Roxfort RPG

母いとしい！Haha itoshī!

泣かないでください！Nakanaide kudasai!
私についての悲しいことことはありません。Watashi ni tsuite no kanashī koto koto wa arimasen.
私は今どこにいる、おそらくかなり良くあり。Watashi wa ima doko ni iru, osoraku kanari yoku ari.
私は、もう一度実行することができます、私は子供たちと遊ぶことができます。Watashi wa, mōichido jikkō suru koto ga dekimasu, watashi wa kodomo-tachi to asobu koto ga dekimasu.
の痛みなし。No itami nashi.
恐れてはいけない、私はあなたを決して忘れない、あなたの世話をします！Osorete wa ikenai, watashi wa anata o kesshite wasurenai, a nata no sewa o shimasu!
そして限り、あなたは生き、私は待っているよ！Soshite kagiri, anata wa iki, watashi wa matte iru yo!
私を助けてください、もう一度、を最後にもう一度。Watashi o tasuketekudasai, mōichido, o saigo ni mōichido.
これは私のクラスメートに追加するボックスです。Kore wa watashi no kurasumēto ni tsuika suru bokkusudesu.
彼の名前はテッドフラナガンです。Kare no namae wa teddofuranagandesu.
その中に葉彼のためだけ。Sono naka ni ha kare no tame dake.
私を助けてください、そして私は、私はこれ以上泣かない約束します。Watashi o tasuketekudasai, soshite watashi wa, watashi wa kore ijō nakanai yakusoku shimasu.

美優 Miyuu





Drága Édesanyám!

Kérlek, ne sírj! Ne légy szomorú miattam!
Ahol most vagyok, talán sokkal jobb nekem.Újra tudok futni, játszhatok a többi gyerekkel. Fájdalmak nélkül.
Ne félj, soha nem felejtelek el, vigyázni fogok rád! És amíg csak élsz, várni foglak.

De kérlek, segíts te is nekem még most az egyszer, utoljára.
Ezt a dobozt add át az egyik iskolatársamnak. A neve Ted Flanagan.
A benne lévő levelek csak neki szólnak!

Kérlek, segíts nekem, és ígérem, én se sírok soha többé.

Miyuu

Drága Ted!


Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e neked. Talán túl szentimentális vagyok, és ez az egész csak egy nagy butaság. De végül úgy döntöttem, ha magamon nem is tudok segíteni, legalább az álmaim egy részét megpróbálom valóra váltani. Tudom, ez elég különös módja ennek, ám mégis több, mintha semmi se történne. Annyi mindent szeretnék elmondani neked! És félek, hogy nem lesz mindenre időm. Ám minden egyes perc drága nekem melyet, ha csak ilyen közvetett módon is, de veled tölthetek. Szeretném megosztani veled a gondolataimat mindenről, gátlások és félelmek nélkül. Nem tudom, hogy menni fog-e, de megteszek mindent, hogy sikerüljön.

Az ok, amiért elkezdtem az írást az, hogy egyre jobban érzem, elindult bennem a visszaszámlálás. Az orvosok sok mindent mondanak, de ahogy a tünetek is egyénenként változnak, úgy a kór lefolyása is. Nem tudom, meddig élhet így egy ember, találgathatunk, meddig bírom még. Mennyi vért veszíthetek, mennyi rezet bírnak el a szerveim? A májam már évek óta túl van terhelve, ezért nem mindegy mit és mennyit eszek. Ez már régóta így van, így nem is bánt annyira. Mondhatjuk úgy, hogy megszoktam.

Az utóbbi időben azonban észrevettem, hogy egyre nehezebben koordinálom a mozgásomat. Remélem, ez kívülről nem látszik annyira, bár a diákok, akik nem ismerik az okát, összesúgnak a hátam mögött. Azt mondták, olyan vagyok, mint egy pingvin… hát nem vicces? Félek. Vagyis inkább tudom, hogy ez csak rosszabb lesz. Egy idő után már nem leszek képes rajzolni vagy írni. Először csak szaladni nem tudok majd, végül már a járásra is képtelen leszek. A beszédem is lelassul, és félek, ettől butábbnak tűnhetek majd. Láttam már ilyet: rémisztő. Anyuék ezeket nem mondják el nekem, de én tudom. Rengeteg orvosi szakkönyvet elolvastam már, muglik és varázslók írásait egyaránt. Tisztában vagyok vele, mi fog történni velem. Ezeket nem azért írom le, mert dühítene, vagy fájdalmat akarnék okozni. Csak el akarom mondani: tudom, milyen vagyok, és mire számíthatok még. És megígértem, hogy őszinte leszek: borzasztóan félek. Sokszor kérdezgettem magamtól: miért. Miért pont én? Miért pont nekem kell cipelnem ezt a terhet?

Aztán eszembe jut, hogy másban is különbözök a többiektől. Mégpedig abban, hogy boszorkány lehetek. Talán, ha nincs ez a hibás génem, sose lennék erre képes. Nem járhatnék a Roxfort-ba, nem ismerném a mágiát, s nem ismerhetnélek téged. Ilyenkor hálás vagyok. Azt hiszem, ilyen az élet. Mindenkitől elvesz valamit, hogy aztán egy másik, talán sokkal értékesebb dolgot adhasson cserébe. Így marad meg az egyensúly. Hallani, hogy te mit veszítettél el, és látni, hogy ez mennyire fáj neked, sokkal megrendítőbb volt a saját problémámnál. Az élet kegyetlen: mindig azoknak fáj jobban, akik utánunk maradnak. Ezelőtt még sose gondoltam erre, haragudtam a világra azért, ami nekem jutott, és nem gondoltam arra, másoknak mekkora fájdalmat okozhatok én magam. Eszembe juttattál valamit.

Nagyon hiányoznak a szüleim, és én nem tölthetek velük annyi időt, amennyit igazán szeretnék. Tudom, ha most otthon lennék, Londonban se láthatnám őket sokkal többet. A munkájuk miatt nagyon kevés a szabadidejük. Ám ez jól is van így: rengeteg ember életét mentik meg ezzel. Azt hiszem, ha felnőhetek, én is orvos szeretnék lenni. Hasznos tagja lennék a társadalomnak, segíthetnék másokon: olyanokon is, amilyen én vagyok. Nem tudom, itt leszek-e még akkor, de addig is mindent meg kell tennem ezért. Remélem egyszer elmehetünk együtt a könyvtárba. Rengeteg érdekes és hasznos orvosi könyvet találtam, szeretném ezeket megmutatni neked. Talán még hasznát vehetjük valamikor. A mágikus növényeket, a bűbájokat a muglik nem ismerik, viszont úgy vettem észre a hétköznapi orvoslásnak a varázslók vannak híján. A kettőből talán össze lehetne hozni valami jót. Remélem lesz rá alkalom, hogy megemlítsem ezt neked. Holnap, Gyógynövénytanon megpróbálkozom vele. Addig is szorítok magunknak.

Aki örökké szeretni fog:

Miyuu

Drága Ted!

Olvastam a verseidet. Szépek és szívhez szólóak, tényleg gyönyörűen írsz! Ám egyben el is szomorítanak. Félek, túl sok időt szánsz azokra a dolgokra, melyek bánatot okoznak neked! Ezzel pedig elszalasztasz rengeteg kedves és szép pillanatot, talán olyanokat is, melyekre nem lesz többé lehetőséged. Én, ha szomorú vagyok, mindig kinézek az ablakon. Ha szép az idő, képtelenség hosszan bánkódni! Szeretem az égen vándoroló felhőket, a felszálló madarakat. A szikrázó napsugarat, vagy a leveleket táncoltató szellőt az iskolaudvaron. Sajnos, sokszor órákon is ezzel foglalkozok, elkalandozik a figyelmem. Aztán hallom, ahogy a tanár tovább magyaráz, vagy kérdez valamit, én pedig kapkodhatok, hogy behozzam a lemaradást. Ez sokszor előfordult velem otthon is. Az osztálytermünk a földszinten volt, az udvari oldalon. Tavasszal gyönyörűek voltak a fák, a halványrózsaszín cseresznye virágok! Aztán ahogy telt az idő, lehullottak a virágszirmok, és így a színe is megváltozott. Őszre egészen sötétvörös lett.  

Minden apró változásra emlékszem, ha visszagondolok rá, pontosan látom magam előtt az évszakok váltakozását.
 
Szeretnék minél több emléket magammal vinni, mindent jól megjegyezni. Hogy tudjam, milyen volt egyszer. Emlékezni szeretnék London zajos utcáira is, a színes kirakatokra. A cukorkaboltra a Brewer Street-en, és a kisállat kereskedésre a szemközti oldalon. A kórházra, ahol a szüleim dolgoznak, a kis lakásra a belvárosban, és a sarki boltra, ahol mindig kapok egy ajándék nyalókát, ha anyával vásárolni megyek. A szitáló esőcseppekre, a sok színes esernyőre. És persze a mókás piros buszokra: mert én mindig az emeletre ülök. Nem számít miért és merre járok. A tavasz a Szent Mungóban is szép. Jó volt kint ülni a kertben, és nézni a hóvirágokat, majd az első rügyeket a fán. Megfogadtam, hogy onnan is csak a szép emlékeket viszem magammal. A többinek úgyse lenne értelme.

De tudod, legszívesebben a Roxfort-ra gondolok vissza, és a veled töltött időre. Az óraközi szünetekre, és a tanórákra, amikor hátralesel, vagy csak egyszerűen nézel magad elé. Még most is sokat rajzolsz… Egyszer elkérem a füzetedet, ez már biztos! De még az unalmas Mágiatörténet lecke is érdekes volt együtt: kutatni a könyvtárban, pakolni a könyveket, és átfutni a poros, megsárgult lapokat. Vagy elbújni az óratoronyban vacsora alatt, nem törődve azzal, hogy ránk találhatnak. Veled talán még a büntetőmunka is izgalmas lenne. De tudod, mi a legkedvesebb emlékem? Az, amikor habos lett az orrom, és te nem nevettél ki. Úgy tűntetted el, ahogy anyu szokta, így nem éreztem szégyent. Ha behunyom a szemem, most is pontosan látom. És ilyenkor úgy érzem, valaki mindig itt van mellettem, hogy vigyázzon rám.

Félek, ha a szomorú dolgokra gondolnék, ha akár csak egy percet is arra szánnék, nem maradna hely ezeknek a kedves emlékeknek. Így kérlek, írd le a bánatodat, s ezzel felejtsd is el! Maradjanak csak a papíron, és többé ne foglalkozz velük!


Hogy ne csak az én emlékeimben mosolyogj!

Miyuu

Drága Ted!

Van valami, amit nem mondhattam ma el neked. Ám mégis, képtelen vagyok magamban tartani. Órák óta csak forgolódtam az ágyban, de sehogy se jött álom a szememre. Próbáltam nem gondolni semmire, ám úgy éreztem, a torkomban a gombóc már akkorára nőtt, hogy féltem, megfulladok.  Szerettem volna kipattanni az ágyból, és elszaladni, rohanni hozzád a gyengélkedőre. Átölelni, és elmondani mindent, ami csak a szívemet nyomja. De nem tudok futni. És azt hiszem, a gyengélkedőig se jutnék el. Így hát leírom a gondolataimat, ha már mást nem tehetek.  

Tegnap este sokáig vártam rád az óratoronyban. Ugyan nem beszéltük meg, de tettél rá célzást, hogy este talán benézel. Szerettelek volna meglepni. Vittem sok finomságot is, gondoltam, megint ehetnénk együtt. Még a vacsorát is kihagytam miatta. Minden egyes perc, amíg rád vártam, csiga lassússággal telt. Ott voltam egészen késő estig, a hálókörletig is úgy kellett ellopóznom utána, nehogy fülön csípjenek és megbüntessenek a kései barangolás miatt. Kicsit mérges voltam, úgy gondoltam, másnap reggel megszidlak majd. Persze, nem úgy igazából, csak egy egészen picit.

 Ám reggel nem jöttél Átváltoztatástanra. Azt gondoltam, biztos elaludtál, az eszembe se jutott, hogy valami baj történhetett. Aztán a Hugrabuggal volt Rúnaismeretünk, így csak Legendás Lények Gondozásán tűnt fel, hogy még mindig nem vagy sehol. Aggódni kezdtem, jó ideig csak téged kerestelek a tekintetemmel. Nem hittem el, nem akartam elfogadni, hogy ilyen egyszerűen eltűntél. A tanórákat megtartották, a szünetben pedig ugyanúgy ment a fecsegés a folyosókon, mintha mi sem történt volna. Olyan volt, mintha csak a számomra tűntél volna el. Az élet pedig folyt tovább, mintha soha nem is léteztél volna. Hiába volt annyi ember körülöttem, úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok.

Nehéz volt, ám összeszedtem minden bátorságomat, és kérdezgetni kezdtem a háztársaidat: nem-e tudják mi van veled, miért nem jöttél órákra? Ám úgy néztek rám mind, mint akiknek most tűnt csak fel, hogy nem vagy itt. Kétségbe estem. Egyik embertől a másikig rohantam, mindegy, hogy ki volt, csak mondjanak valamit rólad. De mindenki csak a fejét rázta. Végül onnan kaptam választ, ahonnan egyáltalán nem is vártam. Az egyik mardekáros diák, aki pár napja a könyvemet dobálta, kérdezte meg, hogy a gyengélkedőn néztem-e már.  A világ megfordult velem.

Kétszer estem el, mire eljutottam a kórteremig. Ám az uzsonnás csomagot megmentettem. Tegnap este akartam odaadni, egy kis csoki volt benne. Ha már Valentin napon nem adhattam neked, legalább utólag pótolni szerettem volna. Ma is elhoztam, csak mellécsomagoltam egy szendvicset és egy almát is. Mert tudom, hogy szereted.  Persze, butaság, de mindenképpen el akartam vinni neked.

Azt mondtad, kutya bajod. De már amikor beléptem, azonnal láttam milyen szörnyen festesz. Nem tudom miért, de még most is motoszkál bennem az érzés, hogy az egész az én hibám. Ha tegnap este eléd mentem volna… Buta voltam, és haragudtam rád. Pedig te el akartál jönni. És ha nem beszélünk róla tegnap, és nem indulsz el a toronyba, lehet, nem is történik veled semmi. Ahogy ültem melletted délután, és te egy picit elszunyókáltál, legszívesebben bőgtem volna.

Az igazság az, hogy régebben nem mondtam igazat neked. Nem azért nem voltak barátaim, mert az emberek nem figyeltek eléggé rám. Én nem akartam kötődni senkihez. Önző voltam, és féltem ha szeretnék valakit, csak jobban fájna, amikor egyszer el kell mennem. És igazam volt. Mindössze egy fél napig nem láttalak, és azt hittem, meghasad a szívem. Annyira lüktetett bennem a hiányod... De már nem gondolom azt, hogy a veled töltött idő hiba lenne. Bármit is gondoltam régen, képtelen lennék lemondani rólad.

Ne csinálj soha többé ilyet! Kérlek, vigyázz jobban az egészségedre! Mert ha nem lehetek veled, az olyan, mintha máris halott lennék. Pedig az élet annyira gyönyörű.


Miyuu

Drága Ted!

Jó ideje ülök már a papír fölött. Többször is nekikezdtem, írtam mindenféle butaságot. Persze végül mind a papírkosárban végezte. Nagyon nehéz elmondani, mit is érzek igazán. A fejemben most is kavarognak a gondolatok. Hol mérhetetlenül boldog vagyok, hol pedig borzasztóan csalódott. Hálás vagyok az életnek, hogy adott még egy lehetőséget. Hogy ha csak pár órára is, de olyan lehetek, mint a többiek. Amilyen mindig is lenni szerettem volna. Köszönöm neked, hogy ez alatt a hosszú idő alatt nem adtad fel. Kiálltál mellettem, és megtettél mindent, hogy a főzetet elkészíthessük. Azt hiszem, ez életem eddigi legnagyobb eredménye, és örülök, hogy mindezt veled együtt érhettem el.  Az pedig, hogy idő közben elfelejtettem mi is volt a cél, már az én hibám. Honnan is indult? Emlékszel még? Ott az Óratoronyban, megígértem, hogy elmegyek veled Roxmorts-ba.  Ennyi és semmi több.

Idő közben persze sokat gondolkodtam a dolgon. Minden egyes ébren töltött pillanatomban ez foglalkoztatott. Azt gondoltam miért is ne? Ha a Százfűlé főzettől meggyógyulhatnék, mit számítana, hogy másképp nézek ki? Akkor még egyáltalán nem érdekelt. Sokat ültem a tükör előtt az óta, talán még meg is tudtam volna szokni a látványt. Aztán mindig eszembe jutott a tekinteted. Ahogy rám néztél azon az estén. Lehet, nem is tudsz róla, de akkor az látszott az arcodon, amire én csak később jöttem rá. Nem élhetek le egy egész életet egy másik ember bőrében. Jó érzés volt, hogy újra tudtam járni, hogy tudtam veled táncolni. Teljesen megfeledkeztem magamról, bolond voltam, nem fogtam fel. Mert képtelen voltam másra gondolni, mint rád. Hogy csak rám figyelsz, hogy engem ölelsz át és nekem dúdolod azt a dalt. Így inkább elhessegettem minden kétségemet. Ám nem csak külsőleg voltam más, a főzet a belsőmet is megváltoztatta. Ez alatt a másfél hónap alatt egyre kevésbé figyeltem oda arra, mit állsz ki, mennyit küzdesz egy olyan dologért, ami neked nem is igazán fontos. Nem foglalkoztam veled, csak az érdekelt, hogy bájital sikerüljön. Talán még dühös is lettem volna, ha nem működik.

Most, hogy elmúlt a hatás, és újra egyedül vagyok, teljesen másképp látom az elmúlt heteket. És azt az estét is. Sajnálom, hogy nem tudtam önzetlen lenni, hogy az utóbbi időben csak magamra gondoltam. Remélem te is boldog voltál, igazán. Én ezzel álltatom magam. Egy pici önzőség azért maradt bennem. Aznap este Yvaine-t ölelted magadhoz, vele táncoltál, és neki dúdoltad azt a kedves dalt. Remélem egyszer lesz erre lehetőségem a saját testemben is. Ám, ha mégsem... Akkor legalább, ha Yvaine-re nézel, talán eszedbe jutok majd…


Miyuu