Roxfort RPG

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/wennyyy.png)

       

Mikor arra kérnek: ”Mesélj magadról!” mindig hosszú időbe telik, mire össze tudom szedni a gondolataimat, és a múltbéli történéseket, melyek sorsdöntők voltak. Kezdjük rögtön a legelső ilyen eseménnyel - a születésemmel. Akkor, a születésem pillanatában szüleim még nem is sejtették, hogy mi fog történni később, csak mosolyogtak, és majd kiugrottak a bőrükből… A drágalátos nővérem ezzel szemben sorscsapásnak gondolta a születésemet, s már akkor sem mutatott túl sok hajlandóságot arra, hogy jó testvérek legyünk. Édesanyám mesélte, hogy miután hazavittek engem a Mungóból, napokig nem lehetett Leenához szólni, mert bemorcizott, és senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Még enni is alig evett, apánknak úgy kellett beletömnie az ételt, különben éhen halt volna. Aztán egy idő után megbékélt a kialakult helyzettel (lehet, hogy azért, mert nem bírt ellenállni a születésnapi tortájának?), de az a nyers modora, a gonoszkodó stílusa, és a felsőbbrendűségi érzése továbbra is megmaradt. Furcsa, hogy már akkor ilyen volt, hiszen amikor megszülettem, Leena csupán nyolc éves volt. Utólag belegondolva, valószínűleg rosszul érintette az, hogy átvettem a trónt, és mindenki csak velem törődött. Nyilván előtört belőle a féltékenység, nem akarta, hogy valakit jobban szeressenek nála. Persze, a szüleim sosem kivételeztek velem. Ugyanazokat a dolgokat, amelyeket én, úgy Leena is megkapta, lehetett szó akár egy új játékról, vagy egy kis édességről. Soha nem akartam kiskedvenc lenni, bár Leena mindig azt hitte, hogy minden figyelmet én akarok megkapni. Mit tegyek, ha én később születtem? A legkisebbeket mindig nagyobb rajongás veszi körbe, mint az idősebb gyermekeket. Meglehetősen kiszolgáltatott helyzet az, amikor az ember még nem tud beszélni. Szívesen megmondtam volna a szüleimnek, hogy helló, elvagyok én így is, nem kell állandóan velem foglalkozni. Voltaképp sosem igényeltem azt, hogy figyeljenek rám, jobban szerettem egyedül lenni. Szóval, belecsöppentem egy vidám családi életbe, és rögtön egy ellenségre is sikerült szert tennem. Gyorsan telt az idő, hamar megtanultam beszélni, járni, írni, olvasni… És kézilabdázni. Elég hiperaktív gyerek voltam, sosem bírtam egyhelyben megmaradni, mindig mozognom kellett, így mikor nyolc éves lettem, a szüleim úgy döntöttek, beíratnak valamilyen sportra, hogy le tudjam vezetni a felesleges energiákat. Nyilván furcsának tartják az emberek azt, hogy egy aranyvérű lány kézilabdázik. Sokan nem tudják ezt megérteni, és gyakran megkérdezik: „Miért nem kviddicsezel? Őszintén? Mert utálom a kviddicsezést. Persze, ennek is van oka, de erről a történetről senki sem tud, mert elég rossz fényben tüntetne fel valakit. Alig voltam hétéves, mikor lezuhantam egy seprűről. Na nem azért, mert annyira rossz lettem volna a seprűlovaglásban, sőt. Csak éppen a nővérem nem viselte el, hogy egyszer én álltam nyerésre, és lelökött a seprűmről. Azóta kicsit tartok a levegőben tartózkodástól, de ez szerintem érthető is. Az ember nehezen dolgozza fel az ilyesmiket. A szüleim már csak azért sem akarták, hogy kviddicsezni járjak, mert akkor valószínűleg a nővéremmel tettem volna. Azt pedig ők is tudták, hogy annak nem lett volna jó vége, tekintettel arra, hogy Leena nagyon sokat verekedett és gonoszkodott velem, úgyhogy inkább elkerültem őt, és játszottam másokkal, a szomszéd gyerekekkel, vagy éppen a család barátaival. Egy elég nyitott, közvetlen kislány voltam, aki sosem unatkozott: mindig feltalálta magát. Leena, amikor éppen nem volt más a közelben, próbált nyitni felém, és megkért, hogy csináljunk ezt-azt, például varázslósakkozunk, vagy sétáljunk. Ilyenkor mindig vegyes érzésekkel bólintottam rá a dologra, egy kis félelem mindig motoszkált bennem. Legfőképp azt utáltam, hogy mindig az ő akarata érvényesült; Igen, már akkor sem szerettem, ha megmondták, mit csináljak.
Időközben anyu megint teherbe esett – Leena ennek örült is, meg nem is, elvégre még egy „trónfosztó” volt útban, viszont az tetszett neki, hogy ezzel én is „trónfosztottá” válok. Persze, én nem gondoltam így, kifejezetten örültem annak, hogy egy kistestvérem lesz, és elhatároztam, hogy én nem fogok vele úgy viselkedni, ahogy azt Leena tette velem korábban. Öröm volt nézni anyut, ahogy készült, és várta az újabb csemetét. Gyakran vitt el vásárolni engem is, és én boldogan válogattam vele babaruhákat és játékokat. Apám is örült, hogy bővül a család, de az igazi boldogság akkor töltötte el őt is, mikor kiderült, hogy ezúttal egy fiúgyermek volt útban. Az egész család izgatottan várta A Napot, bár nem volt könnyű az út odáig. Végül csak elérkezett a szülés napja… Andres születésének a napja. Hosszú vajúdás után megszületett, azonban – és itt van a második legfontosabb esemény – az öcsém pár órával később el is hunyt, a medimágusok pedig nem tudták megmondani, hogy miért. Édesanyám az idegösszeomlás határára került, apám pedig a munkába temette magát. Még Leena is - rá nem valló módon - megrendült. Nagyon nagy sorscsapásként ért engem is, mikor megtudtam, hogy sosem játszhatok majd Andres-val. Napokig nem tudtam megszólalni, de nem is nagyon fogtam fel, hogy mi is történt. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és furcsálltam, hogy Anyu sosem akart velem játszani. Így hát csendben, elvonultan próbáltam nem zavarni a szüleimet felesleges kérdésekkel. Próbáltam ismét a régi lenni, az a mosolygós kislány, aki voltam, de nem ment, mert Anyuék előtt nem mertem boldog lenni. Emlékszem arra, hogy a családi vacsorák voltak a legrosszabbak. Anya és apám egymással szemben ültek, Leena pedig velem szemben. Mindenki szerette a közös vacsorákat, mert olyankor sokat beszélgettünk egymással, és nagyon sokat nevettünk. Apám szeretett minket vicces történetekkel szórakoztatni evés közben, aminek Anyu persze cseppet sem örült. Andres elvesztése után azonban az egészet egy szokásos rossznak fogta fel mindenki. Kényszerből ült le az asztalhoz, és próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Csendben, fájdalmas arccal ülve piszkáltuk az ételt, hosszú hetekig szinte senkinek nem ment le a torkán egy falat sem. Szörnyű volt ott ülni, és hallgatni, félni attól, hogy mi is fog történni. Rettegtem attól, hogy szóba hozzák a dolgot. Telt-múlt az idő, apám egyre kevesebbet volt otthon, ha pedig hazaért, mindig csak veszekedett velünk. Anyu egyre soványabb lett, teljesen elveszítette önmagát, és egyre mélyebb depresszióba esett. Hiába próbáltuk meg felvidítani. Egy idő után aztán azt vettük észre, hogy sokszor lett rosszul, és kicsit ügyetlenebbnek tűnt a szokottnál. Rettenetesen aggódtam miatta. Mindig mondta, hogy semmi baj, jól érzi magát, de nekem sosem tudott jól hazudni. Mindig megéreztem, ha valamit nem mond el, és ha nem őszinte velem. Persze, kicsi voltam még, ezért igazán nem vethettem a szemére, hogy miért nem panaszkodik nekem. Eseménydús év volt ez, hiszen ebben az évben kezdtem az iskolát, ekkor kaptam meg a levelet, miszerint "felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző Szakiskolába…”. Természetesen ez nem ért meglepetésként, elvégre tudtam, hogy boszorkány vagyok, s hogy a szüleim is a varázsvilág szülöttei. Félve, és egy ígérettel hagytam otthon anyukámat: Ígéretet tettem arra, hogy sosem hagyom, hogy baja essen, hogy mindig szeretni fogom, és soha nem fogom megengedni, hogy elválasszanak minket. Mindennél többet jelentett már akkor is nekem, s mivel se Leena, se apám nem figyelt rá eleget, így hát megpróbáltam én mellette állni, és támogatni - már amennyire egy tizenegy éves gyerek támogatni tudja a szüleit. Szóval, elutaztam a Roxfortba, és megkezdődött az első évem. Nagyon furcsa volt hozzászokni ahhoz az élethez, de viszonylag gyorsan, és egyszerűen alkalmazkodtam az adott helyzethez. Élveztem, hogy végre nem kell az egész napomat, hetemet Leenával egy szobában tölteni. Minden nap írtam anyunak, hogy mi újság, és mi történt velem aznap, először még rendszeresen kaptam a választ, de az idő múlásával ez egyre rendszertelenebbé és ritkábbá vált. Mikor aggódni kezdtem, mindig érkezett valami írás anyutól, hogy jól van, meg örül, hogy élvezem a roxfortos életet. Tudtam, hogy valami nincs rendben, így az első évem a tanulással, és a társaimmal való ismerkedésen kívül az aggódással, és a várakozással telt. Alig vártam, hogy nyár legyen, és mehessek haza. Mikor eljött a szünet, és beléptem a házba, rögtön észrevettem, hogy valami megváltozott… Később aztán rájöttem, hogy nem valami változott meg, hanem az egész berendezés, és még anyu is. Minden sokkal vidámabb színekben pompázott, mint azelőtt, és anya is boldognak tűnt. Leena szerencsére nem volt otthon, mert az egyik évfolyamtársánál nyaralt. Azt hiszem, hosszú évek óta ennek örültem leginkább, ugyanis így egy fantasztikus nyarat tölthettem otthon, de sajnos, mint minden jól eltöltött nyár, így ez is nagyon gyorsan elrepült, és ismét vissza kellett mennem a Roxfortba. Szomorúan, de érdeklődően szálltam fel a vonatra, és mikor megérkeztünk, alig vártam, hogy találkozhassak a többiekkel, és elfoglaljam imádott ágyamat. Rettenetesen fáradt voltam. Másnap voltak már óráink, az elsőről kis híján el is késtem, pedig én nem vagyok egy késős típus. Mikor beléptem a Bűbájtan terembe, csupán egy üres helyet találtam, így leültem egy srác mellé. Mint utóbb kiderült, Bradennek hívták. Órán jól elszórakoztunk, rajzolgattunk, meg leveleztünk is. Óra után még beszélgettünk egy kicsit, és nagyon szimpatikussá vált. Az idő múlásával egyre jobb kapcsolatban lettünk, majd jó barátokká váltunk. A harmadik évemben rengeteget voltunk együtt, sokat hülyéskedtünk, meg társalogtunk erről-arról. Beszélhettünk Potter hőstetteiről, vagy akár a tanárok butaságairól is, mindig jól szórakoztunk. Mikor kinyitották a Titkok Kamráját, nagyon félni kezdtem, de Braden megnyugtatott, mellette biztonságban éreztem magam. Vele közösen vettem fel a Legendás Lények Gondozását és a Számmisztikát, így tényleg nagyon sok időt tölthettünk együtt. Utólag visszagondolva, úgy érzem, kicsit bele is szerettem, de ezt sosem árultam volna el neki, hiszen annyira szép évet töltöttünk együtt! Aztán ismét jött a nyár, és tele volt meglepetésekkel. Mikor leszálltam a Roxfort Expresszről, Anya egyedül várt a pályaudvaron engem. Útközben hiába kérdezősködtem apámról, Anyu nem akart válaszolni, mindig elterelte a témát. Mikor hazaértünk, végül elmesélte, hogy mi történt, elmondta, hogy apám elhagyta őt, és elköltözött. Nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, hogy ez csak egy rossz tréfa, és hogy ez az én családomban nem fordulhat elő - de igaz volt. A hír nem csak ledöbbentett, hanem kellőképpen fel is idegesített. Hogy képzelték, hogy egy ilyen fontos dologról nem szólnak nekem? Hogy voltak képesek eltitkolni ezt előlem? Nagyon haragudtam rájuk, de a harag, melyet Anyu iránt éreztem, egy pillanat alatt foszlott semmivé: kiderült, hogy édesanyám beteg. Izomsorvadás: rövid időn belül, még a nyár folyamán elért olyan szintre a betegsége, hogy már képtelen volt járni, és egész nap csak feküdt. Elárulta, hogy mennyire fél, és hogy mennyire egyedül érzi magát, mióta apám elköltözött ahhoz a nőhöz, akivel megcsalta őt. Andres halála óta kefélte azt a nőt, miközben anyával élt, vele aludt egy ágyban, és vele ült le vacsorázni. Töménytelen düh és undor kavargott bennem, hiszen képes volt elhitetni velem, hogy minden rendben van, hogy szereti az anyukámat, pedig folyamatosan csak becsapta, átverte őt...
A haragom akkor érte el a tetőfokát, amikor kiderült, hogy hozzá kell költöznöm. Elborzasztott már a gondolat is, hogy együtt kell majd élnem azzal a ribanccal, és a fiával... Bár, és ezt talán még fáj is beismerni, Rylan, Sarah fia, eszméletlenül jófej, és nagyon kedvelem. Ő az egyetlen a családban, akiben feltétlenül megbízom - Anyun kívül. Igazán akkor vált szimpatikussá, amikor egy veszekedés során kibukott, hogy voltaképp utálja az anyját. Azóta minden nyáron sok időt töltöttünk együtt, s bár igen elfoglalt, mindig talál rám időt, és sokszor ír nekem. Még verekedni is megtanított! Ezért örökké hálás leszek neki, mert így pálca nélkül sem érzem magam elesettül. Mindannak ellenére, hogy Rylan folyton támogatott, és próbált nekem segíteni abban, hogy ne omoljak össze, a negyedik évemet mégis elég rosszul viseltem, befelé fordultam, és visszahúzódó lettem, főleg azért, mert időről-időre kaptam a híreket édesanyámról, s arról, hogy romlik az állapota. Szerencsére, Rylan mellett Braden is mindig mellettem állt, ha bajom volt… És volt bőven. Kiderült, hogy örökletesen cukorbeteg vagyok. Még egy probléma zúdult a vállamra, és már-már én is azt hittem, hogy fel fogom adni. Braden segítségével aztán év végéhez közeledve már megtanultam kezelni a dolgot, és ismét optimista szemmel néztem már a világot. Ez a pár hónap annyira megerősítette a kapcsolatunkat, hogy Braden is egyre jobban hajlott arra, hogy magasabb szintre emeljük a barátságunkat, és továbblépjünk valami másba. Sosem voltam még szerelmes, de úgy hiszem, az, amit akkor éreztem, az valami ahhoz hasonló volt. Túlságosan is szép lett volna, ha beteljesedett volna ez a szerelem; jött az újabb sorscsapás: Braden szülei úgy döntöttek, hogy elköltöznek Franciaországba. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és nem tudtam, hogyan fogom elviselni a következő évet nélküle, vagyis a legfőbb támaszom nélkül…
Mikor hazamentem, meglátogattam Anyut, és összezuhantam. Szörnyű állapotban láttam, és szinte fojtogató félelem töltött el: rettegek attól, hogy el fogom veszíteni. Mint kiderült, Leena időközben eltűnt – semmit sem tudok róla, apám nem törődik vele, anyu meg… Képtelen megkeresni ilyen állapotban. Feltehetőleg halálfalónak állt. Rylan felajánlotta, hogy segít megkeresni, de félek a találkozástól, félek attól, hogy tényleg halálfaló lett belőle, és továbbra sem tudom megbocsátani azt, hogy úgy viselkedett velem, és hogy Anyut is cserben hagyta.
Az ötödik évem volt a legrosszabb mind közül. A háború miatt folyamatos rettegés töltött el, és édesanyám miatt is aggódtam. Végül félévkor hazautaztam, de nem tértem már vissza abban az évben. S hogy miért...? Arra majd Amelie története ad választ.
 

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/iza.png)

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/itsnew.png)

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/aja2-1.png)

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/thisis.png)

Ki vagyok én? - kérdezem megint magamtól, bár a választ ezúttal nem tudom megadni. Hosszú ideje már, hogy keresem a megoldást arra, hogy megtudhassam, honnan jöttem, és hova tartozom.
Alig fél éve történt, hogy egy baleset folytán elveszítettem az összes emlékemet. Azt mondják, hogy valójában nem is balesetnek köszönhetem azt, hogy a múltamat homályos köd övezi, de erről majd később beszélek. Az első emlékem a baleset után az, hogy egy furcsa helyen, egy sötét szobában fekszem, és bármennyire is szeretném, nem tudom kinyitni a szemeimet. Hűvös ujjak érintését, majd égető, maró fájdalmat érzek a karomon és a nyakamon, de szavak helyett csak nyöszörögni tudok. Egy férfi csendes, nyugtató hangja visszhangzik fejemben, s ahogy végigsimít a hajamon, eltölt az aggodalom, nem tudom, hogy mi történik. Végül erőt veszek magamon, és kipislogok szemhéjaim mögül. Érzem, ahogy összegyűrődik a vékony bőr, és sebek szakadnak fel, de nem érdekel. Tudnom kell, hogy hol vagyok, és ki van velem. Homályos vonásokat látok csupán, egy ismeretlen arc hajol felém, és suttogja fülembe, hogy ne aggódjak, próbáljak meg pihenni. Tornádó módjára söpörnek végig különböző gondolatok az agyamon, de hiába próbálkozom meg gondolkodni, egy pillanat alatt ismét elnyom az álom.
Mikor ismét felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. Bár még mindig csak homályosan láttam, végre meg tudtam állapítani, hogy milyen helyen is vagyok. Egy ízlésesen berendezett, hófehér szobában feküdtem, puha párnák és takarók között. Lassan keltem ki az ágyból, hogy körbenézzek, de sokáig lehettem ágyban, mert amint felálltam, és lépni próbáltam, azonnal összeestem. A földön fekve kinéztem a hatalmas üvegajtón, és egy gyönyörű tengerpartot láttam. Hajnal lehetett, a Nap sugarai aranylóan csillogtak a víz felszínén. A hószín függönyök kecses táncot lejtettek, ahogy a meleg szellő meg-megmozgatta őket. Mondhatnánk, hogy idilli hangulat is lehetett volna, ha nem a vastag, hosszú szálú szőnyegen feküdtem volna, egy számomra ismeretlen helyen.
Egy magas, erősebb testalkatú férfi lépett be az ajtón, és szaladt oda hozzám, majd aggódó pillantásokat vetve rám, felkapott, s az ágyra fektetett. Elfogadtam a segítségét, mert ha akartam volna se tudtam volna mást tenni, annyira legyengültem. Végül az ablak alatt, egy alacsony, fekete kanapén foglalt helyet, és bemutatkozott. Merton Avery. Így hívták. Elmesélte, hogy feltehetőleg baleset ért, és hogy a tengerparton talált rám, súlyos állapotban: az arcomat és a karomat sebek borították mindenhol. Mivel látta, hogy azonnal tükör után kezdek kutatni, megnyugtatott, hogy orvos, és rendbe fog hozni. Cseppet sem nyugodtam meg, sőt. Mikor megkérdezte, hogy ki vagyok, vagy emlékszem-e arra, hogy mi történt velem, hirtelen összeszorult a gyomrom. Nem tudtam válaszolni. Hiába törtem a fejemet, hiába próbáltam visszaemlékezni arra, hogy hogy kerültem oda, képtelen voltam felelni a kérdésre. Feltehetőleg észrevette az arcomra kiült aggodalmat, mert az ágy széléhez sétált, s leült mellém. Azt mondta, hogy gyakori az ilyen fejsérüléseknél, hogy a beteg elveszti az emlékezetét, de ez idővel akár javulhat is. Éreztem, ahogy szemem megtelik könnyel, majd végigfolyik sebes arcomon, és a só azonnal égetni kezdte a bőrömet. Egy gyors mozdulattal itatta fel a könnycseppeket, én pedig csak hálásan biccentettem egyet.
Később felajánlotta, hogy segít nekem, és ott maradhatok nála, amíg meg nem találjuk az igazi családomat. Így hát maradtam. Nevet kerestünk, és ezzel legalább úgy éreztem, hogy vagyok valaki. Van valamim, amit senki sem vehet el tőlem. Amelie Avery. Ez lettem én.
Ahogy telt-múlt az idő, elkezdtem kialakítani a saját életemet, miközben a Doktorral, akit ma már csak apámnak tekintek, folyamatosan próbáltuk felszínre hozni a megmaradt emlékeimet. Több-kevesebb sikerrel sikerült is rájönnünk, hogy például hány éves lehetek, vagy éppen merre lakhattam. A Doktor elmesélte nekem, hogy a számmisztika, a jóslás, és a csillagászat szerelmese, így hát foglalkozásokat tartott nekem ezekből. Bár nem különösebben lelkesedtem ezekért, úgy gondoltam, hogy az a legkevesebb, hogy végighallgatom, ha már befogadott engem. Rövid idő alatt megállapítottuk, hogy vagy különleges érzékem van ezekhez a témákhoz, vagy már korábban, a balesetem előtt olvastam, tanultam ezekről, hiszen számtalan alkalommal fordult elő, hogy valamilyen érdekes információ derengett fel valahonnan mélyről.
A tanulás mellett sokat futottam, és szerettem kreatív dolgokat csinálni. Festettem, rengeteget rajzoltam, sőt, szobrászkodtam is néha. Azonban a kialakított művész-életem a társas kapcsolataim rovására ment, alig-alig ismertem valakit, de nem is nagyon vágytam a társaságukra.
A tizenhetedik születésnapomon – melyet azon a napon ünnepeltünk, mikor megtalált a Doktor - óriási partit rendeztek nekem. Nemsokkal később a nevelőapám egy történetet mesélt el, én pedig az hittem, hogy tréfál. Szépen kezdődött a mondanivalója – azt mondta, hogy megtalálta az életemet... De aztán olyasmivel folytatta, amit nem akartam elhinni. Azt hittem, hogy be akar csapni, vagy éppen gúnyt űzni belőlem. Elvégre hogy érti azt, hogy én boszorkány vagyok? Ilyen a mesékben van, azokban a szép vastag kötetekben, melyeket annyiszor olvastam az elmúlt hónapok alatt. Végül két ember termett mellette hirtelen a semmiből – egy pillanatra megrendült a biztos álláspontom, miszerint mágia márpedig nem létezik. Hát ezért tanított nekem számmisztikát - a nevelőapám egy varázsló!
A két idegen aurornak nevezte magát, én pedig hinni sem akartam a fülemnek. Gonosz varázsló, varázsháború, Harry Potter, Roxfort? Aztán végül derengeni kezdett valami. Ismerősen csengett a két név, bár nem tudtam hova tenni az információkat. Arra biztattak, hogy térjek vissza az iskolába, tanuljam ki a varázslás csínját-bínját, hiszen egy aranyvérű boszorkány vagyok. Még a nevemet is meg tudták mondani; a Roxfortban állítólag Anwen Rastole-ként ismertek régebben...
Számtalan vita és hitetlenkedés után beadtam a derekamat, és úgy döntöttem, hogy megpróbálok beilleszkedni a régi-új életembe. Nem engedtem, hogy a nevemet visszaváltoztassák. Az akartam maradni, akivé váltam. A nevelőapám annyit tett értem, hogy nem akartam eldobni a nevét csak azért, mert egy másikat aggattak rám. Az év hátralevő felét a felzárkózással töltöttem, hogy csúszás nélkül térhessek vissza a Roxfortba. Másik névvel, másik emberként sétáltam be ugyanabba az iskolába, ugyanabba a házba – és hogy mit rejt a jövőm így? Nos, majd kiderül.