogy leadja rendelését.
- Egy vajsört kérnék, kevés fahéjjal a tetején - szól immáron magabiztos hangon.
Érdekes, eddig sosem volt ilyen bizonytalan, mint jelenlegi helyzetében. Valahogy mindig megvolt az a határozottság, a könnyedség, amivel átsiklott minden felett. Úgy fest, Antony tényleg nagyon kiborította, holott ejtették már máskor is pofára, de a mostani mélyebben érintette. Az eszébe sem jut, hogy mindig minden hasonló esetnél miliméterre ugyanígy érzett, hiszen azok az emlékek már régen elhalványultak fejében.
Joy kiszúrja az asztaltársa által a pult felé vetett pillantás célpontjait: a két rózsaszínkét és az általuk feltűnően fixírozott srácokat. Nem kívánja a fiúknak a libák társaságát annak ellenére sem, hogy a maga részéről jelenleg falra tudna mászni mindenféle pasasnépek jelenlététől, az obligát dumáktól és a csajozós kamuzásoktól. Végülis nem a fiúkat magukat utálja, csak egy konkrét egyedet, ezért is nem akar annak a másik kettőnek semmi rosszat kívánni.
- Párbajra?! - bámul hirtelen Julesre hökkenten.
A nagy bámészkodás közben ugyanis kikottyant fejéből, hogy épp az imént kerülgették a témakört. Amy megrázza a fejét, hogy legalább egy pöttyet észhez térjen végre. Későn jut eszébe, hogy nagykorú lévén akár Lángnyelv Whisky-t is kérhetett volna Rosmertától, csakhogy a piálós búfelejtés a férfiak dolga. A lányok legfeljebb elmennek vásárolni, kivéve ha Amyhez hasonlóan utálják eme tevékenységet. Akkor pedig marad a szolid jóhangulatot megalapozó forró vajsör és a remény, hogy Jules jó hatással lesz rá.
- Nem lesz párbaj - mosolyodik el tréfásan a leányzó -, hacsak nem ugrasz most itt az asztal fölött a torkomnak. A mardekárosok között is vannak normálisak, sőt néhány jófej is előfordul közöttük, akik talán csupán tévedésből kerültek oda. De a párbajtól tényleg nem kell tartanod.
Ahogy Jules beleszív az előtte lévő szívószállal az üres pohárba, azokban hangosan szörcsög a levegő. Amy elvigyorodik a hang hallatán, pláne amikor a "melegnemtűréséről" mesél a leányzó.
- Ha a meleg elől menekültél volna be ide, akkor bizony azt mondanám, hogy rossz helyre jöttél, mert ez a túlzsúfolt bádogdoboz igencsak híján van a kellemesen hűvös levegőnek, az oxigénnek meg végképp. De talán ezzel könnyebb lesz - tartja újdonat barátnője elé a könyvet. - Ha már olvasmánynak nem vált be... Amúgy néha már engem is zavar a meleg, de a hideget sem sűrűn tűröm el, nem hiába szeretem a tavaszt a legjobban. Olyankor mindent áthat a robbanásszerű életkedv, de már túlzottan hideg sincs, vígan mászkálhat az ember sortban és pólóban.
Amy hirtelen elhallgat, ugyanis rájön, hogy már megint túl sokat beszélt egyszerre, megint elárasztott valakit az egyesek által lököttesnek tartott szövegével. Továbbá meglepetten konstatálja azt is, hogy a beszélegetés-kúra hatásosnak bizonyul, ugyanis szempillantás alatt megfeledkezett minden gondjáról-bajáról.

Figyeltem, ahogy Craig is szépen-lassan kezd felengedni a környezetben. Egy darabig mindketten a gondolatainkba merültünk. Kíváncsi lettem volna, vajon az ő fejében per pillanat mi járhat. De sajnos nem rendelkeztem a gondolatolvasás képességével, ráadásul nem is lett volna túlságosan illendő, ha csak úgy, minden kérdezés nélkül bekukkantok a fejébe és körbenézek, mint egy japán turista a Louvre-ban.
Érdeklődő tekintettel figyeltem a srác mozdulatát, ahogy rágyújtott a cigarettára, majd halkan fújni kezdte a füstöt. Szerencséjére nem tartozott azon modortalan emberek közé, akik se szó, se beszéd az ember arcába fújják a dohány káros gőzét, ezzel beborítva a másikat, aki nem hódol eme szenvedélynek. Az ilyen fazonoktól mindig is kirázott a hideg, és legszívesebben felképeltem volna őket. Madame Rosmerta közben kihozott egy újabb adag italt Craignek, majd ismét magunkra hagyott minket.
- Ó, szóval akkor mondhatjuk azt, hogy a világ másik részéről érkeztél ide hozzánk. - nevetek halkan, ahogy megtudom, honnan is érkezett ismeretlen-ismerős asztaltársaságom. Iszik egy kortyot az italából, majd fájdalmas, keserű tekintettel pillant a gitárjára. Valami elég komoly dolognak kellett történnie az életében az zenéléssel kapcsolatban. - Értelek. Szóval akkor munkát keresel. - bólogatok hümmögve, majd elmélkedésemből a kérdései szakítanak ki. - Hát, én most vagyok hatodikos, szóval jövőre fejezem be a tanulmányaimat.
~ Már ha egyáltalán befejezem... ~ tettem hozzá gondolatban, hiszen terveim között volt az, hogy csatlakozom a Főnix Rendjéhez, amint tudok és amint lehet. Persze ennek keresztapám nem fog örülni...de már felnőtt vagyok. Ez az én döntésem és nem szólhat bele az ég világon senki.
- Hogy szeretem-e csinálni? - ez a kérdés enyhén meglep, mivel még sosem tették fel nekem ezt, így nem is morfondíroztam még rajta. - Nos... - vakaródzom – Tulajdonképpen szeretem. Főleg a Sötét Varázslatok Kivédése órát, szerintem az az egyik legérdekesebb és leghasznosabb az Átváltoztatástan mellett. - magyarázok Craignek – Persze...azt még nem tudom, mihez kezdek majd magammal a jövőben... - vontam meg a vállam, s igyekeztem leplezni ezt az enyhe kis füllentést, amit most megejtettem irányába. Ugyanis nagyon jól tudtam, mihez akarok kezdeni. De persze ezt az ember nem kötheti egyből mindenki orrára. Szépen is néznénk ki.
- Milyen munkára gondoltál amúgy? - tértem vissza egy kicsit a srác témájára. - Gondolom, a zenéléssel szeretnél valamit kezdeni...vagy más terveid vannak netalán? - pillantottam rá, majd ittam egy kortyot. Kíváncsi voltam nagyon a válaszára, érdekelt, végül is mihez szeretne magával ezen a környéken kezdeni.

- Cööööööööh!!! -
Horkantok fel elégedetlenül. Hát így kell fogadni az ember lányát? Így?
Ez a tipikus mit keresel te itt kérdés bosszantó. Főleg Draco-tól. Mert... mert... ki ő hogy megmondja hogy hol legyek? És amúgy is... legalább annyi jogom van itt lenni mint neki és annak a barna hajú lánynak, akivel épp társalog és akit életemben nem láttam még.
Igenis legalább ugyanannyi, ha nem több. Mert hát azért a nevem csak számít valamit... nem? Ugye hogy ugye... ^^ !!!
Talán így már kellően jogos a felháborodásom, s mindennek tudatában elhúzott szájjal engedem el Draco nyakát, noha nem szívesen teszem. Sőt, ha már így alakult természetesen hangot is adok a számára nem épp kedvező véleményemnek.

- Azt ne mondd, hogy abba a büdös pincehelyiség unalmas kanapéjába kellene kuksolnom mert megőrülök. Merlinre, itt már szórakozni se lehet? -
Fakadok ki, miközben lezuttyanok a székre, amin eddig álltam és elkezdek szemezni Draco korsójával, annak ellenére hogy abszolúte nem érdekel, mi a tartalma. Meglehet olyasmi, amit nem kedvelek, mint az a csípős lángnyelv izé, amit Rod iszik folyton, de... a látszatot meg akarom tartani, hogy naná hogy ne kezeljenek már gyerekként. Meg amúgy is... Satine meg Kay sőt még Megan is állandóan errefelé lóg... szinte törzsvendégek itt pedig csak egy évvel idősebbek...
Ergo megvan a mintapélda... én se akarok lemaradni.
Ezért se szó se beszéd, magamhoz húzom a korsót, és belekóstolok. A fanyar arckifejezést megpróbálom palástolni, mert bizony nem ízlik olyan hű de nagyon ez a... valami, de a látszatnak meg kell lennie.

Lesajnáló pillantással nézek a másik irányba, Draco válla fölött a lányra. Majd vissza a kuzinomra. Végül újra a lányra.
És újabb korty a vajsörből.
- Höh, persze látom te nem fecsérled az időd... ha nincs Parkinson, jó az ellenség is, mi? Habár miért is lepődöm meg... Vikitria is lényegében griffis... na de legalább ő jó fej... -
Mutatok rá jelentőségteljesen a lényegre, miközben Barbi-t fixírozom. Ki tudja, meglehet ez a csaj se annyira szörnyű mint a griffendélesek többsége. Már ha nem elvetemült Potterimádó, mert azokat messziről ki nem állhatom. De nem állom meg hogy Draco helyett ne válaszoljak a lány kérdésére.

- Ugyaaaaaan, Pansyval mindig a pincefolyosó beugrójába szokott összebújni. Vikitirával meg a trófeateremben vagy a parkban. -
Aljasan elvigyorodom, ám folytatom.
- De az is előfordul, hogy a klubhelyiségben irattatja meg velük a házit... nemde? - várom angyali tekintettel a megerősítést.
- Téged nem ismerlek... - nézek a lányra újra, miközben annyit elvárok minimum, hogy bemutatkozzon. Mert hát, mégis valahogy szólítanom kellene, maximum hé kisanyám lesz, mint azok a nevenincs senkik akikkel (rövid életem során) összehozott a sor.
- Habár a griffendélesek nem a szívem csücskei... bezzeg Draconak... - kuncogok, miközben oldalba bököm a fiút és újra kortyolok egyet az italából szemrebbenés nélkül.
Ha elveszi... hisztit csapok.  :P  :angel  ::)

Jól megnézem magamnak Rosmerta szokás szerint ragyogó és hát...érdekes cipőit, miközben elviszi a rendelésünket. Remélem hamar megjönnek az italok. Már nem is izgatnak a pinkik a pultnál, a nagy meleg kiszívta belőlem az ellenérzéseket. Azt hiszem, jelen pillanatban egy ásítással válaszolnék a siralmaikra vagy lelkendezéseikre. Aztán vigyorogva visszafordulok Amyhez.
- Ha most neked ugranék az asztal felett, hidd el, amilyen ügyes vagyok, még nekem esne valami bajom - nevetek fel halkan, ahogy elképzelem a jelenetet. Megcsóválom a fejem, és megpiszkálom a poharam alját a szívószállal. Máris pokoli szomjas vagyok, pedig egy pillanattal ezelőtt még iszogattam. Na mindegy, mindjárt jön a "következő kör". Ránézek a lányra, és még mindig látok némi keserű árnyékot a tekintetében, de már láthatóan jobb a közérzete. Fél siker. Kedvesen felajánlja a könyvét legyező gyanánt. Hálásan elfogadom, és elég nagy mozdulatokkal használni is kezdem, lehetőleg úgy, hogy valamennyi a mozgó levegőből őt is érje.
- És megkérdezhetem, te miért jöttél be ide, ilyen időben? Így belegondolva, rossz ötlet volt a két csajszimajszi elől ezt a poklot választani búvóhelynek, pláne, hogy még csak be sem vált...
Közben hallgatom, ahogy aranyosan megindul a nyelve, és egész kis monológot mond a tavasz előnyeiről. Mindazonáltal egyetértek vele.
- Ah, ne is mondd - sóhajtok fel sóvárogva. - Én is mennyivel szívesebben élvezném a friss fű érintését a parkban, a langyos napfény cirógatását, nem ezt a gyilkosan tűző fénycsóvát... Ilyenkor az életkedvem is kiszikkad.

*Örömmel konstatálja az érkező újabb italt, és reflexszerűen biccent megköszönve ezzel azt a talán még mindig kissé szúrós tekintetű kocsmárosnak. Lassan kortyol újra, időközben pedig a cigaretta is elfogy. Nem gyújt rá újra, hiszen tisztázták, hogy a lánynak nincs ínyére ez a dolog. Ezért is volt talán szerencsés, hogy gyorsan elintézte ezt a káros szükségszerűséget, így nem füstöl tovább kellemetlenül, hanem az újabb ital társaságában most már teljes egészében a másiknak szenteli figyelmét, nem mintha eddig nem ezt tette volna persze.*
- Hát mondhatjuk is, meg nem is, attól még így lesz. *Jelenti ki Craig határozottan, és közben a bejárat felé pillant, mintha csak egy pillanat alatt akarná áttekinteni az idevezető útját egészen Sydney-től Londonig. Aztán lassan visszavándorol a pillantás a másikhoz. Egyszerre mindkét kezével ösztönösen a hajába túr, és felborzolja annak hátsó részét. A lány elejtett félmegjegyzésére kissé felhúzza a szemöldökét. Meghökken. De ez az arckifejezés hamar tovatűnik. Nem igazán tudja mire vélni az elhangzottakat. Bár ő maga nemigen tud semmit a lány hátteréről. Noha ez fordítva is igaz. Szóval a lényeg, hogy el sem tudta eddig képzelni, hogy valaki esetleg ne akarhatná befejezni a nagy "Roxfortot", melyet odakint Ausztráliában az egész családja fetisizált, és a konfliktusok főként ebből adódtak. Kissé el is bambul, miközben ezeken jár az esze, aztán a lány újabb szavai kilendítik a gondolatmenetből, és vissza húzzák a társalgásba. Közben a felborzolt tincsek az arcába kerülnek rakoncátlanul. Most ezekkel nemigen törődik csak figyel. A lány válaszán fancsali mosolyra húzza a száját, semmi káröröm, vagy ilyesmi egyszerűen csak hasonló válaszra számított.*
- Háát igen.. tényleg azok a legizgalmasabb tárgyak.. Legalább is első körben a tapasztalatlan szemnek.. én is az hiszem.. *Pillant az asztallapra, és kortyol az italából, miközben egyet kényszerül érteni a lánnyal. A vállvonásra nemigen reagál semmit a kócos Ausztrál. A következőkre már inkább. Már épp kezd lelkesedni a kérdés első felénél a másodiknál azonban komolyan elkomorul az arca. Most nem néz a hangszerére, de ugyan az a keserű bú fut át a kócos tincsek függönye mögött a sápadt, és lila táskáktól tarkított arcon.*
- Nem.. *Jelenti ki határozottan, és míg újabbat szürcsöl szünetet tart, aztán megtörli a száját, és a torkát köszörüli.*
- A zenéről ennyit.. nincsen többet.. *Jelent ki mindössze ennyit, és láthatóan ezt a részt nem is kívánja firtatni tovább.*
- Az viszont igaz, hogy ezen kívül szinte bármit el tudok képzelni. Tulajdonképpen ezért is járok erre információt gyűjteni.. Tudod hosszú ideig hanyagoltam a varázsvilágot.. Ez Ausztráliában nem is annyira nehéz.. *Magyarázza, bár lehet a lány nem is igen érti a dolgot.*
- Na de ez hosszú, szóval a lényeg az hogy azt hiszem szeretném újra belevetni magam. Én Ausztráliában végeztem el a varázslóképzőt, és volt pár eredményem.. *Tart itt egy szemdörzsölésnyi szünetet.*
- Éppen ezért gondoltam, hogy visszatérnék.. a mugli dolog nem jött be.. *Céloz itt a zenélésre egyértelműen.*
- Talán tényleg a varázsvilág az igazi hely ahova való vagyok.. szóval nem tudom mit csinálnék, de szeretnék újra visszatérni.. Ezért is jöttem épp ide Angliába, annak ellenére, hogy tudom nem épp rózsás itt a helyzet, bár nem volt időm belefolyni semmibe, meg bevallom neked hidegen hagy kicsit a dolog. *Ezzel a megjegyzésével talán nem lopta be magát a másik szívébe, de Ausztrál lévén mindig is maximálisan őszinte volt. Lassan így folytatta.*
- Az is megfordult a fejemben, hogy talán taníthatnék.. *Teszi hozzá végül kicsivel később halkan, aztán mereven a sörébe bámul, de most a korty elmarad. Aztán lassan körbepillant, és felmérve a körülményeket döntést hoz. Ideje a távozás mezejére lépni. Lassan a beszélgetés foszlányait elvarrva a későbbi találkozás halovány reményében búcsúzik, majd összeszedi cókmókját, és távozik a söréből egy kevés marad a fizetendő összeget pedig maga mögött hagyja. Így távozik angolosan ausztrál lévén, bár meglehetősen hitelesen. Természetesen nem marad el a köszönés sem, és még egy utolsó megjegyzés*
- Az a helyzet. Igazán helyes vagy.. de tényleg.. *Mondja s pirul is közben a sápadt arc kissé.*
- Őszintén remélem találkozunk még. Egy alkalmasabb időben. *Aztán végleg kilép a képből, és távozik.*

- Neked? - vigyorodik el Amy félig-meddig a különféle eshetőségeket latolgatva.
Most akkor addig kéne idegelnie, amíg Jules dühében le nem fejeli az asztalt vagy mi a szösz? Csak mert tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor a legszebb öröm a káröröm, amikor rosszkedvű az ember. Habár ilyen mértékű csalódásnál a fene tudja csupán, hogy segítene-e, avagy netán még rontana is a leányzó helyzetén és kedélyén. Végülis lemond a bőszítő tervekről, úgy dönt ma inkább őszintén nevet, minthogy gúnykacagjon és a más kára felett örvendezzen.
- Én...? - habozik Joy.
Most meg kéne osztania a másikkal minden gondját, baját, búját? De hiszen alig ismeri, s ígyként azt sem tudja bízhat-e benne. A griffendéles ösztöneinek hála többnyire megérezte az ilyesmit, azonban szinte sohasem hitt ezeknek a sugalmaknak, s most, amikor semmi efféle belső értesítés nem érkezett, nem mert bízni semmiben és senkiben. Ez talán teljesen normális dolog lehet egyesek számára, Amy azonban mindig különösnek találta azzal a tulajdonságával együtt, hogy mielőtt valami rossz történt vele, gyomra rendszerint összeszorult, szervezete így szinte előre jelezte a bajt. Ha a leányzó időben felfigyelt erre az érzésre és fokozottan vigyázott magára, a baj akkor is bekövetkezett, de legalább kevésbé vágta padlóra, hiszen előre tudta, hogy most valami negatív dolog fog történni vele.
A lány végül hatalmasat sóhajtva vág bele a történetbe, melyet elhatározása alapján igencsak foghíjasan és dióhéjban fog tálalni Julesnek.
- Tulajdonképpen azért jöttem be, mert egyedül akartam lenni. Kissé kibuktam egy olyan srác miatt, aki valójában meg sem érdemli, vagyis inkább engem nm érdemel meg. Na mindegy. A lényeg ez volna: jó hogy jöttél, mert így legalább nem rágom magam egy csomó értelmetlen hülyeségen, hanem akár valami értelmesről is tudunk beszélgetni - mosolyog ismét azzal a kesernyés felhanggal ami valójában nem Jue jelenlétének, sokkal inkább a fiú felemlegetésének szól.
Azután csak hallgatja ahogy a vele szemben ülő lány szövegel. Akárha valami csendes kis erdei patak csobogna mellette, olyan megnyugtató hangja van Julesnek ezen a meglehetőst idétlen napon. Amy a tartalom felét sem fogja fel, csupán arra ügyel, hogy végre fenn tudja tartani a lelki békéjét és annak látszatát. Ha ez megvan, akkor már más egyébre is tudna ügyelni az egyéni ilyen-olyan problémái helyett.
Rosmerta megjelenése zökkenti ki gondolatmenetéből.
A kocsmáros eléjük pakolja a rendelt italok, s Amy ahelyett, hogy rögvest eltüntetné kábé két hörpintéssel vajsörét, megemeli a korsót Jue felé.
- A tavaszra - közli, majd elvetemült vigyort csillantva folytatja. - Gyere, mentsük ki azt a két szegény fazont a "rózsaszíncsi libcsik" karmaiből. De előbb azért ihatnánk is, mert erős a gyanúm, hogy nem fogunk nyugodtan visszülni az asztalhoz a fickó-szabadító akció után.
Fejével a pinkek által lassacskán becserkészni próbált egészen jóképű, korukbeli fiúk felé int, hogy Jue is tisztában lehessen a megmentendők kilétével.
- Továbbá azt is gyanúzom, hogyha sikerrel járunk, akkor bizony egyik némber sem fog többet szóba állni velünk, tehát nemcsak a két ártatlan srác járna jól, hanem mi is. Na?

Na, ebbe aztán beletrafáltam.
Arra számítottam, hogy esetleg vár valakire, és rámszól, hogy igen, örül a találkozásnak, de most már mennem kellene, mert jön valakije. Vagy csak egyszerűen szeretett volna elvegyülni a tömegben, ilyesmi... De nem, nekem sikerült rárontanom csendes magányában, miközben épp a nagy valószínűséggel durván bunkó srácot igyekezett kiverni a fejéből. Gratulálok Jules, szép volt.
Már visszakozni kezdenék, de a lány megnyugtat, nem zavarom, sőt. Habár...
- Azért azzal, hogy értelmesen csevegjünk, nem igazán tudok egyetérteni - Megeresztek egy félvigyort felé, miközben még mindig aktívan legyezgetem mindkettőnket. - Velem ilyenkor nehéz bármi értelmesről beszélni, mikor szétfő az agyam, vagy épp... zavarban vagyok. - vallom be. - Igazán nem akartam rád törni, semmi közöm nem volt hozzá, ne haragudj, csak...hát tudod mi a helyzet - mormogom sötéten. Rosmerta ragyogó megjelenése zökkent ki borús gondolataimból. Leteszi elém a csodaszép, párás és hűs italt. Azonnal rávetném magam, de látom, hogy Amy más irányba mozdítja a poharát, és ettől automatikusan felkapom a fejem. A Roxfortban eltöltött hat évam alatt rájöttem, egy egy apró szokatlan mozdulatból is lehet baleset, vagy támadás. Amynél persze az előbbire tippeltem volna, és hát jobb az óvatosság. Ő azonban nem leönteni akar, vagy eldobni a vajsört, hanem csupán megemeli a poharát, és immáron vidámabb hangulatban iszik velem együtt az áldott tavaszra, ami sajnos még annnyira messze van...
- A Tavaszra, nagy betűvel - mosolyodom el, és vidáman belekortyolok az üdítőbe. Mikor már a felét lehajtottam, Amy egy meglehetősen furcsa ötlettel áll elő: szabadítsuk ki a két rózsaszín hárpia karmai közül a két ifjúságot, akiken nem igazán látom, hogy élveznék pinkiék társaságát. Felvont szemöldökkel és egyre szélesebb mosollyal hallgatom a lány tervét, és mikor az érvelés végére ér, már nevetek. Egyrészt, mert igazán önfeláldozó részéről, hogy berepül a darázsfészekbe, hogy a két srácot megszabadítsa (akik mellesleg nem is voltak rosszak, semmiképp sem érdemelték meg, hogy ilyen rózsaszín halált halljanak agyilag), másrészt pedig látom rajta, hogy ezzel ő is felszabadultabb lett, eltereli a gondolatait a dologról, harmadrészt meg mert igaza van. Tényleg megszabadulnánk a lányoktól, valószínűleg sértődöttségek és szipogások közepette búcsúznának tőlünk, de ez van. Valahogy nem tud fájni értük a szívem...
Jól meghúzom a poharam és pár nyeléssel ki is ürítem, majd elszántan levágom az asztalra.
- Benne vagyok. Induljon a mentőakció! Itt amúgy is egyre többen vannak - nézek körül, és valóban. A Három Seprűben lassan három seprű sem férne el.
Visszaadom neki a könyvét, és megropogtatom a vállaimat és a kezem, mint valami boxoló, amik a nagy bújós görnyedés közben elgémberedtek, és hunyorítani kezdek a nagy koncentrálásban. Hiába ittam meg újabb elefántnyi adag italt, már megint melegem van. Kikászálódom az asztal mögül, és végigmérem az "áldozatokat".
Közben elgondolkozom... Amy igazán nagylelkű és rendes ember lehet, ha azok után, hogy egy srác így ellátta lelkiekben a baját, még képes, és kettőnek a sorsáról meg gondoskodik. Igazi griffendéles. Aztán rákérdezek a munkamenetre.
- Mi a terv? Odamegyünk, céloz és lő, vagy humánusabb megoldásban gondolkodsz? Lecsapjuk a kezükről a srácokat, vagy inkább egyenesen a csajokat? Csak jelzem: ilyen esetekben nem a testi fenyítés a brutálisabb. Ezek a csajok abba pusztulnának bele, ha két pasi helyettük bárki mást választana így mérlegelj!  - Elfordítom Amyről vidám tekintetem. Elnézem a két lányt, akiktől ha szerencsém van, a további életem során nyugtom lesz, és kissé szarkasztikus mosoly ül ki az arcomra, ördögi tekintettel fűszerezve. - Azt hiszem, ha sikerrel járunk, ez lesz életük egyik leg... hogy is mondjam... legmegrázóbb napja. Talán ettől felnőnek. Vagy kevesebb pinket húznak. Na akkor - fordulok vissza a másik "katonához". - A döntés a tied, Főnök.
Rávigyorgok, és örömmel konstatálom, hogy Amy szemében már ég valamiféle kis tűz. Bárhogy is alakul ez a nap, az biztos, hogy a napi jócselekedetem megvolt. Sőt, akár életet is menthetek!
- Mellesleg ismered a fiúkat, hogy ilyen önfeláldozóan kiállsz értük, vagy egész egyszerűen jó griffendéles módjára nem nézheted tétlenül, ha valaki szenved?
Csípőre teszem a kezem, és már látom is magam előtt a jelenetet: Amy és Jules, ahogy rávetik magukat a két megilletődött és mellesleg számomra ismeretlen fiúra, hogy megmentsék elméjüket és lelküket a gonosz rózsaszíncsizmás vérszívóktól.
Mesébe illő, ha nem egyenesen akciófilmbe.

Nem érti... most valami rosszat mondott volna, hogy Julesnek hirtelen ennyire menekülhetnékje támadt?! Pedig ő nem akarta elbizonytalanítani, de tényleg. Semmi gonoszat nem állt szándékában mondani, csakcsupán őszinte volt, ugyanis legtöbb embertársával ellentétben utál hazudozni, ráadásként talán éppen emiatt olyan harmatgyenge hazug. Őszintén nyilvánult meg, mert nem hitte, hogy ilyesmivel megsértheti a másikat.
- Miért vagy zavarban? - néz Amy teljesen ártatlanul újdanat barátjára. - Hiszen mondtam, hogy nincs semmi baj, mindkettőnknek jobb együtt, nem? Vagy te talán a szerencsétlen srácok helyében szeretnél lenni, akik éppen most kezdenek szörnyet halni a szájmagasságban hullámzó rózsaszín sártól? Na neee, ezt még te sem kívánhatod. Azonban ha te lennél a helyükben, akkor bizony nem egy hülye jutna rád, hanem mindjárt kéthülyés délutánod lenne.
A Tavasz, nagybetűvel. Ez már döfi, végre sikerült még egy tavaszimádót találnia. Eleddig mindenki a nyárra esküdött, mert akkor van hosszabb szünetük, vagy a télre, merthogy karácsony és ajándékok. Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy valójában tavasszal kapják a legnagyobb ajádnékot, méghozzá magától a természettől. Olyankor mindenkinek zúg a vére a hormonok hatására, melyet a robbanásszerű virágba borulás és a lassan éledező természet kivirulása okoz.
Joy hatalmas kortyokkal üríti fenékig poharát, azután harciasan letörli a fahéjból és a vajsör habjából keletkezett kis bajuszkáját. Tekintetével a pasasokat tanulmányozza, s közben időnként Julesre pislogva jegyzi meg:
- Nézd, akár valami áldozati bárányok, úgy menekülnének. Mint amikor a ketrec sarkába szorított kísérleti egér vinnyog kegyelemért... Különben egyik srácot sem ismerem. Csak a lányokat - vigyorodik el, s a mosoly nem hagy kétséget a rózsaszíneket illető véleménye felől. Ezek után úgyis mint nagy stratéga: töprengő arcot ölt, majd fél perc múltán a fejéhez kap. -  A terv, a terv. Figyelj rám: el ne mozdulj innen, csak állj be valami hódító pózba az asztalnak támaszkodva és időnként pislogj arra a fiúk felé kicsit szégyenlősen, bátortalanul. Rendben?
Ezzel Amy választ sem várva, üres korsóját kézen fogva elvitorlázik a két jóképű áldozati egér felé.
A lány szerencséjére olyan távolságban álldogál a különös négyes, ahol Jue már nem hallhatja mit beszélnek, így legalább kevésbé lesz égő, ha esetleg mégsem jön be a terve. Joy határtalan magabiztosságot árasztva lépdel át a tömegen, s menet közben eldönti, hogy igenis fel fogja csípni az egyik srácot, már csak úgy szórakozásból is. Amikor eléri úticélját, lelkendezve ugrik előbb az egyik, majd a másik fiú nyakába, miközben jócska adag lelkesedéssel a hangjában adja elő:
- Jaj de jó, hogy végre megvagytok! Már azt hittem elfelejtettétek a találkát vagy valamit. Ott vártunk rátok annál az asztalnál Julesszel - mutat barátnője felé Amy, s közben a fiúk karját elkapva kirántja őket a meglepetéstől tiltakozni is dermedt pinkek karmai közül. A tömeg jótékony takarásában azonban már megjátszottan szégyenlős hangon szólal meg, mint akire egyáltalán nem jellemző az iménti viselkedésmód. - Bocs, fiúk, remélem nem haragszotok, hogy lecsaptalak titeket a rózsaszínek mancsáról. Nem szokásom így viselkedni, de tudjátok a barátnőmnek és nekem is nagyon megtetszettetek. Aztán fogadtunk. Jules azt mondta, hogy úgysem merlek az asztalunkhoz hívni titeket a két liba miatt. Úgy nézem elbukta a fogadást. Szóval jöttök?
Lelkierejéből a dögös kisugárzás mellé futja egy százkarátos mosolyra is, hátha mégis őket választanák a bénácskának érzett duma és a lerohanás ellenére a fiúk.
Ééééés nagyon úgy fest, nyert ügyük van. Ugyanis a magasabbik, kábé 190 centis atlétatermetű filkó megkönnyebült vigyorral bólint; alig 185 centis, hasonlóan izmos testfelépítésű és feltűnően jóképű társa pedig beleegyezően bólogatva indul meg Amy mögött az asztal felé, melyet még mindig nem lepett be a zsúfolt kocsma népessége valamiért. A leányzó enyhén rájátszik nőiesen kiforrott mozgására, hiszen pontosan tudja mitől döglik a légy és azt is sejti, ha nem lett volna ilyen piszkosul határozott a mozgása, akkor a pasasok nem engedelmeskednek vonszolásának.
Joy ezúttal úgy dönt nem hagy választási lehetőséget Julesnek. Az eleddig a fenekét bámuló magasabbik, izompólós fiút ülteti le mellé, ő ugyanis az alacsonyabb srácot választja ki magának, mivel első látásra megbűvölte a színejátszó, csillámos kékeszöld szempár, a makacsul szögletes áll és a magas, tiszta homlok látványa. Na nem mintha a másik fiú nem büszkélkedhetne hasonlóan attraktív megjelenéssel, de az olvadt csokoládé színű szemek túlzottan emlékeztetnék az ajtón éppen belépő Antonyra, azaz az exre.
- Jue, bemutatom a fiúkat. Ő itt... izé, és ő pedig ööö... - néz zavartan Joy a Jules mellett ülő pasasra és ekkor döbben rá, hogy még egyikük nevét sem tudja.
- Aaron - segíti ki mackóbariton hangon a bemutatni szándékolt fiú.
- Én pedig Patrick vagyok - szól a másik tengermorajlásszerűen mély, de nem szándékosan elmélyített hangon, azután ómódian felpattanva hajol meg a lányok felé.
Amy érzi ahogy kipirul Patrick felettébb kellemes és szimpatikus hangja hallatán, ámde mázlijára megremegő bokáját elrejti az asztal.
- Szóval Aaron és Patrick - visszhangozza nagyot nyelve. Immáron hidegen hagyja a döbbenten bámuló Antony látványa és a dermetségükből lassan oldódó pinkek is, teljesen leköti figyelmét az asztal társasága, de legfőképpen Patrick.

Amy láthatóan nem kedveli, ha valaki sokáig totojázik vagy nem tér gyorsan napirendre a dolgok felett. Meglepődik, mert zavarban vagyok. Hát... sosem szerettem tolakodni, mindig előbbre tartottam a (legtöbb) ember szándékát. De ha nem zavarja, hát nem, ennek csak örülni tudok. Kicsit felvonom a szemöldököm a nyílt szavak után. Mostanság túl sok olyan ember vett
körül, aki játszott és azt mondta, amit az ember hallani akart, így felüdülés egy ilyen szókimondó emberrel találkozni, aki ráadásul modorral is rendelkezik, és nem bunkó. Utóbbiból is túl sok van.
Együtt nézem Amyvel a srácokat, és megpróbálom elképzelni a helyzetüket. Áldozati bárányok... Igen, pontosan, ez megfelelő kifejezés. Ő cukiságai önnön egójuk oltárán akarják őket feláldozni, mint újabb hódításokat. A fittyfenét, ha rajtam és Amyn múlik!
Aztán hallom a tervet, és el kell fordulnom a srácoktól, nehogy meglássák hitetlenkedő vigyorom.
- Mire készülsz? Csali és háló egyszerre? Csak nem letámadod őket? Hát... - rázom a fejem eszelősen vigyorogva - ha engem szántál szexis csaléteknek, lehet, hogy csalódnod kell.
De azért belemegyek a játékba. Azonnal pózba vágom magam, és egy pillanat alatt felöltöm a szempillarebegtető csábítás maszkját, egy kis szégyenlős szemlesütéssel lekenve, és bár nincs gyakorlatom ebben, tudom, hogy sikerünk lesz, ha egy csepp eszük is van a srácoknak. Figyelem, ahogy Amy eltűnik a tömegben, és mialatt próbálom játszani a csábító főnyereményt, élvezettel figyelem a két csaj arcára fagyó (és cseppet sem olyan hatásos) cukiságot, mint amilyen az enyém. Nehezen állom meg, hogy ne röhögjem el magam. Amy előadásának sikerét eleinte csak a lányok arckifejezésén tudom mérni, ennek alapján azonban a siker garantált. Nem tudom, mit mond nekik Amy, de a srácok megindulnak felénk, Amy magabiztosan és őrülten mozgó csípővel rángatja őket felém. Uralkodom magamon, mikor meglátom hármójuk arcát: látszik, egyikőjük sem igazán tudja, hogy mi is történik.
Gyorsan becsusszanok az asztal mögé, és diadalmas pillantást vetek a két leigázott fiúra és a két csalódott csajra. Elismerő pillantást vetek Amyre, majd várom a magyarázatot.
A két fiú valóban olyan jóképű, mint messziről tűnt. Akit Amy mellém tuszkolt le, majd' két méter magasra nőtt, vonásai kemények. Kicsit sportoló-alkat, míg a másik inkább a finom, mégis hangsúlyos vonásaival hívja fel magára a figyelmet. Az én "pasim" mély hangon Aaronként mutatkozik be, Amy szerzeménye Patrick, aki láthatóan nem csak zsákmányként nyűgözte le Amyt, hanem mint az ellenkező nem egyik kiemelkedő egyedeként is. Patrick hangja jóval kellemesebb, de Aaron sem unszimpatikus. A helyzet annak ellenére, hogy komikus, számomra cseppet sem kínos. Meg is töröm a csendet. Csábító pillantásom már rég eltűnt, nem maradt más, mint a kacér vidámság.
- Na és fiúk, mennyin múlott, hogy halálra unjátok magatokat?
Rámosolygok Amyre.
- Hogy sikerült elrángatni a ragadozók karmaiból őket?
Majd visszanézek a két sértődött kisasszonyra, akik megvetően odadobják a pénz a pultra, és egy pillantást sem vetve ránk felszegett fejjel kivonulnak a Három Seprűből.
Ez igen!

Hallja ugyan Jue szövegét, mely szerint a hugrabugos tökéletesen alkalmatlan csaléteknek, ám válaszolni már nincs ideje. Hátranéz menet közben, s egy "Bízz magadban!" címzetű pillantást vet barátnőjére, majd biztatóan rákacsint és tovább tolakszik a vedelni vágyó kocsmajárók és a szabad hétvégéjüket itt töltő diákok vállai között.
Amy szinte lesokkolódik attól, hogy sikerült a terve, hiszen gyakorlatilag semennyi esélyt nem adott volna erre például egy fogadáson. Mindazonáltal igyekszik gyorsan túltenni magát saját hülyeségén és az ajtón belépő Antony szemébe nézve tűnődik a továbbiakon. Igenis boldognak akar látszódni, habár talán pont ez a makacs örömhajhászás öli meg az igazi jókedvet, Joy azért igyekszik cseppet sem letörtnek mutatkozni az asztaltársaság és egykori barátja előtt, megpróbálja titkolni problémáját. Ennek ellenére ha Jules vagy bárki más tüzetesebben megnézi a leányzót, könnyedén kiszúrhatja mi, pontosabban ki felé pislog olyan sűrűn a griffendéles.
Bánatában Amy észre sem veszi a rózsaszín libák távozását, vagy legalábbis nem jut el az agyáig a mozdulatsor. Időnként dühödten pillog Tony felé, mintha a fiúnak nem lenne joga itt tölteni a roxmortsi hétvégéjüket, mintha a Három Seprű valamiféle magánterület volna, ahonnan kitiltották a hűtlen fiúkat, szerelmeseket.
- Nem sok hiányzott - ismeri be Aaron Jules kérdésére válaszolván, egy szívdöglesztő mosoly kíséretében. - Az az igazság, hogy ha nem jött volna a barátnőd, akkor azt hiszem rövidesen elmenekültünk volna, méghozzá nagyon messzire. Semmi okot nem adtunk nekik rá, mégis lerohantak és nyafogtak, cincogtak ott nekünk, hiába próbáltuk elhessenteni őket. A ti társaságotok azonban nincs ellenemre, sőt kifejezetten jó mentőötlet volt a szöktetésünk, akármelyikőtöktől származik is.
Ismét előáll a régi helyzet: a lányka Jules szavaira kapja fel a fejét, alig fogván fel újdonat barátnője mondandóját. Röpke fél perces torokköszörüléssel melegíti be torkát, miközben zavarából igyekszik kilábalni, s azon tűnődik mi szépet és jót mondhatna. Semmi ilyesmi nem jut eszébe, csakhogy előbb-utóbb muszáj megszólalnia, nem húzhatja a végtelenségig az időt. Patrick csillámos szemeibe nézve merít erőt, na meg persze kellő mértékű hülyeséggel vértezi fel magát, mielőtt szólásra nyitná száját.
- Hát tudod az úgy volt, hogy ööö... khm, elárultam nekik mit szoktak csinálni azok a lánynemű haramiák a frissen felcsípett fiúkkal. Tudod, a beavatási szertartásos, körülmetéléses, rituális gyilkosságos szokásaikat, azért is néztek rám olyan különösen a csajok. Nem sejtették honnan tudok ferde hajlamaikról.
Halálosan komoly képpel adja elő szövegét, mintha tényleg megtörtént, valóságos eseményekről beszélne, holott mindössze a többiek megnevettetésére és saját gondolatai elterelésére szánja a meglehetőst morbid humort. Fél perc elteltével, mire a többiek várhatóan kihüledezték magukat, s lassan talán kapcsolnak is a szöveget illetően, Amy jelentőségteljes pillantást vet Jue felé a biztonság kedvéért, hogy tutira felfogja ő is a vicc lényegét. Mely szerint totál mindegy mit mondott a fiúknak, minek a hatására követték őt az asztalhoz, a lényeg a jelenlétük.
- Jah, különben meg Amy vagyok - teszi hozzá totál mellékesen a fiúkra nézve.

Felkacagok Amy poénos magyarázatán, de visszafogom magam. A megkönnyebüléstől, hogy túl vagyunk a dolgon (habár az én szerepem kimerült a csábító szobor játékkörben), és a két szimpatikus srác mellettünk való elhelyezkedése miatt kicsit talán hisztérikus vonyításnak tűnik az a bizonyos kacaj... El is nyomom a végét, és végighallgatom csengőhangú Patrick köszönetnyilvánítását. Aaron nem tűnik egy szószátyárnak, de nem is baj. A csendes hála is hála.
Mosolyogva-hunyorogva fogadom Amy jelentőségteljes pillantását, jelezve, hogy felfogtam a mondandó lényegét, majd elfordítja a fejét és bemutatkozik a srácoknak. Követem a példáját.
- Én Jules vagyok, mint hallhattátok - nézek rá mosolyogva  a két vendégre.
Amy közben gyakran pillant Patrickre. Meg is értem. A srác ha nem is kifejezetten jóképű, legalábbis számomra, sármos, az biztos. Észlelem én, hogy a griffendéles leányzó érdeklődik a srác személye iránt, így úgy érzem, megilleti őt a dicsőség, így fényezhetem is kicsit, és ezzel talán az a bizonyos másik srác emléke is gyorsabban feledésbe merül, aki miatt Amy beült ide magányosan olvasgatni.
- Amy volt az ötletgazda! Jó griffendéleshez illőn nem tudta végignézni, ahogy meglékeli a két... lány a koponyátokat és elszívja az ép eszeteket. - jelentettem ki folytatva a morbid vonalat, amit Amy kezdett el. Szerintem vicces két újdonsült asztaltársunkat így megbotránkoztatni. Gondolom üdítő lehet nekik két furcsa csajszival beszélgetni a dögunalmas nyáladzás után.
Rámosolyogtam Amyre, és kacsintottam egy alig észrevehetőt. Patrick Amy felé fordult, és mosolyogva mondta:
- Hát akkor köszönjük az akciót, Amy.
Úgy mondta Amy nevét, mintha tetszene neki a lány, hangja mélyen szólt és őszintén. Ha hozzám szólt volna így, elvörösödtem volna, az biztos. Aaron viszont annak ellenére, hogy szimpatikus, nem igazán hat meg. Mondjuk Patrick sem az esetem, kicsit túl tökéletes az én ízlésemnek.
Magamban somolygok és elégedetten hátradőlök. A mai nap eddig igencsak sikeres, ha arra gondolok, hogy megmentettünk két hímneműt a pink feketeözvegyektől, pluszban még Amy napját is feldobhatom.
- Rendelhetünk nektek valamit, hálánk csekélyke jeléül? - teszi fel a kérdést mosolyogva, felvéve a ritmust a lány kiszemeltje. Én ugyan már két körön voltam túl, de a meleg és a "kaland" megint szomjassá tettek, így jelentőségteljes pillantást vetek Amyre, miközben lányosan bizonytalan mozdulatot teszek a vállammal meg a fejemmel. Azt akartam, hogy Amy válaszoljon. Inkább Aaron felé fordulok. Ha őszinte akarok lenni, hát ez a srác cseppet sem olyan feltűnő, mint Patrick, de kedves vonásai vannak. Épp eléggé szimpatikus ahhoz, hogy ha esetleg Amy elmerülne Patrick szikrázó tekintetében, én se unatkozzak. Az mondjuk tény, hogy nem egy közlékeny alkat (habár a hálamonológ elég hosszúra sikerült), de hát mint a legtöbb ember tudja, jól elvagyok akkor is, ha nekem kell beszélnem. Lényeg, hogy meghallgassanak. Vagy úgy csináljanak, az is elég. Aaron pedig jó hallgatóságnak tűnik, úgyhogy probléma fel sem merülhet. A délután további része kellemesnek ígérkezik.

Jue bemutatkozása alatt Amy tovább folytatja az oldalra villogást, s mind jobban bőszíti a látvány. Antony ugyanis egy negyedéves kis libát csíp fel, nyilvánvalóan az ő bosszantására, hiszen időről időre ő is Amy felé pislog. Amikor véletlenül találkozna a tekintetük, váratlanul mindketten mást kezdenek el fixírozni kezdve az asztallaptól egészen partnereik viseletéig is kinézetének vizslatásáig.
Egyszercsak a griffendéles leányzó besokall, egyúttal ráeszmél mennyire hülyeség amit csinál. Napok óta nem beszélt a sráccal ezzel éreztetve vele, hogy igenis túllépett a kapcsolatukon, erre most belemegy egy ilyen kisded játszmázásba. Hát ezt már nem! Ha egyszer úgy határozott, hogy levegőnek nézi a srácot, akkor nem is fogja feladni döntését csupán azért, mert féltékennyé tétel céljából Tony felszed egy akármilyen kiscsajt. Elvégre nem Amy hibájából ment tönkre a kapcsolatuk, tehát neki szemernyi oka sincs az önvádra.
Ekkor végre elhangzik a lány szájából első teljesen felszabadult kacagása a nap folyamán. Méghozzá Jue szintén nem kevessé morbid humorának szól a nevetés, azután szerénykedő mosollyal jegyzi meg Joy:
- Azért ez nem egészen igaz. Jue nélkül nem sikerülhetett volna, hiszen ha nem látjátok meg dögös társnőmet, akkor niylván maradtatok volna a két futóbolond mellett, mitnhogy egy harmadikat kapjatok ki helyette...
Aaron széles vigyorral csóválja meg fejét.
- Ugyan-ugyan, ne légy ilyen kishitű. Jules ugyan feltűnően jól néz ki, de nélküle is követtünk volna. Bármit megtennék, csak azzal két csajjal ne kelljen többet összefutnom. Veletek pedig egészen kellemes délutánunk is lehet akár, hacsak nem derül ki időközben, hogy ti is ama szektához tartoztok - int fejével a távozó rózsaszínek után, a lányok iménti viccére utalva a srác.
Amy fejét kissé félrebillentve, némileg rosszallón hunyorog Julesre a kacsintás hatására, mosolya azonban nem tűnik el szája sarkából. Tekintetében valami ilyasmi van: "Oké-oké, elismerem rendesnek tűnnek a fiúk és Patrick tényleg eléggé bejön, de ne akarj rögtön összeboronálni vele". És amíg a két pasas másfelé néz, Joy kíméletlenül nyelvet ölt Julesre, azután ismét felkacag saját gyerekes viselkedése hatására.
Aaron kissé furcsállva méregeti a csengő hangú lánykát lévén, hogy lemaradt az előbbi mozzanatáról. Barátjára néz kérdő tekintettel, hátha ő tudja mi ütött a nőkbe.
Amy pedig ismét jólesően borzong bele Patrick hangjába, amikor a fiú az italmeghívást firtatja. Mindazonáltal úgy dönt igenis lazán és könnyedén fog viselkedni, mintha mi sem történt volna, mintha nem is lenne rá olyan tagló hatással az okos tekintetű, mély hangú, attraktív megjelenésű pasasnak már csupán a hangja is. A delejes vonzerővel nem törődve, barátian borzol bele Patrick hajába.
- Kedves tőletek fiúk, de ne költsétek ránk a pénzeteket. Épp az imént...
"ittunk egyet" - akarja mondani Joy, amikor végre felfogja Jue különös határozatlanságának okát. Másképp fejezi hát be a megkezdett mondatot.
- Épp az imént szomjaztunk meg Julesszel, ugye Jue? - néz művi ártatlansággal a fiúkra Amy.
- Na azért - bólint mosolyogva, biztatón és helyeslőn Aaron a lányok felé.

Szerencsére Amy veszi a lapot, és belemegy a játékba.
Vigyorogva fogadom a bókot, forgatom a szemeimet. Aaron mély hangján elégedetten rendel egyet nekünk, mindenkinek amit kért, Patrick pedig mosolyogva fürkészi a lányt. Vidáman nézem őket, habár Amy néha számomra érthetetlen módon oldalra sandít, igaz, egyre ritkábban. Próbálok én is észrevétlenül oldalra kémlelni, hátha felfedezem bosszús kíváncsisága okát, de annyi ember tolong a helységben, hogy lehetetlen kiszúrnom, mi böki Amy csőrét ennyire. Ha az ösztöneim jók, akkor valószínűleg az a srác lehet a dologban, aki miatt magányt keresve tért be ide.
Lapos pillantást vetek Amyre, és az agyam zakatolni kezd. Elég kicsinyes dolog a bosszú, de édes... És ha az a bizonyos srác még érez valamit a lány iránt, hát akkor itt a lehetőség, hogy megkeserítsük a dolgát. Én nem leszek akadály, hogy odaszúrjunk egyet annak a fiúnak.
Úgyhogy hirtelen elhatározással a mi srácaink felé fordulok.
- Velünk remek délutánotok lehet! Már ha nem vártok esetleg valaki másra...
Nézek jelentőségteljesen Aaronra, persze igykeszem nem túl hódító pillantásokkal bombázni, inkább haverkodom, remélem nem érti félre. Nem mintha olyan nagy csábító hírében állnék, de ki tudja: a pasik aztán teljesen kiszámíthatatlanok, ha az ellenkező nemről van szó.
- Mi teljesen szabadok vagyunk ugyanis. Mármint ma délután. Igaz? - teszem fel a költői kérdést Amynek.
- Mi is - pillant valóban szívdöglesztő mosollyal Aaronra, majd rám Patrick. - Semmi különösebb programot nem szerveztünk. Csak úgy elvoltunk, egészen addig, amíg az a két csaj ránk nem talált, és el nem kezdték élezni a kést - nevet, felvéve a morbid fonalat. Aaron is kacag vele, és elégedetten mosolygok. Lazán felvetem a fejem, és mikor megérkeznek az italok, kézbe veszem a harmadik hűs italomat, és középre nyújtom, koccintásra buzdítva a többieket.
- Akkor hát nyugodtan ihatunk a szabadságra!
- És a kellemes véletlenekre - teszi hozzá és emeli fel határozottan a poharát Patrick is.
A rövid tószt után Amy szemébe nézek, kacéran vigyorogva, majd két újdonsült társunkra, akik szemmel láthatóan élvezik a helyzetet. Koccintunk. Szemem sarkából látom, hogy más, a libusokhoz hasonló kaliberű csajok irigyen és érdeklődve mustrálják az asztal jókedvű társaságát, én pedig furcsa elégedettséget érzek. Jesszusom... Mintha a legjobb vadat kaptam volna el!
Megrázom magam, de mégiscsak nőből vagyok, és a két fiú valóban nem rossz darab. Ráadásul humoruk is van, és udvariasak. Egy délutánt eltölteni velük remek kikapcsolódás lesz. Remélem Amy is így gondolja.
Belekortyolok az innivalómba, és Aaronhoz fordulok, hagyom, hogy Patrick elmerüljön Amy nézegetésében. Látom Amyn, hogy néha rámpillant, amolyan "jaj ne csináld" szemekkel, de kétségtelen, hogy élvezzük a dolgot.
- És, mit terveztetek további "lógásnak"?

A lány eltűnődik vajon hol kezdődik a kétszínűség határa, meddig mehet el a játszadozásban? Remekül érzi magát meg minden, de semmi komolyat nem akar egyik sráctól sem és nem ártana, ha időben észlelné a határt, hogy megálhasson még a sorompó előtt. A kétszínűség pedig... ahogy Julesre pislog, mintha azt mondaná: hagyjuk az egészet és lépjünk le; ellenben nagyon is jól esik neki, hogy nőnek tekintik, Patrick szemernyit sincs ellenére.
Talán erre szokták azt mondani, hogy ő sem tudja mit is akar. A mondás jelenleg tökéletesen helytállónak bizonyul, pláne ha még azt is hozzavesszük a helyzethez, hogy Amy valamelyest bosszúra vágyik, Antonyt szeretné bosszantani újdonat fiúismerőseivel és nyugodt, laza, egyúttal jókedvű viselkedésével. Mindezt egyszerre véghezvinni persze lehetetlen, s Joy tart attól, hogy hatalmasat fog bukni a végén.
- Hm? - kapja fel a fejét Jue kérdésére Amy, mivel a nagy töprengésben elszalasztotta a kérdés lényegét, mindössze a vége ragadt meg a fejében.
- Hahó, elveszett leányzó - szól át az asztal felett vigyorogva Aaron, azután viszonozza Jules "felebaráti" pillantását. - Jue megemlítette, hogy a ma délutánt eltölthetnénk akár közösen is, ha te is ráérsz. Mit szólsz az ötlethez?
Eme néhány mondat elhangzásával helyére kerülnek Amy fejében a dolgok, megérti ecsetelte fél perccel ezelőtt Patrick, hogy semmi különösebb programot nem terveztek mára a haverjával. A leányzó a kelleténél kissé bizonytalanubbul bólint rá a kérdésre, mialatt igyekszik a tőle telhető legmagabiztosabb hangon megszólalni:
- Részemről oké.
Időközben befut Rosmerta a négy jócska korsónyi itallal. Joy hálás mosoly kíséretében zárja ujjait saját pohara köré, ámde a mosoly csak részben szól a kocsmáros asszonynak, aki ezúttal jóval gyorsabban hozta ki az innivalójukat, mint az előző alkalommal, amikor még csak ketten voltak az asztalnál Julesszel. Barátnője poháröszöntője hallatán végre egy őszintén jókedvű mosolyt csillant fel a kölyöklány.
- A szabadságra és a véletlenekre! - emeli poharát a magasba Amy, majd sorban koccint a jelenlévőkkel.
Néhány kortyot iszik mindössze a sűrű és tömény italból a griffendéles lány, azután halk koccanással landol az asztalon a korsó. Amy nyelve hegyével kanyarítja le a habot szája fölül. Törökülésbe helyezkedik a széken, hiába, ő sosem volt a nyugalom mintaképe, képtelen huzamosabb ideig nyugton ülni a fenekén.
- Tényleg, mik a terveitek? - bólint alig láthatóan Jules felé a kérdést helyeslően Joy.

Nagyon úgy tűnik, hogy a két srác élvezi a helyzetet, talán még jobban is, mint mi. Ennek pedig rendkívüli módon érthetetlen mértékben örülök. A harmadik adag innivalótól viszont úgy tele lett a gyomrom, hogy mozdulni is alig tudok, viszont a meleget nem enyhítette. Várom a fiúk válaszát, és reménykedem, hogy nem azt mondják, hogy kviddicskellékeket akartak nézegetni, és nem akarunk-e esetleg velük menni. Utálom félreismerni az embereket.
Aaron Patrickre néz, és az Amy mellet ülő fiú megvonja a vállát.
- Igazából semmi terv. Lógás a nap további részében, már ha ez nem gond. Ha nektek volt programotok, miattunk ne hanyagoljátok el, így is épp elég sokkal tartozunk - pislant Amyre kacéran, aki viszont megint el van révedezve egy kicsit, ezért az asztal alatt egészen enyhén hozzáérek a lábammal. Egy pillanattal később, amíg nem reagál, hirtelen rémület költözik belém. Mi van, ha a srácot piszkáltam meg? De aztán látom, hogy visszatér belé az élet, felhúzza a lábát a székre, viszont inkább én válaszolok.
- Hát, ami azt illeti nekünk sincs semmi dolgunk azon kívül, hogy túléljük a forróságot - mosolygok két partnerünkre. - A mai jócselekedetünk amúgy is megvolt... Szóval én most bárhová szívesen elmegyek.
Kiegyenesedem, jelezve, hogy indulásra kész vagyok. Mindenki megitta az italát, a fizetés is megtörtént, úgyhogy akár mehetünk is.
- Igaz, menjünk - bólint Sármos Patrick, feláll, és a kezét nyújtja Amy felé, hogy segítsen neki felállni. Suttyomban megforgatom a szemeim, hogy a lány azért lássa. Én azonnal felpattanok, előbb, mint Aaron, így ő nem tudja eljátszani az úriembert, de nem is bánom. Jól elleszek én vele amúgy is, ha nem játsszuk a hölgyem-uram játékot, nem szeretem az ilyesmit.
- Kész bolondokháza, ami ma van itt - motyogja Patrick végignézve a Három Seprű társaságán.
- Hát lehet, hogy némi térnövelő bűbáj áll a háttérben. Kellenek a vendégek.
Négyesben kivonulunk, elöl megyünk Aaronnal, mögöttünk közvetlenül Amy a másik sráccal. Érthetetlen büszkeséget éreztem, mintha diadalmenet lettünk volna. Csomóan megnéznek, legalábbis nekem úgy tűnik. Mintha két sorozatgyilkossal sétálnánk ki a túlzsúfolt helyiségből. Vagy mintha mi lennénk azok...
Mosollyal az arcomon lépek ki a napfénybe.
- És akkor most hová?

Az asztal alatt egy láb ér hozzá Amyéhez, mire a leányzó rémülten összerezzen, ugyanis cseppet sem számított az érintésre. Megpróbálja kitalálni vajon ki lehetett az orvtámadó, ámde Jules tekintete hamar elárulja a hugrabugos lány tettét. Joy megpróbálja addig eltátogni csábító-társának amíg a fiúk megint nem, vagy legalábbis kevésbé figyelnek éppen rájuk, hogy:
- Asztal alatt nem ismerkedem.
És egy kaján vigyort is mellékel a gonoszdi szöveghez, továbbá egy kacsintást.
Ígyként Amy ügyesen lecsúszik Patrick pillantásáról, mivel csak későn kapja a fiú felé a fejét. Kárpótlásul nagyvonalúan legyint a srác szövegére:
- Ugyan már, nem tartoztok semmivel. Az italok azt hiszem bőven kiegyenlítették a számlát. Julesnek pedig igaza van, tényleg nincs semmi dolgunk ma.
Joy előbb csodálkozva bámul a felé nyújtott praclira, ám még időben felfogja Patrick jóindulatú szándékát, mely szerint segítené őt, a gyenge nőt a felkelésben. Na ezt már végképp nem! Hát mégis mióta számít ő gyengének? Pláne nőnek?! A leányzó egy szelíd mozdulattal félretolja megmentettje kezét, azután ruganyosan pattan fel a székről. Igazándiból nem izgatja mennyire sérti meg ezzel a pasast, elvégre Amy a kviddicscsapat tagja, így nem szorulhat semmiféle fizikai támogatásra.
Aaron késve mozdul, Jules már félúton van a felemelkedés felé. Ha már így történt, a fiú kivárja míg Jue feláll, azután álnőiességgel, mulatságosan rájátszva nyújtja a kezét, mintegy a felsegítését kérvén. Végül persze önerőből kel fel a székről, majd képzeletbeli szoknyácskája széleit megfogva pukedlizik, ezzel köszönvén meg a leányzó segítségét. Enyhén fejet is biccent.
Amyből kitör a nevetés, ahogy elnézi a komédiázó Aaront. Nevettében kevés híján hasra vágódik a széklábban, mely egészen véletlenül kerül jócska tappancsai elé, s végül mégis kénytelen Patrickre támaszkodni, nehogy gyalogbéka módra terüljön szét a padlózaton. Joy igyekszik úgy álcázni a mozdulatsort, mintha csak a kacagását palástolandó dőlt volna Patrick vállára.
Ekkor mormolja el a támaszték a bolondokházára vonatkozó mondatát, mire griffendélesünk szolidan csuklik egyet. Már megszólalni sem mer, rákvörös arcát Patrick felkarjába fúrva áll és igyekszik minél diszkrétebben letudni az abbahagyhatatlannak tetsző nevetést.
- Öhöm, lehet - morran fedezékéből, majd lassan előbújik, ahogy haladnak kifelé az intézményből. Nem tudni mire értette, lehet Jules tértágító bűbájára értelmezni, de Patrick kis megjegyzésére is.
Mindenesetre ahogy kilépnek a kocsmából, Joy átkapaszkodik barátnőjére és immár az ő vállába prüszköl tovább a röhögéstől. Jellemző, megint nem tudja abbahagyni. Pont akkor, amikor olyannyira szüksége volna rá, hogy legalább egy pöttyet normálisnak látsszon, nehogy elijesszék a férfiak eme két díszpéldányát maguk mellől.
- Bocs - hörren félig Jules mögé bújva, enyhén rázkódó vállakkal. - Menjünk valami embermentes helyre jó?
Kissé tétován, rákvörösen néz fel álcájából, de mostmár legalább nagyjából képes komoly képet vágni.

   El-eljátszogattam a kis mogyoródarabkával. Próbáltam minél jelentőségteljesebben kimaradni a beszélgetésből, illetve hallótávolságon kívül maradni Olivia rikácsolásából. Végül kénytelen vagyok odafigyelni rá.
   Lábaimat keresztbe raktam, és rákönyököltem a pultra. Egy kezemmel az államat támasztottam a másik a falapon feküdt. Felvont szemöldökkel, de elismeréssel néztem a kis mardekárosra. Ahogyan meghúzta a korsó az italt - amit mondjuk úgy, nem egy elsőévesnek találtak ki-, figyelemreméltó volt. Jót mulattam rajta, sőt, egyre jobban kezdtem megkedvelni a kis porontyot. Élvezettel hallgattam, ahogy kiteregeti Draco szennyesét, szerelmi élete apróbb részleteit. Arcomon szétterült mosollyal néztem Draco szemeibe, majd visszahelyeztem a tekintetem a lányra.
   - Barbara vagyok. – válaszolom, majd elpöccintem a másik irányba a mogyorót – Bírlak pöttöm! – alattomosan Dracot figyelem.

   Oliviát már most megkedveltem, bár ő kétségkívül ki nem áll a piros szegélyű talárom miatt, de az, ahogyan kiszúr Dracoval, és felhergeli egy kicsikét is már, ahhoz már tehetség kell. Tudja mitől döglik a légy, még ha egy Lestrange is.

   Úgy döntöttem ideje eltűnnöm. Csak, hogy jelenetet rendezzek, vagy még jobban feltúrbózzam Oliviát, hogy kikészítse unokatestvérét, hajamat átlendítem a vállamon, és a lehető legközelebb hajolok a szőkeséghez. Behunyva a szemem suttogom a fülébe a szavakat.
   - Kösz a randit. – szusszantok egyet és folytatom – Igazán felemelő volt, megismételhetnénk…
   Aljasan elmosolyodom, és elhúzódóm, mielőtt még képen törölne. Biztos voltam benne, hogy a kis mardekáros is hallotta szavaimat, vagy ha ne, biztos kérdezősködni fog. Elégedetten elhagytam a pultot, és az ajtót célba véve, kiléptem a tiszta levegőre.

---

megjegyzés: ne haragudjatok a hossz és minőség miatt, záróreagként ennyi tellett