Roxfort RPG

Egy hosszú utca, mely végigviszi az embert Roxmortson. A főutca két oldalán boltok és házak sorakoznak.

~Nicole~


Ha tudta volna, hogy miket választott biztos dicsérte volna a lány ízlését, ám így csak elgondolkozott, hogy vajon milyenek is lehetnek az édességek. a csokibékát azért felismerte, magában el is könyvelte tizenkettő-egy-tucat édességnek, de aztán emlékeztette magát, hogy attól hogy valami egyszerű lehet nagyszerű. Majd kiderül. Az eszébe se jutott volna, hogy a lány valami rosszat választ. Valahogy eddig minden olyan tökéletes volt vele, kezdve onnan, hogy találkozott vele a portrélyuk előtt, a közösen tánctanulással töltött órákon át egészen a mai napig. Nehezen vallja be magának, de egyre inkább kezd bizonyossá válni… beleszeretett a lányba. Ugyan alig egy hete ismeri, de ha valamit, azt már megtanulta, hogy az ilyen nem az időn múlik. Persze, az, hogy meghívta „randi”-ra már sejtetett valamit, de eddig valahogy ő se gondolta komolyan. Elképzelte, milyen lenne, ha összejönnének… és meglehetősen szépnek látta ezt a lehetőséget. Aztán arra eszmélt, hogy a lány már választott és éppen felé tart. Megkérdezte, hogy jók-e amit választott, amire Quintin természetesen igennel válaszolt. Mi mást tehetett volna? A békákon kívül a többit nem ismerte. Nicole fizetni indult, ám most Quintin elég gyorsan reagált és megelőzte.
- Na azt már nem. Úgy illik, hogy én fizessek.
Valahol a lelke mélyén mindig is próbált udvarias lenni, ám ez csak ritkán tört felszínre. Most viszont úgy érezte meg kell tennie. Tulajdonképp a táncok nagy része is az udvariasságon alapult, így számított rá, hogy Nicole is tisztában van ezekkel. Ha a lány hagyja Quin leszámolja az érméket, majd követi a lány ki a boltból. Még elköszön a boltostól, majd kilép az utcára.


Nicole után lép ki az utcára, majd ha a lány nem indul el egyből valahova megkérdezi:
- Akarsz még valahova menni? Vagy menjünk és hagyjuk itt a tömeget?
Kérdezte az utcán tolakodó Roxfortosokra utalva. Az már igaz, hogy a rengeteg diáktól lassan már lépni is alig lehetett.

~Quintin~


Hagyta a srácot fizetni, de csak egy kikötéssel, ha következő alkalommal ő fizethet. Ezt a tudomására is hozta:
-Öhmmm… jó, de csak egy kikötéssel. A következő alkalommal hagyod, hogy én fizessek. – mondta, majd megtoldotta egy mosollyal.
Szerette, ha egy pasas udvarias, nem erről van szó, de pénzügyben véleménye szerint egyenlők a felek. Nem igazán szerette, ha más fizet helyette, neki is volt mindig pénze, akár randira ment, akár csak egy barátjával/barátnőjevel ment el valamerre. Soha nem ment el otthonról pénz nélkül, arról nem is beszélve, hogy a szülei se engedték volna ezt meg.
- De amit Amynek vettem, azt én fizetem ki. – tette hozzá gyorsan.
Ahhoz nem lett volna pofája, hogy az Amynek vett édességeket kifizettesse Quinnel, majd, oda adja a lánynak, mondván „Ezt neked vettem”.
Miután elrakta az édességeket, az ajtónál bevárta Quintint, és együtt léptek ki az utcára. Ami azt illeti, idő közben elég szépen megtelt a főutca Roxfortos diákokkal.


Nicole tulajdonképpen arra várt, hogy Quin elinduljon valamerre. Nem tudta, hogy akar-e még valahova menni, elvégre már régen nem volt a faluba. Legalábbis ezt mondta a lánynak. Amikor meg akarta tőle kérdezni, a srác is feltette ugyanazt a kérdést, ami Nicole-t foglalkoztatta.
- Én már nem szeretnék máshova menni. Felőlem itt hagyhatjuk a tömeget. – mondta mosolyogva, majd a teljesség kedvéért, mielőtt elindult volna, azért megkérdezte:
- Te szeretnél még valamerre elmenni a faluba, a sétáláson kívűl?
Nemleges válasz esetén elindul Quintinnel az oldalán, a főutcán a hegyek irányába, hogy egy kellemes napot töltsön el a sráccal. Igazság szerint, amikor vele volt mindig jól érezte magát, és sokkal többet mosolygott, meg nevetett, mint máskor. Néha már úgy érezte, hogy talán túlságosan is sokat nevet. Az az egy hét, amióta ismerték egymást, egy kicsit talán megváltoztatta a lányt… és egyáltalán nem rossz irányba. Lehet, hogy kezd megint szerelmes lenni.

[ :: Cedrah :: ] ^^

Ezek a Roxmortsi látogatós hétvégék egyszerűen fenomenálisak. A sok marha roxfortos diákot kiengedik a szabadba, azok pedig kirontanak, mint az állatok. Beszabadulnak a boltokba, és elköltik a pénzüket minden olyan dologra, ami szerintem teljesen felesleges. De bennük még is azt az érzetet keltik a látványuk, hogy meg kell venniük.

Hhm… azt hiszem eléggé negatívan állok hozzá mostanában a dolgokhoz. Nem sugárzik belőlem az a pozitív erő, ami egyébként. Szerintem pedig igen is nekem ennyi jár, hogy legalább egy kicsit melankolikus, vagy éppen depressziós, látványosan szenvedős, mogorva stb állapotom elővegyem a szekrényből, s leporolva, magamra öltsem.

Pfff, micsoda marhaságokról tudok agyalni, szóval hol is tartottam? Ja igen. A kirándulás, amire egyébként nem akartam eljönni, mert itt biztos, hogy érintkeznem kell másokkal. Legalábbis annyi időn át biztos, amíg a suliból eljutunk ide. Azt hiszem ezzel nem is volt túlzottan baj. Hiszen a legutóbbi kisebb botrányom óta, amikor is McGalagony megtalált Hisztis Myrtle mosdójában, aki a sarokban lebegett, én pedig azzal szórakoztam, hogy az újra és újra elkezdett levelem még a legelején kitéptem a füzetemből, összegyűrve egy nagy galacsinlabdává dobtam át szürke testén. Tudom, gonosz dolog. De olyan jól esett! Na meg az is súlyosbító körülmény volt, hogy elvileg órán kellett volna legyek.

Szóval ezek után ki lettem nevezve a jelenlegi, egyik legantiszociálisabb diáknak.

Mindegy.

Megállva a Kviddics üzlet előtt, mert nagyon más a sporton kívül nem foglalkoztatott mostanság, hiszen ebben leltem örömöm, és vezettem le a feszültséget, néztem előre. Igazából nem is néztem, csak bambultam. A fekete kabátom kapucnijának pereme alól kipislogva. Az sem tűnt fel, hogy a felhők a fejem fölött összegyűlnek, s lassanként az első esőcseppek is lehullottak. A zajos utca lassanként csendesedett el. S ott maradtam egyedül, zsebredugott kézzel, ahogy továbbra is a kirakatot nézem elmerengve.

[Yolanda]

* Először csak egy csepp koppant keményen az utcácska fényesre koptatott macskaköveinek egyikén, majd egy újabb, s pattogós zongoradallamként sorozva követte őket a többi kis hang. Mind olyan elbűvölően agresszív, olyan komor, a tökéletes hangzavar mégis természetesnek mondott, s kellemesnek ható rendje. Vajon található rendszer a kaotikában? Minden bizonnyal a levegőben rezgő milliónyi, sőt.. számtalan sok rezgő kis részecske az idők során ha egyetlen múló pillanatra is, de képes egységes, ám roppant instabil rendszerré összeállni. Az anyag már csak ilyen. Hehh.. igen, az anyag.

Keményre vasalt csizmák talpának ütemes kopogása mosódik bele a lassacskán felbátorodó zápor gépfegyverropogáshoz hasonlítható zajába, s a pokoli mélyen morduló égbolt szürke, dagadtan pöffeszkedő dunyhája alatt egy magas, szokatlanul egyenes tartású alak körvonalai rajzolódnak ki az esőfüggöny túloldalán. Kezdetben csupán egy homályos, vörhenyes folt, melyből a zivatar minden színt kimosott, ám ahogy közelebb jön és fogynak a sűrű cseppekkel telt rétegek a kettejük közti légben, egyre élesebbé válnak mind a régies szabású, úri ruhák színei, mind a fiatal fickó vonásai. Jobbjában egy oda nem illő tárgyat tart lazán, s úgy vágja maga előtt lusta eleganciával a köveknek, ahogy más urak a sétapálcájukkal masíroznak. Ez azonban nem sétapálca. Nem.

Cedrah folytatja megkezdett töprengését az anyagról, s bár borzasztó kényes a külsejére, most valahogy nem zavarja, hogy a mindig tökéletesen kócmentesre fésült mézszőke tincsek csapzottan lapulnak a fejére. Egyik másik rakoncátlanabb szál még az arcába is tapad.. Ejnye.. Azt azért már kihalássza onnan. A vonzó ziláltságnak is vannak fokozatai, s ő nem akar átesni a ló túloldalára. Tehát az anyag. Az anyagnak van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy szökik, s korántsem annyira állandó, ahogy azt egyik másik kollegája feltételezi a lapokban közölt publikációiban. Hmm. Igen, valami ilyesmi úton kéne elndulnia. Hahh.. Borzasztóan unatkozik! Már arra kárhoztatja saját magát, hogy a zuhogó esőben csavarogjon és közben az anyag természetén elmélkedjen?.. Ez így nem mehet tovább.

Igazság szerint Edward helyett jött le Roxmortsba, ugyanis ismét hiányt szenved cselédségben, s nem ártana beszerezni néhány ígéretesnek tetsző fehérnépet. Mondjuk.. és itt a férfi arcán ártatlan, pokolian gyönyörű mosoly jelenik meg.. szőkéket, hosszú combokkal, akik nem szégyellnek aligvalami ruhában port törölni. És persze értenek is hozzá.. Szobra van elég.

Kár, hogy zuhog az eső, ilyenkor nehezebb megfelelő nőt találni, mivel az ilyenek nem nagyon szeretnek ázni az esőben. Jobb híján saját tükörképét követi figyelemmel, s azzal mulattatja magát, hogy séta közben azokat a szigorú, roppant határozottságot sugárzó szemeket, a szép homlokot és pompás vágású orrát csodálja. Egész addig nézelődik, míg meg nem pillant valamit.. a saját tükörképe mögött. Egy egész nőiesnek mondható hátat. A lány az utca túloldalán ácsorog, a Kviddics üzlet előtt, s annak kirakatába feledkezik. Nahát.. Alkímistánk arcán nyomban megjelenik az a nyugalmat árasztó, gyengéd mosoly, amivel első körben figyelmességet akar jelezni. Nem kell tudnia a másiknak, hogy csak az ágyába akarja cipelni, úgy hova maradna a játék izgalma? Határozott, céltudatos léptekkel sétál az ismeretlen mögé, s ott meg is áll. A kirakat tükrébe bámulva veszi szemügyre a másik arcát.*

- A világért sem zökkenteném ki, ifjú hölgy, de egy ideje már zuhog az eső.

[ :: Cedrah :: ]

A fekete vászonkabát anyaga igen csak hamar átázhatott volna, ha minden esőcsepp beszívódik az anyagba, az pedig magába szívja, akár csak egy mosdószivacs. De még sem így történt, hiszen azok a kövércseppek fájdalmas gyorsasággal pattantak le, s zuhantak a mélybe, le a macskakövekre. Kezeim a kabátom, ami egyébként combközépig ért nekem, annak zsebeiben nyugtattam. Talán kissé túl mozdulatlanul is álltam ott, mit sem szólva, hogy súlyos súlyokként koppant minden a fejemre.

Pár, ezüstösen fénylő hajtincs mintha megtalálta volna a kifelé vezető utat a kapucni alól. Nem mintha nem lett volna egyszerűbb összekötni egy hajgumival. De mikor is tettem vagy cselekedtem úgy, ahogyan elvráták volna tőlem? Nagyon ritkán… s ez most sem következett be. De hiába is a megbűvölt darabnak, az a pár tincs vége, mely kikandikált, másodpercek töredéke alatt ázott el, s tapadt a mellkasomon lévő zsebekre. Természetesen ez sem foglalkoztatott túlzottan, legalábbis mozdulatlanságom erre kívánt utalni. S továbbra is csak mereven néztem egy pontot, mintha lett volna ott valami érdekes, pedig valójában nem is néztem semmit.

A léptek sem tűntek fel, mely a kihalt utcán elviekben nem kerülhette vona el a figyelmem, hisz semmilyen zaj nem nyelte el. Tiszta, és ütemes, nem lehet összecserélni. De én nem hogy összecserélni, még észrevenni sem voltam képes. Talán csak újra újra, ugyan azt a hangot hallottam visszhangozni a fülemben. Azokat a szavakat, melyek egy gyermeki álmot téptek ezernyi darabra. Gyermeki álmok … melyekből mindig is sok volt, s oly hűen tükrözték azt, mennyire nem akarom elereszteni a gyermekkort, pedig már rég eljött annak az ideje, hogy végre komoly utakra térjek, s talán megfontoljam, mi tévő is legyek… Vagy valami hasonló. De úgy éreztem, az ártatlan gyermeki lelkem még nem érett meg erre az igen csak nagy lépésre… ez idáig? Nem úgy tűnt hiszen most is egy vékonyka kabátban, és vörös tornacipőben, kikopott aranykorában sötétkék farmerban ácsorogtam ott tétován.

Egy ismeretlen, mély hang. Egy férfi hang az, ami a másikét elhessegetve tört utat elmém sötét folyosóin, s csillantak meg az előremeredő szemek. Vettem egy mély levegőt, mintha csak most szakítottam volna át a tükörsimavíz felszínét, s szívtam volna be újra az oxigént, melyet eddig elzártak előlem. Első életjelek, melyek megzavarják a kővé dermedt képet. Lassan egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom. S meg sem mozdítva a fejem, hiszen nincs erre szükség siklik fel két pislogás között tekintetem a másik tükörképére.

- Igen, zuhog. Két elmerengés között érzékeltem a változást, mely egyszerre kellemetlen, még is csodálatos. -
Feleltem, s talán ilyenkor mondták volna azt mások, hogy pont olyan vagyok mint a nővérem Yvette, még régebben. Amikor olyan választékosan beszélt, s talán némi felsőbbség érzete is volt benne, vagy csak egyszerűen lehetett távolságtartónak nevezni. Mindegy is. A lényeg, hogy most egészen más formám hoztam, mint egyébként. Az pedig, hogy rébuszokban beszéltem, máskérdés. Hiszen valószínű nem ötlött az az eszébe, hogy biztos ez a lány arra utal, milyen jó, hogy nincsenek emberek körülötte. Legalábbis eddig nem volt.

Megfordulva, hiszen szerettem mások szemébe nézni, pillantottam fel a másikra. Magasabb volt, tekintetünk nem volt koránt sem egyvonalban, de persze ez nem jelentette azt, hogy belefájdult volna a nyakam eme mozdulatba. A talán zavaróan világoskék lélektükreimmel a másik vonásait vizsgáltam. Túlontúl álomszerűnek hatott. Még a számomra is.

[Yolanda]

*A férfi mélykék lélektükreiben elismerés villan. Nahát.. Miféle kis galambot sodort az útjába ez a rusnya zivatar? Ezüstös tincsek? Ááh.. gyönyörű. A tükörképe mindenesetre ígéretes alapanyagnak tünteti fel. Csinos orr, szép vágású szemek, vonzó ajakpár.. Jól van, tubicám, fordulj meg szépen, mutasd az arcod.
Alkímistánk nem jön zavarba a cifra szavaktól sem, sőt. Mint illemet tanult úri sarj, akinek bőrébe az elmúlt évek alatt remekül bele is szokott, ő maga is hasonló választékossággal fogalmaz; hacsak nem bosszantják fel túlzottan. Számára ez több, mint természetes. A vérébe ivódott, akár bűzhödt tudománya, melyet a föld alá dugott dohos, mégis kínosan tiszta laborban gyakorol. Most elmosolyodik. A képe talán ismerős lehet a Boszorkány Szombat című olcsó magazin egyik-másik számából, bár az sem lepné meg, ha a szokatlanul szép nőszemély ódzkodna az ilyen stílusú lapok puszta érintésétől is. Örömmel nyugtázza, hogy szembefordult vele és mintha.. igen, kétség sem férhet hozzá, csak a vérében lehet valami. Máskülönben nem látná ennyire szépnek. A férfi arcán töretlen a kedves mosoly, s csak aztán szólal meg, miután mélyen a lány szemeibe fúrta borzongató tekintetét.*

- Igen, már ha csodálatosnak nevezhető egy olyan jelenség, mely felfedi az utca népének valódi arcát. Egy ilyen esőzés után a legnemesebb négylábú is épp olyan ázott kutyaszagot áraszt, mint bármelyik kóbor eb. Ez kellemetlen. Üdítő hatása azonban egy kis jóindulattal már nevezhető csodálatosnak is.. esetleg.

*Megköszörüli a torkát, s bár tisztában van vele, mitől kábult el ennyire, nem mutatja jelét annak, hogy vevő lenne a lány mágiájára. Ezüstös tincsek.. Hihetetlen vonzerő. Nem nagyon férhet kétség hozzá, hogy miféle családból származik. Cedrah néhány pillanatra meg is feledkezik magáról, s csillogó, akaratos tekintettel fürkészi a megismerni tervezett idegen vonásait. Egy kicsit még.. de csak egy egész rövid időre leragad a különleges szempárnál is, és ráérős úri ficsúr lévén veszi a bátorságot, hogy mélyebbre merüljön bennük.*

- Hm. Ügyes bűbáj, előrelátó. *Nem szakítja meg a szemkontaktust, álla aprócska bökésével mégis a lány kabátjára céloz.* A magam részéről viszont.. amint az nyilvánvaló, bőrig áztam. Meghívom egy teára. *S bár a későbbiekben úgysem fordul elő, most még megtoldja egy érdeklődő, mégis figyelmes gesztussal.* Nos?

*Igen.. soha többé nem fordul elő, hogy megérdeklődi, mit akar vagy nem akar a másik fél. Egyszerű tényeket fog közölni, de ezt ennek az elbűvölő teremtésnek még igazán korai volna tudnia. Hmmhm.. Nevetését mélyen zengő hümmögéssé csitítja ott belül, s még a fejét is megcsóválná, ha társaság nélkül ácsorogna az eső mosta macskaköveken. Még ekkora szerencsét! Véla.. egészben, vagy részben, számára nem egyértelműen eldönthető, ugyanis érzelmileg pocsolyasekély pszichopatánk bár férfiből van, a szíve pont olyan rothadó, mint a legféregrágtább alma. Ő az eszével szeret. Már ha képes ilyesmire, s az esze irányítja a vágyait is. Ettől függetlenül a fantáziája igencsak beindult, s ha már ilyen szépen szóba elegyedtek, igazán megérné komolyabb vizekre terelni a témát.
Egy dolgot még kénytelen megállapítani, s ezt látványosan meg is mosolyogja. Milyen kis fiatal.. ez a madárka. Talán diák?*

[ :: Cedrah :: ] <3<3

A mosolya… nos, mondhatni női szíveket ellágyító. Ehhez nem is fér kétség. De számomra a kedvesség talán csak egy begyakorolt maszk, amit most előkapott a zsebéből, és könnyedén varázsolta vonásait azzá, melyet mutatni akart másoknak. A külvilágnak, nekem. Talán csak a megsebzett szívem miatt álltam ennyire negatívan mindenkihez, ahogy ehhez az ismeretlenhez is. Mindenhol kerestem a rosszat, a hátsószándékot. A régi bizalom most tört meg, talán végleg. Bár erősen kétlem, hogy a naivságom is vele szállt volna, talán részben. De… attól én még ugyan az a kislány vagyok, aki még a Roxfort padjait koptatja, több mint egy évig.

Hogy ismerős lenne számomra az arca? Ó nem, hiszen honnan is lehetne? Most látom először eme vonásokat, melyeket, ha nagyon költői akarnék lenni, azt mondanám, hogy anygalok faragtak gyönyörű márványba, majd leheltek belé életet és küldték le ide a földre. De én, és a költői megnyilvánulások… ugyan már.

A tekintet, melyet az enyémbe fúr, talán még a lélegzetem is megáll egy pillanatra, teljesen akaratlanul. Pont, ahogyan képtelen vagyok ezzel az egész vélasággal kezdeni bármit is. Hiszen az mindig kiütközik, bármelyik pillanatban felüti a fejét. Azt azért nem gondolom, hogy valamilyen úton benne is csörgedezne eme vér egy része, elvégre még nem hallottam róla, hogy a másik nem közül is képesek továbbörökölni az… valakinek átok, valakinek áldás.

- Kellemetlen, de egyben igen csak hasznos is. Bár ha az ember elakar valamit igazán rejteni, egy kis esőzés nem gátolhatja meg ebben. – Feleltem, miközben továbbra is őt figyeltem. Még véletlenül sem akartam elkapni a tekintetem, ezzel megadva neki azt az örömöt, hogy azt higgye, az ő természetes vonzereje csak úgy elkábított, mint valami irulós-pirulós kislányt.
A csillogó, most akarom tekintet, mellyel rám néz, hogy őszinte legyek, igazán fel sem tűnik. Talán a változás, az, hogy a kék lélektükrök nem hazudnak, miszerint felfedezte bennem azt a kis pluszt, s engedte egy pár pillanatra, vagy annak töredékére, hogy elragadja… Hozzászoktam már. Hogy akár hol járok is, főként a muglik között, sokan a szájukat is eltátják, hiszen tudatlanok. Fogalmuk sincs mi ez az egész…

- Inkább elővigyázatos. – Felelem, ahogyan a kabátomra céloz, majd amikor meghallom a kérdést, az invitálást, kissé meglepődök. Ez annyira nem is fedezhető fel a vonásaimon, melyek változatlanul ugyan azt a képet mutatják, inkább csak a kábatag pillantás tűnik el, s a szemeim kissé jobban szétnyílnak, s ezáltal csak még jobban látható, hogy a sötét pillák, melyek kontrasztot alkotnak a világos tincsekkel, körülfutják a világos lélektükröket. Érdeklődés villan fel, némi kalandvággyal fűszerezve, de hamar el is huny a szikra.

- Az invitálás igazán kedves, mi több, már-már kihagyhatatlan, de Édesanyámnak hála elég jól az eszembe véstem, hogy ne álljak szóba idegenekkel, mi több, ne menjek el velük el sehova. S mivel a beszédbeelegyedés már megtörtént, úgy érzem több szabályt nem szabadna áthágnom. -
Feleltem nyugodtan. El nem tudtam képzelni, Yvette hogy tud ilyen modorban, ilyen választékosan beszélni de… kezdtem lassan kapizsgálni, hogy ha nagyon akarom, és a helyzet is úgy kívánja, én is elő tudom venni a jómódorom.

[Yolanda] 8)

*Egyre nagyobb érdeklődéssel viseltetik a nyilvánvalóan véla felmenőkkel bíró lány iránt. Hmhm.. Nem mondhatni, hogy gyakran botlik hasonszőrűbe, sőt, a fiatal szépség már azzal is magasan kitűnik a többi málémosolyú kis liba közül, hogy nem omlik mindjárt alkímistánk lábai elé. Ettől válik érdekessé, bár értéke a régi marad. Pont annyit nyom a latban, amennyit Cedrah látni, s elfogadni kíván. Egy arany rúd? Kettő..? Drága az alapanyag, s galleonoknak sincs épp híján, így aztán pengő érmék helyett más váltóban kezd számolgatni. Egy éjszaka.. kettő? Hehh.. Tekintetében egy röpke pillanatra ragadozói mohóság villan, bár ennek semmi köze az ezüstös hajú lányzó mágiájához. Nem. Ezt a felismerés szülte. Milyen remek párost alkothatnának a fontosabb összejöveteleken! Hogy irigyelné a sok forrófejű siheder, hogy még ennyi idősen is képes a legfiatalabb és legelbűvölőbb hölgyekkel elfogadtatni a karját.. s mindezt fizetség nélkül.
Nyugodt, kellemesen mély hangon szólal meg ismét, ám minta.. elfelejtett volna pislogni. Ez a merev tekintet a másodpercek múlásával válik egyre keményebbé, egyre agresszívabbá. Az állati ösztönök talán a fekete kabátos madárkában is felütik a fejüket, s kezdhet feszengeni, tán maga sem tudja, miért. Hüllőhöz mérten rideg.. mégis hívogató pillantás.*

- Árnyalatnyi a különbség, de ha jobban tetszik úgy, hát legyen elővigyázatos. Bár ebben a verzióban önkéntelen is némi negatív hozzáállást vélhet felfedezni a külsős személy.

*Egy gyors, nyomatékosító mozdulattal felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét.*

- Nem venném a szívemre, ha az Édesanyjával való kapcsolata pont miattam romlana meg. Ugyanakkor az a véleményem, hogy alig egy perc múlva már nem is leszek olyan idegen, akitől tartania kéne.

*Még mindig nyugodtan áll az esőben, s látszólag a legkevésbé sem zavarja, hogy orrán, ajkain, sőt, még állán is kövér patakokban csorog végig a hűvös esőlé. Fényes, szőke tincsei egyre csapzottabb, egyre ápolatlanabb külsőt kölcsönöznek neki, s az sem teszi boldoggá, hogy érzi, kezd megártani ez a zuhé a kabátja anyagának is. Ettől függetlenül ügyel arra, hogy mindez ne látszódjon meg rajta, ugyanis jelen helyzetben fontosabbnak kell feltüntetnie az ismerkedés szándékát, mint a saját külseje miatti aggodalmát.
Egy gyors, kimért lépést hátrál, s büszke, elegáns mozdulattal, mégis úrimód enyhén meghajol. A következő másodpercben végre pislant egyet, s szabadon engedi a leányzó pillantását.*

- A nevem Cedrah Lupen, szabadúszó alkímista és a Mágiaügyi Minisztérium unott, szürkeképű aurorainak egyike. *Ráérősen kiegyenesedik, s tesz egy apró lépést a csinos ismeretlen felé, miközben újfent emlékezteti magát, hogy szépségben ezerszer fölülmúlja az övét. Csak valami vélaféle.. ezért hiheti méltónak, vagy épp ettől nem láthat tisztán. De ő tisztán akar látni, ehhez pedig a saját erényeit kell felfényeznie.*
- És önben kit tisztelhetek, Miss..? *Kinyújtja a kezét, csak a formalitás kedvéért, közben bátorítón kölykös mosolyt varázsol az ajkaira. Nem harap a bácsi 8).*

[ :: Cedrah :: ]  ::)


Végig fut a hideg a gerincemen, szinte minden előzmény nélkül. Hiszen a tekintetem még mindig az övével van összefonódva, s figyelmem nem kerülheti el azt, amit látok. Hogy még egy pillanatra de annyira sem érnek össze a szempillák, pislogás címén. És itt nem holmi bambulásról van szó korántsem. Fogalmam sincs mi az amit látok, de érzem, mit vált ki belőlem. Hogy a szívem gyorsabban verdes mellkasom árnyékában, hogy a kabát alatt, még maga a jobb kezemen lévő fásli alatt is, mely most nem látszódik, libabőrös leszek. Lélegzetem újra csak elakad, de ez már igazán fel sem tűnik. Veszek egy mély levegőt, s talán egy pillanatnál tovább tartom lehunyva a szemeim, mielőtt újra ránéznék, és választ adnék.

Valóban, az előrelátó és az elővigyázatos majdnem ugyan az, még is van némi különbség. Nem is lep meg, hogy megjegyezi. Még a szemöldököm sem emelkedik meg ennek a felfedezésnek a hatására. Csak egy nagyon aprócska mosoly kúszik ajkaimra.
- Talán nem véletlenül. ? Felelem egyszerűen. Némi negatív? Az a negatív nem is némi, hanem igen csak sok. Beleivódott az aurámba a keserűség, és az állandó nem tetszés, illetve nemtörődömség. Miért is tagadnám, ha már így előjött ez téma? Vagyis inkább csak megkérdőjelezte azt, ami tényleg van és létezik.

Édesanyám és a mi kapcsolatunk, ami igazán még nem is alakult ki? Majd nem rávágtam, hogy az anyám már meghalt, de még gyorsan az alsó ajkamba haraptam. Kinek lenne kedve belemenni egy olyan családi kálváriába, ami nekem van? Elvégre az akit anyámnak hittem évekig nem is volt vérszerintiileg az. A vérszerinti anyám pedig lefoglalja most az ikertestvérem, akinek a létezéséről szintén nem is olyan rég szereztem tudomást. Akár könyvet is írhatnék erről a fejetlenségről, ami körülöttem, folyik, vagy éppen megfilmesíthetnék. De egy brazil szappanoperának sem lenne rossz, valljuk be. Mit nekem énekesi karrier, megcsinálom én a pénzt más úton. Hehe, na persze.

Ám az, hogy úgy tűnik, végre nem tudom ki is áll előttem, már jobban érdekel, mint a saját gubancos életem. Most bizony felszalad az a bizonyos szemöldök, ahogy a másikat figyelem, miként lép hátra, s hajol meg kissé. Tejóég, ez megragadt valahol a 18.sz.-ban? Hát mindjárt lehidalok, komolyan mondom. Sok mindenhez volt már szerencsém tény, de ez? még engem is túlontúl lenyűgöz. Hiszen nem az a megjátszott úriasságról van szó, ami egyébként nem is áll jól másoknak, hanem? ez csak úgy jön, a természetéből fakad. Ez pöppet kacifántos lett de annyi baj legyen. A lényeg; ha más csinálná ezt, nyíltan a szemébe röhögnék, de ez esetben inkább elvarázsol.

- Yolanda Delacour, hivatalos iskolapad koptató, 6. éves roxforti diák, McGalagony őrületbe kergetője. Örvednek. ? Nyújtottam ki én is a kezem, s mutatkoztam be, ahogy azt illik, apró kis információ morzsákat elejtve. Mondjuk ha ügyelek is arra, hogy ne beszéljek akcentussal, a nevem kétséget sem hagy afelől, hogy Franciaországból származom. A mosoly - mely egyáltalán nem olyan merevnek nevezhető, sőt, talán egy pillanatra még azt is feledem, hogy az előttem álló, akármilyen is jól néz ki, jóval idősebb lehet nálam ? viszonzásra találnak. Hiszen én is elmosolyodom, még ha nem is oly szélesen, mint az egyébként szokásom, hanem kissé szolidabban, ezzel a komoly vonásokat meglágyítva, csillannak meg a szemeim, melyeket pillanatokkal később, alig észrevehetően futtatom végig a másikon. Igen, talán tényleg jobb ötlet lenne valami szárazabb helyre betalálni.

- Talán most már nem akadály az, hogy elfogadjam a meghívását. -

[Yolanda] 8)

*Jólszociált úriemberként Cedrah számára minden kétséget kizáróan ismerősnek hat a Delacour név, s ezt egy felismerő szemöldökrántással jelzi is beszélgetőpartnere felé. Tehát most sem csalt a szimata.. A leányzó ereiben bőven csörgedezik a vélák bűvös véréből is, s ez adja kisugárzásának azt a pikánsan fűszerezett ízt, mely Cedrah étvágyát csak tovább fokozza. EZ a fiatal kis fruska lesz a cselédje, s ettől már az sem tántoríthatná el, ha hirtelenjében a nyakukba szakadna az ég.. ami valljuk be, csöndes záporhoz kétségkívül méltatlan hangnemben morajlik a fejük felett.*

- Örvendek, Miss Delacour.

*Mivel Yolanda nem kínálta fel a kezét, hát alkímistánk is leereszti a magáét, s egy laza, határozott mozdulattal visszacsúsztatja az egyre sötétebb vörösben játszó kabát egyik zsebének mélyére. Nem kívánta ugyan firtatni az ajakbamarást, de ez nem jelenti azt, hogy a figyelmét is elkerülte. Sőt.. Igen mélyen elkönyvelte magában - a lány kapcsolata talán nem a legjobb az említett anyukával, mi több, talán egyenesen botrányos. Szívük joga egymás felé acsarkodni, ebben ő nem is tudna, s ha tudna, akkor sem kívánna belefolyni. Majd a mama háta mögött ügyezik a részleteket.
Persze ha már itt tartunk, a negatív jelzőre tett aprócska megjegyzést is felkaparta egy csupán elméjében létező notesz sötétlő lapjainak egyikére. Lassacskán majd elérkezik az idő, mikor ezekből az aprócska információmorzsákból egy ügyes húzással előcsalogathatja az ő igazi kis vércséjét.. és akkor, ha minden látható, vagy csupán molekulák szintjén megfigyelhető tulajdonságának a birtokában lesz, akkor záródik majd a kalitkán a finoman munkált lakat.
Cedrah arcán töretlen a kölykös, közvetlen mosoly, s láthatóan roppant elégedetté teszi a kialakult helyzet. Minek is palástolja? A lány gyönyörű, fiatal, ráadásul még oldékony is.*

- A Roxfort, a Roxfort.. tanítónk te légy, hm? Mert fejünkben zűr van, az ám. Pláne a kedves Professzorasszonyéban. *Érdeklődés villan tekintetében.* Akkor talán folytassuk a társalgást a Három Seprűben. Kérhet, ami jólesik, én állom.

*Az eddig lustán a földnek támasztott piszkavas most keményen koppan a fényesre ázott macskaköveken, s nem sokkal később már amolyan úri modorban tartott séltapálcaként pihen az alkímista hóna alatt. Érdekes jelenség, annyi szent, őt magát azonban még így is ezerszer jobban érdekli Yolanda.*

- Ha nem tévedek, mostanában esedékes a roxmortsi kirándulás, így van? Mégis furcsállom, hogy ennyire magára maradva ácsorgott egy sportbolt kirakatát bámulva. Csak nem a kviddics a mindene?

*Nos igen. Beindította a társalgást, s még magát is meglepi, milyen burkoltan képes megtudakolni a csinos teremtéstől: mégis, mennyire tettrekész és szorgalmas? Mennyire szereti a kihívásokat? Egy cseléd mégsem lehet tunya. Cedrah esetében pedig igen érlelő hatással van a kirúgásra az is, ha az alkalmazott ódzkodik az extrémebb dolgoktól.

Az eső továbbra is keményen sorozza az utcán árválkodó párost, ám ha Yolanda is beleegyezik, hamarosan ők is belevesznek a szigetország jellemző zivatarainak unott, szürke függönyébe. Akárha egy könnyű fátyol lengené körbe őket. Hanyagmód lendül a piszkavas, s kemény, fémes koppanásaival kíséri alkímistánk útját.*

[Felix]

*Furcsa zsongás telepszik az agyára, s úgy kapaszkodik a meggyötört kis elmébe, mintha ettől fogva soha többé nem akarná kivonni onnan éles karmait. Nem hall és nem lát. Körötte a forgatag.. kisdiákok rohannak egyik kirakattól a másikig, hogy aztán hirtelen lefékezve a legújabb modellekkel incselkedő Kviddicsüzlet előtt csokoládétól és citromportól ragacsos praclijukat mohón az üvegre tapaszthassák. Bámulják a seprűket, s bár megvenni talán csak kevesen tudnák, ők gondolatban mégis a felhők közt száguldva kergetőznek az álmaikkal. Ilyenek a gyerekek. Nem törődnek azzal, mit lehet és mit nem. Nem mind. Vannak, akiket csak az érdekel, hogy álmodhassanak, hogy lehessenek vágyaik! Ezek a kölykök nem szégyellik, ha felötlik bennük a kívánság, sőt, egy forró tea vagy kakaó mellett vígan elbeszélgetnek az egészről a klubhelyiségben ropogó tűz mellett.

A megannyi színes kabátban rohangáló aprólék között azonban akad egy, aki már nem mer álmodni. Egyetlen egy, aki ahelyett, hogy társait követve a tarka portékával telezsúfolt kirakatokat bámulná, teljesen magányosan ácsorog az utca közepén, s hagyja, hogy a még hideg, kora délutáni szél szabályosan kitépje arcából a szemeibe tapadó nyirkos, hószínű tincseket. Seya más. A gyerekek nem foglalkoznak az eső szagával, az ő orra mégis csordultig telt az ázott kövek kesernyés, jellegzetes aromájával, s tekintete is a lassan párolgó cseppek csillogó tömegén pihen, amint az ereszekről csüngnek alá. Apró harangok. Nem hall és nem lát. Csak néz, mint egy szerencsétlen barom, akinek fogalma sincs, mi a francot keres még ebben a nyomorult iskolában. Annyira nem illik ide.

Lassan, szinte támolygó, sérült katona módjára fordul végül menetirányba, s erőnek erejével emeli meg az állát, hogy magabiztosabbnak tűnjön. A repesz a fejben.. Mérhetetlen károkat okozott. Járás közben enyhén sántít a bal lábára, ugyanis a tönkrevágott térd a mai napig érzékenyen reagál a nagyobb hőmérsékletváltozásokra, s ez az esőzés igencsak hirtelen köszönt be - ahogy az már a szeszélyesebb tavaszi hónapokban megszokott. Rongyosra tépett farmerja alól sápadtan világlik elő sebhellyel csúfított bőre, s ahogy a szél egy kövérebb tincset ránt ki az arcából, ott is jól láthatóvá válik a bal szemén keresztülfutó hosszú vágásnyom - egész az arca közepéig fut le, s a homlokára is keményen felkúszik, ezzel átszaggatva a szépen ívelt szemöldök halvány vonalát. Ami azt illeti, egy vékonyabb fekete pulóveren kívül mást nem nagyon visel, s ez is alaposan elázott.. bosszantó. Mégsincs itt senki, akinek moroghatna, így aztán megtartja magának a nyűgjét, s a fejbe vett cél felé tendál.

A Szellemszállás. Igaz ugyan, hogy elméletileg nem szabadna.. azaz nem ajánlatos odamennie, de borzasztóan érdekli az a hely, amitől a legtöbb kisiskolás összecsinálja magát. Talán ott gyakorolhatná egy kicsit a Ricktől tanult átkokat és ha minden jól megy, akár még az Invitot is fejleszthetné egy kicsit. Egy olyan helyen, ahol az égvilágon nincs semmi, és a hangulata nyomottabb egy döglődő légynél, egészen kicsi az esély arra, hogy bármi is megzavarja a koncentrálásban. Hacsak.. hacsak az a főzet nem. Igen, azzal még számolnia kell.
Menet közben, míg azon töpreng, milyen módon szabadulhatna meg legkönnyebben a bosszantóan zsongó gondolatoktól, minden átmenet nélkül erős lökést érez a hátizmaiban - s ő előre billen. Szinte rögvest megpördül a tengelye körül, s csak akkor kapcsol, hogy gáz van, mikor az újabb ütés a gyomrába érkezik. Méghozzá egy vadonat új seprű nyelétől.*
- Rohadt kis stréber..! Azt hiszed, qrva vicces, hogy minden órán bealázol, mi? Hahhargha..! Hát ez jó. Mi az? Elvitte a cica a nyelved?
*Seya háta alaposan meggörnyedt, míg gyomrához kapott, s most egyetlen fintor nélkül, mégis dühösen csillogó szemekkel emeli tekintetét nyurga háztársa dölyfös pofázmányára. Egy gyors lépést hátrál, válaszolni azonban nem akar.*
- Nem a szádra csaptam, te szerencsétlen! Felelj, ha kérdeznek! Vagy anyukád nem tanított meg az illemre?..
*Újabb lépést hátrál, nem akar verekedést kezdeményezni, elvégre nem biztos abban, hogy meglenne a szükséges fizikai ereje, de.. ez a gyerek.. Ahogy végignéz a kinyúlt ruhákba bújtatott, vézna alakon, ő sem tűnik sokkal erősebbnek. Csak magasabbnak és nagyobb szájúnak. Persze ha párbajra kerülne a sor..*
- Nem az én hibám, hogy üres a fejed.
- Na megállj, te kis nyikhaj! Srácok, fogjátok le! Megmutatom, mit tanultam a héten.
*A lóarcú fiú ábrázata gunyoros, szadista fintorba rándul, s már nyúl is a pálcája után, míg három társa Seya felé kap. A kölyköt azonban nem ejtették a feje lágyára, esze ágában sincs megvárni a támadást - hát az ő részéről is reppen a pálca, s egyúttal egy lefegyverző átok is. Macskamód kicsavarodik a ruhája felé kapó kezek közül, s míg a kötekedő kedvű banda felnyalja a földről önjelölt vezérét, ő sebesen a Szellemszállás irányába rohan. Barmok. Miért mindig őt találják meg?
Már bánja, hogy megfutamodott, de momentán komolyan semmi kedve összetűzésbe keveredni. Nem érzi annyira jól magát, hogy teljes erőbedobással mehessen neki az ellenfelének, s zsongó gondolatai közül igen nehéz volna kiválogatni a megfelelő igéket. Gyáván viselkedett. Megveti és szégyelli érte a pofáját, de ez van. Majdcsak túléli.*

[Seya]



*Vannak olyan időszakok, amikor az embernek kell egy kis magány, kis kikapcsolódás, hogy elszakadhasson a munkájától, és átgondolhassa eddigi életét, sőt… megtervezhesse az elkövetkezendőt. S Felix most éppen ebben az időszakában van. Bár őt mindig is a magány kíséri útjain, szabadideje nem sokszor van. Így most kiélvezheti egy kicsit ezt az időt, melyet természetesen az eső próbál meg szabotálni… sikertelenül.
 
A varázsló mindig is szerette az esőt. Valahogy megragadta az az érzés, hogy ő odakint ázhat a kövér esőcseppek alatt, hogy hosszú haja a szemébe lóg, és amint kalapja karimája megtelik vízzel, a könnyű vászon elengedi, és az egészet a cipője orrára ereszti. Valahogy mindig is szerette…
Ilyen időkben akaratlanul is eszébe jutnak az emlékek, mely egyébként csak dementorok közelében szöknek fejébe. Valahányszor szembekerült egy ilyen döggel, újra és újra átélte élete legszörnyűbb pillanatait. A Sötét Jegy a háza fölött, a két jéghideg hulla az előszobában, bajtársát szétmarcangolja egy vérfarkas… ez volt ugyanis a dementorok fegyvere: arra kényszerítették áldozatukat, hogy átélje élete legszörnyűbb perceit, és erejét vesztve elmerüljön a mardosó kétségbeesés tengerében…

A Szellemszállástól jó messzire lévő kerítés előtt, egy fa alól nézi az öreg építményt. Azt mondják, hogy itt található Nagy-Britannia legnagyobb kísértet állománya. Felix még sosem volt bent az épületben, nem volt ott dolga, minek is ment volna be?
Ő nem Remus Lupin… Szerencséjére gyermekkorában még nem kellett számolnia ezzel a borzasztó kórral a testében. Őt nem kellett kimenekíteni holdtölte előtt, és nem kellett elcibálni ide, hogy ott töltse másik énje hosszú-hosszú óráit.
Mondhatni szerencséje volt, hogy később marta meg az állat. Bár ha tényleg szerencséje lett volna, akkor hozzá sem ér az állat… Mindegy, ez már a múlt.

Itt az idő. Most megnézheti magának, mit is rejtenek a rohadó deszkák. Sosem félt az ilyenektől. A szél belekap barna ballonkabátjába, mely a talár helyett szolgál. Kövér varangyos békák ugrálnak el a lába mellett, bele valamelyik pocsolyába. Ő csak halad előre, nem is figyelve rá, hogy belelép minden egyes pocsolyába, és hogy csizmája bokáig saras lesz. Rég elfelejtett már aggódni amiatt, hogy ruhája piszkos… Réges-régen meghaltak már szülei, és anyjával együtt az az elegancia is meghalt, melyet ráerőltettek.

Éppen érné el a kaput, amikor háta mögül egy káromkodás üti meg a fülét. Lábai megállnak, nem viszik tovább eredeti célja felé. Ő csak fülel. Aztán rögvest a káromkodásra egy tompa puffanást is hall. Az alakok itt vannak nem messze tőle. Válla fölött hátranéz, így meg is pillantja a két gerillát, akik egy harmadik, rongyos valakit fognak le, és a negyediket, aki egy fényesre pucolt seprűvel üti a rongyosat.*
~ Büdös kölkök… ~
*A seprűs alak ekkor elejti a pálcáját, és míg azt a nyirkos fűben keresi, addig a két gerilla elengedi a rongyosat. Persze, nem ejtették a feje lágyára a srácot, rögvest menekülőt fúj, így pár másodperc múlva már feléje tart… Vagy is inkább a szellemszállás felé, ami éppen mögötte helyezkedik el.*

- Ácsi!
*Kinyújtja karját, melybe minden bizonnyal beleszalad a kissrác. Egy kicsit talán meg is tántorodhat tőle, elvégre Felix karja meglepetésként érhette a mellkasát.*
- Egész életedben így el fogsz futni előlük?
*Mordul rá Seyala-ra, mély, rekedtes hangján. Eközben bal keze, mely eddig céltalanul zsebében volt, most egy csavarhúzóhoz hasonló fapálcát húz elő a kabát zsebéből. A markolat kimondottan vaskos, de még is nagyon kényelmes megtartani miatta a pálcát. Két ezüst csíkkal van díszítve, a markolatgomb pedig szintén ezüstözve van. Az egészből egy hosszú, sötétbarna pálca mered elő.*
- Ti pedig, büdös kölkök…
*Felemeli a pálcát, magában elmondja a varázsigét, majd röppen a taroló átok, melytől mind a hárman földre kerülnek.*
- …a saját súlycsoportotokkal kezdjetek ki!
*Szemei vadul felcsillannak, szája pedig egy pillanatra mosolyra húzódik. Aztán a kék íriszek, melyek eddig a három fetrengő alakot nézték, most a mellette álló (ha ott maradt) fiúra szegeződnek. Aztán már hallhatja is a szakáll mélyéből előtörő mély hangot.*
- Jól vagy?

[Felix]

*Seya csak fut, nem néz se előre, se hátra, tekintete dacosan a Szellemszállás irányába mered, s meg is ragad a távolban lassacskán kirajzolódó épület romos sziluettjének baljóslatú alakján. Talán épp a figyelmetlensége miatt guvadnak akkorára a szemei, amikor a semmiből hirtelen egy kar lendül a képbe, s ő keményen bele is szalad. Azonnal hátrébb ugrik, s minden izmát megfeszítve, haragosan csillogó szemekkel mered a nálánál jóval nagyobb férfi képébe.*
- Nehm, dehogy! Csakh.. most.
*Zihálja rekedten, s a vállai fölött gyorsan hátra is sandít a seprűs brigádra. Egen, csak most.. csak most az egyszer had meneküljön el ahelyett, hogy leáll párbajozni - vagy ami még kellemetlenebb lenne, összeveretni magát. A szemei karikásak, sápadt arcára vörhenyes foltokat szült a futás, s a kicsi mellkasa is lázas ütemben emelkedik és süllyed. Holott a táv közelsem volt a tüneteknek megfelelően hosszú. Viszont ő sincs a legjobb bőrben. Bal térde kissé remeg, úgyhogy a testsúlyát inkább a jobbra helyezi, s előbb karbafont, majd idegesen zsebrevágott kezekkel ismét felnéz a meglehetősen érdekes öltözékű idegenre. A kölyök mogorva arcán egy aprócska izom nem sok, annyi sem rándul meg a már-már művészien kidolgozott pálca láttán, pedig nem mindennapos darabról van szó és azt is nagyon jól tudja, mire kell. Az ok pedig felbosszantja. Ismét hátrasandít, s mikor szemei sarkából halovány, életlenül moccanó árnyként felsejlik a lendülő pálca képe, egészen hátra is fordul. Ehh.. Milyen könnyedén elintézte mindet..! Egyre kevesebb esélyt lát arra, hogy épségben megússza a nyarat, ugyanis botor módon eddig még soha nem gondolt bele abba, hogy a felnőtt varázstudók ereje és tudománya mennyivel meghaladhatja egy hozzá hasonló kis vacakét. Nem, semmi esélye.. Még a Ricktől tanult igékkel együtt sem. Sötét gondolatai ellenére az arca rezzenetlen marad, csupán szaggatott szemöldöke kúszik lassan a homloka közepére.*
- El tudtam volna intézni egyedül is.
*Hörgi halk-rekedten, rá sem hederítve a kalapos varázslóra. Persze.. Hogyne.. El tudta volna intézni, ha egy kicsit hajlandó lett volna félretenni a mardosó lelkiismeretfurdalást, az aggodalmakat és az állandó jelleggel a nyakába lihegő telihold lidércfényét; a főzet lenyelésének kétes kimenetele iránt érzett félelmét és az egyre közeledő nyártól való iszonyodását. Egy gyors kis grimasz kíséretében mindezt most félre is söpri, s kíváncsian fúrja saját érzéketlen, rideg tekintetét a másik szemeibe. Nem fog hálálkodni. Megalázottnak érzi magát attól, hogy megvédték, holott semmi szükség nem lett volna rá. Bár.. A fiú szemei alig észrevehetően, kutatón szűkülnek össze, s fürkész pillantása nyílt érdeklődésről árulkodik.. Bár meglehet, hogy a fickó szimplán csak szereti az erejét fitogtatni, s az előbbi cirkusznak semmi köze a rongyos farmeros, csontos kis mardekároshoz. Ez a gondolat némileg jobb kedvre deríti, ugyanis ha a dolgok komolyan így állnak, nem kell megköszönnie. Amúgy se tenné.
Gondolatai közül egy meglehetősen morbid kérdés zökkenti ki, s fejében gyorsan pörgő, olajozott fogaskerekektől hajtva már le is játszódott a következő beszélgetés:
- Jól vagy?
- Persze. Soha jobban.
- Hehhehe.. akkor jó! Már kezdtem aggódni, hogy ennyi volt.
- Heh?
Lendül a pálca.
Seya szoborszépségű arcán örömtelen, gunyoros félmosolyra húzódnak sápadt ajkai, s még mindig rekedten mordulva végignéz magán.*
- Persze. Soha jobban.
*Ordas hazugság, de kit érdekel? Ő személy szerint leszarja. Tekintete lassacskán a Szellemszállás felé kalandozik, s lassú, kimért léptekkel megindul a célja felé.*
- Ha megbocsát..
*Megkerüli a fickót és zsebrevágott kezekkel, sajgó háttal és gyomorral botorkál tovább. A Roxfortban ezer, hogy meglesz ennek a kis intermezzonak a böjtje - arra pedig nem árt felkészülni. Alig hagyta a háta mögött az ismeretlen "jótevőt", újra futni kezd. Sebesen lohol, keresztülbújik a töredezett kerítés egy nagyobbacska résén, s a sárlében cuppogva, meg-megbotolva, de makacsul közelít a főbejárat felé. Bedeszkázva.. Állat. Az irgalmatlan épület máladozó vakolata még hagyján, de a mindent átitató dög- és vizeletszag már erősen próbára teszi az érzékeny orrú kölyök gyomrát. Addig kering az épület körül, míg nem talál egy kellőképp törött ablakot, amin keresztül bemászhat, s itt el is tűnik a szem elől.*

[Seya]

- Ha most elfutsz, egész életedben iszod majd a levét!
*Morogja a fiúnak, miközben fél szemmel a közeledőket nézi. Undorító, hová fajult el a világ… A leggonoszabbak már a gyerekek, és ezt csak fokozza, hogy a szüleik tojnak megváltoztatni őket. Undorító népség… Ezért kellenek az aurorok, meg a tanárok. Na és persze Dumbledore is ott van, aki különösen jó erre a célra. Viszont biztos nem bánja, ha egy kicsit ő is megmutatja fenyítési módszereit.
Ekkor száguld el a vörös átok közeledők felé, ekkor esnek el, és ezután fordul a srác a férfihoz. „El tudtam volna intézni egyedül is.” Ez a megjegyzés nem csal mosolyt az arcára, de nem azért, mert megsértette volna vele… Csak lustán odadobja neki a következő mondatot.*
- Vettem észre.
*Feleli kurtán, majd elteszi a pálcáját. Közben szemei kérdőn néznek a srácra. Szívesen megkérdezné, mi is volt ez a kis jelenet, de egyrészt semmi köze hozzá, másrészt nem is nagyon érdekli.

Megvédte… Nem kellett volna beleavatkoznia, de megvédte. Miért tette? Fogalma sincsen róla. Csak úgy jött, beindultak az ösztönök, és reflexszerűen a gyengébbet erősítette. Nem az erejét akarta fitogtatni, arra igazán semmi szükség. Bár így, utána átgondolva, jobb lett volna hagyni, hogy a srácok elkapják ezt a kisgyereket és porrá zúzzák… Megvédte. Így a gyengébb tovább marad életben, és mikor jön az erősebb, nem tudja megvédeni magát, mert ez idáig megvédték… *
- Jól vagy?
*A feleletre csupán felvonja a szemöldökét. Hát, ha ő úgy gondolja. Átlát a hazugságon, hiszen a szemkontaktus meg van. Viszont nem használja a pálcát. Még is miből lehet látni róla? A szeme… Sokszor mondják, hogy a szem a lélek tükre. Elég csak belepillantani, és az ember elmondja, mi is igaz az illetőre.
Felix pedig látja benne a mardosó félelmet, a kínt… de nem tudja mire vélni. Ekkor még nem tudja, hogy egy sorstársával került össze. Avagy egy fajtársával. Fogalma sincsen róla, hogy ez a gyerek… ez a fiatal fiú, megértheti az ő problémáit.
Szemei elkerekednek, de nem düllednek ki. Kendője alatt, mely a nyakára van kötve, felsajdul egy heg, egy régi elfeledett heg, melynek története még a dementorok közelében is kísérti. De nem tudja mi lehet a fájdalom oka…

Még nézi egy darabig, míg a kölyök szalad, és csak akkor döbben rá, mekkora ostobaságot tett már megint. Amikor látja eltűnni a ház mögött, elsőnek is szívesen homlokon csapná magát, aztán pedig jól ellátná az engedetlen kölke baját. De nem… Dumbeldore diákjait az istenért sem bántaná… Helyette inkább utána megy. Úgy is oda tartott eredetileg is.
Egy utolsó pillantás a három fetrengő alakra, majd elindul ő maga is a félig romhalmaz Szellemszállás felé. A háztetőn kopognak a kövér cseppek, a kert fái pedig vészesen remegnek.... Vihar közeledik, sokkal nagyobb ennél.
A vizeletszag beférkőzik orrába, és neki egy pillanatra hányingere támad. Legszívesebben eltömítené az orrát valamivel. Arcára húzza hát a kendőt, így már nem érzi a szagot, de helyette egy sokkal undorítóbb esemény történik vele. Szájában érzi a vizeletet, amint az esőszaggal keveredett. Összeszorítja szemét, majd elővonja pálcáját.
Magában elmondja a varázslatot, és mire a végére ér, az előbb még bedeszkázott ajtó, most úgy ahogy volt, kidőlt a falból, hangos robajjal kísérve. Belép a házba, ott már nem érezni a vizeletszagot, helyette a látvány kárpótol. Lelép az ajtóról, majd ismét rászegezi a pálcáját, és a következő percben már újra a régi helyén van az ajtólap.
A művelet szépséghibája, hogy most az előtérben semmi fény nincsen. Pálcája végén kis lángocska gyullad, s azt magasra tartva, hogy nagyobb teret világítson meg, pillantja meg a lépcsőt. Helyes… Azon fog menni, egészen az épület legtetejére. Talán még talál is valami érdekeset… Megindul hát a vészesen recsegő lépcsődeszkákon.*

*Korán érkezett a bagoly, ami felkeltett ma reggel. Egy fontos üzenetet hozott egy „kedves ismerőstől”.  Felkeltem hát Vesta mellől, és az állathoz léptem, leszedtem a lábáról a papírt, majd kitessékeltem a szobából. Leültem, s megpróbáltam felfogni a szavakat, melyek kacskaringós, cikornyás betűkkel virítottak előttem a sárga pergamenen. Nehéz volt, mert még igen fáradt voltam, de lassan lassan értelmes szöveggé formálódott a kusza szavak halmaza. Most nem részletezem... legyen elég annyi, hogy a feladatom Roxmortsba szólít. Egy hét az egész, ha szerencsém van... ha nincs, akkor lehet akár három is...
Felkeltem, s a fürdőszoba felé vettem az irányt, miután felfrissültem, s toalettemet a szokásos tökéletességgel készítettem el az irányt az étkező felé vettem. Vesta ekkor ébredt fel. Így az ajtóból még visszafordultam.*

-  Most mennem kell. Dolgom van. Egy hét az egész. Vagy kettő, de ez a szerencsémtől függ. Szólít... Szüksége van rám. - majd sarkon fordultam s lesétáltam a barokk stílusú lépcsőn.

*Miután otthoni dolgaimmal végeztem, a legrövidebb utat választottam Roxmorts felé... Hopponáltam, mégpedig a szellemszállásra... Ez egy olyan hely... ahol még egy vérfarkas sem feltűnő, nem még jó magam. A megérkezésem zökkenő mentes volt. Nem is lehetett volna másképp, hiszen nem voltam már nyeretlen kétéves.
Azonnal elhagytam a házat, mert nem szándékoztam senkivel sem találkozni. Majd komótos, kimért léptekkel megindultam a falu felé, hogy kerítsek magamnak valami szállást... No, igen. Ez bizonyos problémát okozhatna másnak, de nem nekem. Mikor már kirajzolódott előttem a falu körvonala, akkor eldöntöttem, hogy utam Madam Rosmertához fog vezetni. Kedves hölgy, s talán még kedveli is a családot... Vagy nem, de az most mindegy, ha nem megy szép szóval, majd megy máshogy. S ezzel végigsimítottam talárom ujján, amiben pálcám rejtőzött. A jó öreg bodza pálca. Régóta volt hű szolgám, s sok mindent megtett.

Hamarosan elértem, a tervezett helyre, s intéztem magamnak szállást. Na nem volt hasonlítható otthoni lakunk fényűzéséhez, de a célnak megfelelt... Hiába nevelkedtem úgy, ahogy... sosem riadtam vissza a kényelmetlenségektől. Ha épp ez jutott, hát ez jutott. Meg egyébként is, mikor elhagytam a családomat... anyámat és húgomat... Akkor sok évig, itt -ott húztam meg magam... Addig, amíg nem lett meg a „nevem”, s anyám... nem távozott el ideiglenes porhüvelyéből, egy olyan helyre, ami sokkal jobb volt számára. Akkor kaptam vissza a Mirol nevet, akkor kaptam vissza a húgomat, s akkor kerültem vissza az aranyvérűekhez méltó életbe. Ehhez csatlakozott Vesta, s így lett teljes minden. Aztán persze a saját életünk, a fényűzés... a... minden.
Így hát, nem okozott ám gondot, hogy hol kell meghúznom magam éjszakára. Egyébként is, a feladattal kell foglalkozzak, s nem azzal, hogy mennyire kemény, vagy épp puha az ágyam.

Mikor ezen túl voltam, akkor úgy döntöttem sétálok egyet a faluban. Nem árt feltérképezni a helyet, hiszen itt leszek egy darabig. Kiléptem s egy csapat diákot pillantottam meg. Sokan voltak, egészen a falu közepéig jöttek együtt, majd szétszéledtek, s ki-ki ment a maga kis 2-3 fős csapatával tovább. Néztem őket, s egy pillanatra régi-régi Roxfortos emlékek sejlettek fel bennem. Mikor még én is fülig érő mosollyal jöttem le, s mikor melyik szép lányt csábítottam magammal egy-egy vajsörre, vagy, ha bevállalósabb volt, akkor lángnyelv whiskeyre. Ezt persze, nem a helyi kocsmákban kaptuk, nem. Én szereztem valahonnan, majd a Szellemszálláson megittuk...

Aztán egy ismerős arc rántott vissza a jelenbe. Egy fiú... kócos tincsek, pacuha öltözet, cigaretta a szájában... de még is, a vonások... a vonások... És ekkor jöttem rá kit is látok... Keith Christopher Mirol jött szembe velem Roxmort főterén.
James és Anne fia volt. S miután a nő meghallt James vette magához a srácokat... Marcust és Őt. Nahát, mikor utoljára láttam, hát, az körülbelül három éve volt. Nos, akkor sem az arisztokrata, Mirol formáját mutatta... Most meg? Mint egy... hát, nem is találtam a szavakat, hogy mi. Illetve ki.
Látszott, hogy a fiút nem érdekli, hogy hogy néz ki, mi van rajta, s a az milyen állapotban van. De, ezen nem volt mit csodálkozni. Mindig is mondta, hogy James Marcust helyezi előtérbe... nem vártam mást én sem, hiszen... egy fiú, ha elhanyagolják...
Ami érdekes volt, hogy Leti ezt a leveleiben nem említette, pedig írt Keithről... de ezt... valahogy kifelejtette... Fura...
Gondolkoztam, hogy megszólítsam e, de miért ne, hiszen időm egyelőre van, az unkatestvéremet – hiába harmad, de kedvelem a srácot – meg ezer éve nem láttam...*

- Keef? Keith Christopher Mirol? - indítottam kezdetként, hiszen azért nem voltam teljesen biztos abban, hogy őt látom... Csak a vonások, azok a vonások, amelyek Jamesre hajaztak... csak ebbe kapaszkodtam.

* Majd vártam, hogy rám nézzen, - ha ő az – s felismerje rég látott unokabátyát. Aztán, meg csak beülhetnénk valahová, s beszélhetnénk a régi dolgokról... olyan rég hallottam már felőlük... S lehet... talán tud valamit Letiről... már majdnem fél éve nem írt....*

Roxmorts.
Az a csodás hely melyet olyannyira imád mindenki. A sok nyüzsgő ember akik úgy mászkálnak mintha bolha lenne bennük. S mégis, mire ez a nagy felhajtás? A sok gyors lépés? Ő valahogy sosem volt a híve az elhamarkodott döntéseknek. A türelmetlenségnek. Ha az embere akar valamit, úgyis megkapja. S, talán jobban is jár, ha nem sieti el a dolgokat annyira.
A mély barna szemek az utcákat fürkészik. Az utcákat, az embereket. Minden egyes kis házat, melyeknek tetejét arős tavasz napfény világítja meg.
A napfény, mely élteti a virágokat, az embereket.
Mely élteti a világot.
S mely mohón világít át a fel-fel szálló cigarettafüstön. A füstön, mely vékony ajkai közül száll ki. Mely megjárta tüdejét, s lerakta mocskát. A mérget. Ahol csak járt.
Mindenhol, mindenhová.
Csontos ujjai között pedig ott feszül a cigarettaszál. Az elnyúló, pókszerű ujjak között, melyek nemrégiben emelkedtek, most ismét penge szájaihoz nyúlnak, hogy újabb és újabb szívász kezdeményezzenek. Így megy ez most már.
Rutinszerűen.
Mintha levegővétel lenne.
Ám most a szál megakad az ajkak között, miközben kezével elkezdi felfelé gyűrögetni inge ujjait. Valahogy mindig is utálta, ha azok az idétlen gombok eljárják a csuklóját. Léptei egy pillanatra megállnak, hogy teljes mértékben tudjon koncentrálni elkezdett hadműveletére. S nem. Persze a gombok nem akarnak hamar kioldódni. Az a rohad mandzsetta.
Egyáltalán nem akar kioldódni.
A csontos ujjak remegve bíbelődnek.
Forgatják
Húzzák.
Tépik.
S igen. Végül az ing alja csak elszakad, s a díszes gomb némi recsegés ropogás után, mely a ruha szöveteinek szakadását jelzi, a Mandzsetta eltűnik. Leesett a földre a milliónyi láb alá, ahol már csak a több ezer porszemet nyelheti, melyek körül veszik őt. Szemei azért a földre pillantanak. Hátha elsőre rátalál, de az biztos, hogy nem fog utána földön csúszni. Ha nincs meg, hát nincs meg.
Papírszerű tekintet lassan felemelkedik, mikor a nevén szólítják. Finoman néz szét? Megint bekábult volna, s azért hallja a nevét? Majd mikor megismeri rokonát rájön, nem hatott ráa dolog annyira, hogy hallucináljon.
- Angelus... - indulnak meg felé a léptek,s közben a cigaretta ismét a csontos ujjak közé szorul, miközben lágy füst száll felfelé.
- Micsoda kellemes meglepetés...
Jelenti ki, s ajkain fura bájgúnár vigyort ereszt ki. Mily rég látta rokonát. Távoli rokonát. S megeshet, talán minél távolibb egy rokon annál nagyobb az esélye, hogy összefutunk vele.

Keef

* No, hát még is az ifjú rokon volt, akit megláttam. Hangom nyomán felém tekintett, majd nevemen szólított, s megindult felém. Látszott az arcán a meglepődés, hogy pont itt fusson össze unokabátyával, de ez egy pillanat múlva el is tűnt. Vagy ez nem is annak szólt? Lehet, hogy teljesen máson lepődött meg. De lényegtelen is volt. Cigarettafüst-felhőbe burkolózva lépett közel, s üdvözölt.
Kezet nyújtottam, s üdvözöltem a fiút.*

- Nahát, először azt hittem, hogy a szemem káprázik, s rémeket látok. Aztán rá kellett jöjjek, hogy tényleg rémeket látok, de a te személyedben. Ne vedd sértésnek, de hol vannak azok a régi finom Mirol vonások? Mi történt veled Keef? - nyitottam a fiú felé, kissé gúnyosan, persze nem akartam őt megbántani, de azért még is rossz volt látni, hogy mi lett, az egykor helyes Mirol fiúból, az évek múlásával.

- Látom, nem díjazod ezt a felvonulást... Én sem tettem anno, volt jobb dolgom is. - mosolyodtam el sokat sejtetően. - Szerintem térjünk be valahová, és egy whiskey társaságában elmesélhetnéd, mi is történt veled. - ezzel megindultam a Vadkan felé. - A vendégem vagy.

*Ha velem tart, akkor jó... Ha nem, akkor is beülök, ha már a whiskey eszembe jutott. Komótos léptekkel indultam az említett kocsma felé, s reméltem, hogy a srác követ. Kivételesen, tényleg érdekelt, hogy mi is történt vele. Igen, a személye miatt. Ha más lett volna, valószínűleg meg sem szólítom. De unokaöcsémmel korábban ápoltuk a családi kapcsolatokat, ha nem is nagyon, de épp annyira, hogy ne szakadjanak meg a vékony aranyszálak. A másik, hogy tényleg foglalkoztatott, az is, hogy mi végre történt Keeffel az, ami. Mi vitte rá, az anno büszke fiút, hogy most, mint valami kiégett rocksztár mutatkozzon... Kezében cigaretta, ruhái pacuhák, haja kócos, és gondozatlan...
Ejej James... James... mi is lapul vajon a Mirol kúria kerítése mögött, a falakon belül...
Foglalkoztatott a dolog. Több okból is. De, a fő indok az volt, hogy mi célja van vajon a fiúval... Mert, hogy volt valami, az egyszer biztos...
Lassan elértem az ajtót. Hátrafordultam, s ha még ott állt, ahol az előbb akkor odaszóltam neki.*

-  Mi az? Nem jössz? Egy kis whiskeybe még senki nem halt bele, de ezt szerintem te is tudod. - vetettem oda kissé nyersen és gunyorosan, de azt akartam hogy csatlakozzon. Hogy beszéljünk.

*Hogy ki hallotta a párbeszédet? Az igazából nem érdekelt, de olyan kevesen voltak már akkor a főutcán, hogy nagy valószínűséggel senki. Persze, nem akartam feltűnést kelteni, bármennyire is titkolt volt az én HF létem... azért jobb az óvatosság...*

[Gabriel]


Rég volt már ilyen kellemes lazulós napja.
Az RBF vizsgákra való készülődés, és a banda eddig lekötötte minden idejét. Ám most, hogy az igazgatóság engedélyezett egy napot a közeli Roxmortsban , a könyveit hagyta porosodni az ágya mellett található komód legalsó fiókjában, s lélekben felkészült, hogy elköltse galleonoktól duzzadó pénztárcája tartalmát. Az idő szerencsére a pártjára állt, s eső helyett napsütés fogadta, mikor kilépett a kastély kapuján. A faluba vezető út tele volt diákokkal, sőt még egy-két tanárt is meg lehetett pillantani,ahogyan a Három Seprűbe tart egy korsó vajsörért.
*Hát igen, néha nekik is kijár a pihenés. Nem lehet könnyű minket tanítani egy éven keresztül. Főleg az olyan szerencsétlen Crack, és Monstro féle mardekárosokat, akiknek több izmuk van mint eszük. Vicces, de ők tényleg többre tartják az izmokat mint az észt. Szánalmas…*
Gyorsít a tempóján, s diákcsoportok között furakodik át, hogy minél hamarabb leérhessen elkölteni a pénzét, ami most úgy húzza a zsebét, mintha egy hat kilós ólomgolyó lenne. Úgy viselkedik mint egy gyerek, aki esztelenül a rohan az orra előtt madzagon húzott nyalóka után.
Tikk-Takk
Ahogy halad előre a nagy és kismutató, a képzeletbeli órán úgy halad ő is végig a faluba vezető úton, míg végül meg nem érkezik. De hogyan tovább. Szíve szerint majdnem minden boltba benézne, majdnem mindenhol venne valamit. De hol kezdje?
Nem tud dönteni.
Segítség!

[Grif]

*Olyan.. megnyugtató a tüdejében szétáradó, torkát maró füst ízét érezni a szájában. Annyira.. vonzza a kinti zsongás, a diákok tarka karneválja, ahogy eszüket vesztve loholnak kincseket gyűjteni a hirtelen jött szabadnap szerencsésen napsütéses délutánjába! Nevetségesek, de ami azt illeti, ő sem különb a többinél. Ugyanaz a békésen somolygó arc, ugyanazok a csillogó szemek, s ennél mélyebbre ki is akarna tekinteni? Ugye, hogy senki?
Az ifjú mardekáros egy szürke kísértet észrevétlenségével halad a falu főutcáján hangoskodó társai között, s számára mintha megszűnt volna létezni az idő. Minden hang, minden illat, minden szín és árnyék elpártol tőle, mintha ott sem volna. Nem újdonság. Gabe soha nem tartozott a feltűnő alakok közé - ő egyszerűen csak volt.
Míg a kacéran portékájukat kínálgató kirakatok üvegét vizslatja, tekintete a tükröződő felületen rohangáló kölyköket lesi kíváncsian. Hopp, az a fószer le akarja szóltani az egyik láma kis griffendélest.. Hehhehe.. Milyen szerencsétlen szöveggel próbálkozik a marhája! Nem mintha barátunknak jobban menne, ám egy ilyen jelentéktelen tény soha nem foszthatná meg a káröröm édes élvezetétől. Tükörképének ajkai enyhén jobbfelé húznak, miközben a jelenetet bámulja. Ó, a kicsike ügyesen koptat! Hát ez van, öreg, próbálkozz valamelyik hugrással, azok olyan kis zsenge-szendék, hogy talán még egy magadfajta bájgúnártól is elfogadnak egy teát.
A tükörkép tekintete lustán kúszik át a szomszédos üzlet kirakatára, miközben lábai kényelmes, kimért léptekkel viszik tovább, egyre csak előre. Maga sem tudja, merre tart, de az orra valamerre a főutca vége felől igen-igen érdekes illatokat érez szállingózni. Hm.. vagy csak a dohány csípi már az orrát is? Egy unott pöccintéssel megszabadul a csutkává égett koporsószegtől, s felszabadult jobbját máris a sötét farmer zsebébe akasztja. Ekkor tűnik fel neki az a fura figura.. nagyon is jól emlékszik rá, hisz számtalanszor látta már az órákon, s ugyan semmi extrát nem köt a srác arcához, a nevét, házát és évfolyamát szinte azonnal elő tudja kotorni félelmetes memóriájából: Griffin Liman, Griffendél, ötödév. Úgy van, évfolyamtársak. Egy kis ideig még a távolból figyeli, ahogy szerencsétlen arca csak úgy parázslik az izgatottságtól - van is egy tippe, hogy mi hozhatta ennyire lázba -, aztán úgy dönt, miért is ne?
Lazán zsebrevágja a kezeit és felzárkózik a fiú mellé.*
- Bu. Sok a látnivaló, igaz-e? *Köszönéskor szinte belemászott a másik fülébe, most azonban már felvette a számára kényelmes távolságot, s olyan közvetlen mosollyal forgatja körbe a fejét, mintha őt is annyira lenyűgözné ez a kis putri.*

[Gabe]


A nyakát megbizsergető lehelet, s az őt megszólító hang hatására villámgyorsan az újonnan érkezett felé fordul, miközben jobbja a talár takarásában, már a pálcáját markolja. Ám mikor megpillantja megszólítóját, elengedi, s arcáról lehervad az izgatottság, helyette a közöny ül ki, miközben választ ad a másik kérdésére.
- Áá te vagy Gabe… Nocsak, azt hittem, hogy te nem jársz ilyen helyekre. Vagy már téged is érdekelnek a boltok, mint a többieket?
Bár nem beszélgettek még, azért ismeri a vele szemben álló srácot. Hiszen évfolyamtársak, s együtt járnak órákra. Fejét elfordítja alkalmi partnerétől, s körbenéz a diákokat figyelve.
- Sok a látnivaló, de mindegyik unalmas már. Minden ugyanolyan mint két évvel ezelőtt, mikor először jártam itt. Ezek az eldugott porfészkek sosem változnak. S inkább csak azok élvezik, akik először vannak itt. A többiek meg csak azért járnak le, mert a kastély ódon falai között tartózkodni egész nap, még egy sétánál is unalmasabb. Engem is csak Zonkó és a Weasley Varázsvicc Vállalat boltja érdekel. Be kell szereznem jó néhány doboz trágyagránátot, hogy aztán megdobálhassam vele Friccset, és az olyanokat akik nem akarnak békénhagyni.
Végignézi, ahogy az egyik oktalan alsóbbévest zölddé ver egy varázspálca melyet valószínűleg a WVB-ben vásárolt, majd visszafordul a Mirol srác felé.
- Na és te is akarsz venni valamit, vagy csak szétnézel, aztán visszamész a kastélyba?
Kérdi némi érdeklődéssel a hangjában. Bár egyáltalán nem érdekli a másik válasza azért szorult belé annyi illem, hogy ne kezdjen el ásítozni, s látványosan unatkozni, ha már ilyen „kedvesen” szólította le Gabriel.

[Grif]

*Hm.. Nézzenek csak oda, milyen kis unott lett hirtelen! Gabe ajkai akaratlanul is szélesebb vigyorba rándulnak, ám szemei nem követik a változást - ugyanolyan fürkész tekintettel csüggnek egy mellettük elhaladó hollóhátas hátsóján, mint néhány pillanattal ezelőtt, mikor még azon morfondírozott, hogy vajon mit ehet ez a sok ember ezen a kis falun. Szó se róla.. - egyik szemöldöke enyhén feljebb kúszik, s ifjú hősünk látványosan a lány után is fordul - csinos kis darab. Már ami a csaj övén fityegő kis táskafélét illeti. Nade-nade. Térjünk vissza Griffinhez, nehogy már azt higgye a szegény, hogy nem figyelnek oda rá eléggé, s csak a megrémítésére ment ki a játék (ami azért röhej volt - paranoid természet?).
Gabe arcán élénk érdeklődéssel fordul vissza alkalmi partneréhez, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy Roxmorts főutcájának kellős közepén ácsorogva dumáljanak, egy mély levegővel és hitetlenkedő, halk nevetéssel kezdi meg a maga monológját. Ejnye, hogy milyen jól esne egy újabb szál!*
- Persze, borzasztó unalmasak. Ccc..
*Fejével invitálón az imént megstírölt lányzó irányába int, közben ő maga is megindul a kijelölt irányba.*
- A Zonkó és a WVV is erre van. Amúgy vennék én sokmindent, persze; de a Roxfortban felejtettem a galleonjaimat.. *Míg beszél, kezei az utolsó szál cigi után kutatnak nadrágja zsebeiben, bár láthatóan nagyon nem akar az ujjai közé akadni az, amit keres. Ettől kicsit bosszús lesz, ám annyira nem történt nagy katasztrófa, hogy egy jóleső, mélyen hümmögő nevetéssel ne lehessen odébbhessenteni mindenestől.* Úgyhogy kénytelen vagyok beérni a látvánnyal; ellentétben veled.
*Trágyagránát..? Ugyan, kérlek! Ennyire még ez a griffendéles tökfej sem lehet gyerekes. Bár ahogy elnézi.. de, igen, sajnos lehet. Akkor viszont játszhatnának is egy kicsit. A fiú egy kóbor ötlettől vezérelve a füle tövéhez nyúl, s elégedett vigyorral emeli le onnan az utolsó adagot. Mára tényleg elég lesz. Reméli. Nagyon.*
- Mhm, hát ez elég.. *Kezdi, miközben a farmer zsebéből előhalássza azt a tipikusan mugli kütyüt, amit azóta nagy becsben tart, hogy lenyúlta attól a szende kis szöszitől - majd a skótkockás öngyújtó rekedten koccanó lángjába tartja a szájába biggyesztett szálat.* gyerekes, már meg ne haragudj. *Mélyen letüdőzi a bűzös füstöt, s néhány másodpercre meg is torpan, hogy kiélvezze, amint átjárja; aztán épp olyan hosszan és lassan ereszti ki a tejszínű ködpamacsokat a torkából.* A helyedben másra költeném. Mennyid van?

Lám, lám.
Mily észrevehetetlenül találjuk meg a vérünket magunk körül. Azokat a régi rokoni szálakat, melyek minden kibírtak már, s mindig kötik egymást. S csakugyan. Mintha csak a szél szórná elénk a homokot, úgy bukkannak fel Ők is. Mit is szoktak erre mondani?
Kicsi a világ.
Talán túl kicsi...
Lágyan száll fel a cigarettafüst,melyet a lendülő erős karok sodornak szerte szét. Angelus kezet emelt felé, s persze ezt illően fogadni kell. Erektől duzzadó férfias karja, mely szabad a cigaretta lágy szorításától meglibben, s a csontos, hosszúkás, angol ujjak, megszorítják a másik kezét. S eközben másik keze is már rutinszerűen emelkedik a magasba.
Ó, vajon kibírná, hogy nem szív bele? Csupán egyetlen röpke percre? Feladná ezt valakiért? Egy Angyalért?
Csak azért az Angyalért?
Hiszen aznap úgy hatott rá a szőkén göndörödő csigák illata, mintha csak mérgező füst terjengett volna tüdejében. Mérgező.... Talán az is mérgező volt?
Mérgezőbb, mint bármi más.
Rezzenéstelenül csillognak a mogyoróbarna szemek. Csillognak, mintha csak gyertyák égnének az esti fényben. Mintha csak csillagok ragyognának az éjjelen.
Olyan csillag amely csak néhányuknak van. Csak nekik. A Miroloknak.
És milyen érdekes. Mikor felnézel az égre, minden csillag ugyanolyan. Csak fénylenek, és ragyogásukkal rávilágítanak a hosszan elnyúló tejútra. Ám, nézd csak meg jobban. Van olyan csillag mely fényesebben ég. Ezek ragyognak Tündökölnek, s hamar elhullnak. Ám azok, melyek csak pislákolnak, melyek nem ragyognak oly szépen...talán több ideig megmaradnak.
Vagy mégsem?
Vállvonás.
- Ez az élet, kedves rokon.
S újabb görcsös, somolygás húzódik végig vékony ajkain, mikor ismét felleg száll fel az égbe. Szürke füstfelleg, mely eltűnve bár, de lágyan simít végig a roxmortsi házak oldalán.
Roxmorts...
- Sosem bírtam a birka embereket...A whiskeyre pedig aligha tudnék nemet mondani.
S vékony ajkai ismét somolygásra gördülnek, majd a cigaretta, mely már utolsó pillanatait éli át, ahogyan felparázslik végén a hamu, földre hull és végleg kialszik. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy szívesen bedob egykét whiskey, ha kell még többet is, hiszen mikor mondott Ő nemet az alkoholra? S nem tapossa el. Van elég ember, ki eltapossa. Őt is, meg a cigarettát is.
Mint holmi bogarat.
S léptei rokona után irányulnak.
Mint a földre hullott mandzsetta gombot...

Kezet nyújtok, s Keef fogadja köszönésemet. A hosszú csontos újak, mint liánok fonódnak bele a kezembe... Kissé kellemetlen a fiú szorítása... olyan fura... Eleresztem hát a kezet, majd véleményezem a kinézetét. Láthatólag nem vette fel, az előző megjegyzésemet és egy egyszerű, kurta mondattal intézi el szavaim. És igen. Bele trafáltam, hogy őt is mennyire érdeklik ezek a kirándulások... és az emberek... Természetesen a meghívásomra, és a whiskeyre nem mondott nemet...
A kocsma felé indultam, lassú kimért léptekkel. Megáltam az ajtó előtt, vissza fordultam. Láttam, hogy a fiú elhajítja a parázsló csikket, majd utánam indul.
Remek. Végre egy kis kikapcsolódás. Nem árt nekem sem... Hiszen az elmúlt hetekben és hónapokban csak a Nagyúr feladatait intéztem... S nem árt néha, a családi kapcsolatokat is ápolgatni. Nem beszélve arról, hogy nem voltam híve annak, hogy egyedül poharazgassak egy kocsmában...
Benyitottam, s határozott léptekkel a pult felé vettem az irányt.

- Jó napot. - köszöntöttem a csapost. - Két lángnyelv whiskeyt.

 Keef minden bizonnyal követett. Miután megkaptam az italokat, az egyik poharat unokaöcsém kezébe nyomtam, majd a pultra ejtettem az italok árát, s az egyik asztalt vettem célba. Lassú, kimért léptekkel közelítettem meg a sarokban lévő asztalkát, mely eléggé eldugott volt. Tökéletesen megfelelt egy családi beszélgetésnek.
Kihúztam a széket, majd leültem a korántsem higiénikusnak titulálható székre. De, mit volt mit tenni. Még mindig a Vadkan volt az egyetlen olyan hely, ahová szívesen betettem a lábamat. Ha a fiatal mardekáros is követte tettemet, akkor hozzá fordultam. Közben elővettem ezüst szivartárcámat, felpattintottam, majd megkínáltam a fiút. Ha vett, én is kiemeltem egyet. Ha nem, akkor... nos egye fene, csak rágyújtottam. De, biztosra vettem, hogy nem fogja visszautasítani. Tüzet adtam neki, majd magam is fogaim közé emeltem a szivart, s rágyújtottam.
Az első füstfelleg, ami felszállt felénk, még zavaros, és alaktalan... keserű felhőként borult asztalunkra. Majd, mikor a második, harmadik... sokadik alkalommal szívtam bele... akkor kezdett formát ölteni a füst... Általában szerettem karikát fújni belőle... furcsa, és mások szerint idegesítő szokás volt. De mit sem törődtem én ezzel... ha ezt szerettem, hát ezt szerettem.
Szivaromat letettem, s belekortyoltam az italba. Kellemes volt. Ahogy az aranyszínű cseppek, szinte egyenként gurultak le a tokomon... kellemesen felmelegített, és megbizsergettek.
Letettem a poharat, s most már minden érzékemmel a srácot figyeltem.

- Szóval, akkor kedves rokon... - nyitottam a beszélgetést. - Mesélj fiú, mi történt veled az elmúlt években. - nem... még csak puhatolództam... még csak az ő léte, és dolgai érdekeltek.

Természetesen, mint éles kések úgy szúrtak, és feszítettek belül az érzések, hogy feltegyem a kérdést, hogy tud e valamit Róla... Hogy tud e valamit a kishúgomról... Letiről...
Érzelmes lettem...
Utáltam érzelmes lenni..
Nem is ment, soha.. csak ha Letiről volt szó... és még régen, nagyon régen Vestáról...
Elhessegettem kósza gondolataimat, s teljesen Keefre figyeltem. Hogy mit is oszt meg majd vélem, régen nem látott unokaöcsém... Vajon kiderül e számomra, hogy mi is zajlik, zajlott a nagy Mirol kúriában, mióta én nem jártam arra.
Hiszen, rendben, hogy néha váltok egy-két levelet Jamessel, és össze is találkozok vele, néhány alkalommal... De persze én sem vagyok nyeretlen kétéves, hogy neki szegezzek olyan kérdéseket, amiket így... kis kerülővel is válaszra bírhatok... Nem, nem akartam én kihasználni a fiút... De, ha már kéznél volt... belevittem egy kis önös érdeket is a dolgokba... illetőleg, majd beleviszek...

[Gabe]



- Miért, te nem unod még őket? Mindig ugyanaz. A boltok sem változnak, maximum jön néhány új tárgy. Na jó a Weasleyék boltja az szép és változatos. De a többi kezdő. És nézd meg ezt a sok diákot. Mind rohannak, hogy a papa, mama által küldött pénzüket elköltsék édességekre, s pár év múlva majd mehetnek zsírleszívásra és egyebekre.
Fejét felemeli, s tekintetét a gyűjtőre villantja, aki természetesen egy lány szebbik felét bámulja.

- Hát így jártál. Miért nem mész vissza értük? Van még időd bőven.
Kérdi, miközben lassan felzárkózik a másik mögé. Fejében egy remek terv kezd kibontakozni, s szája szélén egy gonosz mosoly jelenik meg, majd szinte azonnal tovaszáll. Kezét talárja alatt varázspálcájára ejti, majd mikor a másik felé fordul elengedi, s úgy tesz mintha a zsebébe dugta volna. Bár a mozgolódásból a talár miatt semmi sem látszik, kivéve ha Gabenek röntgenszeme van ami ugye lehetetlen, de sosem lehet tudni.

-Gyerekes? Hmm én sem szólok bele, hogy ilyen vackokkal teszed tönkre a tüdődet, úgyhogy te se gyerekesezd le azt, amit én szeretek. Légy szíves.
Böki ki, miközben figyeli, ahogy a másik bűzös füstpamacsokat ereget a levegőbe. Ugyan nem szereti azt a bűzt, amit a cigaretta áraszt magából, de visszafogja magát. Nem akar balhét egy ilyen szép napon. Utána hónapokig belezhetne állatokat, s pucolhatná az üstökbe beleszáradt bájitalokat a Mirol kölyök házvezető tanárának jóvoltából. Abból meg köszöni nem kér.

- Nos.. Sok…  Legalábbis a fél Zonkót biztos meg tudnám venni, ha akarnám. Vagy el tudnám látni magam egy évre elegendő mindenízű drazséval és csokibékával. Na és mire költenéd a helyemben? Csak nem cigarettára?
Mélykék íriszeit belefúrja a másik lélektükreibe, s továbbra is zsebre dugott kézzel várja a választ. Ha meg nem tetszik, akkor még mindig ott van a terve, ami talán egy kicsit felpörgeti ezt az unalmas délutánt.

[Grif]  8)
Pardon, a csúszásért.

- Mh, dehogyis nem. Unom őket.
Hümmenti lustán, arra sem véve a fáradtságot, hogy legalább beszéd közben kipöckölje szájából a parázsló koporsószeget.
- De nekem úgy tűnt, hogy az előbb még egész izgatottan forgolódtál. Ne izgulj, nem ciki, ha az ember élvezi a.. hm..
Újabb szippantás a cigaretta füstjéből, s Gabriel mindeközben a világ legtermészetesebb módján legelteti a szemét az utcán lézengő fiúk, lányok, varázslók és boszorkányok ruháiról csüngő figyegőkön, vagy épp a koránt sem feneketlen zsebekből előkandikáló nagyobbacska apróságokon. Jah, hogy elkezdett egy mondatot? Mintha kissé szórakozott volna ma, noha ez nem igazán jellemző rá. Azonban tekintve, hogy Griffinnek jó eséllyel lövése sincs róla, milyen ember is ő valójában és mi áll szokásában és mi nem, nyugodt lélekkel napirendre tér a bosszantó kis intermezzo fölött és unottan pöffenő füstpamacsokat beszélve fejezi be a megkezdett gondolatmenetet.
- shoppingolást. Khm-khm. Tényleg nem gáz, a te dolgod. Mit érdekel, hogy mit gondolnak a többiek? Vagy hogy mit gondolok én, hisz csak egy rohadt mardekáros vagyok, hmm?
Na igen, úgy tűnik, kezd kissé idegesítővé válni ezzel a gyp-seknek tartogatott, megnyugtató stílussal, amin az emberek zöme érthetetlen okokból kifolyólag sebesebben húzza fel magát, mint Donkie a búgócsigáját. Talán vissza kéne venni egy kicsit, nehogy már azonnal a torkának essenek! Ugyanakkor a mondat utolsó felét leplezetlen gúnnyal ejtette ki. Elégedetlen volna a házával? Esetleg a Griffin részéről feléje érződő előítéletekre célozna aljas egyenességgel?
Hát ezt sosem fogjuk megtudni, mivel a griffendéles tag adott egy tippet, amiről talán ő maga is tudja, mennyire használhatatlan.
- A'h, annyira nem érdekel ez az egész, hogy futkorásszak az erszényem után, kösz.
Látszólag mit sem sejtve andalog az utcán, mily' romantikus! Egy griffendéles kölyök társaságában, aki szemmel láthatólag képtelen mihez kezdeni a temérdek szabadidejével és a pénzével. Hát ez a jótét lélek ezer örömmel a segítségére siet, mint valami szerencsétlenek védelmezője, akiben csak hinni kell! Az a kulcs!
Természetesen semmi sem tűnik fel neki a pálcavakarásból, mert miért is tűnne? Nem párbajozni, hanem szórakozni jött a faluba.
- Először is.. ez nem vacak, hanem cigaretta, és hidd el, addig jó, míg ezzel nyüstölöm a tüdőm, máskülönben igen nyűgös lennék. Másodszor pedig.. áruld már el, kérlek, mi a poén abban, ha szargombócokkal hajigálsz valakit? Nem emlékeztet ez egy kicsit a majmok társas viselkedésére?
Ezzel úgy érzi, pontot is tett a dohányzós téma végére, s ami azt illeti, Grif még egy elégedett mosolyt is kiérdemel a mellette sétáló sráctól - nem cigizik? Remek! Úgysincs nála több szál, legalább nem nézik ki a szájából az utolsót, amiből ezúttal is kellemesen mélyet szippant, s lent is tartja jó ideig.
- Szóval a fél Zonkót, hm? - Mintha meg sem hallotta volna a burkoltnak épp nem nevezhető sértést, derűs, közvetlen mosollyal ereszti ki a tejfehér pamacsokat. - Ami engem illet, ezer, hogy Weasley-éknél keresném a magamnak való cuccot. Ki tudja? Talán kifejlesztettek már végre valami olyan dohányt, amitől az ember képes mások hangját utánozni. Igen hasznos lenne.
Viccel üti el a gúnyt, igen. Hogy miért? Maradjon az ő dolga. Nem áll szándékában végig Griffin előtt haladni, elvégre beszélgethetnékje van, nem pedig "Kövess, kutya!" hangulata.
- Amúgy nem piszkálódásból, de az előbb még az édesség után kajtatókat is megszóltad, öregem.
Pimasz, ám cinkosan barátságos félmosollyal biccent fejével a kijelölt irányba, amerre a lángvörös hajú ikrek boltja található.
- Akkor talán nézzünk be Weasley-ékhez. Aztán ha út közben meglátsz valamit, csak rajta, ne is foglalkozz velem, úgyis csak a szemem legeltetem jobbára.

~ Christine ~

Milyen szép tavaszi délután van! Ezt sok Roxforti diák ki is használja. Biztos megint roxmortsi délután van. Az én időmben is volt ilyen. Mindig a Három Seprűben loptuk a napot.
Robin engedelmesen ballag mellettem, szinte vezet, annyira bele vagyok feledkezve a gondolataimba. Gyakran van, hogy amikor sétálunk Robin vezet, és olyankor általában valami tápboltban, parkban, vagy egy háznál kötünk ki, amiről fogalmam sincs hogy hol van.  Hirtelen Robin megállt, és elkezdte szaglászni a földet. Enyhén megrántotta a nyakával a pórázt, jelezve, hogy ő már pedig arra szeretne menni.
- Gyere! ? mondtam neki, majd megrántottam a pórázt, mire ő szomorúan követett. Valami nagyon érdekelhette, de hogy mi, azt akkor még nem tudtam. Csak pár métert haladhattunk, amikor hirtelen kitépte a kezemből a pórázt ? ami nem is volt olyan nehéz ? tekintve h épp hogy csak ki nem esett a kezemből. Megbíztam Robinban, annyira, hogy higgyem, nem fog ilyet tenni.  De most düh helyett páni félelemfogott el. Mi van, ha valaki nem látja a nyakörvet és a pórázt, és farkasnak hiszi? Utána eredtem. Robin elég előnyt szerzet ahhoz, hogy már csak suhanó szürkés farkát lássam, de vagyok annyira ki sportolt, hogy utolérjem. Utolértem, és rájöttem h miért futott ennyire. Ez lett volna az a szag, ami ennyire felkeltette az érdeklődését? Egy lány felé vette az irányt. Csak el ne tarolja? De miért? Ha egy szuka lenne, még megérteném de ezt...

~Jack~

Szép napsütéses délutánunk van. De ez engem egy csöppet sem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy egész nap Roxmortsban lehetünk. Mit érdekel engem egy falu? És miért kellene azt csinálnom, amit mondanak? Szabad lélek vagyok, nem parancsol nekem senki.
Most is csak azért jöttem ki, hogy ne kelljen a pöttöm kis elsősök meg másodikosok hisztijét hallgatni, hogy jaj, ők miért nem mehetnek ki Roxmortsba, és jaj, hogy ők mennyire szeretnének, és mennyi mindent tudnának ott csinálni?
Blöáá. Utálom a hisztit. És nem tudom elviselni. Olyankor robbanok, amit, jelentem, még soha senki nem úszott meg ép bőrrel. Ezért inkább, hogy elejét vegyem a kellemetlenségeknek, fogtam magam, és egy rövidke készülődés után Roxmorts felé vettem az irányt. Most épp a főutca poros aszfaltját taposom igen egykedvűen. És unott arccal. Így lépkedek szépen-lassacskán. A boltokat egyetlen pillantásra sem méltatom.
Hirtelen valami csaholáshoz hasonlító hang üti meg a fülemet. Felnézek, és egy hatalmas, megtermett farkast látok magam előtt? Farkas?? És utána egy férfi szalad nagy sebességgel? Mi van itt??
Mikor közelebb érnek, látom meg, hogy az állat egy kutya, és pontosan engem vett célba. Micsodaa??? A sokktól mozdulni sem bírtam, és egy perc múlva már tőlem alig egy méterre volt a hatalmas állat.
Ösztönreakcióként kaptam elő a pálcámat, és kiáltottam el magam: Protego! A pajzsbűbáj hatásos volt, a kutya mintha egy falnak ütközött volna, úgy csapódott vissza. Mikor a gazdája is odaért, tettem felé egy lépést, és lenéző modorral szóltam hozzá:
-Mégis mit képzel, hogy egy ilyen dögöt szabadon enged egy emberekkel teli utcán? Akár meg is sérülhettem volna. És akkor nagy bajban lenne, kedves uram?
Szúrós tekintettel meredek az előttem álló férfire. Lerí rólam, hogy nem vagyok épp rózsás hangulatomban, és hogy nem érdemes újat húzni velem.

Rohantam, ahogy bírtam, de az volt a baj, hogy Robin is ugyan ezt tette. Láttam a lányon, hogy eléggé meglepődik, de gyorsan reagált: egy pillanat alatt húzta elő a pálcáját, és a pajzsbűbájomnak köszönhetően Robin, akár egy gumilabda pattant vissza. Robin földet érve fájdalmasan nyüszített, én pedig közben odaértem a lányhoz. Lihegtem egy kicsit de inkább az idegességtől, mint a futástól.
Dög? Még hogy én engedtem szabadon? Ha én engedtem volna szabadon, miért futottam volna utána, mint egy őrült? De különben is, mit az ördöngös ménkűt akart Robin ettől a lánytól? Aztán megláttam, a lány válla felett a választ. Nem hozzá futott. Egy kóbor macska. Jellemző.
- De amint látom nem esett baja. - majd leguggoltam Robinhoz, aki fájdalmasan nyüszített miközben felém nyújtotta jobb lábát.  Szakavatott mozdulattal fogtam meg, miközben megállapítottam: Robin akkora erővel csapódott a földnek, hogy eltört a lába.
- Különben pedig, nem engedtem szabadon. - Óvatosan egybe illesztettem a két csontot, majd előhúztam a pálcám, és összeforrasztottam a csontot egy bűbájjal. - Kitépte a kezemből a pórázt. - felálltam, miközben éreztem, hogy a kutya hozzám simul. - És különben sem ön volt a célpont. - Mutattam a lány háta mögé, a macskára.

~Jack~

Továbbra is lenéző tekintettel nézek a kutya mellet álló férfira, és csöppet sem hat meg, ahogyan meggyógyítja kedvencét. Miért kellene? Elvégre én nagyobb áldozat voltam, mint az a rusnya dög. Engem mégsem pátyolgat senki. Pedig egy tündi-bündi kislányka vagyok, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni?
Na jó, ezt tényleg nem gondoltam komolyan. Ez még a legerősebb túlzással sem állítható rólam. Egy undok, számító némber vagyok, akit könnyebb (és egyszerűbb) megutálni, mint elviselni. Az meg, hogy valakivel mélyebb, esetleg a barátsághoz közelítő kapcsolatot létesítsek, szinte teljességgel lehetetlen.
-Engem nem érdekel, hogy maga engedte-e szabadon vagy sem, csak az, hogy megtámadott. És nem számít, hogy nem esett bajom. Csak az, hogy akár meg is halhattam volna, ha a hülye kutyája mondjuk széttép.
Ez lehet, hogy egy kicsit túlzás, de hát akkor is! Mit képzel, hogy rám küldi a kutyáját, és még neki áll feljebb. Ezt a pofátlanságot.
-Ha meg nem tudja kordában tartani az ebet, nem elég jó, hogy az öné legyen. Közveszélyes. És nem tesz ellene semmit
Hátrapillantok, amikor abba az irányba mutat. Kissé meglepődöm, amikor meglátom a macskát, de felhúzott szemöldökömet nem látta meg Jack, mivel azon nyomban ideges lettem
-Mit képzel maga? Úgy beszél rólam, mint holmi céltábláról, amibe 300 évvel ezelőtt nyilakat hajigáltak a telepesek. Tudja meg, kedves uram, hogy én nem vagyok hasonlítható semmiféle tárgyhoz. És hogy ezerszer többet érek a maga kutyájánál. Meg gyanítom, hogy önnél is
Ennél a mondatnál végigmértem a velem szemben álló férfit, és fintorgó arcot vágtam hozzá, hogy nyomatékosítsam mondatomat.

Széttépi?? Robin? Ez őrült. Ez a kutya még egy kutyát nem támadott meg, nem hogy majd őt!
- Széttépi? Ez a kutya? - kérdeztem vissza felháborodtam - Ezt a kutyát életemben vicsorítani nem láttam, pedig kiskora óta nálam van. Különben pedig, ha már maga szerint Robin hülye: Robin, kérj szépen bocsánatot, a hölgytől. - a hölgy szót enyhén megnyomtam, miközben szememet le sem vettem a boszorkányról. Szemem sarkából láttam, ahogy Robin bocsánatot kér: jobb mellső lábát kelletlenül előrenyújtotta, a balt behajlítva lehajtotta a fejét. Pár másodpercig így maradt, majd felállt.
Közveszélyes? Ez már annyira abszurd, hogy szóra sem méltatom. Egy kutya, amelyik a parkban a gyerekekkel játszik, Rosera vigyáz, ha valahová el kell mennem, közveszélyes lenne? Hogy is szokták mondani? Ne ítélj első ránézésre.
- Ne ítéljen első ránézésre. - mondtam csendesen.
Nem lepődött meg, amikor hátrafordult, hogy ránézzen a macskára. Vagy csak iszonyúan jó színész.
Mint egy céltábláról, amibe nyilakat hajigáltak a telepesek? Jól vág az agya, az egyszer biztos. De hogy többet érne Robinnál? Hát nekem nem. Nálam is? Szép fintor. Beképzelt kis liba. Kezd főni a fejem. Mit képzel magáról, hogy így mer beszélni?
- Ezek szerint ön biztos gyógyító. - vágok vissza - Biztos van gyermeke is. Bár szerintem csak egy Roxfortos diák, aki nem tudja hol a helye, és mi az a tisztelet. - Fintorgok vissza. Talán egy kicsit túl messzire mentem, de most már ez sem érdekel.
- Ideje lenne megtanulnia, hol van a helye az életben, és hogy nem minden fenékig tejfel. Nem minden úgy van, mint azt ahogy Fenséged elképzeli. - Gunyorosan mondtam ki a fenséged szót. Elegem van már ebből az egészből. Mindig Robin miatt kerülök bajba. Ez is, mit képzel magáról?

~Jack~

Igen. Pontosan ez a hülye dög. Mit képzel, hogy csak úgy rám ugrik? Rám? Pont rám? Na nem. Ezt nem gondolhatta komolyan. Velem nem lehet ilyet csinálni.
Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy a kutya? hogyis hívta? Robin?... odajön, és ?bocsánatot kér?? vagyis csak próbál, mert én természetesen nem engedem. Vágok egy fintort, és hátralépek. Hozzám ne érjen ez a dög, mert nem állok jót magamért. Nem fogom a ruhám bemocskolni holmi állatokkal?
Méghogy ne ítéljek első ránézésre? És mégis miért nem? Az első benyomás nagyon fontos, ha már mindenképp bölcselkedni akarunk.
-Kedves uram, úgy ítélkezem, ahogy én akarok. Nem maga fogja megmondani, hogy mit tegyek és mit ne
Ehhez olyan arcot vágtam, ami tökéletesen kifejezi felsőbbrendűségemet? vagyis felsőbbrendű érzéseimet
-Nem vagyok sem gyógyító, és gyerekem sincs
Még csak az kéne nekem. Gyerek. Na nem. És hogy gyógyító? Annak meg mi értelme van? Egy csomó tanulás, az eredmény pedig munka-munka és munka. Semmi szórakozás. Sok hűhó semmiért.
-És igenis tudom, hogy hol a helyem. A tisztelet pedig nem jár mindenkinek. Nálam azt ki kell érdemelni. Én nem vagyok egy anyuci kedvence típusú kislány, akit mindenki körülrajongott, és kedves meg pláne nem vagyok. Szóval azt ajánlom, ne nagyon oktasson ki engem, mert igenis minden úgy van, ahogy én akarom. Nem ismer engem, semmit nem tud róla, csak egyszerűen rám szabadította a kutyáját. És nincs jó kedvem, szóval nem érdemes újat húzni velem, mert nem állok jót magamért.
Ezeknél e mondatoknál egy apró lépést közelebb léptem, hogy érzékeltessem mondanivalómat.
Majd a választ meg sem várva? miért érdekelne az engem? köszönés nélkül sarkon fordultam, és mint egy igazi díva, az utca másik vége felé vettem az irányt.

Nyugodt áprilisi szél fújdogált át Roxmorts városán át, mikor egy lány jelent meg az utcán. Hosszú, szőke hajába, melyben csak úgy ragyogtak az ezüstös tincsek, szél tépett, cipője halkan kopogott az utca kövein. Fázósan húzta össze lila színű kabátkáját magán. Egy-egy nagyobb széllökés következtében, egy kicsit meginogott, majd újra egyenesbe hozta magát, és továbbsétált a hosszú főutcán.
Agyában egymást kergették a gondolatok, miszerint mi a fenét keres itt, egyedül, társaság nélkül?! Igen, azért mert senkit nem hívott, hogy kísérje el, bár ha valakit megkért volna erre, az sem biztos, hogy elvállalta volna az illető.
Mostanában ugyanis, Gwennie kibújt az áldott jókislány szerepéből, nem tudja miért, miként, de megtörtént, hogy egyetlen rossz szót szóltak hozzá, már ráförmedt az illetőre. S hogy ennek mi az oka? Talán az, hogy nemrégiben olyan dolog történt vele, amit nem igazán gondolt volna?
Egy nap, mikor Gwennie nem volt iskolában, hirtelen olyan érzése támadt, mintha az lesz majd a legfontosabb dolog életében, hogy kinyitja az ajtót, s megpillant valakit. Ez így is történt. Miután lenyomta a kilincset, majdnem elájult, ott helyben. Ugyanis Gwendolyn számára egy hihetetlenül fontos személy állt a kertkapuban, Tristram! A lány bátyja, akit már jó sok éve nem látott. Ez volt az a dolog, ami megváltoztatta a lány életét, s talán még a viselkedését is.
Azért nem mindenkivel viselkedett rosszindulatúan, nem! A barátaival ugyanolyan kedves, mosolygó maradt, mint eddig volt. Ezentúl is, mindig meglátogatta Ricot a gyengélkedőben, sokat beszélgetett a társaival, s nem volt olyan nap, hogy ne lehetett volna látni barátjai társaságában.
Különösen Christian társaságát kereste, vele megtudta beszélni az összes gondját, elmondta neki, hogy mi történt vele meg a bátyjával, s, hogy fivére újra felbukkant. Ez nagy dolog volt, mert még dédanyjának se mondta el, hogy mely személy tűnt fel újra az életében. Nem akarta, hogy Celia eltiltsa Tristramtól. Régen biztos elmondta volna a dédanyjának, hogy mi történt, de mióta Tristram megemlítette azt a tényt, hogy Celia tudta, hogy miért és hova ment el a fiú, azóta nem bízik a nőben.
Ahogy így elgondolkozott, nem is vette észre, hogy egy alak áll előtte, így hát sikeresen ment neki az illetőnek.
S mégha ez nem lenne elég, Gwennie elvesztette egyensúlyát, s fenékkel a földön landolt.
-A fenébe.-mondta, majd megpróbált felállni.
Ha az illető a kezét nyújtja, akkor talán elfogadja. Mikor sikerült felállnia, épp szitkozódva akart a férfihoz fordulni, amikor meglátta az arcát.
-Ó te vagy az?-kezdte meglepetten s mosolyogva.-Úgy látom, mi mindig így találkozunk.-nevette el magát a lány, amikor belenézett Christian szemeibe.
Ha a fiú úgy akarja, akkor veletart, s ketten indulnak tovább az utcán.

Szép lenne ez a roxmortsi hétvége, ha nem egyedül kéne kószálnom, na meg ha kicsit kevésbé fújna a szél. Rico éppen legújabb barátnőjelöltjét fűzi valahol a kastélyban... ahol legalább meleg van. Neki volt esze, hogy inkább ott maradt csajozni, minthogy kivándoroljon velem ebbe a hidegbe.
Némileg bosszúsan és jócskán átfázva lépdelek a falu felé. Legfeljebb majd beveszem magam a Három seprűbe, ott délutánig ihatok néhány vajsört, plusz ehetek némi sütit. Tele gyomorral nyilván kevésbé leszek szirti morc...
Ekkor hirtelen a nyakamba zúdul valaki, miközben hangos ricsaj támad a hátam mögött.
- Kyle! - kiáltok fel, felismervén az engem leterítő figurát.
Nevetve tápászkodunk fel a fűből, és én is csatlakozok az eleddig engem cserkésző csapathoz. Hangosan tréfálkozva, kacagva kocogunk a faluig, s közben egészen jól átmelegszünk. Már-már leteszek arról a tervemről, hogy benézzek a Három seprűbe, azonban gyomrom meglehetősen zajos korgással rosszallja ezt. A következő lépésnél hasra esek a cipőfűzőmben, mire Kyle és a többi srác újfent röhögni kezdenek. Velük nevetek én is a saját bénaságomon.
Viszont nem hangzanak el az ilyenkor szokásos tréfák, a fiúk ugyanis megpillantják a felém közeledő lányt, s úgy értelmezvén, hogy egy ismerősömről van szó, aki velem akar beszélni, csöndesen odébb szivárognak. Tapintatosak, csakhogy nekem lövésem sincs, ki caplat felém. Előrehajolva szótlanul kötöm a cipőmet arra számítván, hogy majd kikerül szépen a hölgyemény.
Hát nem, irgalmatlanul nagyot koppan a térde a fejemen. A betonkemény térdű lányka hanyatt vágódik, én viszont igen kevés örömöt lelek abban, hogy talpon maradtam: piszkosul fáj a fejem. Némileg kóvályogva segítem talpra az idegent, ez a minimum, miután beszereztem egy jócska púpot a koponyámra. Dehogyis idegen, hiszen Gwennie az! Enyhén elpirulva mosolygok, asszem az örökös zavarból engem már sosem lehet kikezelni.
- Szia, Gwen! Épp most akartam benézni a Három seprűbe, khm... van kedved velem jönni? - kérdem, bár ez a kérdés igencsak meghívásszagú, én viszont oltári félénk vagyok a nőkkel.
Talán most azért sikerült ilyen könnyen kinyögnöm, mert Gwent már ismerem? Vagy a hideg és az éhség teszi? Fene tudja, de az hihetetlen, hogy Gwennie mellett szinte mindig éhes vagyok.

Sokat tépelődött rajta, vajon idejöjjön-e ma. A húga nem írt neki, hiába ?szólította fel? erre kvázi; épp ezért érthető módon kicsit sem érezte magát nyeregben, ami azt illeti. Igaz, hogy úgy sejtette, sikerült elültetnie a kételkedés és a bizalmatlanság magvait Gwennie-ben, de ez a hallgatás aggasztó volt. Lehet, hogy Celia megint telebeszélte a lány fejét, mint ahogy eddig is tette. Nem lepődne meg.
Reggel azonban úgy ébredt, hogy tudta, ide fog jönni, így hát ez nem volt kérdés többé.
Hogy mégis honnan tudja, hogy épp ma lesz a roxfortos diákok kimenője? És hogy épp mikor fog felbukkanni a húga, már ha felbukkan egyáltalán? Nos, az előbbire a válasz igen egyszerű: az aurorkapitányságon napok óta arra készültek, hogy erre a napra kiket osszanak be ügyeletre Roxmortsba: meg akarták erősíteni a falu védelmét a legutóbbi incidensek után. Mondjuk Tristram ezt meg is érti. Egy diáklánynak átkozott medált adott egy rejtélyes idegen, egy másikat összeverve találták meg az egyik mellékutcában, egy harmadikat pedig egyszerűen csak elraboltak a Tiltott Rengeteg határánál... Mindez nem csekély aggodalomra adott okot. Ő persze csak mosolygott magában. Ezek a csúnya, rossz Halálfalók...
Szóval tudta, mikor lesz Roxmortsos kirándulás, csak abban nem lehetett biztos, hogy a húga is csatlakozik-e azok közé, akik kihasználják majd az alkalmat, hogy egy kicsit távol lehessenek az iskola négy nyomasztó falától. Idejött, próbaszerencse alapon, és várt. Az efféle kényelmetlen szituációkhoz hozzászokhatott már. Lestrange nem egyszer bízott rá hasonlóképpen unalmas feladatokat: maradj rejtve, és figyeld a házat a Grimmauld téren; vagy épp: várd meg, amíg ez vagy az a varázsló felbukkan, és szórj rá egy Imperiot... Szóval nem volt idegen neki a helyzet, még ha jelenleg nem is volt olyan nagy szükség arra, hogy teljes titokban tevékenykedjen.
Ehelyett egyszerűen csak beült valami elvarázsolt teaházba, melynek a felső ablakából jól rá lehetett látni a főutca bevezető szakaszára, és várt, miközben fél szemével egy már megkezdett Márquez regény sorait falta.

Aztán nem is olyan sokkal később, nagyjából 20 oldal elolvasása után be is következik, amire annyira várt. Ajkára elégedett mosoly ül ki, mely azonban rögvest le is kopik markáns arcáról, amint meglátja, hogy Gwennie nincs egyedül. A kelleténél kicsit hangosabban csapja be a könyvet, és kissé erőszakosan gyömöszöli vissza azt a rengeteg átolvasandó akta közé az oldaltáskájába, melyben a munkát szokta hazacipelni. Legalábbis mindenkinek azt mondja, azt hordja benne, valójában azonban a dossziék között rendszerint olyan akták újnak meg, melyből Lestrange, vagy épp maga Tristram a kellő mértékben tájékozottnak érezheti majd magát.
Kint hagy az asztalon nagyjából 2 galleont, és a táskát a mellkasán átvetve kisiet a kis helyiségből. Ekkorra húga és a szőke akárki már rég elhaladtak a teázó előtt, miközben szemmel láthatóan borzalmasan jól érzik magukat, nevetgélnek, beszélgetnek, és úgy sétálnak egymás mellett, mint akik láthatóan igen fontosak egymás számára. Tristram tudatosan igyekszik csillapítani a haragból és féltékenységből táplálkozó szörnyeteget a bensőjében, miközben tesz egy pár lépést az utcán a nyomukban, majd mivel esze ágában sincs utánuk kocogni, egyszerűen fogja magát, és közvetlenül húga mögé hoppanál.
Elkapja hátulról, és meglepő, talán ijesztő ölelésbe zárja a kis testet. Fura, az illata ismerős lehet, sőt, a szeretet ilyenfajta fura kimutatása is - már persze ha Tristrammel kapcsolatban bármi is ismerős lehet még egyáltalán. Viszont ha más nem, a karok ugyanolyan ragaszkodással ölelnek, mint pár héttel ezelőtt.
- Meglepetés - susog jókedvűen, mégis baljósan a lány fülébe, majd lassan elengedi - nem akarja ő fogva tartani (dehogyis nem!), csak ezt muszáj volt. Már a múltkor is észrevehetted, hogy szeret hatásos belépőt produkálni...
A Gwent kísérő fiúra egyelőre figyelmet sem fordít. Ugyan lát benne bizonyos kihívást, de nem fizikai értelemben.

A két fiatal együtt sétált az utcán, nevetgéltek, beszélgettek, jól érezték magukat. Gwen már nem érezte magát magányosnak, örült, hogy a fiú épp erre járt. Miközben elhaladtak egy kávézó előtt, a lánynak furcsa érzése támadt. Mintha valaki kémlelte, figyelte volna. Körbenézett, de nem látott senkit, csak a járókelőket, akik sietve lépdeltek el mellette. Kicsit lemaradt Christiantól, aki pár lépéssel előtte járt. Ha a fiú észreveszi, hogy nem ballag mellette, akkor talán visszafordul, s megkérdezi, miért maradt le.
Gwendolyn alaposan megszemlélte az épületeket, hátha lát olyan valakit, aki őt figyeli. De senkit nem érzékelt szeme, így hát továbbindult, s beérte Christ.
A szél egyre erősebben fújt, a lány kissé reszketett, de azért kitartóan baktatott a fiú mellett.
Pillanatokon belül, Gwennie úgy érezte hátra kell fordulnia, de mire ezt megtette volna, karok fonódtak a dereka közé. A lány már kiáltani akart, mikor megérezte a kezek illatát, melyek egy információt sugalltak felé. Mostmár sejtette ki lehet az az illető, aki mögötte áll, aki átkarolja.
Mikor aztán a férfi meg is szólította, gyanúja beigazolódott.
A bátyja volt az, Tristram! Bármikor megismerte volna, azokat a nagy, de mégis gyengédséget éreztető kezeket, amik most őt érintették.
-Tristram.-suttogta vissza a fiúnak, lágy hangján.
Majd, ha kissé enged a szorítás, akkor megfordul s bátyja szemeibe nézve mondja a következőket:
-Te itt? Nem is tudtam, hogy erre fele leszel... Már nem mintha nem örülnék neked.-mosolyog ugyanazzal a mosolyával, amivel régen mindenre rá tudta venni a bátyját.
Közben eszébe jut a mellettük álldogáló fiú is, aki még csak nem is sejtheti, hogy ki ez a srác Gwen mellett.
-Ő a bátyám, Tristram. Tristram ő Chris, akiről már meséltem.-utal az álomra, amiről fivérével beszélgettek nemrégiben.
-Épp a Három Seprűbe indultunk.-tájékoztatja bátyját a lány, majd lassan megindul az előbb említett épület felé, várva, hogy a fiúk követik-e.
Kicsit fura a helyzet! Gwennie egyik oldalán Christian ballag, a másikon pedig Tristram. Más lányok biztosan örülnének ennek, de Gwen kicsit furán érzi magát. Mintha valami furcsa érzés úszna a levegőben. Nem sejti mi, de biztos benne, hogy valami nagyon furcsa...
-Nem is tudtam, hogy éppen erre jársz. Még jóhogy kijöttem Roxmortsba.-szólal meg Gwen bátyjára pillantva, közben látványosan reszket.
Mikor a fiatalok elhaladnak egy üzlet előtt, Gwennie gondolatai gyorsan tovaröppennek, agya a parfümök körül kezd forogni, még a hideglelést is abbahagyja.
Igen ez egy illatszerbolt, ujjong magában. A lány mindig is imádta a parfümöket, ezt Tristram is tudná bizonyítani. Elég egy szippantás a levegőből, s Gwennie rögtön megáll, majd a fiúkhoz fordul.
-Egy perc, s itt vagyok.-mondja nekik, majd átrohan az utca túloldalára, s megáll a kirakat előtt.

Sétálunk, s közben semleges témákról beszélgetünk. Mint más normális, átlagos emberek, mintha én nem is lennék olyan félénk. Igyekszem Gwennel együtt lassítani lépteimet, azonban azok túl hosszúnak bizonyulnak, így a lány félig a hátam mögé kerül. Értetlenül figyelem szemlélődését, majd mikor tovább indul, tétován érdeklődöm meg tőle:
- Mit látsz? Vagy mit keresel?
Bár a választ nem sejthetem, egy biztos: már hosszabb ideje érzem, hogy valaki figyel minket, azonban senkit nem látok, aki gyanús lehetne. Csupa ismeretlen arc, némelyik ingerült, mások derültebbek, néhányan a barátaikkal kószálnak... és Kyle integet köszönésképpen az egyik kapu alól. Persze, Gwennie kiverte a fejemből, hogy tulajdonképpen nem is egyedül vagyok itt. Széles vigyorral intek vissza neki, s ha Gwen véletlenül észreveszi ezt, akkor mesélek neki pár mondatot a hugrabugos srácról.
Épp megismételném a Három seprűre vonatkozó kérdést, amikor valaki váratlanul átkarolja a mellettem sétáló leányzót, és a fülébe suttog valamit. A langaléta pasas képe első látásra nem túlzottan bizalomgerjesztő, sokkal inkább sunyinak vagy alamuszinak nevezném, mégsem teszem szóvá ezt. Gwen biztosan ismeri, hiszen nem tiltakozott az ölelés ellen. Körülbelül 20-22 évesnek tippelném, bár talán csak az alattomos tekintet miatt.
"Tristram!" - hallom halkan Gwen hangján, mire valami - meglehetősen homályos - emlék ködlik fel bennem a tópartról. Így hívják a csaj bátyját is, de ő már régen eltűnt. Legalábbis Gwennie azt állította akkor, hogy semmit nem tud róla. Egyébként sem akarom elhinni, mivel a báty csak egy évvel idősebb Gwennél, ez a hapi meg idősebbnek tűnik. A bemutatás során kiderül: mégis helyes volt a megérzés, a pasas az idősebb de Crasso testvér.
Nem panaszkodhatok, hogy nincs hírnevem, elvégre Gwen azt állítja, már mesélt rólam a bátyjának. Hát igen, ha valakiről már a sulin kívül is beszélnek a csajok... Rico most biztos jönne valami soviniszta dumával, és sztrádaszéles mosolyt csillantana hozzá a testvérekre. A fültől-fülig mosoly megvan, a beszólást inkább mellőzöm, miközben kezet nyújtok a srácnak mondván:
- Hello!
Mázlimra nem vagyok pletykás természet, így nem nyögöm ki, hogy én is hallottam már a fiúról. Gwen talán nem mondta el neki, hogy én tudok az álomról. Az álomról, amit most megerősít ez az arc. Már nem tudnám azt állítani, Tristram biztosan ártatlan és csak álmodta az egészet Gwennie, ehhez túlzottan erőszakos a testvére kisugárzása.
A lány egyetlen mondat kíséretében elvonul. Csajokra jellemzően: parfümöt nézni megy; én meg itt maradok a számomra idegen és némileg ellenszenves Tristrammal kettesben. A vajsörnek és a sütinek azt hiszem lőttek, hacsak el nem hívom a fiút is. Végülis egy próbát megér.
- Tristram, van kedved inni velünk egy teát? - kérdem, miközben igyekszem tompítani a gyomrom felől hallatszó zajokat, az éhség neszeit. - Eredetileg a Három seprűbe hívtam Gwent, de nem tudom, neked mik a terveid, belefér-e az idődbe. Meg aztán elég átfagyottnak tűnik a húgod, ráférne némi meleg.
Még mindig nem mutatom ki, hogy mennyire nem szimpatikus a fiú. Ez még nem képmutatás szerintem, csak éppen nem mindig az első benyomás a helyes. Én sem vagyok egy tipikus szépfiú, mégsem eszek embert, nem gyilkolok auorort, satöbbi. Adok egy esélyt Tristramnak, hogy javítson az impresszióim okozta károkon, hogy bebizonyíthassa: az álom csupán álom volt, nem a valóságot látta Gwen.

Húga törékeny vállai kisiklanak karjai közül, ő pedig leereszti a kezeit. Egy pillanatig egymás szemébe néznek. Ugyanaz a két írisz tekint egymásba. Ugyanaz, és teljesen más. Magához akarja szorítani. Elengedi.
Szívesen megjegyezné, hogy Gwen okkal van meglepődve a találkozás miatt, hisz a lánynak esze ágában sem volt szólni neki, hogy esetleg alkalmuk lenne látni egymást, ami több mint különös, már-már aggasztó. Talán hiba volt ide jönnie. A családi drámát azonban későbbre halasztja: egy olyan pillanatra, mikor nem lesz társaságuk, így hát inkább nincs válasz minderre egy jelentőségteljes, feddő pillantáson kívül.
A szőke srácra néz, mintha csak most venné észre. A fiút kellett volna előbb bemutatni neki. Szeme bár ellenségesen villan, ajkára mégis hűvös, komoly mosoly húzódik. Nem akar pozitív benyomást kelteni. Csöppet sem. Még az alapvető illemet sem ismeri; egy fiatalabb nem nyújthat kezet egy idősebbnek! Vajon miféle sehonnai kis senki lehet? Tristram kézszorítása határozott, erős. Kézfejét tenyérrel enyhén lefelé irányítja.
- Üdv. Már találkozni akartam veled - jegyzi meg a fiatal fiú szemébe nézve. Vajon mit akart ezzel mondani?
Akarata közben máris utat talál a másik gondolataihoz. Sárvérű. És egy ikertestvére is van. És nem bízik meg Tristramban, noha a tóparton épp az ő pártját fogta. Ez az egyetlen pozitív elem a mérleg tányérjában.
Lassan sétálnak, közrefogva Gwent, aki kicsit mintha nem lenne ma önmaga. Ám mielőtt Tristram nekiszegezhetne egy ?Minden rendben??-t, a lány már el is tűnik. Kettesben marad a fiúval, már ha intim magánynak lehet nevezni azt, hogy egy csomó hülye diák szaladgál körülöttük, mint a mérgezett patkányok.
- Három seprű? Láttam idefele jövet - mondja lakónikusan, de végül is nem adja beleegyezését, noha ellenvetést sem tesz. Neki mindegy. Hamarosan úgyis lekoptatja ezt a szőke kis ficsúrt, és rátérhetnek a húgával fontosabb dolgokra is.
Jobban szemügyre veszi a fiút. Kifejezéstelen arc, erőltetett fesztelenség, semmi stílus? Ki a rák ez?!
- Bocs, ha megzavartam egy randevút - szól, és bár barátságosnak tűnik, a hangja egyáltalán nem az. Két keze a nadrág zsebében, rajta egy szál sötét pulóver van, olyan muglis fajta, kapucnival. A bőrdzsekit a vér miatt be kellett adnia a tisztítóba. Pech. Tekintete a srác korgó gyomrára ugrik egy pillanatra, majd vissza.
- Bár nem biztos, hogy örülnék neki, ha a húgom egy ilyen srácra pazarolná az idejét.
Eddig is ilyen hűvös lett volna a légkör? Akárhogy is, tény, hogy jobb lenne valami zárt helyen lenni, mint idekint ácsorogni ebben a csípős, erőszakos szélben.

((Lehetne hugicám hogy ne érkezz még vissza? Chrisszel akad még megbeszélnivalónk :D))

Eltéveszthetetlen a villanás Tristram szemében: tekintete tele van ellenszenvvel, jól ismerem ezt a fajta nézést, naná hogy kiszúrom. Ahogyan azt a különös vigyort is felfedezem a szája sarkában. Még Gwennie kedvéért sem vagyok kapható kétszínűségre, ezért immár meg sem próbálom eljátszani, hogy szimpatikus nekem a hapsi, viszont nem is állok neki rögvest lejáratni egész Roxmorts előtt. Ez nem az én műfajom: a hangos égetés és hasonlók a mardekárosok hatáskörébe tartoznak. Én csak finoman kifigurázom az emberek legtöbbjét, hogy a karikatúrákban felfedezhessék saját hibáikat, meg hasonlók.
Határozottan fogok vele kezet, ahogy ő is teszi; s közben felcsillantok egy mosolyt, mely szakasztott mása az övének. Csakhogy a szememben derű és nyugalom honol, szemben az övével.
Hát tényleg ekkora volna a hírnevem?! - csuklok fel magamban. Nem számítottam rá, hogy Gwen mesél neki rólam, mert végülis én egy senki vagyok az ő életében, ráadásul alig pár napja csöppentem bele.
Emlékekképek peregnek az agyamban, függetlenül az akaratomtól. Olyan ez, mintha az embert tiltakozása ellenére elráncigálnák a moziba valami hülye filmre: a legkevésbé sem kellemes élmény. Megjelenik a tópart képe, ahogy Gwennel először találkozok, aztán Rico és a gyengélkedő...
Alig tudom eltépni tekintetem Tristramétól, miközben olyan érzésem támad, mintha olvasott volna a gondolataimban. De ez marhaság, hiszen ilyen nincs is világon csak az amcsi filmekben! Már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg csak én láttam azokat az emléktöredékeket vagy egy hatalmas kivetítőn néztem végig az imént. Kissé zavartan nézek újra Gwen bátyja szemébe, de nem tapasztalok zavaró emlékvillódzást, mint az előbb.
Egy gyors pillantást vetek a kirakatot csodáló Gwen felé, megnyalom kiszáradt ajkaimat és dideregve felelek a srácnak:
- Nincs gond, ugyanis nem volt randevú. Véletlenül botlottunk egymásba Gwennel... illetve ő átesett rajtam - mosolyodok el barátságosan, s már kezdem sejteni, hogy ő volt az az alak, aki nemrég figyelt minket, őt érezhettem meg.
Nem biztos, hogy örülne ha Gwen velem lenne? Hát ennek agyára ment a féltékenység. Na jó, ő mégis Gwen bátyja, úgyhogy ezt a gondolatot jó lesz minél mélyebben eltemetnem magamban, mert meglehetősen tiszteletlen volt. Mindenesetre megjelenik az arcomon egy gunyoros vigyor, ahogy ránézek és erős késztetést érzek, hogy visszavágjak. Azért igyekszem visszafogni magam, tekintettel Gwennie meséjére és az első benyomásra, így aztán egész jól sikerül.
- Egy milyen srácra? Nem elég jó neked a Hugrabug? - nevetek rá tréfálkozva.
Ma semmi nem ronthatja el a kedvem, elvégre öt teljes percet eltölthettem Gwennel. Nehogy tovább pazarolhassuk az időt itt a hidegben, a metsző szélben elindulok Gwennie felé, s hacsak Tristram vissza nem húz maga elé, akkor meg sem állok a lányig. Na nem mintha a kirakat érdekelne, az előtte álló csajt viszont épp az imént hívtam el a Három seprűbe, viszont ő még nem válaszolt. Tristram nem adott időt neki, hiszen nem tudhatta, hogy egy beszélgetést szakít félbe. Vagy igen és pontosan ezért toppant oda éppen akkor?!

Látja, hogy kicsit összezavarta a srácot. Nagyon helyes, ez is volt a célja. Annyira azért még nem sikerült átvennie a kontrollt, hogy ez a Chris le is léceljen csak úgy magától, de jó úton jár hozzá. Amint válaszolnia kellene ugyanis Tristram kérdésére, félrenéz, hátra a lányra, mintha csak Gwentől várná, hogy kiszabadítsa ebből a kényelmetlen szituációból. Tipikus. Azt viszont esze ágában sincsen bekajálni, hogy ez nem randevú. Hát mi? Épphogy egymás kezét nem fogták, könyörgöm. A mosolyt mindenesetre nem viszonozza, akármilyen jámbor is legyen, főleg azért nem, mert az hamarosan gúnyos vigyorrá válik. Gúnyos vigyorrá, amit legszívesebben egy jól irányzott öklös képentörléssel lemosna a másik arcáról. Neki azonban nem kell félrenéznie ahhoz, hogy tudja, Gwen még mindig itt van, és azt is tudja, hogy bár elvileg a lány minden rajongását lekötik az apró, szebbnél-giccsesebb parfümös üvegcsék és illatszelencék, azért figyeli őket. Kénytelen visszafogni magát, bár azt azért még ő sem tűri el, hogy csak úgy faképnél hagyják a mondat közepén. Az efféle suttyóságot senki nem nézi jó szemmel voltaképp, Tristram pedig elvárja a tiszteletet, főleg egy taknyostól. Kiteszi hát a karját, szinte sorompóként Chris elé, remélve, ez elég lesz ahhoz, hogy legalább egy szóra megtisztelje még őt oly becses társaságával.
- Nézd, Chris. Az a helyzet, hogy kettőnkön kívül álló okok miatt igazából évek óta nem láttam a húgomat, és nyilván megérted, hogy szeretnék egy kis időt eltölteni vele... Kettesben. Őszintén irigyellek azért, hogy minden egyes napodat együtt töltheted vele, de egy mezei gyakornok-auror mint én nem sétálhat be csak úgy az iskolátokba.
Vajon ezekből a szavakból most miért nem süt a rosszindulat, mint a legutóbbi mondatából? Vajon az csak amolyan szokásos testvér-birtoklást akart kifejezni, ami egyébként elvárható minden idősebb testvértől, ha egy srác elkezdi megkörnyékezni a kishúgát? Talán... Ez pedig most értékelhető akár kérésként is, noha Tristramnek esze ágában sem volt bármit is kérni ettől a fiútól. Közölt... egypár tényt, a többit a másik józan belátására és előzékenységére bízza. Valójában nem mondja ki, de nagyon tudná értékelni, ha az események mérlege most az ő oldalára billenne. Ellenkező esetben talán úgy értelmezné a szituációt, hogy a másik keresztbe akar neki tenni, abban pedig, nos... Nem lenne sok köszönet.

Mintha kételkedés lenne Tristram szemében... de ez nem biztos. Sőt, szinte semmi nem biztos ezzel a sráccal kapcsolatban. Elég rendesen sikerül beleütköznöm a karjába, amit váratlanul a mellkasom elé lök. Majdhogynem hanyatt vágódok a lendülettől, elvégre meglehetősen nagy hévvel indultam Gwennie felé az imént. Visszalépek, és Tristram felé fordulok, hogy befejezhesse a megkezdett mondatot. Igaz, mikor elindultam, még meg sem nyikkant, de azért végighallgatom.
Aha, szóval innen fúj a szél. Most felbukkant sok év után - legalábbis Gwen nem egy-kettőről beszélt - és most útban vagyok neki. Viszont Gwen semmi ilyesmiről nem tett említést. Talán azért hagyott itt minket, hogy elintézzük a dolgot mint férfi a férfival. Erre a gondolatra erősen röhögnöm kell, ugyanis messze vagyok én még a 16 évemmel a férfikortól és az öregségtől.
Gyakornok-auror? De hiszen Gwen azt mondta, hogy auror, nem pedig gyakornok. Igazából nekem mindegy melyik, egy a lényeg: nem bízom meg benne. Nem is merném Gwent egyedül hagyni vele, ha nem láttam volna épp az előbb, mennyire szereti a csajt. Végül a filozófusokra hagyom az egész töprengős maszlagot és egy vállrándítással felelek.
- Felőlem nyugodtan beszélhetsz vele. Mellesleg alig pár napja ismerem, ráadásul ritkán látom, mert ő hollóhátas, míg én hugrabugos vagyok, pluszban a fölöttem lévő évfolyamba jár, tehát nincsenek közös óráink sem. Amúgy nem értem, miért ne sétálhatnál be a suliba szabadidődben, amikor kedved tartja.
Egy újabb ellenőrző pillantást vetek Gwen felé, remélvén, hogy a csaj nem fagyott még oda a kirakat elé. Egyébként sem értem, mit képesek a lányok tíz percig bámulni akár egy bélyegnyi nagyságú (vagy sokkal inkább kicsinységű) kirakaton is.
Érdekes: ha én öt-tíz percet együtt töltök Gwennel, utána rögtön el kell párolognom mellőle. Hol Rico, hol Tristram, hol pedig egyéb okok miatt. Mert például órája lesz valamelyikőnknek. Kissé olvatagon nézek rá, bár igyekszem mérsékelni a tekintetemből áradó rajongást Tristram jelenléte miatt. Eközben összeszedem a kellő lelkierőt, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Szia, Gwen, majd találkozunk előbb-utóbb - borzolok bele kissé pirulva a hajába.
Ezután kezet nyújtok Tristramnak, s mivel én távozom, ezért ezúttal nem is veheti rossz néven ezt.

A kirakatüveg előtt álló szőke hajú lány próbálja elolvasni az árcédulákat az üvegcséken, majd mikor rájön, hogy mennyire drága itt minden, megrázza a haját, a fiúk felé fordul, s megszemléli mit csinálnak. Nem tudja, hogy látják-e, nem is érdekli igazából, csak nézi őket, s próbálja kitalálni, hogy valójában miről folyik a társalgás köztük.
Majd mikor elunja magát, mert semmi jel nem utal arra, hogy azok ott ketten, miről beszélgethetnek, vissza akar fordulni a kirakatüveg felé, de mikor elfordítja fejét, szeme sarkából még elkap egy pillanatot,ahogy Chris megpróbál felé indulni, de Tristram megragadja a karját.
Új események...
Gwennie úgy fordul az üzlet felé, hogy azért még jól láthassa mi történik a túloldalon.
A két fiú elmélyülten 'beszélget' egymással, lehet, hogy észre se veszik, hogy Gwen bámulja őket.
De mikor Christian odamegy hozzá, s hajába borzolva el akar köszönni, a lány kissé megilletődik.
-Ilyen hamarsz elhagysz bennünket? Nem úgy volt, hogy elmegyünk a Három Seprűbe???- kérdezi kíváncsian a fiú felé fordulva.
Ha Tristram követte a srácot, akkor utána rögtön hozzáfordul, ránéz, mintha szemével, csak ezt kérdezné: Mi történt köztetek míg nem voltam ott?!
Reméli, hogy választ kap kérdésére, hisz fogalma nincs, hogy mi a hirtelen távozás oka.
Elméjében leperegnek a pár perccel ezelőtti találkozás pillanatai, erősen gondolkozik, hátha felrémlik valami olyan apró, kis részlet, ami a két fiatal srác között konfliktust okozhatott.
Talán Chris megemlítette a tóparti esetet? Az aurort?
Ááá, nem hiszi el, de azért mint ötlet ez is felmerülhet.
Vagy talán Tristram gúnyolódott a fiúval?
Nem, nem ez sem jöhet számításba. Akkor meg mi a csuda történt itt???
Gwen visszaemlékszik, bátyja arcára, mikor először említette meg Christian nevét (a látomás miatt), s rémlik neki valami kis féltékenység szerű érzés a fivére arcán. Vagy csak képzelődött volna?
Annyi a kérdés, de most a legfontosabb...
Mi történhetett addig, míg ő parfümöket nézegetett?!....

Igyekszem kerülni Tristram tekintetét, nem akarom, hogy lássa a legyőzöttséget a szememben, hiszen igazából miatta távoznék. Gwennie azonban visszatart, akárcsak néhány nappal ezelőtt a gyengélkedőben. Méltányolom a kíváncsiságát és azt is, hogy nem húzza fel magát az állandó szökési kísérleteken. Zavartan zsebre vágom a Tristram felé kinyújtott kezemet, csak ezután felelek a lánykának.
- De úgy volt, csak... szívesen elmennék a Három seprűbe, viszont azt hiszem Trist veled akar beszélni, nem velem. Ettől függetlenül áll az előbbi úti cél részemről. Viszont nem fogok kézzel-lábbal tiltakozni az ellen, hogy velem gyertek, ha épp úgy van kedvetek.
Úgy állok a testvérpár előtt, mint egy megtestesült kérdőjel, miközben igyekszem Gwen felé sugározni mennyire éhes és szomjas vagyok és mennyire szeretném, ha a lány velem jönne. Akár azon az áron is, hogy Tristram velünk jön. Tristram felé pedig határozottságot mutatok, pluszban barátságosan villan a tekintetem. Hogy mindezt megerősítsem bennük, könnyed vigyorral jelentem ki:
- A vajsör és süti-meghívás még mindig áll, ha mégsem válnátok meg tőlem.
Nem akarok egyedül maradni, pláne nem ebben az időben. Persze, Kyle-ékhoz biztosan visszamehetnék, valamelyest vonz is az örökvidám társaság, csakhogy Gwennie vonzereje sokkal nagyobb. Újfent rámosolygok a lányra, aztán Tristramra nézek. Tiszta sor: a húg szeretné, ha maradnék, a báty viszont valami miatt nem rajong az ötletért. Vajon mi fog ebből kisülni? Remélem nem kell egy testvérvita részesévé válnom, jó lenne, ha néhány szóval meg tudnának egyezni.
Hogy megkönnyítsem a döntést, ezúttal én vonulok el nézelődni egy "mindjárt itt vagyok!" kiáltással. Előbb a parfümök melletti férfidezodorokat veszem szemügyre, majd a mellette lévő sportbolt kirakatát. A seprűk láttán csaknem szédülni kezdek, ezért gyorsan átváltok a kviddicshez használatos kesztyűkre. Ezeket bámulva sem járok jobban, így inkább az üvegre fixálok. Ha odébb lépek néhány lépést balra, akkor pontosan láthatom Gwent és Tristramot; s hiába nem szép dolog leskelődni, mégsem fordulok odébb.

~ Valamikor télen - Cyrus

A kocsma ajtaja kicsapódik, éles fényösvényt festve ezzel a bejárat előtt felhalmozott magas hókupacra. Pár pillanatra az utca méla szemlélője is bepillantást nyerhet a vendéglő nyüzsgő, éjszakai életébe. Páran mélyen lapjuk fölé hajolva kártyáznak egy asztalnál, mások hangos kacajra tátják szájukat, ám torkukat az ital okozta túlzott jókedvtől már nem hagyja el más, csak néma kattogás, így, hangtalanul, tátott szájjal ásítanak bele az éjszakába. Madame Rosmerta csörtet keresztül az asztalok között, kupákkal jól megrakott tálcájával. Pár szemérmetlen vendég jól odasóz méretes sejhajára, mire a pirospozsgás kocsmáros színlelt bosszúsággal rendre utasítja az elkanászodottakat.

A Három Seprű életében semmit sem számít az a rakoncátlan, nyitott ajtó, mindaddig, amíg a hozzá legközelebb ülőket meg nem csapja a kívülről jövő hideg levegő. Öblös kurjantások közepette jól odakiáltanak az ajtóban téblábólónak, miszerint ?Csukja már be!?, majd, mint akik jól végezték dolgukat, ismét visszafordulnak az eddig folytatott tevékenységeikhez.
Az ajtóban ekkor aprócska alak jelenik meg. Feje kendővel körbetakarva, éppen szedelőzködne, mikor a hátulról jövő hőbölgéstől összerezzen. Hátrapillant, mégis kifia-milánya ordibál itt neki, de nem zavartatja magát, inkább visszaordít egyet istenesen. Nem találták épp a legjobb kedvében. Leruccant egy kicsit szórakozni a faluba, de csak későn vette észre, hogy a Három seprűben ma kiöregedett matrózok napot tartanak. Na nem, mintha nem szívlelné, ha túlkoros, vén szatyrok paskolgatják a fenekét.. De hát ugye jóból is megárt a sok.
A lendülettől, ahogy visszafordul az ajtóhoz, lecsúszik fejéről a vastag, télikabátként funkcionáló kendő, ám kicsit sem érzi úgy, hogy szőke tincseit jelen pillanatban vissza kéne tuszkolnia a meleg szövet alá. Kilép a fogadóból, és úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy, pár méterre egy újabb hóadag növeli az épület mellett álldogáló hókupac -eddig sem épp elhanyagolható- magasságát.
Idegesen csörtet pár lépésnyit előbbre, majd megáll, még mindig közel a Három seprű bejáratához, és körbepillant. A falucska főutcája üres, sehol egy kósza lélek. Pedig még nincs olyan késő, pár órája múlt csak éjfél. Minden esetre nincs ínyére ez a néptelen utca. Ez csak tovább fokozza rosszkedvét. Most úgy igazán, de igazán jólesne neki egy szál cigaretta. Nem szokása, de néha-néha azért rágyújt. Csak úgy, mert jól áll neki, és élvezi. Kezével matatni kezd a vastag kendő alatt, és pár másodpercnyi kutakodás után elő is húz egy szállal kedvenc márkájából, valamint egy fémesen csillogó kis szerkezetet, melynek tetején ordító oroszlánfej ásít a sötétbe. Pár pillanatig elnézi a papírba csavart dohányt. Varázslógyártmány.. Függőség? Az maradjon csak meg a mugliknak, ebből ugyanis varázslattal bűbájosan eltávolították a nikotint. Amy amúgy sem azért dohányzik.. Van neki már más mániája.
Szájába veszi a vékony szálat, majd ujjával benyomja az öngyújtó tetejébe faragott oroszlán füleit, mire annak szélesre tátott szájából apró, de élesen világító, meleg tűzcsóva csap fel. Közelebb hajol a lánghoz, párat szippant cigarettájából, míg az meg nem gyullad, majd elégedetten visszarejti öngyújtóját kendője rejtekébe. Tovább álldogál egyhelyben, pöfékel párat, apró füstfelhőket eregetve ezzel a hideg levegőbe, majd hallgatja a Három seprűből kiszűrődő kósza hangokat.

Bármíly hihetetlen is, de az utolsó kiruccanás alkalmával régi emlékek törtek felszínre a Nagyúr hű végrehajtójának fejében. Mint egykoron úri családban nevelkedett, természetesen megvetett mindent, ami itt megtalálható volt. A szenny, a fertő, a lecsúszott, csövesnek is aligha nevezhető lakosok. Arról már nem is beszélve, hogy a Roxfort igencsak idegesítő diákjai is idejártak kedvüket tölteni a pihenőjük, szabadidejük alatt. Igen, tény, hogy ők is itt koptatták az utcákat annakidején, de rengeteget változott a fiatalság. Nem volt már meg bennük a kellő alázat és tisztelet semmi iránt. Pökhendikké, és szófosó kis gyogyósokká váltak, akiknek más dolguk sem akadt, csak keresni a bajt tanulás helyett. Ejnye, hát mi történhetett a híres-nevezetes roxforti keménységgel és maradisággal. Az ő idejében a tanárok keményebben fogták a növendékeket, nem úgy, mint manapság. Ebből is látszik, hogy nem a megfelelő személyek üldögélnek a megfelelő helyen. Minden ágrólszakadt embernek, aki már meg tudja tartani egy pálcát az ujjai között, pulpitust adnak a talpa alá, szinte könyörögve, hogy oktasson. Nagyon nagy baj, mert a feltörekvő ifjúság issza meg a levét. Bizony, sokkal jobbnak tartja magát bárkinél, mi több, a társai között is tudna olyanokat, akik sokkal alkalmasabbak lennének tanári posztra, mint a jelenlegi pöffeszkedő majmok.

Gondolataiba merülve sétált az éjszakai csillagfénnyel, és a Hold által megvilágított utcán. Valami oknál fogva nem gyúltak fel a megbűvölt, utca szélére helyezett fáklyák. Különösebben nem érdekelte a dolog, mert így sokkal jobban beleolvadt a környezetének sötét leplébe. A hatalmas szénszín szövetkabát oltalma alatt úgy lépdelt a friss, ropogós havon, mint egy árnyék. Nem sietett különösebben, mert még időben volt, hogy odaérjen a találkozóra. Mozgását, avagy közeledtét csak az ütemes ropogás jelezte, se több, se kevesebb. A Három Serprű előtt kellett összefutnia a számára ismeretlennel, hogy átvegyen tőle egy csomagot, majd az utasításnak megfelelően ölje meg. Egyik sem tűnt túlzottan nehéz feladatnak, ennek ellenére természetesen felkészült. Többször megnézte a kapcsolattartó fényképét, mi több, szerzett magának egy térképet, amely a falu utcáit ábrázolta. Szeretett tökéletesen felkészülni mindenből, és figyelni a legapróbb részletekre is. Rengetegen akadtak társai közül, akik kezdetekben gúnyolták emiatt, de aztán a törött csontok, és vérző testek elcsendesítették őket. Nem utolsó sorban a tudat, hogy Cyrus nem igazán riadt vissza semmiféle, mások számára már gyomorforgató elégtételvételtől sem.

A főutcára kanyarodva a távolban egy hangos csattanásra lett figyelmes, amely egyenesen a kocsma felől érkezett. Tekintete természetesen azonnal odavándorolt, hogy feltérképezhesse, ki, és miért ténykedik éjnek idején ilyen hangosan. Egy fiatalnak tűnő lány lépett ki a Seprűből, szőke. Nem torpant meg egy pillanatra sem, ráérősen sétált tovább, figyelve, a vagdalózó mit is csinál. Dohányzik. Apró mosoly kúszott az ajkaira, de mire odaért a kocsma előtti térre, újfent komor, és rideg tekintettel mérte végig a kint ácsongózót. Nagyon rossz helyen volt, és sajnálatos módon, ha a kontakt hamarabb ér ide a távozásnál, végig kell gondolnia, vajon őt is megölje-e. Ennek ellenére most rátekintve bólintott köszöntésképpen.
- Csillagfényes éjszakát hölgyem!
Szerette túlcifrázni a szavait, elvégre neveltetését mindig és mindenkor jó volt éreztetni másokkal.
- Megkínálna tűzzel, ha szépen kérem?
Tette fel a kérdést nemes egyszerűséggel, miközben elengedve sétapálcáját szétgombolta a kabátot, majd egy dobozkát vett elő a belső zsebből. Meglepetésre a pálca úgy állt magában az utca havas kövén, mint a cövek. A gravírozott dobozt kinyitva elővett egy nagyobbacska barna szivart. Miután a szájába helyezte, a tartó ismét a zsebébe került. Összegombolva a kabátot ragadta meg ismét a pálcáját.

Miután tüzet kapott, ha kapott, gúnyos mosollyal tekintett a Seprű bejárati ajtajára.
- Mit ártott önnek az a szerencsétlen falap? Avagy odabent volt valaki oly botor, hogy megsértette?
Beszélgetést kezdeményezett, noha tudta jól, ezzel valószínűleg aláírja a nő halálos ítéletét.

~ Cyrus

Idegesen szippant cigarettájából. Hogy már ilyenkor kiürüljenek itt az utcák.. Olyan ócskának tűnik most ez a kis falu, pedig diákkorában hogy oda volt érte. Talán túlzottan hozzászokott a nyüzsgő, londoni éjjelekhez. Mindegy, annak már vége. Most egy másik korszak következik, ki tudja, meddig bírja ugyan, de egyelőre a kastélyban marad.. Legközelebb talán elhopponálhatna Londonba. Végül is ez könnyedén megoldható.
Akármennyire elmerült gondolataiban, a közeledő léptekre felkapja fejét. Résnyire nyitja száját, és hagyja, hogy vékony csíkban előtörjön az eddig ott tartalékolt füst. A sötétben megvillantja smaragdszemeit, csak hogy a közeledő alak is tisztában legyen vele: észrevették. Egy férfi sétál felé, és őszintén szólva, ez máris sokkal kellemesebb helyként tűnteti fel az eddig néptelen főutcát Amythia szemében. Ráadásul kellemes megjelenésű, markáns férfi. Egyre jobb lesz.
- Önnek is hasonlót. ? köszön az immár kellő közelségbe érkezőnek száján cinkos mosollyal.
- Természetesen. ? Alig ejti ki száján a rövid mondatot, máris kezében az oroszlánfejű öngyújtó. Közelebb hajol a férfihez, és a fém-vadállat füleit lenyomva ismételten előcsalogatja a tűzcsóvát. Mialatt a férfi előhúzza dobozából a barna szivart, majd meggyújtja, Amythia gyors mustrával felméri az idegent. Elegáns kabát, sétapálca.. Arcvonásaiból is tisztán látszik, hogy aranyvér csörgedezik az ereiben, de ha ez nem lenne elég, még a mozdulataiból és beszédéből is ez árad. Jobb szemöldöke leheletnyit feljebb kúszik homlokán. Tetszetős.

Miután a férfi meggyújtotta szivarját, elfordítja róla tekintetét, így még időben véget vet a feltűnő bámészkodásnak. Ismét szájába kapja vékony cigarettáját, mely meglepő lassúsággal fogy, öngyújtóját pedig visszacsempészi vastag kendője rejtekébe.
- A falap? ? pillant ismét újdonsült beszélgetőpartnere felé- Oh, az semmit. ?legyint szórakozottan, miközben ismét jobbjába fogja a magából folyamatosan füstöt ontó dohányrudacskát.
- Inkább a bentlévők.. Csupa öreg matróz. ? hangja könnyed, nem érezni rajta bosszúság legenyhébb árnyalatát sem, így talán még furcsább lehet, hogy alig pár perce oly nagy hévvel csapta be maga mögött a kocsmába vezető ajtót. Haragja mindenesetre csak úgy elszállt, ki tudja, talán a hirtelen jött idegen, vagy a kendő alól előkerült bűbájos dohány okozta ezt.
- Ma este inkább valami fiatalabb társaságot kívántam magamnak. ? teszi hozzá még, inkább csak úgy magának, de azért pajkosan csettint egyet nyelvével. Majd ismét szájához emeli cigarettáját, és tekintetét a férfin pihentetve mélyet szippant belőle.

- És Ön? ? húzza el szájától a füstölgő rudat ? Mi járatban errefelé? Csak nem csatlakozni akar a bent randalírozókhoz? Vagy szobát szeretne kivenni?
Meglehet az alig pár perces ?és elég felületes- ismeretség után merész kérdés ez így az éjszaka közepén egy idegentől, de Amythia nem az a fajta nő, aki visszariad az éjszakától. Persze, csak akkor, ha nincs egyedül.. de ez már teljesen mellékes.

A fiút fixírozva keserű nevetést hallat, mely olyan inkább, mint egy meghangosított mosoly. Reméli, senki nem gondolja komolyan, hogy a háború küszöbén Dumbledore csak úgy engedné, hogy akárki is betegye a lábát a Roxfort területére, hacsak nincs rá nyomós indoka. Ez alól kivételt képeznek a diákok közt észrevétlenül tevékenykedő aurorok, melyek sajnos csak a legjobbak közül kerülnek ki, neki pedig képesítése sincsen. Persze, nem is azért vált belőle asszisztens... De ez egy másik történet. Az, hogy gyakornok, mindenesetre jobban hangzik annál, hogy "képesítés nélkül az Aurorparancsnokságon dolgozó alkalmazott", meg különben is... minek ragozza túl? Ennek a fiúnak semmi köze hozzá. És reméli, nem is lesz.
Leereszti a karját, utat engedve Christophernek (vagy Christian?), és alig tudja megállni, hogy ne kezdje el forgatni a szemeit a romantikus tekintet láttán. Tudja ő, hogy Gwendolyin gyönyörű, és azt is, hogy elbűvölő, de ha bárki más ilyesfajta megnyilatkozásokat tesz, még ha csak a gesztusaival is, azt egyszerűen nem tudja elviselni. Ajka gyenge-undok fintorba rándul a hajsimogatás láttán, de a többit sikerül elrejtenie.
Khm.
Épp emelné kezét, hogy elköszönjön a fiútól, VÉGRE, csakhogy Gwen emlékezteti rá, hogy van még egy köre, mielőtt ez megvalósulhatna. Méghozzá nem mással, mint vele.
- Chrisnek dolga akadt - mondja határozottan, csakhogy épp abban a pillanatban, amelyikben Christian is megszólalt, igaz, sokkal tétovábban, mint az idősebb fiú. Látja az értetlenkedést Gwennie tekintetében, és szinte érzi is, hogy máris vádlott lett. Újfent.
Hogy lehet valaki ennyire határozatlan, a szentségit neki?! Hirtelen elkezdi piszkosul rühellni a fiatal fiút, aki szerencsétlen épp csak annyit tett, hogy miután megállapodtak abban, hogy nem áll Gwen és a bátjya közé, most hirtelen mégsem tudja, mi a dolga. Összehúzza a szemét, és egy lemondó, "na, ez a gyerek se fogja megváltani a világot" pillantást küld Christian felé, majd tekintete egyértelműen Gwennie-re szegeződik.
Nem szól semmit. Keze a zsebében, igazából csak áll és néz. Int egy aprót a fejével, tekintetével jelezve, menjenek már, és hagyják itt az eloldalgó utánfutót. Egyértelműen látszik, mi az, amit akar, és ha Gwennie egy picit is belegondol, rájöhet, a bátyja nem azért van most itt, mert épp erre akadt dolga, és ha már eljött ide miatta, csakis miatta, akkor talán illene vele és csak vele foglalkoznia egy kicsit, ha már egyébként ezt puszta ragaszkodásból nem is tenné meg. Hisz Tristram most kicsit elbizonytalanodott: a lány ma különösen furcsa és szórakozott. Talán mégsem örül annyira annak, hogy viszont látja őt? Talán az egész szöveg arról, hogy megbocsát és elölről kezdenek mindent; arról, hogy mennyire hiányzott neki, tényleg csak duma volt.
Most kiderül.
Gwen dönt.

A köszöntés előtti apró mosoly már sokat engedett sejtetni az ifjú nőről, persze egy komoly férfi nem ítélkezik hirtelen ötlettől vezérelve. Mégis, mindenkiben megvan az a bizonyos hiba, hogy az első benyomások után úgy viselkedik az illetővel, amilyen a fogadj Merlin volt. Ez esetben egyelőre csak egyetlen dolgot lehetett levonni az arcjáték alapján. Az ismeretlen hölgyemény, aki közel egy lépésnyire állhatott Cyrustól, igencsak forróvérű, kacérkodó. Talán emiatt, talán csak kíváncsiságból érkezett a bizonyos kérdés, melyben tüzet kért. Sokan nem ismerik a kilétét, pedig már régóta él mind a mugli, mind pedig a Varázsvilág berkeiben. Amennyiben egy férfi tüzet kér, a nő pedig, akitől kérte, ad, kifejezi könnyűvérűségét. Ergo bármire kapható, bárhol, bármennyiért.

Nem kellett túlzottan sokat várni, érkezett az igenlő válasz, és már kúszott is az a bizonyos szabad kéz a zseb irányába, ahonnan egy nagyobbacska öngyújtó került elő. A főtér egyetlen fájának árnyékától takart arcú férfi nem szólalt meg, nem is mosolyodott el, csupán szájába helyezte az ízletes szivart, majd előre döntötte fejét, és kissé oldalra billentette, hogy kényelmesen meggyújthassa azt.
Apró tűzcsóva.
A sötétből előbúvó pislantás.
Ahogyan kivillantak arcának sziluettjei, szemei már gúnyosan íveltek, mintha mosolyogtak volna. Az ajkak azonban továbbra sem görbültek. Mély szippantás, hogy a dohány meggyulladjon, majd ismét kiegyenesedett.

Nem figyelte, és nem is nagyon törődött azzal a ténnyel, hogy a szembenálló végigmustrálta. Tudta magáról, hogy a megjelenése általában magára vonja a kíváncsiskodó tekinteteket, ez már nem volt újdonság a számára. Eleinte még úszott a dicsfényben, de mára megtanult együtt élni vele. Nem hivalkodhatott, elvégre jobban szeretett a sötétben meghúzódni, és úgy végezni a feladatait. Persze, amikor a helyzet megkívánta, hát kivillantotta magát a tömegből. Az éjszakai óra azonban nem tartozott ezen pillanatok közé. Most csak az számított, hogy ég a szivar, és várhatja a kontakt embert. Fázni nem fázott, elvégre hatalmas szövetkabátja elegendő hőt biztosított számára, a dohányzás pedig csak tovább növelte komfortérzetét.

Mindeközben a fiatal nőtől is megérkezett a válasz azon kérdésére, mit is ártott neki az ajtó, hogy vagdalta, mintha muszáj lenne. Természetesen semmit, de kellett a színjáték, hogy egy kellemes fiatalemberrel van a másiknak dolga. Persze közrejátszott az etikett is, bár az már annak bástyái már omladozni kezdtek, amikor az öngyújtó előkerült a zsebből. Mégis, Cyrus továbbra is emberséges maradt. Aztán amikor a válaszok közé odaszövődött, hogy a nő fiatal társaságra vágyott ma, minden romokban hevert.
~ Könnyűvér?pajzán este?kikapcsolódás? ~
Halovány mosoly villant az ajkakon, úgy, hogy a szivar azok szorításában pihent. Ezt követően mély tüdő, melytől a parázs a dohány végén narancsosan izzani kezdett. Ez ismét láttatni engedte a férfi arcát, és ezzel mimikáját is.
- Nem csatlakoznék a benti?hmmm?urakhoz és hölgyekhez, hacsak nem muszájból tenném.
Válaszolta lemondó hangon, miközben az ajtó felé tekintett?úgy döntött, a kontakt várni fog rá így, vagy úgy?elmenni úgysem mer majd.
- A miért már egészen más kérdés!
Tette hozzá, hogy felvezesse a választ a nő azon kérdésére, ő vajon mit keres éjnek idején errefelé.
- Mit szólna, ha azt mondanám, én is fiatalabb társaságot kerestem magamnak?
Kijelentését követően a sétapálca ismét koppant a macskaköveken, átszúrva a havat. Apró kattanás, mely jelezte, a pálca elvált a bottól. Amaz állva maradt, míg a varázstárgy lassú ívet írt a levegőben. Szó nem hangzott, mégis, a nő egy szemvillanás alatt csúszott a férfihez egészen közel. Mintha lasszót dobtak volna rá, talpai alatt pedig jég ékeskedett volna. Cyrus a szabadon lévő kezével kivette a szivart a szájából, majd egy pillanatra megemelte mindkét szemöldökét. Az éjfekete pálca megérintette a nő fülét, melyet köveően lassú tempóval indult meg lefelé, a nyak irányába. Nem bántotta, nem tett semmi különlegeset, csak élt a kihívással?

~ Cyrus           (sajnálom, hogy megvárattalak ^^" )


Szippantás a cigarettából ismét. Érzi, ahogy a füst kéjesen beúszik szájába, majd mászik egyre lejjebb tüdejébe, és kitölti annak apró bugyrait. Kellemes. Talán ezért cigarettázik néha napján. Élvezve a pillanatot, hagyja, hogy tekintete elvesszen a távolban, addig is átgondolja az újonnan kialakult helyzetet. A férfi megjelenését, a kocsmában egyre inkább halkuló kurjantásokat. Az idegen ismét szólásra nyitja száját, és egy pillanat töredéke alatt előhúzza pálcáját, amivel magához vonzza Amythiát.
A nő szája résnyire kinyílik a meglepetéstől, ezzel utat adva a lassan kiszivárgó dohányfüstnek. Miközben odacsúsztatták az ismeretlenhez, cigarettáját reflexszerűen, letagadhatatlanul nőies mozdulattal kitartotta háta mögé, nehogy bárkit megperzselhessen a kecses koporsószeggel. Meglepetése csak szemhunyásnyi ideig tart, nem várta volna, hogy ilyen gyorsan történnek a dolgok, a férfiból legalábbis ezt a lépést nem nézte ki. Száját becsukja, macskaszemeit pedig a másik pillantásába fúrva félhold alakúra formázza az ajkaira költöző mosoly.

Általában nem szívleli az efféle lépéseket. Ha valaki kezdhet, az ő. Ő szemeli ki áldozatait, majd gyors szemrevételezés után ő az, aki lecsap rájuk. Ez az új helyzet egészen meglepő, de egyelőre esze ágában sincs kiszállni belőle. Nem is Amythia Lixfise lenne, ha megvetne egy olyan férfit, aki mer kezdeményezni. Bár volt hasonló eset, nem beszélve arról, hogy ha valaki, hát ő tud félreérthető jeleket küldeni.. Csak aztán a végén nehogy éjszakai pillangónak nézzék egyszer. Bár, talán ez sem lenne ellenére. Mindketten jól járnának, és ő még pénzt is keresne vele.. Micsoda gondolat.
Cigarettáját még mindig mereven háta mögött kitartott kezében tartja, a vékony rudacska bágyadtan füstölög magányosan. Amythia tűri a fülét cirógató pálca érintését, hagyja, hogy lassan elinduljon a nyaka felé, majd ő is szólásra nyitja száját.
- Nos, ha így lenne, azt kellene mondanom: Ez igencsak meglep. ? fejét játékosan oldalra biccenti, majd reflexszerűen rápöccint mutatóujjával a háta mögött tartott cigarettára, így leverve végéről az ott összegyűlt hamut.
- Tudja.. Egy ilyen fess fiatalember, mint Ön, ilyen későn érkezik, hogy társaságot keressen magának, mikor lassacskán már a legkitartóbb, partiképes nőneműek is hazaszivárognak a szórakozóhelyekről.. ? ajkai ismét cinkos mosolyra húzódnak, majd jobbját mozdítva újra szippant cigarettájából-  Ez igen meglepő.

Sosem volt az a fajta, aki magában tartja a véleményét. Most sem teszi. Többen is mondták már neki, hogy túlságosan is felvágták a nyelvét, vagy hogy beleüti az orrát olyan dolgokba, amik nem rá tartoznak.. De ha mindentől ódzkodna, hol maradna az izgalom?

Egy szemvillanás, egyetlen apró, mégis jelentőségteljes töredéke a másodpercnek. Ennyi kellett csupán, hogy az igencsak szemrevaló teremtés a férfi kezei között landoljon az alig egy, esetlegesen kétméternyi csúszást követően. Természetesen Cyrus úgy fonta karját a nő kecsesen ívelő derekára, hogy bármikor közelebb húzhassa magához, ha az alkalom úgy hozza, vagy a beszélgetés azt kívánja majd?továbbá, ölelő karjának ujjai között lévő szivarja nehogy megégesse a zsákmánya kabátját. Tény, nem kellett volna efféle apróságokkal foglalkoznia, tekintettel az elveire, de ha már belevágott, hogy szebbé varázsolhassa az éjszakáját, és ezzel együtt a másikét is, hát figyelt az apró részletekre. A jelekből fakadóan pozitív volt a megnyilvánulás, hiszen a pálcával való simításra sem pofon érkezett, vagy kiáltások, mit is képzel magáról?ellenkezőleg, mosoly, és kacér pillantások. Ez természetesen csak fokozta hitét, hogy bizony egy igencsak könnyűvérű nőcskével akadt dolga. Persze továbbra sem ítélkezett a másik felett, elvégre, ahogyan a férfiaknak, úgy a nőknek is joga egy-egy pajzán, játékos éjszaka beiktatására a szürke hétköznapokba. Az, hogy van-e párja, vagy sem, már megint más tészta. Amennyiben van, úgy egyszer-egyszer elnézendő, persze csak és kizárólag akkor, ha a pár nem jómaga?annak minden bizonnyal csúnya vége esne, ha valaha megtörténne. Erre azonban semmi esély. A másik lehetőség, hogy nincs meg az a bizonyos kapocs más emberrel?akkor teljesen rendben van, sőt, ha fellép, és kacérkodik a nővel, mondhatni, kötelező elfogadni a közeledését. Legalábbis nem ajánlatos visszautasítani azt?persze próbálkozni mindennel lehet.

A válaszra, mely szerint ő is fiatalabb társaságot jött felkutatni a roxmortsi éjszakába, megérkezett a kihívó, és igencsak egyértelmű válasz. A játék tovább folytatódott, mi több, már egy újabb sebességi fokozatába lépett, amikor a nő folytatta gondolatmenetét. A pálca a következő mondatok pillanatában indult meg a nyak simításából egyenesen a finoman ívlelő áll irányába, majd odaérvén hegye megállapodott. Cyrus óvatosan, kecsesen emelte meg a nőt fejét, hogy tekintetük, ezzel ajkaik közel egy magasságba kerüljenek. A nő cigiből való szippantását követően halovány, félreérthetetlenül kacérkodó mosollyal folytatja a csevegést.
- Túlzottan sokszor lepődik meg!
Jelentette ki bársonyos hangon úgy, hogy szavaiból fakadó, a szivartól enyhén vanília illatú lehelete a nő ajkait, valamint esetlegesen orrát is csiklandozzák. Apró fűszer, amely mindig képes egy kis varázst csempészni a testközeli beszélgetések izgalmas mivoltába.
- Való igaz, kései órán érkeztem?
Kezdett bele a kihívó mondatba, melynek félbeszakadásánál közelebb húzta magához a nőt. Úgy, hogy annak teste már teljesen az övéhez simulva préselje ki a megmaradt levegőt kettejük közül.
- ?mégis ráleltem az éjszaka, és a tél legszebb virágszálára.
Újabb mosoly, féloldalas, csupán az ajkak jobb oldala ívelt felfelé. Nem támadta meg az egyelőre névtelen szépséget, várta, hogy az vajon belefolyik-e a kettejük által alakított játékba, avagy visszakozni fog-e. Az első körből kiindulva nem teszi majd, persze az ember biztosra csak akkor mehet, ha már megtörtént a visszajelzés. Mivel ez már egy újabb, erőteljesebb kihívás volt, várni kellett a válaszra.

  Roxmorts. A mágusvilág legszórakoztatóbb, legizgalmasabb része. Imádok itt lenni, egyszerűen képtelen vagyok ráunni a helyre. Mindig tartogat meglepetéseket, meg úgy egyáltalán. Nehezen tudom kifejezni amit gondolok, talán egy hasonlat sokat segíthet. Ha a suli az agy, az elme, akkor ez a városka a szív, a lélek. A két hely tökéletesen kiegészíti egymást, a zárt, korlátozott élet után itt mindenki feloldódhat, elfelejtheti a fárasztó hétköznapok minden búját, baját. Olyan atmoszférája van, amit a mugli világ soha nem lesz képes leutánozni. Akárha a gyermekkorom meséiben járnék, de még sem álom. Valóság. Soha nem akarok felébredni!

  Közeledik az év vége. Ha erre gondolok, az önmagában egy csapás. Ráadásul még ide sem jöhetek le. Ki fogok találni valamit, mert ez így nem maradhat. Szerzek egy lakást valahol a városban, ahol meg tudom húzni magam. Bár akkor meg mi lesz a régi barátokkal, akiket még azelőtt ismertem meg, hogy kiderült volna, varázsló vagyok? Őket sem hanyagolhatom el, kénytelen leszek a szünet egy részét apám házában eltölteni. Ha egyáltalán keresnek még. Ha eltűntek, akkor eltűntek, nekem is könnyebb lesz, végre a saját utamat járhatom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy elegem van belőlük, de ahogy telik az idő, annál kevésbé hiányoznak. Ez az otthonom.

  Miközben ezen tűnődök, szórakozottan bámulok magam elé, nézem a kirakatokat, de igazából észre sem veszem őket. Nézek, de nem látok, ez a megfelelő kifejezés erre. Nem csoda, ha nem veszem észre azt a fiút, akinek nekimegyek. Megrázom a fejem, ott hagyom az álmokat, ahol egész biztosan megvárnak, nekem most itt kell jelen lennem, nem az álmok világában. Csoda, hogy nem aludtam el menet közben.

  Jé, egy felsőbb éves háztárs. Ha jól emlékszem, akkor hatodéves, és talán Jake-nek hívják... Nem, de valami hasonló. James! Ez az! Bocsánatot kellene kérni, hiszen az én hibám volt, hogy összeütköztünk. Szerencsére nagyobb nálam, így nem esett hanyatt, nem kell felsegítenem a földről. Így hát csak a szemébe nézek, és úgy szólalok meg.

- Bocsi, ne haragudj, véletlen volt. Kissé elkalandoztam.

Roxmorts? Ez a hely minden roxfortos kedvence, ide mindenki szívesen jár, mindenki itt költi el az összes galleonját.  Épp, úgy ahogy én is, éppen ezért jöttem most a faluban, persze ha nem lenne semmi elintézendő dolgom, akkor is itt tölteném az időmet, de ezúttal okkal kerestem fel Roxmorts utcáit. Szerettem volna egy kevés bagolycsemegét venni Hádésznak, aki még mindig nem tért vissza és úgy terveztem, hogy benézek a Mézesfalásba, hisz ez elengedhetetlen, Zonkó csodabazárjába, ez is és a Weasley ikrek boltjába, hiszen ez a legjobb hely egész Roxmortsban.
A főutcán sétálva azon tűnődtem, hogy vajon miért van ilyen kevés Roxfortos a faluban, ilyenkor mikor ezer ágra süt a nap, ennél szebb időt elképzelni sem lehet. De nem, most az általában népes főutcán alig van pár ember. Lehet, hogy mindenki az év végi vizsgára tanul, sajnos nem sok van már hátra a tanévből, úgyhogy muszáj, még ilyenkor hétvégén is. Az ötödéveseknek RBF, a hetedéveseknek pedig RAVASZ vizsgáik lesznek. ~Milyen jó hogy én hatodéves vagyok, se RBF, se RAVASZ.~ Én is csak azért engedhettem meg magamnak azt a „luxust” hogy lejöjjek, mert már tegnap megtanultam.
~Az illatok alapján már közel lehetek a Mézesfaláshoz.~ - fordult meg fejemben és szippantottam egyet-kettőt a levegőből, hátha többet érzek a mennyei édességek illatából.
Séta közben a járdát kémleltem, úgy könnyebb volt gondolkodni, nem vonta el semmi érdektelen dolog a figyelmemet, ám ekkor véletlenül nekimentem valakinek. Felnéztem rá és egy ifjú hollóhátasra bukkatam. Vince Marlow volt az, egy harmadéves, aki feltűnően rajongott a bájitaltan iránt. ~De hát ebben nincs semmi rossz, én is szeretem a bájitaltant.~
- Semmi baj, én sem voltam egészen magamnál. - feleltem a srác bocsánatkérésére- Merre mész? Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt tovább és akkor elmesélhetnéd, hogy min kalandoztál el, úgy is olyan régen beszéltünk. - vetettem fel az ötletet.

  Egész jó fej, normálisabb annál, mint amire emlékeztem. Igaz, nem is mardekáros, vagyis az esélye annak, hogy egy véletlen karambol miatt belém köt, elég kicsi. Jókedvűen nézek rá, és elmosolyodom. Miért is ne? Legalább lesz valaki aki segít elhozni a cuccokat, amit akartam venni.

- Oké, benne vagyok. Hova indultál?

  Mivel szembe mentünk egymással, nyilván nem nem oda tartott, mint én. Nem látok nála semmit, valószínűleg nem vásárolni volt. Na mindegy, nem érdekes, majd elmondja, ha akarja. Addig is tartozom neki egy válasszal, így hát a szemébe nézek, és válaszolok.

- A környékre indultam, kell majd vennem pár dolgot. De ez nem sürgős, ráérek. Még egyszer bocsi, hogy neked mentem, csak azon gondolkodtam, hogy mindjárt itt a suli vége, mehetünk haza, és hónapokig nem láthatom a barátokat, nem jöhetek le ide... Nem akarok hazamenni, de muszáj. Itt érzem otthon magam, és folyton hiányzik, ha nem a Roxfortban vagyok. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de nem szégyellem.

  Tényleg kíváncsi lennék, hányan éreznek úgy, mint én. Főleg azok érdekelnek, akik hozzám hasonlóan sárvérűek, és csak úgy belecsöppentek ebbe a világba. Biztos van, akit megrémít, de nem mindenkit. Engem biztos nem. James nem tűnik olyan valakinek, akinek a suli a mindene. Valószínűleg szeret tanulni, különben nem ebbe a házba osztották volna, de első ránézésre egy haverkodós srácnak tűnik, körülötte forog a világ. Persze előfordulhat, hogy tévedek, majd kiderül. Időnk van, és most invitált meg egy barátságos beszélgetésre. Essünk neki.

                        
- Hát…- kezdtem bele válaszomba, de hirtelen nem tudtam mit mondani. Körülnéztem az utcán és megpillantottam a Weasley ikrek frissen nyitott vállalkozását, elég nehezen tudta volna elkerülni a figyelmemet az a sok, kirakatban elhelyezett durrogó, csattogó kacat, vagyis értékes holmi, legalábbis számomra az, szeretek az ilyesfajta dolgokkal játszadozni.  ~Jó, legyen akkor a csodabazár, úgyis be akartam menni, és ha már az van a legközelebb, no meg ilyen kellemes társaságom van, miért is ne?~
- Hát a Weasley féle csodabazárba, aztán a Mézesfalásba.  – mondtam és közben ujjammal mutattam a célpontokat.
- De a könyvesboltba is szívesen bemegyek, szeretek olvasni. Felesleges bocsánatot kérned, egyikőnk sem figyelt az orra elé, mindketten hibásak voltunk. – Nem tudom, mire föl van ez a nagy bocsánatkérés, mentegetőzés, hisz nem történt semmi különös, csak véletlen egymásnak hajtottunk. Még ráadásul nem is látszottam mérgesnek se, mert hát nem voltam az.
- Hát igen, megértelek, nekem sincs sok kedvem hazamenni, sokkal jobban szeretek itt lenni a suliban. Mióta meghaltak a szüleim a Roxfort számomra az igazi otthonom. – feleltem a srác kérdésére mosolyogva. Lehet, hogy más ezt nem mosollyal az arcán mondta volna, de én igen. Én a szüleim halálát nem rossz dologként fogtam fel, úgy gondoltam, hogy egy jobb, Tudjukkitől mentes világba tértek át ahol már semmi más nem bánthatja őket, se halálfalók, se óriások és egyéb más szörnyek, még dementorok sem.
- Na, akkor merre menjünk?
Látszódott ifjú barátomon hogy inkább leülne és beszélgetne egy jót valakivel, minthogy itt sétálgasson le-föl és hát valljuk be őszintén nekem se sok kedvem volt hozzá. Bár lehet, hogy rossz megfigyelő vagyok, nem tudom. Majd meglátjuk!
- Figyelj, arra gondoltam, hogy a vásárlást most halasszuk egy kicsit későbbre és inkább üljünk le valahova beszélgetni. Ahogy elnézem neked sincs sok kedved szaladgálni.– adtam elő az újonnan kigondolt ötletemet.
- Hova menjünk? A Három Seprűbe, a Szárnyas Vadkanba, vagy esetleg ki a Szellemszálláshoz? – az említett helyszíneket ismét ujjammal mutattam. Nem tudok mit tenni, reális típus vagyok. Arról fogalmam sincs, hogy Vince melyik helyet kedveli az említett három közül, de nálam a Szellemszállás a ”favorit”, oda mindig szívesen megyek, legyen, jó- vagy rosszkedvem ott mindig le tudok ülni és gondolkodni egy jót. Más esetben, ha a haverokkal vagyok, akkor viszont a Három Seprű falai közé megyek szívesen, imádom a vajsört, meg a mézbort is és ott van még a Lángnyelv whisky, fú az isteni finom.
Gondolataim a sulihoz, majd az év vége témához terelődtek és erről az a gondolat is feléledt bennem, hogy mi lenne, ha a nagyival és Abbyvel elköltöznénk Londonból. Nem szeretek ott élni, sok a mugli és mivel már nagykorú vagyok, szeretném kihasználni azt a lehetőséget, hogy varázsolhatok otthon is. Jó lenne elköltözni egy másik, varázsló faluba ahol kedvemre varázsolhatok, nem baj, ha a szomszédok is látják.  A költözés és szabadság gondolatára jó kedvem lett és mosolyogva néztem Vince-re, vártam, hogy válaszoljon.

 Vajsör... Nyami. Na, ha dumálni akar, akkor a Három Sperűnél jobb hely szóba sem jöhet. Csak meg ne ártson. De nem berúgni megyünk, meg amúgy is, még tart a tanítás, szóval, botrányok, kerüljetek. Egy pohár elfogyasztása még nem lehet probléma. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy be akar ülni valahova dumálni, de ha már megtörtént, akkor miért ne? Azért a Weasley-ékhez még be kéne ugrani valamikor, de csak nézelődni. Na jó, vásárolni is. Valamivel meg lepem magam a sikeres tanévért.

- Tudod, először rád akartam bízni a döntést, de amikor felhoztad a Három Seprűt... Nem tudtam neki ellenállni, szóval oda menjünk. Imádom a vajsört, a kedvencem a töklé után. A többi piát annyira nem komálom, de ez... Mindent visz. Azért a csodabazárról se feledkezzünk meg, biztos találunk ott jó pár dolgot, ammit szívesen hazavinnénk. Szeretnék ott körülnézni, kéne valami ajándék magamnak. Tudod, a jó jegyekért.

  Vigyorgok, majd amikor megemlíti a szüleit, akkor lefagy a mosoly az arcomról. Neki sem volt könnyű élete, de hozzám hasonlóan ő is itt találta meg az élete értelmét. Vajon miben haltak meg a szülei? Velük is Voldemort végzett? Vagy valami más okozta a tragédiát? Megkérdezném, de lehet, hogy zavarná. Ki is ül a tanácstalanság az arcomra, és csak dünnyögök valamit az orrom alatt. Nem jó dolog egyedül lenni. Legalábbis nem nekemvaló.

  - Nem hiányoznak? Az én szüleim nem haltak meg, mindössze elváltak, de azt is nehezen éltem meg. Anyámmal azóta nem beszéltem, hogy tavaly nyáron kimondták a válást. Apámnál lakom, de vele sincs sok kapcsolatom. Amikor otthon vagyok, akkor beszélünk néha, de inkább csak éldegélünk egymás mellett. Nem jó ez így, de nem tudok rajta változtatni, inkább akkor már a különélés. Az foglalkoztat mostanában, hogy milyen lenne, ha végleg elszakadnék a régi életemtől.

     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Csak eljött ez a hétvége, bár az unalmas, megszokott iskolai napok az átlagosnál is lassabban teltek el. Legalábbis Nadine számára különösen lassúak voltak. De hát ez így szokott lenni, hogy ha az ember vár valamit, mint például egy roxmortsi hétvégét, ahogyan jelen esetünkben is volt. Hayes kisasszony nem először érkezett a településre, hiszen már ötödéves, így ez a harmadik éve, hogy engedélyezve van neki a lejárás az iskola által. Szülei pedig nem tagadták meg tőle a lehetőséget, gondolkodás nélkül aláírta az apja az engedélyt. Szóval Nadine már csaknem olyan magabiztossággal indul el a kastélyból, mint egy helybéli.
Természetesen nem egyedül vág neki az útnak. Két hugrabugros lányhoz csapódva lép be a faluba, rá a főútra. És alig tesznek meg néhány métert már is akcióba lép? Bár először a biztonság kedvéért vet egy pillantást az órájára, és csak miután megbizonyosodott róla, hogy nincsen késésben, kezd bele a kissé időigényes ötletébe.
~ El kell szabadulnom tőlük? - figyelmezteti magát gondolatban, majd a mellette sétáló két lányra pillant. Még szerencse, hogy nem a barátaival indult útnak, tőlük jóval nehezebb lenne megválnia, mindenhova elkísérnék és várnának rá a végtelenségig. De szerencsére ezt ez a két lány nem fogja megtenni. Legalábbis Nadine most ebben bízik.

- A Csodabazárba mentek, igaz? -kérdez rá, bár már nem egyszer említették ezt az ide felé vezető úton, de sebaj. Az egyik lány bólintva válaszol.
- Akkor azt hiszem, én most itt lemaradok tőletek? Van valami, amit el kell intéznem? - mondja az ilyenkor szokásos szöveget, amely nem mond semmi konkrétat, de mindenkiben felébreszti a kíváncsiságot. Nadine ezt jól tudja ezért gyorsan hozzáfűz dolgokat, szándékos túlzásokkal, rájátszással és iróniával a hangjában, remélve, hogy azt a hatást fogja elérni, amit szeretne.
- Ma tartjuk a titkos esküvőnket McLainnel, itt a polgármesteri hivatalban. Meg kell várnom ? ha már úgy is jó páran ezt pletykáljak, akkor az ember miért ne adja alá a lovat? Így talán hamarabb tovább lépnek a dolgon? Nadine a kijelentés végére még egy viszonylag széles mosolyt is megereszt, amelyről egy jó barát álmából felébresztve is megmondaná, hogy bizony álmosolyról van szó. De a két hugrabugos nem jó barát, így fájdalma,s könnyes búcsú után tovább indulnak, míg Nadine leül az egyik közeli padra és várja, hogy eddigi társasága látóhatáron kívülre kerüljön. Ekkor feláll és lassú, ráérős léptekkel indul tovább az utcán. Elvégre ideje, mint a tenger plusz nem szeretné beérni a lerázott lányokat.

Az ablakok üvegében újra meg újra megnézi magát. Haját ma is kibontva hordja, viszont egy vékonyka tincset befont rajta és stílusosan kék hajgumit kötött rá. Ha már egyenruha nincsen rajta, legalább ilyen kis apróságokkal kifejezze, hogy szereti, támogatja, mintegy reklámozza a házát.
Egyszerű, de szép és hát a vak is látja, hogy drága, márkás sportcipőt húzott, hogy ne fáradjon el benne a lába. Elvégre egész nap Roxmortsban lesz, sétálni fog, állni, baj esetén akár futni is? Mardekáros mellett pedig még a bajra is van esély?
Hozzá viszont már egy viszonylag rövid sötét szoknyát vett, mert mégsem fog azért teljesen lemondani a nőiességéről. Szereti a szoknyát, nagyon is, nem úgy mint sok vele egyidős lány? De hát ez nem ide tartozik. Az azonban ide tartozik, hogy még ha kicsit furcsa is neki, hogy szoknyához sportcipőt vett, szandál helyett, azért mégis jól érzi magát benne, mert szerencsés alkatához ez se mutat nevetségesen. A külső pedig ugye mindenekelőtt?
Nadine-nak elég hosszú a lába ehhez a viselethez. A sors iróniája, hogy régen pont nem szerette a hosszú, vékony lábait, mert langalétának érezte magát miattuk. Aztán ahogy múlnak az évek pont az utált testrészből lesz a kedvenc. Hiszen most is milyen jól jönnek azok a hosszú lábak!
Sötét színű szoknyájához egy világosabb lila blúzt vett, amely elöl végig gombos, de Hayes ? az a drága- az első két gombot nyitva hagyta, így sejtető dekoltázst adva saját magának. Mind ehhez hozzá vett egy nyakán átvethető barna szövettáskát. Abban már nincs semmi különleges, sok diáknak van ilyenje?

Szóval így, jól felkészülve, önmagával kifejezetten elégedetten érkezik meg a megbeszélt helyre. Már távolról látja, hogy van valaki az állatkereskedés előtt, és ahogyan közelebb ér egyhamar arról is megbizonyosodik, hogy az bizony a mai társasága, Eaton.
Maga sem tudja miért, erre a gondolatra egy picit mintha elszállna az önbizalma. De mielőtt végleg kirepülhetne, Nadine utána kap, visszatoloncolja a kalitkába és rázárja az ajtót.
~ Itt ne merj hagyni! ?morogja gondolatban, majd visszafogott mosolyt varázsol az arcára és úgy teszi meg az utolsó lépéseket.
- Szia! ?egyetlen egy szó, egyszerű, rövid, de rendkívül találó. Sokkal jobb, mint a ?hello? a ?cső? és kevésbé erőltetett, mint a ?Szép jó napot!?, amely sokszor csak játszott udvariasság.
Tehát túl vagyunk a köszönésen Hayes részéről, most izgatottan, torkunkban dobogó szívvel várjuk, hogy mi lesz a McLain fiú reakciója rá. Csak nem fog visszaköszönni?

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Eaton napjai gyorsan teltek, bájitaltankönyvét a szokásosnál is többször forgatva minden percet hasznos tanulással töltött. Péntek este futott át gondolatai között, hogy hétvégén Roxmortsban találkozik majd Nadine-nal.
~ Ki is ment a fejemből, hogy találkám lesz. A fenébe? A többiek nem tudhatnak róla? ~
A fiú épp a klubhelység tanulóasztala egyik távoli végén barikádozta el magát könyvekkel. A papír halmok kusza tömege átláthatatlan dzsungelt alkotott egy idegen számára?
 - Oh, Eaton? - hallatszott egy csilingelő hang a srác háta mögül. A fiú haja égnek állt volna, ha megteheti, de nem volt erre lehetősége.
 - Igen? ? morogta a maga mély hangján, mellyel mutálódása óta volt megáldva. A lány, aki a fiú válla fölött a papírokra pillantott, eltorzult arccal konstatálta: bájitaltan?
 - csak gondoltam, megjegyzem, hogy a kis Hayes lányka születésnapja hamarosan itt van. Mit vettél neki? ? hangja éles kuncogásba ütött át, mire a nagyjából öt méterre lévő barátnői is viháncolásba kezdtek. Eaton lenéző, megvető tekintettel fordult hátra, majd higgadt hangon megjegyezte:
 - Csak mert ti, a saját szórakoztatásotokra mindenféle undorító és nevetséges pletykákat gyártotok, hogy gyerekes fantáziátokat kielégítsétek, az nem azt jelenti, hogy a pletykák igazak is. Semmi közöm Miss Hayeshez.
A fiú kissé haragosan nekilátott pakolni. A leánycsoport lecsüggesztett fejjel, némileg megtörten vonult arrébb szenvedvén a pletykanélküliségtől.
~ Születésnap? Tökéletes? Egy alkalom, mellyel elhitethetem azt, hogy figyelek rá vagy hogy egyáltalán érdekel bármi is vele kapcsolatban? ~
Eaton egy kézmozdulattal előkapta zsebóráját.
~ Itt az idő? ~

Eaton jóval a találkozó előtt a főutcán álldogált már. Hamar ki kellett osonnia, hogy senki se kérje számon úti célját, és hogy elkerülje a legkisebb esélyt is arra, hogy valaki mellészegődjön.
Az idő kellemesnek ígérkezett, így a fiú sem öltözött túl, sőt, kissé elengedte magát. Sötét tornacipőt, fekete farmert és mélyzöld felsőt kapott magára, mely kiemelte barna szemeit. Egy vékony, sötétszürke, szinte fekete hosszú ujjút vett fel mindezek tetejére, hogyha netalántán rosszra fordul az idő. Természetesen a tükörben vizslatta magát percekig, hogy vajon Hayes mit szól majd hozzá.
~ Jól kell kinézni, a fenébe már?

Eaton beugrott a virágos boltba, hátha valami olyat talál, mi Miss Hayes-nek is tetszhet.
~ Mi tetszhet egy lánynak? Ez a hely már bűzlik az egyenként jó illatú virágoktól. Nah jó, senkit nem érdekel, a napraforgó jó lesz? ~
A fiú kikapott egy napsárga szirmú virágot, és azonnal megvette.
~ Nah, ehhez mit haluzzak. Olyan szép vagy, mint a nap, és ezért csodál eme virág téged? pff? Mindjárt szétröhögöm magam? ~

Tehát a fiú ott álldogált, s várta Nadine-t. Kissé zavartan bámult be az ablakon az állatokhoz, s toporogva sétált néha a park felé és vissza. Egy formás árny tűnt fel a főutcán, ami kizárásos alapon Eaton felé tartott. Nadine, hatalmas szerencsére nem csípte ki magát, ám mégis, így is csodásan nézett ki.
 - Szia ? köszönt a lány könnyedén.
 - Szia ? üdvözölte Eaton a lányt hasonlóképpen, majd a tipikus ?hátam mögé rejtem? szituációból maga elé varázsolta a virágot. Még mielőtt  lány számon kérhette volna a dolgot, Eaton átnyújtotta a virágot s kimagyarázta magát:
 - Boldog születésnapot ? motyogta egyik cipőjével a másikat piszkálva, szemét kissé lesütve. ? Nah, őőő? Akkor mehetünk is?? ? mosolyodott el barátságosan, gondolataival kis zászlót lebegtetve magának.

Szóval a Három Seprű, akkor mehetünk alkoholizálni :P és már Lángnyelv whiskyt is ihatok, legálisan. :D
 - Jó, nekem tökéletes. ? feleltem mosolyogva, hisz a gondolat hogy most kocsmázni megyünk feldobott. Tudom, hogy most nem úgy megyünk inni, hogy be is rúgjunk, jelen esetbe ennek a kis falusi kocsmának a hangulatára, egyszerűen fantasztikus volt, na, mondjuk ehhez megfelelő társaság is kellett. A Szárnyas Vadkan keserű mézbora semmi volt Madame Rosmerta fergeteges italához, amit saját recept alapján készített el.
- Hogyne, persze, feltétlenül. ? csak álltam és helyeseltem haverom ajánlata hallatán. Én is úgy gondoltam, hogy Fred és George boltját nem lehet kihagyni, s mikor az év végi jegyek is szóba kerültek egy kicsit elpirultam, na, erre a témára aztán végképp nem számítottam, nem vagyok rossz tanuló, de a legjobbak közt sem szereplek. A legtöbb jegyem V, jó, van, olyan tantárgy miből csak K-m van, de ez nagyon ritka, legalábbis nálam. Így hát érthető hogy számomra ez kellemetlen téma, hisz ha hollóhátas az ember, akkor jó tanulónak kell ennie, én pedig nem vagyok az és ez sokszor idegesít is. Akármikor elhatározom, hogy, na, most már csak azért is tanulni fogok, sose jön össze. Egy-két hétig gőzerővel bújom a könyveket, aztán meg semmi, lelohad a lelkesedésem és nem tanulok.
- Hát igen, a jutalmazás az fontos, főleg ha magadat kell megajándékoznod valamivel. ? kerültem ki az iskola témát. Már megint a tanév-vége téma, már kezd irritálni, ha egyszer meghallom a szót, akkor görcsbe rándul a gyomrom és szorongás fog el. Én nem akarok haza menni!
- Hát? eléggé hiányoznak, nehéz nélkülük élni, ám én már túltettem magam rajta és a dolog jobbik oldalát nézem, a húgom és a nagymamám még életben vannak, és jól megvagyunk így hárman. ? feleltem a számomra újabb kínos kérdésre, majd megindultam Roxmorts keskeny kis járdáján a Három seprű fogadó felé.
- És mondd csak, miért szeretnél elszakadni régi életedtől? Mármint, ha még élnek a szüleid, akkor miért akarod otthagyni őket? Vagy nem szereted őket? ? értetlenkedtem Vince utolsó mondatát hallva. Ha nekem még élnének a szüleim, akkor semmi pénzért nem hagynám ott őket. Adhatnának ezer galleont, még akkor sem, hisz az életüket nem kárpótolhatja semmi.

Sosem bírta az ilyen játékokat...
Ez a nézés. Az a nézés, amit már annyiszor látott. S sosem tudott neki ellenállni. Mintha valami idegen érzés húzná, vonná a szempár után, mely nem enged. Sohasem.
Próbál, egyszerűen megpróbál ellent állni a tekintetnek, inkább másfelé fordítaná a fejét, de nem megy. A két testvér csak áll egymással szemben, és tekintetük egymásba fonódik. Egyikük sem fordul el másfele, egyikük sem néz Christianra, aki szerencsétlen most értetlenkedve állhat az egyik kirakat előtt, aki csak szemlélheti ezt a két embert, akik már pár perce csak egymást bámulják.
Azzal a furcsa, izzó tekintettel. Nem, nem a harag. Nem! Csak egy olyasfajta érzelem, ami mindig is összefogja kettejüket kötni. Olyasvalami, amit nehéz lenne megmagyarázni. Ami miatt Gwennie már annyi mindent vesztett el, mert mindig engedett s hitt.
S most is. Egyszerűen nem bírja tovább, csak félrekapja tekintetét, lenéz a földre, majd pislog egyet-kettőt, mielőtt újra felnézne.
Egy nagy sóhajtás kíséretében hajtja fejét az ég felé, majd először Tristram-ra, majd utána a boltok kirakatát szemlélő Christian-ra pillant.
Bátyja tekintetéből mindig is tudott olvasni. Mindig tudta s értette mire gondol Tristram. Hát most hogyne érezné, hogy mennyire zavarja az a tudat, hogy ők, mint újonnan egymásra talált testvérek, sose lehetnek egyedül. Valaki, valami mindig megzavarja őket. Most is. Itt van Christian, aki mennyire, de mennyire örült annak, hogy roxmorts-i hétvégéjét Gwennie-vel töltheti. Senki, ismétlem senki nem gondolhatta volna, hogy pontosan itt, pontosan ugyanekkor bukkan fel az elveszett s megtalált fivér, aki mostmár mindig a húgával akar lenni.
Érti ő. Csak azt nem tudja, hogy közölje Chris-sel azt a tényt, hogy ő most csakis a bátyjával szeretne lenni, egyedül, kettesben.
Amikor az Ashmore fiúra néz, látja azt a "most mi történt?" tekintetet. Nagy levegőt vesz, majd megpróbál egy "Christian"-t kiáltani halkan a fiúnak.
Ha meghallja, s visszatér kettejük közé akkor, Gwennie talán kíméletlenül, s rekedt hanggal próbálja közölni vele, hogy most, itt nem kívánatos személy.
Addigra talán bátyja is észreveszi, hogy ismét győzött a szúrós tekintet, amivel már oly sokszor babonázta meg egyetlen húgát. Sokszor...

     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Egy napraforgó. Egy napraforgót kap a mi Nadine-ünk és először csak kikerekedett szemekkel nézi. Honnan szerzett ez a McLain gyerek egy napraforgót most, májusban? Az a virág nem nyáron virágzik?
~De. Akkor virágzik. Én ne tudnám? Még szép, hogy tudom. Nyáron virágzik, ebben biztos vagyok ?győzködi magát. Mert tényleg tudja. A napraforgó a kedvenc virága, éppen ezért sajnálja annyira, hogy nem olyan népszerű virág, mint például a rózsa. Rózsát az ember minden kis sarki virágboltban kap. De napraforgót... Na, azt nem szokás árulni. Ezért is van a Hayes kúria kertjének azon a részén, ahova Nadine ablaka néz, néhány napraforgó ültetve, hogy a lány nyáron, mikor otthon van, tudjon bennük gyönyörködni.
Viszont a kérdés, hogy honnan szerzett Eaton napraforgót így májusban még mindig itt van...
~ Áhh, ez itt Roxmorts... Itt bármit beszerez az ember - tudja le végül ilyen egyszerű magyarázattal a dolgot. Mert ez itt tényleg Roxmorts. És ha nem is mindent szerez be az ember, de elég sok mindent meg lehet itt kapni, főleg ilyen kis apróságot, mint például egy virágzó napraforgó. Egy kérdés azonban még mindig maradt...

~ Honnan tudta, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? És azt, hogy mostanság lesz a születésnapom? Bár igaz? Kissé elsiette -gondolkodik tovább és közben észre sem veszi, de jobb oldalra dönti a fejét, ezzel erős hangsúlyt adva a nyakának, amely most olyannyira megfeszül, hogy mintegy látni lehet az ütőerének lüktetését. Ha Eaton vámpír lenne, valószínűleg most vetné rá magát a hollóhátas leányzóra.
Bár ha Eaton vámpír lenne, akkor nem nagyon álldogálna kint a napsütésben ilyen magabiztosan. Ha csak nem valami félreértelmezett dolog ez az egész "vámpírok elégnek a napon" szóbeszéd. Reméljük, hogy nem.

- Ohh, köszönöm szépen -veszi át végül zavartan a virágot Nadine, miközben arcán enyhe pír jelenik meg. A napraforgó nagy fészek virágzatát közel emeli az arcához, mintha meg akarná szagolni, pedig a napraforgó nem az a virág, amit az ember csak úgy szagolgatni szokott. Nadine se ezt teszi, sokkal inkább a piruló arcát próbálja leplezni vele, miközben eljátszadozik a virág egyik sárga sziromlevelével. Persze kellő óvatossággal, még véletlenül se szeretné leszakítani, ezzel megfosztva a virágot természetes szépségétől. Mert Nadine utána már csupasznak, hiányosnak érezni a napraforgót. Tetszene neki úgy is, de a rossz érzés benne maradna...
- Mellesleg nem szemrehányásként, de megjegyzem, hogy egy kicsit még korán van az ajándékozáshoz. Majd csak huszonhatodikán lesz a születésnapon. De ennek ellenére nagyon szépen köszönöm, örülök az ajándékodnak -köszöni meg még egyszer és még egy kedves köszönöm-mosolyt is mellékel hozzá.

- Lehet egyébként egy kérdésem? Mármint ezen kívül? - teszi hozzá gyorsan, mielőtt még Eaton válaszolna azzal a rendkívül szellemes mondattal, hogy "Már volt is." Közben pedig tesz egy-két lassú, óvatos lépést a főutcán, jelezve, hogy esetleg elindulhatnának beszerezni azokat, amikért jöttek, hiszen beszélgetni tudnak sétálás közben is.
- Honnan tudtad, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? - Nadine bizony nem várta meg, hogy McLain engedélyt adjon a kérdésre, feltette a nélkül is. Szíve szerint azt is megkérdezné, hogy a születésnapjáról honnan szerzett tudomást, de nem akar túlzásba esni. Lehet Eaton már így is túl kíváncsiskodónak tartja...

Sétálás közben Hayes újra és újra vet egy pillantást a napraforgóra, amely most remek alibit jelent számára, hogyha nem szeretne ránézni a mardekáros fiúra. Hiszen jöhet még zavarba bármikor, így nem árt felkészülni ilyen kis apró trükkökkel a kellemetlen szituációkra. Van még valaki, aki kételkedik abban, hogy Nadine szeret mindent előre megszervezni, és felkészülni a legkisebb eshetőségre is? Netalántán túlbonyolítani a dolgokat? Senki? Akkor jó.

Halk kiáltás, szinte sikolyszerű. Félig Gwennie felé fordulok, bár már sejtem mi következik: finom, gyengéd lekoptatás. Persze megértem, hogy régen találkoztak és szeretnének egy kicsit kettesben beszélgetni, mégis... Ott vibrál valami különös, kellemetlen érzés, mintha kő volna a gyomromban. Szerettem volna Gwennel beszélgetni, akárcsak Tristram, de ő a testvére, így olyasféle idétlen érzésem van, hogy jár neki némi előny. Egyébként sincs kedvem küzdeni.
Lassan mozdulok, mintha azt várnám, hogy megváltozzon a lányka tekintete, hogy azt mondja - vagy hazudja -, maradhatok. De hiába minden, mennem kell, nem itt van a helyem most. Nem hagyom megszólalni Gwent, helyette barátian magamhoz ölelem, ezzel is jelezvén, hogy nincs harag, megértem a szitut. Mielőtt elengedném, még egyszer rámosolygok, aztán a bátyja felé intek. Ha nem muszáj, nem akarok mégegyszer kezet fogni vele, mert minek is koptatnánk és ropogtatnánk egymás tenyerét?! Semmi értelme. Különben sem rajongunk egymásért, ahogy gondolatban visszapörgetem az elmúlt pár perc eseményeit és a beszélgetésünket. Van ilyen.
- Azért a meghívás még áll, ha mégis meggondolnátok magatokat - közlöm, bár tudom: erre annyira kicsi az esély, hogy az már negatív.
Hátat fordítok nekik, és a Három Seprű felé veszem az irányt. Fázósan húzom össze magamat, és igyekszem úgy fordítani az arcomat, hogy azért ne kapja pont telibe a szél. Zsebeimbe süllyesztett kezekkel, némán sétálok a vajsör és a kaja irányába. Valahol mélyen azért még reménykedek, hogy Gwennie utánam szól, hiszen mégiscsak barátok vagyunk, nem? Egyébként sincs szívem itthagyni a hidegben, csak hát az a tekintet, amit Tristram rám villant, akárhányszor rám néz...
Lehajtott fejjel megyek tovább.

~ Cyrus bocsi a késésééééért

Ajkait cigarettája köré préseli, izgatottan várja mi lesz majd a férfi válasza rövid gondolatmenetére. Túl sokszor lepődik meg.. Meglehet így van, bár többségében úgy látja, a legmeglepőbb eshetőségekre fel van készülve. Így már arról is megvan a saját elképzelése, hogy mit kereshet itt e kései órán ez a fekete ruhás férfi. Általában nem törődne mások dolgával, tőle aztán bizonyos határokon belül mindenki tehet, amit akar; de így, hogy a sors úgy alakította a ma estét, hogy kettejük útja keresztezi egymást, egyre jobban feszélyezni kezdi az álla alá peckelt pálca. Érzi, ahogy körüllengi a vanília édeskés illata, beszivárogva gondolatai közé, miközben a férfi ismét szólásra nyitja száját, ő pedig csüng minden egyes szaván, nem hagyva, hogy az édes illat elködösítse az eszét.
A férfi közelebb húzza magához, álla alatt még mindig ott a pálca, beszélgetőpartnerének kiléte még mindig ismeretlen, az éjszaka pedig még mindig veszélyes manapság. Csak nem elkezdett aggódni a kacérság királynője? Hát már mindenkit megfertőznek a Reggeli Próféta hazugságai? Hazugságok lennének? Talán egy picit elkezdett mozgolódni a szöszke fürtök alatt egy hang, miszerint talán óvatosabbnak kéne lennie, de Amythia tökélyre fejlesztette e hangocska kizárását a fejéből, így most sem hallja meg, csak épp annyira, amitől fokozott figyelemmel várja az elkövetkezendő szavakat.
És lassan eljut tudatáig az idegen bókja, ami kész hidegzuhanyként éri. Talán mégis túl sokszor lepődik meg.. Torkából csilingelő kuncogás gurgulázik fel könnyedén, eddig egészen merev teste ellágyul  a szavaktól, és engedi, hogy beleolvadjon a férfi karjába. Hát erre nem számított. Kit érdekel most már mi járatban ez a férfi? A lényeg innentől a szórakozás.
Hagyja, hogy elbódítsa a másikból áradó vanília illat. Saját cigarettáját kikapja szájából, majd eldobja háta mögé. Miközben a még mindig füstölgő dohányrudacska némán röppen a levegőben, Amythia ujjait összepréselve csettint egyet, mire a füstölgés végleg eláll, és a csikk végén haloványan parázsló papír halk szisszenéssel elalszik, majd a földre érkezvén - puszta ráadásként - egy láthatatlan láb párszor eltapossa a csikket. Bár ezt a sötétben álldogáló páros aligha látja már.
- És most, hogy rálelt.. - elcsigázva félbehagyja mondatát. Szavai várakozva lógnak a levegőben, míg Amythia alaposan végigjáratja tekintetét a másikon, kacéran itt-ott felejtve pillantását, majd a smaragd szemek lassan ismételten visszavándorolnak a férfi íriszeire - mit akar kezdeni ezzel a virágszállal?
Felemeli fejét. Álla így elválik a pálca hideg érintésétől, és arcát szinte csak egy leheletnyi levegő választja el a másikétól.

(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/wfy9fz6m6g3whg6wb3f.png)
~ Most vajon nyögjem be, hogy ?Hjaj, azért választottam ezt, mert olyan szép, mint Te!? tipikus dumát, ahol szinte csorog az ember szájából a nyál? Nem illene hozzám, pedig lehet, hogy a nőknél bejön? Talán túlbonyolítom megint. ~
 - Erm? Nem tudtam, hogy ez a kedvenc virágod. De a rózsa túl snassz lett volna, a több meg gyér volt ? vont szinte észrevehetetlenül vállat Eaton, miközben majdhogynem őszintén beszélt. De csak majdnem. Igazság szerint körbe se nézett, de ezt mindenki tudja. ? így maradt valami különleges virág, amire senki nem, számít. Ám, valahogy egy pálmát nem szándékoztam a kezedbe nyomni, az egyéb túlnövesztett dudvákról már szót sem kívánok ejteni. Ez olyan szép, kellemes a színe, még ha illata nincs is és amolyan? Nem is tudom, milyen szót használjak rá. Praktikus talán? De ez sem tökéletes. Mindegy, szóval amolyan olyan? - magyarázta meg büszkén a srác, és egy kis ?büszke vagyok magamra? arckifejezést öltött magára, ami a megszokott könyvmoly és komoly arcvonásait gyerekessé és aranyossá varázsolták.
Hátratett kézzel sétált a lány mellett, akinek szemében apró boldogság-fény csillant, ahogyan megbabonázva nézett a napraforgóra. Bár érződött, hogy elmélkedik, csöndes tipegései legalábbis erre utaltak. Eaton nem szándékozta megzavarni Nadine-t az elmélkedésben, így csak rá-rápillantott a lányra. Végül kijött a kérdés társából.
 - Oh, hát a születésnapod? Animágus kismadarak hozták a hírt felém, hogy születésnapod lesz, de mivel az hétköznapra esik, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet egy virággal odaállítani a Hollóhát klubhelysége elé, és bekopogni, hogy ott vagy-e ? motyogta egy kis nevetést a végére tűzve. Eaton megpillantotta a távolban valahol a ?Gyógynövény és ezer dudva? bolt kopottas, korhadozó tábláját, melyen elvarázsolt növényi szárak alkották a betűket. Ócska, eldugott, poros és zsúfolt. Ez jellemezte többnyire a boltocskát, de amennyire szánalmasan alulápolt külsővel rendelkezett, annál több mindent volt fellelhető polcain.

Eaton föllépett a lépcsőn, majd kitárta a nyikorgó ajtót. A belső ajtó fölé akasztott csengő játékos, vékony hangon jelezte a vevőnek, vannak még bátor, elvetemült diákok, akik hajlamosan átlépni az önmagában is taszító küszöböt. A fiú előre engedte Nadine-t, majd behúzta maga mögött az ajtót. Két pillantás elég volt számára, hogy kirázza a hideg, s ezt meglehet, társa is észrevette. Nem szokott hozzá, hogy holmi mugliputri szerűségbe betuszkolja magát megannyi ízléstelenül öltözött, szagos egyén közé, akik képtelen a saját lábukat megkülönböztetni egy rakás élő, mocskos földi féregtől.
~ Koncentrálj Eaton, koncentrálj? Ne nézz arra a szakadt szoknyás, csecsemőt dajkáló, fogatlan banyára, mert rosszul leszel, te butus. Ide látni a bűzfelhőjét, amit úgy elkerülnek a legyek? ~
 - Szerintem kezdjük ott a keresést ? javasolta a srác, miközben az előbb említettől legtávolabb eső sorra mutatott. Az összetákolt polcokon hol apró fonott kosárkákban álltak a zacskózott levelek és szárak, melyeket előre kimért adagokban lehetett vásárolni, hol pedig dobozolva álltak egymás hegyén-hátán a darabszámra vehető, ritka magok és termések. Aprólékos és odafigyelő munkát igényelhetett az ilyesfajta szortírozás, de valahogy ez mégsem emelte a fiú szemében a bolt szintjét.
Kis ideig kutakodtak, míg végül Nadine meglelte a dobozkát, melyen a ?Sopophorus bab? felirat díszelgett. A lány kezében levő ?kosár?-ban már minden benne volt, amit venniük kellett, csak a babbal szerencsétlenkedtek. Eaton kedvesen elkérte a lánytól a kosarat, s a pult felé sietett. Ki akart jutni minél gyorsabban ebből az állatoknak is borzalmas zárt helységből, ám félúton megtorpant, s gondolatainak szülötteként egy széles, hamiskás mosoly jelent meg arcán.

 - Erm, még vennék valamit, addig be tudsz állni a sorba? Igyekszem? - hadarta Nadine-nak, majd sarkon fordulva eltűnt a sorok között. A lány már majdnem fizetéshez készülődött, mikor Eaton megjelent, kezében pár kis zacskóval és dobozkával, s a kosárba helyezte.
 - Hagyd? - fogta le gyöngéden Nadine kacsóját, amivel a lány éppen a pénzért nyúlt. A fiú kedves mosollyal az arcán megcsóválta a fejét, majd sorra kerülve gyorsan fizetett.
 - Tartsa meg a visszajárót ? motyogta háta mögé, s nem érdekelte, mennyit kapott volna vissza. Képtelen volt tovább maradni bent, és tűrni a mindennapi emberek fürkésző, tapogató pillantásait. Kilépve az ajtón mélyet szippantott az aránylag friss levegőből. Kirázta a hideg csupán a tudattól is, hogy bent járt, de hát megkövetelte a sors, hogy bemenjen, ennyi áldozatra még képes. De csak ennyire!
 - Egek, ide se biztos, hogy jövök még valaha? - motyogta, miközben lelépdelt a lépcsőről, s a keresésben elgémberedett nyakát nyomkodta.
~ Első lépés megvan. Mindent megvettem, sőt, az ötletem sem lesz olyan rossz, ha nem futok ki az időből, és sikerül ilyen rövid idő alatt elkészítenem a másik bájitalt is. Zseniális vagyok? Remélem ezt ő is belátja majd. Vagy még gyúrnom kell?~

Nem hiszem el. Nem, még mindig nem hiszem el. Ha még négymilliószor fogom elolvasni, akkor sem leszek képes elhinni. Vagyis de. Sajnos nagyon is elhiszem hogy ez a helyzet.
Csak azt nem értem, ÉN minek kellek oda. Biztos az a kis sz×ka az oka. Ááá. Kétlem hogy Lena tervezte volna így. Jobban utál mint én őt.
Kotorászok egy ideig a zsebemben, majd előszedek egy szál cigit. Rohadt stressz. De ugyan kit érdekel, egy tüdőbeteg ide vagy oda. Nem oszt nem szoroz.
Mérgesen tekintek az előttem úszó színes, nevető kavalkádra. Nem akarok közéjük tartozni, mindamellett megvesznék értek, hogy csak egyszer is részem lehessen benne. Nem mintha nem lenne. Csak tudjátok, úgy szívből. Igazán.
Beszélnem kell azzal a nőszeméllyel. Érdekelne a véleménye. Meg jó lenne látni. Beteges. Támasztom a falat, szívom a cigit és bámulok ki a fejemből. Majd megpillantom. A barátaival kacarászva közeledik.
Hát ha rajtam múlik nem sokáig fog kacarászni. Ellendülök a faltól, a csikk reppen a levegőben. Kezemet a zsebembe süllyesztem, aztán Lena felé veszem az irányt.
Senki nem hívja így, csak én. Nem is tudom miért. Lehet mert ez jobban bosszantja. Lehet mert ez szerintem jobban illik hozzá.
Átverekszem magam a tömegen. Majd egy perccel később ott állok vele szemben. Nem érdekel hogy mit szól hozzá vagy mit nem, tudom hogy utálja a képem.
-Dundusom, gyere. Beszélnem kell veled.-jelentem ki komolyan.
Persze talán most jön az ellenkezés, meg a kérdezősködés. Odaadom neki a levelet. A lényeg az egészben, hogy az ő szülei meg az enyémek tartanának egy kis családi összeröffenést abból kifolyóag, hogy a nővérem hozzámegy az ő egyik rokonához, és nekünk is feltétlen ott kell lennünk,  mert olyan cukik vagyunk egymás mellett.
Mi, cukik, egymás mellett. Túl nagy sokk ez nekem egy mondatban.
-Mit szólsz hozzá?-szorítom össze dühödten a számat.

Music (http://www.youtube.com/watch?v=1qUbUJ_pQhE&feature=related)
Tudjátok, hogy miért szeretem a tavaszt? Azért, mert olyankor minden éledezik, az állatok, a növények, a fák, az égbolt. Imádom a tavasz illatát, a lágy szellőt, amely belekap a hajamba, a méhek zümmögését, a madarak csicsergését és aww, nem is folytatom tovább. Talán az egészben a legjobb az, amikor a barátokkal együtt lehetsz, kisétálhatsz a parkba, a térre, a sétálóutcára. Nem csak, hogy jó levegőn vagy, de a társaságot is élvezheted. Hidd el, sokkal jobb kint lógni a haverokkal, mint a négy fal között ücsörögni és várni arra, hogy a sült galamb berepüljön a szádba.

Így nem véletlen az sem, hogy most épp a főutcát járom öt fős baráti társaságommal. Tőlem jobbra lépdel Claire és Belle, másik oldalamon Sabine, Gaby és Nancy. Mi aztán hugrabugosok vagyunk a legjavából. Néha nem is értem, hogyan viselnek el minket a háztársaink, hisz ránk csöppet sem jellemző az, hogy visszahúzódva megüljünk egy sarokban és kukucskáljunk ki a fejünkből jámboran, álmodozóan. Ez nem azt jelenti, hogy nem szoktunk ábrándozni, de olyanok vagyunk, mint egy gumilabda, folyton folyvást csak pattogunk és ökörködünk, állandóan a hülyeségen törjük a fejünket. A minap is mit mondott Nancy? Azt, hogy álljunk össze, s csináljunk egy vokál kórust. Ez alap esetben annyira nem is tűnik hülyeségnek, hisz az éneklés jó dolog. Mégsem úgy, ahogy Nancy gondolta. Szerinte meg kellene próbálnunk leutánozni a hangszerek hangját a saját hangunkkal, mostanában épp a pukkasztásokat gyakoroljuk az egyik dalhoz, bár bevallom, nekem elég viccesen megy.

A nap szinte hét ágra süt, ezért sem kaptam magamra kardigánt, csupán egy virágos, egyrészes pántos ruhát viselek egy magassarkú, bokánál megkötős cipellővel. Nem túl kényelmes, bevallom, néha kicsit vágja a bokám, de a szépségért meg kell szenvedni. Ugyan semmi bajom a külsőmmel, elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, de nem gátolom a fejlődés lehetőségét. És, ha a magassarkú hosszítja a lábaimat, akkor miért ne hordjam?

Gaby épp a fuvolás sztoriját meséli, halálos, el is kacagom magam. Egy srác elvette tőle, majd azt hitte, hogy olyan, mint a furulya, s úgy próbált rajta játszani. Na jó, ez így annyira nem vicces, de ahogy Gaby előadta, úgy már annál inkább. Kacagásom közepette egy hang szólít meg.

Miért? Könyörgöm, miért nem lehet egy nyugodt pillanatom ettől a fajankótól? Már megint mi baja lehet? Le merném fogadni, hogy valami öltözködési tippet szeretne adni, ezt már megszoktam. Felé pillantok és kegyesen meghallgatom, hogy mit akar.
- Beszélned velem? -
Még, hogy beszélnie kell velem...Cöhh, ez annyira diplomatikusan hangzott. Csak nem történt vele valami komoly dolog? Lehet, hogy a szobatársai eladták az agyféltekéjét? Hmm
- Lányok, a családi barátunk fia valami nagyon fontosat szeretne, ha megbocsájtotok. - Magyarázom a lányoknak egy kis mosollyal. Ők is nagyon jól ismerik Marcust, már meséltem róla, s tudják, hogy milyen bunkó a srác. Kilépek a többiek közül, majd teszek pár lépést Marcus felé, miközben egyik kezemmel csavargatom a hajamat. Nem tehetek róla, ez már rossz szokássá vált nálam, de szeretem csavargatni. Ekkor szó nélkül egy borítékot nyújt át. Kicsit elhúzom a számat, de azért elveszem, kibontogatom, majd egy perc alatt átolvasom.

Micsoda???

Nem akarok hinni a soroknak, egy fintor kúszik az arcomra, majd Marcusra pillantok.
- Beszélnem kell anyámmal. - Csak ennyit tudok elsőre mondani, ez az egész teljesen kiakasztó. Hogy mi ketten menjünk az én unokabátyám és az ő nővére esküvőjére, ráadásul párként, csak hogy emeljük az est fényét valami ostoba tánccal? Na neee, ebből nem kérek. Itt is elég elviselnem Marcust és a 17 év alatt már meg is untam.

- Hogy mit szólok hozzá? Ez az egész nevetséges. Én nem akarok veled menni arra az esküvőre, most komolyan, a szüleink tudják azt, hogy mit tesznek? Össze akarnak zárni bennünket, miközben el sem bírjuk viselni egymást? Nem, én ebben nem veszek részt. Már ne is haragudj, de táncolni sem tudsz, nem vagy túl kommunikatív és elég közönségesen viselkedsz. - Jegyeztem meg, talán nem volt ez túl szép tőlem, de amennyit én az évek alatt kaptam, ez ahhoz képest még így is gyönyörűség...

Míg olvassa a levelet, én őt nézem. Mikor megszólal, még mindig őt nézem, de már olyan "Dögölnél meg sz×ka"-nézéssel. Rágyújtok. Utálom. Mindenesetre legalább félrehúzódtunk a hülye, vihorászós udvartartásától. Úgy tesz mintha nekem nem lenne ez az egész pont olya sz×r, mint neki. Sérteget. B×ssza meg, Fred Aster elbújhat mögöttem, de ezt nem fogom vele közölni. De ugye, ne is nagyon rontsuk le a kialakult képet.
Közelebb lépek hozzá, nem szereti ha a képébe mászom, de most nagyon nem is érdekel.

-Na idefigyelj Dunduskám...-kezdem és ennek örömére egy adag cigifüstöt fújok az arcába.-Elhiheted nekem, hogy rohadtul nem veled mennék. Hozzád még bottal sem nagyon nyúlnék, édesem.-picit kijjebb mászok az arcából és szívok egy slukkot.
Utálom, állandó jelleggel felhúzza az agyamat. Mindig ezt csinálja, én meg erre megint csak támadok. Kezd ebből elegem lenni.
-Elég ha eszembe jut a kis rezgős, hájgombóc fejed és elmegy az életkedvem.-folytatom.
Aztán karba teszem a kezem és hallgatok egy sort. Nem, valóban nem vagyok túl kommunikatív. Nem mintha ez akár egy percig is érdekelne.
-Beszélhetsz is anyáddal, én is írtam a családomnak. Úgy képzeld ez már a válasz levél.-taposom el a csikket.

Megragadnám és megráznám. De úgy istenesen. És még üvöltenék is vele. Úgy istenesen. Hogy hé, kelj már fel. Térj eszedre. Itt vagyok. Isten az atyámra, hogy gyűlölöm őt. És amennyire gyűlölöm, ugyanúgy nem vagyok képes elszakadni tőle. Ostoba, rohadt szerelem. Csak egyszer tudnám elkapni azt a rohadt kis nyomorék Cupidot. Kiherélném. Aztán megölném, kétszer. Egymás után.
Újabb szál cigaretta kerül elő. Ez már kóros. Nem baj, hátha hamarabb elvisz mintsem az esküvő elérkezik. Bár hiú ábránd.
-Na, ha kitárgyaltuk mennyire nem vagyok alkalmas arra, hogy egyáltalán a "párod" legyek, akkor hallgatom mi a te fenomenális terved. Halálra hisztized magad? Vagy a szüleidet? Vesd be nyugodtan azt a stílust amit velem szemben alkalmazol, tuti lesz.-szólalok meg aztán.

Bántani akarom. Azt akarom, hogy fájjon neki. Hogy ennél is jobban gyűlöljön, mert akkor én is tudom őt gyűlölni kedvemre.
-Ha meg nem sikerül, úgyse csüggedj.-folytatom.-Attól még hívhatsz magadnak f×szokat, akikkel eljátszadozhatsz. Majd a barátnőd addigra biztos megtanít a megfelelő "furulyatechnikákra".-teszem hozzá.
Azt hiszem mindkettőnk részéről csak az a lényeg, hogy kötekedjünk a másikkal. Belegondolva, talán még hiányozna is, ha nem lennének ezek a rövid időközönkénti összezördülések.
Tényleg hiányozna, mert akkor nem láthatnám.
Mekkora p×cs vagyok.

Látjátok? Erről beszéltem, most egy kifejlett példányt láthattok a tahók társaságából. Nem is vártam mást, tudtam, hogy így fog reagálni, a beceneven már meg sem lepődöm. A füst viszont eléggé zavar, utálom, ha így az arcomba áll és belé fújja a füstöt.
- Na látod, neked is megvan az indokod, hogy miért ne menjünk együtt. Ezt ugyanígy anyukádnak is elmesélhetnéd. Ő is rájöhetne már, hogy hozzád, ehhez az adonisz testhez és ezekhez a szemekhez nem egy rezgő fejecske és nem egy ilyen gömbölyded test illik. - mutatok végig kezemmel először rajta, majd magamon, csak a szemléltetés kedvéért, miközben végig széles mosoly ül az arcomon. Abszolút nem veszem fel az élcelődését, piszkálódását. Világ életében ilyen volt, s már megszoktam. Bár, hozzáteszem, még mindig tud mutatni valami újat, s otrombábbat. Aztán szóba hozza, hogy ez már a válaszlevél.

Hogy mi??? Nem hiszem el, hogyan lehetnek ilyen értetlenek a szülők és miért akarnak ilyen ostobaságot ránk erőltetni. Ráadásul ő folytatja az arcoskodást, pfff. Bevágok egy unott képet, ez már annyira szánalmas, de komolyan. Miért nem tudna legalább egyszer normálisan viselkedni? Mintha csak ebből állna az élete, hogy mindenkivel így viselkedjen. Nem csodálom, hogy nincsenek normális emberi kapcsolatai...Én elég békés típus vagyok, ahogy már mondtam is, nem veszem fel azt, amit mond. De ez az utolsó beszólása. Legszívesebben megpofoznám, talán látszik is, hogy egy pillanatra megvillannak a szemeim, de csitítom magam. Nyugi, ő csak Marcus, az a hülye kölyök kiskoromból. Egy mosolyt varázsolok az arcomra.

- Marcus, ebben igazad van, majd hívok is valakit, aki sokkal normálisabb nálad. - Vetem oda, miközben végignézek rajta.
- Ami a furulyát illeti, miből gondolod, hogy nem vagyok profi?- Kérdezem gúnyosan, mi mást tehetnék? Nem fogok hisztizni, pofozkodni sem. Inkább visszavágok, de megfutamodni nem fogok...
- Ötletem pedig egyelőre nincs, de egész biztosan lesz valami, nem lesz nehéz azon agyalnom, hogyan is szabadulhatnék meg tőled...

Utolsót parázslik még a cigarettám, aztán teljesen elhamvad. Pont ugyanúgy ahogy a bennem lévő düh is, a vágy hogy bántsam. Szavakkal dobálózunk, mint mindig, de én ezt kezdem megunni, kezdek belefáradni.
Sokkal egyszerűbb volt minden még azelőtt, hogy visszatért volna Franciaországból. A rút kiskacsából hattyú lett. Én meg...lehajtom a fejem. Mikor megszólalok magam is meglepődöm. Önmagamon.

-Jobbat is érdemelsz mint én.-nézek el oldalra.
Hogy ő, profi? Ajaj, csak most ne nyögjek be valami orbitális baromságot. Inkább csak hallgatok és azon kapom magam, hogy de rágyújtanék. Megállom. Így is kezdek enyhén köhögni. A sok dohány.
-Mindenbe amibe belefogsz, az neked sikerül. Tehetséges vagy.-próbálok gúnyos felhangot vegyíteni a mondandómba, mert úgy érzem több mint elegendő felületet hagytam neki szabadon arra, hogy belém rúghasson.

Rágyújtok. Csak nem bírom ki. Ránézek. A cseppet sem hájfej arcára.
-Rendben, majd megkönnyítem a dolgod. El sem megyek erre a hülyeségre. Az én hírnevemnek már egyáltalán nem számít. Eggyel több vagy kevesebb rovás a számlámon, mindegy.-vonom meg a vállam.
Nem vitatkozok, nem teszek megjegyzéseket. Mi több. Inkább befogom a számat.
Lenaról a barátnő felé vándorol a pillantásom. Ahányan vannak, mind elég csúnyán merednek rám. Hm...úgy tűnik Dundusom mesedélutánokat tart nekik rólam. Én meg alátámasztom a hülyeséget.

-Visszaeresztelek a barátaidhoz.-lépek hátra egy-két lépésnyit.-Majd szólj mint döntöttél ezzel kapcsolatban.-bökök a cigivel a levél felé.
Sóhajtok egyet, akaratlanul is egy kivert kutyanézést ejtek meg Lena felé, majd biccentek egyet.
-Szia.-köszönök el, de nem mozdulok.

Most aztán kíváncsi leszek arra, hogy mit fog kitalálni, mert ez a furulyás dolog sem volt szép húzás, de láthatja, hogy engem aztán nem érdekel. Azt mond, amit akar, nem fogok úgy sírni, mint kiskoromban. Az egész más helyzet volt, akkor még nem így gondolkodtam, mint most. Összefűzöm magam előtt a karjaimat és már várom azt, hogy a nagyokos milyen újabb szemétséggel áll elő. Tekintetem a cigarettára siklik, amelynek maradványa a földre hull, majd felpillantok, s a szemeibe nézek.
- Persze , hogy jobbat érdemlek. - Vágom rá és csak ezután gondolkodom el a mondat jelentésén. Hogy mi van? Végül is csak az igazat mondta, bár meglep az, hogy így vélekedik önmagáról. Mindig azt hittem, hogy egy beképzelt, hímsoviniszta dög, de most nem viselkedik úgy. Mit akar ezzel elérni? Nekem nagyon gyanús, egész biztos, hogy készül valamire.
- Neked meg mi bajod van? - kérdezem őt, szemöldökeim a magasba szökkennek.
- Marcus, te beteg vagy? Hol maradnak a csúnya jelzők, az otrombaságod? Te nem szoktál engem dicsérni. Hallani akarom, hogy mi ezzel a célod? - szegezem neki a kérdést, talán egy kicsit akaratos is vagyok? Hmm...Egy pillanatra elgondolkodom, ő pedig tovább folytatja ezt az újszerű dumáját, ami engem egy kicsit bosszant. Már megszoktam a viselkedését, de ez tőle új.

Most komolyan, mi baja van? Nem értem...Tekintetem végigfut rajta, olyan szerencsétlenül fest. Ne, nehogy megsajnáld...üvölti a gondolatom, de a fene esne abba a nagy szívembe. Vetek egy pillantást a barátnőim felé, egy pillanatra megkomolyodnak a vonásaim, majd közelebb lépek Marcushoz.

- Hallod, neked meg mi bajod van? Beteg vagy? Vagy mi van? - Próbálok érdeklődni, azért nem viszem túlzásba, nem viselkedem mézes-mázosan,de mégis csak érdekel, hogy mi van vele, hisz már gyerekkorom óta ismerem...

Persze, ha már nem viselkedek úgy, mint egy tajparaszt, akkor már beteg vagyok. Máskülönben most én nézek elképedve Dundusomra. Mit érdekli őt az én nyomorom? Akár egy percig is. Nem hsizem el, hogy itt néz rám aggódó szemekkel és azt kérdi, hogy jól vagyok-e.
-Nincs ezzel semmi célom.-felelem halkan, amolyan lemondóan.
Belefáradtam. Nincs kedvem már ehhez a hímsoviniszta farok szerephez. De ezt már semmi nem mossa le rólam.

-Lena...-kezdenék bele, de valami mintha gátat szabna a kitörni készülő őszinteségi rohamomnak.
Eddig mindig én gyaláztam őt, sértegettem, s ha most hirtelen megejteném a nagy vallomást, akkor valószínű porig rombolnám mindenféle és fajta keservesen megszerzett védekezőfunkciómat.
De tényleg nem akartam bunkózni. Hát pöfékeltem csak magamban, várva valamire ami megtöri magától ezt a kínos helyzetet, de nem esett ilyesmi.

-Jól vagyok.-sóhajtottam végül egy nagyot.
A cigi ismételten a földön landolt. Sok lesz ez, nagyon sok. Nem nézek a Dundusomra, inkább a hömpölygő diáksereget lesem. Nem egyszerű ez. Egyáltalán nem az.
-8 évig táncoltam.-bukik ki a számon a meggondolatlan mondat és már szívnám is vissza, de lehetetlen.
Nem hiszem el, hogy itt ebbena pillanatban kapok őszinteségi rohamot.
Miért nem küldöm el inkább a fenébe? Még az is jobb lenne.

-Mindegy.-teszem hozzá aztán gyorsan.
Ránézek. Mondjon már valamit. Nevessen, vagy tegyen rá valami megjegyzést. Hogy visszavághassak. Ne én kezdjem el. Nem megy. Most nem.

Én még életemben nem láttam ilyet tőle, az biztos. Olyan halkan válaszol, hogy ez már szinte beteges, de komolyan. Lenaaa? Most meg miért hív így? Csak anyáék szoktak ezen a nevemen szólítani és ők is csak nagy ritkán. Pislogok rá a kék szemeimmel, kezdek valóban aggódni, hogy talán tényleg beteg. Ugyan azt mondja, hogy nincs jól, én nem hiszek neki.

- Nem kéne ennyit dohányoznod, nem tesz jót az egészségednek. - Jegyzem meg, miközben figyelem az arcát, elég búsnak tűnik. Na ne, ő nem Marcus, biztosan egy marslakó, aki hirtelen a testébe költözött, csak ez lehetne a magyarázat, már ha hinnék az efféle dolgokban.

- Persze, látom, hogy majd kicsattansz az egészségtől, de most komolyan, ne hülyéskedj. Szívass, szólj be valamit, de ne csináld ezt, mert így még nem láttalak. - Mondom neki őszintén, kicsit halkabban, hogy a lányok ne hallják. Talán most furcsának találjátok, hogy így viszonyulok hozzá, de higgyétek el, hogy ha ti ismernétek valakit már régóta, s legyen az jó barát, vagy ellenség, ha valami baja lenne, egész biztosan segíteni akarnátok, vagy nem?

Ekkor végre megszólal, de amit mond, furcsa. Szerintem teljesen begolyózott, csak tudnám, hogy mitől.
- Marcus, ezt most miért mondod? Nem tudtam, oké...de.... -

Várjunk csak, lehet, hogy megsértettem az önérzetét azzal, hogy azt mertem feltételezni, hogy nem tud táncolni? Valóban ezzel megsérthettem volna?? Próbálok a szemeibe nézni, már ha figyelne rám.
- Téged most megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nem tudsz táncolni? Vagy mi van? Marcus ne csináld már ezt, mert mindjárt megpofozlak. - Ezt csak úgy mondtam, nem akartam én verekedni, de valahogy észhez kellene térítenem...

Nyögd már ki. Nem, soha, előbb essek össze holtan. A francba. Na ezért megyek inkább a f*rkam után, és dobok félre minden érzelmet. Utálom ezt, ezt a rohadt irányíthatatlan érzelem tömeget. Nem bírok vele megbirkózni nekem, ez nem megy. Veszek egy mély levegőt, aztán Scarlette-re nézek.
-Légy szíves ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne.-szólalok meg.

Jól van, ez az. Kezdessz helyre rázódni haver. Már csak egy kicsi és ki is csúszik a szádon a következő állatság. Rúgj egyet belé. Hogy helyre álljon a lelki békéd. Tedd már meg a jó istenedet neked is. Szánalmas, szánalmas. Hol hagytad a...franc essen beléd is.
Elképedek magamon. Rohadt skizofrén leszek? Éppen hangosan nem vitatom meg a dolgokat.
-Nem sértődtem meg.-ingatom meg a fejem.

Hú, ez aztán a sértés.
-Hát csináld, üss meg.-nézek rá komolyan.-Gyerünk, kérlek rúgj belém, akkor hátha én is könnyebben túlesek rajtad.-üvöltök.
Biztos vagyok benne, hogy üvöltöttem az utolsó szavakat.
S megszűnt a nyomás a mellkasomon. Kimondtam. Viszont a nyugodtság tova is száll és megint itt állok. Itt, előtte. Kiterített lapokkal. Rágyújtok. Dühös vagyok.

-Na, élvezkedhetsz.-szólalok meg.-Gyerünk!-kiáltok rá.-Itt a lehetőség Dundusom.-vágom le a földre a nem is olyan régen meggyújtott cigimet.
Rohadtul dühös vagyok. Magamra, mindenre. Arra, hogy kiadtam magam, egy pillanat alatt. Ha lenne itt egy szabad fal, és akadna lehetőség neki rontanék annak a falnak. Neki én. Hátha szétloccsan a fejem az ütközéskor és utána több hülyeséget nem követek el.

˝ ˝Amythia M. Lixfise


Bódító szavak, amelyek mindig és mindenkor képesek célba találni, ha azokat az ember a megfelelő pillanatban ejti el. Képesek arra, hogy egy megbőszült, vad nőből azonnal doromboló kiscicát varázsoljanak. Érteni kell a nyelvezetet, hiába mondják sokan, meg lehet tanulni, csak idő kell hozzá. Neeeem, közel sem ez a valóság. Az embernek születnie kell arra, hogy képes legyen mindig a legmegfelelőbb pillanatot kiválasztani azoknak a bizonyos szavaknak a kiejtésére. Cyrusnak megadatott, képes volt olyan helyzeteket is a maga számlájára fordítani, amelyek mások esetében már eleve elveszettnek minősültek.

Az üresnek ható tekintet abban a pillanatban változott meg, amikor a karban tartott, pálcával ajkaira szegezett hölgyemény elmosolyodott. Apró, és sokat sejtető kuncogás hangzott fel a sötét éjszakában, amely jelezte, az ösvény letisztult, csak végig kell sétálni rajta. Cyrus szemei abban a pillanatban mint valamiféle vadé csillantak meg, hiszen a kiszemelt zsákmány engedni kezdett. Kaján, és érzéki csillanás futott végig a sötétszín íriszeken, melynek folyományaképpen az ajkak is halovány mosolyra húzódtak. A pillanat nem múlt el, az igen szemrevaló teremtés keze megemelkedett, majd a szájban lévő cigarettát megfogva törte meg annak végég, és hajította a hóval borított utcára. Az inkognitóban halálfalóként tevékenykedő férfi nem nyúlt a szivarért, egyik karjával azt a bizonyos virágszálat tartotta, míg a másikban a varázstárgy ékeskedett, hogy azzal is kéjesen simogathassa az ajkakat, a nyakat. Azonban a pálca most megállt, a férfi pedig egy halk igét mormolt el, melynek hatására a szivar hirtelen halovány árnyalatokat kezdett ölteni, mígnem eltűnt. Ez így járja, ha a másik van olyan illedelmes, hogy eltűntesse az akadályokat, hát jómaga sem fog olyan etikátlan lenni, hogy ne viszonozza a kezdeményezést.

A harmincas évei derekát koptató férfi csendesen figyelte a karjaiban tartott, szinte leheletnyire pihegő nőt. Érezte, ahogyan annak mellkasa az övéhez feszült, egyre mélyebb levegőket vesz, jelezvén, akarja azt, ami elindult... akarja azt a titokzatos éjszakát, tabuk nélkül, kötelezettségek nélkül... A csendet aztán ő törte meg kérdésével, amely tovább fokozta az incselkedés ezen fázisát, vitte a beszélgetést, a folyamot, amelyen megjelentek az első hullámok, amelyek folyamatosan növekedtek, akár a vágyak. Cyrus mégis nyugodt tudott maradni, az ő ketyegője akkor vadult csak meg, ha a préda már ott feküdt az ágyában, akkor sújtott le állatként, hogy szétmarcangolja. A kérdésre nem válaszolt, hagyta, hogy a nő megemelje a tekintetét, és eltávolodjon ajka a pálcától, amely időközben visszavándorolt kéjes helyére. Nem akart válaszolni, mert nem látta lényegét, a nőnek éreznie kellett, szavaival csak húzni akarta őt, tovább húzni...

A varázstárgy lassan végigsimította a nyakat, majd, amennyire a testek összefonottsága engedte, lassan haladva indult meg a keblek irányába. Ezzel egy időben fejét előre szegte úgy, hogy az ajkak összeérjenek, hogy a nő érezze a szivar kellemes és lágy ízét, a az őt körülvevő illatfelhőt. Nem csókolta meg, esze ágában sem volt… hagyta, hogy amaz tegye meg, ha akarja… úgy legalább tudni fogja, milyen éjszaka is áll előtte...

     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)

Már kívülről sem tűnik túl barátságosnak a bolt Nadine számára, de a bolt külseje még mindig sokkal jobb állapotban van, mint a belseje. A bent lévő kellemetlen zsúfoltság és nem utolsó sorban a szagok és színek fintort csalnak az arcizmait remekül uraló Hayes kisasszony arcára is. Mert ez tényleg színvonalon aluli.
Vet egy pillantást McLainre, hogy megbizonyosodjon róla a fiú reakciója is hasonló az övéhez. A mardekáros srác szívébe se lopta be magát ez a hely. Így hát mind kettejük érdeke, hogy minél gyorsabban kimeneküljenek innen vissza a szabad térre és friss levegőre. Szóval vissza a főutcára.
A nagy döbbent csendet, amelyet a borzalmas látvány okozott végül egy kellemes fiú hang töri meg, amely Eaton tulajdonát képezi. A fiú hangjára végre Nadine képes elemeli a tekintetét a mocskos helyről és helyette McLain barna szemeit fürkészi. A két látvány egymás ellentéte, tökéletes kontraszt. Hiába hiszi Nadine azt, hogy a rossz környezetben a szép, tökéletes tárgyak veszítenek értékükből, azt most még ő is belátja, hogy ez a bolt határozottan jótékony hatással van Eaton arcára. A mardekáros srác eddig is jóképű volt Nadine szemében, hiszen azért kérte a korrepetálást is. Csak úgy nem rombolta volna a saját hírét tanulás terén… De a McLain gyerek szépen faragott arcáért még erre, a hollóhátasok körében akár szociális öngyilkosságnak is nevezhető, lépésre is képes volt. Hiába ez a lány gyengéje… Na meg az ha bókolnak neki, és bizony Eaton bókol is. Nadine pedig naivan olvadozik mellette. Mert ő csupán egy lassan tizenhat éves tájékozatlan kislány. Nem is nagyon lehet tőle többet elvárni.

Így hát Eaton kiszakítja a mi Hayes lányunkat a bolt hangulatából és már indulnak is a polcok közé, beszerezni az alapanyagokat. A keresés gyorsan haladt, hiszen mindkettőjüket ugyanaz a cél vezérelte: minél hamarabb ki innen! Végül nagy nehezen előkerül az a fránya Sopophorus bab, amit már jó pár végtelennek tűnő perce keresnek, úgyhogy most már nyugodt szívvel indulhatnak a pénztár felé. Még el sem érik a sor, mikor Eaton gondol egyet és visszatér a polcok közé. Nadine meg csak néz utána nagy szemekkel. Mire lehet még szüksége? Hiszen mindent megszereztek, ami kapható volt itt a bájitalukhoz… Akkor?
Végül valahogy sikerül kisöpörnie ezt a kérdést a fejéből, hiszen választ úgy sem tudna adni rá. Nem tudhatja, hogy vajon mi járhat Eaton fejében, milyen terveket szőhet…
~ Cöh… Biztos valami sötét tervet. Elvégre ő is csak egy nagy, gonosz farkas a sok közül. Jön és megeszi a nagymamát, meg a kecskegidákat, meg a három kismalacot… - idézi fel azokat a mugli esti meséket, amiket eddigi rövid élete során olvasott és közben enyhe mosolyra rándul az arca, ahogyan elképzeli a mardekáros fiatalurat kecskegidák után rohangálva. Vagy, ahogy próbálja elfújni a téglaházat…
Mielőtt azonban jönne a vadász, hogy kiszedje McLain hasából a nagymamát és Piroskát, a „Nagy gonosz farkas” visszatér és átvállalja a kis hollóhátastól a fizetés terhét. Micsoda úriember! És Nadine-nak volt képe le csúnya farkasozni. Ejnye…

Néhány pillanat és a két diák máris az utcán találja magát. Sokkal jobb, tényleg sokkal jobb idekint. Eaton példáját követve ő is nagyot szippant a friss levegőből, majd a fiú felé fordul, aki láthatólag remekül el van a gondolataival, így Nadine a biztonság kedvéért meg is szólítja, hogy biztosan felfigyeljen rá.
- Ide soha, de soha többet ne hozz el, Tony. Borzalmas egy hely –fejti ki véleményét és  becézi le a mardekáros srácot, majd reménykedik, hogy az nem fog megsértődni a becéző név miatt és nem változik vissza a Nadine képzeletében élő nagy gonosz farkassá, hogy aztán egészben felfalja.
- Mindenesetre ezek után megérdemlünk egy kicsit sétát a szabad és tiszta levegő, nem de? –kérdez rá, miközben a fiúval szembe lép és beveti legártatlanabb szemeit, hogy meggyőzze ne váljanak még szét és menjetek vissza egyesével a kastélyba, hanem használják ki ezt a szép napot és töltsék együtt. Mert ha most vissza mennek a kastélyba akkor Nadine tanulni fog, mert nincs jobb dolga. Pedig már ráférne a pihenés… Szóval a mardekáros srác döntésén múlik, hogy Hayes kiköt-e a gyengélkedőn tanulás miatti végkimerülésben vagy sem. Jól fontold meg a döntést, te fiú ^^

Az arc kissé fájdalmas, a tekintet kifejezéstelen. A szám száraz, a szemem pedig bántja a fény, egy palack vizet fogok a kezemben, a ruházatom és a megjelenésem ápolt, nem is én lennék ha nem így lenne, de nem szoktam így járni, ez egy hihetetlen este volt, rég volt ennyire jó, míg másnap ennyire rossz. Valamit, valamiért szokták volt mondani, ám én végül arra jutottam, hogy most túl nagy az ár, mint a megszerzett jutalom. Nem baj, most, hogy lejöttem a faluba egy kicsit rendbe hozom magamat, hiszen bár kifogástalan az öltözékem, valószínűleg az arckifejezésem nem túl bizalomgerjesztő. Így gondoltam, hogy beugrok valahova, hogy valami csodaszerrel helyre tegyem magam, a csodaszer neve nem más, mint szivar és némi könnyű ital, vagy könnyűvérű hölgyemény, egyiket sem vetném meg most, hiszen helyrehoznék azt a zűrt, ami bennem uralkodik.

~ Miért? Miért kell a másnapnak ilyen szörnyűnek lenni? Azt hiszem, ez a csaj ennyit nem ért meg, tovább megyek közel ennyit sem, nem baj kapott egy darabot belőlem, had legyen boldog tőle, hiszen ezzel mindig is boldogok voltak. Ó nézzenek oda hát csak nem megint magamat dicsérem, nem is kéne, hiszen dicsérik tetteimet a női sóhajok, s esti vágyálmok. Ódák zengik hősi tettem. Ez igen, tökéletes az életem, mindig is az volt, s ezt e csodás teremtmények a nők tették azzá, mindegyikük egy külön történet, egy külön rejtély, amit végül én oldottam meg. ~

Zárom végül ezzel a gondolataimat, s aztán arcomra kúszik egy kaján mosoly is, ami csupán megerősíti, a magamba vetett hitet. Nem voltak sosem problémáim az önbizalommal, voltak akik próbálták letörni, de nem sok sikerrel, mint az látható, én voltam, s vagyok mind a mai napig az oroszlán a porondon, aki mindent visz.

Nyűg.
Unalom.
Komolyan mondom, Cedrah szerintem azzal szórakozik, hogy az egyes roxmortsi túrák alkalmával külön felhívja annak a zsíros fejű Pitonnak a figyelmét, aláírta a retkes engedélyemet, és mehetek le a büdös koszfészekbe. Biztos vagyok benne, hogy direkt módon műveli, mert jól tudja, mennyire rühellem a mocskot és a koszt. Odalent meg ebből a kettőből van a legtöbb, megspékelve egy jó kis kanális szaggal, ami a már kora reggel ittas parasztokból árad. A belőlük kiszivárgó párlat pedig úgy lebeg egész nap a falu felett, mint valami átok. Lassan elmondható, hogy a lakosok bőre beissza majd a szagot, és ők is olyan szarszagúak lesznek, mint a piás, vágnivaló, züllött alakok. Ég ne adja, hogy a faluban fogok lakni, de ha ez a csúfság megtörténne, olyan rendet fogok rakni, öröm lesz nézni. A macskaköveket és betont mellőző, homokkal töltött urakon sem lesz por. Egyetlen szem fel mer kavarogni napközben, felégetem a helyet. A piások meg érdekes módon egyre csak tünedezni fognak, ezzel egyenes arányban a nyakláncom meg szépen alakulgat. De visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, már a viszolygás fojtogat, amikor jön a levélke, ma ekkor és ekkor jelenjek meg, mert indul a tömeges séta. Elismerem, kell valaki a rohadt állatcsorda mellé, amit a diáktársaim tesznek ki, de van kedve a fenének kondásként viselkedni mellettük.
Fejrázás.
Sóhaj.

Halottam, hogy a muglik szoktak használni valamiféle füldugót annak érdekében, hogy a számukra zajosnak vélt helyeket el tudják viselni. Nem ártana nekem is egy pár belőle, bár, az igazat megvallva bizony hamarabb nyúlnék fegyverhez, és hallgattatnám el azzal a nyafogókat körülöttem. Szokásos cuccban, fekete cipő, fekete farmernadrág, mélyzöld ingben jelentem meg, és indultam el lefelé. Próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy a hömpölygő tömeg legvégén, lépésekkel lemaradva bandukoljak. Nem szoktam beszélgetni, hiszen egy ember az állatokkal nehezen érteti meg magát. Valaki lett volna, de őt nem láttam a csapatban,  persze nem törtem magam a keresésével, mégiscsak Blaine vagyok.

A falu.
Undor.
Hatalmas fintorral az arcomon meredtem szét a szélrózsa minden irányába, vajon ma melyik tiltott helyet látogassam meg. Utóbb a Szellemszálláson tevékenykedtem, az nem volt egy mindennapi délután. A fintor lassan mosollyá alakult egy pillanatra, de aztán visszatértem ebbe a retkes valóságba. Ahogyan merengtem, hová is mehetnék, a főutca kellős közepén egy diákot pillantottam meg. Láthatóan nem törődött másokkal, csak álldogált, és önelégült fejjel bámult egy adott pontot a nagyvilágban. Látszott rajta, hogy rettenet hatalmas arca lehet, csoda, hogy elfér a faluban. Gondoltam, jobb dolgom nem akad, hát meghazudtolva önmagam beszélgetést kezdeményezek, hátha gyarapodik majd az ujjgyűjteményem. Lassú léptekkel indultam meg felé, odaérve pedig megálltam, majd a kiszemelt pontot kezdtem méregetni én is. Nem volt ott semmi, természetesen.
- Szar, hogy nem tükörből van a poros főutca, mi?
Kérdeztem irónikusan, jelezve számára, mennyire nevetséges, amit tesz.
- Tudod, akkor legalább látnád is, nem csak álmodoznál magadról.
A mondat hangszíne gondolom egyértelművé tette, mennyire szánalmasnak tartom azokat az embereket, akik már-már durranás közeli állapotba kerülnek önnön csodálatuktól. Nem is akartam túlzottan ragozni a dolgot, helyette lesajnáló mosollyal nézem a szemébe, majd megrázva a fejem indultam meg a falu túloldalán lévő romok irányába. Arra még nem jártam. Biztos voltam benne, hogy a kölyök nem hagyja majd szó nélkül a kritikát, de kit érdekel? Problémája van, szóljon, és lerendezzük.
Lassú léptek.
Várakozás.

Ahogyan ott álldogáltam az utcán s meredtem magam elé, hirtelen közelebb lép hozzám valaki. A léptei súlyából érezem, hogy nem túl jó indulatú beszélgetés kezdődik hamarosan, s sejtelmem rögtön be is igazolódik. Egy rendes szó, nem sok nem hagyja el a száját, látom ez is igen csak jó nevelést kapott, vagy koszos újgazdag család sarja vagy egy semmit mondó sokat szenvedett szolganépé.
Mikor feltekintek rá, tekintetem üres, had lássa az arcom, hiszen úgy is erre vágyott. Ekkor vélem felismerni egyik ház és nem mellesleg évfolyamtársamat. Sean Blain. Hát róla volt véleményem. A műsztoikus, áll keserű srác, már egy ideje zavart engem, bökte a csőröm, hogy ennyit játssza az eszét, legalább is nekem ez volt már korábban is a véleményem, de most legalább meg is tudom neki mondani.

- Mert a műcinizmus és az álkeserűség valóban nem a pózolás csúcsa. Azt hiszem, pont attól a személytől kapok kritikát, aki a leginkább nem képes észrevenni, hogy ki is néz vissza rá a tükörben. Milyen meglepő nem de? Valaki nem tart attól, hogy Sean Blain beszólt neki, a nagy Sean… - kis fintor az arcomon. – Nem tudom mire vagy te olyan fene nagy lázadó. Várj csak. Hú, rájöttem. Semmire. Ilyen egyszerű az egész, nincs mire felvágnod és játszani az iskolai deviánst, de szépen megkreált szerep, olyannyira, hogy szerintem néha még magad is elhiszed. Nem vagy te különb senkitől, sőt olyan vagy mint én, csak másként. Nem vagyok tökéletes, de kis barátom, mármint ha nem sérti ez a kifejezés az álönérzetedet, nem vagy méltó arra, hogy engem bírálj. –

Zárom ekként a gondolataimat, s lassan már indulok is tovább, hiszen még mindig nem igazán vagyok rendben s a legjobb az lesz, he nem is zavartatom magamat, mert az ilyen alakoktól gyakran kap el a hányás. Nem képes beilleszkedni, ezért kreál magának egy áljellemet és ezzel vagánykodik. Ez itt a nagy helyzet és én ezt meg is fejtettem ő pedig jobb ha ezt tudomásul veszi.  

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Nadine bevetette csodás szemeit Eatonnel szemben, ami sokat is ért, meg nem is. A fiú próbálta semlegessé tenni érzéseit eme tekintettel szemben, de valahogy mindig elõbuggyantak a fedél alól a rózsaszín köd felhõnyalábjai. Egy gyors gondolattal lenyomta a fedõt, s az eszeveszettül tomboló kicsiny ködpamacs csapdába esett.

 - Rendben, de… - Eaton gyorsan körbepillantott, látja-e õket valaki, de a fõúton egy normlis lélek sem császkált. Mindenki pontosan olyan lényegtelen senki volt, mint Frics és macskája, akiknél még egy undorító csótány is hasznosabbnak minõsült.
 – De… Khm… Ne olyan helyre menjünk, ahol mindenki jár, mert az engem zavar. Tudod, az iskolában is el kell viselnem a képüket, legalább ilyenkor ne tünjenek fel minden bokor mögül. - Az indok, még ha igaznak is minõsült, nem volt oly nagy, mint a valódi ok, amiért nem akart Roxmorts központjában sétálgatni a lánnyal. Õ mardekáros, és hogy jönne már az ki, hogy sutba dobva mindent, haverkodik egy másik házbelivel. Arról nem is beszélve, hogy lány. A botrányok igazából nem is a buta pletykálások miatt lenne, hanem a Mardekár ház fordulna fel belülrõl ennek hallatán. Ha kitagadják, meghurcolják, megverik az meg csak hagyjám, de hogy lép majd így oda a Sötét Nagyúr elé, mondván, õ tagja kíván lenni ama fantasztikus csoportnak, mely alázatosan szolgálja és követi õt. Eléggé nevetséges lenne, vagyis röviden: el lenne szúrva az élete.
Megis, valami miatt képtelen volt gyökeresen elutasítani Nadinet, még ha bántotta is fülét kicsit az a bizonyos Tony megnevezés.
 - Elméletileg az erdõ széle csodálatos, s valahol van egy tisztás is, ha jól emlékszem. Régebben ide kuporogtam le, mikor elengedtek Roxmortsba, s ki akartam jönni nyugiban olvasni – magyarázta, miközben megtette az elsõ lépést kifele a város fõutcájáról, néha óvatosan körbepillantva, nem látja-e senki. Kicsit elgondolkodó fejjel lépdelt a lány mellett, nem igazán tudta, mit is mondjon. Szeme elõtt lebegett a Sötét jegy, a Mardekár háza, Nadine, a csoporttársai, a könyvek. Annyira belefeledkezett a töprengésbe, hogy észre sem vette két mardekáros fiatal lányka közeledését egy becsatlakozó kis utcán.

 - Jesszusom! - toporodott meg, majd hogy megállítsa a lányt, gyorsan szembefordult vele.
 – Mit szólnál, ha levágnánk az utat? – Nadinet a vállánál fogva megforditotta, és egy kis ösvényre tuszkolta be.
 – Bocsi a kellemetlenségekért, pár bokor, és ott vagyunk, hidd el. – A fiúnak vagy ma van a mázlista napja, vagy remekül tud tippelni. Pár bokor után ugyanis tényleg kiértek az Eaton által bekamuzott kis füves részre.
 - Nolám, itt is volnánk – tárta szét karját, mintha eredetileg is így tervezte volna. A kis terület valójában pár hiányzó fa által üresen hagyott retszerûseg volt, ahol az aljnövényzet még nem nõtt meg nagyon. Láthatóan mások is járhattak itt, mert a növekedésben levõ bokrokat kiírtották, így hagyva helyet az idilli képnek. A melegnek köszönhetõen a gyorsan terjedõ növények virágba borultak, sárga-fehér foltokkal szinesítve a rétet.

 - Amugy a ti házatokon belül nem történik semmi? Értem én ezt úgy, hogy nálunk mindig vannak kisebb összetûzések, olyanok, mint nem régiben Saya és Caleb között, de… TÕletek nem jön semmi. Vagy csak mi vagyunk ilyen problémásak? – vetette maga mögé a kérdést, miközben az egyik vaskosabb fa törzséhez sétált és leheveredett a fûbe. Lepakolta maga mellé a zacskót, melyben a vásárolt holmik voltak, s kényelembe helyezve magát kérdõn és egyszerre invitálón tekintett Nadine-ra.

Miss Kenneth

Madam Puddifoot Kávézójából kifordulva még jó pár percig égett a fejem. Nem is én tettem rosszat, mégis, mások helyett is szégyelltem magamat, s ez nálam megszokott volt. Egy suvickus után Barbara ruhája visszakapta eredeti színét és formáját, ám a hajával nem sokat tudtunk kezdeni. Mindenesetre a főutcára tértünk rá, s lassú léptekkel haladva sétáltunk tova.
Emberek. Diákok. Bámulnak. Valószínűleg nem ismernek engem, s a pletykagyűjteményből bizony hiányzik még egy-két dolog. Mellettünk elhaladva visszapislogtak rám, amit én egy hasonló tekintettel spékeltem meg: egy szemöldökrántás és máris kis malacvisításszerű hangokat hallattak, majd sutyorogtak.
 - Mond, nincs kedved betérni valahova? Nem azért, mert zavar, hogy itt sétálgatunk, sőt, akár oda a szökőkúthoz is leülhetünk – mutattam előre, ahol a bokrok mögül vaskor vízcsóva tört a magasba egy hátsó uszonyán álló hal szájából. Nem volt valami nagy észkombájn, aki készítette, de legalább nem varázsolt mosolyt a hal arcára, ami azért valljuk be, javított a látványon.

 - De ott a Mézesfalás is, ahonnan most tódult ki megannyi gyermek. Tán ott is körül lehetne nézni. Esetleg térjünk be a könyvesboltba egy kis könyvlavina alá feküdni? Oly rég volt benne szerencsém – emlegetem fel a múltat, majd felkacagok jóízűen, ahogyan szemem előtt föllebeg a könyvek alól előbúvó Barbara arca. Haja kicsit kócosan áll, mint aki most küzdött meg egy hatalmas denevérrel, szemei pedig gyorsan pislognak a meglepettség hatására. Hát igen, Én már csak könyvhegyekkel ismerkedek. Lehet, hogy magamnál kéne hordani párat, hogyha nagy szükségem van rá csak felnagyítani és azt mondani, én vagyok a könyvkihordó fiú. Ráborítom arra, akire kell, majd bevallom aranyosan, hogy kissé ügyetlen vagyok még, most kezdtem és tádámm, meg is volnék. Hm… Ez nem is olyan rossz terv.

A könyves elméletemen gondolkozva haladtam Barbara mellett, ám nem hallottam, hogy válaszolt volna kérdésemre.
 - Elnézést Barbara, de nem hallottam. Mit s mondott, akkor mihez lenne kedve? – kissé kellemetlen, de kénytelen vagyok megkérdezni. Zavartan pislogok a szökőkút felé, és remélem, hogy Miss Kenneth nem veszi zokon elálmélkodásomat.

~ Cyrus

Micsoda szokatlan este. Való igaz, nem így szokott vadászni. Mert igen, ő egy igazi ragadozó. Kiszemeli áldozatát, elkapja, majd hátrahagyja. Régóta éli már ezt az életet, megvannak a saját kis taktikái. És milyen élvezetes, hogy egy hozzá hasonló vadásszal akadt össze ma, így az éjszaka közepén. Talán izgalmasabb lesz az estéje, mint azt hitte volna. Jó vadászhoz híven mindig tudja mikor mit lépjen. A préda védelmező, gyenge törékeny nőre vár? Vagy legyen ma ő a domináns? Kinek mi kell, ő megadhatja. Az évek megtanították használni adottságait, talán ő erre született. Hisz mindenkinek van valami célja e világon.. De ez a férfi.. Macskaszemeivel hosszan fürkészi a nemes vonásokat. Ez a férfi vajon mire vár?
Ahogy előtör belőle a nevetés, a férfi elmosolyodik, és milyen jól áll azon az arcon a mosoly. Hiába, az aranyvér megszépíti az embert, fut át az agyán a suta gondolat. Készségesen elterül a férfi karjaiban, engedi, hogy tartsák, úgy ahogy a másiknak kedve tartja, közben egy pillanatra sem veszi le a férfiről tekintetét. Milyen hirtelen történt mindez, alig pár perce találkozhattak össze, és most olyan közel áll az idegenhez, hogy lehelete cirógatja az arcát.
Ki lehet ez a férfi..? Nem, nem a neve izgatja, vagy a foglalkozása. Inkább az, hogy melyik típusba tudná besorolni. Ahogy megpillantotta az utcán, elegáns, egyenes járása.. A jól megválogatott öltözék, a kifinomult mozdulatok, megfontolt szóhasználat. Mintha a férfi minden egyes lépésével előkészítené az este kellemes kimenetelét. Kacéran ívelt jobb szemöldöke homloka közepéig csúszik. No csak, talán nem egy csúcsragadozóval akadt épp össze? Semmi kétség.. A férfi nem krémje, ritka, mint a holló manapság, mikor úton-útfélen tutyimutyi selejtbe akad az ember. Semmi sem a régi már, évekkel ezelőtt még olyan könnyű volt szemrevaló, tetszetős hímeket találni diákként az iskola falain belül, de ma. Testében fokozódik az adrenalin-szint, akkor most igazán nincs szükség a színlelésre. Jöjjön Amythia!

A férfi közelebb hajol, lehelete vadul cirógatja Amythia makulátlan vonásait, beszökik csinos kis orrába, beköltözik száján át a tüdejébe is, ajkait pedig az övéihez érinti, de nem megy tovább. Macskaszemeit egy pillanatra sem hunyja le, végig a férfi lélektükreit fürkészi. Vajon most mindketten érzik, hogy ez pusztán a vihar előtti csend?
Fejét hátrahúzza, amennyire tudja, el a férfi ajkaitól. Neki most nem ez kell. Így is épp eleget hagyta, hogy a férfi pálcája a keblei körül kalandozzon. Jobb lesz, ha picit gyorsít az eseményeken. Lábait biztosabban megveti a hóval borított földön, és kihúzza magát, ezzel még jobban kidomborítva mellkasát, hergelve a férfit a cselekvésre. Hiszen itt vannak, most csak neki. Két kezével megérinti a férfi övét, ujjai lágyan simítják végig a bizonyosan nagyon drága bőrt, majd indulnak egyre feljebb. Végigfutnak a hason, bejárják a széles mellkast, hogy a férfi nyaka mellett szelíd simogatással elhaladva összekulcsolódjanak a tarkó mögött. Ajkain pimasz félmosoly ül, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg. Fejét felszegve indul ismét a férfi ajkai felé, résnyire nyitott szájából kiszökő finom levegő egyenesen az idegen arcának csapódik. Ajkait alig érezhetően érinti hozzá az archoz. A levegőt mélyen beszívja, oldalra hajol; mintha mondani készülne valamit, egyenesen belesuttogni valamit a férfi fülébe.
Azonban a kocsma ajtaja vad robajjal kicsapódik, Amythia pedig megriasztott vadként rezzen össze. Villanó tekintetét most a kitámolygó részegre szegezi. Valószínűleg a pityókás férfi nem figyelt fel az ajtó közelében álló párosra. Halkan duruzsolva egy dalt továbbáll, de amint eltűnik a következő sarkon, Amythia már egy lépéssel a férfi előtt áll, továbbra is tartva a szemkontaktust. Reméli, hogy ez a kis incidens nem tereli el az idegen figyelmét.. Ajkait összeszorítva bujkál a mosoly az arcán, majd határozott léptekkel, a férfinak egy pillanatig sem mutatva a hátát, elindul a Három Seprű melletti kis mellékutca felé, és hagyja, hogy kecses alakja elvesszen a sikátor sötétjében. Most a férfin a sor. Most az egyszer rábízza az irányítást, döntsön ő az este további kimeneteléről.

˝ ˝Amythia M. Lixfise


Az ajkak találkozásának mámorítóan kéjes pillanatában Cyrus nem mozdult, ezzel is borzolva a karjaiban tartott elbűvölő szépségű teremtés minden egyes idegszálát. Jelezni óhajtotta, jelen pillanatban dominál, és irányít, tudja mit akar a másiktól… vajon az tudja, hogy mit is szeretne? Ahogyan megérintette a haloványrózsaszín ajkakat, ahogyan a mellkasuk összepréselődött, érezte a másik felgyorsult szívverését, látta a le nem hunyódó, igéző és szinte doromboló szempárt, melyek szinte kérlelőn sugallták, harapj, marj, tépj szét. Tudta, akkor már biztos volt benne, hogy ezt az éjszakát önmagából kikelve, állatias ösztöneire hagyatkozva fogja megélni. Olyan vágyak ébredtek benne, melyektől immáron akkor sem tántoríthatták volna el, ha egy fél várost kell romba döntenie azok elérése céljából. Meg akarta ízlelni a begyűjtött vad húsát, lakmározni akarta a haloványszín testet. Még így, ezen állapotában is tökéletesen ura volt tetteinek, gondosan ügyelt arra, hogy kellőképpen játssza szerepét. Mégis, amennyiben váltani kellett volna a részegítő pillanatból,  azonnal a józanész vette volna át a hatalmat.

Ahogyan várta a vadmacska igen hamar akcióba lendült, mintegy visszavéve a képzeletbeli cikeszt, kifejezve, jómaga is ki kívánja venni részét az éjszakából. A férfi hagyta, jól tudta, a mozdulatokból, a szinte profin alakított játékból, hogy olyasvalakivel sodorta össze a sors, aki szintén szereti irányítani az efféle helyzeteket. Mi kerekedik ki abból, ha két vadász összetalálkozik, és egymást szemelik ki prédáiknak? Mindent romba döntő vad vihar… olyan, amelyet megállítani nem lehet, csak hagyni, hadd csillapodjon magától. Kezének szorítása engedett, amikor a vele szembenálló hátrahőkölte fejét, pálcát tartó keze pedig a törzse mellé ereszkedett. Úgy festett, oda-vissza alapon próbálják egymást vadabbá tenni, fokozni a fokozhatatlant. A nő ujjai óvatosan érintették meg az éjszín nadrágba fűzött öv csatját, majd oldalra kúszva simították a gomolyszín bőrt. Lassan felfelé vándorolva csigázták a hasat, majd a mellkason való időzést követően a nyak irányába indultak. A halálfaló némán tűrte a mozdulatokat, hiszen minden egyes érintés kedvére való volt. Szemeit soha, egy pillanatra sem szakította el a másikéról, komolyan, mégis, valahogy titokzatosan fürkészte a lélektükröket. Az ajkak ismét közeledtek az övéihez, de az utolsó pillanatban oldalra szegődve érintették a borostától mentes, lágy arcbőrt. Egyre csak kúsztak a fül felé, hogy ott aztán belesúghassák a vihar első hatalmas széllökését ébresztő szavakat.

Tompa puffanás, a kocsma ajtaja oly hevességgel szakította meg a kitörni készülő vihar előszeleit, hogy azt szavakba formálni szinte lehetetlen. A testének feszült nő megrezzent, Cyrus pedig akaratlan, de oldalra pillantott, vajon ki lehet a vakmerő, ámde ostoba alak. Nem mozdult a pálcás keze, mert feleslegesnek vélt a hirtelen mozdulatokat. Egy undorító, alantas részeg alak támolygott ki a helyiségből, majd indult meg az utca átelleni járdaszigete felé. Ahogyan végigmérte a férfit, érezte, hogy az őt ölelő kezek lassan levándorolnak róla… mélyen a másik szemébe pillantva figyelte, mi történik. Amaz lassan, hátrálva indult meg a lebuj melletti sötét sikátor irányába, mígnem kecses sziluettjeit elnyelte a homály. Halstead pár pillanatig a sötét semmiségre meredt, szemeit pedig összehúzva merengett el. Amennyiben a nő valóban akar valamit, miért nem hopponáltak egyszerűen el olyan helyre, hol élvezhetik egymás társaságát, élvezhetik a test örömeit? Halovány és gúnyos mosoly húzódott ajkaira a másodperc töredékére, majd kinyújtva szabad kezét megvárta, míg sétapálcájának alsó része a kezébe reppen.

Nem illesztette a pálcát a helyére, úgy gondolta, azzal majd ráér akkor, ha valóban nem lesz szükség rá… azonban, ahogyan azt már eldöntötte, őt ma semmi sem állítja meg, hogy élvezhesse az éjszaka legszebb Csillagának ízét a szájában. Már korábban döntött, mit akar, így lassú léptekkel indult meg a sikátor irányába…

Miss Kenneth

Barbara kedvesen megpaskolta a szürke követ, hogy foglaljak helyet a szökőkút peremén. Ilyen égető napos időben hol máshol lenne szívesebben az ember, mint vízben? Nohde, a szökőkutat nem szokás pancsolónak használni. Még kisgyerekeknél elmegy, de olyan nagy trolloknak, mint jómagam már azért mégsem illik könyökig áztatnia magát mindenki előtt.
Helyet foglaltam Barbara mellett, még ha inkább árnyékba is vonultam volna szívesebben. Nem szeretem az erős napfényt. Sőt, úgy általában a hőséget nem szeretem, mert az izzadság nem tesz jót a szervezetemnek. Az még csak egy dolog, hogy az izzadság kellemetlen dolog, de szagos is és mások számára igen taszító. De mit tehet az ember, mi mást, kénytelen kimozdulni a lakásból.
 - Hogy min elmélkedtem? Kegyed tekintetén, mikor előbújt a könyvkupacom alól. Még most is mosolyt csal arcomra az emlék. – És tényleg.

Megcsíptek. Még egyszer. Hátrafordultam, de látókörömbe először nem estek bele azok az apró teremtmények, amik engem zargattak meg. Pici, pelyhes, kacsák. Egy, kettő, három, sok…
Lábamat csőrükkel csipkedve próbálták felhívni magukra a figyelmet, mellyel most megajándékoztam őket. Bár kenyér nem volt nálam, és úgy véltem, biztosan éhesek, tenyeremet kitárva mutattam, hogy nincs nálam semmi ehető. Pedig mikor még iskolás voltam, mindig volt nálam legalább egy szelet kenyér. Amikor Roxmortsba jöttem, mindig voltak kacsák ebben a szökőkútban, bár senki nem tudta, miért kedvelik e helyet. Elvégre van patak is a közelben, ahol halak is élnek tudomásom szerint. E helyzet előnye viszont az, hogy az állatok közvetlenek és barátságosak, no meg néha kicsit túlságosan arrogánsak. Volt olyan alkalom, mikor a kacsák az utcán keresztbe vonultak végig, és a járókelőkkel mit sem foglalkozva haladtak. Nem érdekelte őket, hogy rájuk taposnak, elvárták, hogy mi, emberek kerüljük ki őket. Amennyire meghökkentő, ugyanolyan szórakoztató is volt, mikor egy-egy ember túl közel ment hozzájuk, belecsíptek az illető lábába, vagy megcincálták a zokniját.

 - Az új nemzedék – lekuporodtam a szökőkút széle mellé, és rákönyökölve a peremre lestem az aprólékokat. – Hát nem aranyosak? – Egyik ujjammal a legbátrabb kiskacsa buksiját meg is simogathattam, amint ellapátolt a himbálózó víz tetején előttem.

- Hogy min elmélkedtem? Kegyed tekintetén, mikor előbújt a könyvkupacom alól. Még most is mosolyt csal arcomra az emlék.
Az emlékre felnevettem. Újra magam elé képzeltem, ahogy az egyik pillanatban a "Boszorkányok a konyhában" című könyvet lapozgatom, a következőben, egy egész könyvespolcnyi súlyos könyv feküdt rajtam. Mosolyogva gondoltam vissza Ralph arcára, mikor észrevette mit tett, s sűrű bocsánatkérések közepette felsegített a földről.
Örülök, hogy megismertem Ralph-ot. Igazán illedelmes, kedves, megnyerő férfi.

Ki nem mondott kérésemnek eleget téve helyet foglalt mellettem. Ralph-ra szegeztem tekintetem, s Ő a vizet pásztázta. Odasandítottam, s kicsi kacsákat fedeztem fel, ahogy a szökőkút vizében úszkáltak körbe-körbe.
- De... Imádom őket. Olyan aranyosak, ahogy a kis lábukkal úszkálnak- talán gyermekien hangzott, de valóban így gondoltam. Belenyúltam a vízbe az ujjaimmal, s lassan körözgettem velük, hát ha egy bátor kiskacsa ide merészkedik.
Egy egész apró kacsácska lassan az ujjaimhoz evickélt. Óvatosan a tenyerembe helyeztem, s a kis buksiját megsimogattam, látszólag tetszett neki, kényelmesen elhelyezkedett a markomban- Imádom... :)
Gyengéden visszatettem az állatot a vízfelszínre, hadd ússzon társai közé.

- Jó lenne, ha feljöhetnél a kastélyba- szóltam Ralph-hoz- Biztosan érdekelne mi történt azóta, mióta "elhagytál" minket.
Persze nem változott a kastély drasztikusan, csak a tanárok irodái, és egypár apróság, de biztosra veszem, hogy  elnosztalgiázna. De sajnos nem lehet, főleg ebben az időkben. Én megbízom Ralph-ban, de más nem tudhatja milyen, azt is hiheti, hogy egy halálfaló, vagy lehet Imperius-átok hatása alatt van. Semmiképpen nem engednék fel sajnos.
Felpillantottam a kastélyra. A nagy hőségben körvonalai életlennek látszódtak. Rettentően forró volt a mai nap. A legtöbb nap nagyon meleg, de ez különösebben. Két tenyeremet megmártottam a szökőkút hideg vizében, s a vizes kezemmel, megdörzsöltem szabadon hagyott mellkasom, s -felfogva hajamat- a tarkómat úgy szintén.
Gonosz mosollyal az arcomon pillantottam vissza Ralphra, majd ismét a hűvös folyadékba helyeztem ujjaimat, de ezúttal nem húztam ki, hanem a megpöcköltem a vizet, mire már vízcsepp Ralph-on landolt. Egy kisebb játékos, gonosz kacajt hallattam- Elég meleg van ma- mosolyogtam vidáman, de nyomban el is komorodtam.
- Ralph, úgy elfutott az idő...huh, nagyon sajnálom, de nekem mennem kell.- Felállok a szökőkútról, s egy öleléssel elköszönök tőle, persze csak ha engedi- Nagyon köszönöm a délutánt, remek élményt volt. Még egyszer sajnálom. Viszlát- majd a kastély felé vettem az irány, nehogy elkéssek a büntetőmunkáról.
[/font]

A nap lassan hanyatlóban volt a horizonton Anglia egyetlen varázslók lakta települése lassan adta át magát az éjszakai sötétségnek. A főutca egy távoli szegletében kócos bőrkabátot, és fehér pólót viselő alak tűnik fel. A hátán gitártokot visel. Ruhája teljesen hétköznapi "Casual" magaviseletet. Ha nem volna ilyen félhomály talán többen meg is bámulnák, de így nem sok nézelődő szeme akad meg a srácon. Amint közelebb és, látható, hogy bal szemére rálógnak kócos barna fürtjei. Szemében némi enerváltság tükröződik. Mint egy csalódott turista rója a főutcát. Valami olyan járhat a fejébe, hogyha hazamegy tuti feljelenti az utazási irodát, és visszakéri a pénzét. Az utolsó busz amivel meg még hazamenekülhetne már régen elszelelt. megáll egy kirakat előtt, aztán mintha vállat is vonna tovább sétál. határozatlanul járkál. Látható, hogy nem ismeri a terepet lassan pedig besötétedik. Járása flegma, és lassú. Jobbra balra tekintget látszik rajta, hogy gondolataiban egészen máshol jár. 

Szikrázó tekintettel, dühösen szeltem Roxmorts főutcáját. Csak kerüljön elém ismét az a Mardekáros gyerek, olyan átkot küldök rá, hogy azt sem tudja majd, fiúnak született vagy lánynak. Sóbálvánnyá változtatom, majd föld körüli pályára állítom. Megigazítottam magamon a kabátomat, mivel az évszak ellenére hűvös volt a késő délután. Remélhetőleg sikerül még idejében visszaérnem a Roxfortba, s nem lesz az elmaradásomnak semmi következménye. Kissé nyugodtabban veszem észre, van még itt pár diák, akik lézengenek a boltok előtt, de láthatólag ők is elindultak már visszafele. Mindegy, max bekéredzkedek Fredékhez, és majd holnap reggel megyek vissza az iskolába. Nagy probléma nem lehet a dologból, mivel ma még csak szombat van, tehát holnap nincsen tanítás a legnagyobb szerencsémre.
Megcsóválom a fejem, majd gondolataimba merülve ballagok tovább a varázslók között. Kicsit elbambultam, így eshetett meg, hogy véletlenül nekiütköztem valakinek.
- Bocsánat...- kapaszkodtam meg az illető karjában, ami nálam szokásos reflex volt. Kisimítottam arcomból a hajam, s szemrevételeztem az illetőt.  Láthatólag elég tanácstalannak látszódott, olyan érzése támadt az embernek ránézve, mintha eltéved volna, és nem igazán tudná, merre is van. Félhosszú barna haja az arcába lógott, de így is jól kitudtam venni a vonásait, amik elég kellemesek voltak. Kicsit azért megnyugodtam, hogy talán sikerült nem egy Halálfaló, vagy valami beteg idegen kezei közé futnom, s gondolatban megfedtem magam, hogy legközelebb legyek egy kicsit éberebb. Kitekerem annak a Mardekárosnak a nyakát...
Oldalra pillantok, s ekkor feltűnik, hogy egy gitártok van a hátán. Nocsak, csak nem egy zenésszel hozott össze a sors?
- Ne haragudjon...ne haragudj...- nem tudtam, tegezzem-e vagy magázzam, mert bár idősebbnek tűnt nálam, azért mégsem volt McGalagony korabeli a férfi, de voltak olyan fiatal, húsz-huszonöt év körüli varázslók, akik jobban szerették, ha magázták őket. - Kicsit elbambultam...remélem nincs harag. - mosolyogtam rá, oldva ezzel egy kicsit a hangulatot. - Eléggé...elveszettnek tűnik...tűnsz... - az a fránya magázás-tegezés, istenem. - Jól érzem, vagy mellétrafáltam? - érdeklődtem tőle.

Elmélázva hirtelen torpan meg egy világos kirakat előtt, s minden bizonnyal maga a hirtelenség az oka annak, hogy beleütközik egy más miatt egészen pontosan a gondolataiba révedés miatt tanácstalan lányba. Kissé kibillen az egyensúlyéból, de ahogy a törékeny érzetű kezel belé kapaszkodnak neki is sikerül kiegyensúlyoznia magát. nyomban körbenéz, végül pedig az éppen rajta támaszkodón állapodik meg ezen a késői órán is világító kék tekintete, melyben felcsillannak a közeli kirakat sárga fényei. Először csak egy kupac hajat lát, aztán nemsokkal később ő is megszemlélheti kibe botlott bele. Nehéz volna megállapítani a lány korát.. ma már nem olyan könnyű a helyzet talán sokkal fiatalabb, mint amilyennek látszik. Reflexszerűen simítja végig ujjait a dzsekije alatt húzódó pálcáján, de hamarosan tudatosul benne, hogy erre most aligha lesz szükség.
- Ugyan semmi.. jelenti ki kissé fáradt hangon tanácstalan, de kíváncsi tekintettel. Újra meg újra gátlástalanul végignéz a másikon, hiába érzékeli, hallja, hogy annak már a bocsánatkérés személyével is gondjai akadnak. Néhány perc néma csend után őszinte arckifejezéssel, és felvillanó fancsali mosollyal közli, mintha valami nagy igazságra döbbent volna rá.
- ja ja.. tegezz nyugodtan.. ha már így összefutottunk..
- pontosabban.. néz az égre gondterhelten..
- ha már így belém futottál..
- nem semmi gond.. ami azt illeti csak bámészkodtam.. én is kikerülhettelek volna.. magyarázza, miközben gyakorlott megszokásszerű mozdulattal felborzolja amúgy is kócos hajának hátsó részét. Kissé megdörzsöli a nedves kék szemeket, aztán így folytatja, miközben hallgatja a másikat.   
- Tűnik.. tűnök.. hát jahm.. igazából.. először járok erre.. életemben..
- Jól érzed.. Tekint a cipője orrára.
- Te idevalósi vagy? Kérdezi, mivel úgy gondolja, ha már a másik beszédbe elegyedett ennyit megtehet. Közben megvakarja a fejét, és a lány szemébe nézve várja a választ.

Tényleg úgy néz ki a pasas, mint aki elveszett, vagy akire konfúziós bűbájt szórtak, de ettől függetlenül van benne valami vicces, ahogy fancsali képpel mosolyog a tanácstalanságomon, hogy tegezzem, vagy magázzam. Bár végül is utólag belegondolva, tényleg hülyeség volt az előbbi eszmefuttatásom, de sebaj. Ő is örömmel konstatálja, hogy mindketten jó bambák voltunk és elég szépen egymásba futottunk. Na igen, mindketten figyelhettünk volna, de úgy tűnik, agyban ő is meg én is máshol jártunk. Előfordul az ilyesmi. Kék szemei földöntúlian csillannak meg a kirakat fényében, miközben láthatóan felméri, mégis kivel van dolga. Felborzolja a haját, majd amit most mond, azon teljesen meglepődök, s nem is tudom szó nélkül hagyni.
- Most jársz itt először? - kerekednek el a szemeim. - Hát ez nagyon furcsa, eddig kevés emberrel találkoztam, aki még ne járt volna Roxmortsban. - jegyzem meg, s elengedem végre a karját, amit még mindig fogtam. Zavartan megigazítom a kabátomat, majd újra hozzá fordulok.
- Mondhatjuk úgy is, hogy idevalósi vagyok...igazából ide járok iskolába. - magyarázom neki, majd a távolban lévő épületre mutatok. - Látod azt ott? Az a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola. - nézek vissza újra rá. - Ott vagyok jelenleg hatodéves. És már rég vissza kellett volna mennem, csak támadt egy kisebb incidensem, ami feltartott, így végül is...már mindegy mikor érek vissza. - vonom meg a vállaimat nem törődöm módon.
Most már tényleg mindegy, mivel így is, úgyis büntetőmunka vár rám. Hacsak Fredék ki nem húznak majd a csávából, amit remélem, megtesznek. Tartoznak nekem egy-két régi dologért. Újra az ismeretlen ismerősnek szentelem a figyelmem, s próbálom egy kicsit faggatni. Persze csak finoman, nehogy nekem megsértődjön, mert annak nem örülnék. Egész normálisnak tűnik, nem kenyerem elijeszteni a kíváncsiságommal az ilyen típusokat.
- Ezek szerint te viszont nem idevalósi vagy...- kezdek bele a mondókámba. - Átutazóban? Csak nem valami vándorzenészféle vagy? - utalok ezzel a nála lévő gitárra, s kedvesen rámosolygok, miközben fülem mögé tűröm a hajam.

Az éjszaka lassan teljesen leszállt, és beterítette a tájat. Kissé kezdett feszélyezetté válni a helyzet mindkettőjük számára. A lány nemigen engedte még el a fiút, de lassan ez is megoldódott. Craig kissé megvakarta az orrát, aztán érzékelve, hogy a lány eléggé megrökönyödik a dolgon így válaszol.
- Ja ami azt illeti most vagyok itt először.. Nézi a másikat teljesen őszinte arccal, elsőre nem is igazán érti a tanácstalanságot. Majd a lány az "iskola felé mutat" A fiú napellenző formájában a tenyerét a homlokához teszi, és a távoli fények irányába tekint.
- Suli..? Kérdezi megint minden bizonnyal nem kis meglepetést váltva ki.
- Ja igen.. ahha persze.. A Rox.. mondaná ki, de a lány megelőzi.
- Értelek mondja a fiú, és percekig, még méregeti az épületet a távolban.
- Nemsemmi jelenti ki. Büntetőmunka.. Kerekedik most el a fiú szeme. Érdekesek erre az oktatási módszerek. Válthat ki ezzel a mondatával újabb furcsa reakciót, tehát az iskoláról magáról sem tud túl sokat. Egyre jobban kezd kikristályosodni a dolog, hogy ország szinten sem idevaló. Közben magában végig a büntetőmunkát ízlelgeti, Ausztráliában ez nemigen volt divat. Úgy látszik itt más a módi. Gondolataiból ismét a lány zökkenti ki, és bágyadtt tekintettel válaszol a felmerülő kérdésre.
- Hát jahh.. baromira nem.. de tényleg.. Itt lehorgasztja a fejét, mintha tényleg csalódna magába, hogy nem idevalósi, mintha tehetne róla..
- Épp, hogy nem.. hosszútávra tervezek.. Replikázik az újabb kérdésre..
- ehh.. Kuncog fel keserűen szemében őszinte szomorúsággal.
- Nem nem vagyok zenész.. már nem. vándor annál inkább.. Fejtegeti a dolgokat, majd mintha hirtelen vágna bele a felismerés, egy hirtelen mozdulattal újra beletúr a hajába, és kezet nyújt a lánynak.
- még mielőtt elfelejtem.. Craig vagyok! Craig Nichol.. Aztán a családneve végét elharapja, rájön, hogy a testvérei neve ismertek lehetnek erre a Roxfort felé. Ezzel párhuzamosan hasít bele a felismerés. Mindig is vágyott rá valahol, hogy megláthassa a testvérei hol tanultak, de most legszívesebben eltűnne innen, ez kicsit kiül az arcára, de bízik benne, hogy a lány nem érti félre. Aztán így fejezi be a bemutatkozást.
- Nagyon örülök.. szóval nem is akarlak feltartani.. Szabadkozik félszegen, de valami sanda bájjal mégis a srác.
- Ha tényleg vissza kell érned, esetleg ha elfogadod cserébe amiért itt feltartottalak.. segíthetek vissza hoppanálni ahová gondolod..
- Gondolom még hatodévben azt nem vettétek.. vagy nem is tudom itt hogy tanítják ezt.. Kérdezget, és ajánlja fel segítségét óvatosan. Nem idevalósiként, azt nem tudja, hogy egész a kastélyba bajosan hoppanálhatna, de a közelébe minden bizonnyal sikerrel.. Persze ki tudja, könnyen lehet, hogy a másik maga is megbirkózna ezzel, vagy nem is érdekli a dolog, nem venné igénybe a felajánlást, esetleg más tervei vannak, vagy szimplán továbbsétál, és ennyi. Minden esetre Craig tanácstalanul áll a bemutatkozást követően. Azt a felajánlásával már leleplezte, hogy maga is varázsló, de vajon miféle varázsló, lehet ha ennyi minden új van itt erre számár. Ki tudja talán érdekes, és kecsegtető lehet az egész jelenség.

Elég furcsa és érdekes helyzetbe keveredtem így estefelé. Sikerült egy olyan varázslóba botlanom, aki nem ismerős erre, s életében most jár itt először. Bár nem tudom, miért lepődök meg ezen, hisz elképzelhető, hogy külföldről jött...miért is ne? Őszinte zavarral jegyzi meg ezt a dolgot, de mintha az iskolát ismerné, hisz velem együtt kezdi el kimondani a nevét. Mondjuk...megint hülye vagyok, hisz a Roxfortot a varázsló világban a legtöbben ismerik. Na jól van, kezdek összezavarodni, aminek a vége az lesz, hogy majd nekiállok hülyeségeket beszélni, de ez egyelőre nem áll fenn.
- Nos, igen...büntetőmunka. - bólintok neki – Sajna ez van. Sőt, ha majd nem sikerül valamilyen úton-módon kimagyaráznom a dolgokat, akkor még pontlevonás is játszik a házamtól. - magyarázom neki, miközben elhúzom a számat a dologra, ahogy ez eszembe jut.
Szépen vagyunk. Eleve a Mardekár vezet a pontversenyben, így is eléggé le vagyunk maradva, erre én meg még viszek pontokat a háztól, nemhogy hoznék. Megcsóválom a fejem.
- Szóval már nem vagy zenész? - érdeklődöm tőle, miközben a srác beletúr a hajába és bemutatkozik, bár mintha a vezetéknevének a végét elharapná. Nem firtatom a dolgot, csak elfogadom a kezét. - Örvendek, Craig. - mosolygok rá. - Josephine ShieldHeart. Hívni úgy hívsz, ahogy tetszik, mivel a legtöbben hosszúnak találják a neven. Van, aki annyira hosszúnak, hogy csak a J betűt hagyta meg belőle. - kuncogok. - És nem, nem tartasz fel egyáltalán, ugyanis már úgyis mindegy a dolog. És végül is... - pillantok rá – ilyen időkben nem igazán egészséges egyedül mászkálni.
Ekkor felajánlja, hogy segít visszahoppanálni a sulihoz, cserébe azért, hogy feltartott. Zavartan pillantok rá, de ekkor eszembe jut, hogy nem tudhat az iskolát körbevevő bűbájról.
- Próbálkozhatnánk vele, de sokra nem jutnánk, mert csak a faluig tudnánk elhoppanálni. - magyarázom neki. - Az iskola területén eleve nem lehet hoppanálni, ráadásul Voldemort és a Halálfalók miatt plusz védővarázslatokkal vették körbe a környéket. Nem beszélve a járőröző aurorokról...- vakaródzom. - Szóval kedves felajánlás volt, de sajnos nem mennénk vele semmire. - sóhajtok. - Mit szólnál...ha mondjuk...beülnénk valahova beszélgetni? - vetem fel kicsit félénken a dolgot. - Persze ha nincs kedved, nem gond, nem akarom magamat rád erőltetni, az nem az én stílusom...
Na, most ütne le tutira Rémszem Mordon. Egy idegen varázslóval akarok beszélgetni, holott nem tudok róla semmit. Akár Halálfaló is lehet, aki a Százfűlé főzet segítségével egy ártalmatlan alakot öltött fel, s megpróbál esetleg bejutni az iskolába. Nem tudom, nem hiszek ebben azért. Mordon néha túlságosan paranoiás volt, bár azért valahol mindenesetre érthető, miért volt olyan, amilyen.
Nekem a megérzésem azt súgja, nem lesz problémám ebből a dologból. Elég normális alaknak tűnik, a zavarodottsága pedig természetes, ha most először jár itt.

- Nem már nem igazán.. Feleli Craig egykedvűen a zenészségét illető kérdésre.. az arca pedig láthatóan elkomorodik.
- Vagyis bizonyos értelemben már nem.. Teszi hozzá csakugyan egykedvűen mint korában. A büntetőmunkás dolog, még mindig foglalkoztatja kicsit, de inkább hagyja a dolgot úgy ahogy, van elvégre lépten-nyomon számára kevéssé érthető, és középkorinak tűnő dolgokkal találkozik itt az ódon angol varázslóvilágban.
- Josephine Josh.. Ízlelgeti a másik nevét, miközben kezet fognak. Közben végighallgatja a rövidítésvariációkat, és magában meggyőződéssel nyugtázza, hogy azért vannak hasonlóságok a földrészek, és emberek között. Itt is pont olyan sablonosak az emberek mint Ausztráliában. Kissé bele is merül ebbe, és elbambul, de végül felkapva a tekintetét szem dörzsölve jegyzi meg.
- Hát ha nemgond, én asszem úgy hívnálak, ahogy neked a legjobb.. Köhög egyet.
- Úgy értem, ahogy te szereted, ha hívnak. Hogy szereted egyébként? Kérdez vissza, de nem is igazán érti, miért hiszen perceken belül amúgy is elválnak, de valamiért, ez még is foglalkoztatta, és ő általában rákérdez az ilyesmikre. Ekkor kissé meglepetten, de örömmel veszi tudomásul, hogy nem tartja fel a másikat. Egykét dolog megfordul a fejében, de mégis csak egy sulisról van szó inkább más irányba tereli a gondolatait, miközben minduntalan a földet nézegeti. Az sem feltétlen biztos, hogy nincs rosszabb fokozat az egyedülnél, például ha az ember egy helyismeret nélküli idegenhez csapódik. Gondolja magában, de abszolút imponál neki a lány egész megjelenése.
- Ok. szóval hoppanálás kilőve.. sejthettem volna akár.. nem gondoltam végig bocs.. Szabadkozik valójában ok nélkül, és kissé megigazítja a bőrkabátját magán.
- Nos hát akkor örültem a szere.. Fejezné, be mikor épp elköszönése közben veti fel a lány az ötletet. Craig-be pár percre belefagy a szó, de aztán egy hajfelborzolást követően furcsa ravasznak látszó, de őszinte mosollyal válaszol.
- De persze ez remek ötlet! Ha van kedved hozzá. És a lelkesedéstől, már majdnem meg is indulna, egy lépést tesz is előre, épp hogy reflexből meg nem fogja a lány kezét, de aztán kissé tanácstalan arccal gyermeki tanácstalansággal tekint vissza a lányra kócos tincsei mögül.
- Öhm izé.. most jut eszembe.. nem is igazán tudom itt mi merre van esetleg átadnám az irányítást, csak utánad! Kacsint a lányra, hogy mehetnek.
- Vannak itt jó helyek? Kérdezi közben újra lelkesen.

Elég érzékeny pontra tapinthattam a zenéléssel kapcsolatban, mivel komor hangvételben válaszolgatott ilyen irányú kérdéseimre. Nem is faggattam tovább Craigt, majd ha esetlegesen mesélni akar róla, megteszi. Nem szokásom kihúzni erőszakkal az emberekből bizonyos dolgokat. Nem szoktam megsértődni olyankor, ha arra a kérdésemre, „Valami gond van?”, valaki azt válaszolja, nincsen semmi. Nem úgy, mint egyesek, akik mindenről tudni akarnak, beférkőznek teljesen az életedbe, s bevágják a durcát azon, ha nem beszélsz nekik épp arról a problémádról. Kicsit felhúztam magam ezen a gondolatmeneten, mivel a napokban pont emiatt...illetve nem csak emiatt, hanem más miatt is összekaptam egy hozzám közelálló illetővel. Azóta nem is beszéltem vele, de érdekes módon nem hiányzik. Sokkal inkább megkönnyebbültem attól, hogy nem lóg állandóan a nyakamon. Fontos nekem az illető, de...de utálom ha olyan szinten akarnak az életembe férkőzni, mint ahogy ő tette. Még mindig elfog a hányinger és az ideg, ha eszembe jutnak az események.
Gondolataimból az ránt vissza Roxmorts utcáira, hogy újdonsült ismerősöm afelől érdeklődik, hogy szeretném, hogyan szólíthat.
- Nekem végül is mindegy, lehet a Josh is, úgy még nem becéztek. - mosolygok rá kedvesen, s valahogy máris elszaladnak, megszűnnek a kósza szürke felhők, amik az előbb még beárnyékolhatták a hangulatomat. - Csak a J-t hagyjuk ki, ha lehet.
Meglepődve veszi tudomásul, hogy bizony nem tart fel egyáltalán. Elnézést kér tőlem, amiért ezt a hoppanálás dolgot nem gondolta végig, de erre csak legyintek egyet.
- Ugyan, elvégre ha nem idevalósi vagy, nem tudhatsz mindenről. - válaszolom neki. - Főleg az „erősítésről.” - teszem még pluszban hozzá.
Újabb döbbenetet látok Craig arcán, mikor felvetem, beülhetnénk valahova, hisz láthatólag búcsúzni akart tőlem. Biztos úgy volt vele, nem akar a terhemre lenni, meg mit is kezdenék egy vadidegen emberrel, de hát én szeretek embereket megismerni. Minél többet. Nincs azzal semmi gond és ezzel csak szélesedik a látóköröm, ezen az állásponton vagyok. Megborzolja barna haját, ami nála a zavar jele lehet, s beleegyezik a dologba örömmel. Már lépne is felém, s fogná meg a kezem, mintha a barátnője lennék, de még időben észbe kap, s a mozdulatot félbehagyja. Magamban megmosolygom a cselekedetet, mert ez egy nagyon aranyos és lelkes akció volt a részéről. Kisimítom az arcomba hullott tincseket, s csak utána válaszolok a kérdésére.
- Nos, van egy pár hely, ahova még ilyen időtájt be lehet ülni. - vakaródzom. - A Szárnyas Vadkant nem igazán javaslom mondjuk. Ott elég furcsa szerzetek szoktak felbukkanni. - pillantok rá. - Viszont a Három Seprűbe mehetünk. Madame Rosmerta nagyon kedves fogadósasszony és, véleményem szerint ott mérik a legfinomabb mézsört is. Úgyhogy szerintem nézzünk be oda. - döntök végül, majd viccesen felé nyújtom a karomat. - Szabad a karját, uram? Ne izguljon, nyugodtam rám bízhatja magát, nem viszem el kényes és kellemetlen tájak felé. - nevetek rá.

- Josh. Ha azt mondod Josh, legyen. Nyugszik bele a fiú, hiszen valójában magától is ezt választotta volna.
- Oké nem lesz J.. elég trén is hangzik amúgy jegyzi meg, teszi hozzá Craig őszintén. Szerencsére időben megtorpant, és nem kapta el a lány kezét, bár ő maga valószínűleg nem jött volna zavarba egyszerűen a lelkesedés beszélt belőle, cselekedett helyette. Craig a kérdésre várva centiről centire figyeli a másik mozdulatait, hogy az hogy babrál a hajával folyton. Nincs igazán meglepődni valója, hiszen ő is ezt teszi folyton. Ezzel tisztában is van.
- Ez remek! Csak utánad! Mondja a fiú válaszképp a nyitva lévő helyekre, és időközben megint a bőrkabátját igazgatja. Szárnyas vadkan.. de hülye egy név. Gondolja magában, kissé megint elbambul, de mindig így jár ha nagyon belegondol valamibe.
- Három mi? Kérdez hirtelen vissza. Az ahova mehetünket követően. Ennek is baromi bizalomgerjesztő neve van gondolja ismét magába, de az arcán lelkesedés ül, hiszen egy kedves lány hívja egy ilyen késői órán beszélgetni. Ez már önmagában nem rossz akárhova is jutnak. Na persze várjuk ki a végét. Elég rég ivott mézsört, és bár nem is szereti annyira most felcsigázza a dolog. A lány gesztusára, és vicces szavaira, majd a karnyújtásra pár percnyi tanácstalan hajigazgatás után spontán, és őszintén replikázik hasonlóan színpadiasan.
- Legyen hát! Mondja fancsali mosollyal, majd egy utolsó igazítás a dzsekin, és indulás. Lazán karol bele a lányba, nem mintha feszélyezné a dolog, csak inkább nem akar tolakodónak tűnni. nem is érti pontosan ezt a kedvességet. Ha a másik megindul belekarolva követi, azt végig sem gondolja milyen következményei lehetnek, ha esetleg ismerősökkel, mi több nem kívánt ismerősökkel futnak össze. Kellemetlen helyzetbe hozhatná a lányt, vagy inkább hozhatja. Erősen fontolgatja is hogy rákérdez, de aztán hgyja, és követi a lányt bármerre is van az a három seprű.

KOLSHA;;

Bíztatóan mosolyog, talán ez valami olyasmit akar jelenteni, hogy bírlak ám, de nehogy elbízd magad. Vagy mondjuk, úristen, ilyen szerencsétlent se láttam még, röhögjük ki! Az első variáció sokal bíztatóbb, így ebben ki is egyezek magammal, miközben egy utolsó pillantást vetek az üzlet kínálatára. Meg sem merem neki mutatni, hogy a következő, amit kinéztem, hogy felpróbálok, egy szőrös, szivecske alakú fülvédő lett volt. Az ijesztő az, hogy még ebben az időben is képes lettem volna megvenni, ha nem terem itt, hogy megmentsen a súlyos beégéstől.

Hugrabugos. Atyaég, ismernem kellene! Ennyire én sem lehetek szétszórt vagy figyelmetlen, bár ebben az évben kaptam eleget mindkettőből. Az RBF senkinek sem könnyű, de, hogy ne vegyek észre egy új háztásat... Valamit rosszul csinálok. - Akkor most meg lehet a véleményed rólam, de hidd el, nem vagy észrevehetetlen, inkább úgy látszik, én vagyok képtelen az új jelenségeket észlelni. - Ez a beismerő vallomás elég komolyan hangzott, talán még van esély arra, hogy ne tűnjek teljesen agyalágyultnak a szemében. Azt mondja őszinte vagyok, pedig meg sem fordult a fejemben, hogy rá értsem a mondandóm negatív részét. Ahogy újra végigpásztázoma tekintetemmel, sokkal inkább a kifinomult-jelző ugrana be, de ezt nem fogom az orrára kötni, nem hiányzik, hogy elbízza magát. Ha sikerül egy kicsit jobban megismerkednünk és ne adj isten még évekig tartjuk a kapcsolatot, talán elárulom neki, hogy mi járt a fejemben, mikor először találkoztunk, de most...
- Nem volt célom leépíteni az egód, csupán megpróbáltam rávilágítani, hogy mennyire hajlamosak vagyunk végletesen ítélkezni a másik fölött. - Egy kis mosoly, szemforgatás, de szigorúan csak az ártatlan fajtából. Egy cseppet távol áll tőlem a gúnyolódás.

- A malátasör tökéletes lesz, de egy percig se érezd ám úgy, hogy megfélemlítettél. - Mert nem is, csak nem szeretek ellenkezni. Vagy az is beleszámít? Viszont Kolgo.. micsoda?! Már kezdek megrémülni, hogy soha nem fogom tudni megszólítani, mikor elárulja, hogy a Kolshát is elfogadja. Elég oroszosan hangzik, megkockáztatom, hogy talán az is, de az fix, hogy nem kérdezem meg, amíg magától nem mondja. - Én Melore Lainey vagyok, ha gondolod Lorizhatsz, Melezhetsz vagy Lore-ozhatsz, de az én nevem nem igazán szorul rá a a becézgetésre, így is elég rövid. - Közben ki is érünk az utcára és azonnal elhatározom, hogy ezt nem szúrom el. Olyan kevés barátom van a házamból, az évfolyamról meg nagyjából nulla és csak Jule az, akit igazán közeli barátnak mondhatok, úgyhogy nagyon jót tenne, ha lenne olyan barátom is, akivel szívesen töltöm az időt és nem menekülök az unalmas történetei elől a könyvtár magányába.

A három Seprű felé veszem az irányt miközben a szembejövő emberek arcáról próbálom leolvasni, hogyan is kellene megpróbálnom több dolgot megtudni róla. Megkérdezhetném mi a kedvenc színe. Akkor tuti itthagyna. Vagy kiröhögne és itthagyna. - Ha már közös programot is szerveztünk, egymás nevét is tudjuk meg minden, nem akarsz egy kicsit mesélni magadról? Persze, kérdezhetek is, ha gondolod... - Az egyszerű megoldást választottam.

.:A lány akinek elég rövid a neve, hogy a teljes nevén szólítsam:.



-Hááát.. - egy határozott hát.. ez mindig bejön.. legalább tudok addig is gondolkodni, hogy mit mondjak magamról. Nem engedem, hogy kérdezzen, nehogy beletenyereljen olyan dolgokba, amiről nem mesélhetek vagy látszik, hogy nem akarok.. Hol kezdjem..? Elég övön aluli - én kezdjem.. Ezért szeretem a sört a dumapartikhoz. Főleg az elsőkhök. Az alkoholtól mindig megered a nyelvem. És ha kellő szinten tudom magam tartani, akkor még nem kezdek hülyeségeket beszélni és nem felejtem el, hogy hol is tartok.
-..hol is kezdjem.. - akarom azt a sört! Szaporábbra veszem a lépteimet, csak annyira, hogy ne vegye észre a gyorsítást. - ..megpróbálom valahol az elején.. -kronológiailag.. bár nem sok mindent mondhatok el, de az a kevés lehet elég ijesztő vagy izgalmas, hogy elűzzem vagy felkeltsem az érdeklődését.
-Szóval Oroszországban születtem - mint a nevemből is kiderül. Pontosabban Kálinyingrádban. Az az a része, ami külön van az anyaországtól, Litvánia és Lengyelország között. Édesanyám angol, kint ismerkedtek meg a szüleim.. - a Bolsojban.. folytatnám, de egy pillanatra elakad a hangom.. majdnem elszóltam magam.. úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy mit is mondjak még róluk. Majdnem elkezdtem mesélni, hogy mugli művészetrajongók mind a ketten és hogy anyám csak ezért volt kint.. aztán ott ragadt.. Ő is él hal az operáért. Még para is lehet ebből - ..végül kint is telepedtek le. De nem jöttek ki jól. Apám elég fiatal koromban elköltözött és később Kamcsatkán vállalt munkát, hogy minnél távolabb legyen tőlünk. Én a Drumstang Mágusképző Akadémia padját kezdtem el koptatni. És igen, ismertem Krumot, mindig ezt kérdezik. De én mindig is túl sötétnek tartottam, hogy szóbaálljak vele...- itt elakadok. Szerencsére a következő sarok utána a Három Seprű utcáján vagyunk, onnan pedig már csak pár lépés.

-Nem tudom mit mondhatnék még.. Bevallom őszintén, nehéz feladat elé állítottál. Éppen azért szerettem volna sörözni, hogy jobban menjen részemről a beszélgetés.. - elmosolyodok és most azt hiszem látszik is, hogy zavarba jöttem. Pedig próbálom tartani magam mindig.
-Nem voltam oda a suliért. Mondjuk a Roxfort se jobb, csak kicsit szabadabbnak érzem magam. Talán.. Bár itt nincs senkim. Ánásztászija a legjobb barátom, meg volt egy-két haverom.  Nem is igazán haverok voltunk, csak nem volt más társaságunk. Esténként összejöttünk és Kyr Golemeztünk, az egy ilyen sakkszerű logikai játék. Természetesen esélykiegyenlítőset: aki kiütött egy bábut, ivott. Mi voltunk a suli egyik nem hivatalos köre: az Életfalók.. Ezt a gúnynevet kaptuk, mert elég sok illegális dolgot csináltunk, amivel az egészségünket roncsoltuk. - most már őszintén tudok erről beszélni, bár még kicsit szégyenlem. De ha meg akar ismerni, tessék, itt a sötét oldalam is. Lassan célegyenesbe érünk. Már messziről látom a Seprűt.
-Csupa okos ember, megkeseredve, beszürkülve, kitűnőek alkímiából, gyógynövénytanból. Ennek megfelelően kísérleteztünk is sokat és persze egy-két "tagot" időközben ki is csaptak a suliból. Azt hiszem én még idejében felhagytam ezekkel.

- Azt is hozzá kell tenni a dolooooo.... - és eltűnök a lány horizontjáról. Mint akinek kirúgják a térdét, összerogyok. - Hogy bassza meg!! - Na tessék, bemutatkoztam neki. A-tól Zet-tig.. Ott fekszem porba sújtva, a lábai előtt heverve.
Szégyenkezve kitör belőlem a röhögés. Segélykérően a lányra tekintek, és kinyújtom a kezem.
-Tudod, ezeket a cipőket aszfaltra tervezték..

A FIÚ, AKI SZERINT AZT IS HOZZÁ KELL TENNI A DOLOOO...;;

Remélem nem hoztam kellemetlen helyzetbe a kérésemmel, bár ennek inkább az ellenkezője látszik beigazolódni, mivel úgy húzza az időt, hogy szinte öröm hallgatni, ahogy kínlódik. Ki mondta, hogy a hugrások szenetek? Még, ha nem is azok, akkor sem ejtettek a fejünkre, hiszen hihetetlen logikámmal rájöttem, hogy orosz és lám, igazam is lett. A Durmastarngot, mondjuk, sosem képzeltem túl kellemes helynek; rideg kőfalak, kopott padok és mindenki csak nagy bundákban mer beülni az órákra, legalábbis az én álomvilágomba biztosan, mivel sosem olvastam utána, hiszen akkor el is veszne a varázsa.
Szegény, láthatóan nem könnyű neki folytatni, már épp fel akartam ajánlani, hogy az út hátralévő részében én szívesen elszórakoztatom, valami buta történettel, mikor egyszer csak beszippantja őt az éter, illetve kénytelen vagyok ezt gondolni, hiszen épp csak egy pillanatra néztem félre és már nincs is sehol. Gyanakodva lépek még párat előre, mikor ismerős hangra leszek figyelmes a hátam mögött, s mikor megfordulok, hogy kérdőre vonjam, látom csak meg, hogy épp a földön ülve nevet, elég bizarr képet tárva a járókelők szeme elé. Nem bírom tovább, belőlem is kibukik egy nem túl nőies, nyüszítéshez hasonló kacagásféle és legszívesebben mellé huppannék, hogy még szintkülömbség se zavarja meg a kedves nézőket.

- Álltalában én szoktam ilyen helyzetekbe keveredni, szóval ne aggódj, ha épp arra készültél volna. - bíztatom, miközben felsegítem szerencsétlenül járt sorstársamat. - Azt már nem merem állítani, hogy ezek utána jó ötlet az alkoholizálás,... - Vigyor. A végén még komolyan vesz. - ...viszont kíváncsi vagyok a történeted végére és jó lenne, ha a Durmstrangról is mesélnél még, szóval, ha készen állsz egy újabb megmérettetésre, akár folytathatjuk is az utat. - Végszóra el is indulok mellette, hiszen a távolban már kivehetőek a Három Seprű körvonalai, én pedig nem tudok magamról túl sok érdekesnek minősíthető információt.

- Ez az Életfaló-dolog szimpatikus nekem, szerintem mindig az a lényeg, hogy élvezd, amit csinálsz. Én álltalában itt szoktam elrontani, túl gátlásos vagyok az olyan dolgokhoz, amiket igazán szeretnék, így mindig távol maradok a céljaimtól is. - Szégyenlősen vallom be, hogy sokkal kevésbé vagyok keménycsávó, mint ő és valószínűleg kevesebben is ismernek, noha ő csak egy éve jár a Roxfortba, de, ha már ő is ilyen szépen színt vallott, akkor így fair. - A kísérletezgetés viszont az egyik hobbim, bár én maradok a bájitaltannál, mivel az alkímiát nem vettem fel, a gyógynövényekkel pedig csak annyit foglalkoztam, ami elég volt ahhoz, hogy jó eredményt érjek el, sose többet. Ezek valahogy nem is fogtak meg, ellenbena bájitalokról órákig tudnék neked áradozni, amit nem hiszem, hogy túlságosan nagyra értékelnél, így nem teszem, de azt hiszem érted a lényeget. Mondjuk, nekem inkább a szünetekben nyílik csak alkalmam kipróbálni ezt-azt, mivel anyukám bájitalmester, ezért hamar segítséget tudok kérni, ha valamit nem értek, esetleg felrobbantottam a labort meg hasonlók. - A mosoly nem tűnik el az arcomról, mivel újabb és újabb nevetséges emlékek rohannak meg, ahogy elkezdem felidézni az első kalandjaimat. Mikor anya születésnapjára parfümöt akartam készíteni és hónapokig az egyik fiókomban rejtegettem, majd a nagy nap előestéjén be akartam csomagolni az ajándékot, és amint elkezdtem kihúzni a fiókoz az egész lakást elárasztotta egy lilás, bőzölgő füstnek túl sűrű akrámi. Vagy, mikor fogalmam sem volt, hogy mi fortyog az egyik üstben, már napok óta és próbaképp belemártottam egy kést, ami láncreakciót indított be és az egész laborban néhány perc alatt a feje tetejére állt minden. Folytatnám még, de hirtelen arra eszmélek fel, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem és már pár perce meg is érkeztünk a kocsma bejáratához.

//Előzmény: Három Seprű//
Aaront úgy látszik nem hatotta meg, hogy gyorsabban felpattantam, mint ő. Némi játék után végül ő is feltápászkodik, majd nem létező szoknyáját igazgatva rám vigyorog, én pedig vissza rá. Csípem ezt a srácot.
Amy eközben látva a játékot, nevetésben tör ki, és - mit ad isten - olyan mértékben rázza a kacagás, hogy nem veszi észre az "előtte termett" széket, és kis híjján vízsintesbe áll tőle, Patrick azonban észrevétlenül közelebb lép, és mielőtt még lovagias gesztussal elkaphatná a lányt, megtörténik a másik eset: Amy a kacagás és ijedt arc vágása közben elkapja a sármos srác karját. Én kidülledő szemmel nézem a jelenetet, aztán megrázom magam, hogy ha már a fél Három Seprű a kis esetet vizsgálja, én ne bámuljam őket. De nagyon nehezemre esik, hogy ne röhögjek hangosan.
Egészen az ajtóig fuldoklom, Patrick és Amy mögöttem, Aaron gyanús mosollyal az ajkain mellettem, a Három Seprű népe némileg döbbenten körülöttem, majd amint kiérünk a forró de embermentes levegőre, kitör belőlem az iszonyatos nevetés. Amy a következő pillanatban elkap, és együtt görnyedezünk, lehetőség szerint nőiesen, hogy nehogy elvegyük a kedvét a két férfinövendéknek a szebbik nemtől. Lassacskán abbamarad a hörgésünk, és bár könnyes szemmel, és fájó arcizomzattal, de képesek vagyunk viszonylag értelmes fejet vágni, felpillantva megint kitör belőlem a nevetés: Aaron és Patrick arca tükörként működik, csak kicsit csúszik időben. Mindketten grimaszolnak, hogy visszatartsák a nevetést, de mikor én beduplázom a kacagásból, ők is csatlakoznak, és mindannyian együtt heherészünk a népes utcán. Amy kérésére csak bólintani tudok. Talán tényleg jobb az emberiségnek, ha két, azaz most már négy ilyen vad, mint mi, elkerüljük egy kicsit. Csukladozva a légszomjtól és az elfogyasztott három pohár üdítőtől, Aaron oldalán botladozom tovább. Mögöttem Patrick igyekszik megtartani Joyt és magát, mivel a nevetés valamiért mintha kiszedte volna a lábukból a csontot. Egymást támogatva másznak utánunk.
Percek múlva tudok csak rekedten megszólalni.
- Szóval embermentes hely... Én is arra szavazok. Hát ti, fiúk?
Patrick szorgalmasan bólogat, miközben felzárkózik mellénk Amyvel.
- Mehetnénk az öreg bozótos széléhez, ott nyugis minden, maximum néhány piknikező van ilyenkor. Mit szóltok?
Kérdezi tőlünk, de igazából Amyhez szól. Várom a választ, mert igazából nekem tökéletesen megfelel az is. Aaron a másik oldalamon baktat zsebre tett kézzel. Kicsit elveszettnek tűnik, ezért végül belekarolok, nagy vidáman rávigyorgok, mire az ő arcán is felragyog egy mosoly. Előre nézek, de fél szemmel azért látom, hogy Patricckal egymásra kacsintanak.
Lám, milyen könnyű valakinek jó napot szerezni...

(http://www.kepek.us/images/eh1rfjhwrpi7et2ukrf1.png)

...:::Három seprű:::...

A Sötét NagyÚrhoz tartozni. Gyilkolni, érezni a vér szagát. Küldetést teljesíteni, félelmet gerjeszteni. Joshua legbelül mindig is erre vágyott. Jó ideig még magának sem vallotta be, hogy a szadista hajlam bizony ott csörgedezik az ereiben, de már régóta sejteni lehetett az ügy végkimenetelét. Eljött az ő ideje. Ma már rutinszerűen végzi a rábízott feladatokat, s valóban semmitől sem riad vissza. Szó szerint semmitől. Ő már nem Josh, a pofátlan, nemtörődöm mardekáros, ő már Joshua Reynolds, hű alattvaló, aki meg akar felelni, aki megtanulta az ehhez kívánatos modort és szakított előző életével. Persze a csinos hölgyeket manapság sem veti meg, de férfiból van, mostanra valóban férfivá érett. Josh mindig is szerette, hogy többnek nézik a koránál, és ezt természetesen ki is használta. Nem egyszer sikerült érett nőket a hálószobába csábítania, s azok általában nem bánták meg a vele töltött kellemes perceket. Egy dolgot azonban mindig titkolt, szíve mélyén szégyellte, hogy tud szeretni.
Holnap újabb áldozata lesz a háborúnak. Joshua felszegett fejjel nyomta le a Három Seprű kilincsét, talárja meglibbent utána a szélben. Kimérten, feszesen tett néhány lépést előre, majd megtorpant és körbenézett a zsúfolt helyiségben. Miért épp ide jött? Talán jobban járt volna a Szárnyas Vadkannal. Talán... Most viszont itt van, és itt is marad. Komolyan meglepő, már-már mulatságos a kinézete, ha ismerjük a múltját. Mint egy üzletember, mint, aki tényleg nagy befolyással bír és nem csak megtéveszteni akarja a gyanútlan szemlélőt. Pedig mégis ki a fene hinné el, hogy ő a "császár"? Valószínűleg senki. Mindenesetre a megjelenés kitűnő. A kérdés csak az, hogy vajon milyen modor párosul ezzel?
- Vendégekben gazdag szép délutánt kívánok! -hangzott az igen csak megnyerő köszöntés, egy még annál is mézes-mázosabb mosoly kíséretében, miközben Josh könnyedén pattant fel az egyik ülőalkalmatosságra. Mi lenne ha a csapos a női nemet képviselné? Belegondolni is rossz. - Kezdetnek egy vajsör is megteszi. -tette hozzá meg sem várva a fiatalember kérdését. Vajsör? Mi ütött ebbe a srácba? Joshua meg a vajsör. Ez egyre érdekesebb.
Holnap újabb áldozata lesz a háborúnak. Reynolds tudta, hogy kezdheti beizzítani a pálcáját, de a mai "áldozatot" is elkezdheti keresni. Ugyanis a fiú érdekes rituálét követett. Egy a testnek, egy a léleknek. A testi élvezet megelőzi a gyilkolás élvezeteit. A szadizmus olyannyira hatalmába kerítette a zöldtaláros fiatalt, hogy küzdeni is képtelen volt ellene. Az énjeit viszont tökéletesen váltogatta. Sikerült hibamentesre fejlesztenie az egyéniségeit, melyek már-már napirendszerűen váltogatták egymást. Egy éjszaka az adrenalin gyűjtésből, a másik a túltengésben lévő adrenalin kitöréséből állt. Joshua mindig tisztában volt azzal, hogy mi is következik, az élete meg volt tervezve.
Ebben a pillanatban kortyolt bele vajsörébe, majd grimaszokat vágva a boxok felé terelte figyelmét. Szemei összeszűkültek, ahogy észrevette a meglehetősen csinos teremtést.
- Kivinne abba a boxba egy jeges teát? - adta ki az utasítást a megfelelő hangnemben Josh, miközben le sem vette mélybarna íriszeit a magányos lányról. Meg sem fordult a fejében, hogy alkoholt küldjön, ért már annyira az emberekhez, hogy tudja kinek mi kell. Most pedig amúgy is elviselhetetlen meleg uralkodott, ilyenkor ki ne örülne egy frissítőnek? És egy ilyen gesztusnak?

Barbara  8)

Türelmesen várom, hogy a pincér megérkezzen a kiszemelt hölgyemény asztalához. Kissé oldalra fordulok, könyökömet a bárpulton pihentetem. Milyen csodás nap. Csodás? Inkább furcsa. Nyugalom, unalom, semmittevés. Nem mindennapi párosítás. Holnap viszont... Holnap újabb áldozata lesz a háborúnak. A küldetés kiadva, csak arra vár, hogy véghez vigyem, amit véghez kell vinni. Mondhatni rutinmunka. Viszont... Még a rutin is maximális felkészültséget igényel. Mert hogy is jutunk el a rutinig? Számtalan ránk ruházott feladat teljesítése által. Ez a cél, amit bármennyire is egyszerűnek látszik, csak vért izzadva lehet elérni. Meg kell felelni, mindig, minden helyzetben és időben a maximumot kell nyújtani, nem számítanak érzések és érzelmek. Nincs olyan, hogy fáj. Nincs olyan, hogy éget a seb. Nincs semmi és senki. Csak egyetlen egy valaki létezik. A parancs hordozója. Vagy cselekedsz, vagy elbuksz.
Tudtam. Jól tudtam, hogy mit kell tennem. Egy befolyásos család még befolyásosabb ismerősét kell eltennem láb alól. Egy olyan férfit, aki nem tűrhető meg a varázslóvilágban. Aki egy senki. Mint oly' sokan ebben a kiba**ott társadalomban. Én legalább valaki vagyok, vagyis jobban mondva egy senki, aki valaki a NagyÚr mellett.
Tudtam. Tisztában voltam azzal, hogy holnap a legapróbb hibát sem véthetem. Ott kell lennem fejben, ma viszont... Ma viszont ma van. Semmi esetre sem holnap. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad játszadozni.
Szám szegletében megbúvó mosollyal figyelem a szépség reakcióját, már amennyit ki tudok belőle venni e tisztes távlatból. Pillantásunk ekkor találkozik, majd tüzes tekintete tekintetembe kapaszkodik, miközben ujjai mintha a papírra vándorolnának. A pincér ismételt megjelenéséből feltételezem, hogy hívatta. Kissé előrébb mozdulok, hogy még kivehetőbb legyen a szituáció, persze csak annyira, hogy az még véletlenül se tűnhessen fel a lánynak. Kortyolok egyet a habzó vajsörből, majd félretolom a korsót és tovább fürkészem a jelentet. Ír. Ajkai szóra nyílnak. Felém sandít... A pincér ekkor elveszi az ajándék jeges teát, és láthatóan hozzám igyekszik. ~Hmm...játékos kislány...talán partneremre akadtam...~ Visszafordulok a bárpult felé, miközben szám az előbbinél szélesebb mosolyra húzódik.
- Uram, a kisasszony visszaküldte az imént kivitt innivalót. Egy kicsit kiegészítve. -bök a szívószálra, jelezve, hogy ha eddig még nem láttam volna, rejtőzik benne valami.
- Köszönetem! -bólintok a férfira, majd a lehető legtermészetesebb mozdulattal kihalászom a cetlit. Könnyed nevetés hagyja el ajkaimat, ahogy meglátom a nyúlfarknyi üzenetet. Rövid, mégis ütős. Szép kézírás. Kecses, nőies vonalvezetés.
- Elnézést! Esetleg kaphatnék egy tollat? -fordulok ismételten a pincér felé, akiről ekkor már nem igazán mintázhatnák a nyugodtság szobrát. Ez viszont most cseppet sem érdekel. Megkaparintván az eszközt, magabiztos, szépnek cseppet sem nevezhető betűket kanyarítok a fecnire. Munkám végeztével gondosan feltekerem a lapot, majd visszacsúsztatom a szívószál belsejébe.
- Kérem, vigye ezt vissza ugyanahhoz az asztalhoz. Ígérem a jutalma nem marad el. -ejtem ki a szavakat, minél megnyerőbb és úriasabb stílusban. Lássa már kivel van dolga. Az arc meg is szelídül, az elhalkuló lépteket egoizmussal teli mosoly kíséri.

Barbara



...:::Három Seprű:::...
Egy biztos. Ő nem az a fajta teremtés, aki csak úgy odaadná magát bárkinek is, aki tudatlanul, hiszékenyen besétálna a felállított csapdába. Nem. Benne több van, jóval több. Maga a két lábon járó báj és kecsesség. Finom, nőies vonások. Igazi természetes szépség. Igazi kihívás. Erre volt ma szükségem. A múlt elmúlt. Az idő változik, az emberek pedig együtt változnak vele. Amit nehezen kapsz meg, azt becsülöd leginkább, mert azért megdolgozol. Az csábítóbb, kívánatosabb, ha elnyered, sokkal inkább magadénak érzed. Titokzatos. Pont, mint a bokszban ülő hölgy. Tudtam. Tudtam, hogy érte meg kell küzdenem. Most nem elég a sármos mosoly, a megnyerő öltözet, a külsőségek. Több kell. Sokkalta több.
Mégis mit vártam? Talán azt, hogy vadmacska módjára rámveti magát és leteper. Ezen még nekem is nevetnem kell. Bár jobban belegondolva a szituációba, nem is lenne olyan rossz. Sőt, kifejezetten élvezném ha egyszer... Ha egyszer kezelésbe venne egy nő. Egy érett nő. Erről ez esetben szó sincs. Akárhogy is nézem, 16-nál egy perccel sem több, talán még annyi sincs. Egy kis csitri...olyan mint a többi. Mégis... Mégis van benne valami különleges. Megfordulok a bárszéken, két könyököm a pulton megtámasztva feltűnően figyelem a lány reakcióját. Szemeim összeszűkülnek, szemöldököm mozgatásával előidézem a megfelelő arcjátékot. Hosszú, fekete talárom már-már a földet súrolja. Tekintetem egyszerre komor és csábító. A mélybarna íriszek mosolyt festenek az érzelemmentes ábrázatra, holott a száj mozdulatlan. Ismertem már ezt a játékot. Lépésről lépésre tisztában voltam a szabályokkal. Abban is biztos voltam, hogy a bokszban ülő csinos hölgyet nem lehet egykönnyen levenni a lábáról. És ha nem is akarom?
Egy darab hús. Egy szexi test. Semmi több. Bármit mutat meg magából, átlátok a szitán. Kemény kiképzésben vettem részt az életem során, hogy lássam a másik igazi énjét. Tiszában voltam vele, hogy a fiatal barna játszani akar. Én pedig sosem voltam elrontója semmiféle játéknak. Egy bizonyos pontig. Komor tekintettel követtem az eseményeket, érzésnek leghalványabb jelét sem engedtem láttatni. Nem úgy mint a kiszemeltem. Hamiskás, nem túl őszinte mosoly. Csábító mozdulatok, egy erotikus pillantás felém, könyörtelen cselekedet. Komolyan azt hiszi, hogy tud hatni rám? Hogy ha összegyűri a papírt, akkor megtörök, mellbe taszít? Cöhh...mégis hol él ez a naiv teremtés? Nem ismeri még Joshuát, és sosem fogja kiismerni.
Amolyan "Na, csak ennyire futotta?" arccal fordulok meg a széken, majd intek a pincérnek és a bárszekrénnyel szemezgetve kipécézek valami merészebbet. Valahogy el kell indulni ama göröngyös úton. Mondjuk egy Lime elixirrel. Nem a legerősebb ital, sőt, a gyengébbek közül való, de indulásnak pont megfelelő. A citromkarika pedig felteszi az i-re a pontot. Lassan szívok egyet a nedűből, majd hirtelen gondolattól vezérelve...legalábbis a látszat szerint...felemelkedek ültő helyemből, megmarkolom a poharat és ismételten a lányra irányítom figyelmem. Az acélos léptek közepette arcomra varázsolom legmegnyerőbb vonásaimat, miközben üres kezem a talárom zsebébe csúsztatom. Természetesen a Sötét Jegyet már reggel gondosan elfedtem. Elvégre ki a bánat nézné ki belőlem, hogy halálfaló vagyok? A modorom egyfajta fegyver. Meg tudnék szabadulni a bunkóságtól, mégsem teszem. Így maradhatok mindenki előtt inkognitóban. Ez az álca. Senki sem hiszi el rólam, hogy képes lennék Voldemortot szolgálni, sőt, sokan azt sem, hogy aranyvérű család sarja vagyok. Mára már tökéletessé fejlesztettem cseppet sem megnyerő stílusom, ami egyértelműen egyedivé tesz a "szakmában". Olykor viszont szükség van az úriember énre. Más különben...Más különben elbuknék.
- Szép estét a Hölgynek! Joshua Reynolds vagyok. -nyújtom a kezem egy udvarias mosoly kíséretében, mintha az elmúlt percek, a levelek meg se történtek volna, majd a lánnyal szemben lévő bőrborítású ülésre mutatok. -Megengedi?
Ha a szépség is úgy gondolja elfoglalom a helyem, majd italom az asztalra helyezem és hátradőlök.
- Régóta üldögél itt magányosan? -kérdem kimérten, miközben figyelmem az asztalon heverő papírgalacsinra vándorol. Gondolva egy merészet ujjaimmal megmarkolom a tárgyat, majd széthajtom azt.
- Óh, minő rettenet. - borzadok el a hanyag betűvezetés láttán, miközben szemeim a lány íriszeibe mélyesztem. - Nem is csodálom, hogy összegyűrte... -ezzel markomba szorítom a cetlit, majd egy kosaras mozdulattal a nem messze tőlünk lévő szemétkosárba célzok. Mintha mi sem történt volna lehúzom a poharam széléről a citromkarikát, ami másodpercek múlva már a gyomrom felé veszi az irányt.
- Esetleg meghívhatom valamire?

Mikor Craig jótékony ködöt bocsájtott ránk nem sokat vacakoltam azonnal erősen Roxmorts főutcájára gondoltam. Sikeresen hoppanáltam a kívánt helyre és minden tagom a helyén volt. Leporoltam magam de kezdett fájni a fejem, biztos a kezdeti sokk eredménye. Végül is az a két undorító alak... Inkább nem is gondolok rájuk mert felfordul a gyomrom tőlük. Kicsit megborzolom a hajamat és eszembe jut hogy a könyveimet otthagytam. Vállat rántok majd anyám vagy a nővérkém megveszi még egyszer.

*Eléggé későre jár már. Elröppent az idő az iménti incidenssel, és úgy fest hogy a séta is eltartott egy darabig. Csak a falu néhány utcalámpája pislákol. Ez töri meg a koromfekete hangulatot, melybe belecsöppen az ide hoppanáló lány. Néma csönd honol az utcán a boltok kirakatai pislákolnak kissé. Egy lélek sem jár erre. Kínos percek telnek el, mire újabb pukkanás, és megérkezik Craig is kis késéssel. A ruhája meglehetősen szakadtnak tűnik, és az arcán is feltűnik a félhomályban egy vágás, mely elég nagy ahhoz hogy így is látszódjon. A nadrágja is elszakadt, és kissé sántít is. Köhög egyet kettőt, és ekkor tűnhet fel a lánynak ismerős látványként, hogy ott szorongatja a hóna alatt a könyveit. Viseltesek az órákkal ezelőtt, még új darabok de megvannak mind. Craig liheg, és előre hajol a térdeire támaszkodva szuszog, és leteszi a könyveket. Ahol a nadrágja átszakadt szintén seb tátong. Úgy látszik míg a könyvekkel tevékenykedett sikerült beérnie néhány ellenlábasnak. Két köhögés, és szuszogás között szólal meg a srác végeredményben elég nyugodtan csak hangjában komoly fáradtsággal.*
- Jól vagy..? ezeket majdnem ott felejtettük.. *Majd elcsendesül, és csak szuszog görnyedve mintha valami maratont futott volna.*

Nem sokkal utánam Craig is megérkezik de a kinézetében nincs sok köszönet. Viszont nála vannak a könyveim, koszosak és porosak ugyan de legalább vannak. Késő lehet már, nem érdekel már látom magam előtt ahogy anyám a fejét fogja és körbe-körbe járkál a házban míg haza nem érek. Volt már hogy csak úgy eltűntem órákra de ilyen hosszú időre szerintem  még sosem mentem. Kettőnkön kívül senki sincs itt, remek ha még itt is rám támad valami az lesz a szép. Aztán tüzetesebben megnézem Craig-et. Közelebb hajolok hozzá hogy megnézzem a sebet az arcán, iszonyú érzés hogy én voltam bajban és ő itta meg a levét annak hogy nem tudtam magamra vigyázni. Végigsimítok az arcán lévő vágáson aztán igyekszem valami bűnbánót erőltetni az arcomra. Nem örülök neki hogy miattam sérült meg.
-Sajnálom. Motyogom a sebeire utalva én nem akartam senkinek problémát okozni. Utána látom meg hogy sántít is. A hogylétem felől érdeklődik.
-Én jól vagyok. De rólad nem mondhatjuk el ugyanezt jobban tetted volna ha hagysz ahol vagyok. Utálom hogy megsérültél miattam. Mondom fejcsóválva fojtott hangon. Aztán elveszem tőle a könyveket és nagyot sóhajtok. Körül nézek itt tényleg nincs egy teremtett lélek sem.
-Amúgy kössz hogy...megmentetted a könyveket és szóval...engem is. Mondom ki nehezen köszöngetni se szoktam, nem az erősségem.

*Craig kissé meglepett arckifejezést ölt a lány közeledésére. Amint felnéz, és kiigazítja haját az arcából, s közben az érintés eredményeképp kissé felszisszen. Végül lassan felegyenesedik, és megdörzsöli a szemeit. Nem tudja teljes testsúlyát ráhelyezni mindkét lábába így kissé féloldalasan álldogál most a sötét utcán, sejtelmes madárijesztő ebnyomását keltve távolról.*
- Az az igazság, hogy én kértem hogy maradj kint.. úgy hogy azt hiszem én tartozom bocsánatkéréssel.. még az a szerencse hogy időben odaértem.. bár biztosan te is meg tudtad volna oldani.. csak elheveskedtem a dolgot.. mert hirtelen eléggé úgy tűnt, hogy rosszul áll a szénád..
- Tuti, hogy ha kicsit később jövök ki te is padlóra küldted volna őket. *Mondja Craig bátorítóan mindenfajta gúny nélkül teljes őszinteséggel, annak ellenére hogy maga sincs erről meggyőződve, na de mindegy is próbál kedves lenni, kicsit oldania feszültséget, hisz látszik a másikon is, hogy ideges, és különben is nem tűnik annak az anyámasszony katonájának aki ne tudna esetleg elbánni rosszakaróival. A lány további mondandóját pár perces csend követi Craig nem szól semmit csak lassan egy az út szélén álló padhoz biceg, és leül. Hogy a lány követi e nem tudni.. minden esetre eléggé fája lába így inkább jobbnak látja leülni, és miután sóhajt egyet szólal csak meg ismét.*
- Hát ami azt illeti.. én is utálnám magam ha neked bajod esett volna.. arról nem is beszélve, hogy én kértem kísérj el.. na de tényleg túl vagyunk rajta te jól vagy ez a lényeg. *Craig érzi a lány hangjában a feszültséget, és hogy az utolsó pár szó igen nehezére esik. Épp ezért a fiú szinte tudomást sem vesz róla. Csupán egy halvány pillantással nyugtázza, hogy vette az üzenetet. Nem kell kimondania a másiknak, ha nem szeretné. Craig teljesen megérti, és nem veszi magára.. vagy hálátlanságnak. Újabb kis csend következik, majd Craig előhúzza a pálcáját, és végigméri a kezében.*
- Hát most egy időre aztán tényleg ki varázsoltam magam.. nem is emlékszem mikor használtam ennyi támadó meg stratégiai ártást.. egyszerre.. kicsit szédülök is tőle.. *Magyarázza... majd felnéz az utca közepén álldogáló lányra.*
- Nem ülsz le esetleg..? *S mutat félszegen maga mellé, majd így folytatja.*
- Bár elég késő.. van talán menned is kell.. úgy értem nem baj ha menned kell.. amúgy is érthető ha nem akarsz még több zűrbe keveredni a társaságomban.. *Viszi le a hangsúlyt Craig, és lenéz tornacipője kopott orrára.*

Mikor megérintem az arcát felszisszen elég csúnya a sebe és őszintén szólva a lábán lévő vágás sem látszik a legártatlanabbnak. Aztán újra beszélni kezd én figyelmesen hallgatom aztán bólintok.
-Elképzelhető hogy megtudtam volna oldani. Igazából vonzom az illyesféle perverz és kötekedő alakokat fogalmam sincs miért de az ilyenforma embereknek mindig felkeltem az érdeklődését. Mondom fintorogva, utálom hogy a rossz arcú emberek tapadnak rám. Aztán Craig elindul egy közelebbi pad felé eléggé biceg némán követem. Elmondja hogy neki sem lett volna jó ha megsérültem volna, hálisten jól vagyok. Aztán a varázslásról kezd beszélni elhiszem hogy szédül tőle hiszen láthatóan minden erejét beleadta hogy megleckéztesse szt a két rohadékot.
--Nagyon jól csináltad, azok az idióták azt se tudták hova kapjanak. Mondom elismerően aztán Craig megkérdezi nem akarok-e véletlenül leülni. Én teljesen el is felejtkeztem az ülés problémájáról de bólintok és leülök mellé. A könyveimet szépen magam mellé pakolom. Aztán azt mondja hogyha mennem kell akkor menjek csak de én igazából még mindig nem sietek sehova és kis családom társaságára sem vágyom különösebben.
-Tudod, lehet hogy iszonyú hülyén hangzik de... sokkal szívesebben ülök itt veled minthogy hazamenjek. Egyébként meg nélküled is képes vagyok elég nagy bajba keveredni szóval ha nem zavar szívesen maradok veled még egy kicsit. Mondom miközben belebámulok a semmibe, jó sötét van és tényleg semmi kedvem haza hoppanálni, ha nem zavarom Craig-et inkább  üldögélek vele.

*Az Ausztrál csak bámul maga elé, miközben hallgatja a másikat. Kissé furcsán hangzanak az elismerő szavak a lány szájából, így a fiú kissé oldalra is fordítja a fejét, és vet rá egy pillantást. Majd felegyenesedik, és nyög egyet amint a lábát próbálja kényelmesebb helyzetbe hozni, végül nem sikerül, úgy hogy egy sóhaj kíséretében marad minden az eredetiben. A lány még maradna, ez kissé megnyugtatja a fiút. Legalább is abban a tekintetben, hogy ezek szerint talán kissé már megnyugodott a történtek miatt, bár ki tudja lehet ez semmiség volt, és tényleg nap mint nap kerül ilyen helyzetekbe. Csendben bólogat a kócos ausztrál a lány szavaira. Tehát neki sem fűlik a fog a hazatéréshez. Ami azt illeti ezzel Craig sincs másképpen. Nem véletlenül van ilyen távol az otthoniaktól.*
- Akkor ha jól sejtem. *Kezdi Craig a lány felé fordulva.*
- Az a két nő korábbról a rokonaid..? Csak nem az Anyukád, és a testvéred.? *Kérdezi a fiú kíváncsian, s közben a zsebében kezd turkálni a korábban b szerzett fekete doboz után. Rátalál, majd lassan előveszi, s miközben beszélgetnek forgatni kezdi a kezében, mintha nem tudná hogyan nyílik. Közben persze a másikra is figyel.*
- Már csak abból gondolom, mert nem tűnt úgy hogy éppen nagyon jóban vagytok.. márpedig ha szívesebben maradsz egy ilyen zűrös alakkal mint én eléggé nagy bajok lehetnek otthon.. *Magyarázza a srác furcsa akcentusával, végül megunja a dobozzal való matatást, és felpillant az égre egészen hátradőlve a padon.*
- Bár én sem jövök ki felhőtlenül a rokonsággal.. ne de ez ma már szinte mindennapos dolog azt hiszem..
- Egyébként elárulod, hogy mivel foglalkozol..? *Kérdezi Craig gyanútlanul, hisz nincsen tisztában pontosan a másik korával. Bár a tankönyvek árulkodók lehetnének.. de a korábbi események forgatagában Craig valahogy ezt kifelejti a gondoltaiból.. Végül hirtelen kap észbe...*
- Ja basszus.. mennyi eszem van.. biztosan suliba jársz.. meg is feledkeztem a könyveidről.. *Végül zavarában jobbnak látja, ha inkább elhallgat.*

Mialatt beszélek Craig bólogat ami azt jelenti hogy talán - de csak talán- nem unja magát halálra a társaságomban ami jót jelent. Mondjuk az emberek általában nem unják magukat mellettem mert elég balhés lány vagyok. Aztán rákérdez anyáékra nem örülök neki lehet hogy megbolondultam de azon gondolkodom hogy elmondom neki az egész históriát persze nem az unalmas családi életemről hanem arról a bizonyos Shayla által terjesztett pletykáról.
-Hát...igen ráhibáztál. Mondom miközben ő elővesz egy fekete dobozkát elgondolkodom rajta vajon mi lehet benne egy ideig babrál vele. Közben azt is kitalálja hogy nem vagyok velük jóban ez 10 pont mert valóban nem valami fényes a viszonyom velük de mondjam hogy anyám másodrendűnek tekint a nővérem pedig gyűlöl?
-Ezt is eltaláltad igazából a legtöbb időmet nem otthon töltöm mert...igazából a családban én vagyok a feketebárány és...nem hiszem hogy érdekel de a nővérem fűnek-fának azt terjeszti hogy én vagyok a legnagyobb r*banc akit csak a hátán hordott a föld. Tehát a népszerűségem története itt véget is ért.  Az a bajom hogy időnként rám törnek ilyen aprócska őszinteségi rohamot és egy csomó fölösleges problémát zúdítok a beszélgetőtársam fejére. Aztán megkérdezi mivel foglalkozom majd hirtelen rájön hogy tanulok. Mosolygok rá nem nagyon szoktam mosolyogni szóval ez valami különleges eset lehet.
-Roxfortos vagyok különben meg a hülyeség egyáltalán nem egyenértékű a feledékenységgel. Nyugtatom meg, sokszor én is szétszórt vagyok egy kicsit ami nem nagy baj, szerintem legalábbis nem.

*Craig nem unatkozik egy cseppet sem, az unalom egyetlen jelét sem mutatja. Pedig nem lát bele a másik fejébe, így arról sincs fogalma, hogy a lány gondolatai is erre járnak. Az arcán inkább fáradtság és gondterheltség tükröződik az utcalámpák halvány fényében. Úgy fest Craig jól tippelt, mondjuk nem volt túlzottan nehéz. Már csak azért sem, mert ő maga is tudja milyen az, ha az ember rossz kapcsolatot ápol a szüleivel. Annál is inkább volt ez fontos pontja Craig-nek, mert ő a maga részéről minden lázadása ellenére feltétlenül szerette a szüleit minden konfliktus ellenére, de valahogy még sem jött össze a dolog.. Kissé el is kalandozik az Ausztrál, és csak a lány szavaira eszmél fel. Jó oka volt erre, hisz a lány nyelve jócskán megered, és olyasmiket árul el amire Craig nem is számított. Ennél jóval zárkózottabbnak ítélte volna elsőre a lányt, nem hogy ilyesmiket osszon meg vele. De minden ellenére Craig kissé örül is a dolognak.. na nem a lány bajának persze, hanem annak hogy ilyen komoly dolgokról esik szó.. valamiért ez jól esik a srácnak talán maga sem tudja miért.. Noha persze az is meglehet, hogy a lány gyakran beszél erről a sérelméről..
Ki tudja.. Craig meg ugyan nem fog rákérdezni, hiszen nem akar tolakodó lenni, és különben is.. a lány tudja mit mond el, és mit nem..
Craig érdeklődve fordul a másik felé, és miközben megdörzsöli a szemét érinti véletlenül a sebét is, így ismét sziszeg, majd így szólal meg.*
- Remélem nem veszed tolakodásnak.. de azt hiszem sejtem milyen cipőben jársz.. *Köszörüli meg kissé a torkát, miközben ismét a dobozzal kezd játszani.*
- Nekem is van két nővérem.. na meg egy bátyám is.. *Nyomja meg a "Báty" szót furcsán leereszkedően. Ezzel sejtetve kissé, hogy neki pedig vele vannak gondja. Ami azt illeti nem is kevés, de ő maga nem kezdi részletezni a dolgokat. Sokkal inkább kíváncsian kérdez, remélve hogy nem feszélyezi a másikat, és nem tűnik tolakodónak.*
- Egyébként.. *Nyel egy nagyot, és szünetet tart.*
- Ezeknek a pletykáknak van valami alapja..? *Kérdezi igazából rendkívül félénken, de paradox módon mégis határozottan. Félénk a kérdés hiszen ilyet feltételezni valakiről nem szép, azonban határozott hiszen a rosszindulat legkisebb jele sem érezhető. Csupán az őszinte kíváncsiság, ami furcsa mód a legmeghatározóbb Craig személyiségében. Ez az eredendő természetes őszinteség, és az egyszerű egyenes hozzáállás. Ezek jelemzik a fiút, és erre már talán a másik is rájött. Craig azonban akár kap választ akár nem kissé elgondolkodik, és feltekintve az égre, mint a hulló csillagot szemlélő kisfiú kezd bele mondandójába.*
- Bár ha jobban belegondolok.. a nővéred egyszerűen irigy lehet.. bár nem vagyok család szakértő vagy ilyesmi.. de ahogy elnéztem a tüzet a szemében, meg azt a rátarti megvetést.. igaz csak percekre láttam..  de már én is láttam hasonlót.. *Céloz itt a testvérére, de nem fejti ki.*
- Na meg.. *Folytatja továbbra is az égre nézve.*
- Valahol meg is tudom érteni.. te sokkal helyesebb vagy mint ő.. *Mondja ezt Craig teljesen rezzenéstelen hanggal, mintha csak valami egészen egyszerű dologról beszélne. A bók természetessége adhat különös tónust az egész gondolatnak. Talán az a furcsa az egészben, hogy ez nem is bók. Egyszerű megállapítás, mellyel kapcsolatban egy percig sem merülhet fel.. hogy a gondolat gazdája nem így vélekedik. Craig-nek nem volt céljai.. egyszerűen kimondta, mert így látja, és így gondolja.  Aztán csend, és Craig csak az eget bámulja a lány mosolyát azonban sikerül elkapnia, mely csakugyan különösen hat rá. Jól látszik a szemében a sötét ellenére is, hogy értékeli, mintha pontosan tudná, milyen ritka pillanatnak szemtanúja éppen igyekszik becsben is tartani a másik mosolyát, még ha az nem is tud róla. Craig lassan előredől kissé megpiszkálja az orrá, és a kezében lévő dobozra néz. Aztán a lányra aztán ismét a dobozra, majd sóhajt. Mintha kérdezne is valamit de inkább nem szól semmit.*

Úgy   látszik Craig-nek is vannak problémái ha jól szűröm le akkor a bátyjával, nekem nincs bátyám pedig örültem volna egy olyan fiútestvérnek aki szeret és védelmez de hát istenem nekem ez jutott. Aztán amint az egyébként szót kiejti már azonnal tudom hogy megfogja kérdezni igaz-e a pletyka vagy csak Shayla gyűlöl jobban az átlagnál. Látom hogy nem akar tolakodó lenni úgyhogy mikor felteszi  a kérdést őszintén válaszolok neki furcsa de egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül pedig ebben az esetben ez lenne a normális reakció. Én meg a normális reakciók elég távol állunk egymástól. Mosolygok, keserű a mosolyom mindig az lesz ha Shay-ra gondolok hiszen én nem vétettem neki.
-Nem, nem igaz. De az emberek a legtöbb dolgot elhiszik tehát ezt is.
A hangom továbbra is keserű már nem érzek gyűlöletet a nővérem iránt sem az anyám iránt akinek a szemében szinte nem is létezem az egyetlen amit érzek az színtiszta megvetés. Aztán Craig arról beszél hogy a nővérem bizonyára féltékeny, bólintok így igaz. Nem tudom mire végül is neki mindene megvan én pedig háttérbe szorultam, többnyire.A következő mondata jól esik, jó ilyen megállapítást hallani. Általában inkább beszólogatnak nekem vagy fogdosnak esetleg félnek tőlem de senki sem szokott így beszélni rólam. Ez megnyugtató. Aztán rám néz olyan egy kicsit mintha kérdezni akarna valamit de végül semmit sem mond.
-És te mivel foglalkozol? Kérdezem mert kezdem úgy érezni hogy megint túl sokat beszéltünk róla holott Craig-ről azon kívül hogy ugyebár ausztrál az ég világon semmit sem tudok. Miközben kérdezem egymásra pakolom a lábaimat és az eget bámulom, határozottan nyugodt vagyok.

*Furcsa választás elé kerül a kócos srác. Melyik történetét mesélje, hiszen ami az előéletét illeti érdekesen ágazik ketté. Mesélje mindkettőt, vagy hagyatkozzon csak a varázslóságra. Igazából fura de szívesen elmesélne a lánynak mindent. Annál is inkább zavartnak érzi a helyzetet hiszen tulajdonképpen mióta otthagyta választott életét a kudarcok végett, és visszatért a korábbihoz, mely szervesen kapcsolódik a varázsvilághoz igazából senkinek sem mesélt semmiről.. Na de mégis kezdjen most egy komolyabb történetbe..?? Nem tudja eldönteni. Hiszen végül is a lány is őszinte volt, de ő már talán tucatszor mesélt ilyesmikről. Neki ez lenne az első.. őszintén szólva nem az a fajta aki szeretni kiadni magát.. Ráadásul nincs is annyi ideje itt Angliában, hogy maradéktalanul megbízhasson bárkiben. Na persze ő nem az a fajta aki bizalom hiányában esetleg ne volna képes megvédeni magát a hátsó szándékoktól, de akkor is..
Craig most határozottan habozik, azt nem érezni, hogy ne akarna beszélni a dolgokról inkább úgy jöhet le hogy nem tudja hogy is kezdjen hozzá.. Az újabb kis csönd után fakó kérdés érkezik vissza szőke lányhoz.*
- Biztosan érdekel téged.. ez..? *Majd csendben várja a választ. mely ha igenlő csak akkor kezd bele a következő történetbe. Tulajdonképpen elüthette volna azzal is a dolgot, hogy igazából semmivel sem foglalkozik, mivel még csak most jött Angliába, de az őszintén szólva nem lenn hű önmagához.. így fel sem merül. Tehát ha a lány továbbra is kíváncsi.*
- Hát igazából nem is nagyon tudnám ezt megmondani neked.. mármint, hogy mivel foglalkozom... *Gondolkodik el, miközben a haját kiigazítja az arcából.*
- Inkább azt tudom, csak hogy mivel foglalkoztam... *Tart itt újra szünetet.*
- én nem itt csináltam a sulit még Otthon jártam a Macquarie-re nem tudom hallottál e róla. Itt úgy tudom nem nagyon ismeritek, legalább is eddig alig találkoztam olyannal aki hallott volna róla. *Magyarázza enyhén gesztikulálva hol a lányra hol pedig maga elé tekintve.*
- Aztán mikor azt befejeztem elvégeztem egy egy éves alaptanfolyamot az ottani minisztériumnál az öregem kérésére. *Kezd belejönni Craig a beszédbe, és így az akcentusa is furcsán egyre jobban érvényesül*
- Azt szerette volna ha Auror leszek tudod ott Ausztráliában ez kicsit mást jelent mint itt, szóval úgy értem ott elég sokféle sötét varázsló van meg minden.. na de ez most nem lényeg.. *Hallgat el kissé, mert itt jön a történet érdekesebb része a választóvonal, melyet nem igazán mer Craig egyelőre átlépni. Végül aztán úgy dönt lesz ami lesz alapon folytatja.*
- De aztán az egy év után nem folytattam tanfolyamot, mert nem érdekelt a dolog annyira.. pontosabban ez így nem igaz.. ha varázsló akartam volna maradni, ha akartam volna a varázsvilágban maradni nagyon is jó lett volna szerettem is jól is ment.. igazából sosem volt gondom a varázslással, egyszerűen nem szerettem annyira.. vagyis mást jobban szerettem.. *Sóhajt eléggé gondterhelten a srác..*
- Viszont ezt nem tudom hogy magyarázzam, mert lehet eléggé nem fogod érteni.. szóval.. én sosem akartam a varázs világ része lenni engem a mugli dolgok sokkal jobban vonzottak mindig is. Most ez lehet furcsán hangzik de tudnod kell hogy nálunk Ausztráliában egész más minden ott az aranyvérű családok sem szigetelődnek el teljesen, sőt az iskola elvégzése után minden varázsló választási lehetőséget kap, hogy varázsló vagy mugli életet akar élni..
- Persze az aranyvérű családoknál íratlan szabály, hogy szinte senki sem akarja a mugli életet választani.. a testvéreim is egyértelműen az varázslóságot választották *Kis levegővételnyi szünet következik.*
- Én viszont nem akartam, és ebbe a szüleim elég nehezen törődtek bele.. tekintve hogy szerintük én voltam a legérdemesebb rá a testvéreim közül.. hogy ezt az utat csináljam.. többek között a konfliktusom a bátyámmal is ebből adódik.. de szerintem ezt már ki tudod kalkulálni..
- Szóval ezért én nem is folytattam a tanfolyamot, hanem inkább a zenekart vittem tovább amit a mugli barátaimmal kezdtem még az iskola alatt.. Persze ne értsd félre Ausztráliában sem vegyül a varázs és a mugli világ az alap titkok ott is megvannak, egyszerűen csak nincs teljes elszigetelődés ott teljesen természetes, hogy a legsötétebb varázsló betol egy Hamburgert Burger King-ben... *Veszi ki magát elég humorosan a magyarázat.*
- Természetesen ha baj van mindenki takarít maga után, és törölgeti az emlékeket.. nekem is az egyik legjobb barátom sokáig egy mugli.. srác volt.. Na de nem is ez a fontos, hanem hogy tovább vittem a zenekart és a szüleim legnagyobb bánatára nagyon nagyon bejött.. *Dörzsöli meg Craig a szemét miközben egyre jobban elkomorodik..*
- Nem tudom mennyire vagy ott a mugli dolgokban de a The Vines eléggé ismert így világszerte..  de még mielőtt azt hinnéd, hogy valami trükk van a dologban nem volt semmi varázslat.. már a zenét leszámítva mert az az igazi varázslat szerintem.. *Beszél olyan elánnal, és vágyakozással a srác ami talán kissé meg is rémítheti a másikat.*
- Szóval nagyon jól ment a dolog.. apám gyakorlatilag ki is tagadott.. de a sikerek közt ez engem akkor nem nagy érdekelt.. viszont körülbelül egy fél éve ha ismered a zenekart tudod.. kiraktak .. én meg eléggé.. szóval..
- Mindegy is a lényeg hogy elhatároztam, hogy életem kudarca után megpróbálom újra a varázslóságot.. nahh körülbelül itt tartok most kb fél éve vagyok Angliában.. pár jelentéktelen hülyeséget leszámítva.. el is érkeztünk a történettel.. máig amikor is beléd botlottam a szó szoros értelmében. *Horgasztja le fejét rendkívül enerváltan Craig mintha kimerült volna asok beszédtől, és a fájó régi emlékektől..*
- Kb ennyi.. *Tesz pontot a mondandójára, és eléggé letargikus hallgatásba burkolózik percekre.*

Craig láthatóan hezitál valamin de nem tudom mi lehet az. Elképzelhető hogy nem akarja nekem elmondani. Aztán megkérdezi tényleg kíváncsi vagyok-e rá.
-Persze hogy érdekel, ha nem érdekelne nem kérdeztem volna meg. Mondom miközben hátradőlök a padon. Aztán Craig belekezd gesztikulál én pedig bólogatok, az iskolájáról még nem hallottam legalábbis nem igazán emlékszem erre a névre.Választás ez is érdekes de határozottan más lehetne ha lenne választásom de nincs. Nekem azt kell tennem amit anyám mond és úgy viselkedni mint egy kifinomult aranyvérű lány. Nem is gondoltam volna hogy Craig-et vonzották a mugli dolgok, engem nem vonzanak pontosabban nem vonzhatnak. Én nem foglalkozom a varázstalanokkal tulajdonképpen levegőnek nézem őket mert semmi dolgom velük. Zenekar ez határozottan érdekes ettől eszembe jut hogy egészen 14 éves koromig énekórákra jártam és tanárom azt mondta nagyon szép szoprán hangom volt illetve van csak már egyáltalán nem éneklek emberek előtt. Sohasem gondolkodtam azon hogy kamatoztassam a hangomat nem is hiszem hogy nagyon lehetőségem lesz rá életem során. A hamburgeres hasonlaton viszont akaratlanul is nevetek, vicces lenne ha nálunk egy sötét varázslóval futnánk össze a Mcdonalds-ban. A The Vines-ra valahonnan emlékszem de nem túl tiszta különben is én állítólag pont olyan lánynak nézek ki aki muglit még csak fényképen sem látott, persze láttam. Miután mindent elmondott elhallgat látom rajta hogy elkomorodott.
-Köszönöm hogy elmondtad nekem. Vlamiért hirtelen apám jut eszembe talán mert imádott este sétálni a szemeben könnyek gyűlnek elfordulok és letörlöm őket. Remélem Craig nem vette észre nem szeretem ha látják hogy sírok. A fiúra pillantok majd újra az égre.

*Craig hátát a pad támlájának vetve beszél csak beszél. Egyszer pedig szinte akaratlanul is a története végére ér. A szőke lány pedig bár túlzott kíváncsiságot nem villant fel közbevágásokkal, hálás közönségnek mondható. Ezért a srác szívesen mesél, egészen míg a mondókája végére nem ér. A köszönöm-re nem igazán érkezik válasza fiú felől hiszen ekkorra már átjárja az az érzés, ami meghatározza az elkövetkező néhány percet. Craig valamiért komoly bűntudatot érez. Kissé bánja már, hogy ilyen sokat mesélt. Maga sem tudja egészen, hogy miért érzi rosszul magát, de mintha valami szörnyűséget csinált volna. Ez az arcára is egészen kiül keveredve a régi emlékekkel mondhatni igen savanyú ábrázattal tekint maga elé. A köszönöm pedig csak újabb szöget ütött a saját keserűsége faragta koporsóba. Isten ments nem várt más reakciót pontosan ezt várta, és ez így is van jól. Saját magának szól ez az érzés. A bűntudat, hogy talán ok, és minden nélkül adta ki magát ennyire valakinek akit alig néhány órája ismer, még annak ellenére is hogy a lány tulajdonképpen nagyon is szimpatikus Craig-nek és minden más.. Na de hamar elterelődnek a fiú gondolatai, és szerencsére sikerül felül emelkednie magán elég gyorsan. A lány kissé elfordítja a fejét Craig ugyan csak fél szemmel látja a dolgot, szándékosan nem néz arra, hiszen a másik nem véletlenül fordult el nem akar tolakodónak kéretlenül kíváncsinak tűnni az Ausztrál. Pontosan érzi, hogy mi lehet a helyzet ő nem az a fajta akinek látnia kell a másikat ahhoz, hogy tudja szomorú. A közeg hangulata tökéletesen elég. És talán tévesen, de arra is ráérzett kissé, hogy a lány sem az a fajta aki a kitörő vigasztalást kedveli, amire Craig egyébként is alkalmatlan, meg különben is hogy jönne ő ahhoz.. Craig később viszonozz a lány pillantását a lehető legtisztább szemekkel néz vissza ezen az egyre hűvösödő már már éjszakába forduló estén.*
- Nem akartalak elszomorítani.. *Mondja a srác halkan közben pedig sokadjára babrál a dobozzal a kezében, de közben most a másikra néz.*

Nagyot nyelek, tulajdonképpen a könnyeimet nyelem, hálisten nem sírtam el magam az olyan méltóságomon aluli lenne különben sem szoktam emberek előtt sírni. Craig azt mondja nem akart elszonmorítani közben a kis dobozkával bámul. Vajon mi van benne? Olyan az ábrázata mintha bűntudata lenne, fogalmam sincs miért de úgy hogy jobb ha nem kérdezem meg tőle az ilyen dolgokra sokszor jobb nem rákérdezni.Mélyen a szemebe néz én pedig vissza rá, érzem hogy megint sírnom kell de tudom hogy nem fogok. Sőt halványan Craig-re mosolygok.
-Nem, nem miattad csak...mindegy, hosszú.
Eszembe jutott hogy elmondom neki az egész dolgot az apámról és mindenről de már érzem hogy elbőgném magam ha most erről kéne beszélnem, majd később,talán akkor már képes leszek elmondani. Hátradőlök a padon mert eddig előrehajolva ültem. Későre jár és tudom hogy haza kéne mennem de nem akarok, és ha nem muszáj nem is fogok.

- Értem.. *Mondja Craig, és tovább üldögélnek. Legalább is, ha valami katasztrofális nem következik be. Márpedig erre látható jel nem mutatkozik, így újabb csendes percek következnek. Az már most ismeretségük korai szakaszában, (már ha lesz valaha ezen kívül másik szakasza is..) megmutatkozott, hogy egyikük sem az a szószátyár fajta. Ez valamelyest imponál Craig-nek. Hogy a másik mit gondol erről arról, nem igen tud semmit, de nyilván ha zavarná a csend már megtörte volna. Persze az is lehet, hogy csupán a kisebbik rosszat választja azzal, hogy itt van és nem megy haza.. bár ki tudja.. Hosszúra nyúlik a némaság, mivel Craig nem igen szólal meg. Egyre komolyabb fájdalmai vannak, de nem a szerzett sérülések miatt. Be kellene vennie a gyógyszert, amit a fekete dobozban kapott. Itt lenne az ideje, de valamiért mégis habozik kissé megrázkódik, mintha fázna. Gyorsan meg is töri a csendet.*
- Te nem fázol..? *Kérdezi halkan remegő hanggal mert őt már jócskán rázza a hideg. Lassan eljön az ideje, hogy nem halogathatja tovább a gyógyszert..*

-Sosem voltál ez a romantikus ember… De te is hiányoztál!- mosolyodtam el s mikor láttam rémült arcát kijelentésemre még jobban elkapott a vigyorgás. Nem akartam, hogy komolyabban gondolja, így rögtön vágtam is a választ.
Mikor elengedte derekamat én is elvettem fejemet válláról, s kissé kérdőn néztem rá. Mikor kinyitotta az ablakot megcsapta arcomat a lágy szellő s az a jellegzetes eső utáni illat. Imádtam. Ahogy felverte a víz a földet s annak illata kavargott a levegőben, az kövekről ugyanígy lemosta a port s sarat, s ugyanilyen kellemet szinte már-már émelyítő illatot kölcsönözve neki.
-Őőő, nem akarunk…- s folytattam volna, hogy maradni, ha ő nem kapta volna el kezemet s már szinte rántott is ki a szobából. Nem ellenkeztem, mert fölösleges lett volna, így ujjaimat gyorsan övébe fontam s mikor kiértünk a lakásból megálltam egy percre. Lepillantottam kezünkre s elmosolyodtam.
-Hogy keveredtél vissza?- kérdeztem zöld szemeit rá akasztva kezünkről s erősen szorítottam ujjaimmal, mintha attól féltem volna, hogy egy szellő elfújja. De muszáj volt elengednem egy pillanatra kezét, hogy összehúzzam pulóverem a cipzárt s ekkor az utca közepéről hangos nevetést hallottam, s csak egy sóhaj hagyta el a torkomat. Még babráltam egy kicsit a fekete fémmel, mikro a nevető lány csoport már ott is volt körülöttünk. Ők voltak azok, akiket sosem tartottam a barátaimnak, csak ha nem akartam egyedül lenni tökéletes társaságnak bizonyult.
-Helló Gaby!- vigyorgott az egyik szőke, aki ránk nézett s mikor megakadt szeme Ericen még szélesebben vigyorgott.
-Hé Szépfiú. Nem tartasz velünk?- kérdezte s már nyúlt is Eric kezéért, hogy elráncigálja magával.
-Naomi…légy szíves!- köszörültem meg a torkomat s a másik két lány, aki mögötte volt csak bocsánatkérően néztek rám. Nyeltem egy nagyot de Naomi nem hagyta abba kacéran pillogott életem szerelmére. Fusztráló volt jelenléte s mintha én ott sem lettem volna csak Eric-el foglalkozott szinte beállva közénk.
-Na…megyünk még egy kört, szívesen vennénk a  társaságod!- mosolygott, fehér fogait néha-néha kivillantva. Majd egy pillanatra felém fordult de nem nézett rám.
-Gaby úgy sem bánja…Igazam van Gabs?- s meg sem várta a válaszomat elkapta Eric csuklóját, s hozzá simulva kezdte el rángatni az utca másik vége felé.
Tágra nyílt szemekkel néztem a szőke hajú lányra. Igaz sosem meséltem az én szerelmi életemről, ahogy ő tette és ennek meg is volt az oka. De pontosan tudtam, hogy az én barátom olyan amilyen tökéletesen megfelelne ennek a Naomi-nak. Zöld szemeim elkezdtek sötétedni s még nem voltam ideges csak vártam, hogy mit lép Eric. Nem akartam rá erőszakolni magamat természetnek vettem volna azt is ha nem az én társaságomat választja…csak csalódtam volna, s természetes lett volna számomra akkor az is, hogy nem keresem többé.

Kirángattam szegényt a szobából, s egy széles, elégedett mosoly ragadt arcomra. Büszekség töltötte el lelkemet, hogy egy ilyen szép lánnyal sétálok kéz a kézben. Feszesen kihúztam magam, összegomboltam zürkés zakóm középső gombját,  cipőfűzőmet pedig - bekötés helyett - hanyagul a zoknim mellé dugtam, hátha nem jön ki onnan és nem kell sokat törődnöm vele. Ez egyike volt rossz szokásiamnak, de nem volt mit tenni, feketeöves lusta vagyok. Ez van...
Odakinnt még jobb levegő volt, mint amire számítottam. Hihetetlenül jólesett, ahogy a lágy szél lengette ruhámat, s bejárta egész testemet.
Az eső miatt mindenki behúzódott valahova, s most újra éledezni kezdett az utca népe. Mindenütt diákok, elvétve egy-egy tanár és helyi lakos. Furcsa volt ismerős arcokat látni, de ez egyáltalán nem zavart. Gaby mellett semmi nem zavart.
Még mindig fogtuk egymás kezét, s szorosan tartottam, magamhoz közel.
Ekkor hirtelen megszólalt egy női hang, valahol a hátunk mögött.
Gabriellának mondott valamit, de folyamatosan engem bámult. Hirtelen arra gondoltam, hogy bele se néztem a tükörbe indulás előtt, lehet valami szokatlan van rajtam...
 - Naomi... légyszíves! - hangzott mellőlem.
Nem igazán hallottam miről beszéltek, a zúgó szél elvitte a szavait. Rám mosolygott folyamatosan, miközben Gabyhoz beszélt. Akkor annyira jelentéktelennek tűnt, hogy rajta kívül más nők is élnek a Földön, hogy azt képtelen lennék kifejteni. Lényeg az, hogy egyáltalán nem fogtam fel, hogy az a lány esetleg a társaságomra vágyik.
Pedig arra vágyott, s Gaby próbálta volna lerázni, de a Naomi néven emlegetett ifjú hölgy nem tágított.
- Tulajdonképpen, most nem igazán vágynék a társaságotokra, bocsi! Szeretnénk kicsit... kettesben lenni, ha érted mire gondolok. - próbáltam a legközönségesebb maradni - Majd egyszer, ígérem.
Ezzel elintézettnek vettem az ügyet, átöleltem kedvesem, s elindultunk a társaságtól ellengező irányba. Még visszaköszöntem, majd eltűntünk a szemük elől.
- Csak nem a barőtnőid? - kérdeztem mosolyogva Gaby-t.
Igazából őszintén reméltem, hogy nem azok. Valahogy szerettem volna tudni, hogy távollétem alatt sem kereste ilyen buta libák társaságát...
- Menjünk az erdő felé. - ajánlottam - Meddig érsz rám?
Reméltem persze, hogy semmi dolga nincs és estig tudunk beszélgetni, de hirtelen eszembe jutott, hogy ő még iskolás. Hirtelen rossz érzés fogott el. Miből fog állni kettőnk kapcsolata? Hétvégenként találkozgatunk, együtt vagyunk néhány órát... és azután? Mit fogok kezdeni az életemmel?
Miközben ezek a kérdések forogtak a fejemben, magam fölé nézve öles fákat láttam. Elértük az erdőt...

Annyira  jó itt ülni legalábbis számomra egy kis nyugalom. Be kell ismernem ez a nap nem volt épp eseménytelennek nevezhető. Őrülten agyalok mit mondok ha hazaérek az lenne a legjobb ha haza sem mennék én olyan szívesen kóricálnék még Craig-el. Összehúzom a magamon a dzsekimet  nem mutatom de majd megfagyok ami pillanatnyilag nem valami kellemes én igazán szeretem a hideget kiváltképp akkor ha jól felvagyok öltözve.Jelen esetemre ez nem illik rá. Craig hirtelen megszólal, fázik, ő is. Bólintok.-Nincs valami meleg. Aztán ránézek, kicsit olyan mintha fájdalmai lennének csak úgy megkérdezem.-Jól vagy Craig? Kicsit összehúzom a szemem és úgy vizslatom pár másodpercig aztán újra elfordítom a fejem.

*Craig meredt tekintettel bámul ezúttal maga elé, vacog.. gyakorlatilag rázza a hideg, de az ő esetében ezt nem a hőmérséklet váltja ki. Így könnyedén teheti meg a következőket. Lassan lehúzza a pulóvere zipzárját, és ki is bújik belőle. Így nem igen marad más rajta csak egy elég szűk fekete póló. Már a látvány önmagában is elég fog vacogtató. Ebben az időben. Craig előrehajtott fejjel néz maga elé az arcát teljesen eltakarja a haja. Majd egy szürreálisnak tettsző mozdulattal a lány felé nyújtja pulóverét. Furcsa gesztus ez a varázslótól, hiszen egy könnyed pálca mozdulat is elég lehetne a hideg enyhítésére, de mintha erre most nem lenne képes.. Ez az elképzelés nem is áll messze a valóságtól hisz Craig jelen pillanatban valóban nem képes varázsolni bizonyos okok miatt. Csak nyújtja a lány felé a pulóvert, és reméli, hogy az elfogadja, és így már nem fog fázni annyira.*
- Vedd fel ha gondolod.. *Mondja halkan Craig. Majd kicsivel később reakciótól, és választól függetlenül így folytatja.*
- Tudod.. azt hiszem örülök, hogy találkoztunk.. bár sűrű nap volt így.. de örülök hogy megismertelek.. *Majd lemondóan elhallgat, és hátradől a padon. Az arca egészen sápadt, és üveges.. mintha lassan áttetszővé akarna válni.*

A következő percben Craig leveszi a pulóvert és felém nyújtja egyetlen egy gondolat fut át az agyamon. Vajon ennek még az a maradék kis esze is elpárolgott? Mert még az hogy egy egyszerű ütközéses baleset után segít nekem rendben van furcsa de még az is elfogadható számomra hogy megmentett de ez! Végképp furcsa!Vacog, rosszul van, elképzelhető hogy nem a hideg a baj. Elfogadom a pulóvert de igyekszem palástolni mennyire meglepődtem. Bámulom Craig-et, jézusom! Itt valami nagy baj lesz, nem is lesz hanem van! Sápad, istenem mintha...mintha elakarna tűnni. Oké, én ezt nem nézem nem tudom tovább nézni az arca elé hajolok.
-Craig! Craig, jól vagy? Nincs semmi baj? Nem szól, én zihálva veszem a levegőt nem jó bevallani de félek, aggódom érte, rövid ismeretségünk alatt sikerült megkedvelnem. Kisimítom a haját az arcából.
-Craig...mondj valamit! Nézz rám! Nagyon megijesztesz!  Rettegek, mi baja lehet? Ez nagyon ijesztővé kezd válni, könnyek öntik el a szememet, csendben könnyezek mindig ez történt ha féltem, rossz szokás. Várom a válaszát kétségbeesve várom hogy mondjon valamit vagy legalább rám nézzen. Istenem! Most mi lesz?

*A lány szerencsére elfogadja a pulóvert. Craig-et ez talán melegséget töltené el, ha képes volna jelen pillanatban ilyesmit érezni. Nem mintha egyébként.. túlzott képességet mutatna ebben.. de most ez egyáltalán nem működik. Craig a tapintás érzékét már teljesen elvesztette. Ezzel egy időben pedig egy teljesen új fázisba léptek a tünetei. Még sápadtabbá válik, ha lehet ilyet, és tökéletesen elkékül. Mintha már egyáltalán nem is élne. Rendkívül ijesztő hatást kelt, és a lány ijedt közeledése, a könnyekről nem is beszélve lelki furdalással tölti el szörnyű lelki furdalással. Egyedül az emelkedő tüdő, és a mozgó szemek árulkodnak róla, hogy életben van. Árnyéka csupán önmagának. Tulajdonképpen túlságosan kivarázsolta magát korábban, így már képtelen önerőből segíteni magán. De vajon merje kérni a lányt.. ha esetleg fel is merült volna benne ilyesmi a könnyek újra elbizonytalanítják. Lassan a lány felé fordítja a fejét, kissé hunyorít, és megszólal.*
- Semmi baj.. úgy értem.. *Lesüti a szemét.. borzasztóan szégyenli magát, és ami azt illeti zavarban is van.*
- Be kellett volna már venne egy ideje a gyógyszeremet.. az van a dobozban.. vagyis a hozzávalók.. *Magyarázza elhaló hangon, és közben köhécsel is keveset. Azután végleg lehorgasztja fejét.*
- Ne sírj.. kérlek ne sírj.. nem akartalak megijeszteni.. talán jobb volna ha mennél.. csak elrontom a kedvedet..  *Teszi még hozzá..halkan.. szégyenkezve..*

Craig helyzete egyre rosszabb sőt kétségbeejtő nem hogy valami javulást látnék az ügyben csak egyre rosszabbul néz ki. Azt mondja semmi baj, ez teljesen megőrült. Semmi baj, tényleg nem hiányzik senkinek hogy meghaljon. Letörlöm a könnyeimet gyorsan, nem akartam érzelmeket mutatni de már másodszorra teszem.
-Ha azt gondolod magadra hagylak ilyen állapotba akkor biztosan valami nincs rendben a fejedben. Ne is álmodozz róla, csak azért sem hagylak itt.
Aztán a gyógyszerről beszél pontosabban a hozzávalókról...lehet  hogy, megkéne próbálnom segíteni ahogy tudok. És ha elrontom? Én nem akarom hogy az én lelkemen száradna a halála, elég hogy párszor már magammal is próbáltam végezni.
-Ha eltudod mondani...mondd hogyan segíthetek. Kérlek! Mondom, a hangom kétségbeesett elvesztettem a normális, érdektelen és nemtörődöm hangszínem most csak az a fontos hogy Craig újra jól legyen már ha egyáltalán a kezembe hajlandó adni az életét. Megmondom őszintén a helyében én nem tenném végül is nem vagyok több csak egy ötödéves szöszi mardekáros boszorkánypalánta, akire most rá kell bíznia magát. Még szégyenkezik a marhája, szólt volna előbb hogy be kell vennie a gyógyszerét és most nem lebegne élet és halál közt félúton. A düh és az aggodalom keveredik bennem, segítek neki akár az életem árán is, ebben biztos vagyok. Nem halhat meg...nem lehet...nem szabad...és ami a legfontosabb, nem hagyom!

*Egykét újabb elhaló köhögés közepette Craig halkan szól a másikhoz. Próbál a szemébe nézni, de a fejét tartani is elég nagy erőfeszítésbe kerül e pillanatban. Sápadt de még mindig fura akcentustól telt hangon magyaráz.*
- Nem ami azt illeti nincsen .. egyáltalán nincs rendben.. és máshol sincs.. de ezt én is mondhatnám rád, hogy még mindig itt vagy, és nem futsz el..
- Nem tartozol felelősséggel értem.. *Mondja, de már tényleg alig halhatóan.. végül a másik szilaj, és elhatározott tekintete hatására egy sóhaj kíséretében mintha engedni látszana. *
- El tudom, de nem tudom hogy akarom e.. *Akarja is meg nem is.. igazából őszintén szólva most valamiért egy cseppet sem érzi terhesnek a kihűlést.. az elmúlást maga sem tudja miért.. illetve dehogyis nem.. ez a "betegsége" mellékhatása... Valamiért mégsem szeretné még, hogy ez a rövidke ismeretség ennyiben maradjon.. ezért küzd legalább is próbál amennyire még megy.. erőt próbál venni az érdektelenségen.. és így szól.*
- Elmondom mire van szükség hozzá.. ha gondolod próbáld meg.. de csak ah te is akarod.. én nem tudom akarom e.. *Magyarázza lemondóan.*
- Kérlek vedd el a dobozt! *Mondja, és nyújtja de kifordul a kezéből.. és a padra esik tompa koppanás kíséretében. *
- Viszont itt nem megy nyugodt helyre van szükség ahol el lehet készíteni a szert.. *Szuszogva magyarázza..*
- Én viszont nem tudok innen menni már sehova.. és minél többet beszélek.. *Aztán elhallgat, és üveges tekintettel szégyenkezve bámul a másikra nem is mintha segítséget, hanem sokkal inkább kegyelemdöfést várva.*

Nézem Craig-et ahogy beszél, azt gondolja én is őrült vagyok de igaza van. Az a baj hogy szimpatikus nekem az összes furcsaságával lehet hogy mert az emberek legalább olyan furcsán néznek időnként rá mint rám. Nem biztos benne hogy meg tudom menteni látom és tudom hogy igaza van mert sajnos én sem vagyok magamban biztos. Nem ártana ha legalább én elhinném hogy képes vagyok rá és nem csak egy meg nem értett szőke r*banc vagyok.Felém nyújtja a dobozkát de még mielőtt elvehetném kifordul a kezéből, erőtlen látom rajta. Felveszem a dobozt majd megpróbálok elszántnak tűnni, az vagyok végül is. Gyorsan megfogom a kezét és a szemébe nézek. Olyan hideg a keze,  meg várom míg befejezi a mondandóját és beszélni kezdek hozzá. Remeg a hangom de próbálok minél komolyabban hatni rá.
-Figyelj! Én próbálok segíteni, akár beleegyezel akár nem. Kérlek csak akkor beszélj ha muszáj, rendben?
A hallgatást beleegyezésnek veszem, ha nem egyezne bele akkor sem engedném hogy kimondja másrészt meg úgyse érdekelne a véleménye, aztán újra megszólalok.
-Mondj egy helyet ahol minden meg van hozzá hogy  elkészítsem a gyógyszert és én odaviszlek.
Lehet hogy nem szeretné hogy segítsek de nem megyek haza és nem hagyom sorsára, tudom milyen az mikor valakit csak úgy hagynak és láthatatlannak nézik. Az örök csöndes szenvedés, én ezért akartam megölni magam, de nem sikerült és most komolyan nem ez a lényeg. Én majdcsak elleszek valahogy a nyomorommal, most Craig a fontos.

*A lány utolsó szavait hideg csend követi. Hosszú perceken át nem szólal meg egyikőjük sem. Legalább is az biztos, hogy Craig nem, mert ő jelen pillanatban erőt gyűjt. Erőt gyűjt a lélegzéshez, és ahhoz hogy legalább, még néhány halovány szót kipréselhessen magából. A lány láthatólag elkötelezte magát elhatározása mellett, ez némiképp segít Craig-nek átlépni a bűntudaton, de még így is eléggé marja a lelkiismeret.. beleegyezően bólint a lány ötletére.. hogy ne beszéljen.. csak szuszog halkan. Szemivel látja, amint a lány megfogja a kezét, de a tapintás érzéke már egy ideje a múlté, így nem érez abból semmit. A kínosnak tetsző percek után halovány mozdulattal néz fel a lányra az Ausztrál, és utolsó szuszra magyarázza el a helyzetet.*
- A dobozban megvan a fő hozzávaló.. a többi alapvető háztartási.. dolog.. viszont.. üst is kell.. *Elcsuklik a hangja..*
- Bájitalfőző.. felszerelés kell.. *Többre nem futja az erejéből.. a keze teljesen elernyed szinte kicsúszik másik kezéből. Alig marad benne élet..*
- Olyan hely kell ahol megtudod főzni a szert.. *Ezek az utolsó szavai, ezt követően se beszélni.. se mozogni.. minden koncentrálni az alapvető létműködés megtartására összpontosul.. Talán még sosem volt az Ausztrál ennyire kiszolgáltatott, és védtelen.. mióta rákerültek a rúna tetoválások.. melyek a felsőtestén egyre inkább éktelenkedve a másik elől egyelőre rejtetten szipolyozzák a fiatal varázslót.*

Bevallom már egészen aggódom és félek de Craig utolsó mondata után összeszedem a gondolataimat. Hol van hozzá felszerelésem hogy megcsináljam a gyógyszert? Egyetlen hely van ami hirtelen az eszembe  az pedig a kúriánk pincéjében kialakított menedékem. A hely ahova lehordtam mindenfélét és azt hiszem egész otthonosan berendeztem. Ott megvan minden ami ahhoz kell hogy életben tartsam Craig-et. Egyetlen bökkenő van, ha oda is sikerülne hopponálnom vele elképzelhető hogy mélyen tisztelt családom felébredne. Na most, mit hinne rólam az anyám ha egy férfivel találna a pincében. Abban biztos vagyok hogy az igazsághoz köze sem lenne. Érdekel ez engem? A francba most semmi sem érdekel.
-Figyelj, elmegyünk a családom házába.
Határozottan beszélek, persze nem vagyok elég határozott de azt hiszem egész jól játszom. Ha - legyünk optimisták- sikerülne jól elkészítenem az ellenszert és Craig rendbe jönne utána valószínűleg leüvölteném. Hogy miért? Mert ennyi esze volt, mert nem szólt amint érezte hogy valami nincs rendbe és pláne hogy nem mondta el mi a baj. Ez most még mindegy. Az sem biztos hogy túléli, szeretném hinni hogy minden rendben lesz de nem tudom. Nagyot sóhajtok majd ülőhelyzetbe támogatom Craig-et majd megfogom a jéghideg kezét.
-Hopponálni fogunk, hozzánk.
Erősen elképzelem a kúriánk aljában meghúzódó tágas pincehelységet, azonbelül is a kanapét és remélem hogy legalább Craig arra fog érkezni. Én most nem számítok, bár nem vágyom rá hogy betörjem a fejem de most nem fontos.

// Légyszíves a des Pres kúriába folytatni a játékot és bocsánat hogy megvárakoztattalak!//