Roxfort RPG

Stevie

A pokol kapui lassan sarkig fognak tárulni, ez bizonyos. Az ultimátumot megkaptuk, most már csak idő kérdése, és kő kövön nem fog maradni… A maradék időt, a vihar előtti csendet ki kell használni, hiszen éjfélig még van egy kis idő! Egész pontosan fél óra. Így hát firkantottam egy levelet a szüleimnek, hogy tudják, mi van a fiukkal, mi lesz, és mi lehet majd. Mert én nem távozom behúzott farokkal, itt maradok és küzdök! A semlegesség, a kívülállás, a falak ideje lejárt, itt az ostrom. Az elmúlt időkben az elnyomás egyre erősödött, akárcsak az ellenzék hangjai s a drámai csúcspont idején döntési helyzetbe szorultam én is. Lehet ostobaság, de most az érzelmeim, a pozitív humanista gondolkodásom vette át a vezető szerepet. Nem akarok egy olyan rendszer szolgája lenni, aminek születését és kibontakozását végigéltem itt, az iskolában. Nem akarom, hogy társaimat megkülönböztessék, megfigyeljék, elzárjanak minket egymástól. Ezt mind-mind papírra is vetettem görcsös betűimmel gyorsan, kapkodva, nem túl összeszedetten, majd lábaim a nyakamba vettem és loholtam, hogy a bagolyházba érjek időbe s majd lehetőleg vissza is, és ne itt érjen, - magányosan, kiszolgáltatottan -, az ostrom, ne én legyek már az első áldozat! Vállalkozásom sikeres volt, rekord idő alatt értem a kívánt helyre, s lihegve vágtam ki az ajtót, megriasztva a madarakat, illetve azokat, amik bent voltak és épp nem vadásztak valahol a környéken. Baglyom azonnal  hozzám röppent, már az ajtóban. A levelet felerősítettem a lábára, s útjára küldtem. ~Ezzel meg is volnék…~ gondoltam, de ahogy felnéztem, az ütő megállt bennem cseppet. Stevie állt ott, a bagolyházban. Nem vettem észre elsőre, túl elfoglalt voltam magammal, a saját gondolataimmal, a bagollyal. Most szúrtam ki, ahogy a homályban megvillantak aranyló fürtjei.
- Stevie! Mit keresel itt? Miért nem vagy az evakuálási csoporttal? – támadom le, korholó hangnemben s beljebb megyek a helyiségbe. Egy percig sem gondolok arra, hogy netán harcolni akarna, azt akarom, hogy meneküljön, hogy legyen biztonságban. Ezt érezni is hangomon, arcomra is kiül. Fontos nekem, azon kevesek egyike, akikre ez igaz. Az arckifejezésem azonban ahogy közelebb kerülök hozzá, enyhül. Régen nem voltunk együtt így, csak ketten. Pár hét telt el azóta, ami a hálókban történt s érthető módon kerültem, árnyékká váltam számára. Kérte, megkapta. Most a sors hozott össze ide minket. ~Utolsó esély…~ szalad át az agyamon, hiszen könnyen lehet, most beszélhetek a lánnyal utoljára. Még vannak hosszú perceink, azokat ki kell használjuk.
- Hiányoztál… - bököm ki végül, mikor észreveszem, hogy túl hosszú ideje meredek rá némán. A szót elmorzsolom, zavartan mondom, tekintetét is kerülöm cseppet. Nem tudom, hol kezdjem, mit mondjak, hogy viselkedjek… Fura ez az egész és nehéz elkezdeni, de megpróbáltam. A többi már rajta is múlik.

Még vagy fél óra, és megkezdődik a vég kezdete, s jóllehet, hogy nekem nem épp itt kellene tartózkodnom. Az evakuálási csoporttal most biztonságban lehetnék, jó helyen. Mert ez ugyanis nem valamiféle titkos búvóhely, ami csak úgy megvédhet. Viszont a tömegben… tövig rágnám az összes körmöm, majd valószínűleg elég hamar kikészülnék. Azt a sok kétségbeesett arcot látni körös-körül, a gyűlő feszültséget, ami a levegőben vibrál… én azt nem bírnám. Nekem itt tökéletesen megfelel, egyedül a madarakkal, akik szegények érezhetik, hogy valami más történik körülöttük, valami nem megszokott dolog. Nyugtalanul toporognak, mozgolódnak, tekintetük mégis érdeklődő. Jaj, ha tudnák…
Bármennyire is belegondolok, egyáltalán nem félek. Miért félnék? Mitől? Apám halála után már meg tanultam alkalmazkodni az újhoz. S bár akármennyire is megviselt, tudom, hogy e két dolog nem hasonlítható össze egymással, ugyanakkor összefügg valamilyen szinten… számomra legalábbis igen.
De minek görcsöljek? Ha halálomat lelem, akkor mégis mit veszíthetek? Csak a nagymamámat, akivel az óta élek, egyedül marad, Walesben. Az egyetlen családtag, aki megmaradt nekem, ő az egyetlen, akit szerethetek ebben az életben, és...

A bagolyház ajtaja hirtelen kinyílik, én meg ijedtemben ösztönösen a hang irányába fordítom a fejem. Csak egy pillanatra válik tisztán láthatóvá az alak, de ez az idő pont elég ahhoz, hogy felismerjem és megbizonyosodjak: Morgan!
A fejem felől, gondolom a saját baglya reppen oda hozzá, s nézem, ahogy Morgan egy levelet csatol a lábához, majd szabaddá is engedi. Vajon kinek küldi a levelet? Ó, hát biztos a szüleinek ad hírt az itteni fejleményekről. Annyira rossz belegondolni az egészbe, hogy most minden a feje tetejére állt, és diákok sora áll majd be a harcba... ő is ezt teszi?
Rám pillant, és láthatóan meglepem őt azzal, hogy itt vagyok.  A fülemben hallom a szívem dobolását, majd pár másodperc múlva Morgan felemelt hangját is, amint kissé leszid. Én erre csak enyhén vállat vonok, és közben amolyan „nem tudom” -ot érzékeltetve enyhén megingatom a fejem. Nem akarok némát játszani, de a testbeszédem megelőzött.
Teljesen megértem, tisztában vagyok vele, hogy nem helyes az ittlétem. De én akkor is itt fogok maradni. Nekem itt jó. Hát aggódik?
Állok, mint a cövek, ő pedig pár lépést tesz felém. Most, hogy már közel van, eszembe jut, hogy hetek teltek el azóta, amióta utoljára így voltunk, kettesben. De most összefutottunk, és pont az ilyenek miatt tudom értékelni a véletlent. El sem hiszem...
Egyre csak őt nézem és belém hasít a fájdalom, mikor kimondja. Az elmúlt napok nélküle… és lehet, hogy a mai szűk fél óra az utolsó találkozás… Neee, nem akarom ezt!
- Te is nekem... – fakad ki belőlem az őszinte igazság, s a végére kicsit el is csuklik a hangom. Minden egyes nap arra ébredtem, hogy valami hiányzik az életemből. Vagyis inkább valaki. Előfordult, hogy nem egyszer jött rám a sírhatnék miatta. Az előtörő könnyeimet most is ugyanúgy visszaparancsolom, miközben egyik szeméből a másikba nézek, de hiába. Most is elkerül.
Valami annyira hiányzik... - fut végig az agyamon egy pillanatra, de aztán a lábam már gondolkodva helyettem előre lép, és mielőtt Morgan bármit reagálhatna, a karjaimat a nyaka köré fonva átölelem őt.
Ennyi akkor is jár.
- Nem akarlak elveszíteni... - mondom halkan. És bár az elmúlt hetekben úgy tűnhetett, mást akarok, őt nem dobhatom el magamtól. És többé nem is fogom.

Stevie

„Csak egy nap az élet fiúk…” most meg csak harminc perc. Harminc, gyorsan rohanó, ketyegő kis mütyür, amik üveggolyóként gurulnak széjjel egymás után, koppanó ürességet hagyva. Leginkább így tudnám leírni, hogyan is érzem az idő múlását a nagy vihar előtt. Ez folyton ott motoszkál a tudatomban, előre hajt: írni, majd fel a bagolyházba, a levelet elküldeni. Ennyivel tartozom a világnak, a szüleimnek. De van még olyan, akinek tartozom, s neki még csak nem is írtam, igaz fölösleges lett volna: most itt áll előttem. Eddig se volt fizikailag távol tőlem, valójában azonban nagy szakadék s válaszfal volt köztünk, az objektív közelséggel szemben a szubjektív távolság feszült állandóan, kiegyenlítetlenül erősen. Ennek köszönhetően pislogok rá, mint borjú az Újkapura, amellett, hogy korholom is, igaz visszafogottan, sokkal durvább is tudnék lenni, sőt lennék is, ha tudnám, hogy akkor kimenti magát ebből az őrületből. De nem fogja. Így hát inkább próbálom magam összeszedni, próbálom kitalálni, hogy mit mondjak, mit tegyek, de ez koránt sem könnyű. Fogva tart, nyilvánvaló. Gesztusai, ahogy a teste jelez vissza csak válaszomra néhány aprómozdulattal: mint egy dacos gyerek, kicsit olyannak tűnik, s én még inkább engedek és enyhülök, ropognak a támasztékok, amik magasra emeltek a korholással. Ennek eredménye, hogy kinyögök egy szót is, s utána maga alá is temet az egész: meghallom halkan, de szépen csengő hangját, ami még kicsit el is csuklik. Kevés szó, nagy erő, még nagyobb érzelmi töltet, ami képletesen ledönt a lábamról. Végül megkapom a kegyelemdöfést is, ahogy közelebb lép, kezeit nyakam köré fonja s megölel. Önkéntelenül viszonzom a gesztust.  Jól esik, nagyon is. Végtelen idő telt el az utolsó ilyen óta s ez most különleges így. A tartózkodás, amit eddig napokig tartottam, semmivé foszlik: karjaim köré fonom, egyik kezem a hátán, másik a szőke fürtöket simogatják meg. Így már szavait gyakorlatilag a fülembe súgja.
- Én sem téged… - súgom vissza neki s apró puszikat adok az arcára. Késztetést érzek erre, annyira csábít a selymes fehér bőr. Nem gondoltam volna, hogy pár perccel a harc előtt még a karjaimban tarthatom majd s mondjuk, hogy épp ő nyit felém öleléssel. – De bármi megtörténhet, megvan az esélye, hogy még ma este elpatkolok. – durva, és szomorú, de így van, muszáj közölnöm vele. Tudnia kell, hogy nem akarok bujkálni, nem akarok menekülni, hanem a faltörésen, a „barikádokon” harcolni, s lesz ami lesz, én felkészültem rá. Lehet, hogy értelmi tekintetben kicsit túlérett vagyok, de attól még csak tizenhat éves suhanc maradok: veszélyérzet nélküli, bizonyos tekintetben tudatlan fiú. Az ilyenek harcolnak a legvadabbul s áldozzák fel magukat: a mugliknál testükre erősített aknákkal ugranak a tankok alá, míg az idősebbek, akinek már van veszteni valója s ennek tudatában vannak, csak fél szívvel harcolnak s teljesen akkor, ha a veszteni valójukat fenyegeti végső veszély. Igaz, nekem is van veszteni valóm: otthonom, családom és még sorolhatnám, de jelenleg ez nem mond semmit: tartalom nélküli fogalmak csak, s a nagy cél, szebb jövő lebeg a szemem előtt, amit az én harcom is segít elérni.

Eddig a pillanatig szinte még nyugodtnak mondható voltam. Egyedül a bagolyházban, még viszonylag zajmentes helyen, elbújva minden és mindenki elől. Elmenekülve a ma estétől, külön lenni a biztonságot nyújtó társaimtól. Nem véletlenül jöttem ide, hanem pont ezért. Már rég eldöntöttem magamban, ha engem is elér a halál, akkor valahol máshol végezzen velem...
De mikor Morgan karjai a hátamon összezárulnak, és végre felfogom, hogy még itt van velem, ki kell használni, feloldódik rólam a nyugodtság, és helyére lép a kezdeti szorongás apró cseppjeinek első adagja, melyek lassan, de biztosan mind belém fogják inni magukat ebben a fél órában, ha nem teszek ellene. Nem tudja, mennyire féltem őt.
Én csak azt tudom, mint mindenki más, hogy bármi bekövetkezhet, s ezt a gondolatom Morgan azonnal kis is mondja. Összeszorul rá a szívem, mely azt vallja, hogy ez az ember, aki most velem van, velem lesz a harc után is. Nem, nem fog odaveszni! Hiszek benne, mert a remény hal meg utoljára. Már csak azért is, mert a gondolatok teremtő erővel bírnak. Most is így lesz.
- Nem… – távolodom el tőle kissé, hogy a szemébe nézhessek. Most kaptam őt vissza, de sajnos újra elszakadhat tőlem. Végleg. - Nem fogsz! – mondom ki határozottan, mint aki előre bebiztosítja a jövőt. Milyen jó is lenne!
Az eszem és a szívem vadul egymásnak rontanak. A szomorú gondolatok elkezdik befészkelni magukat a fejembe, de egy nyugtató hullám hirtelen kimossa őket onnan. A torkom elszorulni látszik, és az előtörő könnyem is homályossá teszi látásom. Sírni viszont nem akarok, egyáltalán nem érek el vele semmit, s az így kicsorduló sós nedvnek már nem hagyom, hogy végigszántsa az arcom. Ez egy újabb optimista érzésekkel teli hullámnak köszönhető, amit megint magamban kezdek érezni, s megkönnyebbülök, hogy tudok még tisztán gondolkodni.
- Minden rendben lesz. – mondom is, bár halkabban, mint eddig, s egy bizonytalan, de apró mosoly húzódik végig a szám széléig.
Neki sokkal, de sokkal nehezebb ez az egész. Kiáll harcolni a Roxfortért, és másért, kockáztatva, hogy mindent elveszíthet. Ezért egy kis erőt próbálok belé önteni, ha eddig nincs még elég a készletében. A plusz sosem árt, különösen a mai napon. A kiborulás szélén táncolok, de a megoldás felé botorkálva higgadtabban kezelem a bennem dúló érzéseket, és vészesen múló perceket. Inkább visszahúzom magam a jelenbe, a mostba, hiszen nem akárki áll előttem. Tekintetem elréved az arcán, amit újra éles látással csodálhatok.

Stevie

Újabb esélyt kaptunk. Sokat nem is variáltunk, szimplán egymás nyakába borultunk Stevie-vel. Persze ez még koránt sem jelent semmit, még nem rendeződött ezzel a helyzet. Csak kicsit elbillent a mérleg a pozitív irányba. Ugyanakkor ezt is jónak mondhatom. A gyülekező viharfelhők is segítségemre vannak, na meg az, hogy nincs sok időnk. Bármit akarunk, most kell megragadni az alkalmat, ahogy mi most megragadtuk egymást.
-Stevie… hidd el, nem akarok, de jobb mindkettőnknek, ha elfogadod, hogy ez igen sanszos. – felveszem a szemkontaktust. Láthatja a szememben a komolyságot, még ha nem is hiszem el teljesen, amit mondok. Én? Meghalni? Megsérülni? Ugyan már! Kizárt, teljességgel. Majd az egész ellenséges sereg a lábaim előtt fog heverni… meg ahogy azt mi fiúk elképzeljük és vágyjuk, még ha ilyenkor nem is jut más, csak egy nedves földdel bélelt gödör… Minden esetre most kezeim a lány vállára csusszannak és finoman markolják meg.
-Te viszont biztonságba fogsz menni. Nem érdekel, hogy hová, de nem akarom, hogy valami kő rád essen, vagy netán a támadások célkeresztjébe kerülj… Ha… - elcsuklik kicsit a hangom, nehéz kimondani, így más szót használok - ha bajod esik, de én túlélem, akkor utánad megyek, és azt nem teszed ki az ablakba… - fenyegetem meg, már-már játékosan. Azt sem tudom hányadán állunk, csak azt, hogy fontos nekem. Viszont ahogy látom, hogy elsírná magát, ismét magamhoz húzom kicsit. Így maradunk egy rövid ideig csendben, én a hátát simogatom, amikor megjegyzi, hogy minden rendben lesz. Eltávolodunk egymástól cseppet, hogy szemébe, arcára nézhessek rendesen.
-Igen. – a mosolyra én is elmosolyodom. Olyan szép így. – Bár lassan nem is tudom, hogy mit jelent az, hogy rendben. De úgy érzem, abba bele tartozik az együtt fogalma. Már ami kettőnket illeti. – próbálok valamit puhatolózni, valami konszenzusra kell jutnunk most, lehet pár perc múlva már késő… A kezét igyekszem megfogni. Szükségem van rá, az érintésére, a kontaktusra, ebbe akarok kapaszkodni. Feltöltődést is jelent, sőt talán nyújt valamit, amiért még harcolhatok a magasztos célokon túl. Mert ha angyali arcát tudom majd magam elé idézni, lehet kisegít. Talán higgadtabbá, megfontoltabbá tesz majd, a harci hév majd nem ragad el… Ilyenek is átfutnak az agyamon, de mindezt most kicsit mellékesnek érzem, eltörpül kettőnk s a közös problémánk mellett.