Roxfort RPG

          alapok

jelszó || „Imádom Cedrah Lupent! <3<3<3” {^__^}[egyébként: „Szomorú időket élünk!”]
teljes név || Yvaine V. Humphrey
becenév || Yvi, Miss Y, az Elmebajos
nem || nő
születési hely, idő || 1982. november 4. London
kor || 15
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 5.

          a múlt

- Ami nem öl meg, az megerősít, nem igaz kedvesem? – Kérdeztem, ahogyan ajkaimra ördögi mosoly kúszott. Ott álltam a tükör egyik oldalán, míg ő a másikon. Jobb kezem hanyagul simítva végig a fésülködőasztal sima lapján, ballal csavartam meg sötét tincsem játékosan, s figyeltem a másik arcát. – Eressz el… El kell eresztened! – Kétségbeesett könyörgés, az alsó ajkak megremegnek, mintha úgy nyeldesné vissza a könnyeit.
- Kell… miért kellene? – Biccentettem félre a fejem, s csípőmmel kissé féloldalasan dőltem neki az asztal szélének, összefonva a karjaim. Kíváncsian várva a választ, közben érdeklődve, szemlélve a hasonló, még is teljesen más vonásokat. Megtörten csillogó kék szemek, hosszú méz szőke hajzuhatag, vagy talán egy árnyalatnyival világosabb, ahogyan ráesett az asztalon pislákoló lámpa fénye, s a betegesen vékony alkat. Micsoda pazarlás…

-Te… te voltál! Elvetted tőlem az életemet! – Hisztérikus hang, mire felvonom az egyik szemöldököm csodálkozóan. Nem ez az első kirohanása felém, de talán ez az egyik leglátványosabb. – Hogy mi? Gondolkozz már te kis hülye! Én voltam az, aki esélyt adott egy új életre! Csak te annyira gyenge voltál, hogy nem tudtad ezt kihasználni… -
- Az anyám MIATTAD került börtönbe…  – halk nyöszörgés s a szőke képmás közelebb sétál, így még inkább kirajzolódik alakja előttem. - Az anyád egy idióta, nem értem mit sírsz még mindig utána. Töröld már le azokat a szánalmas könnyeket, s szedd össze magad. – Vágtam közbe, mielőtt tovább zúdított volna rám az alaptalan vádakat, s löktem el magam az asztaltól. Könnyed léptekkel kezdtem el járkálni a szobában. Megállva a ruhás szerkény előtt, s vettem ki egy-egy ruhadarabot, hogy azt jobban megnézzem magamnak.

A félelemből táplálkozom, s ez a kis senki meg is adja a kellő környezetet ahhoz, teljesen bekebelezzem, átvegyem felette az irányítást pedig minden egy ártatlan kis játékkal kezdődött… Egy igen csak foghíjas családba született bele, hiszen az apja tudni sem akart a létezéséről. Később még a nevére se vette föl, sőt egyenesen letagadta. Az anyja nem volt más, mint egy naiv kis titkárnő a Minisztériumban, aki pont annyira volt gyönyörű, mint amennyire buta. Persze Rodolphus Lestrange, még azokban az időkben sokat sertepertélt a Minisztérium környékén, amikor megismerkedtek. Ám ahogy elkezdték üldözni a Halálfalókat, megszakadt a kapcsolat. Vagyis sokan ezt hitték… valójában Lestranget annyira elkápráztatta a fiatal, zsenge szépség, ki akkor lépett ki a Roxfort kapuin, hogy nem hagyta nyugodni a tudat, egészen addig amíg meg nem kaparintotta magának. A nő pedig vakul követte a pasast bárhová, s bár tudta, hogy van felesége, aki sokkal nemesebb körökből származott, azt gondolta, majd egy gyerekkel megfoghatja, s az övé lehet, senki másé. Nem is kérdés, kitől örökölte ezt a nagyfokú naivságot, fut át az agyamon, ahogy ismét a tükör felé sanditok. Természetesen a pasas amilyen gyorsan megszerezte a lányt, olyan gyorsan el is dobta. Hiába rimánkodott neki, hiába fenyegetőzött, ígérte meg, hogy ha kell Halálfalónak is áll, csak hogy mellette lehessen, bármit is tett vagy gondolt, teljesen feleslegesen történt… Hiszen valóban nem volt méltó Lestranghez, bár az anyja és az apja varázslók voltak, a nagyszülők korántsem. Mocskos kis félvér volt, semmi több.

Nem volt egy erős jellem az a nő, szinte beleőrült abba, hogy visszautasították. Megszülte a gyereket, hiszen mit tehetett volna mást? Elvetetni az egyetlen szerelem, az imádott bálvány által nemzett gyereket? Botorság lett volna, no meg… ő szentül hitte azt, hogy Rod egyszer visszatér hozzá. A kislány általában a nagyanyjával volt, aki híres Bájitalfőzőként tartották számon. Miután a férje meghalt, a lányához és egyetlen unokájához költözött.
- Az egyetlen valamirevaló vérrokonod a nagyanyád, akitől több kincset is örököltél. – Mézesmázos mosoly, ahogy a ruhát magamhoz tartva simítottam végig az anyagán, ezzelsaját vonalaimon is. – Szerintem jól áll, és szerinted? -
Hallgatás volt a válasz. A nagyanya által örökölt képességek egyikének köszönhettem azt, hogy testet ölthettem. Az öreglány metamorf mágus volt, s bár tudatosan nem tudta a képességét használni, sőt még most sem képes rá, ahogy a tökkelütött anyja sem volt, azért még a képesség ott lappangott benne. Teltek az évek, s a kislány egyre inkább érezte, mennyire egyedül van. Elképzelt magának valakit, egy lányt, aki mindig vele van, s készségesen, bármelyik pillanatban hajlandó arra, hogy játsszon vele. Aki ugyan azt a mesét szereti, s aki nem haragudott azért, ha nem övé volt Ken baba… ez voltam én. Áratlan gyermeki elképzelés, s ahogy nőtt a magány, egyre inkább életszerűbbé váltam. Én voltam az, aki ott volt vele, akár hányszor elverte a nagyanyja, mert nyúlkált a mérgek, s egyéb veszélyes anyagok között, én vigasztaltam, amikor az óvodában rendszeresen kinevették, s én játszottam vele amikor senki sem akart, s én ápoltam a sebeit, melyeket a saját részeges anyja okozott. Undorító… a gyomrom felfordul attól a nőtől.

Magában beszélt, azt hitték majd kinövi, de nem, korántsem volt így, hiszen ahogy megszülettem, eszem ágában sem volt csak úgy távozni. Egy idő után már annyira ragaszkodott hozzám, s annyira zavarodott volt, hogy hallucinációk léptek fel, s még ha mások nem is láttak, ő pontosan tudta, hogy nézek ki, mik a szokásaim, milyen a mimikám, a hangom, mindent. Megformált, elképzelt, s én egyre inkább kezdtem önálló életet élni. Kilenc éves kor körül volt, amikor először megjelent Jack… Jack igen csak kulcsszerepet töltött be, hiszen talán ő volt igazán a kiváltója, hogy én ennyire életre kelhettem. Na de kis is Jack pontosan? Valamelyik bárban szedte fel az anyja, s rá három hónapra össze is házasodtak. Jack tipikus rosszfiú volt, tele tetoválással, aranyfoggal, s mások szemében úgy tűnhetett, ő az igazi férfi. Pedig csak egy naplopó sz*rházi volt, aki így kendőzte el az aberráltságát.

Az anyja ugyan olyan vak volt, mint régen, s ette a fene még mindig a nagy Lestrange után, Jack ide vagy oda. Bele ment ebbe a villám házasságba, hiszen másnak nem volt nevezhető. De minek? A választ ő maga sem tudja. Ám élete legrosszabb döntése volt, a lánya szempontjából. Hiszen örökölte anyja szépségét, s szerintem tyúk eszét is de ez most mellékes. Jacket nem igazán ismertük, hiszen amíg ki nem rúgták a munkahelyéről, keveset tartózkodott otthon. Ám jóval a Roxforti levél megérkezése előtt megtörtént a baj, s attól kezdve állandóan a nyomába lihegett a lánynak. Eleinte csak a jó apa akarok lenni szereppel jött. Rengeteg ajándék, elvitte az állatkertbe, a vidámparkba, játszótérre, hogy a kislány ne féljen tőle, s kezdjen hozzá ragaszkodni. Nem volt nehéz ezt elérnie, hiszen szeretethiányos volt világ életében.

„Szép kislány jó kislány, szeretnél te is Jack bácsi kedvében járni?” duruzsolta, ahogyan a kislány elé térdelt, s kezében tartotta a kiscicát, akiért már annyit könyörgött, de az anyja nem egyezett bele. Oda nyújtotta a fehér szőrgombócot, majd lapát kezét a combjára helyezte, s halad egyre feljebb s feljebb… Egyre több alkalommal, egyre többet akart. Szerencsétlen nem tudta, miért van ez az egész, retteget, félt, már egyáltalán nem kedvelte az új apukát… ( bővebben kidolgozva a történet később a Kincsesládában.)

Mindig is mondogattam neki, hogy jobb ha vigyáz, s tart valami éles tárgyat a fiókban, vagy bármit amit tud arra használni, hogy megvédje magát, hiszen kiszámíthatatlan volt. Miután a Roxfortba járt / Jack bácsi mugli lévén csak annyit tudott, hogy egy távoli Magániskolában Ösztöndíjas / csak Nyaranként járt haza, még a Karácsonyt is ki hagyva, fontos tanulnivalókra hivatkozva. Talán egyedül csak a nagyanyja sejtette, miféle is lehet ez a Jack, s már csak abból kifolyólag, miféle léhűtő is volt, utálta. Ebben is igazán egyetértettem az öreglánnyal. S persze nyáron mindig az ő közelében volt, bár azokban az időkben már inkább voltunk, hiszen a hangom állandóan ott duruzsolt a fülébe, mint holmi szellemkép követtem őt mindenhova, s bár ő kötődött hozzám, én csak azt vártam, mikor éledhetek fel igazán. Talán másfél évvel ezelőtt, hiszen nem tartom számon a napokat, az egyik Karácsonyon mégis hazamentünk. Hiba volt. Az anyja leitta magát, így az ágyban kikötve békésen horkolva mély lomban volt, az öreglány pedig a legjobb barátnőjénél töltötte az ünnepeket. Éjszaka arra ébredtem, hogy az ajtón nyitódik, s persze egyből átfutott az agyamon, hogy az az idióta elfelejtette bezárni az ajtót. Éreztem, hogyan ver a szíve, míg én teljes higgadtsággal vártam, mi fog történni. Talán már előre tudtam, sőt vártam, mikor fog újra előbukkanni Jack, a falhoz szorítani a gyenge testet. Violet szánalmasan gyönge volt. Engedd, hadd irányítsalak. Suttogtam neki, még azelőtt, hogy megszólalt volna az öblös hang, a másikat szólítva. A parketta megcsikordult a bakkancsok alatt. ~ Félek… félek, nagyon! ~
Cccssss… Én itt vagyok, segítek neked, csak engedd… engedd. Erősebb vagyok, megvédelek. Undorító, félrevezető szavak voltak ezek, s eleinte még ő sem akart engedni, de a félelme, a rettegése egyre nagyobb erőt adott nekem.
- Milyen kár, hogy olyan ritkán találkozunk kicsim. Teljesen… megnőttél. Ez nem annyira jó, mert hamar szalad az idő. – Hát persze, az a beteg állat. Elvégre már igen csak fejlődésbe lépett Violet, cseperedett, nyúlt, s hízott is kicsit. Még mindig nem volt nevezhető a teste, nőiesnek, de lassan alakult azzá. Talán ki akarta még ezt a kezdeti stádiumot használni. Nem oltott villanyt a szobában, csak a hold halvány fénye szűrődött be az ablakon, a rolók résein alattomosan bekúszva. Lehet emiatt sem látta, hogy a leányzó haja, a méz szőke tincsek kezdtek egyre sötétülni, eleinte egy-két tincs, aztán egyre több és több… ~ Ments meg… ~ Rimánkodó hang, mennyire jóérzés ezt hallani, s ízlelgetni, de erre most nincs idő. Éreztem, hogyan ver a szívem, meg emelem a karom, s furcsán nézve mérem végig, közben pedig a sörtől bűzlő Jack egyre közelebb és közelebb lépett, közben az öv csatjának jellegzetes fémes hangja jelezte, hogy az övét oldotta. Arcvonásaim lassan rajzolódtak ki. Nagyobb szemek, sötétebb, valamiféle őrülettől fénylő íriszek, keskenyebb áll, teltebb ajkak… Ez én voltam tényleg én voltam.
- Oh Jack, te is úgy hiányoztál már. – Búgtam, s igen ez az én hangom volt. Talán egy oktávval mélyebb, kissé rekedtes hang, de az enyém, hallani véltem a falakról visszaverődni! Ez csak még több erőt adott nekem, ahogyan félretoltam a takarót, s mint készséges kislány csusszantam az ágy szélére. Jack valamit észrevehetett, hiszen megtorpant, talán nem volt elég részeg ahhoz, hogy egy ilyen változást ne vegyen figyelembe? Lassan nyúlva a párna alá, mely alatt ott volt egy tőr. Még a nagyapja eldugott holmiai között találta, s azonnal mondtam  neki tegye el, mert lesz még annak haszna, s lám lám… ismét csak igazam lett.
- Ki vagy te? – Kétségbeesett hang, én pedig erre még szélesebben elmosolyodtam.
- A végzeted, személyesen. Jó éjszakát Jack bácsi. – Talán egy „Találkozunk a pokolban” megjegyzés még oda illett volna, de mielőtt még menekülhetett volna, pattantam fel, s lendületből döftem bele a hatalmas sörhasába, majd forgattam meg benne. Hallottam, ahogyan a hús, s mindegy egyéb belsőség recsegni, ropogni kezd, ő pedig felüvölt a fájdalomtól. Mielőtt a súlypos karokat emelte volna, rántottam ki, majd a felsőkarjába döftem bele, s ezt többször megismételve. A vér kifröccsent, éreztem, hogy az egész arcom beteríti… Miután a combjába is megforgattam azt, s hullott térdre előttem, mosolyodtam el. Hallottam miként rimánkodik Violet, hogy hagyjam abba, mert ez túl sok lesz, én csak megnyalva a szám ízleltem meg a másik, kissé fémes ízű vérét. Magasra emeltem a tőrt, s közben gyönyörködtem abban, miként rimánkodik nekem az irgalomért. Vicces, pont nekem? Hiszen nekem nincs valódi lelkem… Ujjaim a tőr markolatára fontam, s összeszorítva a fogakat, egy utolsó csapást mértem rá, bár nem  fejére, hanem bele a mocskos, bocsánatot ígérő ajkakba, lenyomja a torkán, szétzúzva a gégét. ( bővebben kidolgozva a történet később a Kincsesládában.)

- Gonosz vagy, velejéig romlott! – Ragadott ki egy éles hang az édes emlékek tengeréből, én pedig meglepve kaptam észbe, hogy még mindig ott állok a szekrény előtt, Violet képe kezd halványodni, de az én hajam egyre világosodik. Összeráncoltam a szemöldököm, s a ruhát félredobva ragadtam meg az ágyon fekvő fehér macska grabancát.
- Mit mondtam neked arról, mikor próbálhatsz engem kijátszani? – Az a bizonyos érzés azonnal elszállt, s  szőke lány aggódva szaladt oda a tükörhöz, tenyerét tapasztva figyelte, mit művelek a macskával. Ezzel a döggel, akit úgy imádott. – Na, mit? Nem hallom a válasz! – Kiáltottam rá, mire a szemei újra csak könnybe lábadtam. Elégedett mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan a karomba vettem azt a redves dögöt, s lépkedtem közelebb.
- Ne légy naiv, s ne haragíts magadra kedvesem, különben véletlen megtalál a kezem csúszni. – Magyaráztam negédes hangon, ahogy az ujjaim körbefonták a macska torkát. – S még véletlen kiroppantom szegény Lucilla nyakacskáját, de ugye ezt te sem akarod, ugye nem? –
- Nem… jó leszek, nem csinálok semmit csak… csak engedd el… enged el őt! -
- Na ugye, tudunk mi szót érteni. Ügyes kislány vagy te. Ám, most… hogy lásd kegyességem… Mmm, engedem kicsit, hogy te is élvezd az életet… már amennyire a te nyomorúságod nevezhető annak. – Csak annyit látott a lány, hogy ledobom a macskát a földre, s egyik pillanatról a másikra ismét ő állt a szoba közepén, s a tükörbe pillantba saját magát látta, sovány alkatát, élettelenül csillanó szemeit, szőke tincseit, melyek arcába hullottak.

- Lucilla, cicc-cicc gyere, gyere ide. – Csalogatta a macskát, majd az ölébe véve ült le az ágy szélére, majd kezdett előre hátra ringatózni.
- De ne hidd azt, hogy sokéig élvezheted ezt! Hamarosan… a legváratlanabb pillanatban visszajövök. – Jelent meg most az én képem a tükörben, mire a másik felkapta a fejét. Rémült arckifejezésétől csak még kedélyesebb lettem, s gúnyos kacagásom töltötte be a szobát.
- Menj, tűnj innen el! MOST! – Üvöltötte, s az éjjeliszekrény felé nyúlva fogta meg az ott porosodó giccses zenélődobozt, majd hajította egyenesen a tükör felé, hogy hatalmas csörömpölések közepette ripityára törjön.

Ne feledd Violet… én mindent látok…


     (http://i180.photobucket.com/albums/x110/kakaohabbal/254573711_d71eb8c61d_t.jpg)

          jellem  Violet

Mondhatni, hogy jellemtelen? Talán túl erős kifejezés lenne, de valami hasonló. Szürke kisegér, kit elnyom a másik énje, s a legtöbbször ő az, akii elbújik, s a máik testet ölt. Csendes, visszafogott, megtört. Talán ha adódna rá alkalma, meg is ölné magát, de Yvaine nem ereszti el eme kényelmes testet, akár csak egy parazita. Az anyját utálja, a nagyanyját sem szívleli, mivel túl sok elvárásnak kellene megfelelnie. Az apját nem is ismeri Jack pedig… Csak Yvaine van neki, s mint alárendelt, hajt fejet a másik előtt.

 
Modora… nem nevezhető kimértnek, sőt, bár olykor elég arrogáns, s lekezelő. Néha napján eléggé közönséges tud viselkedni, már-már túl közvetlen, persze főként a másik nem képviselőivel. A muglikat, s egyéb szerzeteket megveti, s megválogatja, kivel barátkozik. Nem egy harsány típus, szereti csendben megfigyelni az embereket, s levonni a tanulságot, kiismerni őket, megtudni mi a gyengepontjuk. Nem hagyja, hogy kiismerjék, igen csak felszínes kapcsolatot ápol mindenkivel. Hazudik, mintha csak a könyvből olvasná, de nem fél a lebukástól, hiszen ő igazából nem is valós személy. Nincsenek gyökerei, ő csupán egy kétségbeesett gyermeki elme kitalációja, aki önálló életre kelt, s nincsenek akadályok előtte. Enyhén őrült, olykor élvezi azt, ha valakit kínozhat. Amikor Violet Nevelőapján is megölte, valami kellemes érzést érzett…

          apróságok

   (http://i180.photobucket.com/albums/x110/kakaohabbal/254574122_7f2926704a_t.jpg)

mindig || babák, könyvek, Lucilla a macskája, spenót, csokoládé.
soha || skizofrénia, vattacukor, részeg emberek, JACK, YVAINE
dementorok || Amikor látja, hogy felemeli a saját karját, amit nem ő irányit, és azzal szúrja le nevelőapját.
mumus || Jack
titkok ||
- skizofrén
- A nevelőapja évekig terrorizálta, s molesztálta.
- Még ha nem is volt teljesen tudatánál, de benne volt nevelőapja halálában.
- Egyszerre utálja s gyűlöli másik énjét.
rossz szokás ||
- körömrágás
- elgondolkozva ülni a széken, s közben előre-hátra billeg
- saját magában beszél

 
          a család

apa || Rodolphus Lestrange 42 (aranyvér)
anya || Rebeka Humphrey 34 (félvér)
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Lucilla, a macska

          külsőségek

  (http://i180.photobucket.com/albums/x110/kakaohabbal/gh.png)

magasság || 167 cm
tömeg || 38 kg
rassz || európai
szemszín || világoskék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Nem túl magas, nagyon sovány, leányzó, kin az iskolai egyenruhák zsákként lógnak. A kis fiatal arc gondterhelt, nyúzott, megviselt. A világos lélektükrök korántsem tiszták, inkább zavarosak, mintha a téboly kezdeti jelei mutatkoznának meg bennük. Bőre hihetetlenül fehér, szinte már félő, hogy a csontja átszúrja. Ha olykor feltűnik a folyosókon, olyan érzése van az embernek, mintha egy szellemmel találkozna.
egészségi állapot || skizofrénia, tudathasadás, depresszió, önértékelési problémák, a túlzott stressz miatt, halál vágy… stb.



          a tudás

varázslói ismeretek || A nagyanyja lévén, aki szívén viselte okítását, remek Bájitalfőző, s előrébb is tart, mint a saját korosztálya, nem csak a szorgalma miatt, hanem van némi veleszületett képessége is hozzá. Egyébként az elméleti tantárgyak mindegyike a közepes szintet üti, a SVK az, ami még elnyerte a tetszését. Nem kiemelkedő tanuló, de nem is kullog hátul, a bukottak sorában.
mugli képzettségek || -
pálca típusa || Mahagóni, sárkány szívizomhúrral, 12,5 hüvelyk
különlegesség || metamorf


          egy darabka belőled

Hát… az előtöri az maga az szj példa is egyben, neeeem?  ::)

          egyéb

Nem tudják a lányról, hogy skizofrén, csak azt tudják, hogy metamorf, s még ha nem is olyan széleskörűen, de kedvére változtatja a külsejét,ám többnyire inkább barna. Eddig még senki sem vette észre a „furcsaságot”, hiszen Yvaine nem hagyja, hogy jobban belelássanak az életbe, Violettel pedig senki sem elegyedik szóba.

<Cedrah> Milyen kedves, milyen bájos.. csinos, szőke..! Igaz, hogy a combjai nem épp a leghosszabbak és kissé.. khm.. girnyó, de.. hmm.. *inkább ennyiben is hagyja a dolgot, mivel a teltebb fél barna:P; neki meg úgyis van egy vélája <3*

<Gabe> Huh.. nem semmi a csaj! Ugye egy házba kerülünk, ~csibe~? *szemöldökvonogat a "sötétebbik" én felé*  8)

<Seya> Hrrmorr.. ~zakkant nőstény.~ *távolabb húzódik*

<Lor> ~szegény lány..~ *enyhén döbbent arcot vág és őszintén nem tudja eldönteni, szánja vagy tartson tőle - kedves mosoly*

<Dumbledore> Akkor hát.. jöjjön a Süveg! Szeretettel üdvözlöm a Roxfortban, Yvaine és magácskát is, Violet.:)

---

*A Süveg alig ér hozzá a lányok fejéhez, már harsogja is a választ.*