Roxfort RPG

Későre jár az idő, odakint komor sötétség honol. A klubhelységünkben vagyok, papirossal a kezemben kucorodok az egyik sarokban, és sápadt gyertyafénynél rovom rá a fáradt sorokat. Napok óta pocsék kedvem van. Egyre inkább hatalmába kerít a feketeség, a melankólia. Csak jönnek a gondolatok, az elkeseredett morzsák… szabadulni akarok tőlük így inkább leírom őket. Azzal, hogy viszontlátom papíron gyengítem a fölöttem lévő hatalmát. Próbálom kizárni ezeket az érzéseket…

Torz valóság

Oszladásnak induló test,
Porhüvely mi nem ereszt...
Férgek lakmároznak...
Belőlem...

Lelkem láncokban, hullám felett,
Nézi mi lett, hová vezetett...
Minden falatnál...
Sikolt...

Néma magány, üres üveg,
Gyógyszeres doboz földre dőlve...
Üveges szemmel...
Bámul...

Ennyi volt, befejeztem,
Nem kell több szenvedés nekem...
Menekülni könnyebb...
Végleg...

Megsiratnak? Nem érdekel...
Egyedül vagyok, semmi sem kell...
Enged a szorítás, indulnom kell...
Túloldalt várnak rám, Charon evez...

~ A magány… maga a pokol. Nem akarok egyedül lenni, de azt hiszem nekem ez a sors jutott. Már nem lesz senkim, akit magaménak mondhatnék. ~

Órák telnek, és csak telnek a tekercsek… egyre több és több születik.

Látogatás a Purgatóriumban

Hosszú az út, sötét és néma,
Köd, s hideg, rideg csatorna,
Kihalt minden, csak az orrfacsaró,
Az a bűz, mi állandóan gyötör...

Belőlem árad, oszladó részim,
Kesernyés mosoly jutalmam,
Charon egykedvűn húz, lassan haladunk,
Távolban csarnok ajtaja tűnik...

Lángol minden hol kikötünk,
Fogtalan vigyor a hajós "búcsú csókja",
Partra tesz, dobom fizettségit,
Érme repül felé, s tovább indulok...

Purgatórium... Alvilág... Bugyrok,
Cerberus áll az ajtóban, nyála csorog,
Hat szemével néz rám, velejemig lát,
Nem kérek, s már nem is várok csodát...
 
Hatalmas építmény hova enged belépnem,
Szenvedő lelkek raboskodnak itten,
Impek járnak sorra, kínozzák őket,
Nincs könyörület az idekerülőknek...

Szabadon járhatok, nincs ki feltartson,
Megyek tovább, s keresem jussom,
Újabb terem vár, lelkek itt is láncon,
Örök tűz alattuk, s forognak a nyárson...

Egyre foróbb a levegő, hogy haladok lentebb,
A sikolyok szaporodnak, egyre többen lettek,
Nyöszörgés, könyörgés, de nincs ki meghallja,
Örök kárhozat ez, nincs megalkuvója...

Utolsó terem, nincs tovább hát,
A Halál vár, s emeli a kaszát,
Ördögi vigyor, eszement röhögés,
Szemében gyilkos villanás... minden véget ér...

~ Talán így minden jobb volna… egyszerűbb lenne. Semmi sem fájna… ~

A Halál után

A kasza suhant, lelkem sikolt....
Anyagtalan tér, ketrecbe zár....
Purgatórium, nincs már mi volt...
Örök sötétség, kárhozat vár...

Nincs bűnbocsánat, nincs megbánás...
Nincs megnyugvás, nincs feloldozás...
Kitaszított lét, csak szenvedés...
Végtelen tér, örök vezeklés...

Némán keringek a semmiben...
Gondolatim egymással harcban...
Mindig csak Te jársz a fejemben...
Elmerülök a végső kudarcban...

Könnyebbnek érzem a lelkem, csak egy picit, de könnyebb. Elmúlik, ezt is tudom. Napok kérdése, és ugyanígy itt fogok ülni hajnalig, hogy megszabaduljak ettől a borzalmas szorongatástól. Talán idővel. De jobb lesz ha lefekszem… reggel bájitaltan.

Már jócskán benne vagyunk az éjszakában. A sötét égbolt kövér pásztora terelgeti szétszóródott nyáját, és én nem tudok aludni. Kisurranok hát a hálónkból, kezemben a titkos kincseim. Gyertyát gyújtok, és a kedvenc zugomba húzódva olvasom újra a régi feljegyzéseimet…

Szeretnék még boldog lenni...

Szeretnék még boldog lenni,
Zöld mezőkön kergetőzni,
Virágot tűzni a hajadba,
Megtenni mit nem szabadna...

Szeretnék még boldog lenni,
Esőcseppekkel kergetőzni,
Csókolni piros ajkadat,
Összebújni holdfény alatt...

Szeretnék még boldog lenni,
Az égre szivárványt rajzolni,
Átlépni a képtelent,
A tér nélküli végtelent...

Szeretnék még boldog lenni,
Csillagokat a Földre hozni,
Lábad előtt nyugodjanak,
Csak Neked ragyogjanak...

Szeretnék még boldog lenni,
Minden rosszat elfeledni,
Veled álmodni az Életet,
Újra átélni mit együtt lehet...

Szeretnék még boldog lenni...

Arcomon egy fanyar mosoly… Katie Anderson… Most ötödéves, ő is griffendéles. Bolond fejjel tavaly teljesen belé voltam esve. Persze neki bevallani sosem mertem, csak kinevetett volna. Ehelyett inkább csak leírtam ezeket a butaságokat.

Angyal

Megfáradt testem karjaidba menekül,
Lelkem lelkedben elmerül...
Csendesen...

Boldog mosolyod az, az mi erőt ad,
Átkarol, s én a riadt vad...
Megnyugszom...

Szeretet, béke... sugárzó tekintet,
Ajkamra lehelt csók, Te vagy a végzet...
Elvesztem...

Csak Te vagy az egy, csak Te kellesz nekem,
Éltető forrás vagy a kietlen rengetegben...
Angyal...

Azért meg kell hagyni, a képzelő erőm rendben volt. És én marha beleegyeztem, hogy ezeket megmutatom Miyuunak. Égni fog a fejem rendesen… de sebaj, hálával tartozom neki. Kirángatott abból az érzelmi mélységből, abból a pokolból ahol voltam. Csak megköszönni tudom. Azóta érzem napról napra csak gyógyul a lelkem. Jön egy gondolat, tollat, és üres papírt ragadok.

Köszönöm…

Mint hajnalban, téli éj után,
A havas tájat betöltő Napsugár,
A mindent gyógyító Fényár,
Vigyázod lelkemet...

Legyen borús, szóljon zordon,
Taszítson el, némán tomboljon,
Sírjon akár egy gyermek,
Vigyázva öleled, s nem ereszted...

Őrzöd minden zokszó nélkül,
Legyen bármily lehetetlen,
Csak mosolyogsz, s kiderül,
Köszönöm, hogy vagy nekem.

Hmm… nem is lett olyan rossz, olvasom újra és újra a végeredményt. Talán ezt is megmutatom, hiszen csak neki írtam. Remélem azért tetszeni fog. Érzem, ahogy szemhéjaim egyre jobban nehezednek...azt hiszem most jobban teszem, ha visszabújok aludni, nem sokára hajnalodik.