Roxfort RPG

Ide fut be tanév elején a Roxfort Express, és innen indul a tanév végén London felé. A diákokra itt várnak a fiákerek, melyek az iskola épületéhez szállítják majd őket.

Giles/öcskös


A szerencsétlenségnek kifejezetten csak hátrányai vannak, előnyével még semmilyen formában nem találkoztam, bár amikor a mogyorókrémet egy csinos hölgy törölte le a szám széléről, az tekinthető előnynek. Főleg az én esetemben! De a hátulütőknek hosszab helyet kell mindig szentelnem a képzeletbeli listában merthát történt már egy pár velem.
Például mikor az asztalsarkába ütöttem a nagylábujjam, és kissé bedagadt, a köröm meg berepedt rajta. Az egy fájdalmas eset volt, még most is messzről kikerülöm otthon azt a vaslábú asztalt. Az az affér sem kissé felejthető, amikor a hasraestem a saját cipőfűzőmben, és az orrom esés közben bevertem az aszfaltba, és vérzett, aztán a vér ráfojt a ballonkabátomra, és csúnyán mutatott rajta a vérvörös folt.
Kellemetlen szituáció ér még kellemetlenebbet, és ez napról napra csak rosszabb lesz. Példának okáért ottvan az az ügy, ami miatt most sem mehetek seprűvel a munkahelyemre, hanem vonattal kell mennem.
Ez egy elég kínos kis nap volt. Éppen az újsághoz készültem, a seprűmmel, amivel azt hittem, jól bánok, hamár bevettek a kvidics csapatba, de tévednem kellett. Elég régi seprű volt már, nehezen lehetett irányítani. Amikor felakartam rá szállni, már makacskodott, de én mit sem törődve a következményekkel, ültem fel rá és emelkedtem a magasba.
Vagyis csak emelkedtem volna a magasba, mert csak a villanyoszlop tetejéig sikerült felemelkednem, és egyenesen nekimentem. Igen, arccal neki. A seprűm megtört, én lezuhantam róla a fűbe, és púp nőtt a kobakomon.
Közben észrevtélenül is a tarkómhoz kaptam, pontosan oda, ahol a régi púp volt, és beleborzongtam a gondolatba is, hogy mégegy ilyen esés történik velem. Ideje lennem megemberelnem magamat, és felhagynom bénácska tevékenységemmel, mert ezzel nem csak magamnak, hanem a környezetemben élőknek is ártok, ártottam.
Bár csak két ilyen eset volt, amikor civil is megsérült, nem is olyan rossz statisztika, reményeim szerint ez a két eset nem fog nőni, mert nem akarom, hogy pereskedésre kerüljön a sor, viszolygom a perektől. Biztosan vesztenék, mert határozatlan a fellépésem, és nem nagyon tudok sem szeretek beszélni.
Mindegy, lényegtelen, kár ezen gondolkozni, mert ha sokat filozofálok, megint nem a környezetemre figyelek, és annak következményei lehetnek.
Amikor felnéztem egyenesen magam elé, egy valószínűleg a vonatra várakozó srácot pillantottam meg. Barna haja volt, elég magas, diák forma fiú, lesütött róla a magabiztosság. Hát igen, csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
Míg szitkozódtam magamba, észrevettem, hogy kioldódott a cipőfűzőm, így úgy döntöttem, megkötöm, mielőtt bármi is ér az idegen szemek előtt, nem akarok zanyálni a sráccal szemben. Lehajoltam a cél érdekében, közben pedig észre sem vettem, hogy a ballonkabátomon taposok, ami alapon combomig ér, így, lehajolva pedig gyakran a földet súrolja. Ahogy próbáltam felevickélni, hanyatt vágódtam, az orrom beütöttem a térdembe, és máris a "fiú lábai előtt hevertem".
-A szerencsétlen mindenemet!
Ordítottam el magam, közben pedig próbáltam újabb esés nélkül felkelni. Szép, Julian, te is tudod, nem kerülheted el az elkerülhetetlent!

1997. június 3.

Barátok jönnek, barátok mennek...az ellenségek gyűlnek.

Ezt a két fiút még az anyjuk sem értené meg. Miért? Mert barátságba keveredtek egymással. Két tökéletes ellentét cimboraként...Ez önmagában sem természetes. Az egyik hollóhátas, a másik griffendéles, egy végzős és egy ötödéves. Bármilyen apróságot is nézünk, mindegyikben különböznek. Az a bizonyos kocsmás eset az, ahol megkaphatta Giles az első pofont...rögtön az első találkozásnál. Egy ideig jól megvoltak, griffendéleshez nem méltóan tűrte, hogy parancsokat osztogasson, mikor elmondta mi a baja hallgatott, amikor ő kiparodizálta és kinevette. Fogalma sem volt arról, vajon miért, de tűrte. Be akarta bizonyítani, hogy két ennyire távol álló egyéniség is lehet barát. Tévedett.
Aznap este túl sok minden történt. A feltűntetett barátok riválissá váltak, Gilesban viszont még mindig élt a remény. Nem hiába mondják, hogy az hal meg utoljára.Az elkerülhetetlent próbálta elkerülni, nem ment. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy egy nőért képes lenne lecsrélni őt, ráadásul nem is akárkire, egy elég közeli "ismerősére". Mégis miért tűrte? Mert megértésre várt, hogy ki tudja nyitni annak az idiótának a szemét...de ami sok az sok. Aznap megtört a jég: véleényét mennydörgésként hangsúlyozta, az indulatait képtelen volt megfékezni. Ő csak egy báb volt a hollóhátas gyűjteményébe.
Holmijait azonnal összepakolta és készen állt, hogy hazautazzon. Nem kíván egy levegőt szívni azzal az egyénnel, aki hátbaszúrta. Nem köszönt el senkitől, mert feleslegesnek tartotta a plusz sajnálazoz és aggódást. Amit nem tud ezután megtenni, az a felejtés. A bosszú gondolatára elmosolyodott: Egy ilyen gazember nem érdemli meg, hogy más érdekelje őt, egy nap majd mindent megbán, de akkor már késő lesz.
Sőt, már most is késő. Akárhányszor a tanárok büntetőmunkára szabták ki, Giles vele tartott. apait anyait beleadott ebbe a nem létező barátságba és meg is lett az eredménye: pofára esett.
Az állomás felé menet azoknak az embereknek a tanácsi futott át az agyán, akik tudtak erről az egészről, de egyik sem tűnt jobb megoldásnak ennél. Elkeseredetten belül, de büszkén és magabiztosan kívül húzta a csomagokat háta mögött. Talán rosszul döntött, de a lényeg, hogy megtette. Kimondta a véleményét, ezzel megmutatva Marcusnak, hogy neki ez az egész nem tetszik. A vita félmondatai robajként csengtek fülében: "Fáj, hogy kimondtam, amit nem szerettél volna hallani?" Ekkor megrázta a fejét, s egy újabb követte az előzőt. "Ha nem tetszik a társaságom, el lehet húzni!"
S ekkor vette csak észre, hogy célba ért. A levegőt egyre szaporábban szívta ki és be, a benne lévő düh nem nyugodott. Lépések közeledtét hallva oldalra fordította fejét. Olyan ember volt az illető, aki tökéletes képmása volt a végzős hollóhátasnak. Elsápadt arccal, ledermedten törölgette a szemeit, abban a tévhitben bízva, hogy csak képzelődik. Ez a feltevés akkor vált lehetetlenné, amikor a férfi elé esett és elordította magát. A hang nem egyezett, csak a két külső hasonlított egymásra.
- Öh... - Próbálta keresni a megfelelő kérdést erre az igencsak szépre sikeredett mutatványra. - Jól vagy? Várj, segítek.
Mit se törődve a reakcióval ragadta meg a másik karját, majd egy újabb esés lehetőségét kizárva felsegítette..
- Jobban kéne vigyáznod magadra. - Mondandóját befejezve fordította el tekintetét, összekulcsolva kezét próbált nem gondolni arra az eshetőségre, hogy Marcusnak van egy eltitkolt ikertestvére.

Giles/ öcsi

Hát igen a sors mindig a jó emberekkel babrál ki, kezdve ezt velem, akivel már oly sokszor kiszúrt. Nemegyszer kaptam
pofont az élettől, hol itt ért, hol ott. De mindig fájt, és mindig egyre nagyobb ütések értek. Kezdve a traumával, amit a két halott ember látványa okozott, azon át, hogy az ikertesóm, Viktor, egy gerinctelen alak, ha nőkről van szó, és Sarahig.
Sarah. Még most is rosszul érint, hogy elment, pont akkor, amikor a legjobban volt szükségem rá. Amikor már kész felnőtt voltam, és elvárták tőlem a rokonok, hogy összefogjam az egész családot, mert állítólag én voltam a bölcsebb és okosabb Viknél. De ez nem igaz. Sosem votlam sem bölcs, sem okos. Világ életemben egy szerencsétlen flótás voltam, aki félt a nőktől, a visszautasítástól, és mindennemű kockázattól, ami körülvett.
Kockázatok sokasága vett körül engem itt az állomáson is, például a cipőfűzőm, és a ballonkabátom, ami hiába balesetveszélyes, én nem vagyok hajlandó megválni tőle. Az iskolai taláromra emlékeztet, kicsit hiányzik a Roxfort, de nem vágyom olyannyira vissza oda, mint azt sokszor bemesélem magamnak.
Ha valami hírt olvasok a suliról, feláll a szőr a hátamon, és hideg fut végig a karomon, mert eszembe jutnak a keserű emlékek. A barátok, akik nem is voltak igazán barátok, és a tanárok, akik nem kedveltek, ha nem voltál odaadó diák és figyelmes hallgató.
Miközben elbambultam, észre sem vettem, hogy már két lábon vagyok, és a  "magabiztos barna " már felsegített. Arra sajnos nem tudtam figyelni, mit mondott, mert nagyon beletemetkeztem a gondolataimba, -ami gyakran előfordul- de mindig csak azt mondják, "figyelj jobban" avagy "nem nézel a szemed elé".
Én mégis mindig udvariasan leporolom magam, beletúrok a hajamba, és megköszönöm a segítséget. Most is így tettem, és a kezem nyújtottam a fiú felé:
-Köszz öcsi a segítséget, a nevem Julian, becézni nem szoktak, mert nem elég kreatívak ahhoz, hogy kitaláljanak nekem egy becenevet, de egyébként hívtak már mindenfélének, Julnak meg..meg idiótának..
Kezdtem el fecsegni, mint ahogy mindig is szoktam, amikor zavarban voltam, és igen, őszintén megvallom, most is szégyelltem magam, amiért így kellett ezzel a sráccal megismerkednem. Ha szorosabb barátságot kötnénk, akkor bizonyosan évekig emlegetné az esetet, de ennek nincs nagy esélye, senki nem akar a "Béna Juliannal" haverkodni, mert az degradáló.
Az egész lényem degradáló lehet számukra, de én ezt meg is értem. Kiakarna nekem a barátom lenni, mikor nem tudok nyújtani semmit, csak őszinteséget és magamat.
Mások menők, és ezzel ebbe a fénybe is tündökölhet majd a barátjuk. Megint mások gazdagok, és barátiak is majd velük szórják a pénzt. De én se nem vagyok menő, se nem vagyok gazdag. Én csak én vagyok.
Amikor megbeszéltem magammal, hogy nem mutatom meg, mekkora idióta vagyok, úgy döntöttem, nem tartom fel a fiút, és egy lépést tettem előre, majd megtorpantam valamiért, nem is igazán tudom miért.
Talán valami belső késztetés hogy maradjak? Dehát miféle késztetés akarja azt, hogy komplett hülyét csináljak magamból.. Talán szimpatizálok a fiúval ? Dehát miért spanolna velem? Nem, nem és nem. Ezt most igazán nem értem.

Véletlenek nem léteznek. Minden apró hiba eredményének van mondanivalója, amiből forrást meríthetsz, ha nem akarod újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Ha nem figyelsz oda, könnyen áldozatává válhatsz egy következő barátságnak, amely - talán a te hibádból -, de megint elfuserált lesz. Ha nem figyelünk arra mit követünk el, a hibák és félrelépések egyre csak halmozódnak, míg a végén a szakadék szélén találod magad, ahonnan csak saját magadat tudod felhúzni, más csak lökhet rajtad, vagy épp próbálhat visszahúzni, az eredmény ugyanaz: neked kell tudni a földre lépni az ugrás helyett, más támogathat, de nem segíthet.
Eddig is szívesen játszadozott vele a sors, miért pont most tenne kivételt? Giles egy olyasvalaki, akinek nem könnyű elhitetni bármit is, így gyanakodva fogadta a nemrég "elbukott" idegent is. Szó mi szó, a vigyor rögtön megjelent az arcán, hiszen nem minden nap esik el az ember a saját kabátjában. A felé nyújtott kéz hamar viszonzásra is került, nem szokása egy köszönetet elutasítani. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznia azt a tényt, mennyire is hasonlít egymásra a két személy...De mi van akkor, hogyha Marcus direkt csinálja? Elvégre a hangját bárki meg tudja változtatni, ebből nem ítélhet. Az elkövetkező mondat, amely kicsúszott a férfi száján még biztosabbá tette azt a tényt, hogy bizony, az elgondolása valószínűleg igaz.
- Öcsi? Na, ezt gyorsan felejtsd el. - Az a balfék hollóhátas öcsizte mindig, nem szeretne emlékezni rá. Kezét elengedve kihangsúlyoztatta arcán is gyanakvását, s ölbe tett kézzel nézett farkasszemet a másikkal. Vajon hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy a neve tényleg Julian és nem Marcus? Valószínűleg sehogy. Ha bármilyen kérdést is feltesz, a választ meg tudja hazudtolni, így maradnak a külső vonások. Magasságra pontosan megegyezik a két személy, azaz homlokig ér mindkettőnek - meg kell hagyni még csak 16 éves, de magasságával sosem volt teljesen elégedett. Ha arcát és öltözékét nézte, az is tökéletesen egybevágó volt a két személynél: mindkettő farmert és inget visel, ráadásul még a cipőjük is hasonlít a másikéra. Nincs mit tenni, ez a két személy tökéletes képmása egymásnak. Már csak egy valami igazolhatja azt a tényt, hogy ő nem a végzős hollóhátas: a varázspálcája.
- Szemügyre vehetném a varázspálcádat? - Saját tölgyfapálcáját előhúzva a férfi kabátja felé mutatott, rossz gondolatokkal megfűszerezett mosolyát ahogy csak tudta, elrejtette. Ha még ő maga is félreértette azt, amit mondott, mit várhat el a másik féltől? Még mielőtt Julian sikítva elszalad, gyorsan hozzátette. - Mármint azt, amivel varázsolsz...
Ha Giles emlékezete nem csal - remélhetőleg -, akkor Marcus pálcája tiszafából készült és mérete megegyezik a sajátjáéval. Miközben várakozott leült bőröndjének tetejére, s az elnyúló Roxfortot bámulta, amely most olyan távolinak tűnt neki. Minden élmény, amivel évei során gazdagodott itt szerezte, minden emléket és tapasztalatot, varázslatot...
Ahogyan meghallotta a beceneves témát, azonnal felkapta a fejét. Nem egyszer akadt már olyan alkalom, hogy ő talált ki másnak egy érdekesebbnél érdekesebb becenevet, de mégis tetszett az illetőnek, mert egyedinek számított - ellentétben az ő nevével, amit nem lehet máshogy mondani.
- Julian? Hmm, érdekes név... - Inkább nem mondta ki, hogy ezt a nevet eddig férfinak adva nem hallotta, úgyhogy tovább gondolkodott. - Ha levágjuk az első felét, akkor egy tökéleteset kapunk: Ian. - Íriszeivel a másikét pásztázva nézett egy darabig, majd elégedett mosollyal az arcán szóra nyílt szája. - Elég kreatív?

Giles

A "nagy jelenetem után" kicsit összeszakadt ábrázatot kelthettem, de mit sem törődve ezzel vártam, hogy kiröhögjenek, ami félig meddig be is következett, mert elég érdekes vigyor ült  a fiú arcán. Én nem zavartattam magam, nagy mosolyt biggyesztettem képemre, mert igen, be kell vallanom sokszor nevetem ki magamat. Ettől még inkább őrült összhatást keltek az emberekben, de ez vagyok én, nem változok csak azért, hogy megfeleljek a kor tökéletesre szabott diszkrét, komoly férfi mintaképének, nem, én más vagyok.
Egyszer csak egy mondatra lettem figyelmes, amit nem tudtam hová tenni. Azt kérdezte, megnézhetné-e a varázspálcám, majd kiegészítette azzal, hogy amivel varázsolok. Hm, érdekes a tag, most vagy nagyon perverz és bukik a pálcákra, vagy valami antik gyűjtő, esetleg talán elakarja venni azt, amivel megtudom védeni magam. Áh nem tűnik annak a típusnak aki szerencsétlen ártatlan embereket bánt, és én sokszor a pálcámmal sem tudom megvédeni magam, így hát odaadom neki, ha ő erre bukik.

Ekkor felé nyújtottam a 12 hüvelykes erdei fenyőből készült varázspálcám, aminek a magja egyszarvú szőrből készült. Állítólag a pálca típusa és "alkatrészei" alapján lehet különböztetni egyes emberek tulajdonságaira meg jellemére, talán ez állhat a dolog hátterében. De akkor sem értem a szitut, kíváncsi vagyok mi sül majd ki belőle.
-Tessék, de aztán óvatosan, nincs pénzem másikra...
Mondtam önsajnálattal fűszerezve mondatom, de hát ez az igazság, egy újságíró állás nem olyan kifizetődő, mint aminek azt sokan hiszik. Bár nem gondolom a srácról hogy majd lenyúlja, nem tűnik csórónak, biztos gazadagok a szülei, és van ennél sokkal jobb pálcája. A pénz nem boldogít Julian, te ostoba! Ne irigykedj..

Mihelyst a a becenév téma jött fel, ő rávágta, hogy az Ian az jó. Komolyan jó, hogy erre sosem gondoltam ? Most már mindenki csak Iannek hívhat, oh, yeah,,
-Tetszik ez a név, köszi szépen használni fogom, elég kreatív!
Vágtam rá boldogan, mert tudtam, hogy olyan emberrel hozott most össze a sors, aki nem akármilyen firma. Fölvágták a nyelvét az fix, nem kell félteni.
-És te hová készülsz ? Én bizonyosan lekéstem a vonatom, de úgysem vesz a főnök, sosem vesz észre.
Húztam kicsit félre a szám, és eszembe jutott az állásom, ami szintúgy olyan szerencsétlen mint én. Én gürizek, és egy jó szót nem hallottam még a főnöktől, mindig csak azt a másikat dicséri, hiába, befolyásosak a szülei, nem szegény mugli származásúak, mint az enyém.


-És, mikor indul a vonatod ? Ihatnánk egy kis vajsört, ha ráérsz, a segítségért cserébe én állom!
Böktem ki félszegen, mint valami bakfis, totál hülyének nézhet, hogy így ismeretlenül mondom ezt neki, talán túl elsiettem a dolgot, talán melegebb éghajlatra kíván el, talán hamar haverkodós típus vagyok. Nem csak talán, hanem biztos, de az élet ilyen vannak emberek, akik hozzám hasonlóan elhamarkodottan cselekednek, próbálnak barátokat szerezni és új ismeretségeket tenni, és vannak, akik talán csalódások miatt, talán mert csak ilyenek, de messziről elkerülik azokat a helyzeteket, ami kis kockázattal jár. Vajon Giles melyik kategóriába tartozik ? Kíváncsian várom a választ.

Barátság.
Milyen szép szó is ez egyesek számára, akiket még nem ért nagyobb csalódás. De akik tudják mit jelent összeveszni valakivel és utána esélyt sem látni a kibékülésre, ezt a szót inkább hanyagolják vagy egyszerűen csak félnek használni. Giles nem tartozott ehhez a csapathoz. Bármennyiszer is csalódott a nevezett barátokban, mindig tovább tudott lépni, most miért ne próbálhatná meg? Könnyű ez, csak el kell terelni a figyelmet aztán már azt veszed észre, hogy teljesen más témáról beszélgetsz, azonban azzal nehéz számolni, hogy a két illető hasonlított egymásra, így ez a fajta "próbálkozás" már az elején kudarcba fulladt.
Azt viszont nem lehetett elfelejteni, hogy a jókedvet nem lehet párosítani a barátsággal. Akkor is lehet, hogyha épp a legjobb barátoddal fúrjátok egymást, hiszen a szüleid, a rokonok, vagy akár - mint most - egy idegen képes a szádra vigyort festeni.
Valószínűleg nem lehet a legmenőbbek egyike ez a férfi, hiszen olyan ágrólszakadt képpel vigyorog, mint egy bohóc - aminek a griffendéles nagyon nem örült, ugyanis fél tőlük. Félvérszobatársa egyszer a polcára rakta és amikor felkelt, majdnem szívbajt kapott tőle, azóta nem is próbálkozik még a szót sem kimondani, ahogyan nevezik ezeket a szörnyetegeket.
Az elég érdekesre és félreérthetőséggel teljes mondatra a vele szemben álló - nem, már nem térdel - furcsa arckifejezésén leolvasható volt, hogy rosszra gondol vagy nem bízik meg benne.
- Figyelj, végül is idegen vagyok számodra, de... - Mielőtt befejezhette volna mondandóját a magyarázkodásról, miszerint esze ágában sincs elvinni a pálcáját, egy másik vágta félbe. Felhúzott szemöldökkel tétovázott, de aztán megfogta és nézegetni kezdte. Sajátjához odarakva megmérte és kisebbnek találta, így hát tényleg nem színlelte ez a valaki azt, hogy ki is ő.
- Rendben, köszönöm. - Bólintott, majd a tulajdonosa kezébe csúsztatta a segédeszközt. Elég hülyén érezte magát, hiszen bemutatkozás helyett ő a másik tárgyát kérte el, mint valami tolvaj...nagyon amatőr tolvaj, ráadásul az "áldozat" szegény lehetett, hiszen a mondandójához hozzáfűzte a nincstelenség bizonyítékát.
~ Ezt a fickót még egy hajléktalan is kirabolná...Nem ártana talpra állnia, idáig látszik mennyire bizonytalanul áll a lábán. ~
- A nevem Giles. - Szólalt meg némi hallgatás után, majd a szeméhez tévedő tincset hátrasimította hajához, majd kezét a másik felé nyújtotta, de gyorsan el is kapta, jelezve, hogy van némi mondanivalója. - Ó, és az iménti kijelentést a pálcádról, vagyis ööö a másikról.... - Játszott rá a zavartságra, hátha ezzel belerántja egy hatalmas poénba a másikat. - Nos tudod vannak olyan perverz alakok akik errefelé járkálnak és mutogatják magukat, ráadásul te is ballonkabátban vagy...
Nézett az ég felé, ami most sötét színében elárasztotta a felhőket, de a skarlátvörös hollót ez sem zavarta. Végre ismét tudott önfeledten vigyorogni ezek után is. El is felejtette, hogy az iménti kézfogásnak indult gesztust visszavonta, így újból megpróbálkozott vele.
- Bocs, egy kicsit szórakozott vagyok. - Mikor előrelépett belerúgott bőröndjébe, s felidéződtek benne az elmúlt órák eseményei. Úgy tűnt korán festett jókedvet magára, hiszen agya még mindig szenvedést kívánt neki, ő viszont nem engedett ennek. Senki sem veheti el másoktól azt, ami örömöt ad neki, főleg ha az semmibe sem kerül, csak egy kis jó szándékba és tűrésbe.
- Na ne mondd, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe! - Nézett bizonytalankodva a másikra, miközben nyaka zsibbadni kezdett. Nem túl előnyös egy nála magasabb fickóval úgy beszélgetni, hogy ő közben ül, úgyhogy másik bőröndjére mutatva biztatta, hogy foglaljon helyet.  
Mély levegőt véve próbált tökéletes választ keresni a kérdésre, de az igazság mégis jobb a hazugságnál és nem túl jó ötlet úgy elkezdeni egy ismeretséget, hogy az elején hazudsz az illetőnek, akkor az egész borul. Így hát úgy döntött, megpróbál terelni, hátha ezzel felhívja a figyelmét a másiknak, hogy nem szeretne róla beszélni.
- Hol dolgozol?
Kérdezte a normálistól is eltérő hangnemben a másikat, mintha olyan érdekes témáról beszélgetnek, amiben ő annyira jártas. Kezét összekulcsolva merengésbe kezdett, ami néha már öntudatlanul is jelentkezik nála. Vajon tényleg megéri egy ember miatt feladni a tanulmányait és elmenni a Roxfortból? Saját magát fogja kinevettetni ha ezt mások megtudják! Hiszen még annyi mindenki van, aki elfeledtetheti vele azt a fiút, azt a barátot...Nem mehet el.
A vonat egy szempillantás alatt megérkezett, s várt, mintha tudta volna, hogy rá kell várni. Mozdulatlanul nézte, majd egyre gyorsabban kezdett el dobolni a lábával, végül úgy felugrott, hogy a bőrönd hanyatt vágódott.
- Nem megyek sehová. - Szólt zord hangon, a másik kérdésére azonban ez a mondat is egy válasz lett volna, ő viszont a vonathoz beszélt. Mielőtt még a másik magára vehette volna fordult egyet vele szembe, s idegtől megfeszütl arcizmai most egy kicsit megnyugodtak, így ismét az a kedves, olykor szomorú beütésű arccal rendelkező fiú állt a másikkal szemben.
- Bocs, nem neked mondtam...És egyébként mehetünk, rajtam ne múljon. - Halvány mosollyal egyetemben megindult az ismeretlen ismerős felé, majd félvállról átölelte. Valószínűleg ha nem találkozik vele egy rossz döntést hoz meg. Kétszer megütve vállát el is engedte a másikat, majd bőröndjeit kézbe véve indulásra készen állt.

Elveszíteni.
Megtalálni.
A barátok jönnek mennek, mint a tárgyak a piacon. Van, aki könnyen "megvehető", de van olyan is, aki csak "licitálás"  módján szerezhető meg. Hogy ki melyik csoportba tartozik, azt az ismerkedés első 10 percébe nagyjából lelehet szűrni.
Giles.
Olyan típus, aki nyitott az új ismeretségek felé, mégis ott van az a tartózkodás minden mozdulatában, amit csak olyan emberek csinálnak, akik már valaha az életben csalódtak.
Ő mégis úgy ült ott a bőröndjén, mint kisgyerek, aki még nem tudta eldönteni, ott alszik-e a mamájánál, vagy otthon marad.
Ő marad.
Ezt onnan tudhattam meg, hogy határozottan kijelentette, ő bizony nem megy sehová. Bevallom, nem lepett volna meg a dolog, ha ez a mondat nekem szól, mégis örömmel töltött el, mikor azt mondta, felőle mehetünk. Egyet rávágott a hátamra, félvállról átölelte, majd elindultunk sörözni.
A kérdéseire csak most kezdtem el válaszolgatni, mert láttam, bármekkora hülyeséget nyögök be, most képes lesz önfeledten mosolyogni rajta,
-Ami a ballonkabátos mutogatós bácsikat illeti, nem voltál valami meggyőző, mikor azt mondat vegyem elő.
Kezdtem el a viccelődést, mert már láttam rajta az első pillanatba, kapható az ilyen hülyeségekre.
-Tudod ezt még gyakorolni kéne. Először is a hangnem. Azt kérdezted, szemügyre vehetnéd-e a pálcám. Nem, ezt a következőképpen kell.
Kezdtem bele vigyorral a képemen, majd egy lélegzetvételnyi szünet után már folytattam is.
-Vedd elő a pálcád, szemügyre akarom venni!
Nyomatékosítottam az akarom szót, nagy hangsúlyt fektettem rá, hogy értse miről is makogok.
-De nyugi, majd beletanulsz te is.Mikor én kezdtem a...köhömm. pályafutásom, sokan elszaladtak előlem, mikor előkaptam.Persze a varázspálcám , mi mást.
Tettem hozzá, s már majdnem elröhögtem magam, de egy csuklásba torkolló hangfoszlány jött ki a torkomon, mihelyst kezem a szám elé helyeztem.
-De ma már vonzom őket, mint cukros szamóca a legyet.
Folytattam, és éreztem, ha még egy mondatot kell ejtenem a témáról, hangos vihogásban török ki, így inkább a másik kérdésére adtam feleletet.
-Főállású újságíró vagyok, mellékállásban mutogatós bácsi.
Hunyorítottam rá oldalról, miközben egy ravasz félmosoly ült ki az ajkamra.
Lehet egyáltalán komolynak maradni egy ilyen hülye helyzetben, amikor úgy közelíted meg a másikat, hogy hasra esel előtte, a térdeden odavánszorogsz, erre az felsegít, de rögtön követeli a segédeszközöd.
Mármint azt, amivel varázsolsz.
Csengettek a szavai a fülemben még mindig, és el se merem képzelni, mire kellettem neki " a méreteim". De ezt rögtön meg is tudhatom.
-Te.. valami pálca készítő vagy és érdekelt a csórók, mint én milyet használnak?
Szegeztem neki a kérdést, még mindig lehetőségek százai keringtek a fejemben, mire is volt jó neki az egész szituáció. De mikor tapasztalta, "az enyém mekkora", rögtön átváltott a hangulata. Örült neki hogy az övé nagyobb vagy mi?
Na jó, ezen nem szabadna agyalnom, a végén teljesen hülyét csinálok magamból

Miért ilyen nehéz egy elszakadás?
Mert ez nem "egy" elszakadás, hanem "az" elszakadás.
Miért akarjuk visszakapni a régi barátokat?
Mert a szívünk sosem felejt.
Miért kell megváltozniuk az embereknek?
Mindenki változik, néhányan akaratlanul, néhányan önszántukból. Miért szeretnének változni? Olykor egy helyzet kényszeríti az embereket erre, beilleszkedni a társaságba vagy kitaszítottként felkapaszkodni a magas hegyre és ott maradni. Hogy tudod ezt elérni? Egy álarccal.
Mindenkinek van valami titkolnivalója. Ha közelebbről megnézzük a mostani vasakaratos Gilest és a múltbéli félénk kis griffendélest, szinte fel sem lehet fedezni, hogy a két személy egy és ugyanaz. Évfolyamtársai mindig piszkálták, amiért nem tudott közéjük beilleszkedni, hanem inkább magában gubbasztott a sarokban vagy néhanapján húgával társalgott, de az is ritkának számított. Nem tudni miért, de a magány volt a legjobb barátja. Az embereket nem tudta elfogadni, mert nem értette két barát miért szívja egymás vérét vagy két barátnő miért beszéli ki a másikat a háta mögött...A barátság számára azt jelentette, hogy mindig ot van a másik, amikor kell és mindig támaszkodhat rá, de az évek során rá kellett jönnie, hogy ilyen ember sajnos már nem létezik. Annyiszor próbálkozott már, egykor még egy fiúcsapatba is belépett, de az egyik szinte semmit sem tudott a másikról, mintha most találkoztak volna az utcán. Rémesnek bizonyult számára ez a tény.
Mégis...van egy valaki, aki kimentette ebből az állapotból. Végzős hollóhátas - bár inkább mardekáros - lévén ugyan nagyszájú volt és pimasz, de azt a tényt nem mondhatta rá Giles, hogy ne számíthatott volna rá.
Ő volt az az férfiú, akivel az első találkozás nem volt épp túl felemelő, de érezte, hogy ő egy ember. Mindig meghallgatta, bármilyen nyavalyájáról is volt szó és mindig próbált megoldást találni - persze előtte jól leégette, de ez már szokásossá vált. Annyiszor kaptak már össze, hogy azt összeszámolni sem lehet. Mint két testvér, akik mindig civakodnak, de mindketten tudják, hogy kedvelik a másikat, csak épp kimondani nem sikerül sosem.
Beszélnie kell vele. De mit is mondhatna? Egy lány miatt kaptak össze és ő rögtön fogta magát, majd csomagolt? Nem épp ésszerű megoldás, de az indulat mindig győz felette.
Most viszont találkozott egy másik emberrel, egy újabb ismeretséggel, aki erre a gondolatmenetre rávezette, ha nem is akarattal, de megtette. Hét órát ütött az óra. Még van bő három órája ahhoz, hogy a barlanghoz érjen. Hogy minek? Mert mind Marcus, mind Giles oda szokott menni, amikor egyedül szeretnének maradni a gondolataikkal.
- Öhm... - Átdobva másik kezébe a bőröndöt megvakarta a fejét, majd próbált eredeti hangulatában maradni és nem azon gondolkodni, vajon ki tud-e még valaha békülni a legjobb barátjával.
~ Gyerünk, koncentrálj! ~
- Elég meggyőző... - Ismerte el szapora bólogatásokkal, majd gyorsan hozzátette. - Egy szatír számára, talán. - Mondja azt, hogy legyen az övéé a lány, vagy mégis mit tegyen? Jobb kezével fejét kezdte el masszírozni, ami a sok gondolatütközet következtében fájni kezdett. Elég fura egy fazonnal találkozott, aki azt próbálta bemagoltatni a fejébe, hogy még gyakorolnia kell a követelőzést.
- Úgy gondolod? Hát, a lányoknak kell engem győzködniük, ha szeretnének valamit. - Vágott fel nagy hangnemmel, majd enyhe szemöldökvonogatás kíséretében megrántotta ingének nyakát. Volt kitől tanulnia.
- A Reggeli Prófétának dolgozol? - Nézett rá kérdő tekintettel, de erőteljesen látni lehetett benne az undort is, az "igen" válasz esetén. Talán az az újság és a riportere az, akik a legjobban utáltak között szerepelnek. Ahogyan mentek, egyre jobban közelítettek a kocsmához, ahol a távolból már látni lehetett az ablakban táncoló fényeket. A táj jó összképet adott, amit egy kérdés a másik részéről le is rombolt.
- Á, csak tudod... - Nem nézett rá, valahogy úgy még jobban kellemetlen lenne a szituáció. - Hasonlítasz egy barátomra, akivel nemrég vesztem össze.
Egy pillanatra ránézett, száját és szemöldökét felhúzva azonban a tekintet nem sokkal utána a talajra vándorolt. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg rontotta a hangulatot, úgyhogy muszáj lesz bedobnia valamit, amivel javíthat rajta. Pár perc néma csend után nagy levegőt vett, majd kiszaladt a száján egy szimplának mondható kérdés.
- Na és van barátnőd?

Az ember könnyen szerezhet barátokat.
De még könnyebben veszítheti el azokat.
Giles esetében valami vitáról, veszekedésről lehet szó, de nem akarom tovább firtatni ezt a kérdést, látszik rajta, hogy így is nagyon gyötri a dolog, hát még ha én 5 percenként rákérdezek. Nem, most félre kell tenni azt a fene nagy kíváncsiságom, és valahogy elterelni a srác gondolatait.
Mikor a kérdés kibukott belőle, én egy hangos nevetésben törtem ki, jelezve, hogy értékelem a kicsit érdekes, de nagyon egyedi humorát.
-Miért, szeretnél az lenni?
Kérdeztem váll rántva, majd egy kis hatásszünet után viccesre fogva próbáltam őszintén válaszolni,
-Kapcsolatban nem élek, de vannak kiszemelteim.
Kacsintottam a mellettem sétáló különös jelenségre, közben pedig biztos voltam benne, hogy még nagyobb ökörségeket beszélne, ha nem találtam volna rossz kedvében,
-Most nem akarok neked beszélni a nőügyeimről, még féltékeny leszel.
Nevettem egy még nagyobbat, ami már szinte természetellenesen csengett. A távolból már lehetett látni a kocsmát, ahová épp készültünk. Talán le kéne itatnom, hogy elfeledje a gondjait. Nőt még sosem itattam le mint a perverz alakok, akik ezt előszeretettel szeretik kihasználni, hát, akkor most rögtön kezdhetem az ilyen irányú tevékenységeim egy sráccal.
Váó, Ian, ez egy köhöm... melegecske nap.
Szigorúan az időjárást tekintve.
Tenyerem a szám elé emeltem, nehogy ismét elkezdjek röhögni, mert azzal totál gyerekes idiótát varázsolnék magamból egy perc leforgása alatt.
-És mond csak, merre mész majd tovább, ha "végeztél" velem?
Kérdeztem tőle, mert aggasztott a dolog, hogy valami kárt tesz majd magában bánatában. Jó, jó nincs emós feje a gyereknek, de azért a hosszú ujjú ing vagy a jegyet, vagy penge vágások nyomát takarhatja.
Na jó, ilyenre gondolnom sem szabad, nem vicces, NEM VICCES!
-Igen, a Prófétánál dolgozom, de nem éppen olyan cikkeket írok, mint a többi. Gyűlölöm a hazugságot meg az intrikát!
Kacsintottam rá, közben pedig komorság ült ki az arcomra. Egyszer aztán tényleg elvetettem a sulykot azzal a halálfalós cikkemmel, nem kellett volna. Örülök, hogy még ott dolgozhatok és nem kell anyámék nyakán élősködnöm.
-Tudod nekem abban az időben bármilyen állás megfelelt volna, kétségbeesetten kutattam munka után, a szüleim így sem a leggazdagabbak, hát még ha engem a nagy kajla kölküket is el kellett volna tartaniuk.Azóta egészen megszerettem az állást, a főnökkel ugyan nem vagyok kibékülve, de van ez így, nem lehet minden fenékig tejfel.
Fűztem hozzá, majd megpróbáltam visszaerőszakolni azt a bárgyú vigyort a képemre, nem akartam, hogy azt higgye, nem érzem jól magam a társaságában. Éppen ellenkezőleg!
-Iszol vagy vezetsz?
Csúszott ki a számon akaratlanul az a "trendi" mugli szöveg, amik minden egyes plakátra ki voltak szinte írva London utcáin, és ahányszor úgymond "alkohol közelben" voltam, mindig láttam a lelki szemeim előtt a táblákra vésett betűket.
Nemsoká ott vagyunk.
Csak rajtam áll, hogy mi sül ki belőle.
Csak rajtam?

Dash

Lépteim halk, egyenetlen koppanásai szinte belehasítottak a csendbe, amely a főutcán uralkodott. Korán volt, nagyon is, alig lézengett egy-egy falusi az utcán, azok is sietősen szedték a lábaikat, fejüket lehajtva, arcukon többnyire fáradtság vagy kifejezéstelenség uralkodott. Saját maguk által emelt falak mögé rejtőzve süllyedtek a hétköznapok szürkeségébe, sablonná, klisévé téve önnön életüket, elnyomva azt a valakit, akik lehettek volna, az egyéniséget. Őket nézve ajkaim gunyoros, lenéző mosolyba rendeződtek; félelmetes az emberi gyengeség. Fertőzés...szepszis...
Tompa puffanás hangzott fel, ahogy két test nem túl erősen összeütközik - az egyik én voltam, a másik egy ötvenes éveiben járó, deres szakállú férfi, a gondok mély barázdáival homlokán.
 - Legközelebb nézz a lábad elé, kislány - horkant fel, majd a tinédzserekről morogva valamit a bajsza alatt gyorsan lelépett, gyorsabban, mint hogy kikérhettem volna magamnak a hangnemet vagy a lealacsonyító minősítést.
Összeszorított fogakkal néztem utána, azon merengve, vajon mit szólna, ha hátulról megátkoznám, ám eszembe jutott, nagyapa mennyire nem örülne a heves vérmérsékletemnek. Hagytam a fenébe, mentem tovább.
Lassan magam mögött hagytam az aprócska falut, vagy legalábbis itt már jóval szétszórtabban álltak a házak és egy boltot sem lehetett látni. A hajnali ködön keresztül felderengett a Roxfort Expressz piros-fekete - szerény véleményem szerint leginkább egy génkezelt hernyóra hasonlító - alakja, így megbizonyosodhattam róla, hogy nemsokára a peronra érek.
Az említett hely kihalt volt, teljesen. A vasutasház üresen állt, csak a szél egy-egy erősebb lökésének köszönhetően megmozduló ablaktáblák keltettek zajt. Nem tudom, miért pont ezt a helyet választottam - talán csak egy kis magányra vágytam, vagy hogy elszakadjak az iskola untig ismert közegéből. Akárhogy is, kifejezetten nyugtatóan hatott az idegeimre a közeg.
 

*Érdekes, hogy az emberek így húsvét felé mennyire beburkolóznak. Pedig ha emlékei nem csalnak, márpedig nem hinné, hogy a fejével baj lenne, ez állítólag valami ünnep vagy mifene. Ilyenkor végigjárják a fiú a házakat, tojáskákat gyűjtögetnek, pénzt, piát... Kinek mi jut. Egyik kezében a kofferjának fogantyúja, másikban meg megint valami édes izé, amit néha a szájához emel, s rövidíti egy harapásnyival. Elégedetten csócsálja a finomságot, miközben lazán lépked. Mézbarna haja most kissé szélfútta, elhaladó női ismerőseire ráköszön, néha kacsintást is megenged magának, rajta megint egy csomó nyaklánc, meg függő, a rajta feszülő ing felső gombjai kigombolva, és feszülős nadrág, mint hab a tortán... Mint a mágnes, vonzza a tekinteteket, és ő látszólag nem foglalkozik vele. Az utolsó harapást tömi a fejébe abból a csokiszeletből, amikor leparkol az állomáson. Haza... Kígyóetetés... Arcán boldog várakozás, miközben körbenéz, és egy vörös üstököt kap el. Felszalad a szemöldöke, és kíváncsian indul neki, majd odaérve már a szokásos csintalan félmosollyal köszönti.*
- Guin! De rég láttalak! Most is fantasztikusan nézel ki!
*Elismerően néz végig a lányon, kissé talán a vacsorát gusztáló oroszlán pillantásával, majd a vonatra pillantott. Tulajdonképpen volt még egy jó órája, legalább, az indulásig, és a maga mögött vonszolt ládában is csak azok a cuccok voltak, amik már ,,lejártak". *
- Kérsz csokit? Most vettem... Asszongya... Mogyorós...
*Elővesz kér újabb szeletet, és megszemléli. Majd a lány felé nyújtja mosolyogva, és hiába mondogatja magának, hogy éppen egy új kapcsolat van kialakulóban, és elégnek kellene lennie... Valahogy nem tudja elfogadni. Hiszen előtte áll a ,,gyengébbik" nem egyik mintapéldánya. Hogy lehetne figyelmen kívül hagyni? *
- Nagyon zavarlak?

DASH :)

Pálcával a kezemben pördültem meg, a varázseszközt a gyakorlottságból fakadó csalhatatlan érzékkel szegezve az érkező torkához.
Kicsit hunyorogva állapítottam meg, hogy senki nem akart az életemre törni; vagy legalábbis Dashiel nem volt az a  fajta tudtommal, aki minden előzmény nélkül, csak úgy heccből az életemre törne. Igaz, az általános emberi természetet ismerve még akár ez is előfordulhat. Vannak olyan események és helyzetek, ahol az eszmények és az elvek leomlanak, főleg, ha eleve nem álltak olyan rendkívül biztos lábakon.
A mostani azonban nem egy ilyen helyzet volt, Dashiel ugyanis sem kést, sem pálcát nem rántott, úgyhogy valószínűleg megölni sem kívánt.
Apró, zavart mosollyal léptem el mellőle, a pálcát mélyen a zsebembe süllyesztve. Nem volt rajtam talár, a hűvös tavaszi reggel ellen egy vastagabb sötétvörös pulóverrel védekeztem. A ruhadarab elején lévő zsebbe praktikusan el tudtam helyezni a varázseszközt úgy, hogy villámgyorsan elő is tudjam kapni - remekül asszisztált a paranoiámhoz, de úgy vagyok vele, még mindig jobb, ha néha hülyének néznek, mintha a temetésemre kellene meghívót küldeni nekik. Nekem legalábbis feltétlenül előnyösebb.
 - Leszokhatnál arról, hogy mögém lopózol. Egyszer véletlenül megcsúszik a kezem, aztán majd nézhetünk - jegyeztem meg, de hangomban nem volt semmi megrovás, inkább csak puszta tényeket közöltem, a vége felé kiszélesedő mosollyal, hogy elvegyem a szavak fenyegető élét.
 - Köszi - fogadtam el a mogyorós csokit. Én is ember vagyok, nekem is vannak gyengeségeim...igaz, hajlamos vagyok erről megfeledkezni és már-már családi vonásnak mondhatóan az atyaúristennek képzelni magam. Hát istenem.
 - Ha zavarsz, előbb-utóbb úgyis megtudod, ne aggódj - közöltem vele vigyorogva. - Hazafelé mész? - böktem a mellette álló ládára.

*Nagyon szomorú ez a mai nap... A temetés gyönyörű volt, ugyanakkor nem sokat láttam belőle, hiszen a könnyektől nem lehetett. Mostanra sem sikerült rendesen lenyugodnom, de már túl vagyok rajta. Össze kell szednem magam, hiszen prefektus vagyok vagy mifene... A poggyászokat már előreküldték, én már csak a kis válltáskámat szorongatom, miközben a lépcsőkről lelépek, és egy utolsó pillantást vetek a kastélyra. Sötét, komor, ijesztő, és kicsit sem a jó öreg Roxfortnak tűnik. Szorongással telve fordulok meg, és indulok, hiszen Neville már minden valószínűséggel vár rám, én meg itt ácsorgok... Harryre gondolok. Biztos nagyon szörnyű neki. Lassan mindenki meghal mellette, Sirius, Dumbledore... Annyira szeretnék vele lenni, de most biztos nincs szüksége olyasvalakire, mint én. De várni fogok rá! Hátat fordítok végleg az ódon épületnek, meg titokzatosan emelkedik, és kérdéseknek, melyek a fejem felett készülnek összecsapni. Mi lesz jövőre?
Leszálltam a fiákerről, amiben néhány lány üldögélt, és azon cseverésztek, mit csinálnak majd a nyáron. Vagy így akarták elterelni a figyelmet a temetésről, vagy tényleg ennyire bunkók- nem tudtam dönteni. Leszálltam, és megkönnyebbülten néztem a Roxfort Expressre. Ez legalább biztos. Hazafelé tart, biztonságba... vagy mégsem? Az egyetlen ember meghalt, akitől Tudjukki félt. Mérgesen fújtam ki arcomból vörös tincseimet, melyek a hajpántom ellenére is odakandikáltak. Aztán újra Nevillet kezdtem keresni. Megláttam, ott állt, és nem éppen a legvidámabb képpel. Nem szabad hagyni, hogy a remény meghaljon. Harry még itt van nekünk! És segíteni fogjuk. Ez a gondolat elég erőt adott arra, hogy mosolyt varázsoljak arcomra, és bárki szemébe tudjak nézni.*
- Neville... Megvagy! Na gyere... Ne ácsorogjunk, mert az összes helyet elfoglalják...
*Igyekeztem a leghétköznapibb hangomat elővenni, hiszen az élet nem állt meg, sőt nagyon is ment tovább... Talán ez aggasztott? Biztató mosolyt eresztettem a fiú felé, és vártam, hogy kövesen.*

*Na lám... Tökéletes hidegvérrel nézett a lány szemeibe, miközben az a pálcáját nekiszegezte. Nem zavarta, sőt mi több, nem is igen ijedt meg. Általában megszokta a hasonló reagálást, hiszen a legtöbb lány, akit hátrahagyott élete során, azok többsége így köszönti, persze sutyiban gyorsan leveszik a tőle kapott ékszereket... Kis áruló férgek... Na mindegy. Legalább egy okkal több, miért nem foglalkozik vagy foglalkozott velük jobban... Szóval csak lenyelte a falatot, ami a szájában volt, és Guint nézte. Az lassan meghökkent, döbbenet, mérlegelés, és még pár érzelem meg gondolat suhant át arcán, mielőtt rendezhette volna őket, majd zavartan eltette a pálcát. Dash most mosolyodott el újra, a hűvös nyugalom felengedett, és mosolygott. A Mardekárosokra jellemző, kissé fölényes mosollyal, persze csak a házbeliek értették meg a másikat, és nem értették fellengzősködésnek. Mert ez volt a természetes. Ártatlan szemeket meresztett a lányra, és úgy válaszolt. Már csak a glória kellett volna...*
- És? Ugyan... te vagy nagyon hirtelen. Egyáltalán nem lopóztam. Ha azt tettem volna, akkor befogom a szemed, és ,,Na ki vagyoook"- ennél két oktávval magasabban cincogott, hogy elváltoztassa a hangját, és be kell vallani, roppant vicces volt... - szöveggel jöttem volna, nem köszöntem volna.. Vagy nincs igazam?
*Felszaladt a szemöldöke a biztos tudatban, hogy igenis, csak igaza lehet. Nem köszönne, ha valami naaaagy terve volna a lánnyal... Ennyit erről. Széles mosollyal nyújtja át a csokit, és kacsint mellé. Bólintott, majd újra harapott a saját csokijából, és élvezte, ahogy az szétolvad a nyelvén, nyál futott össze a szájában, majd látható élvezettel lenyelte. A kérdésre csak felvont szemöldökkel bólintott.*
- Ja... A kígyóimat etetem meg... Persze nem a szobalánnyal...
*Pajkosan vigyorgott Guin felé, hiszen érdekes lenne, ahogy a nála lassan nagyobb kígyócskái megették volna a sikítozós lányt... Vállat vont, és elengedte a bőröndöt, ami halk puffanással landolt. Aztán zsebébe süllyesztette a másik kezét, és a lányra nézett.*
- Háklis vagyok arra, hogy ki ad nekik enni... Egyik lány egyszer például táskát csinált nekem az egyik kedvencemből... -hirtelen furcsán elsötétülnek a zöld szemei... - Hát igen... Szóval... És te merre? Csak úgy mászkálsz erre, vagy célod is van? Persze ha kérdésem nem zavar...
*Közben gondolatait a fentebb említett lányról az előtte álló, eléggé élő példányra pofozta, mosolyt varázsolt elő, és eltüntette a csokijának maradékát. Az üres csomagolást laza mozdulattal a szemetesbe küldte, és újra a másikra pillantott. Kissé ideges, elgondolkozó, zavart, kíváncsi... Összetett, és roppant érdekes hölgyemény... Vajon van barátja?*

*Látom ám Nevillen, hogy most még a szokottnál is rosszabb formában van. Szegény mindent félrecsinál, nem szándékosan, ő sajnos ilyen, de én ilyennek kedvelem. Aranyos, igaz, van amikor nagyon frusztráló dolog, ha vészhelyzetben kell vele szerencsétlenkedni, de amúgy.. Nem is Neville lenne enélkül. Szegény köszönésemre eltaknyol, és mintha a ládáját védené, ráfekszik. Biztos fájhat... De úgy nézem, hogy nem számított rám. Igaz, késtem, szóval én sem hazudtoltam meg önmagam, de még időben, mert a vonat még itt van, és nem ment el, nem igaz? A fiú elvörösödik, én meg egy kis barátságos mosolyt eresztek meg, miközben rántok egyet a válltáskám pántján. A hajam hátrarázom, megigazítom a hajpántom, és közben a háztársam nézem. Szegény.. Mire észbekapnék, hogy segítsek neki, már fel is állt. Aztán végre felszálltunk, és én hátra sem nézve elindultam keresni. Fájt a gondolat, hogy utoljára látom így, talán jövőre nem is lesz iskola... De... Tudni, hogy nincs odabent Dumbledore megnyugtató, és biztonságot sugárzó alakja, amint tűnődve okos kék szemeivel a diákokat fürkéssze, és olyan gondolata támadjon az embernek, hogy Ő mindent tud... Nincs... ő többé nincs, mert... A számat keserűen szorítom össze, és követem Nevillet, aki már le is pakolt a kupéban. Bevonszolom a ládám, sóhajtok, és lehuppanok az ülésre. A ládám úgy teszem, hogyha valaki bejön, ne üljön le, mert foglalt, és közben az ajtóra nézek. Prefektus vagyok, de... Nem megyek ki. Minek? A vonat olyan csendes, mintha nem lenne senki sem rajta. Már csak azok vannak itt, akik szerették a jóságos alakot. Akik a temetésre maradtak, és igazán kevesen voltak. Szóval... Neville megszólal, és rá kell jönnöm, a való világba kell visszatérni. Mosolyra húzom a szám, bár sírni volna megint kedvem. Hol vannak már Harryék? Vagy nem is jönnek... *
- Nem baj... De megszokhatnád, hogy késni szoktam. És ha ígérek valamit, nagy dolognak kell történnie, hogy ne teljesítsem. Szóval... Úgy láttam, hogy nem számítottál rám... De... Semmi gond.
*Szemeimet összehúzom, és kis vidámsággal nézek alulról felfelé Nevillere. Sóhajtok, és hátradőlök kényelmesen. Halkan szólalok meg,az előbbi vidámságom már sehol.*
- Szerinted lesz jövőre suli? Én mindenképpen visszajövök. És Harryt itt fogom segíteni. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy Tudjukkinek ne legyen könnyű élete.
*Csendben mondom, és olyan gyilkos tekintettel meredek a táskám cipzárára, mintha az tehetne az egészről. A fiúra pillantva azonban kissé reményvesztett leszek. Mi vár ránk a jövőben? Lesz elég erőm? *

*Szegény Neville. Talán mégsem kellett volna annyira rárivallni, hiszen biztos őt is megviselte ez a nap. Nem mondom, elég nehéz volt, és nem csak nehéz, de még nyomasztó is. A hátam mögött hagytam, és eldöntöttem, nem törődöm vele. De ezt nem lehet csak egy csuklómozdulattal elintézni! Rámosolygok a fiúra, igaz a görbém elég gyenge, de ennyi tellik tőlem. Ez van, kérem. Szóval fel kell lázadni. Nem hagyom, hogy engem bárki ugráltasson, akinek egy árva kígyó is visszanéz a kezéről, vagy egy koponya! Akiről megtudom, hogy halálfaló, és kikezd velem... Persze, most hogy belegondolok, iskolán belül mit tehetek ez ellen? Hiszen ki is csaphatnak... De ha Harry ott lesz, és segít, senki sem állíthat meg. Csakhogy Harry nem biztos, hogy visszatér. Megértem, az ő helyében én már régen kinyúltam volna. Kampec, és kész. A holtat nem küldik vissza, hogy bocsesz, és itt van még egy esély, mert elbaltáztad. Csak bedobod a törülközőt, és kész. Mint... Az öreg,  bölcs, és... Hősiesen nyelem könnyeimet. Mi lesz Roxforttal ez után? Halálfalóké, és Tudjukkié lesz, az, akitől olyannyira tartott az a kígyó, a démon... Szintén meghalt. És lehet nem szenvedett. Lám, hatalmas mágus volt, az emberek nem fogják elfelejteni, és mégis meghalt, nem jön vissza. Bedobta a gikszert. Egy villanás, és kész. Ahogy Harry mesélte. Lehet, hogy csak a zöld villanást látta. Talán nem is fájt. Gyorsan kinézek az ablakon, és amíg látszólag a hajam söpröm ki arcomból, egy kósza elszabadult könnycseppet törlök le az arcomról. Neville bocsánatot kér, ezért gyorsan visszafordulok, és egy kósza mosollyal biccentek.*
-Tudom, Neville. Tudom. Olyan... Nehéz minden. Vanak, amik elmúltak, mert el kellett múlniuk. Hidd el, semmi sem történik ok nélkül. Ha ez a végzet, hát végigmegyünk rajta. De azt tudnod kell, hogy a döntés mindig a te kezedben van. Akárhol és akárkivel vagy. Akár a Halálfalókkal, akár a nagyiddal, mindig van döntésed. Csak végig kell gondolni. - érzem, hogy a hangom erősödik, talán egy új ötlet, vagy egy új kép, amihez ragaszkodni fogok, és csakazértis elérem! - Neville! Nem fogjuk hagyni, hogy a jó öreg Roxinkat mindenféle jöttment kurafik megbuzgerálják! Megmutatjuk nekik, hogy a kastély még képes az igazgató nélkül is ellenállni, mert mi ismerjük az összes rejtekhelyet, az összes folyosót, és páncélt. Ők viszont nem. Emlékszel George-ék üdvözlő és búcsúzó partijára, amit Umbridge-nek készítettek? Na... Nem fogok tétlen ülni, és nézni ezt a horrort. Pocsék, és még a jegy árát sem fizetik vissza.
*Arcom már kicsit ég, lehet vörös vagyok, hangom fojtott, mert azért sosem tudja az ember, mostanság az ajtóknak is füle van. Közelebb hajoltam a fiúhoz, és harciasan prüszköltem szinte a szavakat, le merném fogadni, hogy egy dühös macska ijesztőbb nálam. De az elhatározás megvan, és kész. A háztársammal, vagyis jelen esetben egyetlen társammal a felszállókat nézzük, de a trió sehol. Igaza lehet, talán már fent vannak- de még a saját gondolataim is elég hamisnak tűnnek. Új téma kerül elő, és én meg a kupéban lehuppanok, nincs okom az ablakban lógni. Utolsó pillantás a kastélyra, és az lassan eltűnik. Én meg halkan válaszolok.*
- Nem, nem hiszem hogy megyünk valahova. Tudod... - eszembe jut Dumbledore holtteste, és... Megrázom a fejem, ezen a nyáron biztos, hogy otthon ülök, és nem megyek sehová. - Nincs miből. Meg hova. Lehet be kellesz érnem az elején Ronnal meg anyuékkal. - forgatom a szemem.- Aztán lehet a végén Harry és Hermione is eljönnek...- Hát igen, esküvő... ritka nagy dolog lehet ez az ilyen időkben. *

   Egy pillanatra még a sulira nézek. Az iskolára, mely annyi éven keresztül a biztonságot jelentette számomra, mely oly sokáig a második otthonom volt, s az egész olyan volt, mint egy jól kigondolt, szinte már hihetetlen tündérmese. Imádtam a Roxfortot, de ez most megváltozott. Dumbledore nélkül már nem lesz az igazi. Teljesen más lesz minden, ha egyáltalán lesz még valami a következő évben. Ha egyáltalán még visszajöhetünk ide. Sőt, ha egyáltalán lesz Roxfort. Ki tudja mi fog történni a következő hetekben. Most, hogy a professzor meghalt a halálfalókat semmi sem akadályozza meg benne, hogy rátegyék a kezüket a Roxfortra. Kissé beleborzongok, mikor eszembe jut, a kőkemény, mégis oly sebezhető McGalagony professzor, az apró Flitwick tanárúr és a kedvenc tanerőm, Bimba professzor is. Mindannyian az iskolában élnek. Az az otthonuk, de ki tudja még meddig. Ki tudja, mit csinálnak majd velük. Tudom, hogy meg tudják védeni magukat, hiszen sok diplomával rendelkező tanárok, de akkora túlerővel még ők sem bírhatnak. És ha Voldemort saját maga tör be a suliba? Tekintetem elszakítom az iskolától, mivel Ginny beszélni kezd, így ránézek. Ennyi volt a búcsúpillantás. Vége. Szavai jelentőségteljesek, és sokatmondóak. Teljesen igaza van. Nem szabad elkeserednem, nem szabad elhagynom magam, hiszen a saját sorsomat én irányítom, senki más, csak is én. Így van. Gyerünk. Túl fogjuk élni és a Roxfortnak sem lesz semmi baja. Most, hogy így visszagondolok az elkeseredésemre, kissé már szánalmasnak tartom azt a végtelenül pesszimista gondolkodásmódot. Nem lett volna szabad annyira elszontyolódnom. Hiszen az nem jellemző rám.
   Vidám mosollyal jelzem a lánynak, hogy megértettem, és köszönöm a lelkesítést, elérte célját, ám ő ismét a mondatokba vág, én pedig csak ámulva hallgatom. A mosoly egyre szélesebbé válik arcomon, ahogyan rájövök, mit is akar pontosan Ginny. Lázadást. Bosszút. A DS visszatértét, bosszúját. Azt akarja, hogy vegyük fel a harcot, mégpedig a Roxfort oldalán. És meg kell, mondjam, imádom az ötletet. Már alig várom a következő évet!
- Ginny. Ez fantasztikus, ugye tudod? – kiáltok fel lelkesen, éppen hogy csak megvárva, míg a lány befejezte az utolsó mondatot. Izgalmamban felugrok és vetek egy újabb pillantást a sulira, s most, a számtalan kellemetlen, szomorú érzés mellé befurakodik egy újabb, sokkalta jobb is. Kalandvágy és bátorság, talán még öröm is, nem tudom. Érzések terén nem vagyok olyan jó. – Figyelj csak. Már tudom, mit kell tennünk. Jövőre… a DS kivívja magának a függetlenségét és nem hagyja, hogy az ostoba halálfalók bárhol is átvehessék az irányítást. Az iskola a miénk lesz, és ha Harryék nem jönnek vissza az az ő bajuk, de én a helyükben nem maradnék le egy ekkora kalandról. – Gyakran úgy érzem a süveg rossz házba osztott be, de ezúttal nem. Az ilyen pillanatokban érzem magam igazi griffendélesnek, aki bátor, merész és hajlandó szembeszegülni az ellenséggel. Büszke vagyok magamra, és ez bizony nagyon ritka dolog. Arcomon jól láthatóan tükröződik az izgalom, szemeim csillognak, s kissé gyorsabban veszem a levegőt. – Te benne lennél? – kérdem végül, csak az udvariasság kedvéért, bár mondjuk, ha nem tetszik neki a dolog, úgyis megmondja.
   Rájövök, hogy még mindig állok, így kissé zavarba jövök, majd gyorsan vissza is ülök helyemre, miközben látom, hogy Trevor a mellettem lévő széken ül. Még mindig, ami azért nagy csoda, hiszen mindig a kiutat keresi. Most valahogy nyugiban van. Biztosan őt is eléggé lelombozta Dumbledore halála. Nincs egyedül.
- Igen, elhiszem. Szerintem én se megyek sehová, maximum elkísérem a nagyit egy-kétszer. Ezekben az időkben nagyon oda kell figyelnünk a szeretteinkre. – mondom kissé nyugodtabb hangon, de az izgalom már befészkelte magát, s ott is marad, egészen addig, amíg vissza nem térhetek ismét a Roxfortba, mert igen, most már hiszem, hogy visszatérhetünk. – Egyébként meg jó neked. Legalább van normális társaságod, de nekem… Trevoron meg a nagyin kívül senkim sincs. Na, jó, Algie bácsi, de ő mióta számít normálisnak? – próbálom kissé feldobni a hangulatot, s laza poénokat bedobni, de már alig várom, hogy visszatérjünk az előző témánkhoz.

* Búcsúzás.
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan a Roxfort tornyait kerestem tekintetemmel a hegyek ölelésében. Roxmorts falu távolságából még látni lehetett a tornyokat, az épület nagy részével együtt, s ebből a látószögből úgy nézett ki, mintha fenyegető árnyékként magasodott volna a napsütötte állomásra. Azonban ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem : nem az iskola tűnt fenyegetőnek, hanem az utóbbi pár nap eseményei, melyek úgy beitták magukat az ódon kőfalakba, mintha mindig is ott éltek volna!
Dumbledore nem akarta volna, hogy az emberek szomorkodjanak a halála után ... legalábbis én meg voltam győződve erről. Az a varázsló, aki ilyen tiszteletteljes gyermetegséggel nézett a világra, és minden benne élő jó emberre az nem akarhatott ilyen felhajtást a halála körül. Nem sokat tudtam a toronyban lezajlott eseményekről, mivel nem volt szívem faggatni Harryt - megelégedtem annyival, amennyit Bill ágya fölött hallottam a gyengélkedőn -, de nem értettem, nem értem fel ésszel, miért akart volna Albus Dumbledore márványba temetkezni?!
Nem találtam túlzásnak, hiszen ő egy kivételes ember  volt, akinek kijárt a tisztelet, azonban igazságtalannak éreztem ezt a többi kivételes emberrel szemben, akiket Voldemort a halálba küld és akiknek még rendes temetést sem rendez senki!

Nem is hittem volna el, hogy én ilyen időkben képes vagyok ezen fortyogni, ha más mondja. De tényleg megtettem, ráadásul úgy, hogy közben a szavaim még ott lógtak a levegőben. Igazság szerint ezer fontosabb dolgom volt ennél.
Úgy éreztem, ezt a lelki állapotot, ezt a bennem dúló vihart nem lehet szavakkal érzékeltetni. Egy részt boldog voltam, mert ismét láthatom a családomat, másrészt pedig féltem is, bár ezt a világ összes galleonjáért sem vallottam volna be. Féltettem Harryt, féltettem a szeretteimet ... mindenkit, talán még Zacharias Smitht is, bár ebben nem voltam száz százalékig biztos.
Az elmém sarkában ott motoszkált a tudat, hogy elkezdődött az, amitől a Varázslótársadalom tagjai tizenöt éve rettegtek: választáshoz érkezett a világunk. Vagy Voldemorttal tartunk, vagy Harryvel? Én már kész voltam a válasszal erre a kérdésre. És úgy hittem, Neville is.

Elszorult a torkom, ám mielőtt még bele gondolhattam volna a bizonytalan jövőbe, ami hirtelen ránk telepedett, Neville felkiáltott. Összerezzentem a hangjára; nem értettem, mi ez a nagy fellángolás. Tőle amúgy sem voltam ilyenekhez szokva. Gondolatban még mindig azon voltam, hogy nem fogok tétlenül ücsörögni és nézni, ahogyan Voldemort elpusztít mindannyiunkat, mikor ráébredtem, miről beszél Neville ilyen lelkesen.
Elkerekedett szemekkel meredtem rá egy pillanatig aztán belőlem is kirobbantak a szavak. *
- Ez óriási! Neville, Te egy zseni vagy! * megpróbáltam lehalkítani a hangom, de ez már közel sem ment úgy, mint azelőtt, hogy ez a terv körvonalazódott volna az én fejemben is. Hirtelen olyan mérhetetlen tenni akarás árasztott el, hogy úgy éreztem: akár abban a pillanatban ki tudnék átkozni a világból ezer halálfalót!

Bár én nem pattantam fel, attól még osztoztam a lelkesedésében. *
~ Igen, ez kell nekünk! Egy jó kis DS! Ezek a senkiházik kevesek ahhoz, hogy megállítsanak minket! Úgy ellátjuk a bajukat, hogy vissza fogják sírni a napot, mikor megszülettek ... ~
* Szemeimben mohó csillogással ismét közel hajoltam Neville-hez, úgy válaszoltam a kérdésére, bár nem hittem volna, hogy itt bármit is meg kell még válaszolni. *
- Hát persze, hogy benne lennék! * vágtam rá halkan, de annál jelentőségteljesebb mosollyal. Ennyit megérdemel a világunk ... ennyit megérdemel a szabadság!
A gyomrom izgatottan fickándozni kezdett, de ezúttal nem törődtem vele. *
- Szerinted mindenkinek megvan még a hamis galleonja? Mikor kéne írnunk nekik? * a kérdések csak úgy sorjáztak belőlem.
Hirtelen sokkal reményteljesebbnek láttam az ismeretlent. *

  Hirtelen mintha melegebb lett volna a kupéban, s minden jóra fordult volna. Persze ez azért nincs így, hiszen se melegebb nem lett, se jobb nem lett semmi. Most még minden rendben van, legalábbis a látszat, hogy rendben van, megvan. Mert van, ami elvonja a figyelmem, így nem kattogok folyton a rossz dolgokon, ám amint kilépünk a kupé ajtaján, vissza kell térnem a való világba. Mert ez itt olyan, mint egy álomvilág, de mégsem teljesen az. Idilli hangulat, és jó téma. Olyan ígéreteket sejtet ez a beszélgetés, mely talán elég erőt ad arra, hogy átvészeljem a nyarat. Általában nem kedvelem a nyarat, mint már említettem egész végig otthon ülni a nagyival, és semmi szívderítő társaság. Azért két és fél hónap monotonitás után jól szokott esni a pezsgő, roxforti élet.
Helyet foglalok, s miután megkapom megérdemelt dicséretem, nem késlekedek belepirulni. Én, zseni? Ugyan már! Azért ez túlzás, na!
- Azért ne túlozz... – motyogom halkan. Ritkán fogadom el a bókokat, és olyankor is az enyhített, sokkal gyengébb verzióját szeretem hallani. Ez azért van mert tudom, sokszor puszta szánalomból dicsérnek, azért, hogy jobban érezzem magam, s közben dicséretüket nem gondolják komolyan. Gyűlölöm ha sajnálnak. Persze, lehet, hogy én vagyok túl gyanakvó, vagy már csak a megszokás teszi. A másik ok, hogy egyébként pedig nincs rá okuk, hogy dicsérjenek, kivéve, amikor igen, de többnyire nem. Hiszen háyszor volt, hogy én valamit valamikor is jól csináltam az életben, s ezért akár dicséretet is érdemeltem volna? Egy kezemen meg tudom számolni. Így, mivel ritkán dicsérnek, vagyis ritkán csinálják úgy, hogy én úgy érezzem, valós oka is van neki, ezekben az esetekben elfogadom, de még akkor sem szeretem ha túlzásba viszik.
   Aztán Ginny közelebb hajol, s halkan kezd beszélni, amitől az egésznek olyan titkos megbeszélés feelingje lesz. Olyasmi, amitől fontosnak érzem magam, és a jövőmet. Amiért megéri várni. Szemeim felcsillannak, s már kérdések hada áll sorba, feltevésre várva, s ötletek születnek sorra. De egyszerre csak egyet, ráérünk, hisz csak alig öt perce hagytuk el Roxmorts határát. Hosszú még az út.
- Remek. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd agyalni kezdek utolsó két kérdésén, melyeket előbbi gondolatmenetem lefolyása alatt tett fel. Valószínűleg a lelkesebb tagoknak még meg van a galleon, erről kétségem sincs, az igazi kérdés viszont az, hogy közülük hányan jönnek vissza és hányan lennének hajlandók arra, hogy egy csomó mindent kockáztassanak, pár csínytevésért... akarom mondani az iskolai szabadságjogunkért. Mert van olyan, és ki is fogjuk vívni. Ha... ha kell, akkor bujdosni fogok. Mármint iskolán belül. Elbújok egy tanterembe, vagy mondjuk a DS-terembe, a szükség szobájába. A másik kérdés pedig, hogy mikor írjunk nekik. Szerintem mindenképpen szeptember első heteiben, hiszen nincs mit halogatnunk. Igen, akkor felizzanak a galleonok, s mindenki tudomást szerez róla, a DS újraéled! Mindenki. Hoppá. Vannak ugyanis nem kívánatos személyek is a régiek listáján, akiknek talán tényleg nem kéne tudniuk a mozgalomról.
- Szerintem igen, legalábbis a lényegesebbeknek, meg majd majd szólunk külön külön is mindenkinek, de van egy bökkenő. Vikinek is van galleonja. Vagyis szerintem még megvan neki, és szerintem ő jövőre nem állna a mi oldalunkra. – fejtem ki burkoltan gondolataimat, kissé letört hangnemben, ugyanis nincs ötletem a probléma kiküszübölésére. A galleont nem vehetjük el tőle. Hát akkor? Mit tegyünk, hogy teljes titokban maradjon tervünk? Jó, persze, előbb utóbb nem kerülhetjük el, hogy ne tudjanak rólunk, de amíg nem lépünk a tettek mezejére, nem szeretném felfedni magunkat. És... van itt egy másik kérdés is. Ha Harryék nem jönnek vissza, ki fogja vezetni a csoportot. Szemeim eddig az elsuhanó, tiszta tájat kémlelték a vonat ablakán keresztül, ám most szép lassan Ginnyre vándoroltak...

* Elképesztő. Világ életemben leszóltam, megvetettem azokat, akik kevesebbnek látták Neville-t valódi önmagánál. Lunával egyet értettünk abban, miszerint a legifjabb Longbottom igazán remek ember, s csupán azért nem aratott számottevő sikereket a varázslás terén eddig, mert önbizalma hiányos. Azonban akkor és ott ezt is üres mentegetőzésnek találtam. Neville egy fantasztikus srác. És pont. Ennyi.
Gondolataim sebesen kavarogtak, miközben vissza ültem az üléssorra. Örültem, hogy nem mozdult el időközben, bár ezúttal azt sem bántam volna, ha a földre pottyanok. Tele voltam tettvággyal, felbuzgott bennem az éltető energia. A bátorság, ami a Griffendél háznak minden tagját jellemzi. Újra be akartam lépni a Szükség Szobájába, párbajozni akartam, nevetni semmiségeken és megvívni igazi csatákat! Látni az ablakpárkányon ülő hópelyheket télen és bódultan bámulni az igéző napsütést tavasszal, a nyári időszak beköszöntésekor. Erre vágytam, mindennél jobban, mert ez azt jelentette, hogy megint együtt vagyunk. Megint beindult a DS! Ez maga lenne a csoda, de úgy tűnik, nem lehetetlen. Miért is lenne az? Hiszen Dumbledore Serege életre született, nem arra, hogy csupán fotókon mosolygó emberek, s elmékbe égett emlékek formájában maradjon meg az utókor számára! *
~ Hú, mikor lettem én ilyen lírai? Erről le kell szoknom, de sürgősen! Na jó, előtte még be kell indítani a DS-veteránokat, majd aztán leszokom a gondolkodásról. ~

* Inkább ebben maradtam magammal, s ezek után igyekeztem csak Neville-re koncentrálni. A szavai hallatán pedig ez csak még könnyebben ment. Igaza van. Mindenben.
Azonban mikor Vikitriához érkeztünk, az arcomra furcsa árnyék költözött. Ms. Mirol a szüleim keresztlánya volt, ezáltal rokonunk, ha nem is vérszerinti. Viszont ez sosem tartott vissza, mióta elárulta a DS-t! Nem is tudja, mit tett ezzel. Azelőtt mondhatni, jóban voltunk, de azok után elhidegültem tőle, elfordítottunk a fejünket, ha megláttuk a másikat. Ezt diktálta a becsületünk, Vikitriából ugyanis - bár íratlanul, de - ezzel mardekáros pribék lett.
Sóhajtva Neville-re pislogtam és automatikusan halkabbra fogtam a hangom, ahogy a térdemre könyökölve az arcát vizsgáltam. *
- Oké. Mi van, ha nincs meg Mirolnak? Akkor szólunk Harryéknek? Azaz...
* Későn eszméltem fel, micsoda őrültséget mondtam. Harry az utóbbi időben megosztotta a bátyámmal, hogy nem szándékozik visszatérni a hetedik évben is. Ezt teljes titokban súgta meg nekem, vagyis... igazából nem mondta el, csak kihúztam belőle. De ez nem változtatott a dolgokon. Bíztam Harryben és tudtam, hogy véghez viszi, amit eltervezett. Ő már csak ilyen.
Ez pedig sosem volt ok arra, hogy mi megtagadjuk azt, amit tennünk kell. Velük vagy nélkülük, felszínen kell tartanunk a DS hajóját. Bármi áron. *
- Nem kéne szólnunk nekik, igaz? * kérdeztem tekintetem Neville arcáról a mellettünk elsuhanó tájra függesztve. A hangom most komorabban, talán kislányosabban csengett, mint eddig. Megadtam magam egy olyan döntésnek, ami nem tőlem származott, de én is része voltam. A következményeinek biztosan. *

Értékeltem Neville fáradozást, és mindaközben gyűlöltem is magamat, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Nem kellett volna Harryékről beszélnem, miért is tettem egyáltalán? Nem azért, mert féltem Neville rekaciójától, hiszen ahogy láttam, ő is éppen eléggé elszánta magát. ilyen furcsa csillogást nem sűrűn láttam még a szemében, de meg bírtam volna szokni. Ez a tettrekész Neville Longbottom biztosan kicsikart volna néhány keresetlen dícséretet még kőszívű nagyanyjától is, akit én nem tartottam sokra. Többek közt azért sem, mert úgy éreztem, nem becsüli annyira az unokáját, mint kellene. És ez bántott. Annyira szerettem volna egy kis lelket önteni Neville-be... erre oda lyukadtunk ki, hogy most Ő próbál felvidítani engem!
Szép volt, Ginny. Gratulálok. Veregesd vállon magad nyugodtan...
Miután sikerült visszacsámborognom a jelembe gondolataim ingoványos talajáról, ismét meghallottam a velem szemben ülő fiú szavait és az igazság egy gurkó erejével kólintott fejbe! Igen, valószínűleg mi vesszük majd át a DS vezetését, de az, hogy mindenki minket figyeljen... nos, erre is volt lehetőség, én mégsem szerettem volna érdemtelenül a figyelem középpontjába kerülni és tudtam, hogy Neville-nek meg főleg nem ez a szándéka. Őt másnak ismertem, szerényebbnek, hallgatagabbnak egy ilyen nagy lépésnél. Mégis vetettem rá egy kicsit sem szomorkás mosolyt, ezzel jelezvén, hogy ne törje magát fölöslegesen, jól vagyok és... nos, az az igazság, hogy nem vagyok jól, de mit számít ez? Jelen esetben egyikünk sincs " jól ", ennek pedig millió meg egy oka van.
Albus Dumbledore halott, ráadásul egy tanár árulta el Őt,a kibe a bizalmát fektette. Ez nem csak Pitonról, de az egész varázsvilágról elárul néhány dolgot. A bátyám őrült küldetésre vállalkozik két számomra is igen kedves barátjával, akik közül az egyiket - igen frappánsan - újabban ismét egy egész sor dicsérő becenévvel láttak el. Kis Túlélő... a Kiválasztott... húha, az emberek fantáziája sosem csappan meg.
Csak az a dolog szépséghibája hogy ezúttal igazuk van. Bármennyire is hihetetlen, lehetetlen, miegymás... de ezúttal ez a feltételezés igencsak helytálló.

Hálás voltam Neville-nek, amiért a hallgatásomat figyelembe sem véve tovább beszélt, mert én gondolkodni nagyon nem akartam. Ám mikor odáig jutott a mondandójában, hogy átkeresztelhetnénk a DS-t MS-re nem bírtam megállni, felnevettem. Ilyen gyöngyöző, őszinte kacagást jó régóta nem produkáltam már, s leplezetlenül jól esett. Egy pillanatira úgy tűnt, mintha a világ kifordult volna önmagából,a z idő pedig visszafelé száguldott... ismét láttam a Szükség Szobáját - vagy Hermione szavaival élve a " Jössz és mész " szobát -, karácsonyi díszben, manófej nagyságú gömbökkel. Dobby, a szabad házimanó elég lelkes volt karácsony idején. Meg egyébként mindig máskor is, ha Harry akárcsak szóba került. Eszembe jutott a kis manó Hermione temérdek sapkájával a fején, olykor pedig még bizarrabb összeállításokban - és tovább kacagtam!
Mikor végül sikerült kuncogássá szelídítenem kicsapongó jókedvemet, Neville arcára néztem és ekkor szólaltam meg ismét. Igen, ekkor már én is hallottam a büfés boszorkány kocsijának jellegzetes csikorgó kerekeit és az apró csilingelő csengőt, ami a vonaton utazok számára mindig finomságok ígéretét hozta el.
- Nev, nagyon kedves vagy, de... de most szerintem egy falatot se tudnék enni! - vigyorogtam rá, mivel a gyomromat nem kisebb erő, mint a letaglózó izgalom szorította össze ebben a percben. Azt viszont nem zárhattam ki, hogy Ő magához vegye,a mi neki kell így csöndben vártam, míg a büfés boszorkány kis kocsijával együtt eléri  a kupénkat, közben pedig még egy név fogalmazódott meg bennem, akire a titkot feltétlenül az elsők közt kell rábíznunk.
Luna.

_{{ bocsánat a késésért és azért is, hogy ilyen gyatra... }}

 

Mikor Neville felém nyújtotta a csokibékát még ellenkezni is elfelejtettem. Beleegyező pillantással elkaptam, majd mikor a büfés boszorkány távozott megvizsgáltam az édességet.
- Köszönöm. – mondtam, majd kibontottam és Neville-hez hasonlóan leharaptam a fejét a fickándozó kis jószágnak. Nem izgett-mozgott többet, maradjunk annyiban.
A csokoládé állítólag hatással van az ember lelkiállapotára, legalábbis apa szerint a muglik így tartják. E pillanatban én is hasonló hangulatváltozást véltem felfedezni magamon, bár ezt nem akartam az édesség számlájára írni. Amúgy is fel voltam dobva, nem is kicsit. A DS gondolata olyan volt, mintha hirtelen meleg takaróba burkoltak volna a hideg északon és lenne esélyem arra, hogy ne fagyjak halálra a jegesmedvék és a serpák között. Na jó, itt azért nem ilyen volt a helyzet… hanem sokkal komolyabb! Szembenéztünk már a halálfalókkal a minisztériumban, mégsem tudhattuk pontosan, mire kell számítanunk. Számítsunk a legrosszabbra, ez volt az alapvető jótanács, amit bárki adhatott. Most pedig, hogy Dumbledore elment a legrosszabb már a legeslegrosszabb kategóriába került – nem túl bíztató, igaz?
A csokibékában rejtőző kártyát megfordítottam és – nahát! Ki hitte volna! Még egy Dumbledore. Cinkos mosollyal az arcomon emeltem fel és mutattam a képet Neville felé, ezzel is jelezve, hogy mennyire furcsa játékot űz velünk a Sors. De ha már itt tartunk, ideje lenne reagálni a szavaira is, hiszen nem véletlenül vagyunk itt és azért meg aztán pláne nem, hogy a csokibékás kártyákról folytassunk filozofikus beszélgetést.
Neville pesszimista megállapítására kedvem lett volna az arcába kenni a csokibékám a kezemben tartott maradékát, de végül inkább azt is bekaptam és miután lenyeltem, dorgáló pillantást vetettem a fiúra.
- Tisztázzuk. Lehet, sőt biztos, hogy nem vagyunk akkora húzóerő, mint Harry volt, de most ennek az egésznek igenis nagy tétje van! Nagyobb, mint Umbridge idején. Egy jól összeszokott csapat vagyunk, és én hiszek a többiek józan eszében és szívében. – mondtam ellentmondást. Mikor ő tovább vitte a gondolatmenetet csak kétkedően felvontam a szemöldököm. Amikor odáig jutott, hogy 2kevesebbel nem éri meg kockáztatni „ meg ez illegális és hasonlók előrehajoltam és csettintettem egy hangosat az arca előtt.
- Neville! Így nem állhatsz hozzá! A többiek jönni fognak, biztos vagyok benne. Gondolj Lunára, Izára vagy bárkire, aki eszedbe jut! Szerinted ők cserben hagynának minket, főleg mikor csak a javukra válik egy kis továbbképzés? – tettem fel a költői kérdést felvont szemöldökkel. Mikor Neville lassan visszavánszorgott a pozitív gondolkodás útjára már sokkal könnyebben ment a dolog. A Vadkanon én is gondolkoztam, de az nem lesz biztonságos. Besúgók, kémek – Umbridge idejében már megjártuk! Tehát csak az érmék vannak, vagy pedig az, hogy év elején személyesen keressük fel azokat, akik a kastélyban maradtak. Ez nem lenne rossz, de akkor mi lenne a régi tagokkal? Ah…
- A Vadkan nem jó, túl sok a buktató benne. Én az érmékre voksolok, mert az mégis biztonságosabb. Egyébként pedig nem hiszem, hogy bárki is kidobta volna, kivéve akinek már nem volt szüksége rá. Így Mirol. – mutattam rá a számomra nyilvánvaló tényre, bár csak reménykedni tudtam benne. Majd mikor a Rendről kezdett beszélni én magam is belelkesültem.
- Ez fantasztikus ötlet! A Rend nagyon sokat tudna segíteni, bár… anya nem lenne odáig az ötlettől. De be kell látnia, hogy nincs más lehetőségünk, ugye? – villantottam Neville-re egy magabiztos mosolyt, miközben ismét visszasüppedtem az ülésbe. Ez a beszélgetés kezdett fantasztikus fordulatot venni…

 

Örülök, mikor Nev kötélnek áll. Igazán nem kéne most búslakodni, főleg, hogy a helyzetünk elmondhatatlanul súlyos. Talán most még nem érezzük, de egy nap, talán holnap, talán egy hét múlva, talán egy hónap múlva – már az lesz. Az biztos. Nem tudhatjuk, meddig fog gyülekezni a sötétség, viszont az mindennél fontosabb, hogy a pillanatra készen álljunk. Épp most nem léphetünk vissza, mikor már a gondolat megfogant bennünk! Hiszen mind tudjuk, melyik a legalattomosabb parazita – már Draco Malfoyt leszámítva persze, akit utoljára egy lapos kő alatt láttam – a gondolat. Ha befészkelte magát az agyba jószerivel kiírthatatlan. Ha pedig elburjánzik végképp meg kell adnunk magunkat, ellenkezni teljesen felesleges. Egy idő után mindenképp.  Most pedig fontos dolgunk van, talán fontosabb, mint eddig bármikor. Umbridge rémuralma csak a kezdet volt – ehhez képest olyan, mint az, ha bezárnak a Mézesfalásba!
Neville arcára pillantok, tekintetem az imént kivándorolt a tájra, bár az évek alatt egyszer sem változott. Most sem látok semmit, ami eddig ne lett volna itt. Mégis olyan más minden… talán  a hangulatom gyakorol hatást az egész világra. Szebbnek látom. Neville pedig egy zseni, bármit is állít szerénykedve. Ő nem látja magát objektíven – a nagyanyja belénevelte, hogy sosem lehet elég jó semmihez. Ez szerintem több, mint taszító, viszont nem Neville-t minősíti, hanem Longbottom nagyit. Még emlékszem azokra a pletykákra, amelyek futótűzként terjedtek az iskolában és egy süveges, piros táskás Pitonról szóltak… életemben nem sokszor nevettem akkorát, mint amik ezt hallottam három éve!
Azóta pedig minden megváltozott…

 – Reménykedjünk abban, hogy hasznavehetetlen ketyerének hitte az érmét. De ha nem, akkor is van néhány más trükk a tarsolyunkban. George és Fred felügyelete alatt felnőni olykor előny. – villantok Neville-re egy vidám mosolyt, s közben eszembe jutnak olyan praktikák, mint az álcázott hírdetőtáblák, esetleg a leprikón aranyak. Ha azokra írnánk mire illetéktelenek ellophatnák, már köddé is válnának.
Mikor Neville bocsánatot kér, csak megrázom a fejem. Igaz, anya néha valóban igazi házisárkány, ennek ellenére tudom, hogy csak félt minket. Na, nem mintha ne lenne oka rá…
 – Semmi baj. Őt is meg lehet érteni. Bár belátná, hogy ez nem csupán egy kamaszbanda, hanem a Roxfortnak szüksége van ránk. – sóhajtok fel. Igen, a Roxfortnak valóban szüksége van ránk! Mindent meg kell tennünk értük. Ez most nem holmi kamaszos naivság. Ez nagyon is komoly dolog.