Roxfort RPG

Egy kocsma Roxmortsban. Eléggé barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet. A Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Roxfortos diákok általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, páldául valami súlyosnak számító házirendsértésre készülnek stb... A csapos neve Abeforth Dumbledore

Ismét eljött egy hétvége, amikor a diákokat lehozták Roxmortsba, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak. Ennek legjobban Justin örült, mert már nagyon unta a bezártságot a kastélyban. Ott nem lehetett semmit csinálni és még pénz szerzésre sem volt lehetősége. Bár az is igaz, hogy a Roxfortban nem sok hasznát venné Justin a pénznek, de ő nem is azért gyűjti a pénzt. Azért kell neki, mert szeretne beszerezni egy-két cuccot a piacról, de az nem megy csak úgy ingyen. Justin még mikor a régi bandájával lógott, rátette a kezét egy kisebb csomagra, aminek a tartalma e legjobb minőségű fű volt. Ezt becsempészte magával a Roxfortba és kizárólag a haverjainak adott belőle, nem kockáztatta meg a kereskedést és azt, hogy lebukjon. Most azonban remek alkalomnak tartotta ezt a Roxmorts-os utazást arra, hogy a faluban adja el a cuccot. Nem akarta már magánál tartani, de a pénzre ugye szüksége volt. Éppen ezért, ahogy Roxmortsba értek, gyomorfájásra panaszkodva lelépett a diákok szállására. Onnan megvárta, amíg a többiek elmennek a szokásos unalmas programokra a tanárok kíséretében. Azt nem figyelte meg, hogy rajta kívül esetleg más diák lemaradt volna, amint lehetősége nyílt rá, összekapta magát és elhagyva a szállást egyből a szárnyas vadkan felé vette az irányt. Tudta jól, hogy az az egyetlen hely, ahol elpasszolhatja az árut, legalábbis annak egy részét. Azt is jól tudta, hogy itt nem ismerik őt, így soha sem tudnák rábizonyítani, hogy ő adta el a helybélieknek a mámorító anyagot...A Vadkanba érbe körbepillantott, s többnyire középkorú vagy idősebb pacákokat látott, amint vedelik a gyökerekből készült italokat. Bár Justin aranyvérű neveltetésben részesült és nem kedvelte a muglikat, az italaikat nem vetette meg...Sötétkék pólót viselt, fekete farmert és bakancsot, valamint egy fekete, hosszított ám mégis könnyed ballonkabát szerűséget. Belépve egyből rámeredt néhány tekintet, de talán ruházata miatt inkább tűnt átutazónak, mint fiatal diáknak. Lassan lépkedett a helyiségben, majd odasétált a pulthoz és letelepedett az egyik bárszékre. *
- Egy gyömbérsört...- *Adta le a rendelést, majd onnan figyelte a vendégeket, s várta, hogy olyanok térjenek be, akiknek elpasszolhatja az áruját...*

Justin

Csakis azért lépek ki a kastélyból, mert jó idö van. Különben maradnék a kastélyban. Eleinte érdekes volt sétálgatni a faluban, de mostmár, a számtalan hétvégi kirándulások unalmassá váltak. Nem is megyek a csoporttal a szokásos helyekre. Azonnal betérek a Szárnyas Vadkanba. Inkább iszok néhány pohárkával, minthogy a Szellemszállást bámuljam, vagy Zonko Csodanemtudommijét. Kit érdekel? Már annyiszor voltam. El sem tudom képzelni, hogy lehet érdekes másoknak száz és századszor bemenni ugyanazokra a helyekre. Ha nekem - aki csupán féléve tanulok a Roxfortban - érdemtelen ez a hely, akkor mit gondolhatnak, akik már évek óta itt vannak? Nem is érdekel, öszintén.
Bevágom a kocsma ajtaját. Üdvözlöm a pultost. Óh, már nagyon jól ismer. Már nem is vendég vagyok szinte, hanem családtag. Szokásos öreg fejek, nem törödök velük, nem barátkozni jöttem. A pultjoz lépek. Fel sem tünik, hogy ülnek ott.
 - A szokásosat... - mosolyogva kiönti a felest, majd átadja. - ...kössz! - körülnézek, most elöször. Persze, vannak üres asztalok, de minek is ülnék le, úgysem várok senkit. Igy inkább egy bárszékre telepszem le, s azzal a lendülettel le is hajtom a lángnyelv whiskey-met.
 - Mégegyet - szólok a csaposnak, s ezt már nem fizetem.
Vagy a pultos hivott meg, vagy valaki más, aki nem messze ül tölem.

*Justin ott ücsörgött a pultnál, s miközben tekintetével az érkező vendégeket pásztázta, italából kortyolgatott. Eltelt talán fél óra is, egy fiatalabb korú sem jelent meg a helyiségben, csak a szokásos öreg arcok.*
~ Lehet, hogy ilyeneknek kéne eladnom a cuccot? Áh, nem vennék meg , azt se tudják mi fán terem…Ilyen nincs, hogy ide nem járnak fiatalok…~ *Kiitta az italát, majd felállt és hátra sétált a mosdóba. Pár percig tartózkodott ott, míg elvégezte a dolgát, majd lassan visszasétált a kocsma részébe. Ekkor feltűnt neki egy lány a pultnál, pont az ő széke mellett ücsörgött. Egy pillanatra megörült., hogy végre , itt egy fiatal liba, akinek eladhatja a cuccot, de amikor a lány a fejét elfordította , akkor Justin megismerte Christina-t. * ~ Bakker, ez meg mit keres itt? b….me…a…k…é….~ *Egy röpke káromkodás futott át a fejében, amikor felismerte a Roxfortos lányt. Nem ismerte őt túl jól, csak látásból, éppen ezért nem tudhatta, hogy a lány kinek beszélne , ha esetleg látna egy „sikeres üzletkötést”, amire eddig még csak kilátása sincs Justin-nak vevő hiányában.*
~ Minek járnak lányok kocsmába? Neki is pont ide kellett jönnie…mindegy, kicsit kipuhatolózom, meddig marad, meg, lehet, hogy fel sem ismer, bár, ebben nem lennék biztos…~ Tovább lépdelt, mire vissza ért a pulthoz, majd lehuppant a bárszékre. Tekintetét a lányra vezette, majd ha ránézett, akkor Justin megszólalt.*
-Szia Christina, te mi jót csinálsz itt?..-*Közben a pultra pillantott, s látta, hogy a lány előtt már van egy üres pohár, s a másikat épp most kortyolja.* ~ Ez igen, van huzata…hogy ihat ennyit egy lány? Ki fog dőlni…~
-Két gyömbérsört!- *szólt oda a pultosnak , majd visszafordult Christina felé.*
-Tudod, ez nem kislányoknak való hely, itt túl sok a csúnya, gonosz ember…

Justin

Felkapom tekintetem az üdvözletre. Ez meg ki a frász lehet? Nagyon remélem, hogy nem engem követett, mert teljesen felesleges. Christina... pfff! Engem igy senki sem hiv, nem tudom ö ezt honnan hallotta. Mindegyis, a további mondanivalója már csöppet sértö rám nézve. Bár legalább kiderül, hogy egyáltalán nem ismer engem. Hogy én mit keresek egy kocsmában? Neveteséges kérdés... bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan biztos, hogy érdemem, hogy már törzsvendég vagyok.

 - Te hozzám beszélsz? - fordulok oda. Ahogy jobban megnézem az arcát talán ismerem látásból, de lehet, hogy csak a szimpatikus arca teszi. Na jó, ez azért túlzás lenne. A háztársaimat és az évfolyamtársaimat körülbelül ismerem. Tehát ö vagy egyik sem a kettö közül - szóval fiatalabb, s másik ház tagja - vagy olyan vesztes, hogy mégcsak fel sem tünik a teremben.

 - Te emigy kettesével iszod a sört? - kérdezem hidegen, bár egy apró mosolyt láthatsz a szám sarkában. Elveszem a saját italom, s lehúzom egy szuszra. - Mégegyet! - szólok immár harmadszor a csaposnak. Kezdi a fejét csóválni. Ajjaj, lehet elég lenne már. Mindegy, mégegy még belefér.

 - Kislány? - elveszem az italom, s lecsusszanok a bárszékröl. Elindulok egy üres asztal felé, mintegy jelzésként, hogy ha van kedve követhet. Örülnék a társaságának, akárki is ö. Mindig nyitott vagyok új barátságok kötésére. - Mindenesetre, kedves töled, hogy aggódsz a testi épségemért...

Talán 1-2 perc is eltelik, mire Justin választ kap a kérdésére. Ezalatt van ideje megszemlélni a lányt, most már eszébe jut az is , hogy egy mardekáros lány, ráadásul hetedéves. Mindez Justin-t azonban nem zavarja, sőt. A Beauxbatons-ban ő is mardekáros volt, csak ez az ostoba süveg rossz házba osztotta be őt. Mindig is kedvelte a mardekárosokat, bár köztük is talált egy-két nem odaillő figurát.

- Látsz itt a pultnál mást rajtunk és a csaposon kívül?...-*kérdezte kissé provokatívan, egy apró vigyorral az arcán. Ekkor a csapos letette Justin elé a két gyömbérsört. Justin megköszönte, majd a lány kérdésére visszapillantott rá.*
- Hogyan? Nem, dehogy, az egyik a tiéd...- *csúsztatta a lány elé az egyik poharat.*
- Tudod, ez nem pusztít el annyi agysejtet, mint amit az az aranysárga folyadék a poharadban...-*Tekintetével a pohár felé bökött és ismét egy vigyor ült ki az arcán.*
- Nem lesz ez sok? Kicsilány?...-*Kérdezte Justin, mikor látta, hogy Christina már a harmadik pohárral rendeli meg az italt. Közben tekintetét körbevezette a teremben, de nem látott senki olyat, akivel szóba jöhetne az üzlet. Úgy tűnik, hogy nem tetszett neki a kislány jelző, mert leszállva a bárszékről, elindult az egyik asztal felé. Justin megfogta a poharát és követte a lányt az asztalhoz, majd lehuppant az egyik székre, s lazán keresztbe vetette a lábait.*
- Ez csak természetes...figyelj, minek iszod azt a löttyöt? - *Tette fel a kérdést, majd közelebb hajolt a lányhoz és a fülébe súgta.*
 -Nekem van sokkal jobb cuccom, jobb mint a whiskey, érdekel?...
-

Justin

Utánam jött, s leült szorosan mellém egy székre. Közben beszél valamit, látom, hogy mozog a szája, de nem hallom, vagyis nem érdekel mit mond. Inkább jobban megnézem magamnak a fiút. Nem is rossz! Magas, vékony, zavarba ejtö mosollyajl. Pont, ahogy szeretem. Na, de térjünk csak vissza a valóságba! Fiatalabb tölem. Nem ronthatom meg, hisz akkor milyen pletykák mennének rólam? Különben is, szégyen kis fiúcskákkal szórakozni. Mintha nem lenne senki más. Bár ha jobban belegondolok... kis, aranyos, édes... zabálni való... Nem, nem, vissza a földre, Tina!

Közelebb hajol. Hüha, mi lesz itt? Mosoly az arcomon. De kellemetlen, amit hallanom kell. Hogy mi? Nem érdekel engem semmi sem. Mit beszél ez itt nekem? Normális? Szegény, szerencsétlen mardekáros leányzót itt el akarja széditeni valami furcsasággal. Felháborodottan dölök hátra, mégis prúbálok higgadt maradni.
 - Ne haragudj, de azt hiszem, mi ketten teljesen mást akarunk... - felállok, s ha megállit, csak akkor maradok, ha egy jó velös mondattal meggyöz arról, hogy mért maradjak. Ha nem állit meg, akkor legalább tisztában leszek azzal, mit is akart. Vagyis valójában nem tudom, mire is gondolt, de biztos nem olyan dologra, ami engem tüzbe hozna.

Eltünik a mosoly az arcomról. Sajnálkozok néhány pillanatig. Dehát olyan aranyos ez a fiú! Teljesen más, mint a többi. Legalábbis ebböl a néhány mondatból, amit váltottunk egymással rájöttem, hogy valószinüleg jóban lennénk rendes körülmények köözött. Na, de mikor is vannak azok a rendes körülmények? Számomra általában soha. De sose tudni! Kicsit megbillenek, végülis a három pohár, az három pohár... de megtámasztom magam az asztalban. Talán fel sem tünik neki. Tekintetemmel keresem a kabátom, melyet a kocsma ajtó melletti falra akasztottam, amikor bejöttem ide. Helyes, még mindig ott van. El is indulok felé, hacsak meg nem állitanak. Ha nem, akkor szépen lassan - hogy senki ne vegy észre, hogy nem állok száz százalékosan a lábaimon - odasétálok érte, magamra veszem és eltünök.

Észrevetted, hogy olykor mintha minden ember egyforma lenne? Igen… a rokonok. Mintha minden vonásukat egyszerre vágták volna ki, holmi farönkből. Egyetlen mintáról, s utána már csak másolatokat készítettek volna. Mintha a Mirolok ágában minden férfi mély hanggal, makacs teremtéssel született volna meg. Talán mert így rendeltetett el. S, hiába tagadná, de nem is akarja. Ő, is ugyanolyan, mint az apja. Semmit sem örökölt az anyjától. Talán csak a jellemét. De, ugyan ki emlékszik már Ő rá? Mindenki csak Jameshez hasonlítgatja.
De egyik ember sem másolat.
Egyik sem.
Miután a már kialudt csikk a földre hull, a lépések kimérten megindultak, s a két alak egymás mellett haladva indul el, hogy szívüket újabb röpke pillanattal erősítsék. Rokonok, s mégis. Talán első látszatra, senki sem feltételezné ezt. Talán még meg is jegyeznék: Hogy, hogy egy ilyen úriember képes volt egy söpredékkel szóba állni? Vékony ajkai somolygásra húzódnak, gondolatai hallatán. Ahogyan azok a gondolatok átsuhannak, fészekszerű hajjal ellátott fejében. Gondolatok, melyekben tömérdek szó villan végig. Mindenki csak azt gondolná, hogy Ő sosem törődik senkivel és semmivel. Pedig, olykor több dolga akad, mint otthon a fényes, díszes Mirol-kúriában üldögélő apjának. Sokkal több… Sokkal.
Mogyorószín szemei, végigfutnak a kocsma sötétbarna ajtaján. Repedések futnak végig, a nyikorgó tölgyfa ajtón, s a padló recsegésének zaja az amit, megüti minden ember fülét.
Karjai összefonódva pihennek rá a pultra, miközben fivére két apró, s jelentéktelennek tűnő pohárba megrendeli a aranyszín italt.
Jelentéktelennek tűnne? A cseppfolyós ital, mely a férfiak kezében oly könnyedén tűnik el. Mely még a férfiakat, is képes oly gyengévé tenni. Gyengévé.
Csontos ujjai az apró, már-már szinte csilingelően villanó pohárért nyúlnak, melyet képtelenek a kézfejéből hosszan kinyúló ujjhegyei megmarkolnak, s egyszerre emeli fel, penge vékony szájához.
Érzi, ahogyan a aranyszín cseppek végiggurulnak torkán. Mintha csak lágy, szőke csigák, melyek az angyalok vállára hullnak, cirógatnák végig torkát. Gyengéden, érezve, ahogyan lágy kezek simítanak végig a borostás állon.
Angyalok…
Egy angyal.
Ám minden jó dolog véget ér egyszer. S olykor minden jó dolog csak pár pillanatig tart. Mint az édes csók íze, mint az este lenyugvó nap sugarai. Mint az édesen lefolyó mézszínű ital egyetlen bája. Mert minden ital más ízben pompázik. Még ha ugyanaz is…
Az apró pohár koppanása hallatszik a pulton. Minden beletömörítve egy apró perc töredékébe. Szemei összezáródnak, megszorulnak, majd újra tekintenek a világ felé. Unokabátyja felé, ki már asztalukhoz közeled. Szemei, rámerednek a csaposra. Beesett arca aprón megbiccen, s léptei rokona nyomát követi, majd szinte helyeselvén foglal helyet az asztalnál.
Katt.
Ezüst szivartárca kattant, s ajakai ismét görcsösnek tűnő vigyorba rándultak. Egy pillanat, miközben szeme előtt látja, saját, megkopott cigarettatárcáját, s közben csontos ujjai, máris hossza nyúlnak el, a kövéren és oly csábítóan díszelgő szivarért. Mintha csak fiatal kezek tapadnának rá a kirakatüvegre. Az odabent vastag csokoládé rétegtől ékelődő süteményeket bámulva.
- Van sajátom…
Szól, s közben fogaival, s ajkaival összeszorítja a kövér szivart, s zsebében kezd el kotorászni. Apró, mugli öngyújtót szorít ujjai közé. Apró. Mégis hová lett a díszes Mirol leszármazottnak való, ezüstgyújtó? Ő tudja, hol van. Jó kezekben. Egy apró madár szárnyai alatt. Kinek zálogára most ő vigyáz.
Ujjai pár pillanatig vacakolnak a mugli gyújtóval, majd az Isteni szivar lángra lobban s akkor már, kétoldalú füst díszeleg fölöttük
- Az évek csak teltek kedves rokon… S én még mindig itt vagyok. És csak ez számít.
Ajkait ismét felfelé görbíti, s valóban csak ez számít. Hiszen… Angelous ismeri ínnyira az apját, hogy tudja… hogy kinézze belőle, hogy bármikor képes hátába döfni egy halálos átkot. S ezt ő is nagyon jól tudta. Minden egyes alkalommal mikor hátat fordított neki. Az évek során. S mégis... akkor mi a fészkes fenéért jött haza a Durmstrangból? Mert most itt van…
Szemeivel az asztalra bambul, elmélkedik egy pár percig. Hosszúnak tűnő végtelen percekig.
A múlton, a jelenen, a jövőn…
- Túl sokan akarják, hogy a kiszemelt sorsomat kövessem, és ettől feláll a szőr a hátamon.
Gyűlölöm, hogy meg akarnak faragni, mint egy darab fát… Ám ez egyszer – somolygás az ajkakon – Beletört a bicska a farönkbe.
Majd ajkai ismét egymás közé simítják, az ékes szivart melynek füstje megédesíti a nyálkahártyákat.
Egyik ember sem másolat...

Unokaöcsémnek


Söntés.
Rendelés.
Whiskey.
Kifizettem az italokat, s megindultam az asztalukhoz. Keith követett, s mikor leült akkor láttam csak, hogy pohara már rég üresen hever a pulton.

-  Még egyet a fiúnak. - fordultam a csapos felé. - Vagy tudja mit. Hozzon egy egész üveggel. - vetettem oda. Ajánlottam neki, hogy így is cselekedjen.

De nem is kellett sokat várni. Jött is az aranyló ital, és egy pohár a fiatal rokonnak. Koppant az asztalon. Mély, selymes koppanással. Fizettem, a csapos meg eltűnt. Vissza a pult mögé.

-  Azt hiszem, így kellemesebb lesz mindenkinek. - fordultam a fiú felé s biccentettem, hogy töltsön magának.

Megkínáltam szivarral. Sejtettem, hogy vesz. Mit sejtettem? Tudtam. De mit is várhatnék tőle. Elhanyagolt, szegény, meggyötört fiútól. Mert ez, látszott rajta. Le sem tagadhatta volna. Azért sajnáltam, hiszen... tudni való volt, hogy James kit is helyez előtérbe fiai közül. És, még mindig nem értettem, hogy miért is vette magához a srácot. Na, de erre is fény derül egyszer... Hamarosan.
Rágyújtottunk.
Nem fogadta el a tüzet.
Egy korty.
Még egy.
Melenget a méz színű nedű.
Még egy.
Kellemes.
Az évek csak teltek kedves rokon… S én még mindig itt vagyok. És csak ez számít. Furcsán csengő mondat egy fiatal fiú szájából. Ezt, ha valaki olyan mondja, aki mögött harminc-negyven év tapasztalata áll... akkor aláírom. De így... Bár ki tudja mit is élt meg ez a srác... Mit állt ki eddig. S mit azóta, mióta itt van...
Kiszemelt sors.
Faragni.
Farönk.
Beletört.
Újabb kemény szavak, csak úgy hasítják a levegőt, s lecsapnak a gyanútlan hallgatóságra. No. Ezek szerint James maga formájára akarja nevelni a fiút. Halálfalót akar belőle csinálni. De ezt, elszúrta. Nem kicsit, és nem most. Nagyon, és még akkor, mikor magára hagyta a fiút. Még mielőtt megszületett... Még mielőtt vétkezett. Most már késő... Ezt a kemény fát – ahogy a fiú fogalmazott – nem lesz egyszerű megfaragni, beletörik a bicska.
Milyen jól látja a helyzetet. Milyen jól. Értelmes ez a Keith. Nem véletlen... hiszen Mirol.

-  Szóval, csak úgy telnek az évek? És mivel? - szegeztem neki az újabb kérdést. - Mesélj, milyen itt a Roxfortba a Drumstrang után? - kedveskedő, figyelmes kérdés...

Pf, kedves? Én...? Figyelmes? Most kell. Folytatom, amit elkezdtem. Negédes, és ragacsos... Fúúúúj, de mindegy. Családban marad... Ismét a gondolat. Leti. A kishúgom. Valami, akármi... Róla.
Nem, nem teszem fel a kérdést. Még nem. Maradjunk Keefnél. Lesz még idő... lesz még idő.
Poharamat ajkaimhoz emelem, s az utolsó cseppig kiiszom a csodálatos nedűt. Minden cseppje öröm a szervezet számára. Apró aranygolyók ként gördül le torkomon, hogy aztán kellemes melengető bizsergéssel lássa el belsőmet.
Leteszem a poharat.
Újra töltök.
Ha unokaöcsém addigra ismét kiitta sajátját, töltök neki is.
Szivart a számhoz emelem, majd beleszívok. Kellemes charrys-vaníliás íz, a mézes itallal keveredik. Érdekes, émelyítő kombináció, még is csodálatos.
Figyelem a fiút. Hallgatom mit mond. Fontos dolgok hangozhatnak ma el... Akár … akár...
Újabb slukk.
Kifújom a füstöt.
Még egyszer.
Ismét.
Leteszem a szivart, s újabbat kortyolok. Fürkészem az arcát. Érdekes. Elég kevés vonást fedezek fel rajta, ami Jamsre hajazna. Régen több volt. Régen kevésbé hasonlított az anyjára. Lehet, hogy ez is egy védekezés? A szervezet védekezik az ellen, hogy betörjék? Megszelídítsék? Inkább átalakul, csak hogy még jobban különbözzön azoktól, akik rabigába kívánják hajtani... Lehet.... lehet.
Figyelem a mozdulatokat. Van még benne valami. Maradt még valami arisztokratikus benne... Valami... Ahogy a pohárért nyúl, ahogy a szivart fogja. Ahogy...
Még sem ölt ki magából mindent. Ó fiú, fiú... Kár, hogy levesztél öcsi. Milyen kár. Hagytak a süllyesztőbe zuhanni... Hagytak elkallódni. Ejej, ki fog téged onnan kiszedni.
Egyáltalán... akarod?
Beszélt...
Beszélt...
Eljött az idő. Nem tudtam tovább várni. Tudom kell. Tudni akarom. Itt és most. Elragadott az érzelem. Utálom magam ilyenkor. Ezt nem tudom kordában tartani. Ilyenkor nincs kontroll. Kitörnek az érzelmek, és aztán persze leshetek, Most is ez jön. Belülről feszített, kínzott, marcangolt az érzés... Fájt, s ezt most nem élveztem.

-  Mondd, találkozol néha vele? - tettem fel a kérdést, furcsa, érzelgőssé vált hangon. Váltottam, megkeményedtem. - Úgy értem Letivel, a húgommal.

Ismernie kell. Hiszen vele is ugyan úgy találkozott nyaranta, mint velem. És egészen jól megértették egymást. Meg, amúgy is egyidősek, és … és.... Ennyi. Kész. Nem fejtegettem tovább. Csak ültem a füstbe burkolózva, s vártam, hogy mondjon valamit. Még az is jó lett volna, ha azt mondja, hogy nem látta... De, az, hogy igen, szoktam. És jól van. És él... Az még jobb lenne.
Tudnom kell róla valamit. Tudom kell. Fél éve, még csak egy levelemre sem válaszolt. Megutált. S ezt az érzést nehezen viseltem, sőt, nem tudtam kezelni. Soha senki mással kapcsolatban nem érdekelt volna. De Ő. Nos, igen Ő érdekelt. Hiszen csak a testvérem, és azok után... azok után...
Majdnem remegve vártam a választ. Mi van velem? Egy érzelgős barom lettem???

Kezével lenyomja a kilincset. Az ajtó nyikorogva nyílik ki előtte. A lány egy ideig csak áll a küszöbön, majd megindul egy üres asztalhoz. Fogalma nincs miért jött ide. Talán az a kíváncsiság hajtotta, ami minden roxfortos diákot, akik szabadidejükben idelátogattak.
A többiek sokat meséltek erről a helyről. Nem, nem a barátai, ismeretlenek, akikről csak néhányszor hallott. Igen, őket hallgatta ki párszor, amint sugárzó és titokzatos arccal beszéltek a Szárnyas Vadkanról.
Ilyenkor érzett belül valamiféle kíváncsiságot Gwennie is. Olyasfajta érzést, mely egyre jobban ingerelte, s már-már odáig jutott, hogy víz alá kellett dugnia a fejét, ha meghallotta a kocsma szót.

Ahogy siettében leült az első szabad asztalhoz, első gondolata az volt: Minek is jöttem ide?!
De gyorsan el is hessegette az ilyen típusú fejében lejátszódó gondolatmeneteit.
Ha már egyszer itt van, akkor nincs visszaút, itt is fog maradni, nem fog úgy tenni, mint egy naiv, félénk kislány. Nem, nem fog megfutamodni!
Valami csekély, kis bátorságnak is kell lennie az ereiben. A családja minden tagja bátor ember volt, nézzük példának Tristramot.
Az is lehet, hogy azért jött ide, mert kíváncsi másféle alakokra is, nemcsak az iskola diákjaira, s a jólelkű felnőttekre. Lehet, hogy elege van már abból, hogy mindenki, aki körülötte van jó? Kitudja...
Szemével lassan körbetekintett a kocsmában, jól megnézte az embereket, a helyiséget. Pontosan ilyenre számított, mikor magában sokszor eljátszotta a jelenetet, amint belép ide.
A pultos kissé gyanúsan méregeti, ahogy a többi ember is. Egy idős férfi rákacsint, Gwennie pedig idegesen, parázsló arccal kapja el a fejét.
Lebámul az asztalra, ahol csak most veszi észre, hogy egy üres pohár áll. Kezeibe fogja a tárgyat, majd idegességében játszani kezd vele.
Nem telik el sok idő, mikor ajtócsapódásra kapja fel a fejét. Egy férfi lép be a Szárnyas Vadkan bejáratán. Gwen mivel jobb dolga nincs, méregetni kezdi az alakot.
Ha az illető vissaznéz rá, akkor a lány biztosan elfordítja a fejét, annyira azért nem merész, hogy egy kinézetre nem túl kedves emberrel farkasszemet nézzen.
Na meg amúgyis. Nagyon jól festhet most. Egy kocsmában ül, kezében egy pohár, amiben az illatából adódóan whiskey lehetett. Mint valami iszákos diáklány.
Talán mégse volt jó ötlet idejönnie, plusz, ha a bátyja megtudja, hogy erre járt, biztos lesz néhány keresetlen szava hozzá. Most, hogy dédanyjuk meghalt, a fivérénél lakik, s Tristram bizony nem szereti, ha a húga ilyen baljós helyekre jár.

Az utóbbi időben igen sűrűvé váltak a középkorú, mégis élettapasztalata alapján már rutinos rókának mondható Cyrus Halstead mindennapjai. A szabadulását követően kellett még egy kis idő, míg újra sikerült olyan mérvű bizalmat elérnie, mint azelőtt a bizonyos tárgyalás előtt, amikor a Halálfalók többségét az Azkabanba zárták. A sok áruló, akik mentve az irhájukat nem vallottak színt akkor, leírtként lettek elkönyvelve a férfi elméjében. Olyanoknak, akikkel nem kell kegyelten bánni, mert nem érdemelnek meg semmit. A legundorítóbb elárulni azt, amiben hiszel, akiben hiszel. Ők megtették, és ezzel megmutatták, hogy semmiféle tiszteletre nem alkalmasak. Őt bezárták, de nem hagyta annyiban, kitartott, így mára ismét a Nagyúr egyik megbízható, és végletekig pontos, precíz emberévé nőtte ki magát.  Most, ahogyan máskor is, csak azért tette be a lábát Roxmortsba, ebbe a koszos, undorító pór faluba, mert a kötelesség szólította. Felszólításra egy bizonyos üzletet jött megtekinteni, hogy beszámolót tehessen arról. Amennyiben a gyanú beigazolódik, a faluban napokon belül fel fog pezsdülni az élet, és valószínűleg aurorok tucatjai lepik majd el az utcákat. Mintha attól változna bármi is. Szeretnek ebben az édesded hitben élni, eltakarva szemük elől a valóságot. A Halálfalók oda szivárognak be, ahová csak akarnak, és amikor akarnak. Ez tény, semmi sem fog változtatni rajta.

Dolga végeztével úgy döntött, hogy az iskola alatt igen közkedvelt vendéglátóegységbe megy egy korty italra. Kelletlen választotta, mert sajnos az ő szemében koszfészeknek tartott Roxmortsban nem akadt más, normálisnak tekinthető helyiség erre a célra. Megjelenése a tőle jól megszokott fekete árnyalatokból állt. Éjfekete nadrág, ing, mellény, és egy hatalmas talár, kucsmával a hátán. Kezéből nem hiányozhatott a lakkozott, éjszín sétabot sem, amelynek felső részében pihent meg a már sokat látott varázspálca. Cyrus lassan, kerülgetve a pocsolyákat haladt egyenesen az épület felé. Annak küszöbéhez érve megemelte a pálcát, majd annak alsó részével lenyomta a kilincset, lábával pedig beljebb tessékelte a fadarabot. Ennek folyományaképpen az erőteljesen nyikorogva vágódott neki az oldalfalnak. A férfi egy pillanatig gyilkos tekintettel méregette az őt fixírozókat, jelezvén, nem szeretne egyetlen árva kukkot sem hallani senkitől a belépő miatt. Minthogy ezzel rendezettnek látta a dolgot, lassú léptekkel indult meg egy asztal felé, amely közelről sem volt üres. Amikor végigmérte a társaságot, az ott ülő fiatal teremtés úgy bámult rá, mintha magát a halált látná. Tény, nem sokat tévedett, viszont egyetlen dolgot még nem tudott. Amíg Cyrus a Roxfort berkeit koptatta, és lejárt ide tivornyázni az akkori barátokkal, pontosan azt az asztalt foglalták mindig el, ahol a leányzó éppen üldögélt.

Odaérve az asztalfőhöz megtorpant, majd letekintett a fiatal, ám igencsak szemrevaló teremtésre. Halovány, de annál baljósabb mosoly húzódott az ajkaira, miközben végigmérte a látható részeket, derétől egészen a fejbúbig. Amennyiben a számára ismerősnek ható ismeretlen nem tekintett fel rá, úgy botját megemelve koppintotta azt a földhöz. Akkor, és csak akkor szólalt meg, ha a feles poharat szorongató, minden bizonnyal alkoholista diák feltekintett rá.
- Szépséges fiatalasszony!
Köszöntésnek beillő szófordulat, mely közben biccentett a másik felé, ezzel is megerősítve szándékát.
- Úgy gondolom, Ön rossz időben van rossz helyen!
Jelentette ki nyugalmasan, miközben nekitámasztotta a sétapálcát az asztalnak. Ezt követően kihámozta magát a hatalmas talárjából, melyet egy az asztal mellett lévő fogasra akasztott. A művelet után helyet foglalt, pontosan a lánnyal szemben.
- Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely egy ilyen úri hölgy számára a szabadidő eltöltésére.
Fejtette ki gondolatait, miközben kezét megemelve rá sem tekintve a csaposra jelezte, ő bizony rendelni szeretne. Azt azonban ne várja tőle senki, hogy sort áll a sok mihaszna között.

Ahogy gondolta, a férfi visszanézett rá, majd az asztala felé indult. Gwen idegesen húzta összébb magát, kezeit az asztal alá süllyesztette.
Miután az idegen megérkezett hozzá, megállt, s ráköszönt a lányra. Gwennie csak óvatosan mert felnézni a nála jócskán magasabb férfira, de végigmerni nem merte. Annyit látott s tudott, hogy egy bot van az ismeretlennél, és elég sötét alak lehet, ezért nem lenne jó vitába keveredni vele.

-Üdvözlöm.-válaszolt az iménti köszönésre, majd szemeit kissé összehúzva próbált frappáns választ kitalálni a köszöntést követő kijelentésre.
-Én pedig nem hiszem, hogy magának bármi köze lenne ahhoz, hogy én mit keresek itt.-felelt flegmán, felbátorodva.
-S azt hiszem, nem engedtem meg, hogy az asztalomhoz üljön.-nézett (amennyire csak tőle telt) szúrós szemekkel az idegenre.
Reménykedett, hogy nem volt túl kemény a férfival, mert nem szeretett volna vitázni egy kocsmában, ahol senkit nem ismer, s jelen pillanatban ő a legfiatalabb. Ismerte magát, s tudta, hogy közelharcban még nem annyira jó egy korabelivel sem, nemhogy egy körülbelül harminc év feletti férfival, akinek még a modorja is rossz.
Na jó, nem mintha Gwennienek nem tetszett volna az "úri hölgy" megszólítás, de utálta, ha mások nem tudnak érthetően s kevésbé tiszteletlenül beszélni a másikkal.
Már fel is állt volna a székről, s útját az ajtó felé vette volna, de megmerevedett. Nem tudott mozdulni, mintha kővé vált volna.
Látta, hogy a férfi a kezében lévő pohárra tekint, s mintegy magyarázás féleképp, Gwennie így szólt.
-Akármennyire is úgy látszik, hogy enyém ez a pohár, uram ön nagyot téved! Én egy kortyot sem ittam mióta itt vagyok. Nem vagyok olyan iszákos alak, mint egyesek.-nézett körül, s próbálta a lehető leghalkabb hangján kimondani az utolsó szavakat, nehogy a többi ember meghallhassa.
Ha már vele szemben ül ez az idegen, s nem akarja elhagyni a lány asztalát, Gwen kénytelen-kelletlen, márcsak udvariasságból is, bemutatkozik.
-Amúgy, a nevem Gwendolyn de Crasso.-a De Crasso-t igyekszik megnyomni, hátha a sötét külsejű személy ismeri a bátyját, s békén hagyja.
S mi lesz, ha éppen ellenkező hatást ér el?
Gwennie megpróbálja a lehető legrövidebb menekülési útvonalat bemérni, hogyha távozásra kerülne a sor.

Angelus <3

~ Egy sötét este? Ideális és jellemző rám. Ilyenkor valahogy jobban érzem magam, s jobban előtérbe kerülnek vérfarkas ösztöneim. Nem bánom, hogy az vagyok aki? Miért is tenném? Elvégre azokat sem sajnálom, akiket néhány unalmas estén a sötét erdőségek felé csábítok egy kis ?sétára? majd kíméletlen játékot űzök velük, s a vége pedig mindig ugyanaz. Mitagadás, nem vagyok túl kegyelmes vagy lágyszívű. Sosem voltam és nem is leszek. Engem nem a szív alakú gumicukorral lehet lekenyerezni, sem hasonló ódivatú ?lányos? ajándékkal. Talán ég sosem volt olyan, hogy valakiben megbíztam volna teljes mértékben, de talán azért mert én is mindig mindenkit becsapok, átverek, és megkeserítem az életét? ha egyáltalán meghagyom neki? Talán nem vagyok az az egyszerű eset, de hát nem is tűnök annak, hisz ha valaki? EZ MEG MI VOLT? ~

Cassidy hátrapillant, s meglátja hogy egy részeg vénember ütközött neki. Persze ilyenkor rögtön lángra kapnak szemei, s ha pillantással ölni lehetne? nos nem sok ember maradt volna még ezen a világon?
Felpattan a székről?
Tekintetét arra az esetlenre szegezi?
És vár egy kicsit?

- Mi a baj cicuskám? ? mondta az öreg, majd csuklott egyet s folytatta ? Hát nem harap a bácsii? hukk?

A pokol fortyogó bugyrai fel sem érhettek azzal a dühvel, amit Cassidy érzett ebben a percben. Legszívesebben eltörte volna a nyakát annak a vén szatírnak, de szerencsére mindig jelen volt a józan esze, bármilyen komoly helyzetről is lett volna szó. Most is így történt és próbálta kissé visszafogni magát és indulatait, de nem volt túl egyszerű. Tudta, hogy még egy ilyen megjegyzés és a pasi a pulton landol?

- Na idefigyelj öreg! Ha nem szeretnél komoly zúzódásokkal visszabicegni az útmenti kis kunyhódba akkor sürgősen kotródj el innen, mert talán veled ellentétben és harapok! ? mondta ezt semmiféle vérfarkaslétre utaló hangsúly nélkül.

Természetesen a vénember tovább fecsegett, hisz az alkohol okozta önkívületi állapotában nem igazán volt képes felfogni a külvilágban történő eseményeket, ahogyan Cassidy figyelmeztetését sem. Ez volt az ő nagy pechje, csak még nem tudott róla. A lány nem szeretett volna ennél is nagyon feltűnést kelteni, így a kabátjánál fogva kiráncigálta a részeget a kocsma mellé és jól ellátta a baját, persze csak úgy, hogy senki ne lássa. Mikor pár perc múlva visszatért, úgy tűnt nem történt semmi komoly és megértette azzal az emberrel, amit mondott békés eszközök keretében, de korántsem erről volt szó. A leghatékonyabb módszer viszont az volt, hogy a többi vendég ezt gondolja, s így nem történhet fennakadás a további üldögélésben és merengésben Cassidynél.

~ Erről ennyit, nekem aztán senki se szólogat be büntetlenül? Most pedig folytatom amit elkezdtem? Nah meg inni is kéne valamit. Majd ha veszem a fáradtságot akkor kivánszorgok a pultig. Bár most várok egy kicsit vele, mert a fél kocsma engem bámul. Nincs jobb dolguk? ~

Ahogy így figyelte a vele szemező férfiakat, akiknek talán kedvére tett az iménti kis incidens, észrevett a tömegben egy férfit. Ruhája fekete, mint az éj, tekintete hűvös, mint a jeges szél. Igazán a hölgyemény ideáljának számított az ilyen, bár eddig egy napnál soha nem bírta tovább senkivel sem. Mindig vagy halál, vagy faképnél hagyás lett a vége. Ez az illető viszont másképp hatott Cassidyre, mint a többi szoknyapecér odabent. Még a szíve is kissé hevesebben kezdett verni, már kezdett félni, hogy valami komoly gond lehet vele, mert nem nagyon érzett eddig még sohasem ilyet. Ez a férfi eddig az összes többinél jobban bejött neki és remélte, hogy ezt valahogy majd a tudatára is lesz képes adni? De persze nem úgy hogy a szemébe mondja. Ha odalép hozzá akkor eljátszadozik vele, aztán lesz ami lesz. Másnap pedig már rég messze jár, mire az a titokzatos alak kinyitná a szemét. Eddig ez bevált taktika volt, nem gondolta volna a lány, hogy valaha is végződhet másképp?

Minő csodálatos meglepetés, hogy az iskola diákja képes volt egyáltalán köszöntésre méltatni egy nálánál idősebbet. Igen, az etikett megkívánta, hogy Cyrus, mint érkező, és mint férfi előreköszönjön. Ennek ellenére nem gondolta volna, hogy a jelenleg vele szemben gubbasztónak lesz annyi lélekjelenléte, viszonozni merje az üdvözlést. Be kell vallani, ez mindenképpen kellemes meglepetésként érte a férfit. Persze ezt követően következett az, amely már jó ideje bökte az oldalát. Az, hogy a mai fiatalokba bizony cseppnyi tisztelet sem szorult. Miért? Mert elkanászodott a nevelői testület, és az iskola vezetése, valamint Minisztérium képes volt olyan bárgyú alakokkal rontani az átlagot, mind Dumbledore, vagy az állandó csatlósa, az örökkön ülepében lihegő McGalagony professzor.
- Kisasszony!
Kezdett bele az okításba, felvéve magára a tanári szerepkört, ha már az iskola hivatalos nevelői erre nem képesek.
- Eleddig valóban nem volt közöm, de a kocka fordult, a helyzet pedig változott!
Első körben kérdőn mérte végig az asztalt, majd az azt szegélyező székeket. Színpadiasan, hogy kiemelje, mennyire hidegen hagyják az előtte ülő szavai.
- Nem látom a becses nevét sehol. Kérdésem pedig merő udvariasság volt ön felé, amelyre nem vártam választ, amint láthatja. Én oda ülök, ahová jónak látom.
Zárta rövidre a mondandóját, noha lett volna még pár keresetlen szava a neveletlen fruskához. Egyelőre nem akart semmi rosszat, még nem húzta ki annyira a gyufát, hogy bármi történjen.

Amikor a fiatalság megmozdult, Cyrus egy kósza pillantást vetett az italos pohárra, amelynek jellegzetessége, hogy égetett alkoholt szokás benne felszolgálni. Érezhetően a lány is észrevette, mert visszacsusszanva eredeti helyére szólalt meg újfent, pedig kérdés nem hangzott el. Magyarázkodott és halandzsázott, mint egy rossz fát tűzre tévő tinédzser. Elég nevetségesen hatott, de a komor maszk nem lankadt a Halálfaló tekintetéről. Hallgatta a próbálkozást, miközben továbbra is várta, hogy a csapos végre megjelenjen mellette. Persze figyelt a szavakra, melyek végén hangos fél mosollyal az ajkain szólalt meg.
- Értem! Szóval maga szerint itt mindenki iszákos, csak maga nem!
Kezdett bele olyan hangosan, hogy azért a körülöttük ülők jól hallhassák a hangját, megpecsételve ezzel azt, hogy a lány hazaútja ne legyen éppen kellemes. Igen, ismerte a nevet, tekintve, többször is találkozott már az ugyancsak Halálfalókat erősbítő fiatal férfivel. Talán testvérek, nem lehet kizárni. Mégis, a lánynak kijárt a kedvesség, ha már volt olyan neveletlen, hogy tekintet nélkül szólja le őt.
- Ejnye de Crasso kisasszony! Így becsmérelni a szegény iszogatókat!
Emelte ki hangosan, jelezvén a többség számára, ő jó szívvel tekint mindenkire. Előítéletek nélkül. Míg az előtte üldögélő bizony porig alázott minden egyes lelket, mindösszesen egyetlen mondatával. Az, hogy utolsó szemétkupacnak tart idebent mindenkit, nem publikus, mert akkor hol maradna a műsor.

Nem mozdult senki revansot venni, de nem is lett volna ajánlatos, amíg Cyrus a helyiségben tartózkodik.
- Nagyon felvágták a nyelvét kegyednek. Vigyázzon, nehogy egyszer ez visszaüssön.
Mondatának befejeztével jelent meg a csapos, hogy felvegye a rendelést. Láthatóan nem tetszett neki, hogy ugráltatják, de ez cseppet sem zavarta a férfit.
- Két csésze vaníliás teát hozzon. A hölgynek pedig valami erőset is!
A rendelést követően laza mozdulattal intett az idős alaknak, hogy távozhat a porondról, addig nem kívánt személy errefelé, amíg nem hozza a kért italokat.

Nem mintha érdekelné az alak, aki még csak bemutatkozásra sem méltatja, de a szőkeség kitartóan ül továbbra is a helyén. A férfi válaszai nem változtattak semmit, csak kissé parázsló feszültséget érzékelni a levegőben a lány és a férfi között.
Talán más diáklány, már azonnal elhagyta volna a helyszínt, főleg, ha nyilvánosan lejáratják, mint az előbb, mikor a férfi a kocsmában tartózkodó emberek hallatára ellenkezést hallatott a lány által kijelentett részegség ellen. De Gwennie nem volt más diáklány, az ő lélekjelenléte már sokszor segítette át, ennél bonyolultabb helyzeteken is. Így hát most is úgy gondolta, hogy még nem szükséges elhagynia az idegen "kellemes" társaságát.
-Már elnézést, de ugyanolyan jogom van itt lenni, mint magának, szóval ha én itt akarok ülni egyedül, akkor itt fogok. EGYEDÜL!-jelentette ki teljes önuralommal, majd úgy látta jónak, ha a továbbiakban hallgat.
Eddig nem sikerült felingerelnie az uraságot, hát ne is törekedjen rá. Jobb ez így mindkettőjüknek. Bár az első találkozás nem sikerült valami fényesen, mindketten modortalanok voltak, de Gwennie-t megint vonzani kezdte az emberek ruházata, melyből kideríthetjük, hogy ki is az illető valójában. Más ezt nagy hülyeségnek tekintené, de a lány biztos benne, hogy van valami ebben a gondolatban.
Lássuk csak. A kedves idegenünk sötét felsőt s nadrágot visel, úgy látszik a fekete s szürkés színek nagy kedvelője. Hmm... A sétabot. Többnyire csak öreg embereknél szokás használni. De itt a látható ellenpélda.
Ennyi elég is. Nem akarja tovább bámulni a férfit, neem.
Miután az ismeretlen teát, s egy minden bizonnyal alkoholos italt rendel a lánynak s magának, Gwennie belátja, hogy nem ismerték volna félre, ha visszább fogja magát. S főként a száját.
Úgy látszik muszáj lesz elégtételt szereznie a férfi számára, ami a bocsánatkérést jelenti, ha azt akarja, hogy visszaszerezze becsületét.
-Elnézést, ha úgy tűnt, hogy egy neveletlen fruskával van dolga, nem szoktam ilyen lenni általában. Nem is tudom mit keresek itt, fogalmam nincs miért tartom ezt a poharat a kezemben. Én nem iszok, úgyhogy hiába is rendelt nekem alkoholt. Ha nem hisz nekem, kérdezze meg a csapost, hogy mióta itt vagyok nem rendeltem semmit se! Bár ez inkább tűnik magyarázkodásnak, nem az! Higgye el, hogy lenne okom inni, de nem teszem.
Ha a férfi rákérdez az okra, akkor talán elmondja mi is történt dédanyjával nemrégiben.
Igen talán ezért van itt, ebben a roxmorts-i ivóban, ahol senkit nem ismer. Nem itt lenne a helye. Inkább a barátaival kellene töltenie ezt a napot. S nem egy kocsmában...
Na mindegy! Ha már itt van, akkor talán illene jópofát vágnia ehhez a helyhez...
-De egy teát szívesen elfogadnék.-ejti meg nagy mosollyal.

A Roxfort fiatal diákja továbbra sem tágított, úgy ült a helyén, mintha a legerősebb tapasztó átokkal bírták volna maradásra. Tény, Cyrus-nak egy pillanatra sem volt célja az, hogy asztaltársaságát elzavarja, vagy kötelezően távozásra bírja. Egyszerűen bejött a fogadóba, leült egy asztalhoz, és rendelt magának. Se több, se kevesebb. Ennek ellenére de Crasso kisasszony a történteket mégis így fogta fel, amelynek hangot is adott. Mi több, kikérte magának, hogy az egykoron törzshellyé vált asztalnál bizony egyedül szerette volna tölteni a közeljövő perceit. A szavak hallatán az éjszín viseletű férfi felpillantott, majd egy rosszalló pillantással húzta magához sétapálcáját. Neeeeem, egyelőre esze ágában sem volt a varázstárgyat elválasztani a bottól, azért ott még nem tartott a másik felettébb fennhéjázó magatartása. Nem tartozott azon emberek közé, akiknek túlontúl hamar megy fel a pumpa. Ahhoz képest, hogy Halálfaló volt, a végletekig hűvös tudott maradni. Talán ez volt az egyik fő tényező, amely miatt kiemelkedett társai közül, és amely miatt a Belső kör tagjának tudhatta magát.

Nem méltatta szóra a másikat, csak csendben üldögélt, és fixírozta magának. Elvégre oda veti a pillantását az ember, ahová csak szeretné?neki pedig éppen az iskolás mustrálása esett jól. Pár pillanatnyi, a másik számára minden bizonnyal feszült csendet követően adta le rendelését, majd zavarta el a pultost melegebb éghajlatra. Ekkor következett az újabb felszólalás, mintegy védeni a saját érdekeket. Érdekes, hogy az emberek akkor is beszélnek, ha nem kérdezik őket, vagy okuk sincsen rá. Itt van példának a lány is. Mert abszolúte nem kérdezte tőle senki, vajon milyen jellemmel áldotta meg az ég, mégis ecsetelni kezdte. Mi több, még mentegetőzött is, hogy egyetlen árva kortyot nem ivott, mióta a fogadóba lépett. Cyrus soha, egyetlen szóval sem mondta, hogy az italt kötelező jelleggel meg kell majd inni, melyből levonható a következtetés, de Crasso kisasszony bizony hiába tagadja, egy-két feles biztosan le szokott csúszni olykor.

Halovány mosoly jelent meg a Halálfaló ajkain, ahogyan hallgatta a folklór műsort. Régen látott már ilyen jó darabot, bár tény, az Azkabanban nem igen volt ideje, sem pedig módja színházba járni.
- Kisasszony!
Szólalt meg a másik gondolatmenete után. Hangja továbbra is mély tónusú, érzelemmentes volt.
- Nem illő visszautasítani egy kedveskedő gesztust. Attól, hogy lecsúszik a torkán egy apró, mi több, gyenge ital, még nem lesz iszákosnak minősítve.
Zárta a gondolatmenetét, mert tudta előre, ha Crasso magától nem, hát majd Imperio hatása alatt úgyis megissza a maga adagját. Bár abban kevesebb köszönet lesz, mert valószínűleg elfogy majd a fogadó összes mandragórapálinkája. A pálca már a kezében, bár igaz, rejtve?de ha kell, használni fogja. Sokat kell még tanulnia az ugyancsak Halálfalókat erősbítő fiatalság iskolás testvérének. Újabb mosoly, bátorító hatással. Talán kiolvasható volt a szemekből : ?nincs itt egyetlen tanár, avagy diák sem?nem lesz semmi vonzata annak, ha kicsit elengedi magát, és megiszik egy apró búfelejtőt.?.

Időközben megérkezett a szappant már bizonyára régen látott pultos is az italokkal. Az ezüstszín tálca az asztal közepére került, amelyből először a lány elé vándorolt egy csésze, benne forró vízzel, mellé pedig az apró pohár az átlátszó nedűvel. Ezt követően az alak a Halálfaló elé is odahelyezte a forró vízzel teli csészét. A filterek, valamint a cukor, tej, citromlé a tálcán maradtak. Biccentve törölgette meg kezeit a vállán lévő ronggyal, melyet követően ismét távozott.

Cyrus megemelte szabad kezét, mutatva, a lány szolgálja ki magát először a tea kellékeivel?elvégre egy úrról beszélünk. Etikett?

(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/Cassfejlc.png)



A küldetésem negyedik napja... Ismét unalmasan telik a délután, mert a személy, akit megfigyelek... épp délutáni sziesztáját tölti otthon... Ilyenkor van 5-6 órám, míg a fazon újra kimozdul. Bár ma már nem volt kedvem vele foglalatoskodni, mert a fontos események három nap múlva kezdődnek meg. Addig nyugi van, és én is pihenhetek és unatkozhatok.
A feladatom elég hosszú időre szólít most ide, hiszen a megfigyelt illető, elég unalmas életet él, s nem lesz egyszerű a megfelelő helyre csalni. Az igazat megmondva nem is siettem el nagyon. Három hete kaptam rá, s úgy voltam vele, ezt az időd maximálisan ki is használom, addig sem kell otthon ülnöm. Addig sem hallgatom Vesta siránkozásait, hogy megint nem vagyok vele, megint merre jártam... Bár ezek a kirohanások a Nagyúr tényleges megjelenése óta jelentősen csökkentek, de még is... És most valahogy nincs kedvem elintézni a nőt... Meg mi a fenét csinálnék a fiammal? Nekem dolgom van, küldetésem. Abba nem fér bele egy 5 éves gyerek nevelése...A nagyszülőkre nem bízhatom, hiszen nincsenek... Szóval ezzel várnom kell... Addig is itt vagyok, és mindenhol... bárhol, csak nem otthon. Keresem a szép nők társaságát, és ha Vesta még egyszer... Még egyszer kérdőre von...Neki annyi...

Közben unottan lépkedtem az utcán majd betértem a szokott helyemre.
Roxmortsnál unalmasabb helyet keresve sem találhatnék, még Chamberpot is érdekesebb... Na, de mit van mit tenni. Ha ezt kérték tőlem, hát ezt teljesítem.
Így ismét a Vaskanban ülök, és szemlélem a népet. Egy pohár whiskey előttem, egy hamus... a cigaretta tárcám.
Unottan nyúlok érte, s kihalászok egy újabb szálat. A számhoz emelem, majd ezüstgyújtómmal felizzítom.

Ekkor érdekes ?társalgás? üti meg a fülemet. Egy férfi, aki láthatóan igen illuminált állapotban van, inzultál egy igen szemrevaló és fiatal hölgyet. De láthatólag probléma nincs, a nő megragadja, és kikíséri az inzultálót, majd pár perc múlva egyedül tér vissza. Úgy tűnik sikerült simán elintéznie a dolgot. Felkeltette az érdeklődésemet...
Csinos, szemrevaló teremtés. Szőke hajkorona, szép szemek... ilyen messziről is látható volt a gyönyörű igéző szempár. Csak állt, és körbenézett a söntésen. Láthatólag italra szomjazott... és nahát, nahát... mintha meg akadt volna rajtam a szeme... Majd el is kapta a tekintetét.
Hát jó, akkor játszunk kicsit.

Felálltam, és a pulthoz léptem, kértem egy üveg whiskeyt meg még egy poharat. Visszaballagtam az asztalomhoz, leültem.

Megvártam, amíg a nő ismét rám tekint majd intettem, hogy csatlakozzon. Ha olyan, akkor mindenféle nyálas kérés nélkül jön, ha meg nem... majd jön más. De úgy vettem észre rajta, hogy nem olyan fából faragták. Vagány, belevaló nőnek tűnt... Nem akármilyennek...

Vártam, és közben elkalandoztak a gondolataim.
Ez a nő első pillantásra ismerősnek tűnt... Míg tovább figyeltem, rájöttem kire is emlékeztet. Vesta.
Az én Vestám sejlett fel előttem. A szép szőke ciklon őt juttatta az eszembe. Még az első időket, mikor
megismerkedtünk...

Fiatal voltam, és bohó... Megláttam és megszerettem... aztán jöttek az ellentétek, a gyerek... És most hol állunk?

Itt ülök Roxmortsba és arra várok, hogy egy gyönyörű szőke lányka ide billegjen hozzám, és megossza velem az estéjét, és esetleg még mást is.
Kaján vigyor ült ki a szám szegletébe... El tudtam képzelni ezt a mutatós teremtményt magam mellett... esetleg másképp is...
Újabb mosoly...

Remélem végre rám néz, és nem kell tovább egyedül ülnöm. Közben komótosan szívom a cigarettát, töltöttem a whiskeyből és bele kortyoltam...
Hamarosan kiderül vajon hogyan is folytatódik a mai este...

Angelus (ilyen későőőn, úgy szégyellem :( )



Néha többet ér érezni azt, ahogyan édes mézként csorog végig a torkodon egy ital, mint bármi mást. Hisz akadnak, akiknek négy dolog van az életükben , amik elkerülhetetlenek: A sör, a bor, a pálinka és ez az egész együtt.
S vannak, kik bánatukat osszák meg az itallal. Kik úgy tekintenek a lángoló folyadékra, akár egy barátra, egy hű feleségre, vagy egy szenvedélyes szeretőre. Ki mindig ott lesz mellettük.
Szenvedély?
Ő csak ezt látja az italban. A pillanatnyi örömöt. A mámorító ízt. A poharak, mennybeli, csilingelő csörrenését. Bármikor képes lenne nemet mondani. A kérdés, hogy akar-e?
Hisz ha már itt az üveg, a pohár, s a jó rokoni társaság? miért lenne hát hátránya mindennek?
Ahogyan az üveg az asztalra koppan, feltekint a pincérre. Nem az a hagyományos kocsmába járó egyed, bár meg kell hagyni talán, úgy fest.
Ujjbegyeit megemeli s a pohár kerek száján kezdi el körözgetni.
Körbe, és körbe.
S közben másik kezének csontos ujjai között lágyan ott lapult az érdes, kövér, barna szivar, melyből émelyítő füst áramlott.
Mogyorón szín szemei, Angeloust fürkészi, s somolyogva figyeli ahogyan a kedves rokon az italát kortyolgatja. Hiszen melyik ember, vagy inkább melyik férfi lenne képes várni azzal, hogy pohara ne ürüljön ki rögvest?
Ő biztosan nem?
Egyszerűen csak azért, mert bosszantaná az aranyszín nedű, melybe belenézve talán saját tükörképét látná. S bosszantaná a torkán érzett fura szomjúság.
Mikor az ember nem szomjas?
?Csak iszik.
Mindenki egészségére.
Teltek az évek. S mivel?
S mivel?
Miközben vékony ajkai beszédre nyílnak, keze megtámasztja a vaskos szivart az asztalon lévő hamutartónak. S a tárgy, melynek fele már az egekben hál, füstölőként árasztja magából az egyenletesen felfelé törekvő felleget.
- Hosszú, de hosszú évekkel, ezer meg ezer nővel, s megszámlálhatatlan cigarettával, kedves rokon. Meg persze ? s keze emelkedik, lendül az üveg, kifolyik a mézédes nedű ? Apám esélytelennek tűnő próbálkozásaival? - a dugó visszanyikorog helyre, s hatalmas keze körbeöleli csontos ujjival a kis pohárkát.
- Higgy nekem kedves rokon, egyik iskola sem másabb mint ahogyan azt oly sokan állítják. Az ember egyikben sem javul, s egyikben sem nevelődik. Hiszen mindenütt ugyanazt tanítják, végtelen idők óta? Tiszteld apádat - keze emelkedik a pohárral ? hát legyen ez most az Ő egészségére.
Ajkain görbül a somolygás. S nemsokára újra érzi a torkán a vízesésként lecsorgó nedűt. S mikor a pohár az asztalt érinti, csend. Csak az utolsó koppanás az ami víz hangzik még egy kis ideig. S a közben a füsttel játszadozó rokonát kémleli. Azt, ahogyan az ezüstfelhők égre szállnak. Ahogyan a pohár újra és újra telivé válik.
Ahogyan Letiről kérdez.
Leti?
Leti?
A bájos kis leányzó Angelus oldaláról.
A bájos kis leányzó, aki nővé cseperedett.
- Nincs ínyemre, hogy hazudjak neked, de az igazság az, hogy aligha látjuk egymást.
Újabb korty.
- És talán ismersz is kedves rokon. Nem vagyok a szavak embere. Épp ha csak köszönünk egymásnak.
Majd ahogyan vékony ajkai közé fonódik a szivar, az ismét, vöröslő parázslásra kap.

Sweet Charming Angelus

Bár a fényviszonyok nem voltak a legtökéletesebbek a kocsmában, mégis Cassidy olyan tisztán látta a titokzatos idegen minden egyes vonását, hogy az már-már ijesztőnek tűnt számára. Pár másodpercig még a szemét sem tudta levenni róla, s mikor végre az eszének sikerült átvennie az irányítást?
Elkapta a fejét?
Az asztalára pillantott?
Tekintetét a dohos hamutálra szegezte?
Még lejjebb hajolt, hogy ne legyen oly nagy a kísértés?
Aztán meg meglett az eredménye?

- Ha?ha?ha?hapczsz? - egy hatalmas tüsszentés, melybe belezengett az egész kóceráj, s a legtöbb férfi fel is kapta rá a fejét.

~ Tessék Cassidy? ennyit a meghúzódásról, s arról, hogy ne kelts feltűnést! De ha nincs az a fura idegen, akinek a tekintete olyan? Áh már megint álmodozom? Miért? Azelőtt soha sem tettem ilyet, max kislánykoromban? De ez nagyon durva? Mintha nem is én lennék? És tessék már magamban beszélek, elértem a teljes becsavarodást? Hurrá! Gratulálok magamnak a teljesítményért? ~

Sóhajtás?
Még több szivarfüst?
Ma valahogy ingerli az orrát?
Pedig máskor maga is elszív egyet-kettőt?
Micsoda különös nap ez a mai, ez a pár perc máshogy telt el?

~ És most hová tűnt? Óh, most elvesztettem? Mindegy legalább már nem rágódom ezen az ügyön, nem jó ha hagyom magam elcsábulni... Áh, nincs ilyen szerencsém, ott áll a pultnál? hm? talán whiskeyt tart a kezében? és most visszaül? idenézett? nos ha ennyire feltűnően szemez velem akkor talán illene odamásznom, ha másért nem is, hogy lekoptassam! De azt nem akarom? ~

Cassidy elméje már teljesen összezavarodott, de azért még két lábbal áll a Földön és még mindig nem könnyű eset, s nem hagyja magát olyan egyszerűen levenni a lábáról. Sem most, sem máskor.
Feláll, odasétál a szépszemű idegen asztalához, majd felteszi a kissé közhelyes kérdést.

- Szabad ez a hely? ? mondta olyan tudatlan kiscserkész módjára.

Ha a válasz igen volt, vagy bármi más ami arra utalt, hogy helyet foglalhat akkor folytatta a beszédet.

- És mit keres egy ilyen jóképű fiatal férfi egy ilyen közönséges kis kocsmában éjszaka? ? kérdezte kis gúnnyal a hangjában ? Nem a legjobb hely a ? kikapcsolódásra?

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/darren.png)
A Nadin-nal való találkozás kimerítette Eaton energiatartalékait, szinte utolsó gondolatként bukkant fel kusza elméletlapjai között az ivás fogalma. Roxmortsi hétvége révén le lehetett menni a közeli városba, de természetesen csak akkor, amikor a többiek. A fiú percekig mérlegelte, vajon megéri-e számára, hogy lelépjen az iskolából késői órán, végül magára kapta fekete bőrkabátját, és elillant az iskola falai közül.
A szél igencsak meg volt zabolázva ezen az estefelé közeledő órákban, ami csak egy lapáttal rátett arra, hogy a Szárnyas Vadkan valahol a kis városka szélén volt, eldugva, akár egy szégyenfolt, egy pattanás a mázolt arcon. A fények fel-felvillantak az utcán, ahogyan Eaton végighaladt a macskaköves úton. A halovány, sárgás megvilágítás nem sokban segítette a járókelőket, de fenntartotta azt a látszatot, hogy ezen a területen is törődnek a lakosok és az erre tévedők igényeivel.
A Szárnyas Vadkan nem volt egy túlcsicsázott hely, az ajtó fölött egy deszkába voltak vésve a betűk, melyek körül a fa korhadozott, mállott és mohásodott az időjárás viszontagságait és a idő múlását jelezve. Ide csak olyan emberek tértek be, akik nem akarták, hogy mások is meghallják szavaikat, titkaikat, sugdolózásukat.
Eaton benyitott a zörgő ajtón, mely úgy súrolta a padlót, hogy hangja egy halom, égéstől ropogó fatönkhöz hasonlított kis vascsapkodással megkontrázva. A fiú száján undorodó vonások mutatkoztak, vélhetőleg idegeinek ez volt az utolsó pendülése. Bevágta az ajtót maga mögött, és a pulthoz sétált. Nem nézett körbe, csupán maga elé meredve véreres szemekkel könyökölt megterhelten az asztalra.

 - Vodkát ? jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon, bár nem is volt, aki ellenszegülne. A pultos már hozzá volt szokva az idősebb mardekáros fiatalok követelőzéseihez, akik alkoholt fogyasztanak fiatal koruk ellenére. Úgy vélekedett, hogy nem az ő gyermekei, mindenki azt tesz magával, amit csak óhajt, és aki ide jön, nem véletlenül lép be az ajtón, mely már alapjáraton is azt sugallja: nem árulunk álomport.
A csapos eltörölt egy poharat, majd kiöntötte az italt. Eaton kényelmesen féloldalt támaszkodva felült a pult egyik székére, és a pohárban forgatva az italt elmélkedett, mérlegelte a Nadine-al való álláspontját.
~ Ebből még baj lesz? De végül is, ezért vagyok én Én, mert nem rémülök meg holmi lánytól, és a vele járó szörnyű apróságoktól. ~
Egy korty, mely belső testét felmelegítette, egy korty, mely lenyugtatta szakadozó idegeit. Eaton csak most pillantott körbe, hogy kikkel van egy légtérbe zárva ezen  mocskos helyen. Volt pár ?igyunk ameddig bírunk? egyén, pár még józan és? és egy úriember. Hátulról, s csak a ruhájáról nem lehetett volna felismerni, de haja, se néha profiljából kivehető vonásai bizonyosságot adtak nemesi mivoltáról, aranyvérűségéről.

~ White. Az aranyvérű, Voldemortkövető diák, akik vélhetőleg már gyerekkorában a kezén levő tetoválással játszadozott. Mindenkit felforgat, aki hasznára válhat, és senkit nem kímél. Hm? Tanulhatok tőle. ~
 - Hello, White. ? lépett az asztal mellé Eaton, kezében a melengető itallal, melyet megállás nélkül keringetett a pohárban amolyan levezetésként. ? Helyet foglalhatok asztalodnál? ? Az úri megjelenés Eaton szerint csak előny lehet, remélhetőleg nem küldi el melegebb éghajlatra, hanem inkább megajándékozza egy hellyel maga előtt. A távolság nagy úr, és a fiú reméli, hogy a White fiú felismeri benne a lehetőséget, mint Voldemort egyik újabb követője, s megpróbálja kitapogatni, mekkora hűség lakozik Eaton-ben. Még a végén lehet, hogy Eaton-nek kedvére válik a Halálfaló lét, és csatlakozik a csoporthoz. De még messze az út. Ki tudja hány követ kell még megmozgatni addig.

Mikor a csapos megjelent az italokkal, Gwennie csak nézte, hogyan rakja le az asztalukra a rendelést, majd miként halad tovább a többi vendég felé. Esze ágában sem volt még csak hozzá nyúlni sem az előbb kihozott "gyengének" minősített átlátszó nedűhöz, mitöbb még a tea kellékeit is csak pár perc múlva szemlélte meg.
Úgy látszott az idegen ugyanazon asztalnál marad, mint a lány, szóval Gwennek semmi értelme nem lett volna ellenállnia, vagy felszólítania az urat, hogy üljön át egy másik asztalhoz.
Egy nagy sóhajtás kíséretében nyúlt a forró vízzel teli csésze után, majd kezeit hirtelen visszarántva szisszent fel.
-Igazán forró.-szólalt meg, mikor rápillantott a vele szemben ülőre.
Pár percnyi nagy csend következett be, melyet -úgy tűnt- a lány nem akar megtörni. Mindketten csak ültek, s talán próbálták beazonosítani egymást. Vagyis Gwennie ezen fáradozott, mert valahonnan ismerős volt neki ez a férfi, de nem rémlett neki semmi konkrét az alakról.
Talán a Roxfortban hallott már róla, lehet, hogy egy régebbi diák, s valaki épp pont róla mesélt. Nem lehetett nehéz akkoriban se felismerni. Főleg, hogyha ugyanilyen mosolya volt. Ugyanis ez az érzés, mely megjelenik az arcán, az egyszerűen... egyszerűen... olyan mintha...
Nem lehet megmagyarázni, de a lánynak úgy tűnt, mintha egy olyasfajta vigyort látna az ember arcán, mint annak idején Tristram-én. Igen! Tulajdonképpen ugyanazt a mosolyt látja viszont, amit meglátott fivére arcán, mikor pár hónapja megjelent Celia házánál.
De miért is hasonlítana ennek a két férfinak az arckifejezése egymáséhoz? Semmi nem köti össze őket. Vagy talán mégis?
Nem, nem kombinálhatok! Ötlik fel a lány fejében a gondolat, rágondolva régebbi balhéjaira, amik az ő nagyszerű elméjéből kipattant gondolatai miatt történtek meg. Amik most egymás után elméjébe kúsztak, és végigpörögtek agyában.
De újra csak Tristram és az idegen mosolyát látja maga előtt. Mintha két egymástól idegen, különböző személyt látna maga előtt, s akikben csak egy a közös. Az ugyanolyan fagyos, baljós vigyor...

Az elkalandozás következménye, hogy a csésze víz biztosan kihűlt már, s talán a férfi is észrevehette, hogy nem éppen erre jár a szőkeség.
Gwennie zavarodottan nyúl a csésze után, melyben még épphogy meleg a víz, de ez most kimondottan nem zavarja. Inkább gyorsan beleteszi a vízbe a tea hozzávalóit, csak hogy hamarabb végezhessen. Talán, ha elfoglalja magát, akkor nem filozofál ennyit. Talán.
Agya most újra azon kattog, hogy megkérdezhetné az előtte ülő egyéntől, hogy talán ismeri-e Tristram de Crasso-t. Vagy csak utalni kellene rá.
Hiába, a lány ajkai ezt mondják:
-Elnézést, de még mindig nem tudom a nevét.-közli kissé udvariatlanul, bár az előbbi történtekhez képest mégis illedelmesen, utalva arra a tényre, hogy a sötét alak, még mindig nem adta tudtára a becses nevét.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/darren.png)
Eaton meg sem moccan, rezzenéstelen arccal várja az engedélyt, hogy helyet foglalhasson az asztalnál. A hetedéves White úri vonásait le sem törölhetné magáról, szinte a bőre alatt is érződik, hogy nemesi családból származik. Az ajkaihoz érintett cigaretta lomha füstöt enged szabadjára, mely gazdájához hasonlóan makacsul nem akar eggyé válni közegével, s magányosan tör utat magának a plafonig, ahol szétfoszlik.
Az engedélyt végre megkapta a fiú, így először az asztalra helyezi poharát, és levedli kabátját. A fogasra akasztva felesleges ruháit helyet foglal elegánsan a széken, majd megfontolt mozdulatokkal elkezdi a pohár szélén körbe-körbe járatni ujjait.
- Hozattam egy üveg vodkát is neked, így talán egyszerűbb, és nem kell lépten-nyomon idehívni a pultban tartózkodó.. khm.. korcsot. ~ Nos igen, korcs. Tökéletes szóhasználat egy majdnem tökéletes férfitól. ~ Sajnos ez a hely nem az igényességéről híres. Nem is értem, miért járok ide!? De ha már itt tartunk kíváncsi lennék arra, hogy a kis Mclain fiú mit keres itt az éjszaka közepén? ~ Legszívesebben szétverném a világot, ez így megfelel?

Eaton óvatosan felemelte tekintetét a rideg arcra, mely most választ várt. A fiú nem szándékozott kibújni, sem pedig felvágni. Egyenes, őszinte, ahogyan elvárják.
 - Amint jómagad is látod? - emelte fel poharát. ? Feszültség levezetésként látogattam el ebbe a lukba, túl sok minden történt ezen a héten. Megindult életem vonata, és ideje kézbe vennem a szálakat magam körül, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan jómagam szeretném. ? Eatonnek valójában nem voltak kidolgozott tervei, mindig pillanatok alatt, az adott helyzetekben pattantak ki fejéből az irányok és tervek, hogy mit akar véghezvinni. Ezek mostantól nem értek semmit. 16 éves, és megkezdődött a bábjáték, ahol nem csak a bábuk között való járást kell elsajátítania, hanem fel kell ismernie az olyanokat, mint ő maga, akik kívülről szemlélik a vak és álomvilágban levő embereket.
 - Sosem lehet elég korán kezdeni? - mondta sokat sejtetően és mégis üresen, majd kiitta poharából az utolsó cseppet is. Darren közben hasonlóképpen levetkőzött, s karján díszelgő jel tisztán láthatóvá vált mindenki számára. Valahol arrébb, az egyik asztalnál, összesúgtak, de White-ot szemlátomást nem érdekelte mások véleménye, megrendíthetetlenül büszke arccal viselte választott útját.

Eaton tekintete is a jegyre vándorolt, mely békés volt ezen pillanatokban. A fiút szinte megbabonázta a jegy, valamiféle belső energia áradt szét testében, mintha a hatalom édes alkoholcseppeket ejtett volna ajkaira, melyeket épp hogy megízlelhet. A látvány újabb erőt adott számára, hogy megpecsételje sorsát a követőkhöz, az úgynevezett Halálfalókhoz hasonlóan. Mindent és mindenkit feladni egy szent cél érdekében, s csak azt életben hagyni, aki érdemes az életre. Aki ugyanazt a fényt látja az út végén, és nem érzelgősködik holmi gyámoltalan és bugyuta, alulfejlett muglik miatt. Aki a fejlettebb jövő érdekében képes tarolni, s megtisztítani ezt az elkorcsosodott népet.
A fiú titokban felnézett White-ra. Némiképp irigyelte a rendíthetetlenségét, az eltökéltségét, nemességét, ridegségét és érzéketlenségét. Ez az érzés egyben féltékenység, tisztelet és elismerés is volt.
 - Az iskolában senkit sem érdekel, hogy nem vagyok a hálókörletemben, aki meg tud róla, nem árul be. Mert nem származik belőle semmi haszna ? Eaton kissé széttárta karjait, mellyel jelezte, hogy ennyire jól ismeri hálótársait. Ugyan, miért adnák fel, ha nincs belőle haszon? Egymást szokták védeni, falazni, elvégre, mardekárosok, akik ugyan nem feltétlenül azonos véleményen és jövőképen vannak, de alaptulajdonságaikban megegyeznek.
 - A kijárási tilalom meg hasonlók pedig elavultak, könnyen kijátszhatóak és még ellenőrizni is nehezen tudják. Mi pedig azért vagyunk, hogy bebizonyítsuk mennyire hasztalan és fölösleges idő- és energiapazarlás ilyen törvényeket létrehozni, s megpróbálni betartatni.

//Lena//

Cipőim lassan, kimérten koppantak a macskaköves, hosszú utcán, majd hirtelen megtorpantam. Szemem sarkából egy ismerős ajtóra lettem figyelmes és a nehéz faajtó fölött egy még ismerősebb, csalogató név hirdette a hangulatosnak nem mondható helyiséget. Szárnyas Vadkan...amolyan kocsmaféleség, a zűlleni vágyók legtökéletesebb helye, olyan "ereszd el magad és élvezd a piát, a szabadságot" hangulata volt. Most pedig pont erre volt szükségem, lazulásra, semmittevésre. El akartam távolodni a Roxfort megszokott falaitól, a nyüzsgő diákseregtől, az idiótábbnál idiótább tanároktól, minden kötöttségtől. Megkövülten álltam ott egy darabig, karjaim széttárva lógtak mellettem, arcomon az elszántság tüze égett. Kezeim hirtelen ökölbe szorultak, tettem két határozott lépést előre, farkasszemet néztem az ajtóval. Megbabonázott, teljesen megszédített, mintha mágnes vonzotta volna a testem egyre közelebb és közelebb hozzá, mígnem a kilincs már elérhető távolságba került. Gyorsan végignéztem magamon ~elég jól festek ahhoz, hogy ide belépjek?~ de hamar rájöttem, hogy ez bizony nem egy pedáns, nagystílű étterem...csak egy lebúj. Ennek ellenére feltűrtem fekete ingem ujját, beletúrtam felnyalt hajamba, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy a pálcám még mindig a farmerzsebemben csücsül ~hisz ki tudja, lehet, hogy még szükségem lesz rá~ lenyomtam a kilincset.

Rámszegeződtek a sötét, szúrós tekintetek. Nem, félreértés ne essék, nem voltak túl sokan a Vadkanban, de az a pár kemény vonás, ittas pofa elégnek bizonyult. Vetettem egy könnyed pillantást a nem túl megnyerő alakok felé, majd mint aki tudomást sem vesz a körülötte zajló eseményekről a csapos felé vettem az irányt. Lazán, felszegett fejjel közelítettem meg a pultot, arcomon érzelemnek jele se látszott, szemem mégcsak meg se rebbent. Úgy látszik a Josh nevű csoda is rövid ideig tartott, mert az imént még belémfúródó szempárok gazdái folytatták a beszélgetést, hangok szűrődtek innen-onnan, a néma csendből egyszerre kocsmához illő zaj kerekedett. Végre elértem a pultot. Egy könnyed mozdulattal felugrottam a székre, majd rákönyököltem az asztalra és vártam. Ujjaim ritmusosan koppantak a pult tetején, majd a mozdulat gyorsabbá, idegesebbé vált...még pont jókor került elő a pultos, aki ki tudja merre kódorgott.
- Valami erőset! -vetettem oda csak úgy a szám szegletéből. Hangom éles volt, szemeim szikrát szórtak.
- Vodka? -szólalt meg a mély, rekedtes hang a lehető legnagyobb nyugalommal és nemtörődömséggel.
Szóra se méltattam, kezemmel intettem egyet, ami körülbelül annyit tett, hogy: "Megfelel, csak hozzad már seggfej"

---

Egy olyan hétvége, mikor a nyár előtt még kimenőt kaptunk az iskolából, s eljöhettünk ebbe a varázslatos kis falucskába, Roxmortsba. Néhány barátnőmmel már bejártuk az egész falut, a csöndes utcácskákban kóboroltunk, betértünk a fagylaltozóba, megálltunk egy-két műemléknél, leültünk a parkban, s ott csevegtünk órákon át. Akkor akadtam rá erre a fekete bőrkötésű, nem túl vastag könyvre, melynek az első lapján ez áll: Josh Reynolds. Ismerős a név, van egy évfolyamtársunk, akit így hívnak,  na de Roxmortsban annyi ember megfordul, hogy akár lehet még vagy tíz Josh Reynolds. Mivel elég kíváncsi természet vagyok, kicsit belelapoztam még ott a parkban, s találtam egy-két nevet, többek között szerepelt a Roxfort is. Ez már egyre gyanúsabb, s mivel a könyvecske hemzsegett az eseményektől, s a nevektől, úgy gondoltam, hogy csakis egy napló lehet, vagy határidő vagy élettőrténet, a kettő közül valamelyik. Nem akartam ott hagyni, ezért inkább magammal hoztam, elfér a kezemben, majd az iskolában leadom, hátha fogják keresni.

Az utcán lépkedünk a lányokkal, a park felől jövünk. Már leszállt az est, de még nincs olyan késő, hogy visszamenjünk a szállásra. S ilyenkor mit is tehet egy diák, hová is mehet? Sok választásunk nincs, marad a szárnyas vadkan, bár úgy hallottam, hogy az inkább kocsmatöltelékeknek való hely. Az effajta pletykákra én mégsem adok, inkább személyesen kitapasztalom. Bele is merültem a gondolataimba, így nem is vettem észre, hogy Bella már egy perce csak nekem csacsog.
- Mit mondasz? - Pillantok rá, mire mindannyian nevetésben törnek ki.
- Csak azt, hogy mi még elsétálunk a kilátóhoz, gyere te is. - Feleli, s tovább mosolyog. Áh, én aztán el nem mászok ilyen sötétben ahhoz a kilátóhoz, inkább megvárom őket a Vadkanban.
- Lányok, ti menjetek, de nekem nincs kedvem, majd itt leszek, gyertek vissza gyorsan. - Kérem őket mosolyogva, hisz valljuk be, nem lehet olyan jó ott bent egyedül. Még intek feléjük a kezemmel , aztán ők elkanyarodnak balra, én pedig jobbra, s máris megvillan előttem a cégér, amely a kocsmát hirdeti. Egy bordó-fekete csipkékkel díszített, egyrészes ruhát viselek, elegáns darab, bár egy kicsit kihívó. Miután belépek a fából készült ajtón, körbepillantok, s látom, hogy a pletyka mégis csak igaz, ez egy elég zűrös hely lehet. Arcomról azonnal lekanyarodik a mosoly, nem ilyen környezetre számítottam. A lányok után kellene mennem, de félek, hogy ilyen sötétben csak elkerülnénk egymást. Nem baj, nem lesz gond. Nyugtatom magam, miközben megközelítem a pultot, s kicsit zavartan, de megállok amellett. Figyelem a pult mögött álló csapost, aki furcsa fintort vet rám, talán nem lehetek szokványos jelenség a helyiségben. Aztán gyorsan felmérem a pult mögött elhelyezett üvegeket, egyik sem ismerős, málnaszörpöt pedig sehol sem látok. De azért csak van...A pultosra mosolyodom, s ujjaimmal halkan kopogtatok a pult tetején, ezzel jelezve, hogy rendelnék. Lassan a kopaszodó alak is elém lép, s ahogy vigyor kúszik az ajkaira, meglátom a rémesen ronda, sárgás és hiányos fogsort.
- Öhm, egy málnaszörpöt kérnék. - Adom le a rendelésem egy apró mosoly keretében, kicsit halkan mondom, nem szeretném, ha mindenki engem nézne. Ahogy sejtettem, a fickó azonnal elröhögi magát.
- Szörpöt? Akkor rossz helyen jársz, itt nincsen szörp, csak tömény van. - Válaszolja dohánytól rekedtes hangján, én pedig kicsit elkomolyodom. Tömény? Mármint tömény málnaszörp, víz nélkül? Vagy valamiféle keverék? Ne röhögjetek most, még soha az életemben nem ittam alkoholt, csak bort, de abból sem sokat. Némi gondolkodás után ismét a fickóra mosolyodom.
- Akkor egy töményet kérek. - Rövid, s tömör rendelés, a férfi tekintete felcsillan, s már el is fordul, hogy a dolgát végezze. Közben szépen feltornázom magam a bárszékre, s körbepillantok. A pult mellett ül egy helyes srác, én meg nem vagyok az a szégyenlős lányka, hogy ne nézzem meg magamnak. Igazán helyes, olyan mint...Nahát, hisz ez ő. Ekkor fordul vissza a csapos, s a srác elé tesz egy pohár áttetsző italt.
- Öhm...Josh, hello. Ha nem tévedek, te vagy Josh, egy évfolyamra járunk. - Szólítom le, miközben a pultra helyezem a kis fekete naplót...

//Lena//

A csúf alak igyekezetnek nyomát sem láttatva töltötte ki az ízletes nedüt, mialatt szemeit egy másodpercre sem vette le rólam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de úgy döntöttem nem járatom feleslegesen a szám, hisz nem ezért jöttem ide. Ha a fickónak annyira tetszem, felőlem bámuljon csak, meg se fogok rezdülni. Keményen álltam vizes szemeinek szemeimbe fúródó hatását, követtem minden egyes mozdulatát. Végre közelebb lépett hozzám és lassan, kimérten letette elém a kívánt poharat, benne az erős vodkával. Bármennyire is kívántam és már-már a számban éreztem az ínycsiklandozó illatú italt nem nyúltam azonnal hozzá, megvártam míg a pasas eléri a kiszemelt asztalt és távozik a tőlem legtávolabb eső pontra. Görbe lábaival meglehetősen sután, ügyetlenül mozgott, meglehetősen sok időt vett igénybe míg elérte a célt. Ez a hosszú perc azonban bőven elegendő volt ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem. ~Hogy lehet valaki ennyire elfuserált, szerencsétlen? Szánalmas egy alak.~ Szemeim szinte a hátába fúródtak, lenéző, megvető pillantásom megbélyegezte a torzszülöttet. Valószínüleg ő is megérezhette átható tekintetem, mert még mielőtt elérte volna az asztalnál ülő "kedves" vendéget megtorpant. Formátlan ronda feje oldalra fordult, vizes szemei válla fölött találkoztak mozdulatlan íriszeimmel. Őszintén szólva hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt ijesztő ez a sejtelmes nézés...ha egy kisfiú lennék, aki még semmit sem tud a világ dolgairól, akkor tuti becsináltam volna a gatyóba...na de engem sokkal keményebb fából faragtak, mintsem ilyen könnyen megfutamodjak és feladjam a "küzdelmet". Fejem továbbra is mereven tartottam, szempillám meg se rebbent, egy ideig farkasszemet néztünk a pasassal. Eldöntöttem, hogy kitartok, hogy állom a pillantását, és ami már egyszer eldőlt bennem, arról nehéz volt lebeszélni...bárki is legyen az illető. Az alak azonban kisvártatva megunta a kicsavarodott testhelyzetet, elkapta merev tekintetét és a vendéghez lépett. Talán megunta, de innentől kezdve nem érdekelt a dolog...inkább egy sokkal kellemesebb üggyel foglalkoztam.

Már csak ketten voltunk...a pia és én. Mennyei illatok csapták meg orromat, ahogy közelebb hajoltam a csábító pohárhoz. Nyújtani akartam a pillanatot, régen ültem már egy pohár vodka fölött teljes nyugalomban, a semmittevés jóleső érzésétől áthatva. Ki kellett élveznem minden pillanatát és ki is akartam élvezni. Ujjaim meg-megérintették az üvegpohár oldalát, de mindeddig csak szemeztem annak tartalmával. Ekkor azonban egy hirtelen gondolattól vezérelve egy határozott mozdulattal megragadtam a kívánatos tárgyat és egészen szemmagasságig emeltem. Forgattam, nézegettem, de még mindig ugyanolyan mámorítóan festett a benne lötyögő folyadék. Nyeltem egy nagyot, már szinte a számban éreztem a kellemes, erőteljes ízt, éreztem ahogy az ízmolekulák bejárják az egész számat, majd megtalálva a kijáratot lecsusszannak az egyenes csúszdán. Nem bírtam tovább, próbáltam még inkább lefékezni a vágyaim, de eddig ment. Ahogy végiggondoltam a folyamatot azon nyomban érezni is akartam, tapasztalni a saját bőrömön. Lejjebb engedtem a hűvös poharat, majd mikor elérte a számat, hozzáérintettem, kicsit megdöntöttem és belekortyoltam. Egész testem bizsergett, ahogy a csípős ital átjárta a szám belsejét, majd elindult hosszú, sötét útján lefelé. Behunytam a szemem, a poharat letettem és jóleső mosoly terült szét arcomon. Unalmamban úgy döntöttem játszadozok egy kicsit. Zsebemből kihalásztam a pálcám, majd meglendítettem a nyugalomba helyezett pohár fölött és kimondtam a bűvös szavakat.
- Locomotor. -suttogtam szememet le sem véve a tárgyról. Erősen kellett koncentrálnom, de végül elértem a célom, a pohár lassan, billegve megemelkedett. Kezemmel egyensúlyoztam nehogy kilöttyenjen a drága lé, de a mutatvány sikerült. Hirtelen ajtócsapódásra lettem figyelmes, majd közeledő léptek zaját hallottam. A pohár kissé gyorsabban landolt a kelleténél, de szerencsére egy csepp vodka sem veszett kárba. Visszalépett a külvilág. Eddig úgy éreztem magam mintha egyedül lettem volna egy üres helyiségben, a körülöttem lévő zsivaj megszűnt létezni, csak a pohár és én. Most egy csapásra minden megváltozott. Újra hallottam az emberek kiabálását, újra egy kocsmában éreztem magam, kizökkentettek saját kis nyugodt világomból. Felpillantottam és csak akkor tudatosult bennem, hogy a csúf csapos a pult mögött áll és szeme sarkából továbbra is engem bámul. Ekkor azonban női hangok csendültek föl közvetlenül mellőlem. ~Málnaszörpöt?? Biztos, hogy jól hallok?~ néztem oldalra, miközben ismét nagyot kortyoltam a vodkából. Egy pehelysúlyúnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető csaj tápászkodott föl a bárszékre. Arcát eddig nem láthattam, de mikor az is feltűnt rájöttem, hogy ismerem. Roxfortos volt. Szavaira még az oly komor pultos arcán is mosoly terült szét, én meg inkább elfordítottam a fejem, nehogy kitörjön belőlem a röhögés. ~Málnaszörp.~ vigyorogtam magamban, mostmár egyre jobban érdekelt a szitu. Miután a rém elmagyarázta neki, hogy itt ilyesmit nem árulnak, mert ez ugyebár egy kocsma és csak töményet szolgálnak fel, a lány rendelt egy töményet. Őszintén szólva már abban sem voltam biztos, hogy tudja mit jelent a szó. Mosolyogva várta a kért italt, éreztem, hogy szemei rámtapadnak, vártam mi sül ki ebből. Felismert.
- Hello. Jah, én vagyok, nem tévedsz. -válaszoltam meglehetősen kurtán szám szegletében megbúvó mosollyal. Ránéztem a csajra, majd szemem egyre lejjebb és lejjebb vándorolt, alaposan végigmértem a szöszkét, cseppet sem zavartattam magam. Nem volt rossz csaj, sőt...volt rajta mit fogni az tuti. Már ekkor tudtam mit fogok tenni, ott lebegett előttem a cél, ez hajtott.
- Te pedig...Lejla vagy Lena? Vagy ki is? -pillantottam rá teljes tudatlanságot szimulálva. Ekkor tette elé a csapos az italt. ~Bezzeg az enyémmel szarakodtál egy óráig te fajankó!~ szegeztem rá szemeim hirtelenjében, majd visszafordultam a lánykához. A poháron megakadt a szemem.
- Nem muszáj meginnod ha nem akarod. -néztem rá kihozva magamból a legtöbb kedvességet. -Tudod semmi sem kötelező! -tettem fel az i-re a pontot. ~Csak a kis játékaid, mi Josh?~
A lány ekkor a pultra helyezte a még kezében pihenő tárgyat. A tompa puffanásra a kis fekete könyvre szegeztem tekintetem, majd a tetején furcsa dolgot pillantottam meg. A nevemet.
- Ez meg mi a fene? -kaptam föl a pulton heverő tárgyat, meg se kérdezvén hogy elvehetem-e, majd kidülledő szemekkel meredtem a borítójára.

music: Angelo Badalamenti - Drug Deal Blues

Ez a varázsló társadalom által kedvelt kocsma nem igazán nyeri el a tetszésemet. Körbepillantok, látom a sok ittas, rendezetlen arcú alakot, s átfut a fejemben a gondolat, hogy mit is keresek én itt, egyedül, lány létemre? Mondjuk valahol meg kell várnom a lányokat, de legközelebb inkább egy étterembe ülök be, bár , félő, hogy akkor egy egész menüvel végeznék, s kiüríteném a pénztárcámat. Nem tehetek róla, szeretek enni és más lányokkal ellentétben én nem elégszem meg a salátával. Szeretem a szaftos húsokat, sertés, marha, jó kis steak, félig átsütve, sok sok burgonyával, utána egy kis desszert, mondjuk túrótorta, utána egy kis fagyi. Inkább nem is folytatom, mert máris összefolyik a nyál a számban, elég csak az ételekre gondolnom. Az egész helyiségben talán csak a zene az, ami elfogadható, amely egy megbűvölt ládából szól. Nekem határozottan úgy hangzik, mint egy muglizene, sőt, ez biztosan az, s meglepő, de nem zavar. Kedvelem a mugli dolgokat, annak ellenére, hogy aranyvérű családba születtem. Fejemet, s lábfejemet is ingatom az ütemes zenére, ujjaim a pult tetején dobolnak, miközben a helyes srácot pásztázom a tekintetemmel. Remélem , hogy tényleg ő az, akinek gondolom, mert akkor oda is adhatom a naplót, amit találtam.

Le sem tagadhatná, hogy a rucimat nézegeti, egy játékos mosoly kúszik az arcomra. Már megszoktam ezt, s igazából teljesen fölöslegesnek és hülyeségnek tartom azt, amit a lányok nagy része reagál az ilyen helyzetekben. Kiakadnak, hisztiznek, hogy a fiúk miért nézegetik őket, s miért nem rájuk figyelnek. Szerintem a szem azért van, hogy lássunk vele, amúgy mindent a szemnek, semmit a kéznek, s amíg ezt betartják, addig nincs is probléma. Gondolom, most már rájöttél, nem tartom magam prűdnek, de nem is vagyok az, amire most éppen gondolsz. Csak, hogy megemlítsem, nem csak a férfiak nézegetik a nőket, bizony, mi is megnézzük őket.
- Lena - Ejtem ki a nevem, mielőtt még összegabalyodna a nyelve a sok találgatásban. Ekkor ér vissza a pultos és elém helyez egy áttetsző italt. Hm, ez lenne az a tömény? Nem tűnik málnaszörpnek, de nem is mondta, hogy van málnájuk. Ez talán valami szőlő, vagy citrom, vagy nem is tudom...Mindenesetre a szemtelen elég kis pohárral adta. Mennyit fizessek, hogy egy rendes pohárral kapjak? Kissé morcosan pillantok a csaposra, talán szavak nélkül is sejti az elégedetlenségemet.
- Köszönöm - Azért csak odavetem ezt az egy szót, úgy, ahogy illik. Jobb lábamat keresztül vetem a bal térdemen, s egy kicsit Josh felé fordulok, miközben ujjaim a kis poharat körülölelik. Körmeim szépen csillognak a reggel felkent gyöngyházfénynek köszönhetően.
- Látom, te is észrevetted az elégedetlenségemet. Hogy őszinte legyek, valóban jobban örültem volna egy higított változatnak, sőt, a mennyiségével sem vagyok megelégedve, de rendkívül szomjas vagyok, inkább megiszom. - Egy apró mosoly kúszik az arcomra, s már emelem is a poharamat az ajkaim felé. Mivel nem túl nagy adag, egyszerre gurítom le a torkomon, bár már ekkor megérzem, hogy itt valami nincs rendben. Égető, kissé fullasztó érzés járja át a torkomat, s az ital íze egész egyszerűen borzalmas. Egy fintor ül ki az arcomra, s köhögni kezdek, miközben eltartom a számtól a poharat.
- Pfff ez borzalmas.  - Mondom ki a szavakat, mikor már nem kell köhögnöm.
- Itt minden tömény ilyen? - Kérdem értetlenül, közben a poharat visszahelyezem a pultra. Komolyan nem tudom, hogy mi volt ez, de nagyon remélem, hogy nem egy házilag kotyvasztott bájital, mert akkor feljelentem a csapost a hatóságoknál. Említetten már, hogy szívesen lennék élelmiszer ellenőr? Tudjátok, összekötni a kellemeset a hasznossal. Evés, értékelés. Evés, értékelés...Befejeztem.
Szóval, lassan a fintor is elmúlik az arcomról, de ehelyett már nem csak a torkom, hanem szinte az egész testem lángol.
- Hú , itt aztán meleg van. - jegyzem meg, s valahogy a fejem is kezd elnehezedni, elég érdekes. Közben látom a meglepettség jeleit beszélgetőpartnerem arcán, aki talán kissé szúrós szemekkel pillant a pultra helyezett fekete könyvecskére. Az én szemem is az iratra vetül, azonban, még mielőtt odaadhatnám neki, ő máris maga elé húzza.
- Gyors vagy. - Jegyzem meg egy mosollyal, s tekintetem egy pillanatra elidőzik a szemein.
- Jahm, nos, ezt ma találtam a parkban. De nem olvastam bele, esküszöm. - Teszem egyik kezemet a szívemre, amely igen közel helyezkedik a dekoltázsomhoz. Erre a csapos máris a közelemben terem, s úgy folytatja a pohártörölgetést. Azt hiszem, hogy néha én is figyelhetnék, hogy mikor hová nyúlok, mert úgy vettem észre, hogy ezzel igen csak felhívtam magamra a figyelmet néhány közelebbi asztalnál...

---

// Mélységes bocsánatáért esedezem de Crasso kisasszony //

---

A felszolgáló még tétovázott pár másodpercet, hiszen ilyenkor jobb helyeken szokás volt borravalóval jutalmazni az asztalt felügyelő pincért. Cyrus tisztában volt ezzel, de nem érezte úgy, hogy ez a hely a jobbak közül lenne való, arról nem is beszélve, hogy az alak, aki a mai estére felszolgál igencsak kellemetlen illatfelhőt húzott maga után. Elfintorodott egy pillanatra, majd komor tekintettel mérte végig a tőle nem is olyan messze álldogálót. Szemeiből egyértelműen kiolvasható volt, ha nem tűnik el másodpercek alatt az asztal mellől, akkor bizony nagy eséllyel pályázik a mai napi áldozat szerepkörére. Persze a forgatókönyv nem biztos, hogy az ínyére lesz, mégis a Halálfaló tudta, ha ez bekövetkezik, legalább jót fog szórakozni egy újabb vágni való marhával.

A fület-farkat behúzva való távozás után megenyhültek arcizmai, és szinte baráti pillantással tekintett az asztalánál üldögélő Roxfortos diáklányra. Amaz pontosan abban a pillanatban érintette meg csészéjének peremét, majd húzta el szisszenve és kelletlen kezét a forróság okozta fájdalom miatt. Halovány mosoly jelent meg Cyrus arcán, melyet követően lágy hangon szólalt meg, mintha hirtelen kicserélték volna.
- Nem szabad ajtóstul rontani a házba kisasszony, a türelem mindig meghozza a gyümölcsét.
A lány kissé bátortalan cselekedetét követően mintha ledermedt volna, egyszerűen ült, és nézte a semmiséget. Egyértelmű volt, hogy mire próbál rájönni, mit is szeretne, de a férfi volt már annyira tapasztalt, továbbá hűvös jellemű, hogy ne ragadjon pálcát. Felesleges lett volna, hiszen annak ellenére, hogy bármikor bármit megtudhat, akarhat, nem kellő azonnal varázslatok révén feladni kilétét. Pár percig hagyván, hogy a fiatal lány elmélkedjen csendesen üldögélt. Természetesen a tea és kellékeihez nem nyúlt, hiszen továbbra sem szeretett volna városi parasztnak tűnni.

Úgy festett, az éjszaka hosszúnak fog ígérkezni, főleg akkor, ha a hölgyemény minden egyes szót követően elmereng a jövőn, és persze azon, kivel is sodorta össze a jelen esetben ártónak mondható szellő. Szerencsére a beszélgetőpartner aztán észbe kapván megragadta a kellékeket, és elkészítette teáját. Cyrus ezt követően kihúzta pálcáját rejtekéből, a sétabotot pedig a székének támasztotta. Hanyag, mégis elegáns mozdulatokkal pörgette meg a varázstárgyat, melynek hatására a számos filter közül egy vanília aromás emelkedett a levegőbe tejjel és cukorral egyetemben. Ahogyan az adalékok belekerültek az átlátszó csészébe, egyfajta érdekes elegyet alkottak. A kanál szépen elkeverte a nedűt, mely közben a férfi felpillantott a szemben ülőre.
- Nevek de Crasso kisasszony, nevek! Mit ér Ön bármiféle névvel is.
Tette fel haloványan mosolyogva a kérdést, miközben a pálcával körkörös mozgást végzett, hogy a kanál is így tegyen.
- Azok csak címkék, Richard Brooke, Peter Adams, Wayne Terry! Válassza ki a számára szimpatikusnak tűnőt, és szólítson aképpen.  
A cukor és méz elkeverését követően a pálca csak nem került vissza a helyére, ellenben ottmaradt az ujjak szorításában, vészjóslón hirdetve forgatója kiismerhetetlenségét. Cyrus komoly tekintettel, mélyen de Crasso szemébe nézve szólalt meg ismételten.
- Tudja mit, játszunk kicsit!
Szólalt meg, majd a pálcával a lány felé bökött, és nem restellett beletekinteni az elmélkedésébe.
- Merengjen rajta honnan ismerheti a vonásaim, amint talál valamit, jelzem Önnek.
A múltban és emlékekben való kutakodás fájdalommal tud járni, ha az illető agresszióval és haraggal nyer bepillantást a másik féltve őrzött kincseibe. Tud azonban fájdalommentes is lenni, mint jelen esetben… elvégre nem az volt Halstead célja, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon, sokkal inkább szórakoztatta a lány, kíváncsi volt, vajon az képes lesz-e felidézni őt.

//Lena//

Kisded játszadozás vagy könyörtelen cselekedet? Szabadságérzet...egy felemelő érzés amikor azt hiszed mindent lehet...mit hiszed? Tudod. Jobban mondva egy kicsit se érdekel, hogy mások tiltják-e a dolgot, nem érdekelnek az ellenvélemények, csak egyedül magadra hallgatsz. Kikapcsolsz, elszakadsz a jól megszokott, unalmas környezettől és feltöltődsz egy új, sokkal izgalmasabb helyen. Mondjuk erre a célra tökéletesen megfelel egy kocsma. Iszol, vedelsz, senki sem mondja meg, hogy hol a határ...és ha szerencsés vagy a legízletesebb hal kerül a horgodra. Mosoly terült szét arcomon, azaz ez inkább amolyan magabiztos vigyor volt, céljaim voltak, tudtam előre mi fog történni, én irányítottam, már-már félig nyeregben éreztem magam...és tudtam, hogy egyszer csak eljön a várva várt pillanat és teljesen benne leszek. Ehhez pedig egyetlen dolog kell, kitartás, na meg nem árt ismerni a "horgászat" művészetét.
Szemem sarkából folyamatosan a "zsákmányt" néztem, figyeltem minden apró mozdulatát, kerestem a megfelelő pillanatot amikor rászabadíthatom a botot (mármint a pecabotot, még mielőtt valaki rosszra gondolna  :P). Kezem eközben körtáncot járt a magányra ítélt vodkáspoháron, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve megemeltem azt és újabb kortyot tettem magamévá. Csípős, égető érzés volt, ahogy a nedü lecsusszant torkomon, de mégcsak bele sem vörösödtem, izzadtságnak pedig nyoma sem látszott. Ahogy letettem a poharat a pultra rá kellett jönnöm, hogy bizony nem sok maradt a finom italból, talán egy húzásra le lehet vinni az adagot. Mikor a lány csengőn-bongón és kissé talán szexisen (bár lehet hogy csak én hallottam annak) kiejtette azt az egy szót, akaratomon kívül felé kellett fordulnom. ~Mégis csak irányítanak, mégsem érezhetem magam teljesen szabadnak. Még most nem. Na de eljön még az a pillanat, amikor én fogom uralni a terepet.~ Gondolataim kissé szúrós szemet varázsoltak arcomra, de ez csak egy pillanatig tartott. Ismét felderengtek előttem céljaim és egyszeriben amolyan kezesbáránnyá váltam.
- Áá, Lena... -formáltam ajkaimmal a betűket lágyan, amolyan hívogatóan. - Akkor mégsem olyan rossz az emlékezetem. -tettem hozzá halkan, szinte választ se várva rá. Ekkor már mással voltam elfoglalva, méghozzá az ősellenfelemmel, akivel bejövetelem óta vívtam a hosszú csatát. A pultos ugyanis ekkor helyezte Lena elé a kívánt italt és a fekete szempár találkozott íriszeimmel. Azonban ez most valóban csak egy pillanatig tartott, mert a torzszülött otthagyott minket és eltűnt a hátsó ajtó mögött. Tekintetem a pohárra vetült, amiben még véletlenül sem málnaszörp volt. ~Ha a naivitás bűn lenne, életed végéig a börtönben rohadnál husi!~ tört föl bennem a valódi énem, de a legkedvesebb mosolyommal fordultam a kissé durcásnak látszó lányhoz. ~Na mi az, nem erre számítottál kicsilány?~ szívesebben vágtam volna ezt a mondatot egyenesen a képébe, de ha eredményt akartam muszáj volt türtőztetnem magam...bármennyire is nehezemre esett. Magamban viszont kitűnően szórakoztam, olyan volt mintha egy szerepet játszottam volna, belül saját magam, kívül pedig egy jelmez.
~ Huhh, ezek a combok...markold meg Josh, gyerünk már!~ tapadtak szemeim az időközben egymásra helyezett húsos lábakra, majd onnan a pohár körül ólálkodó kezekre és végül a csaj arcára. Valóban nem volt elégedett.
- Hisz ott ülnek az arcodon az érzelmek, nehéz lett volna nem észrevenni... -vezettem be mondandómat teljesen merev arccal, de a lány következő mondatára akaratom ellenére feltört belőlem a nevetés. ~Nem Josh, ezt nem teheted, ki kell magyaráznod magad...hisz a csaj úgyis mindent bevesz.~ Egy kis játék következett. Nem palástoltam, hogy kifejezetten jól szórakozok, mivel nem volt szükségem rá.
- Teljes mértékben igazat adok neked Lena, hogy ezek a mai pultosok mennyire pofátlanok. Málnaszörpöt kértél...ő azért van, hogy kiszolgálja a vendéget, nem? De ha mégsem tud azt hozni amit akarsz, akkor legalább ne tömény almalé legyen. Vagy ez micsoda? -szagoltam bele az italba felháborodott arccal. - Az hát. És ennyi? Egy hangyának is kevés lenne, én a helyedben... -nem fejeztem be a mondatot, mert ekkor egy sokkal jobb gondolat jutott eszembe. - Tudod mit? Hajtsd fel és aztán fizetek neked egy dupla adagot! -tettem meg a lovagias ajánlatot széles mosollyal a fejemen, de a csajnak nem kellett kétszer mondani, egy csapásra lehúzta.
~Na ezt jól bekajáltad pipi!~ Nem kellett hozzá sok hogy elröhögjem magam a monológom közepén, de végül elég meggyőzőnek tűnt a felháborodásom, legalábbis az én tetszésem elnyerte. És még csak most jött a java. Figyeltem ahogy Lena felhajtotta az "almalét", majd mikor hirtelen elsápadt és feltört belőle a mélyről jövő köhögés eljött az én időm. A második lépés. Azonnal cselekedtem.
- Héé jól vagy? -ugrottam föl a bárszékről kétségbeesést színlelve, majd óvatos mozdulattal püfölni kezdtem a lány hátát, hátha történik valami csoda és jobban lesz. Persze nagyon jól tudtam, hogy itt ilyen dolgok még véletlenül sem segítenek, hisz nem egy kiskanalat nyelt le, ami megakadhatott a torkán, ennél sokkal komolyabb dologról volt szó. :D Átvettem a lány fegyverét, a naivsággal támadtam. - Nehogy azt hidd, biztos valami mérgező cuccot kevert bele az az állat! -kerestem tekintetemmel a pasast villámló szemekkel, de szerencsére sehol sem láttam. - Nyugi, mindjárt jobb lesz. -nyugtatgattam Lenát, hisz jól tudtam mit okoz az alkohol és azt is, hogy egy idő után az égető érzés helyébe lép az izzadás és a fejfájás. Nem is kellett sokat várni erre a pillanatra. Mikor ismét helyet foglaltam az imént cserbenhagyott széken és a lánynak a melegségen kívül semmi komolyabb baja nem volt, tüzetesebben megnéztem az előtte heverő kis fekete könyvet, majd elkaptam és belelapoztam. A lány szavaira egy pillanatra visszafordultam, majd ismét a lapok közé merültem.
- Mindenben gyors vagyok. -vetettem oda lazán és eközben rájöttem a megoldásra. - A parkban? Nem kell esküdöznöd, hisz egy cseppet sem érdekel, hogy beleolvastál-e...tudniillik ez nem az enyém. -szegeztem le a dolgot, de sejtettem, hogy itt még lesznek további kérdések.

Úgy érzem, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy egy ilyen lebujban kötöttem ki. Többé be sem lépek ilyen helyre, ahol nem képesek normális ital adaggal szolgálni. Összeszűkült tekintettel vizslatom a pohárkát, melyben az átlátszó lötty ringatózik. Na jó, akármi is legyen, egy húzásra le, aztán jöhet még öt vagy hat, hogy oltsa szomjamat. Szerencsére ráakadtam Joshra, aki igen figyelmes és felajánlja nekem, hogy ő majd meghív ezután még egy duplára. Hát nem helyes? Elbírnék viselni egy ilyen fickót a környezetemben. Szóval, ekkor jön az ominózus pillanat, amikor magamba döntöm az italt, melytől még a hideg is kiráz. Elsőre az villan át a fejemben, hogy ez valami méreg lehetett, talán nem is tévedek, hisz majd kiköpöm a tüdőmet, úgy köhögök. Josh persze segít rajtam, már ha használ az, hogy megveregeti a hátamat. Nem hiszem, hogy ettől jövök rendbe, de azért egy hálás mosolyt villantok felé.
- Jól, jól vagyok...csak ez a neve sincs ital kissé kikészítette a nyelőcsövemet. Mérgező cuccot? - Szaladnak fel a szemöldökeim. Na nem, bizonyára csak ugratni akar. Azért, mert nem tudom, hogy mi lehet ez, még nem gondolom azt, hogy egy régóta működő kocsma képes lenne kockáztatnia a hírnevét egy mérgezéssel. Mégis, miért pont engem? Ez még egy mugli film témájaként is pocsékul hangzana. Basszus....én egy....én egy hülye szőke liba vagyok, ezt nem hiszem el. Nos, igen, néha rá kell döbbennem arra, hogy olykor kis ostoba vagyok és nem figyelem meg túl jól a környezetemet. Hát könyörgöm, ez egy kocsmaaaa. És a kocsmában mit szoktak inni a férfiak? Alkoholt. Ezek szerint ilyen íze lenne az alkoholnak, amelytől a férfitársadalom oly ingoványosan tud sétálni a főutcán, s amikor igazán kitudják ereszteni hangjukat? Wáááh, bizonyára ez a srác is egy ostoba tyúknak nézhet, meg is értem. Figyelem őt, ahogy nyugtatgat, majd kezeibe veszi az általam talált naplót. Én meg csak nem bírom magamban tartani a hülyeségemet, s kitör belőlem a nevetés. Hangosan, jóízűen kacagok, már szinte könnyek gyűlnek a szemembe, aztán nagy nehezen Joshra pillantok.
- Josh...Josh...- próbálok beszélni a nevetés közben, bár ez sem túl könnyű feladat.
- Én annyira hülye vagyok...ez alkohol volt ugye? - Kérdem tőle nevetve, miközben próbálok lehiggadni. Ez nagyjából sikerül is, ismét sikerült felkeltenem a vendégek figyelmét. Vetek feléjük egy pillantást, de nem igazán zavartatom magamat. Kicsit megigazítom a ruhámat, majd közelebb ülök a fiúhoz.
- Ha nem a tiéd, akkor add vissza, majd megkeresem a gazdáját. - Válaszom közben egy kicsit kiöltöm rá a nyelvemet. Nem tudom, hogy mi van velem, ennyire nem szoktam ellazulni, de most...Talán az a dög ital tehet mindenről.
- Mond csak szépfiú, mi járatban itt? Te nem a mi csoportunkkal jöttél.. - Kérdem őt, miközben egyik kezemmel megtámaszkodok a pulton, s másikkal a nyakamban lógó ékszert birizgálom...

Mit is akarok én tulajdonképpen? Mik a konkrét céljaim ezzel a csajjal? Eddig a pillanatig azt hittem, hogy ha más kérdésre nem is, erre az egyre biztos választ tudok adni. Most azonban kicsit változtak a dolgok. A végcél persze ugyanaz maradt, de valamiért úgy éreztem nehezebb pályát kell kialakítanom magam előtt. Túl egyszerű feladat volt a jófiút játszani...vagyis inkább unalmas, olyan nagyon kreált, erőltetett. Mondjuk a cél elérése szempontjából talán nyerő lett volna, de magamat akartam adni...azaz, jobban mondva magamat is. Meg akartam bolondítani a lányt, de a szó szoros értelmében, azt akartam, hogy ne tudja eldönteni ki is vagyok valójában, milyen is a srác aki mellette ül? Kettős arcot mutatni, az igazit és egy teljesen távoli ál arcot. ~Igen, ez lesz az igazi...így lesz kihívás az egyszerű kalandból.~ nyugtáztam a dolgot önelégült fejjel, miután mint irgalmas samaritánus siettem az alkohol hatása alatt álló Lena segítségére. Hogy teljesen őszinte legyek semmibe sem becsültem a csajt, igazából ha nem lettek volna bizonyos örömszerző terveim vele tuti hogy keresztülnézek rajta...vagy inkább jól beszólok az idióta cselekedetei miatt. Most mit lehet erre mondani? Szánalom? Talán elég jó szó a helyzetre. Fülemben még mindig ott csengtek a málnaszörprendelés szavai, az a mérhetetlen naivság... Komolyan léteznek ilyen senkik? És én valóban segítettem neki...ennek a varázslótársadalom szégyenének? Igen, de volt rá okom. Persze, mindig a cél lebegett a szemem előtt, mert ha a tulajdonságait nem nézzük, akkor azért valljuk meg elég jó bige volt. Egyszer el lehet viselni. Többször meg nem kell.
A pultra hajoltam és figyeltem a lány mozdulatait. Igazából jól megnézve hálásnak tűnt a magánakcióm miatt, ezt bizonyította a kisvártatva felém küldött mosoly is. Széthúztam a szám, de nagyon erőszakosnak kellett lennem, hogy végre mosollyá formálódjon a makacs testrész. Még inkább meg kellett magam erőszakolnom ahhoz, hogy ne a legdurvább szavak csússzanak ki a résen. Azért mégsem evezhettem teljesen más vizekre, meg kellett maradnom a jófiú és a szexin rossz között. Pedig oly szívesen bevágtam volna neki a lehető leggúnyosabb hangnemben, hogy: A neve vodka szöszi és ha már ez kikészítette a nyelőcsöved, akkor mi lesz ha mást dugnak le a torkodon? Ehhez képest csak ennyire tellett:
- Ne izgulj, a következő adag már jobban fog csúszni. Rendelhetem? -szegeztem rá csábos tekintetem, majd megemeltem a poharam és kiittam az alján megbúvó utolsó cseppet is. Miután ez is megtörtént lecsaptam az asztalra és szememmel a pultost kerestem, aki mintha felszívódott volna. Egyszerűen sehol sem láttam. Idegesen fordultam vissza Lena felé, akiből egyszercsak egetrengető nevetés tört föl. Na már csak ez kellett. Kezd hatni a pia. Vagy csak rajtam röhög ennyire felszabadultan? Nem, asszem az első lesz a helyes megoldás. A vihogás azonban szavakkal is párosult, a nevemet kezdte mondogatni, de hangja el-elcsuklott, a múlni nem akaró nevetés pedig egyszerűen nem engedte szóhoz jutni.
- Csigavér...itt vagyok, ha kinyújtod a kezed talán még el is éred az ingem. -vigyorogtam, egyre inkább izgatott a dolog, hogy mit is akar kinyögni. - De tulajdonképpen mit is akartál mondani? -kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és egyből meg is kaptam a választ. Majdnem feltört belőlem is a nevetés, de megembereltem magam. Hogy ő mennyire hülye...hát...igen...még annál is hülyébb... Mosolyogtam egy jót, majd megpróbáltam válaszolni.
- Óhh rá se ránts szöszi...elvégre ez csak egy kocsma. -tört föl belőlem a jóízű nevetés. -Alkohol bizony, de egyébként az elsőt mindenki így éli meg. A második...na az már sokkal jobb. - pillantottam rá, huncutul célozgatva  a folytatásra. - Jah és ha nem akarod nem muszáj ugyanezt. Ez a keményebbek közül való. Vodka. -törtem tovább az utat magam előtt. Közben tovább lapozgattam a felkapott fekete könyvecskét és már azt is sejtettem, hogy ki akart behúzni a csőbe.
- Itt van, csak nyugodtan...de előre szólok, nehéz vállalkozás lesz. -tettem le a könyvet a lány elé csibészes mosollyal. - Viszont ha akarod tudok segíteni a gazdáját illetőleg, csak előtte igyunk valami könnyedet! -kezdtem lyukat beszélni Lena hasába.
- Talált, süllyedt...valóban nem. Én csak lazítok egyet, kikapcsolódok, élvezem a szabad életet...és a kitűnő társaságot. -biggyesztettem oda a mondat végére újabb kedves gesztusként, majd vártam.

(http://www.frpgs.co.cc/images/3e557kyz5gqq6om2v4yf.png)


Tüsszentés hangzik fel a söntésben. Mindenki a nő felé kapja a fejét. Én nem. Az előbb már fejembe véstem a hangját, s most zokszó nélkül tudtam, hogy csak is ő tüsszenthetett. Vártam, és nem is kellett soká, sem hiába. Odalépett hozzám, és egy igen csak rámenős kérdést szegezett nekem.
„Jóképű fiatalember?” Tehát nem tévedtem, hogy a szőke ciklon kinézett magának.
Igazat adok neki, tényleg nem ez a legjobb hely a kikapcsolódásra... de...
Ráemelem sötét íriszeimet, majd szóra nyitom a számat.

-  Oh, köszönöm kedvességét... - replikázom a dícséretre. - Azért ön sem panaszkodhat. S hogy mit keresek itt, hát egyszerű. Egy pohárka whiskeyre vágytam, és valamelyest meg próbáltam homályban maradni. Ezért beültem ide.
Természetesen igaza van, tényleg nem ez a legjobb hely a kikapcsolódásra, de lát itt más, ennyire csendes helyet?

-  És ha már itt tartunk. Kiskegyed miért kószál ilyen helyeken egyedül? Bár, amint az előbb láttam, nem kell félteni. Foglaljon csak helyet, ne teketóriázzon. - küldtem felé egy csábos mosolyt.

Megvártam míg leült, majd szó nélkül töltöttem neki egy pohár italt, és elé toltam a poharat. Kezembe vettem a sajátomat, majd felé emeltem.

-  Hát, akkor igyunk a megismerkedésünkre. Ja, és ha már itt tartunk, meg kérdezhetem a becses nevét? - koccintottam vele, majd belekortyoltam az italomba, és letettem a poharat.

Megvártam míg válaszol, s ha nem tette fel esetlegesen a kérdést, akkor is megszólaltam.

-  Jó magam Angelus Mirol vagyok. - enyhe csókot leheltem a kacsójára, természetesen csak akkor ha nem volt ellenére.

Majd, beleszívtam a már égő cigarettámba. Ekkor jutott eszembe, hogy milyen tapló is voltam. Kezembe vettem a cigaretta tárcámat, felpattintottam, majd felé nyújtottam.

-  Megkínálhatom? - tettem fel a negédes kérdést. Ha vett, hát tüzet is adtam neki, ha vissza utasította, kedves mosollyal bepattintottam, majd letettem a tárcát.

Szemeimet ráemeltem, mélyet szívtam a nikotinrúdból, és ismét szólásra nyitottam a számat.

- Tudom, hogy megszokott kérdés, és lehet hogy unja is, de nem láthattam már önt valahol? Ez az arc, ez a szempár... Valakire igen csak emlékeztet. - tudtam én, hogy hol láttam ezt a nőt... Biztos voltam benne, hogy Chamberpotban már járt, amikor én is... De vajon mit keresett ott... Bah, lehet, hogy bagatel ügy miatt... De majd kiderül, vagy... kiderítem valahogy. Kacér mosoly. És várom a választ...

Miután felvertem ezt az egész kócerájt a tüsszentésemmel… nos már mindegy mit teszek és tettem. Esetleg kissé rámenősség benyomását kelthettem az iménti „bókommal” de hát istenem… Nem az a típus vagyok aki várja, hogy megaludjon a szájában a tej. Ez a pasi pedig hmm… meg kell hagyni… átlagon felüli sármmal van megáldva. Mintha csak azt sugallná minden mellette elhaladó nőnek, hogy telepedjen le mellé az asztalához, aztán a többi… már csak a bevállalósságukon múlik… Áh kicsit már túlfantáziálom a dolgot… De abból még nem sült ki semmi rossz, hogy csatlakoztam egy jóképű férfihez egy kocsmában… És amúgy is… Vérfarkas vagyok… De ha nem lennék az akkor is bármikor képes lennék megvédeni magam…!!!

- Nos ha ez egy bók kívánt lenni akkor köszönöm! – ekkor pedig a férfi szemébe nézett mielőtt még azon kapta volna a friss társaságot, hogy nyaktól lefelé jobban érdeklődik iránta… - Whiskey? Hm? Talán valami családi gond? Vagy ön afféle magányos farkas inkább? Csak azért gondolom, mert ha a férfiak alkohollal kívánnak kikapcsolódni, azt legtöbbször csoportosan teszik. Vagy így egyedül jobban lehet nőkre vadászni? – tette fel a kissé pimasz kérdést, de nem visszafogottságáról volt híres.

- Én? Afféle sziesztát tartok. Mostanában zajlott körülöttem az élet és… egy kis kikapcsolódás mindig jót tesz… igaz ez nem a legcsodásabb hely, de ez volt a legközelebb… és eléggé kimerült vagyok… - szájszegleti mosoly – De persze egy részeg elhallgattatása még most sem jelent gondot. Nem vagyok híve a diplomatikus eszközöknek… - egy elbűvölő mosolyt intéz a férfi felé, mintha csak egy angyalbőrbe bújt kisördög volna.

Leülésre invitál. Ez kedves. Nos ellent nem mondhatok, így a helyfoglalás mellett döntök. Eközben még italt is tölt nekem. Most már úgy érzem nem csak én vagyok ilyen nyílt. Örülök, hogy nem csalt az emberismerő érzékem és ez a sármos pasi valóban nem hoz szégyent a kinézetére és nem amolyan tutyimutyi szerencsétlenség…

- A megismerkedésünkre! – mondta, majd koccintás után belekortyolt az italba, s az asztalra helyezte , mint a vele szemben ülő társa – Cassidy. Cassidy Pearline. Van a nevemnek hosszabb változata is, de úgy hiszem ennyivel is megelégszik – mondta kedvesen mosolyogva.

Kézcsók? Hm… micsoda úriember. Igaz, hogy engem még nem sok férfi vett le a lábamról, de félek, hogy kezd megtörni a hűvös kisugárzásom és be fogok dőlni… Bár honnan veszem hogy átverne? Áh az ilyen szívdöglesztő pasik mindig olyanok…

- Köszönöm – felelte, majd kihúzott egy szimpatikus szál cigarettát az elegáns tárcából, majd a gyújtót is elfogadva beleszívott az immáron füstölgő rúdba.

- Hm… Még az is lehet… Most hogy jobban belegondolok, mintha… - egy kissé elsápad az arca – Nem, az más volt. Szerintem mi még nem láthattuk egymást…

Most már kezd rémleni valami. NEM! Ő csak nem… egy halálfaló… szinte biztos… miért?? Istenkém… Viszont azt nem tudhatja meg, hogy én ki vagyok… kizárt! Lehűtöm a fejem, mély levegő és gyorsan továbblépünk a témán… remélem…

(http://www.frpgs.co.cc/images/3e557kyz5gqq6om2v4yf.png)

No nézzenek csak oda. Nyertem, a kisasszony csatlakozott hozzám, majd kissé pimasz mód fogadta bókomat, és még rá is kontrázott egyet. Gondolkoztam, hogy vissza vágjak e, vagy hagyjam figyelmen kívül csípős megjegyzését, de úgy döntöttem bele megyek a játékba. Ha ő így, akkor én is. Aztán majd kiderül, hogy díjazza e ezt az oldalamat is, vagy netalántán megfutamodik, és faképnél hagy. Bár ez utóbbi variációt elképzelhetetlennek tartottam. Engem még senki sem hagyott faképnél... Eddig.

-  Mondhatjuk, hogy magányos farkas vagyok, aki nem szeret már férfiak társaságában inni, ha csak nincsenek elcsúfítva, vagy eleve hasonlítanak a vasorrú bábához. Hiszen, akkor hogyan lenne esélyem ilyen csínos és kívánatos hölgyikéket leszólítanom. Akik természetesen szintén maguk látogatják e nemes intézményt. - azt hiszem a visszavágás tökéletesre sikerült. Nem túl keményre, de nem is túl lágyra. Láthatja a hölgy, hogy nem egy tutyimutyi keljfeljancsival hozta össze a sors, hanem egy Mirollal.

Válaszol a korábbi kérdésemre... Megmosolyogtat a válasz... Nem híve a diplomatikus eszközöknek... Hát akkor vajon minek a híve? Gyanús kicsit a hozzáállása, és az is, hogy azóta sem láttam feltűnni a részeg fazont. Nem kispályás ez a csaj, az egyszer fix. Azt hiszem, jobb ha nyitva tartom a szemem, nehogy valami olyanba kerüljek, amire jelenleg nem vágyom... Vagy.. áh...

Leül, koccintunk... Egészségünkre....
Bemutatkozik...
Cassidy...
Cassidy Pearline...
Óh... hát akkor ezért volt ilyen simerős... a kis Pearline lányka... Nahát, nahát... Azért természetesen nem fedem fel magam azonnal, hogy rájöttem ismerem. És nem is máshonnan mint a jó öreg Roxfortból. Hiszen... egy iskolába jártunk.. És ugyan azon nagy hírű ház hírnevét öregbítettük... Csupán ő... Hm, hogy is. Már nem is emlékszem hány évvel járt alattam... talán... ha jól emlékszem, akkor két évvel... Na, majd meglátjuk... ki bújik e a szög a zsákból.

Megkínálom cigarettával, amit el is fogad, majd mindketten kecses kis karikákat, és füst gomolyokat eregetünk a kocsma mennyezete felé.
Majd felteszem a nagy kérdést, hogy ismerhetem e... valahonnan.

Furcsa árny fut át Cassidy arcán, majd mintha kissé el is sápadt volna. Csak nem rájött, hogy ismer... vagy talán másra jött rá? Hm, azt mondja talán... lehet... Most az én arcom borul egy pillanatra el. Rájött volna, hogy ki vagyok? Hogy Angelus Mirol egy halálfaló...
Gyors árny után ismét megpróbáltam kedélyesre váltani, mi több az ő meglepettségét kipuhatolni.

-  Minden rendben van Miss. Pearline? Mintha valami nagyon elkomorította volna? - kérdezek nyájasan, hátha kiderül valami is a válaszból. De... egyébként rá kell jöjjek, hogy semmi okom aggódni. Hiszen láttam már őt Chamberpot utcáin, ilyen botor meg nem lehet... De, valahogy nem rémlik nekem, hogy HF lenne... vagy csak nagyon a külső kör embere?

Na, azért ezt jelenleg kihagyom a társalgásból... Ha válaszolt, egészen más vizekre terelem a témát, és iszogatunk... aztán...  Ismét kortyolok az italomból, és röviden a lehetőségeket futtatom le a fejemben.

Reményeim szerint hamarosan felajánlja a tegeződést, mert általában sokkal könnyebben folyik úgy egy társalgás... mint magázódva.
Kacér mosoly jelenik meg a szám szegletében, majd, ha lezártuk az ismeretség témát, akkor belevágok a kis hölgy totális „leigázásába”. Bár, ahogy az első arckifejezését láttam, nagyon erőlködnöm sem kell, hogy meghódítsam a szívét... meg mást...

*A kocsma ajtaja jelentős nyikordulással ad utat az újabb vendégnek, mintha csak figyelmeztetni akarná a bent tartózkodókat, hogy valaki jött. Valaki, aki egy újabb pár fület és egy újabb pár szemet jelent aki hall, lát, kémlel és még ki tudja mire nem vetemedik. Az ilyesmit pedig nem szokás jó szemmel nézni, bár az érkező alapjáraton sápadt bőrű ifjút szemmel láthatóan nem érdekelte olyan apróság, minthogy hogyan fogadják jöttét. Ő a maga részéről azért választotta ezt a csendességében azért kicsit baljóslatú helyet, mert túl zsúfoltnak találta a Seprűt, semmi kedve nem volt ma komoly tömegeket hallgatni maga körül. Így aztán nyugodtan a kocsmároshoz lép vállán átvetve sötét táskájába nyúlt, előhalássza az erszényét, a kocsmárosra néz.*

-Egy sütőtöklevet lesz szíves, mást nem...-*az ellenértéket a pultra csúsztatja, magához veszi a kupát, óvatosan fogva hátralépked az egyik szabad asztalhoz, nem sarokban keres helyet magának, hanem az egyik ablak mellett, ahol némi fény is vetül az asztalra. Nem sok, elvégre nem a tisztaságáról híres a hely, de azért valamennyi akad. Fintorgás nélkül leül, meglazítja a nyakánál a gombolást, elégedetten az italba kortyol, hátrarázza sűrű haját, de nem köti meg, így az újra előreárad amikor a táskájába mélyed ismét. Könyvet támaszt az ölébe, hanyagul hátradől, így legalább jól olvasható lesz a könyv címe, dehogyis keresi ő a feltűnést. Hanyag vigyorra süllyed a betűk közé, amik a könyv címének tanulsága szerint átkok és ellenátkok, igézetek és fortélyok rejtélyét osztják meg az arra fogékonyak számára. Néha felnéz, mintha a kocsma közönségét vizslatná, ami úgy is van, de csak a kíváncsiság hajtja, nem erőlteti meg magát, hogy kellemetlen alaknak nézzék, ő csak olvasgat.*

Kevés biztonságos hely létezett manapság az ő fajtájának, de a Vadkan ezek közé tartozott. A kocsmáros megbizható ember volt a legjobb fajtából: jámbor volt, ha a helyzet lehetővé tette, de küzdött, mint a sakál, hogyha arra volt szükség. A Rend hű barátja volt, de ezt kevesen tudták róla: mióta a Próféta lehozta a kecskékkel való kisérletezését, elterjedt róla az a pletyka, hogy irástudatlan ember a minimális intelligenciaszint alatt valamivel… holott ez korántsem volt igy. Nem volt olyan művelt és hatalmas, mint a fivére, de nem is volt az a flúgos, tehetetlen figura, aminek mindenki hitte. De neki megfelelt igy: ingyen álcát biztositott számára, elkerülte a világ forgása. De aki ismerte, a hatalmát nem vonhatta kétségbe… ennek ékes bizonyitéka volt az emeleten kialakitott szoba, ami egyikévé vált azon kevés pontnak, ami biztonságosnak volt mondható azok számára is, kiket mindkét oldal üldözött.
Igy gondolta az öreg varázsló is, aki ebben a pillanatban jelent meg a fent emlitett szobában: egyszerűen a semmiből lépett elő. Pálcája természetesen a kezében, hiszen ő a gyanakvóbb leggyanakvóbbika volt: számára a biztonság, mint fogalom, egyszerűen nem létezett. Mindig harcra készen feszült minden idegszála, mágikus szeme folyton körbe járt: ez az állapot volt az, amit relativ biztonságként kezelt, de tudta, csak egy rossz mozdulat, egy hirtelen ellenség szükséges ahhoz, hogy végezzen vele. Nem engedhet fel, folyton résen kell lennie: ez a védjegye, ezért élt oly sok éven keresztül, ezért ő a legjobb a szakmában. Legalábbis ezért volt. Mára már nem volt sem olyan gyors, sem olyan fürge, mint legszebb éveiben: sokan lehettek a fiatalok közül, akik fölé kerekedhettek volna, ha nem állt volna rendelkezésére az évek során felhalmozott, töménytelen mennyiségű tapasztalat. Ma már nem is a varázsereje volt a legnagyobb erőssége, hanem ez a tudás, melynél nagyobbal talán csak Dumbledore büszkélkedhetett.
Szemügyre vett minden alakot, aki a látóterébe belefért, de semmi furcsát nem tapasztalt. Néhány ismerős arc, pár ismeretlen, de a Kocsmáros tudja mit csinál: kicsi az esélye, hogy a gonosz pont itt vesse meg a lábát. A legfurcsább egy roxforti diák jelenléte volt: az öreg szeme el is időzött rajta néhány pillanatig, gondosan felmérve vonásait, mozdulatait. A fiú persze nem tudhatott a jelenlétéről: egy egész emelet választott el őket egymástól, legalábbis pillanatnyilag. Ez az állapot azonban nem tartott soká: amint a férfi végzett a szemlélődéssel, az ajtó, majd a lépcső felé vette az irányt és rövid utat bejárva a pult mellett kötött ki, mialatt mágikus szeme továbbra is fáradhatatlanul pásztázta a környéket. A Kocsmáros nem lepődött meg a jelenlétén: szó nélkül elérakott egy poharat, amibe valamiféle áttetsző, erős szeszszagot árasztó nedű került. Újabb érdekesség a Vadkannal kapcsolatban: az egyetlen hely, ahol Rémszem hajlandó bármi olyat inni, ami a laposüvegén kivülről származik.
Továbbra sem hangzott el szó közöttük: a vendégek füle hallatára semmiképp nem beszélhettek, de a helység néhány órán belül üres lesz, a tulaj bezárja a boltot és onnantól feltűnés nélkül elvégezhetik a szükséges óvintézkedéseket, hogy biztonságban beszélhessenek. Addig azonban… az öreg felmarkolta a poharat, amit a Kocsmáros töltött meg neki, majd jellegzetesen bicegve elvonult az egyik árnyékos, hátsó sarokba, majd egy hangos sóhaj kiséretében letelepedett.
Néha még a magafajtáknak is szükségük volt a pihenésre.

*A roxfortos diák mindenkinek meglepetés. Főleg, hogy látszólag és valóságosan is, semmi illetéktelen dolgot nem csinál. Olvas, mintha csak egy könyvtárban lenne, néha beleiszik a kupájába, olykor felpillant, hogy egykedvűen viszonozzon egy-egy pillantást, amivel kutatják és eltűnődik azon, hogy mit gondolhatnak a körülötte levők. Szerencsére a fejébe nem sokan látnak és a lényeget pedig senki nem képes kiolvasni a gondolatai közül, bár akkor sem találhatna semmi furcsát. Mi meglepő is lenne abban, hogy egy gyerek, vagy legalábbis fiatal varázsló érdeklődéssel tippelgeti, hogy vajon miféle szörnyű arcot rejtegethet egy mélyen arcba húzott csuklya, vagy éppen undorogva fintorog egy kellemetlen arcon, amit az anyja bizonyosan szépnek talált valamikor. Meg persze a fiú érdeklődésének tárgyát képezi még a fogadós is, a maga magas, szikár, kékszemű megjelenésével, ami ha nem is rendkívül, de elég szokatlan ahhoz, hogy egy elmélázó pillantást felé is vessen az ifjabb nemzedék képviselője, mielőtt újra olvasni kezd.

Aztán egy pár perc múlva Seraphin kiegyenesedik, körülnéz, bár nem tudja miért, de kellemetlen hideg szalad végig a hátán. Talán az a sötét köpenyes őt figyeli a csuklyája mögül. Beharapja a szája szélét, aztán elmosolyodik. Hülyeség az egész, nincs miért aggódnia. Ekkor azonban léptek hallatszanak az emeletről, nem is akármilyen, kellemetlenül asszimetrikus léptek, amikre egyszerűen nem lehet nem odafigyelni, Seraphin nem is tesz erőszakot magán, kíváncsian néz az érkezőre, aztán ez a nézés inkább bámulásba fajul, ahogy követi tekintetével a méltán hírhedt férfiút a pultig, onnan a választott asztaláig. Talál is rajta néznivalót bőven, szemlátomást lenyűgözi a veszettül forgó szem, annak mindent látást sejtető mozgása, olyannyira, hogy még a könyvéről is megfeledkezik, ami azonban kap az alkalmon, lecsúszik az öléből és a padlóra koppan, határozottan szemrehányó csattanással figyelmezteti az ifjú Lamartint arra, hogy ne bámuljon.

Úgyhogy Seraphin kénytelen a könyv után hajolni, maga elé rakja az asztalra, de azért úgy fordul, hogy szemmel tarthassa az öreg varázslót amin iszogat és talán pihen? Seraphin felvonja a szemöldökét, magában megállapítja, hogy nahát, ezt nem gondolta volna, de döbbenetesen sok dolog van még, amit nem gondolt volna, mégis megtörténik, így inkább "olvasgat" tovább.*

Érezte, hogy egy tekintet rászegeződik, amint belépett a terembe. Nem vett róla tudomást, ugyanúgy folytatta itteni rutinját, de nem tartott sokáig észrevennie mágikus szemének körútja során, hogy a roxfortos diák az, aki oly nagy szemekkel bámulja. Alaposan szemügyre vette az ifjút, de semmi szokatlant nem tudott felfedezni rajta a természetellenes kiváncsiságán kívül. Annyira bámult, hogy még az olvasásról – vagy annak mimeléséről – is megfeledkezett: könyve az ölében hevert, kezei pedig eltávolodtak tőle. Noha az öreget nem zavarta különösebben a bámulás, azért nem is rajongott érte: észrevette a kinálkozó lehetőséget. Előcsúsztatta az egyik pálcáját a bal csuklójára rögzitett tokból, amit az ifjú nem láthatott, majd továbbra is a teste takarásában mozogva a varázseszközt a könyvre szegezte, amit egyetlen apró mozdulat követett: a könyv megindult, majd hangos csattanással landolt a földön, felverve a kocsma csöndjét és a fiúra vonva pár felháborodott pillantást, de még néhány keresetlen szó is elhangzott irányába.
De az öreg ezzel már nem foglakozott. Már nem érezte magán a tolakodó tekintetet és ezzel pillanatnyilag megelégedett, habár tudata szélén ott motoszkált a kiváncsiság, hogy vajon mi lehetett olyan érdekes a diák számára. Végülis tanitott az iskolában… nos, nem ő, de a külseje akkor sem lehetett ismeretlen egy diák számára. Valami hátsó szándéka lenne? Esetleg halálfaló-szimpatizáns és a leendő belépőjét keresi? Akkor bele fog törni a bicskája… de ez is egy lehetőség volt, csakúgy mint sok más, amire kár még gondolatot vesztegetni is. Ameddig ki nem derül, hogy mi a szándéka, addig legalábbis semmiképpen.
Falábán bicegve közelitette meg a kiszemelt sarkot, majd a széket úgy helyezte el, hogy pont a fiú felé nézzen. Letelepedett és belekortyolt az italába. Mágikus szeme továbbra is a környéket fürkészte, de az ép az Dumbledore diákjára szegeződött, mintegy visszaadva a kölcsönt: ezúttal ő bámulta folyamatosan a fiatalabb férfit. No nem mintha vizsgálódna, azt már megtette korábban: egyetlen célja az volt, hogy kizökkentse az ifjút az egyensúlyából, hogy az árulkodó jelet adjon a szándékairól. Nem ezért jött ide, de sosem volt az a tipus, aki sokáig meg tudott ülni a hátsóján: neki a pihenés is olyan melléktevékenységek összességét jelentette, amire máskor sajnált időt pazarolni. Ha pedig nem olyan helyen érte a szabadidő, ahol ez megvalósitható volt… nos, akkor kihasználta az adott lehetőségeket és nem nagyon válogatott a kinálatban.

*Nem mintha a fiút különösebben érdekelte volna a kocsma közönségének a véleménye, de aztán a rosszallásukat sem kívánta magára vonni, ezért inkább úgy tesz, mintha mi se történt volna. Nem ő zajongott, nem ő feltűnősködött, ő ott sincs. Csak hunyorog az ablakon beeső minimális fényben és betűzik, noha elvesztette a fonalat, hogy hol is tartott, mivel nem regényről van szó nem okoz gondot akárhol a kötetbe vágni.

Pontosabban nem okozna gondot normál esetben. Az ember olvas és néha felpillant, ez természetes. Ugyan az már kevésbé, hogy következetesen egy irányba néz, de hát istenem, csak nem akarja elforgatni az aranyos kis fejét. Az azonban Seraphin megítélése szerint már cseppet sem normális, hogy minden egyet ilyen felnézés után összerezzenve kell visszafordulnia, hiszen egy kutató fekete szem szegeződik rá.

De becsületére legyen mondva jól bírja. Néha lapoz a könyvében, nem mintha olyan gyorsan olvasna, csak a látszat kedvéért. Les. Feszült. Igen, ez jól látszik rajta, keskeny arca egy kicsit beesik a járomcsontja alatt, amitől ez kifeszül, a pillantása türelmetlen, egyre gyorsabban kapja el, pedig nincs mitől tartani. Csak nyugalom Seraphin, semmi nem fenyeget, ez nem egy olyan környék. Egy frászt nem.

Hirtelen kel fel, egy kicsit van benne felpattanásjelleg, becsukja a könyvét, ujját benne hagyja irányjelzőnek, aztán egy életem, egy halálom arccal a sarokasztalhoz lép.*
-Elnézést, hogy zavarom pro...-*elharapja a professzort, elvégre ez az ember jó esetben sem volt soha tanár, persze önhibáján kívül, de annál kalandosabb módon történt az eset. Mindenesetre Seraphin halkan beszél, határozottan úgy, hogy lehetőleg csak a célszemély hallja a szavait.*-Igazán nem akarok alkalmatlankodni, csak meglep, hogy itt látom...-*zavartan a hajába túr fél kézzel, ez egy elég béna indítás, de más nem jut az eszébe, hogy kíváncsiságát kielégítse a hírhedt varázsló iránt.*

Kitartóan figyelte a fiút, szinte pislogás nélkül és egy idő után kezdte felfedezni rajta az idegesség első jeleit. Arca megfeszült, a könyvet egyre rendszertelenebbül lapozgatta, egyre többször nézett fel, de egyre hamarabb lekapta a fejét és a többi apróság… tudta, hogy figyelik, de próbált nem törődni vele és ez dicséretet érdemlő, ámde esélytelen vállalkozás. Hosszú évek gyakorlatára van szükség ahhoz, hogy valaki teljesen ignorálni tudjon egy rá szegeződő pillantást és ez a képesség ennek a fiúnak, aki szinte még gyerek, biztosan nincs birtokában. Mágikus szeme ezalatt továbbra is a környéket pásztázta, de semmi változás nem volt  sem az épületen belül, sem körülötte. Csendes délutánnak nézett ki: csendesnek és problémamentesnek, legalábbis ami a környéket illeti. Valahol biztos volt valami turpisság, de őt ez jelenleg nem nagyon érdekelte, hiszen úgysem tudott mit tenni ellene, miközben itt üldögélve arra várt, hogy végre szót válthasson a Kocsmárossal, mert az öreget annyira nem érdekelték a világ dolgai, hogy az üzletet bezárja… vagy hogy az álcáját feladja. Valamennyire érthető volt a hozzáállása, de esetenként bosszantó is.
Teltek a percek, lassan peregtek. Egy újabbat kortyolt italából, miközben továbbra sem vette le a szemét a rejtélyes figuráról, de már nem is figyelt rá annyira. Noha a szeme őt figyelte, gondolatai messze jártak: a múltban szaladgáltak szabadon, mint a madár. Régi dolgokra emlékezett, még az előző háború előtti időkre, az aurorképzőre, a roxforti évekre… amikor még volt és lehetett volna élete. amikor még minden máshogy látszott alakulni. Amikor még voltak emberi érzései is a tiszteleten és a gyűlöleten kívül:: ez a kettő maradt meg neki mostanra, semmi más. Tisztelte azon keveseket, akik érdemesek voltak rá és gyűlölt mindent, amit üldözött. Eleinte választhatott, hogy melyik ösvényt kövesse, később már csak egy út maradt előtte. Bosszút akart, bosszút minden rosszon s ezért áldozta fel az egész életét mindenestül: csak úgy válhatott a legjobbá, hogyha eldobott magától mindent, amit emberi… és ő pontosan ezt tette: száműzte az érzéseket magából és szinte egy géppé vált, akinek az volt a programja, hogy elpusztitson mindent, ami gonosz. Igy élte az életét eddig és igy is fogja élni, ameddig valaki fölébe nem kerekedik és meg nem öli. Ez volt az ő küldetése és mindent megtett, habár a teljesitésére minimális esélye sem volt, hiszen a Gonoszság már a világ kezdetekor is létezett és csak akkor fog eltűnni, ha maga a világ is megszűnik létezni.
A diák hirtelen felpattant, ezzel kizökkentette a gondolatai közül. Egy újabbat kortyolt az italából, miközben a jobbját leeresztette az oldala mellé, felkészülve arra, hogy pálcát rántson, ha úgy hozza szükség… bár kételkedett benne, hogy végül idáig fajulnának a dolgok, de mindig a lankadatlan éberség szabályai szerint élt és most sem fogja meghazudtolni önmagát. Keze megfeszült, amikor a fiú már csak néhány lépésnyi távolságban járt, de ellenállt a késztetésnek, hogy pálcát rántson, de igazán szükség sem volt rá, mivel a fiú mindkét kezét jól látható helyen tartotta. Hamarosan elért az asztalhoz és megszólalt, kicsit zavarosan ugyan, de közölve mondandóját.
- Ugyanakkora meglepetés egy roxforti diák itt, a Vadkanban. – válaszolt rövid szünet után. – Habár én elég gyakran megfordulok itt manapság – tette hozzá, majd intett a fiúnak, hogy üljön le, ha esetleg úgy gondolja.

*Hosszan pillant a férfire, olybá tűnik, mintha fontolgatná a megfutamodást, talán az asztal alatt minden bizonnyal pálcára fogó kéz miatt hezitál, aztán biccent egyet, udvariasan, kihúzza magának a szemközti a széket és leül. Igaz ugyan, hogy így hátat fordít a kocsma eddig olyan jól belátott népének, de hát majd a majdnem professzor figyel helyette. Ha hinni lehet a legendáknak úgyis azt teszi folyamatosan és még a kóbor macskák se lennének tőle biztonságban, hogyha valamelyik elszánná magát és támadást indítana az egérnek nézett falába ellen. Vigyort csalogató gondolat, ha mégoly tiszteletlen is, a vizuális fantáziával megáldott ifjú eltekint attól, hogy milyen társaságban ücsörög, elvigyorodik, aztán gyorsan félrepillant, amíg rendezi a vonásait.*

-Elég sokan voltak a Seprűben...-*húzza el a száját, mintegy megvetése jeléül. Könyvét a vállán lógó táskába csúsztatja, aztán pillant csak fel.*-Bár ott mindig olyan vegyes társaság van, hogy nem biztos, hogy hallani akarom miről is cseverésznek.-*Ez igaz, eszébe sincs hazudni, meg aztán, ott, akkora tömegben az embert akarva, akaratlanul lekötik a körülötte levők beszélgetései, az a sok hang, az a sok ember, az a sok kis hír, ami ilyenkor eljut a fülekbe megejtő. Ám Seraphin úgy döntött, hogy inkább felülemelkedik a hírgyűjtő énjén és a csendesebb helyet választja művelődésre, elvégre ki tudja mikor akad elé valaki, akit meg lehet átkozni, nem mintha ilyen agresszív lenne, de attól még mások azok.*

-Igazán?-*Meglepett a hangja.*-Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerű ez a hely.-*még mindig marad annál, hogy halkan beszéljen, elvégre az elmúlt években látott iskolai példák alapján egyáltalán nem biztos, hogy az itt titokban elfecsegett szavak nem jutnak a vezetőség fülébe, bár lehet, hogy a helyiktől jobban kell tartani.*-Főleg, hogy ez aztán tényleg nem tartozik a biztonságos, nyugodt helyek közé, mármint olyan értelemben, ami megfelelhetne a kényesebb igényeknek.

*Miközben beszél, a pillantása kutatón végigjárja az egykori aurort, a szó legteljesebb értelmében részletről-részletre veszi szemügyre, még az előtte pihenő poharat sem hagyja ki, amiben valami olyasmi anyag tanyázhat, amihez ha közelebb hajolna, lehet, hogy még be is rúgna a szagától, végül rá is mutat.*
-Úgy hírlik magáról, hogy nem iszik semmi olyasmiből, ami nem a saját kulacsa. A...-*egy pillanatra elakad, mintha elgondolkodna azon, hogy valóban folytatni akarja e a megkezdett mondatot, de aztán nyugodtan folytatja.*-...csaló, aki maga helyett volt az iskolában legalábbis ezt mondta.-*És mint tudvalevő az a csaló elég alapos volt, mint ahogy Seraphin is ahhoz eléggé, hogy megjegyezzen egy ilyesmi információt, ami tűnhet bár teljesen lényegtelennek, de szemlátomást felcsigázta az érdeklődését.*

A fiú helyet foglalt… háttal a kocsma látogatóinak. Nem túl jó döntés, még akkor sem, ha olyan társaságban van, amilyenben. Sőt, különösen akkor nem… az öreg Rémszem fejére sokan pályázhatnak és nem csak a rossz oldal hivei, de még a semlegesek, jobbára veszélytelen csirkefogók is: annyit küldött már közülük börtönbe, hogy bármelyik fickó, aki kicsit is benne volt az üzletben, szives-örömest hidegre tette volna, ha alkalma nyilik rá. Persze ezekbe a fickókba nem szorult annyi bátorság, hogy szemtől szemben lépjenek fel vele, de ha történetesen bevetődne ide egy többfős csapat, akkor igenis megfordulna a fejükben a dolog. De az öreg nem félt, hiszen tudta: ha van egy kis szerencséje, akkor nem alakul ki ez a helyzet, mivel az aljanép ritkán találkozott nyilvános helyen… és egyébként is, mióta Mundungus csatlakozott, azóta kissé enyhültek a körülmények a jófiúk és a csibészek között. A minisztériumi kollégák elnéztek nekik apróbb stikliket, ők pedig olyan információkat juttattak el a rendhez cserébe, amiket másfelől lehetetlen lett volna megszerezniük. Bármennyire is ellenére volt az öregnek ez a kompromisszum, az értékét nem kérdőjelezhette meg. Egy szó mint száz: egy olyan helyen, mint a Vadkan, nem tanácsos a tömegnek háttal helyet foglalni… feltéve, ha az ember még tartósan szeretne a feje birtokában maradni.
- Ott mindig sokan vannak… de ez jó. – felelte. – A tömegben könnyebb eltűnni, elvegyülni, beleolvadni a környezetbe; és az ember olyat is meghallhat, ami később még jól jöhet neki. – rövid szünetet tartott, elgondolkodva. Ezek a szavak nem az övéi voltak, hanem még az aurorképzőben verték beléjük, de kétségkivül hasznosan szolgálták őt az évek során. Sokszor az ember jobban el tudott tűnni egy tömegben, mint a Százfűlé-főzet vagy egy láthatatlanná tévő köpeny segitségével, ezért nem szabadott lefitymálni a zsúfolt helyeket. – Persze, ha valaki magányra vágyik, akkor nem a legjobb választás… de ha magányra vágynál, akkor most nem lennél itt. – a levegőben hagyta a mondatot, az utaló kérdést: volt egy olyan érzése, hogy a tömegre való hivatkozás akart lenni a magyarázat a fiú itt-tartózkodásának okára, de ugyanakkor benne motoszkált a gondolat is, hogy ez bizony csak egy olcsó kifogás, amivel meg akar téveszteni egy fogyatékos vénembert.
- Biztonság? Nyugodtság? – kérdezett vissza és eleresztett egy haj, reszelős kacajt. – Fiam, ma sehol a világban nem vagy biztonságban… talán az egy Roxfort kivételével. Mindenütt ott lesnek az Ő emberei, de ha azok nem, akkor a dementorok… mindenre figyel, tekintetét semmi nem kerülheti el. – újabb rövid szünet: akár hatásszünetként is érzékelhető, de valójában elgondolkodott a szavain; azon, hogy mit mondhat el és mit nem. Végül úgy döntött, semmi többet. – Nyugodtnak sem szabad lenned, dehogy! Az ember csak harc közben lehet nyugodt, de ott mindenképpen: máskülönben nem nyerhet. De ha ezen kívül is az, akkor az elkényelmesedéshez vezet, márpedig a kényelmes ember, halott ember. Semmi több.
- Nem szabad elhinni mindent, amit az ember hall… de még azt sem, amit lát. – felelte az újabb kérdésre egy félmosoly kiséretében. – De ezt történetesen igy igaz: kevés kivétel van, akár hely, akár idő, ahol vagy amikor elfogyasztok bármi mást azon kívül, amit magamnál tartok, de ez most pont ilyen. – hogy a hely vagy az idő a jelenlegi változó, azt nem osztotta meg az ifjúval. Nem köthet mindent az orrára…

*Helytelenítő tekintet. Igen, valahogy én is meg tudom érteni immár, ahogyan a magam hátbőrén érzem a felénk kúszó pillantásokat, amik többnyire alighanem inkább csodálkozást fejeznek ki, mint ártó szándékot, de azért az ember semmiben nem lehet biztos. Mindazonáltal határozottan kellemetlen így ülni, nem mintha különösebben tartanék bármitől is. Mondjuk máshogy meg nem tudtam volna szembeülni az öreggel. Nem jó ez így sehogyan sem, de még talán így kellett lennie. Ugyan már, mióta vagyok én ilyen aggályos? Ideje felhagynom vele, mert bár az óvatosság nagy erény, de nem hozzám való. Bár akkor már inkább hozzám, mint mondjuk egy griffendéleshez.*

-Az lehet-*bólintok savanyú beleegyezéssel. Hátrasimítom az arcomból a hajam, még mindig nehezen tudok elszakadni a pohár lenyűgöző tényétől, talán tényleg nem kéne elhinnem sok mindent amit hallok, de egyszerűen képtelenség kiválasztani a sok információból a lényeget. Sajnos olyan ember pedig nincs, akinek a szavára lehet adni, mert csakis és kizárólagosan tényeket közöl az ember felé.*-De a Seprű olyan közönséges hely-*felhúzom az orrom, közben érzem, ahogy a hideg megint végiglopódzik a hátamon, lehet, hogy csak beképzelem, de lehet, hogy összefüggésben van azzal a kiszámíthatatlan ritmussal az ilyen hidegrázások érkezése, ami alapján a mágikus szem kékje néha-néha felém fordul, de mint jó arisztokrata felülemelkedem az ilyen apróságokon és úgy teszek, mintha nem is létezne számomra zavaró körülmény.*-Lehet mondanak érdekeset is, de jobbára csak picsognak mindenféléről, ami aztán nagyon nem érdekel, ha meg figyelni próbálnék valamire az fizikai képtelenség, mert ott a kocsmában egyszerűen minden diák azt hiszi, hogy hű, de milyen jóban van a többiekkel és rátukmálják magukat az emberre-*és nem lehet megszabadulni tőlük. Teljesen esélytelen. Olyanok, mint a piócák. Ami nem is lenne baj, de egy értelmes sincs közöttük. A legtöbbet csak arcból ismerem és azok olyan arcok, akiket a lehető legmesszebb akarok tudni például az étkezőasztalomtól, mert ugye azért mégiscsak van különbség varázsló és varázsló között. Óceánnyi.*

-Ugyan!-*Nem legyintek, de azért érezhető a hangomon, hogy nem érzem annyira fenyegetően ezt a dolgot.*-Nem hinném, hogy nekem, mint tanulónak különösebb félnivalóm lenne. Az iskola biztonságos hely és ahogy elnézem a környékét is annak tartják-*vigyorodom el, bár azért egy kicsit komoran, hiszen az óva intelem mindig kelt az emberben egy kis kellemetlen érzést, mert ha más tart valamitől, akkor annak meg lehet az oka, és előbb-utóbb engem is utolérhet az aggodalmának tárgya.*

-Értem. Tehát lehet úgy venni, hogy ez a kis kocsma-*igen, ez a legkevésbé becsmérlő szó, amit találok, a koszfészek, nyomortanya talán nem lenne éppen szerencsés per pillanat.*-egy ilyen megtisztelt hely. Érdekes.-*és komoly visszaélési lehetőségeket rejt magában, legalábbis ha megpróbálok paranoiásan gondolkodni, de hát néhol még a paranoiának is szünetelnie kell.*

- Közönséges hely? – kérdezett vissza. Meglepték a szavak, de ez nem látszott rajta. – A varázslók legtöbbje nem értene veled egyet. A Három Seprű Anglia egyik legjobb nevű fogadója, de talán még világszinten és igaz ez az állitás. Sokak szerint ott mérik a legjobb mézsört, de ha ez nincs is igy, a magunkfajtának mindenképpen vonzó, hogy nem térhet be oda akárki, nem kell megválogatnunk a szavainkat… - szünetet tartott, elgondolkodva. Ő maga sem rajongott különösen azért a helyért, főleg mióta felmerült egy gyanú, egy sejtés… de el kellett ismernie, hogy amikor nem tolonganak ott a diákok annyira, hogy mozdulni nem lehet tőlük, egészen hangulatos maga a közeg a falusiakkal, a néhanapján betérő roxforti tanárokkal és egyéb utazókkal. Megfordult ott párszor a közelmúltban is, de ha tehette, elkerülte: ne rajongott a kocsmárosné lapos pillantásaiért, márpedig azokból kapott bőven, lévén sokadik éve már, hogy egy kortyot nem volt hajlandó inni a különféle italokból, amivel kinálgatta.
- Sok mindent lehet mondani arra a helyre, de azt nem, hogy közönséges. – a fiú következő szavai megmosolyogtatták: egy tapasztalatlan ember szavai voltak; egy olyan emberé, aki még keveset látott a világból. – Nem mondták még neked, hogy sok beszédnek sok az alja? – kérdezett vissza. – Amit te picsogásnak nevezel, az könnyen lehet egy jól felépitett álca is és lehet, hogy valójában egész más a mondanivaló, mint amit a szavak sugallnak… ha lehetőséged van hallani, ne utasitsd el: ki tudja, mit sodor a füledbe a szél. – a következő szavak keserűséget sugalltak, de nem vett róla tudomást. – Amennyire én tudom, elég ritkán engednek le titeket ide: érthető, hogy próbálnak kikapcsolódni… ebben a korban még elnézhető. Inkább próbálj te is együtt élni ezzel: hidd el, hosszú távon jobban megéri.
- Ah igen, az iskola biztonságos… legalábbis a legtöbb esetben, de azért Sirius Black is be tudott jutni valahogy nemde? Pedig őt halálfalónak tartják… és ha igy van, akkor már Tudodki minden embere ismeri a befelé vezető utat. Ennek ellenére mondom: biztonságos… legalábbis ameddig Dumbledore ott van. De hogy a környék is az lenne? Erre én nem mernék mérget venni… azért a professzor keze sem ér el mindenhova. – mágikus szeme hirtelen megállt, ahogy valamit észrevett a kocsma szemközti csücskében, de ezután inkább folytatta az őrjáratát és az ép lélektükör fordult oda, figyelmesen követve a kibontakozó csetepatét. Kiabálás támadt és két férfi felpattant: mindketten szemlátomást ittasak voltak, beszédük ilyen távolságból érthetetlen volt és kissé labilisan álltak a lábukon. Nyilvánvaló volt, hogy nem kerül sok időbe, mire tettlegességig fajul a dolog: s lám, mer el is kezdődött a haddelhad, ahogyan egy szék a magasba emelkedett, lesújtani készülvén. A kéz meglendült, de a szék továbbra is a levegőben lebegett és az illető csak a levegőt kaszálta. Pár pillanatig bután pislogott a szépen lenavigáló és talpra álló székre, majd a tettest kereste: hamarosan meg is találta a Kocsmáros személyében, aki a pálcáját eltéve viharzott a két ember felé és ragadta meg a grabancukat, maguk után húzva őket és kipenderitve a helységből.
- A héten már ne gyertek vissza, fölösleges… - kiáltott utánuk, majd visszaballagott a pult mögé.
Az öreg auror végignézte az incidenst, csak ezután fordult vissza a fiú felé, ajkain félmosoly.
- Lehetséges… de lehet, hogy csak az alkalom adja magát. Nem szabad elhamarkodottan következtetni…

*Őszintén meglep egy érett ember ilyen hozzáállása ahhoz a kocsmához. A csalódottság alighanem kiül az arcomra, de olyan gyorsan elvarázsolom onnan, mintha tényleg pálcát használnék, csak egy kicsit biggyesztem le a szám szélét. Lehet abban valami, amit mond, de nem sok, mert ott tényleg nem beszélnek semmiről. Mással se töltöm a fél életemet, mint hogy ülök és hallgatok másokat, marhára elegem van. Biztos hasznos. Más közegben. De ez csak egy iskola. Egyszerű lelkek kolosszális gyűjtőhelye, semmi több, semmi más.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, már csak a minimális tisztelet végett is feszülten figyelek a szavaira, jó példát lesve. El is húzom a szám amolyan félmosoly gyanánt, megrázom a fejem.*

-Lehet, de tőlem személyiségidegen-*milyen szép szó és milyen pompásan kifejezi a lényeget, legalábbis szerintem, de ha már egyszer sok beszéd, akkor folytatom is, hogy a biztonság kedvéért még véletlenül se érthessen félre.*-Mármint nem mintha bajom lenne az emberekkel úgy általánosan, csak éppen akik lejárnak, és így járnak le, azokból köszönöm nem kérek-*ennyi. Ilyen egyszerű. Legyenek bármilyen hasznos hangja a világ dolgainak, nekem nem kell az ilyesfajta tudás, a magam részéről, ha bemegyek egy kocsmába szeretnék inkább értelmes, hangsúlyozom, értelmes beszédfoszlányokat elkapni fél füllel, nem olyanokat, amik megkeserítik a töklevet a számban.*-Az iskolában úgyis ugyanazt beszélik, majd meghallom ott, ami rám tartozik-*rántom meg még a vállam egy futó mosollyal, aztán visszaigazítom a táskám szíját, de a következő szavaira felkapom a fejem, elnevetem magam.*

-Apám szerint az idősebb Black túl ostoba volt ahhoz, hogy halálfaló legyen, a fiatalabb meg túl gyenge. Kénytelen vagyok osztani a véleményét-*na igen, a Black család. Szerencsére mi csak kevés szállal kötődünk a rokonságukba, de legalább minket nem tartanak vérárulónak. Amíg éltek. Nem mintha sok közöm lett volna hozzájuk, de túlzott arroganciájuk és kenetteljességük még engem is kihozott a sodromból. Ezt mondjuk inkább elhallgatom, apám nem örülne neki, ha tudná, hogy elmondom a véleményemet, de azért a Black-ek akkor is egy sötét társaság marad a szememben.*-Szerintem csak simán pszichopata, annyi köze van a Sötét Nagyúrhoz, mint nekem, de azért volt annyi esze, hogy meg se próbálkozzon a Mardekárnál-*vállat vonok. Bár Mordon annak idején nem pártolta különösebben a Mardekárosokat, az nem is ez a Mordon volt.*-Gondolom az igazgató úr tudja hol jött be és megtette az óvintézkedéseket. Gondolom a birtok se őrizetlen, mint harmadikban, amikor dementorok is voltak erre, most is biztos van valami trükk.

*Ekkor zaj, illetve fokozódó zaj hallatszik a hátam mögül, tisztelet ide, udvariasság oda, hátrafordulok, amennyire a székem enged, a zsebemben kitapintom a pálcám, már csak a biztonság kedvéért és úgy figyelem a viszonylag gyorsan megoldódó jelenetet. Felhúzom az orrom. Szánalmas, hogy a varázslók is képesek ennyire mugli módon viselkedni. Amikor a kocsmáros szó szerint kézbeveszi őket visszafordulok, de alighanem az arcomra kiül a bosszúság.*
-Döbbenet, hogy ezek is varázslók.

Harapós kedvemben vagyok. Áh, nem, nem úgy! Nincs telihold és nem is kívánnék átváltozni azonban a nemrég lezajló incidens után képtelen vagyok felhúzni az álcát. A bájmosoly, a lábak keresztbetétele és ezáltal egy kis meztelenül maradt rész kimutatása… máskor örömömet lelném abban, hogy így kábítsam el a velem szembe ülő férfit és aztán másnap egyedül ébredjen fel… HA felébred…
Mindig is ilyen voltam, senki kedvéért nem változnék meg. Angelus pedig a lehető legjobb hangulatban talált rám, hisz megejtek néhány csipkelődő megjegyzést azonban álszent módon bájologni, majd csúnyán elbánni vele… most nem!
Talán erőm sincs hozzá ma, viszont a gondolataim vadul cikáznak fejemben etéren, mert mi van ha… nem is akarnám bántani őt? Áh, én? Dehogynem, csak… Furcsa hatást gyakorol rám, ilyennel még nem volt dolgom. Számomra a férfiak mindig is egy darab húst szimbolizáltak, de ez alkalommal… Tanácstalan vagyok! És ennek semmi köze sincs az esetleges halálfaló kilétéhez! Sosem zavarna, ha Voldemort egyik szolgájával hozna össze a sors, hisz az is csak egy férfi volna a sok közül. Angelus… ki vagy te…?

- Áh hízelgő, hogy nem jómagam kaptam a vasorrú bába jelzőt. Lekötelez… - szájszegleti mosoly. Nem is hittem volna, hogy ilyen csípős szavak is kiszállhatnak ilyen édes ajkak közül. Hmm… kezd érdekesebbé válni a dolog. Nem csoda, az érzékeim mindig is kifinomultak voltak, de ezúttal végképp megtalálták a lehető legmegfelelőbb embert erre az estére… számomra – Azonban, mint említettem én csupán kicsit kiereszteni a gőzt jöttem el erre a füstfelhőkkel övezett kocsmába. Ahogy látom, maga viszont valóban azért tántorgott el idáig, hogy némi „zsákmányt” gyűjtsön be. Ha gondolja elmegyek, mert nem vagyok a legjobb kedvemben és sosem szerettem az az egyéjszakás céda lenni más szemében.

Ha igazán felkeltettem bármivel is az érdeklődését maradni fog! Tudom. A kérdés leginkább az, hogy felkeltettem-e? Ezt már neki kell lerendeznie magában, én csak élvezem a szemeiből áradó tüzet amíg dönt és válaszol. Közben belekortyolok újból a nyelvem bizsergető italba, s lábaim kényelmesen kereszthelyzetbe helyezem.

Mindketten rágyújtunk a cigarettánkra, s a dohányfüst szép lassan felfelé száll, érdekes formákat öltve. Szinte egy másodperc ereéig úgy érzem magam akár egy kislány, aki a felhőket szemléli a puha fűben háton fekve. Meglepő érzés, de tényleg ellazít egy csöppet. Már oldódik bennem az imént felgyülemlett feszültség, s végre ki tudom adni a gőzt. Nem tudom ki találta fel a cigarettát avagy a nikotint és jótékony hatását az idegekre… de áldom…

A sápadtságom pillanatok alatt elpárolog, s feleszmélek a körülöttem forgó világra, ismét. Azonban valami különös oknál fogva Angelus szemei is kikerekednek. Nem értem, de rá sem merek kérdezni. Hisz akkor jöhet a visszavágás reflexből, hogy: és te?
És már jön is… magától…

- Öhm… persze, csak egy röpke gondolat futott át az agyamon hirtelen. Semmi komoly! – mentegetőztem, s egész hitelesre sikerült. Ha tovább puhatolózik… nem ajánlom… a saját érdekében, hisz véleményem szerint sejti mi járhatott a fejemben az imént. Vagy ő valami egészen máson töprengett?

- Mondja… nem bánod ha tegeződünk? – a nyájas hangnem szórakoztató egy ideig, de utána pont ellenkező irányba fordul és egyre idegesítőbb. Legjobb ha nyíltan és magázás nélkül tudnak beszélni, s akkor talán még a viszonyuk is meghittebbé válik.

Fel fog dobni egy témát, még szép. Már ki is rajzolódott fejében s ezzel talán halálfaló kiléte igazolásához is közelebb jut egy lépcsőfoknyival. A Roxfort… de most még hanyagolja annak az ostoba iskolának az említését, ahol mára már minden a kedvességről, odaadásról szól… Lassan olyan, mint valami személyiségfejlesztő szekta! Az asztalnál ülő férfinak adja át a megszólalás jogát, hagy kezdjen bele ő abba, mi érdekli…

×Giles×

Be kell szereznem pár dolgot bájitaltanra, így úgy voltam vele, hogy akkor ennek az ürügyén kicsit kiruccanok. Na, ugyan túlzás hogy én csak úgy kiruccangatok, de lényeg ami a lényeg, itt vagyok Roxmortsban Lehet hogy hülyének fognak nézni, sőt biztosan, de kerékpárral tekertem idáig. Most felvetődik benned a kérdés honnan szerzetem én itt, és főleg most kerékpárt. Titok, legyen elég annyi hogy megoldottam. Azt kell megállapítanom, hogy a varázstársadalom több mint fele bazira lusta és csak az olyan módjait szeretik az utazásnak amiben vagy seprű van, vagy pedig valami hipphoppolás. Tiszta gáz, hogy mindig a mágiához folyamodnak. Az sem old meg mindent, sőt kifejezetten tudja komplikálni az egyszerű dolgokat. De ez csak az én szerény véleményem. Már a városban vagyok. Az egyik kisebb mellékutcáján tekerek. Sehol nem találom azt a hülye gyógyfüves boltot, kész szánalom már. Tény és való, gyakran vannak gondjaim a tájolással, de azért hogy egy ekkora községben is eltévedjek. Na, szóval nem éppen kellemes dolog.

Segáz, nem esek kétségbe, sőt...Úgy döntök ha már ez így alakult, mondhatni a sors akarja hogy NE a tananyaggal foglalkozzam, akkor lazítok egyet. Lazítok és ennek a helyéül a Szárnyas vadkant nézem ki magamnak. Pont hozzámvaló hely. Nem azért mert koszos, igénytelen és sötét. Bár biztos vannak akiknek ez a magyarázat is megfelelne, de nem. Letámasztom a kerékpárt valahová és ott hagyom. Nem is az enyém. Mondom csak úgy szereztem. Bemegyek a kocsmába és a pulthoz sétálok.
- Napot. - köszönök, majd kilökök a csapos elé pár érmét. - Sört és whiskey-t. - azt hiszem bevezetem a "Tőmondatok ala Montgomery"-t.
Mindegy.
Megvárom míg kitöltik nekem az italokat, utána magamhoz véve azokat egy asztalhoz sétálok. Kihúzok egy széket és lehuppanok rá, mire az fájdalmasan felnyikordul. De legalább nem törik szét alattam. Szuper. És most rúgjunk be. Dudorászni kezdem a kedvenc kocsmázós dalom.
- When on the road to sweet Athy. Hurroo Hurroo. When on the road to sweet Athy, hurroo Hurroo. When on the road to sweet Athy. A stick in the hand, A drop in the eye. A doleful damsel I heard cry. Johnny I hardly knew ya! (http://www.youtube.com/watch?v=QKIocZ3WbgE) - majd kortyolok egy nagyot a sörömből.
Let it be.

Érdeklődve hallgatta a szavakat s arra vezették, hogy ismét eltöprengjen az emberek sokszinűségén, pedig ez a fiatalokra nem annyira volt jellemző, inkább később, idősebb korban alakul ki. A fiatalabbak számára még sokat jelentett a divat, mások véleménye: a csordaszellem egyértelműen nagyobb erőt képviselt, mint a felnőttek között, amikor már teljesen kialakul az emberek egyéni véleménye mindenről, a gondolkodásmódjuk, miegyéb… de a jelek szerint tévedett, vagy legalábbis akadnak kivételek. A Seprű a legtöbb diák számára maga volt a paradicsom a kastély szürkesége, egyhangja után: erre itt ez az ifjú, aki elvonult a társaitól és még a Roxfortnál is lelombozóbb helyre menekül, amikor büntetlenül élvezhetné egy kicsit az életet. Hiába, változik a világ… egyre korábban érik, nő fel az ifjúság, De a különcök… az megint egy más kategória, őket megéri figyelemmel kisérni. Voldemort és Grindelwald is különcök voltak s lám, hova jutottak… Dumbledore tudni fog erről az ifjúról, döntötte el végül.
- Minden embernek megvan a saját izlése – felelte egy vállvonás kiséretében. – De fogadj meg egy tanácsot: attól, hogy valami nem illik bele az elképzeléseidbe, ne kezd el ország-világ előtt ócsárolni… főleg ne olyan valaki előtt, akit nem is ismersz. – szünetet tartott, mintha egy pillanatra elgondolkozna, végül úgy döntött, hozzáteszi az utolsó félmondatot. – Nem egy emberről tudok, aki ezért a kijelentésért a fél füledet leátkozta volna a helyéről… - Nem volt igaz, amit mondott, legalábbis maximum féligazság: Rosmerta, a Seprű tulajdonosa biztosan megtette volna, de rajta kívül nem tudta senkiről, hogy ennyire kötődne a kis kocsmához… de a mondat igy nagyobb erőt képviselt, mintha csak egy bizonyos illetőt hozott volna fel példaként és a kegyes hazugság megbocsájtható, legalábbis legtöbb esetben. Ha pedig nem derül ki – úgy is jó.
- Könnyen dobálózol a feltételezésekkel… ez újabb hiba - felelte az öreg s ép szeme megvillant. Az ifjúnak fogalma sem lehetett, hogy mi a valódi oka a hirtelen felvillanó indulatnak: a látszat azt súgta, hogy a sorozatos hibák váltják ki, valójában azonban a Siriusra tett megjegyzés váltotta ezt ki. De nem jöhetett rá, még akkor sem, ha esetleg képzett legilimentor: az öreg volt olyan dörzsölt, hogy megtegye az óvintézkedéseket… mint mindig. – A Minisztérium nem igy gondolta… és jónéhány évet eltöltött rács mögött emiatt. Ismertem, még mikor diák volt: a jövő egyik legigéretesebb tehetségeként tartották számon, csakúgy, mint James Pottert. – szünetet tartott, elgondolkodva. – Nem tudom, hogy Dumbledore megtalálta-e a behatolás helyét, de én azért nem lennék olyan magabiztos még a Roxfortban sem. – inkább nem ejtett szót Sirius haláláról, nem tudta, hogy mennyire terjedt el a köztudatban.
A pult fölött lógó óra hirtelen megszólalt: egy hosszú, tiszta hang csendült fel s visszhangzott a helységben néhány pillanatig. Az öreg észrevette, hogy a Kocsmáros ránéz, mire a mágikus szem megmerevedett s egy pillanat múltán a férfi arcáról az órára villant, mintegy jelzésként. Észrevehető volt, ha az ifjú elég szemfüles volt, de a jelentésére még néhány percig nem jöhetett rá. Hét óra volt, korai időpont egy kocsma életében.
Most azonban a Szárnyas Vadkan zárni készült, mint újabban minden vasárnap ezidőtájt.
Rajtuk kívül már csak egyetlen, kétfős asztaltársaság tartózkodott a helységben: a Kocsmáros éppen feléjük tartott.
- Ideje hazamenni, fiúk, vasárnap van. – morogta oda nekik, mire a két fickó az órára nézett s elkönyvelték, hogy ha vasárnap van, akkor tényleg záróra… habár az arckifejezésük azt sugallta, hogy nem nagyon vannak képben: valójában alig álltak a lábukon.
- Neked is ideje indulnod. – mondta az öreg az ifjúnak. Habár nem volt ellenére a beszélgetés, elérkezett az a szituáció, amire ideérkezése óta várt: nem fogja elszalasztani. Első a kötelesség, minden más utána: márpedig nem a bájcsevej iránti vágyakozás, hanem a háború sodorta ide. Felállt s a pulthoz lépett, intve a Kocsmárosnak, hogy töltse újra kiürült poharát, majd amint a fiú távozáshoz készült, egy biccentéssel búcsúzott tőle s mágikus szemével követte, amig el nem tűnt a távolban. Miután ez megtörtént, követte az emeltre tartó férfit a bűbájokkal védett helységbe, hogy át tudják beszélni az elkövetkezendő hét teendőit.

Hétvége. Két nap, aminek folyamatán egy ötödikes diák kifújhatja magát még mielőtt ismét bele nem ugrik a vizsgákba. A reggel most sem zavartalanul indult, bár már nem is emlékszik mikor volt neki olyan délelőttje, ami nem egy hangos beszélgetéssel vagy vihorászásokkal, éppenséggel ne veszekedéssel kezdődött volna. Hát, most emlékezhet. Mikor feltápászkodott az ágyából a férfiú griffendélesek többsége a szobában tartózkodott. Valahogyan eljutott a fülükbe Giles és egykori szerelme, Prue kapcsolata vagy csak egyszerűen szórakoznak vele? Finoman megkérdezte, ők azt a választ adták, hogy idáig is tudták. Vágott egy feltűnő fintort. Fogadni mert volna, hogy idáig gőzük sem volt az egészről. Minden kérdésre készségesen válaszolt, bár a „csók utáni fejezetre” kitérően inkább úgy tett, mintha nem hallotta volna, viszont a válasz többeket is érdekelt, így egymás után többen is megkérezték. A griffendéles rezzenéstelen arccal bevágtatott a fürdőszobába és magára is zárta az ajtót, bár jól tudta, hogy egy sereg felfegyverzett varázsló ellen egy kis zár semmit sem ér. Mikor elvégezte teendőit a tükörben lelapította a msotanában kissé túlnyomóan megnőtt göndör fürtjeit, amihez – az elmúlt év tapasztalatai alapján – nem nyúlt pálcához, ezt kézzel kellett elintézni. Gyorsan magára húzta a mai napra esett hacukáját, s indult is ki a többiekkel, akik még mindig faggatták, de ő továbbra sem mondott semmit. Hűvös időjárás volt, ahhoz képest, hogy csak most kezdődött a nyár inkább az ősz megjelentére hasonlíthatott a hideg szellő, ami megcsapta a kisereglő fiatalokat, akik vagy Roxmortsba siettek vagy az udvarra kiülni. Gil az első verzióhoz tartozott, nemis igazán volt választása, hiszen a tömeg vitte magával. Mikor az útvonalra tévedt végre ki tudott szabadulni, néhány percig üldögélt a padon. A zsivajokat megpróbálta kiiktatni a fejéből, s valamilyen gondolatot összeállítani, hova is mehetne, ahol kifújhatja magát. Roxmorts nem tűnhet a legjobb helynek, most oda özönlött mindenki, de hát akkor meg teljesen mindegy hol is van, itt vagy ott. A griffiseket sehol sem látta, de belebotlott a tekintete négy érdeklődő mardekároséba, akik összesúgtak, amikor elmentek előtte. Ennyire rossz híre lenne annak, hogy ő együtt volt egy háztársukkal? Finoman megrázta a fejét, majd feltápászkodott az elfoglalt helyről és elindult a nem messze lévő faluba. Az útvonalon nagy döbbenetére senki nem csatlakozott hozzá, bár most inkább szeretett volna egyedül maradni gondolataival, minthogy a barátai beszólásait hallgassa. Az útbaeső kavicsokat messze elrúgta, kezeit zsebre dugta, míg farzsebéből kifigyelt segédeszközének felső része.
Végre beért. El sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megeshet vele. Nem látott még itt összesen ennyi embert. Egy pillanatig felötlött benne, hogy inkább visszamegy a Roxfortba és keres valami eldugott helyet, de valami felkeltette a figyelmét. Egy biciklis srác, aki a Szárnyas Vadkan előtt tette le járművét. Arcát nem látta, túl messze volt tőle. Még mielőtt bement volna megnézte a többi boltot, ami zsúfolásig tele volt, így inkább itt kinyújtóztatja magát valami frissítővel, valami kedvcsinálóval. Noha itt csak épp egy két emberrel lehettek kevesebben a többi bolttól, mégis jobban esett neki beülnie ide, minthogy most egy könyvekkel telibe ment volna be. Elég időt töltött már a könyvtárban, főleg ebben az évben.
Fejével biccent a csaposnak, zsebéből kihalászik némi galleont, amit a pultra csúsztatott.
- Egy korsó vajsört. - Perceken belül hozta is, amit kért, egy újabb fejbiccentéssel megköszönte és hely után nézett, hátha talál egy olyan asztalt, ahol senki nincs. Hát, hiába kúszott végig tekintete végig a kocsmában, üres nem akadt, csak egyetlen egy olyan, ahol az a fickó ült, aki a mugli járgányt lovagolta meg. Mit tehetett, egy társasághoz azért mégsem ülhetett oda és az sem volt szíve vágya, hogy pont a csapossal beszélgessen.
- Helló, befoglalom az üresen maradt helyet ha nem gond. - Még mielőtt leült volna, a pálcatörés elkerülése végett kivette a zsebéből és az asztalra rakta. Mikor végre készen állt a helyfoglalásra letette hátsóját arra a székre, ahol pontosan szembe találta magát az idegennel. Elhelyezkedett, majd megnézte a másik hozományát. - Hát, te sem szerénykedsz. Giles vagyok.
Egy halvány mosoly kíséretében meghúzta a megrendelt vajsörét, s a fennmaradt habot pólójának ujjával letörölte.

×Giles×

Összeráncolom a homlokomat először, másodszor és végül harmadszor is. Át is gondolom a helyzetet. Egyszer, kétszer sőt...háromszor. Az eredmény mégis minden esetben ugyanaz. Ugyanaz, így ki van zárva hogy én tévednék. Miben is? Abban hogy társaságot igényeltem volna. Nem vágytam rá mégis kaptam. De vegyük csak szépen sorjában. Leültem ide, ez stimmt. Iszogattam, énekelgettem, töprengtem. Ez is oké. Belépett a kis pubi. Igazából akkor éreznem kellett volna valamit, úgy értem egy ilyen gyerek mit keres egy ilyen helyen, de nem. Még ekkor sem gyanakodtam. Vajsört rendelt. No comment. Nem is vártam mást. Esetleg valami bambit. Ám azt itt elég nehézkesen kaphat. Noha nem tudhatom, még nem próbáltam itt szörpikét kikérni magamnak. Én rendületlenül iszogattam közben. Körbenézett és láttam az arcán, erősen azon gondolkodik hova is telepedhet le. Vállat vontam. Igen, tudom, én egy hihetetlenül naiv ember vagyok. Meg sem fordult a fejemben hogy engem szemelhet ki. Komolyan.

És itt van. Itt áll mellettem, pontosabban most már ül. iszogat, bemutatkozik és egyáltalában. Társalog. Egyik szemöldököm a magasba szalad és ott is marad, közben újabb kortyot küldök le a torkomon a sörömből és azon vacillálok legyek jófej vagy sem? Meg sem kérdezte hogy ideülhet, lényegében kijelentette és ideült. Hm.
- Szevasz. - jó, egy köszönés nem a világ.
Meg aztán igyekszem úgy köszönni, hogy érezze nem török ki tapsviharban a jelenlétét illetően. Kicsinyes, ostoba és gyerekes valami, de könyörgöm. Rólam van szó. Így már csöppet sem furcsa.
- Marcus. - fene a neveltetésemnek.
Még a bemutatkozásba sem halok bele, sőt kifejezetten normálisan ejtem ki a nevem, nem odalökve neki, egészen úgy mintha érdekelne tudja-e vagy sem. Leteszem a sörösüvegem az asztalra és a whiskey után nyúlok. Nem szerénykedem, hm, érdekes. Már szinte várom mikor fűz még hozzá valami igazán frappáns kis szösszenetet, de egyelőre úgy néz ki hallgat.

Hallgat, rám vigyorog kis félszegen mint valami háromnapos szűzlány és kortyolgatja a sörét. Sóhajtok egyet, leküldök egy kis whiskeyt, kiélvezem minden cseppjét, várom hogy a nyelőcsövemen végigszaladjon a forróság és...nem tudom. Igazság szerint egy értelmes gondolatom sincsen. Semmim sincsen. Csak ez a helyzet, ezzel a gyerekkel és pár kérdéssel amit fel nem tudnék most tenni. A válaszok meg nem érdekelnek. Tehát.
- Giles. - csettintek egyet a nyelvemmel.
Nagyon utálhatják a gyereket a szülei ha ilyen nevet adtak neki. Mondjuk így első blokkra nem is csodálom. Tényleg giles-os feje van.
- Elég gyászos fejed van. - jegyzem meg.
Amúgy fogalmam sincs milyen feje van, de ha valaki a Szárnyas vadkanba vetődik és egyedül sörözget az minden csak nem boldog. Nem vagyok irgalmas angyalka távol álljon tőlem. De ha már ez a nyunyó ideült le mellém, és ilyen szerencsétlen, bánatos feje van, akkor szolidaritásból itt leszek vele, meghallgatom és iszunk. bajtársiasság mindenek előtt. na meg ugye, pia dögivel.

Amikor belépett az ajtón még fogalma sem volt, hogy az elkövetkezendő percekben mennyire bánni fogja a választását. De nem, neki ide be kellett jönnie, ráadásul pont egy biciklis varázslót kellett kifognia. Inkább hallgatta volna még a körülötte lévők kíváncsi cincogását és az idegtépő kérdéseket, minthogy most egy bunkóval üljön szembe és nézze minden mozzanatát. Talán még arra a bizonyos személyes kérdésre is szívesen szült volna egy apránként összeszedett beszámolót és minden mozdulatot, tetteket, csókokat elmondott volna, amit csak tettek. De nem, neki egy alkoholistánál kell egy asztalnál ülnie, ráadásul nem si választhat más helyet magának. Vagy a csapos hülyeségei vagy ez a félig zakkant flótás. No de sebaj. Giles nem arról híres, hogy rögtön feladja, így nem fog semmi rosszat szólni, amíg vissza bírja fogni a nyelvét.
A korsót letette maga elé, először az ismeretlenre, majd az asztalra pillantott, ahol pálcáját kezével ide-oda gurítgatta. Nem, a homlokráncolásra egy rossz szót sem szólt, valószínűleg ő is így reagált volna. De még most jön csak a java. Na persze ez az ötödéves srác nem éppen jó emberismerő volt, így első látásra nem is volt semmi baja az idegennel, ezért is választotta őt a csapos helyett. Még mindig állta a sarat, próbálta társalgásra fogni ezt a valamit, amik éppen köztük lebegnek. A köszönésre bólintott egyet, ami viszont azt a kis mozdulatot illeti, amit csinált, az lett az eredménye, hogy söszeszűkült szemekkel figyelte őt.
- Tudod a szemöldökfelhúzás nem éppen a legjobb módja annak, hogy kimutasd a vendégszereteted. – Miközben beszélt hozzá állát vakarta, mint aki kényszert érez, hogy csináljon valamit, különben neki annyi. Annyit nyugodtan elnyugtázhatott már ebben a másodpercben is, hogy nem lesz valami nagy társalgás a részéről, hiszen szinte csak egy szóval válaszolt mindenre. A halvány mosoly áttört erőltetettbe, de aztán jobbnak látta ha letörli, mert biztos volt benne, amit csinált az inkább hasonlított egy fintorra minthogy sem egy felfelé kunkorodó szájra. Az, hogy kritikus másokkal szemben igazán bebizonyította, mikor a nevét kiejtette a száján és kritizálni kezdte. Már eszében sincs a söre után nyúlni, sőt, ha gondolt volna rá se tudta volna megtenni. Csak fáradtan vett egy levegőt, majd megingatta a fejét.
- Te sem panaszkodhatsz, öreg.
Nem rajongott a nevek okozta csúfolódásért, de bátran rávághatott volna egyet, de az nem rá vallna. A közöködés távol áll tőle, csak akkor közelít, ha már tényleg szüksége van rá. Mit is tehetne? Felkapja a pálcáját és szemen szúrja? Abban nem lenne semmi értelem, nem fog ostobán cselekedni. Van három lehetősége, amíg a nyugalma fennmarad. Az egyiket ellőtte, kettő maradt.
- Na és mondd csak, melyik ház szentje lennél?
A modoráról fogadni mert volna, hogy ez az eset egy mardekáros lesz, de inkább kivárja a választ, minthogy sem alaptalanul "vádaskodjon". Hátradőlt a székében, hátracsapta a haját, majd megfogta a korsót és ismét meghúzta. Sokáig a szájában tartotta a kortyot, ízlelgette, majd miután az íz már forrt a szájában lenyelte, s torkán is leszaladt az íz. Persze a másiknak nyilvánvalóan nem tetszett hogy ezt issza, de nem a legjobb választás olyankor berúgni, amikor a vizsgaidőszak kopogtat az ablakon.

×Giles×

- Talán mert nem vagyok a tipikus jófej vendégváró ember. - döntöm felé a sörösüvegem, amit megint a kezembe veszek és elgondolkodva forgatok.
Mert most mégis mit vár? Hogy tapsikolva fogadom? Hogy a nyakába borulok, "Ó Gilesy, hát itt vagy végre velem"? Komolyan mondom, ezek a fiatalok egyre rosszabbak lesznek minden generációval. Ma még csak leülnek az ember asztalához úgy, mintha bármi közük is lenne a másikhoz, aztán próbálnak ismerkedni, meg barátkozni, mintha joguk lenne hozzá. Következőleg már ezt sem teszik, csak majd egész egyszerűen jönnek, tarolnak és elnyomnak. Kérdem én, hova süllyed a világ? Hová süllyed, ha már én, Marcus Montgomery is meglepődik a fiatalság pofátlanságán? Én, pont én?

Ránézek Giles-ra. Még mindig mosolyog, de úgy tűnik kezdi lassan felfogni, hogy ez felesleges. Legalábbis ha valaki, én ugyan nem tudom értékelni. Majd ha lesz min mosolyogni, meg vigyorogni, akkor vigyorgok. Esetleg. De hogy itt és most a Vadkanban, egy másik jómadárra mosolyogjak átszellemülten...pfff. Nem. Errefelé nem igazán nézik jószemmel a bárgyúságot. A sörösüvegem halkan koppan a masszív faasztalon. Hátradőlök a székemben - ami ennek a mozdulatnak a hatására éktelenül felnyikordul és ezzel pár tekintet ránk vetül cirka két percig - és kezeimet összekulcsolva a hasamon nyugtatva azokat mérem végig a srácot.
- Ó, távol álljon tőlem a panaszkodás. - emelem az államhoz az egyik kezem és vakarózom egyet.
A borosta hallhatóan serceg az ujjaim alatt. Nem ártana majd rendbe szedni a pofázmányomat majd. Persze, ez most minden csak nem az elsődleges gondom. Mellesleg panaszkodás. Ez így nem teljesen igaz. Elég sűrűn szoktam panaszkodni, de főleg csak skizoban nyomom magamnak. Nem túl okos dolog csak úgy a nagy világba panaszkodni. Főleg nem mostanság. Lazán okozhatja a vesztedet. De nem magyarázom túl. Aki érti az érti, aki nem..nos annak majd küldök egy részvétnyilvánító levelet. Fekete gyászkerettel. Csak úgy stílusosan.

- Mióta is jársz már ide a suliba? - nem mintha ez számítana bármit is, nem kellett hogy halljon rólam, csak azért...na mindegy. - Hollóhát. - felelem aztán.
Erre elég sokan le tudnak döbbenni. Nem értem miért. Az hogy nincs tenyérbemászó stílusom, még nem jelenti azt hogy eszem sincs. Meg úgy egyáltalán...hollóhátas habitusom.
- Te pedig griffendéles vagy. - tudom én, ott unatkoztam a beosztásnál.
Ugye, figyelek. Meglepő. Ujjaimmal végigszántok a hajamban és ásítok egyet. Azt is figyelemmel kísérem, hogy Gilyke sörözik. Vajsörözik ugyan, de...kicsike még. Nem is baj ha nem alkoholizál. Jobban jár. én is jobban járnék, de nekem meg már mindegy.
- És nekem mint szentembernek, megvallod, hogy mi vezetett arra, velem légy egy társaságban? Mi az ami még nálam is rosszabb lehet? - felröhögök.
Tényleg nehéz belegondolnom, hogy mi lehet olyan gáz, hogy én mint másik lehetőség vonzó legyek. Komolyan.

- Na ne mondd. – Próbálta a meglepődöttet adni, de inkább lehajtotta a fejét és mosolygott egyet. A korsóban már épphogy csak volt némi vajsör, így körülbelül egy húzásnyira már ki is issza. De nem gond, majd megy és kér másikat. Bár nem lepődne meg, ha abban a pár percben a fickó lelépne minden köszönés nélkül, az sem vallhat rá, hogy szeret búcsúzkodni, ugyanúgy, ahogyan szeretheti a váratlan vendégeket. A szemébe lógó hajszálat kihalássza kezével, majd ismét megdönti a korsót, mire annak az aljában már csak hab maradt meg. Alig hogy belépett még nem vette észre, vagy csak az orra játszadozott vele, hogy itt mennyire is állott a levegő. Hirtelen fintort vágott, majd megrántotta a fejét. Hát persze. El is felejtette, hogy régebben a barátaival sereglett ebbe a kis kuckóba, ami épp olyan büdös volt akkor, mint most. Különbséget nem igazán lehetett észrevenni, talán még a csapos sem lehetett ez alól kivétel.
- Egek, te vagy ilyen büdös vagy ez a hely már ilyen volt, amikor beléptem?
Talán egy kis hecc nem árthat a világnak, sőt, hogy rákontrázzon a kezét orra előtt lengette, mintha azonnal szüksége lenne egy kis oxigénre. Egy halk kuncogás hallatszott a másik asztaltól. Úgy tűnt, hogy valaki nagyon jól szórakozik rajtuk. A korábbinál jóval nagyobb mosoly jelent meg az arcán, ami halk kacarászással folytatódott. Homlokát ráncolva még mindig vigyorgott a mondatán.
- Ó? Hát verbálisan nem is panaszkodsz, de lerí rólad, hogy legszívesebben eltakarítanál innen.
Ezzel már akkor tisztában volt, mikor az első szavukat váltották egymással, de hát nem lehet minden kívánságot teljesíteni. Úgy látszik a jó tündér most kihagyta Marcot az úti céljai közül és a gonosz már meg is megáldotta Gilesszal. De ki tudja, a kis kihagyás eredménye még jól is kisülhet: a végén még barátok is lehetnek. Úgy érezte eljött az a pillanat, amikor meg kell fognia az üvegét és elmenni a csaposhoz. Egy újabb galleont legurítva teletöltötte a korsót és már ment is vissza a nem-szívesen-fogadó-úrhoz.
- Ötödik éve. Miért?
Ez inkább úgy hangzott mintha ismernie kéne a híres neves Marcust, aki megmentette a Roxfortot egy csapat halálfalótól, aztán pedig minden lány a karjaiba esett és azt kérték, valahogyan hadd mutathassák ki a hálájukat. Amilyen perverz dög lehet ez a fickó, Gil fejében megötlött az, ahogyan kiegyenlíthette a tartozásukat...vagy inkább kielégítette?
Az asztalra mindkét kezével felcsapott, mire a nemrég kért italának a felső része kilöttyent. Elképedt arckifejezéssel nézett rá, szemei belefurakodtak az övéébe.
- Hollóhát? - Kérdezte kissé bizonytalan hangon. - Hát úgy látszik igazuk van a többieknek...
Régebben, amikor már a másodévet taposta egy olyan fiút rakott a Griffendélbe, aki egyáltalán nem illett oda, így a felsőbb évesek azt a pletykát terjesztették szerteszét a kastélyban, hogy a kellék, ami megmondja hova is fogsz tartozni az elkövetkezendő hét évben elavult. Ezzel érthető módon arra utaltak, hogy eltévesztette a házszámot, ez esetben a házat a Teszlek Süveg, hiszen ki ne tudná, hogy egy ilyen fickó melyik házba való lenne. Hát persze, hogy a Mardekár. A megállapításra bólintott egyet. Nem volt meglepődve, hogy tudja a házát, valószínűleg már erre is elterjedt az a borzasztó hír, hogy ő képes volt egy mardekárossal együtt lenni.
- Láttalak száguldani azzal a járgánnyal odakint. - Mondandója közben a bejárat felé mutatott hüvelykujjával. - Gondoltam nem lehet unalmas ember egy olyasvalaki, aki képes egy mugli tárggyal tekerni a varázslóvilágban.
Megmarkolta a korsó fülét, felemelte,majd meghúzta. Minden kis megjegyzésével próbálta oldani a hangulatot, hátha sikerül neki. Ugyanaz a kellemes íz járt a szájában, mint az előző adagnál, így ismét úgy cselekedett, mint az imént. Ízlelgette, amíg csak tudta, majd lenyelte.

×Giles×

Úgy tűnhet hogy higgadt és nyugodt ember vagyok, meg úgy általában véve egy nem túl idegeskedő típus. Ez nagyjából fedi is a valóságot. De az is igaz a jelenlegi pillanatra, hogy bizisten nagyon megtudnám csapkodni ezt a kis mitugrászt itt. Tizenöt éves kis féregnyúlvány. Sóhajtok egyet. Kell nekem jópofáskodni.
- De, mondom. - lehúzom az utolsó korty whiskey-met ami után küldök egy kis sört is.
Rákönyökölök az asztalra és a sörösüvegemet gurigázom. Aztán bumm. Egy hatalmas csattanással vágom vissza az asztalra az üveget. Lehet jobb lenne ha a kis bilifejűn csapnám szét.
- Biztos veled jött a szag. - kelek fel az asztaltól és megyek a pulthoz újabb üveg sörért.

- Úgy eltakarítanálak innét hogy csak lesnél. - sziszegem halkan az orrom alatt.
A pulthoz érek és kilökök megint pár érmét. A csapos már tudja mit adjon nekem. Míg az italokat várom azon filózok nem lenne e jobb ha eltűznék innét. De aztán meggondolom magam. Elvégre én voltam itt előbb, a kis véglény pofátlankodott ide.
- Az italok. - magamhoz veszem őket, biccentek és visszaszambázok az asztalhoz.
Szóval tökikém ötödéves. Ez nem magyaráz semmit, csak úgy megjegyzem magamnak. Miért? Pff...na vajon miért. tisztelet, öcsi. Az irányomba. Persze ezt nem mondom ki, mert ha már így nem érzi ezt, akkor mindegy.
- Hagyjuk. - horkanok fel és egyben leküldöm a whiskey-t.
Nem fogok berúgni, azt már kitapasztaltam. Eleve magas véralkoholszinttel születtem. Nekem meg sem kottyan egy kis alkohol. Sok kis alkohol sem.

- Mi? Most mégis... - miért olyan hihetetlen hogy hollóhátas vagyok?
Persze ez anno engem is nagyon meglepett. De az évek során egészen kezdtem megszokni hogy ideosztottak be. Bizonyítottam is. Végigmérem kistigrist. Mert ő griffendélesnek való? Igaz oda minden söpredéket felvesznek...kezdve Pottertől át...át nem tudom meddig. Sok ki csiruska.
- Jobb lesz ha ezt nem kezded el kivesézni, mert akkor én elkezdelek kicsontozni. - morranok fel.
Arról hogy ő kivel és hol volt, nekem fogalmam sincs, még ha azt is feltételezi a kisfickó. Valószínűleg ha tudnám hogy valami mardekáros bukszát nyomatott, akkor lépne egy szintet a szememben. Bár ott már így is szálka. Viszont így...nekem ő csak egy kis pöcs.

- Ja, szeretek veszélyesen élni. Néha felveszem a "Hajrá halálfalók, egy koszos kis félvér vagyok, öljetek le!" feliratú pólómat. Aztán várok, hátha...most például inkább a biciklizés mellett döntöttem. - húzom meg a sörömet és nyelem le nagy kortyokban a kesernyés italt.
nem, valóban sok mindennek lehet titulálni, de unalmas embernek semmiképpen sem. vagyok idegesítő, bunkó, egy farok. De unalmas egyáltalán nem. Habár biztos akadnának emberek, akik szemében még az is lehetek. Viszont vagyok annyira ego, hogy ez ne érdekeljen engem. Egy pillanatig sem.
- Értem. És úgy gondoltad idepofátlankodsz? - emelem felé a sörömet. - Fájdalmasan hülye vagy, haver. - jegyzem meg és iszok, ismételten.
Majd elégedetten böffentek egyet és megvakarom az államat. Azért egy borotva el kéne.
- De amúgy egész tűrhető. - köhintek egyet. - Birka.

Mennyire egyszerűbb is lenne ennek a griffendélesnek, ha nem találkozna szembe mindig olyan emberekkel, akik nem értik, sőt, inkább ingerültek lesznek a kis hecceitől. Merő fordulat lenne a számára, ha Marc elkezdene itt jópofizni és röhögni vele együtt. Ez egy álomkép, amit soha nem fog az életben látni - legalább is, eddig a pillanatig ezt gondolta. A szék, amilyen régi volt ez a kocsma olyan régiek voltak azok is. Ha megmozdult úgy elkezdett nyikorogni, mintha könyörögne az életéért. A padló a mocsoktól ragadt, a lelöttyintett alkoholmaradványok alkottak ott egy közösséget és harcoltak a betolakodók cipői ellen.
- Aha, biztos. - Ezzel be is fejezte az incselkedést, ismerkedni akart és nem szemétkedni. Hát ez bizonyára nem jött össze, több a negatív tényező, mint a pozitív. Mikor az illető távozik a helyéről, felkönyököl az asztalra, hajába beletúrva sóhajt egyet. Valószínűleg ebben a percben esélye lenne rá, hogy feltűnés nélkül otthagyja az asztalt és úgy tenne, mintha nem is ismerné az illetőt. Nem: Ez nem az ő stílusa. Ha majd visszatér elnézést kér, és távozik innen. Bizonyára nem fogja elsírni magát az illető. Kiskorában is mindig engedett húgának, és ez így is maradt benne. Nem kenyere a verekedés, sem a pofátlankodás: De ha a helyzet úgy hozza, meg kell tennie.
- Hagyjuk? - Ismételi meg a szót, amely nemrégiben a másik száját hagyta el. Bólintott, megígérte magának, hogy visszafogja magát, bár érezte, hogy meg kéne tennie. A szó a torkán volt, de oda is ragadt. A vajsörét meghúzta, de már érezte, hogy többet ebből nem fog kérni. Amit az imént kóstolgatott átváltozott egy megszokott ízzé, így már nem tudta értékelni.
- Ugyan már. Nincs semmi baj azzal, hogy hollóhátas vagy...azt hiszem. - Nézett elbizonytalanodva rá, mintha egy kis biztatást várna a másiktól vagy megerősítést az állítására. Nem félt a szavak erejétől. Nem tartott tőlük soha. A szavak úgy jönnek ki az emberből, hogy közben a szél elfújja és a saját ízlése szerint formál belőle egy dallamot. hogy jelezze, a mondatot amit kimondott nem kívánja értékelni morgott egyet, oldalra fordítva a fejét, arra az irányba, ahol a csapos bajlódik egy üveg whiskey kibontásával.
- Kinézem belőled, hogy megteszed. - Szólt kis szünet után. az agya nem tudta feldolgozni, hogy valaki, aki nem mardekáros képes lenne ilyesmire, de amilyennek eddig megismerte biztos volt benne, hogy nem csak viccel. Mikor végre már kiitta az utolsó cseppet is a korsóból kényelmesen hátradőlt, amennyire ezt egy rozoga széknél meg lehet tenni. Gondolkodóba esett, vajon mit is mondhatna erre. Pofátlanság volt bizony, ráadásul meg sem kérdezte, hogy ideülhet-e, de nem látszott olyannak ez az alak, mint aki igennel válaszolt volna egy efféle kérdésre.
- Még mindig jobb társaság vagy, mint az ott. - Bökött az álla alatt mutatóujjával a pult mögé, ahol a férfi felesett valamitől. Azért annyiban hálás lehet a sorsnak, hogy nem egy rosszabbal kötötte össze vele, akár egy zölddel, akár egy dilinyós másikkal. Bár az kétségtelen volt, hogy a hollóhátasok voltak a legkülöncebbek az iskolában, de mégis a legszerethetőbbek is. No de azért van néhány kivétel.
- Elmehetnél a bátyámnak. - Mondta, miközben ingatta a fejét jobbra-balra. - Seggfej.
A halvány mosoly egy szikra volt, ami megmutatta, vevő az ilyesfélékre. De ekkor...Két mardekáros hangos kacaja zuhant a fogadóra, ahol azt ecsetelték, mennyire nevetséges és szánalmas, hogy Prue kikezdett Gilesszal. Több sem kellett a fiúnak: Felpattant az asztaltól, miközben keze ökölbe volt szorítva.

×Giles×
KATT! (http://www.youtube.com/watch?v=yGe6QNdkKk0&feature=related)

Úgy érzem nem eléggé erőteljesek a jelzéseim a gyerek felé, hogy fel is fogja, nem kérek a társaságából. Pontosabban egy ideig még oké, eliszogatunk, beszélgetek is vele, meg általánosságban elvagyunk mint átlag ismeretlen ismerősök egy olyan helyzetben, mikor egymás mellé sodorja őket a sors. De nem több. Nem sokkal többet tartok a fiúról, mint az embertársaim többségéről. Elviselendő.
- Mondd befejeznéd a makogásod arról, hogy mennyire meglepő melyik házban tanulok? Komolyan, a fenét nem érdekli, téged sem kell hogy érdekeljen. Engem meg aztán pláne nem izgat. - ragadom meg a sörömet és húzok belőle nagy kortyokat.

Megvakarom a fejem búbját és Gilre nézek. Elgondolkodva rágcsálom belülről a számat és azon filózok hol rontottam el. Még a születésemnél, vagy azért annyira nem rossz a helyzet és csak ott csesztem el, hogy ide betettem a lábam. Ide és azzal, hogy nem mentem el mikor pedig már igencsak ajánlatos lett volna.
- Kinézed belőlem? Jól is teszed. Első okos mondatod mióta ide evett a fene. horkanok fel, letéve az üveget az asztalra és dőlve hátra a székemben.
Nem először visít fel ez a korhadt ülőalkalmatosság, de nem zavartatom magam, amennyire csak lehetséges elnyúlok rajta és újabb böffentés hagyja el a számat. Megpaskolom a hasamat és szuszogok egy sort. Gil gyerek megint megszólal én meg a szavaira felröhögök.
- Hát kösz, Töki. - ingatom meg a fejem.
Mindig is éreztem én, hogy többet érek társaságnak, mint egy tetves csöves meg férges tapló. Megropogtatom az ujjaimat.

- Kösz, de világéletemben öccs voltam. - hárítok. - Ribanc. - teszem hozzá.
Még hogy én elmennék a bátyjának, ugyan had ne röhögjek még ezen is. Nem, a tököm ki van ezzel, de nem. Nem vagyok én neki sem testvére, sem senkije, haverja, barátja pláne nem. Csak egy púp a hátamon amit előbb vagy utóbb, de levakarok magamról.
- Mit vigyorogsz? - taplózok egy sort rá, de mikor felpattan a helyéről válasz nélkül, csak lesek.
Ez most nekem fog jönni vagy mi a retek van? Hátrahajtom a fejem az éles nevetésre amit csak a Mardekár ház hímneműnek csúfult egyedei képesek kiadni magukból. Aztán visszacsapódom az asztalhoz és a bepörgött Gilt vizslatom.
- Á, te vagy az a griffes, akivel az a kígyós kurva nyomult. - hahotázva csapkodom a tenyeremmel az asztallapját.
Becsinálok, eskü. Sosem volt a zsánerem az a szottyadt kis szöszi, de a tény hogy AZ a Szőke és EZ a Ribi voltak az a bizonyos pár, hát ez fenomenális.

Felkelek az asztaltól, kiiszom az utolsó korty piámat és majd megroppantom a nyakamat.
- Mennyi pénz van nálad? - vigyorgok rá Gilre. -
Benyúlok a farzsebembe, kihalászok belőle egy erszényt és a tartalmát a tenyerembe öntöm. Elkezdek számolni, miközben félszemem a pályán és a mardekárosokat figyelem
- Négy-öt szék, némi alkohol, üvegek, pár asztal...hm.. - összegzem, aztán visszateszem a helyére a pénzem. - Ej, fiam. Hogy lehetsz ilyen balek? - kapok fel egy széket, aztán vágom neki a földnek, hogy a darabjaira hulljon.
Egyszerűen odavagyok a döbbent csendért. Főleg ha az miattam áll be. Magamhoz veszek egy-két vaskosabb fadarabot ami a széthullott székből esett ki.
- Hééé, ti ott. Ahan, Lolka és Bolka. Hozzátok beszélek. - üvöltök át a kocsmán a két mardekárosnak.
Azok felén fordulnak, a sunyi szemük tipikusan villan egyet. Kissé elmebeteg mosolyra húzódik a szám. Rájuk is kacsintok annyira belejövök a balhéba.

- Mi van, tirpák? - lép egyet felénk az egyik babuci és hihetetlen, de nem kapja még elő a pálcáját.
- Tudod ki a tirpák! - köpök egyet felé. - Tirpák! - vicsorgok rá. - Giles. Banzáj. - a mozdulatlanságomból, gyorsan tépek a mardekárosok felé.
Ha valamiben jó vagyok, az a bunyó. Gyors, hatékony és mindemellett élvezem is. Giles talán nem, de most már mindegy. S csapódik az egyik fadarab a mardekáros vállának.
- Na, nyuszkókám. - vigyorgok.
Remélem a végén is ilyen teljes fogsorral.

Nem bírja ki, hogy ne próbálja meg hozzávágni a vajsört. Megfogja és a fejéhez dobja, ami egy nagy csattanással és üvegtörésekkel ütközik Marcus fején, ő pedig vigyorogva gúnyolódik vele. Miután végzett, megpaskolja a vállát és már megy is ki innen, egy „soha viszont nem látásra!” jelszóval – ezek és ehehz hasonló gondolatok cikáztak a fejében, mert bárhogy is nézte, ez a fickó ennél nem lesz barátságosabb, sőt. Gilnak nincs szüksége egy ilyesfajtára, de mégsem megy el…hova is mehetne? Még hátravan a nap további része, alig telt el egy óra azután, miután átlépte a Roxfortot és idevágtatott. A szobában ülni és nézni ki a fejéből nem egy túl vonzó elfoglaltság, de még mindig jobb, mint egy ilyennel társalogni. A könyvek hallgatnak, de legalább belelát az ember, hogy mit is tartalmaznak. Azt hiszi ezzel a vagány beszédstílussal át lehet ejteni, de akkor téved – ha valaki, hát ő jó emberismerő, mindenkiben meglát egy kevéske szikrát a jóból. Benne az őszinteséget látta, bár az biztos hogyha nem ő célozza be ezt az asztalt, hanem mondjuk szobatársa, már rég leütötte volna. Az egyszer biztos, hogy az a fazon nem tűri hogy így beszéljenek vele. Lehet, hogy neki sem kéne…Nem szokott meghátrálni a szájalástól, de most kényszert érzett az elnyomásra.
- Tőlem. – Cinikusan megingatta a fejét, majd orrát kezdte el dörzsölgetni. Hallotta egy félvértől, hogy ez a muglivilágban bosszúságot jelent, de általában nem jön be az ilyesmi. Hát, nála bejött. Egy ennyire kínos beszélgetés után mi jöhet még? Bele sem mert gondolni. A sört lehúzta, a griffendéles szemöldökét felhúzva nézett rá, miközben az asztalra csapott és közelebb húzta magát Marchoz.
- Nem kéne ennyit innod, tudod ezt a másnaposság követi, a másnaposságot pedig az, hogy nem tudsz koncentrálni. – Szünetet hagy abban reménykedve, hogy eljutott a másik agyáig miről is beszél. Mivel nem volt meggyőződve, hogy megértette, folytatta. – Ez nagyon kapós lehet, főleg vizsgák előtt. Gondolkodhatnál a nagy kobakoddal.
Kiábrándulva nézte a nagy szájhőst, aki saját magát dícsérte. Na jó, benne is meglapul egy kis egoizmus, de ez azért már túlzás. Miféle lény lehet ennyire betelve magával? Giles elgondolkodott, hogy vajon ez az egész nem-e egy álom. Rémálom, amelyet a lapuló egója húzott ki magából és most egy alakként beszélget vele. Ismételgette a „ki” szócskát csendesen, aztán a tüdőjében ragadt levegőt egyszersmind kifújta és egy újabb adagot szippantott be. Épp kicsúszott volna a száján, hogy fogja vissza magát, de végülis ez egy lerohadt kocsma, itt senki nemf ogja megszólni azért, hogy állat módjára büfög.
- Töki? – Úgy kérdez vissza, mintha nem jól hallotta volna, de annyi a baj, hogy jól hallotta. – Töki. – Ismételi a szót, közben halk kuncogásba kezdett, de nem szólalt meg, hiszen ha megkérné, hogy ne hívná így csak még rosszabbat vágna a fejéhez. A bátty-öccs témánál már tényleg felakadt a szeme. Hogy tud valaki egyszerre ilyen cinikus és egóbajnok lenni? Hátradől a székében, aminek a támlája leszakad, ő pedig egyensúlyát veszti. Szerencsére keze gyorsabb volt, így meg tudta támasztani magát és eredeti helyzetébe visszahúzódik. Ismét megkérdezte magától: Minek kellett neki ide jönnie?
- Nem bírod ki, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, mi? – Farkasszemet néz a másikkal, miközben az asztalon türelmetlenül dobol az ujjaival. – Köcsög. – Fejezi be a mondatot, s lám: meg is találta következő programját. Szétverni a mardekárosokat. Marcus kérdésére nem adott választ, egy pillanatra sem vette le a szemét a két balfékről. Úgy tekintett rájuk, mint egy prédára, akikre hamarosan le fog csapni. Azonban másik éne, amelyik szelidebb volt ennél visszahúzta, így sikerült meghallania mit is mond neki a hollós. A szokottnál is dühösebb lett, már épp gondolkodott rajta, vajon kinek menjen neki: Marcusnak vagy a két jómadárnak?
- Ne-szólítsd-így-Pruet! – Hangjával szinte mennydörgött, miközben a falhoz szorította a nemrég megismertet. Ha van valami, amit nem tűr, az az ha valaki a szeretteit gúnyolja. Csakhamar le is eresztette, majd egyre gorsabban véve a levegőt orra kitágult, arcvonásai durvábbak lettek, szája pedig résnyire nyitva volt. Nem érti a kérdést, ezért nem is válaszol rá, csak gyanakvóan méregetni kezdi.
- Ne, várj…Marcus! – Hiába ordít neki, a forrófejű ismerőse nekiugrott az  egyiknek. Ahogyan a másik ott állt a mozdulataiból rögtön következtette, pálcájáért kotorászik. Az övéé az asztalon maradt, nem maradt ideje visszamenni érte, így eléállt, majd kicsavarta belőle a varázspálcát. Ütni nem ütött, csak mereven állt ott, mintha nem tudná eldönteni, vajon Giles most el fogja verni vagy hagyja magát, azonban a griffis nem mozdult csak állt ott, mint aki arra vár, hogy elhúzzanak innen.
- Húzzatok el innen, nem kell a balhé, épp – Folytatta volna, ha nem vágja orrba valaki. Az arca rándult egyet, de máris visszanézett a támadóra. – Hát jó, én megadtam a lehetőséget.
Alig fejezte be a mondandóját, öklét összeszorítva egy jó nagyot behúzott a nála alig alacsonyabbra nőtt mardekárosnak, aki szédülve lassan összerogyott. Zilálva nézett Marcra, szeméből még mindig szikrák özönlöttek.

×Giles×

Hogy az a tarkaruhás, hétrongyba csavart franc essen ebbe az ostoba gyerekbe. Itt van két szép, megverendő mardekáros és ő engem támad be. Engem, aki itt segítené lerendezni neki ezt a ki-kivel-mikor-mit csinált dolgot. Megáll az eszem. Komolyan. Ha nem lenne olyan kívánatos az előttem álló zöld hímringyó, akit péppé verhetek a hiéna vicsorgásával együtt, a kis griffendélesnek nyomnám bucira a fejét.
- Jó, jó. Nem hívom szukának. A büdös ringyó úgy is találóbb. - lengetem meg a kezemben a szék darabját.
Aztán részemről most egy időre befejezettnek tekintem a beszélgetést, ugyanis jobb dolgom is van annál. Mondjuk az, hogyan varázsoljam ki a nagy darab dromedár fogát a szájából. Vagy törjem el az egyik ujját, kezét, karját. Valami jóóó nagy felületét. Na, akkor sem fejre, sem ágyékra nem támadhatok.

- Na, mi van? Csak nem félsz? - lököm még oda egyszer Gilnek, majd rohanok neki a mardekárosnak.
Aztán csapok egyet. Főleg gyomorra megyek. Ahogy elnézem ez csak nekem tűnik jó stratégiának, a mardekáros nem értékeli annyira.
Hol csengetnek? De most komolyan...hol? Ááááúúú.
Azt a fültövön vágós, sunyi anyukáját a görénynek. Ó és én istenkirály.. Valami földöntúli elégedettséggel tölt el az, ha az öklöm valakinek az arcába szalad és utána felhangzik egy fájdalmas üvöltés. Amit sajnos most nem hallok teljesen tisztán a csengő fülem miatt.
- Nyányányá. - öltök nyelvet a mardisra és hátat fordítva neki riszálom a hátsó felem. - Ezt nyald ki, csög. - fordulok aztán vissza felé és küldöm a bakancsom a bébirépája felé.
Ezt a technikát még tavaly nyáron tanultam az egyik volt nőmtől. Hatásos. Gilre pillantok, aki szintén kivégezte a maga "emberét".

- Na! Boldog gyereknapot. - köpök ki a padlóra egy kis vért, aztán villantom fel azért még mindig véres fogaimat.
Mind meg van, ó je, mind megvan.
Odakecmergek a pulthoz és a csaposra nézek. Miért van az, hogy rám mindig ilyen csúnyán kell nézni?
- Bocs. - adom oda az összes pénzem neki, amiből pótolhatja az amúgy értéktelen szarságait.
Visszadöcögök az asztalomhoz és nem tom miért döcögtem vissza, hiszen semmit nem hagytam ott. Fordulok egyet és elhaladok Gil mellett.
- Hát csőváz. - intek egyet felé, majd lépek ki a kocsma ajtaján.
Még meg van a biciklim. Odablattyogok hozzá, átnézem, nem e vicceskedtek e vele és ha minden oké, felpattank rá és elhajtok vele.

Ha valaha is azt mondta volna bármelyik emberre, akivel szembe találkozott és beszélgetett hogy unszimpatikus, akkor valószínűleg Marc homlokára azt a feliratot kéne rávésni, hogy két méter távolságból kerülendő. Már ha annyi elég. Visszafogja magát, megígérte magának hogy semmiféle ostobaságot nem fog elkövetni, türtőzteti magát amennyire csak lehet. De ez az elmebeteg túllőtt a célon, nem tud leszállni Prueról. Az ökleit olyannyira befeszítette, hogy muszáj kellett valamin levezetni a feszültségét, így hát egy jó nagy ütéssel a falban landolt mindkettő. Persze ez sem ment nyugalommal, hiszen akik a kocsmában ültek felálltak, s úgy néztek rájuk, rá, Marcusra és a két mardekárosra, mintha megveszett vadak lennének. Giles ebben a pillanatban cselekedett: Nem fogja megvárni, míg a csapos lenyúlja a pálcáját emiatt az ostoba hollós miatt. Most már biztos, hogy nem a kékek közt lenne a helye, hiszen ha lenne egy parányi agya átgondolná mit is művel. A gyengére sikeredett kérdése, miszerint fél-e, csak egy lefárasztott arckifejezés volt a válasz. Még hogy fél. Egyszerűen nem szívleli a balhékat.
- Nincs semmi baj...Kérem... - Lágy hangjával szólt a rémült arcokhoz, néhány pálcával sikerült is találkoznia, amik rászegeződtek, de próbált úgy tenni, mint akit nem zavar. Kezeit a mellkasa elé tartva közeledett, próbált minél meggyőzőbb lenni, azonban a várt hatás elmaradt: Akiknél még nem mutatkozott a pálca, most mind egy szálig előhúzták. Egy dolog viszont biztos volt: Nem tűnt nekik veszélyesnek, hiszen már rég a falhoz küldhették volna. Valószínűleg magyarázatot követelnek. Szemei valószínűleg mint minden szorult helyzetben ismét megmentették őket, azonban gyorsan ki kell találnia valamit, azzal a magyarázattal senkinek nem szolgál semmi jóval, ha elmondja hogy egy egy Mardekár házába járó hölggyel kezdett ki, egyébként sem tartozik ez senkire, csak Pruera és rá. Na persze az emberek mint minden hasonló helyzetben imádnak pletykálni, dolgokat kitalálni, így ez sem maradt büntetlenül, és úgy tűnik nem fogja lemosni magáról sosem. Hozzá kell szoknia...bár az évek során már kezdett, de még mindig iszonyúan frusztrálja.
Hátra nézett, s látta, ahogyan Marcus nem hogy leállna még tovább veri az áldozatot. Gil arca a méregtől eltorzult. Ezt nem hiszi el. Próbálja menteni a bőrüket, ő meg ráadásul még rátesz egy lapáttal. A griffendéles "partnere" azóta már két lábra tudott állni, s ki is rohant a kocsmából. Még hogy ők bátrak. Gyáva férgek. Megvetően szisszent egyet, azt viszont nem vette észre, hogy míg ő le volt foglalva a kis bunyóval egy pálca fúródott neki a tarkójának. A sajátját leejtve a földre tartotta fejéhez a kezeit.
- Tűnjetek el, többet itt meg ne lássalak titeket. - Hangzott egy oroszlánhoz hasonlító hang. Mikor megfordult egy öregembert látott, aki talpig szakadt ruhába öltözve, megvetéssel teli arckifejezéssel morgott rá. Hasonlított egy nagyra nőtt házimanóhoz. Giles el is könyvelte magának, egy nagy bólintással jelezte, hogy megértette. Szinte biztos volt benne, hogy eléggé jártas errefelé, s ahogy a csaposra nézett, aki valamiféle kék fényt idézett a pálcájával...Hirtelen minden a helyén termett. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, s már csak azt látta, ahogyan Marc elé áll és elköszön.
- Ennyi?  - Szólt utána, miközben ott állt földbe gyökerezett lábbal. - De végül is mit is várhatna az ember egy ilyen fazontól...
Arra számított, hátha hátra fordul és visszajön. Nem értette miért, de vágyott a társaságára, mintha egy náthát kapott volna el, de élvezi az ágyban töltött perceket, s azokat, ahogyan a szerettek ápolgatják. De nem. Nem jött vissza. Lerakott egy halom pénzt a pultosnak, s már rohant is kifelé. Giles széttárt karokkal nézte,a hogyan a biciklivel az ürge elszáguld, s hol volt, hol nem. Mint egy mese, ami borzalmasan ért véget, pontosan az akció közepette. A zsebébe kotorászva odacsúsztatott egy kis pénzt az öregnek, majd ő is kilépdelt az ajtón, bár most jól esett volna neki valami erős szesz. Körbenézett, mintha abban bízna, hogy az az idióta csak elbújt, és nemsokára fejbe veri. Hiába nézett be a Vadkan kocsma kívülre eső sarkaira, sehol sem volt, a környékről eltűnt. Elhúzott szájjal belerúgott egy útba eső kőbe, s indult vissza Roxfortba a könyvei közé, az RBF vizsgák nyomása alá.
Néha többet vár az ember másoktól.
De mint minden mese, valószínűleg ez is folytatódik...ki tudja még, hogy hol.

Szótlanul haladtam az utcán, lépteim sietősek voltak, tekintetem ide-oda járt. Roxmorts-i hétvége volt, tehát a faluban nyüzsögtek a diákok, engem viszont ez egy picit feszélyezett: elég sokat jártam ugyan a faluban, de amikor ily módon szélnek eresztették a népet, inkább fent maradtam a kastélyban. Nem voltam oda a nyüzsgésért, diáktársaimért még úgy sem: jobb volt ilyenkor a csendes, üres klubhelységben. De most másként alakultak a dolgok: egy újkeletű kapcsolatomat készültem ápolni egy olyan emberrel, akivel tulajdonképpen azt sem tudom, hányadán állunk. Alapjában véve szimpatikus alak volt, de egyenlőre még nem sikerült teljesen túllépnem azon a tényen, hogy mardekáros… és azon sem, hogy valahogy nem olyan, mint a többi zöld-ezüst hüllő. Az jó előre le lett zsirozva, hogy csak privát helyzetekben érintkezünk egymással, hiszen… kényes kérdések merülhettek volna fel mindkét oldalon, de valahogy másként viselkedett, mint a többi gyikarcú. Nem volt benne semmi kirivó egoizmus és hiányzott az aranyrendű felsőbbrendűség folytonos felhozása is… egyszóval úgy viselkedett, akár bármelyik leányzó.
Sokat gondolkodtam a helyzeten, de még mindig nem tudtam, mire kéne számitanom.
Végre elértem a kívánt helyet: innentől kezdve tudtam sikátorról sikátorra haladni célom felé, eltűnve az árnyékok közt, kikerülve a figyelő szemek kereszttüzéből. Lépéseim lelassultak, eltűnt belőlük a feszültség, a kedvtelenség: laza, nyugodt léptekkel szeltem át a fennmaradt távolságot és hamarosan el is értem a Szárnyas Vadkant. Elég gyakran járok ide és soha nem láttam még itt másik diákot (kivéve a DS-gyűlést és azokat, akiket én hoztam ide), ezért tűnt jó ötletnek ide szervezni a találkozót… és benyitva úgy tűnt, hogy nem is lesz semmi probléma: egyetlen roxfortos talárt sem véltem felfedezni és habár volt pár olyan figura, akinek nem lehetett kivenni az arcát, ezek olyan ruhakölteményekbe voltak bebugyolálva, amilyen aligha került volna egy roxforti utazólásdába. Egy szó mint száz: minden tisztának tűnt.
Beléptem a kocsmába és a bárpult felé vettem az irányt, majd odaérvén kezet ráztam a kocsmárossal. Habár eleinte ellenségesen fogadott, az évek során elég barátságos viszonyt sikerült összehozni vele: néha még hitelt is adott, pedig erre emberemlékezet óta nem volt példa a Vadkanban. No nem a szimpátia váltotta ezt ki belőle, hanem a józan logika: tudta, hogy úgysem tudok máshova menni: ha a Roxfortban töltött idő alatt piálni akarok, akkor azt csak nála tehetem meg, ergo úgyis kiegyenlitem a tartozást. Rendeltem egy üveg bort és kértem két poharat: ezutóbbi nyomán kérdőn felvonta a szemöldökét, de végül nem szólt semmit. Ritkán volt társaságom… hát még ha meglátja ki az, mekkora lesz a meglepődés. Ezt követően egy kérdő pillantást vetettem kedvenc sarokasztalom felé, amire egy biccentés volt a válasz: az asztal szabad, elfoglalható. Nem kellett sok, igy is tettem: lepakoltam az asztalra, majd leültem az ajtóval szemben elhelyezkedő székre és elgondolkodva várakoztam. Egyenlőre nem bontottam fel az italt, illetlenségnek lett volna csak a felével fogadni a vendéget…

(http://www.frpgs.co.cc/images/75xpwb2u9o219q8ycmq.png)


- Morrison, Te egy agyalágyult birka vagy!
- Akkor is lemegyek!
Durván csapódott be a Mardekár ház ajtaja. A lány dühtől fújtatva igyekezett a kijárat elé. Mindegy, hogy ki nézett rá, és hogy reagálta le a felindultságát, jelen állapotában még arra is képes lett volna, hogy pálcával rakja odébb azt, aki az útjában áll.
A fülében ott csengtek az utolsó gondolatok.
Veszélyes, veszélyes, veszélyes…
Persze, hogy az. Nem is magára nézve, hanem Damienre. Vajon az apja megtudta már, hogy kivel, mászkál néhanapján az iskola falai között?
Nem, biztosan nem. Akkor már réges –rég jönne a levél, vagy rivalló, hogy ezt mégis hogy képzeli?
Hacsaknem tudja, de semmit sem tesz azért, hogy megszakítsa ezt a kapcsolatot. Vagyis otthon egyvalami várhat rá: büntetés.
A fejére húzta a csuklyát, mielőtt bárki is felismerte volna a faluba igyekvők között, és netalán arra vetemedett volna, hogy csatlakozzon hozzá.
Az lenne még csak a kellemes szituáció. Szinte látta a fejében, ahogy megkérdezik, merre tart, aztán csodálkozó „óóó” hagyja el a másik száját, végül visszarohan árulkodni a többieknek.
Pont ez az, amire momentán semmi szüksége
Meggyorsította lépteit egy csapat háztárs előtt. A drága anyag, amiből a talárja van, egy perc alatt leleplezheti. Már alig van vissza pár méter, nem lehet, hogy pont most bukjon le.
Az, hogy mit kap Ő, a legkevésbé sem érdekelte, úgyis rég párbajozott már, leszámítva azt az egy esetet Alysonnal. Az már sokkal inkább, hogy a fiúnak ne legyen baja belőle.
Nem vetne jó fényt, a kialakuló barátságra, ha valaki puszta jóindulatból elejtené azt az apróságot, hogy halálfaló. Nagyjából azért lehetett tudni, hogy ki, vagy kik azok, akik kapcsolatban álltak a Sötét Nagyúrral. Ha nem lennének bálok, nem lenne félnivaló a lelepleződéstől.
Sötéten mosolyodott el.
Még mindig vannak olyan gyalázatos, alávaló kis férgek, akik csak azért csatlakoztak újra, mert félnek. A rettegés soha nem vezet semmi jóra. Alattomosan kúszik, és eszi be magát mindenhova, amíg fel nem emészti az embert. Minden pillanatban attól tartani, hogy mikor ölik meg, vagy mikor kell újra szívességet tennie. Ez, ami tényleg veszélyes lehet. Egyetlen rossz döntés, vagy tett, és vége mindennek.
A csuklya szélénél kilátszott egy tincse. Oldalra fordult, de szerencsére nem vette észre senki. Már látta a Vadkan bejáratát, és magában reménykedett, hogy Damien már ott legyen.
Nem véletlenül beszélték meg ide a találkozót. Az, hogy kerülték az olyan helyeket, ahol bárki megfordulhatott rajtuk kívül, részint a lány származása, részint pedig a zöld-ezüst címernek volt köszönhető.
Nem volt ínyére, hogy titokban tartsák, de nem látott más lehetőséget, hogy úgy őrizzék meg a jó viszonyt, hogy senkinek ne legyen kára belőle. A mardekárosok köztudottan nem épp a sportszerű küzdelemről voltak híresek. Egyikőjüknek sem hiányzott, hogy egyszerre körbefogják, aztán védekezzen, ahogy tud…
Ahogy belépett a kocsmába, előbb nézett körül, minthogy levesse a kámzsát. Ha Damien még nincs itt, semmi szükség, hogy megbámulják.
De itt van!
Felszegett fejjel indult meg a sarokban leledző felé. Amikor odaért, köszönés nélkül huppant le a fiúval szemben, végül leszedte a fejéről a csuklyát.
- Szia! – köszönt rá kedvesen. – Sajnálom, ha késtem. – döntötte oldalra a fejét.
A kellemes félhomályban megcsillant a borosüveg, és a két pohár.
Elégedetten dőlt hátra, amint realizálta, hogy mi lesz a mai program. Végre nem csak az unalmas, szürke hétköznapok. Pont ezért kedvelte Damient. Egyszerű, de mégis találó. És Úriember is, amiért megvárta az első kortyokkal.
Kibújt a talárjából, és maga mögé tette, hogy kényelmesen nekidőlhessen.
- Szóval borozni fogunk? – nevetett fel szelíden. – Előre figyelmeztetlek, lehet, hogy neked kell visszavinned a kastélyba!
Mosolyogva nézett fel rá. Valahogy olyan érzése volt, ma sem fognak unatkozni…

A várakozás percei lassan teltek, de egyenlőre nem töltött el aggodalom: korán jöttem, volt még ideje ideérni. Régebben nem nagyon volt rám jellemző a pontosság, sőt, a késést könnyebben hozzám lehetett kötni… de újabban igyekeztem betartani az időpontokat és ha lehetséges, korábban érkezni. Egyfelől meguntam állandóan hallgatni a ,,Pulse, már megint késtél…’’ kezdetű, sokszor kellemetlenül hosszúra nyúló monológot; másrészt kiváncsi voltam rá, hogy milyen érzés az, amikor én várok valakire, s nem forditva. Mostmár tudom, hogy meglehetősen kellemetlen; saját bőrömön megtapasztalván a jövőben talán jobban fogok törekedni a pontosságra, hiszen úgy tartja a mondás: másnak csak olyat okozz, amit magadon is szivesen éreznél. No nem mintha komolyan venném ezt a dolgot, de könnyebb dolgokra hivatkozni, ha a cselekedetek miértjéről kérdeznek, mint önerőből választ eszkábálni. Jelen esetben azonban volt egy harmadik ok is: az anonimitás viszonylagos megőrzése, kiváncsi tekintetek kerülése. Az elsők között hagytam el a kastélyt, elkerülve ezzel a kiváncsi tekintetek kereszttüzét… már amelyiket. A diákokat valóban elkerültem, de itt, a Vadkanban folyton tapadt az emberre egy-két szempár… hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Ezt még viszonylagos törzsvendégként sem úszhattam meg, főleg most, amikor a szemfüles piások számára eltéveszthetetlenül állt az érintetlen üveg bor az asztalon előttem. Számukra szokatlan lehetett, hogy valaki megrendeli az italt s nem guritja le egyből s ez újabb kiváncsi pillántásokat vonzott felém. Már kezdtem bánni, hogy előre idehoztam az italt: bőven ráértem volna akkor, amikor már a lány is megérkezett. De már nem volt mit tenni, hiszen mégsem vihettem vissza az öregnek azzal, hogy majd visszajövök érte…
Viszonylagos forgalom uralkodott a kocsmában: meglepően sok ember járkált ki-be, s habár azt nem lehetett elmondani, hogy egymás kezébe adták a kilincset, igy is elég nagy forgalom uralkodott a mai nap során. Egyre-másra jelentek meg gyanús, arctalan figurák is, akik extrémebbnél extrémebb igényekkel fordultak az öreghez, aki nem zavartatta magát: ugyanolyan unott pofával és mozdulatokkal szolgálta ki a vérkoktélt, mint a vajsört. Neki mindegy volt, hogy ki mit iszik…feltéve, ha megfizette az általa szabott árat.

Lassan elérkezett a megbeszélt időpont, ami nem is volt baj: már kezdtem marhára unni a várakozást. Az asztalon pihenő balom néha-néha unottan dobbantott egy aprót, miközben újra meg újra a falra függesztett, régi, poros órára emeltem tekintetem, de csak magamnak köszönhettem: kellett nekem olyan korán idejönni! Már régen megbántam a dolgot, de mostmár fölösleges lett volna új elfoglaltság után néznem, hiszen lassan elérkezett a várva-várt időpont.
Az ajtó újra feltárult, s ezúttal is egy gyanús küllemű, talpig csuklyába öltözött alak lépett be rajta, igaz, valamivel alacsonyabb volt, mint az eddigiek. Ez nem lett volna elég ahhoz, hogy magára vonja a figyelmemet (legalábbis a szokásos, vizslató pillantáson túl), de viselkedése is furcsa volt: ahelyett, hogy egyenesen a csapos felé indult volna, elkezdett nézelődni s mindezt a csuklya takarásában tette. névtelenül, arctalanul, felismerhetetlenül. Sőt mi több, amikor végül elszánta magát, egyenesen felém indult meg. Nem volt túl bizalomgerjesztő a külseje, ezért azonnal cselekedtem: jobb kezemet az asztal alatt mozgatva észrevétlenül az övemre erősitett kés markolatára kulcsoltam s a szemem sarkából kissé megnyugodva láttam, hogy a kocsmáros is követi a tekintetével, kezeit a pult alatt tartva. Tudtam, hogy ez rajtam valószinűleg nem segit, ha tényleg a fejemre pályázik a srác, de megnyugtatott a tudat, hogy legalább meg leszek bosszulva. Teljes meglepetésként ért amikor az alak elérte az asztalt s minden szó vagy különösebb rituálé nélkül egyszerűen lehuppant velem szemben. Kezem lecsúszott a kés markolatáról, amikor hátratolta a csuklyát, felfedve kilétét: Laetitia volt az.
- Szia! – köszöntem vissza s megtoldottam az üdvözlést egy kedves mosollyal, habár a pulzusom még mindig egy kicsit feljebb volt a normálisnál. Az órára pillantottam. – Nem, épp időben jöttél, én voltam itt túl hamar. – nyugtattam meg, majd vállat vontam. – Nem szeretem a nyüzsgést, igyekeztem mielőbb kikerülni a tömegből. – figyeltem, ahogy kibújik  a talárból és maga mögé teriti, majd kényelmesen hátradől s felnevet. Halk, mégis csilingelő nevetés volt: akarva-akaratlan egy kis életet lehelt a szürke helységbe.
- Nem olyan erős ital az – feleltem mosolyogva, majd pár pillanat alatt kinyitottam az üveget s megtöltöttem a két poharat. A kocsmárost dicsérje, hogy hiába tűnt kelletlen alaknak, még az olyan apróságokra is figyelt, hogy meglazitotta a dugót az üvegben, igy igazán kényelmesen fel lehetett bontani, pár pillanat múlva pedig már az üvegben csillogott a vérvörös folyadék.
- Én töltöttem, tiéd a tószt! – mondtam neki ismét elmosolyodva.

(http://www.frpgs.co.cc/images/75xpwb2u9o219q8ycmq.png)


Hatásos belépőt akart. Hát azt megkapta. Méghozzá kamatostul.
De legalább nem késett el.
Már ez is haladás ahhoz képest, hogy reggel még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megjelenik-e. De a friss ismertséget valamilyen megmagyarázhatatlan, és irreális okból nem akarta kockára tenni. Még akkor sem, ha veszély fenyegette mindkettejüket.
Ha híre megy a kocsmázásnak, Ő biztos, hogy megússza. Damienben már nem volt annyira biztos, és ez sokkal jobban aggasztotta, mint rendes helyzetben.
A fiú valamiért nem egy játék volt, akivel akkor és ott találkozott, ahol akart. Inkább emberi, akinek fogalma sincs róla, mennyire sebezhetővé vált, azzal, hogy nem fordított hátat neki.
Sebezhetővé? Ezt ugye te sem gondolod komolyan. – szólalt meg egy határozott hang a fejében. – Morrison, Ő nem SEBEZHETŐ, hanem nyílt célpont lett, hála neked! De ezt már semmi pénzért nem mondanád meg neki, mi? Legyél már fair egyszer az életben!
A fogait csikorgatva nyelt egyet, és ahelyett, hogy sarkon fordult volna, amíg nem késő, tovább menetelt az asztal felé, ahol a griffendéles várta.
- Talán tényleg el kellene mondani neki? – futott át az agyán, de rögvest ki is szállt, amint leült, és meglátta Damien mosolyát.
Képtelen lenne összeveszni vele, de ha abban a nyugodt hitben hagyja, amiben most, akár meg is ölheti.
- Akkor jó! – mosolygott tovább, és kihámozta magát az álcaruhából. A Vadkanban úgyse jön be értelmes diák, csak az olyan különlegesek, mint Ők.
Nem nézett körbe, sem amikor belépett, sem most, amikor jobb lenne tudni, ólálkodik-e valaki a közelben, hogy beköpje otthon. Roxmorts nem az iskola volt, ahol el tudtak bújni, ha akartak. Itt pedig olyan emberek is megfordulhatnak, akik ki tudja, milyen indíttatással jöttek.
Előre lógó haja megakadályozta abban, hogy mégis ellenőrizze a társaságot, de valami apró szúrás éreztette vele, hogy nem egy ember bámulhat rá bambán.
- Komolyan mondtam. – kuncogott tovább. – Szégyen ide, vagy oda, nőiesen bevallom, hogy könnyen a fejembe szállhat, ha túlzásba vinnénk.
Azt már nem tette hozzá, hogy részeg még alig-alig volt, de ha már a becsiccsentett állapotba kerül, kissé megered a nyelve, és könnyedén le tudná tagadni, melyik házba osztotta a süveg. Másrészt nem akarta, hogy a fiú azt higgye, hogy minden adandó alkalommal tudattalanra issza magát, és a külvilágról mit sem tudva ájul el valahol. Ha ma vigyázni akar a szájára, nem szabad, hogy ez megtörténjen…
Vett egy mély levegőt, és megigazította az ingjét, kissé eloldva a nyakkendőt. Tudta, hogy az első kortyok után úgyis melege lesz, akkor már tegyen annak érdekében, hogy ne kelljen ezzel elütni az értékes időt.
Amin a pohara teli volt, finom mosollyal emelte fel. Valahogy érezte, hogy a tószt az Ő reszortja lesz.
- Háát. – nevetett vidáman. – Nem vagyok valami jó az ilyen ünnepélyes beszédekben, de a kedvedért megerőltetem a fantáziám. – öltött nyelvet. – Mondjuuuk… igyunk arra, hogy ma biztosan jól érezzük magunkat. – biccentette félre a fejét. – És arra, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a ház-ház ellentét nevű csúfságon. – félrekapta a tekintetét, aztán vissza a fiúra. – Szólj, ha lehagytam valamit!
Amennyiben Dam is jóváhagyta az igencsak bénára sikerült köszöntőt, finoman hozzáérintette a poharát a másikhoz, aztán a szemeit lehunyva belekóstolt.
- Hmm. Igazán jó ízlésed van.

Ha szándékosan hozta össze ilyen feltűnőre a belépőjét, hát az sikerült neki; de ez nem sok jót jelentett az ilyen s ehhez hasonló kocsmákban. Látszott, hogy nem volt nagy tapasztalata a kevésbé tiszta, kevésbé felsőbbrendű helyek tekintetében: itt ezzel a csuklyával meg a furcsa viselkedéssel csak kíváncsi tekintetek kereszttüzét és – vélhetően – nem egy, titkon rászegeződő pálcát ért el. Egy oldalpillantást vetve a kocsmáros felé megnyugodva konstatáltam, hogy folytatta a poharak rendezgetését és törölgetését, ergo lefoszlott róla a gyanú utolsó foszlánya is, amikor az alak letelepedett az asztalomhoz: ez majd idővel a többi vendégnek is elég lesz, főleg, hogy az illető levette a csuklyát a fejéről, ezzel láthatóvá téve arcát s az nem egy auror fizimiskája volt.
Ahogy a csuklya lekerült a fejéről s feltárultak ismerős vonásai, mosolyom még szélesebbre kúszott, habár ennek aligha voltam tudatában. Hollófekete haja most is éles kontrasztot alkotott már-már természetellenesen sápadt arcbőrével, de mélyen ülő, smaragdzöld szemei most is pont olyan fényesen ragyogtak, mint azon az éjszakán, mikor először találkoztunk. S most is legalább olyan furcsán viselkedett. Ahogy belépett az ajtón s mialatt az asztal felé tartott, szinte kézzel fogható arrogancia és felsőbbrendűség sugárzott belőle; amint leült s felfedte arcát, ismét csak egy egyszerű, mosolygós leányzó volt. Érdekes kettősség volt ez, de egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy melyik énje a valóságos. Általában a saját szememnek hittem, ami most egyértelműen az utóbbira szavazott, de… mégsem tudtam elmenni azok mellett a dolgok mellett, amiket az utóbbi időben hallottam. Az ominózus éjszakai kalandunk óta akarva-akaratlan felkaptam a fejem, ha megütött a fülem a lány neve, s ez már néhányszor előfordult, általában nem a legmegnyerőbb kerettörténet kíséretében. Ezt történt, az történt; ezt csinálta, azt csinálta… valahogy sosem pozitív események hangzottak el, ami azért elgondolkodtatott, de egy kicsit tanácstalanul éreztem magam. Ha valóban olyan, amilyennek mondják, akkor miért foglalkozik egyáltalán velem? Sőt, velem miért nem olyan, mint a többiekkel? Hiszen nálam nagyobb sárvérűt keresve sem talál, s én még büszke is vagyok a származásomra. Végül úgy döntöttem: hagyom, hogy az események a saját medrükben folyjanak… s lám, most itt vagyunk.

- Sose azt nézd – feleltem, majd megvontam a vállam. – Nincs abban semmi szégyellnivaló. Max majd odafigyelünk a mennyiségre… ha pedig nem sikerülne, az sem egy világkatasztrófája, az öregnek van egy-két szobája az ilyen esetekre. – beszéd közben a kocsmáros felé biccentettem.
Már az elején elterveztem, hogy a tósztot meghagyom neki, s ennek több oka is volt. Az egyik a korábbi gondolatmenet: itt azért kibújhat a szög a zsákból, kiderülhet valami a valódi álláspontjáról. Ő nem tudhatja, de most sokkal jobban figyelek az apró részletekre, de mindezt meg tudom tenni teljesen normális viselkedés mellett is, szóval nem igazán fenyeget a lebukás veszélye. Az annál inkább, hogy túlkomplikálom a dolgokat és a bolhából elefántot csinálok, de majd csak megbirkózok azzal is valahogy. A másik ok, amiért nem akartam vállalni a tósztot: nem vagyok a szavak embere. Voltak területek, amikhez értettem, de azért nem voltam egy Sir John Major.

Miután megtöltöttem a poharakat, figyeltem a reakcióját. Szavaiból kitűnt, hogy nem tölti el túl nagy boldogsággal a tósztmondás ténye, de arcán még mindig ott ült a mosoly s szemeiből sem tűnt el a kedves csillogás… aztán nyelvet öltött. Alig tudtam megállítani felfelé szökő szemöldökömet, annyira meglepett a dolog: egyrészt egy ehhez hasonló gesztus valahogy nagyon nem illett a talárját díszítő zöld szegély mellé, másrészt pedig úgy általában: az ember 16-17 évesen már nem nyújtogatja a nyelvét! Ez a lány tele volt meglepetésekkel, de…
… azt alá kellett írnom: jól áll neki ez a pajkosság. Mondják, hogy egy mosoly csodát tehet az emberrel: eddig nem hittem ebben, de most kénytelen voltam igazad adni a mondásnak. Szép arca volt, ez már a múltkor is feltűnt; de ridegsége, zárkózottsága s hűvössége miatt inkább egy sápadt szoborra hasonlított, mint emberi lényre. Ám most, most egészen más volt a helyzet.  A mosoly, a vidámság, a nevetés egy kis szint vitt hideg, szinte halálsápadt arcába, ami remekül kiegészítette szemei csillogását s egyszeribe egy élő, lélegző s mindenekelőtt vonzó teremtéssé vált.
Márpedig ez egészen más megvilágításba helyezheti a dolgokat.

- S egy gyönyörű leányzóra, aki mosolyával meg tudja lágyítani még egy magamfajta alak szívét is. – fűztem hozzá szavaihoz szinte önkéntelenül a bókot: gondolataim közül még nem egészen tisztult ki az előző gondolatmenet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább visszavonom a dolgot, de végül egy gondolatbeli vállrándítással elintéztem a dolgot. Majd meglátjuk hogy fogadja: lesz még arra lehetőség.
- Tényleg nem rossz – feleltem, miután belekortyoltam az italba. – Bár félek, a dicséret nem engem illet: most először kóstolom ezt a fajtát. Az érdem az öregé. – biccentettem mosolyogva a kocsmáros felé.

(http://www.frpgs.co.cc/images/75xpwb2u9o219q8ycmq.png)


Olyan kép jelent meg a szemei előtt, amit nem is értett, hogy kerülhetett oda. De látta, lepergett előtte, és a tetejébe még libabőrös is lett.
Damien, amint a karjaiban bevisz egy szobába? Neked tényleg elment a maradék józan eszed is, Morrison.
Lopva nézett a felkarjára, de a rövid ujjú ing persze semmit nem takart az egészből. Párszor megdörzsölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nyár elején fázik.
Apropó nyár. Tényleg oda kell figyelnie, hogy mennyit iszik, ilyenkor még könnyebben a fejébe tud szállni. Aztán ha mégsem sikerül, még mindig kétesélyes a dolog. Sőt.
Egy: itt alszik, és eszükbe sem jut részegen a kastélynak akár a közelébe is menni. Kettő: az alkohol mámorán át is tudatosul, hogy haza kell menni, ezért visszakórinyálnak egyenest egy büntetés ölelő karjaiba. Ebben az állapotban annak a valószínűsége, hogy nem találkoznak egy tanárral... Egyenlő a nullával. Három: itt alszik, de nem egyedül…
Együtt találták ki, hogy ide jönnek, és együtt is mennek el. Legalábbis valahogy. Bár estefele már úgyis mindegy.
Megtisztelte a tósztmondás tényét azzal, hogy nem forgatta a szemeit, de azt már nem tagadhatta le, mennyire nem fűlik hozzá a foga. A legegyszerűbb megoldást választotta, és egyben a leggyerekesebbet is: nyelvet öltött.
Apró kis mozzanat, de mégis meglepő lehetett, mert Damien szemöldökei az egekbe szökkentek. Talán szándékos volt, talán nem, csupán egy láthatatlan vállrándítással intézte el.
Ami azonban utána jött, annak köszönhetően majdnem kiöntötte az egész pohár finom italt.
Elvörösödött.
Aztán megremegett a keze, és egy gyors mozdulattal odébb lökte a bort az asztalon. Még jó, hogy csak most szándékozta felvenni, különben a fele biztosan az ingjén landolt volna.
Kétszer is nekifutott, mire meg tudott szólalni, és a libabőrei újfent kánont gágogtak a hátán.
- Köszönöm. – nyögte ki nagy nehezen. – De nem vagyok gyönyörű, csak egy átlagos lány. Úúú, tudod, hogy neveztek egyszer? GhostLady. – mutatott az arcára. – Nagyon nehezen fog meg a nap csak egy egész picit is.
Annyira hirtelen eredt meg a nyelve, hogy tisztán látszott, mennyire próbálja leplezni a zavarát, amit a szavak váltottak ki belőle. Nem volt hozzászokva, hogy bármiért is dicsérjék, kivéve, ha azért nyalták a talpát az otthonukba látogatók, mert féltek az apjától, vagy épp akartak valamit.
Azt, hogy gyönyörű, még senki nem mondta rá. Na jó, talán egyszer, amikor bált tartottak, de az nem számított, mert nem tudta, mennyire volt részeg a srác, és mennyire nem.
Beszéd helyett, inkább beleivott a kitöltött nedűbe, aztán elégedetten dőlt hátra. Vagy hazudik, vagy az öreg tudja ennyire, honnan kell hozatni a jóféle italokat, mert ez pont a kedvence volt.
- Ugyan, ne szerénykedj. A jó öreg pultos tudja, milyen az ízlésed. – bámulta a pohár szélét, aztán a tekintetét végre Damienre emelte. – Nekem ez a kedvenc fajtám. – mondta lassan, minden szót megválogatva, aztán keresztbe tette a lábait, és sikeresen hozzáért a fiúhoz.
- Bocs. – csóválta a fejét. – Lehet, hogy ma egyáltalán nem kellene inni. – nevetett fel kényszeredetten. – Már így is kétballábas, és kétbalkezes vagyok. – tette hozzá, aztán biztos, ami biztos alapon, az asztalra tette a poharat.
Egy Mardekáros, ahogy csetlik-botlik előtte. Hát ez az év vicce.
- Mondd csak! – jutott eszébe valami hirtelen, és félrebiccentette a fejét. – Hogy lehet az, hogy egy ilyen magadfajta alak, ahogy te fogalmaztál meglágyítható? – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
Nem úgy tűnt, mintha annyira lágyítani kellett volna.
Sőt…
Azon csodálkozott, hogy nem épp randin ücsörög egy olyan lánnyal, aki megérdemli, ahelyett, hogy pont vele múlassa az időt?
Miért? És miért a bók?

Talán nem vette észre azon megrökönyödést, melyet a nyelvnyújtás váltott ki belőlem; talán egyszerűen nem törődött vele, mindenesetre nem lett ügy a dologból és én sem forsziroztam… legalábbis egyenlőre nem. Továbbra is foglalkoztatott a kettősség, mely megülte személyiségét. Hajtott a kiváncsiság, hogy megtudjam melyik énje a valódi… de ugyanakkor valahogy mégsem. Kiváncsi volt, tény és való, de egyrészt utáltam csalódni: szinte félelemmel töltött el a tudat, hogy ő is csak megjátssza magát, a bizalmamba férkőzik majd hátba döf, mint oly sokan mostanában… másrészt pedig a titokzatosság egyfajta egyedülálló varázst, bűvöletes misztikumot szőtt köré, amit kimondhatatlanul vonzónak találtam ebben a pillanatban. Nem is a felfedezés vágya hajtott, sokkal inkább a tudat, hogy egy olyan ember társaságában vagyok, aki mindig tud meglepetéseket okozni.
Ezen a ponton félbeszakitottam a gondolatmenetet, mert a következő szál az lett volna, hogy ezek a meglepetések lehetnek kevéssé kellemesek is, ezt végiggondolni pedig nem volt semmi kedvem.

A bók azonban már hatott s önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy hófehér bőre először rózsaszinre, majd pirosra váltott. Szemmel láthatóan meglepte a dolog, ezzel viszont engem lepett meg, hiszen nem számitottam rá, hogy ennyire zavarba fog jönni tőle. Nem gondoltam teljesen végig a dolgokat, csak a saját szemszögemből: ott, ahonnan én jövök, a hozzá hasonló lányok zsákszámra kapják az ehhez hasonló dicséreteket nap mint nap, mindenkitől akit ismernek… ő pedig úgy reagált, mintha még sosem hallott volna hasonlót neki cimezve: még a poharát is majdnem felboritotta zavarodottságában. Aztán próbálta leplezni egy, ismét csak szokatlanul gyerekes történettel, amire egy lány, bátoritó mosoly volt a válaszom… de azért nem tudtam kihagyni a piszkálódást, hiszen a lényem része volt. Talán most még hasznos is lehet, hiszen oldhatja a kialakult feszültséget.
- Szerintem nem helytálló a becenév. A kisértetek nem szoktak elpirulni… legalábbis nem ilyen látványosan. – mosolyom kiszélesedett s ha esetleg felnevet, csatlakozom hozzá. Remélem, hogy ezzel eltűnik a levegőből minden kellemetlen feszültség, de azért a lelkiismeretem nem hagyta, hogy ne tegyek hozzá egy bocsánatkérést. – Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni… de tudod hogy megy ez mifelénk: ami a szivemen, az a számon; ritkán mérlegelek. – először másként akartam fogalmazni, belekeverve a származásomat, de úgy gondoltam, most pont elég az ellenérzés, ráérünk azt még forszirozni.

- Hát azt nem kétlem, hogy tudja milyen az izlésem, elég gyakran járok erre – feleltem egy apró kacaj kiséretében, de azért tudatosan ügyelve rá, hogy az ne legyen hangosabb, mint a helység alaphangja. Az emberek általában nem túl jókedvűek errefelé és a mogorva emberek nem nagyon tolerálják azt, amit ők képtelen elérni. – De azt bizton állithatom, hogy ilyet még nem ittam… vagy legalábbis nem emlékszem rá. – tettem hozzá egy kacsintás kiséretében, ezzel tovább erősitve a beszélgetés eddigi pajkos vonalát. – Bár olyan gyakran nem szoktam magam leinni a sárga földig, de vannak események, amik úgy kimaradnak az emlékezetemből. De azért örülök, hogy sikerült beletalálnia: nincs jobb érzés, mint örömet szerezni egy lánynak, főleg ha az a te kvalitásaiddal bir. – Hát… ez már nem lett olyan költői, de oda se neki. Művészi hajlamaim a ledöntött ital mennyiségével egyenesen arányosan fognak erősödni, szóval biztos, hogy lesz ez még jobb is.

A kettősség ismét megjelent, amikor hátradőlvén keresztbe tette a lábát s mintegy véletlenül az enyémhez ért az asztal alatt. De vajon tényleg véletlen volt? Lehetett, persze. Könnyen előfordulhat, hogy én komplikálom túl a dolgokat, hogy beleképzelem, amit hinni szeretnék, de valahogy teljesen jól illene az eddig látottak közé az, hogy az asztal fölött elpirul és teszi a kislányt, az asztal alatt pedig nekiáll velem flörtölni. Valahogy adná magát a dolog… és a legkevésbé sem bánnám.
- Belefér – feleltem elvigyorodva. – Tudod, Luna Lovegood után szabadon… ha valaki egyszer találkozik vele, utána kicsi az esélye, hogy rajta kívül még egy embert furcsának fog találni. Max az apját… - Rendben, gyenge poén volt. Haladjunk. – Azért egy ilyen apró indokkal nem kéne lemondani erről a zamatos borocskáról…

Aztán a következő kérdése egy picit kibillentett az egyensúlyomból, de nem hagytam, hogy ez kivülről is látszódjon. Na ebből hogy fogom kivágni magam? Tipikusan az a helyzet, amilyenbe általában a beszélgetőpartnereim szoktak kerülni: előttem hevernek a saját szavaim, csak épp teljesen kiforgatva. Érdekes probléma. Végül a legkézenfekvőbb útvonal mellett döntöttem, aztán maximum pályát váltunk, ha nem jön össze a dolog ebben a formában.
- Azt ne mondd, hogy még nem hallottál rólam! – tettettem a felháborodottat, arcomra kiült a műmegrökönyödés. – De hiszen tőlem hangos az iskola, én vagyok a tanárok réme! Ha valaki meglát a folyosón, inkább befordul az első sarkon! – szünetet tartottam, időt hagyva neki az esetleges reakcióra: nem bántam volna, ha kivált belőle a dolog egy mosolyt, egy apró kacajt… vagy bármit: lényeg a figyelemelterelés. Aztán folytattam, immár komolyabban. – Hát, alapesetben nem vagyok az a könnyen barátkozós tipus… a nőkkel meg különösen óvatos vagyok, mert az a legkiszámithatatlanabb állatfaj. Pár régi csalódás, néhány mély, pulzáló sebhely… mondhatjuk úgy is, hogy megtanultam a leckét, amit minden férfiembernek meg kell tanulnia. – tettem hozzá, s az utolsó félmondat már ismét pajkosan csengett s egy kacsintás társult hozzá. – De ez a helyzet most valahogy teljesen más, erre próbáltam célozni. Az okát nem tudom, de valahogy teljesen felszabadultnak érzem magam, amikor veled vagyok. Semmi feszültség, semmi ellenségeskedés, semmi felesleges bájolgás. Teljesen jó. – mosolyodtam el újfent. Megbántam, hogy nem egy sarokasztalt választottam: ha e monológ kiséretében átkaroltam volna a vállát, szerintem semmi ellenvetése nem lett volna.
De ne rohanjunk annyira előre, előttünk az egész este…

(http://www.frpgs.co.cc/images/75xpwb2u9o219q8ycmq.png)


Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Soha.
Általában én szoktam zavarba hozni másokat, mint például azt a hugrást akivel a múltkor összefutottam, nem pedig fordítva, de hát változnak az idők, mondjuk ki nyíltan.
Évekkel ezelőtt még elképzelni se tudtam volna, hogy egyszer majd pont Damiennel fogok itt ücsörögni, és borozgatni, erre tessék.
Úgy tűnik, mostanában szeretek szabályt szegni, de hát istenem, az embernek valamikor el kell kezdeni a lázadó korszakát is. Én pedig pont abban a helyzetben vagyok, hogy nem nagyon vagyok bármi másra képes, mint felbőszülni az olyan dolgokon, mint amit a drága jó apám is elvárna tőlem – vagyis azt, hogy önként és dalolva csatlakozzak hozzá.
Fúj.
Nem elég, hogy attól a perctől csak kendőző bűbájjal leszek képes letagadni a választásom, de még olyasmiket is meg kell tennem, amit bizton állíthatom, hogy nem akarok.
Értelmetlen dolognak tartom kioltani egy másik ember életét csak azért, mert nem ugyanazt a nézetet valljuk, vagy épp más családi körülmények között élünk, máshonnan származunk. Egy helyre járunk, egy dolgot tanulunk, akkor meg nem mindegy?
Apám szerint nem. Anyám persze mindenben támogatja, így szerintük nekem is az Ő véleményükön kellene lennem. És itt kezdődik a probléma. Az, hogy valamit vagy nagyon elbaltáztak a nevelésem során, vagy én születtem meg rossz jellemvonásokkal, mert tökéletes hülyeségnek tartom, azt amiért annyira odavannak. na jó, nem mindent, de a legtöbb részét igen. Ez pedig pont elég arra, hogy másképp, és mást akarjak, mint ők.
Cassiehez hasonlóan, ha belemennék, hogy a sötét jegyet az alkaromra égessék, csak azért tenném, mert ilyen fiatalon nem óhajtok meghalni. Félelemből cselekedni pedig rosszabb, mintha egyszerűen homokba dugnám a fejem, és tojnék a világra.
Elnevettem magam, amikor Dam a kísérteteket emlegette.
- Ugye? Szerintem is! – mondtam mosolyogva, ami aztán szépen le is hervadt az arcomról.
Most miért kellett neki észrevenni?
- Nem hoztál zavarba. – tiltakoztam kissé élesen, aztán megint csak kibuggyant belőlem egy kacaj. – Na jó, de. – ittam bele a borba. – De legalább őszinte voltál. – tettem hozzá, mert úgy tűnt, mintha kissé feszélyezné, az, hogy sikeresen elpirultam. – Különben meg… - folytattam egy nagy levegővel. - Nem vagyok hozzászokva. Az apámék nyaranta, és a szünetekben, ha otthon vagyok, egy rakás bálba cipelnek, amit magamban csak megjátszós puccparádénak nevezek. – halkítottam le a hangom. – Most képzeld el, körüláll egy rakás részeg idióta, akik csak egyet akarnak. – szőttem tovább a gondolatot. – Hát ezért ért meglepetésként.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem is szokásom a bókolás, de az máskor, és másmilyen körülmények között van. például, ha előjön belőlem az aranyvérű fruska, és röhögni akarok egy jót. Nem hinném, hogy túlzottan díjazná az ilyen kis dolgaimat. Amiről meg nem tud, az nem fáj.
- Sárga földig… - ismételtem utána vigyorogva. – Szerinted én hogy élem túl néha az ilyen partikat? Arra még emlékszem, hogy esetenként pofozkodni is szoktam, ha nagyon unom, de néha nálam is kiesnek dolgok. – vallottam be őszintén.
Nem érdekelt, hogy talán azt gondolja ezek után, hogy egy könnyűvérű kis liba vagyok, akit akár ilyen állapotban könnyű elcsábítani. Ha félreismer, az az ő baja.
- Az én kvalitásaimmal? – jutott el késve a tudatomig az utolsó szava. Felemeltem a borospoharat, aztán rájöttem, hogy nem képzelődök. Nem ittam még annyit, hogy azt hallucináljam, hogy megint bókol. – Mire… - szaladt ki a kérdés első szava, amit még idejében visszanyeltem. Nem akarom, hogy az érdemeim méltassa… Vagy mégis?
A fenébe, nem lehetek ennyire hülye, gyerünk Morrison, szedd össze magad!
- Ááá, egy szóval sem mondtam, hogy ez megakadályozna abban, hogy vidáman megigyunk még egy ilyet finomságot. – csettintettem elégedetten egy újabb korty után.
Lüke Luna Lovegoodot szóra sem méltattam. Az a csaj tuti, hogy zizi, képzelem, milyen lehet az apja…
Mosolyogva hallgattam végig a röpke monológot, amit levágott nekem, aztán nem érdekelve, hogy ki mit szól hozzá hátrahajtottam a fejem, és rázkódtam a nevetéstől.
- Óóó, most félnem kellene tőled? – kérdeztem költőien. – Mert szerintem egy cseppet sem vagy félelmetes, persze ez szubjektív. Talán ha tanár lennék, szívesen megbüntetnélek, vagy röhögnék egy jót. – hajoltam előre. – A nő pedig nem egy állatfaj. – javítottam ki nyelvet öltve. – Csak ti nem értitek, hogy működünk, jó oké, aláírom, vannak szörnyetegek. De ez rátok is igaz. – tettem hozzá a szemeim forgatva.
Néha, és leginkább miattuk letagadnám, hogy egy vagyok közülük, de hát istenem, ilyen az élet.
Hátradőltem a széken, amivel valahogy újfent sikerült megrúgnom egy egész picit.
Felvinnyogtam, és a fejem rázva nevetni kezdtem.
- Legközelebb rúgj vissza! – kommentáltam a történteket, mielőtt azt hiszi, hogy direkt csinálom. – Csak… majd emlékeztess rá, hogy ne akarjam visszaadni!
- Ezzel ugyanígy vagyok én is. – váltottam át komolyba. - Annyi különbséggel, hogy színjózan akarok maradni, amikor felállunk innen. Különben te cipelsz vissza. - fenyegettem nevetve.
A nyamvadt nyakkendőm még mindig szorított. Lazítottam rajta még egy kicsit, mielőtt úgy érzem magam, mint akinek kötelet tettek a nyakába, ami mindenben akadályozza.
Ez a mai nap egyre jobb... Határozottan jobb…

Reggel úgy ugrott ki szemem mintha muszáj volna. Mindig is imádtam aludni de most úgy éreztem muszáj. és ez volt az a nap mikor elterveztük még pár Griffendéles lánnyal, hogy lemegyünk Roxmorts-ba. Csak venni valamit, vagy csak lenni...inkább ott mint itt, vagy jelenleg akárhol.
-Gaby! Haladj már!- hallottam a klubbhelyiségből, ahogy ordibáltak fel a hálószobába. Vettem egy mély levegőt s kimásztam még kócos hajjal a felső emeletre
-Menjetek...majd megyek utánatok. Odalent találkozunk.- Ők csak bólintottak én meg visszasántikáltam a szobába, hogy összeszedjem magamat. Miután megvolt a reggeli összekészülődés már láttam, hogy az elinduló csoportot rég lekéstem így mikor a szabadba értem mint a nyíl indultam el róka alakban a falu felé. Füleim hátra lapultak és kisebb utcákon próbáltam szaladni, hogy észre ne vegyenek. S mikor épp 10-et ütött az óra én is beértem a diáksereget. Már emberi alakban követtem őket, de kissé leszakadva. Nem akartam beérni azokat akikkel elvileg jönnöm kellett volna így mikor a Szárnyas Vadkan mellé értem kezem rásimult a kilincsre és azt egyszerűen nyomtam le.
Vettem egy mély levegőt s nyugtáztam, hogy itt nincsenek. Megmenekültem... De ahogy zöld szemeimmel végigmértem a "jóképű" társaságot -ugyanis csoda mindig ha egy-két normális ember is megfordul itt- olyat véltem felfedezni amit még magam sem hittem el pedig saját két szememmel láttam. Tetőtől talpig végigmértem az ismerős férfit s úgy tűnt tényleg nem tévedtem.
-Eric?!- kérdeztem csöndesen. Szóhoz sem jutottam döbbenetemben. Szó nélkül ment el és most pont itt? És maga a megérzés, hogy nekem ide kell jönnöm. Sóhajtottam egyet majd közelebb léptem hozzá majd felnéztem íriszeibe. Ez mindennél többet ért s tudtam, hogy tényleg nem én vagyok ilyen őrült. Átöleltem s fejemet mellkasába temettem. Az illata az érzés a hasamban, mely tudatta velem, hogy tényleg ez Ő. Gyomromban ezernyi pillangó kelt szárnyra és torkom is elakadt hirtelen azt sem tudtam mit mondhatnék. Csak beszívtam édes illatát s ismét szemeibe néztem.
-Mégis...mit keresel itt?- nyögtem ki végül, nagyon halkan. Tényleg olyan volt mintha fel sem keltem volna az ágyamból...Mintha még mindig álmodnék.

Elmosolyodtam mondatán. Hihetetlen volt még akkor is, hogy pont aznap, pont ugyanott és pont abban az időben találkoztunk. Nem akartam elengedni, de ugyanakkor tudtam, hogy ez rosszul van így. Ki tudja, lehet már mióta nem gondolt rám és most is meg van lepődve, hogy csak így a nyakába vettettem magamat. De annyira hiányozz és annyira jólesett most a közelében lennem. Hisz már több mint egy éve nem láttam. És csodálkoztam, hogy még mindig ennyire orromban volt illat. Ezert közül is fel tudtam volna ismerni és most ismét magamba szívhattam.
-Lenne...-mondtam csöndesen majd eltoltam magamat tőle s mikor égtükreibe néztem egyetlen egy dologra vágytam. Hogy ajkaim övéhez érnek ismét, egy év múlva. De féltem, hogy ezzel csak nekem lenne rosszabb. Ha nem marad itt, újra elmegy akkor csak nekem lesz rosszabb. Hiszen már 19 éves. Valószínűleg dolgozik valahol és nem a Roxfort környékén, hisz akkor már hamarabb is találkoztam volna vele. Biztos van barátnője, akárhogy is én is azért szerettem bele mert olyan jelleme van mely akárkit magához tud vonzani. A kihívást láttam akkoriban benne, hogy meg tudjam "szerezni" csakhogy rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyi. Ez sokkal több...mint kihívás. Szerelem és úgy tűnik ez azóta sem múlt. Azt hittem nem leszek ennyire hűséges, és én titkon magamban is reméltem, hogy még találkozunk és akkor újra vele lehetek. És az ahogy kinéz. Karakteres arca, csodás íriszei. Hívogató ajkai.
Egyik kezemmel végigsimítottam arcát majd végiggondoltam a helyzetet. Lehet én ilyen vagyok, hogy több időt is tudtam rá várni de ő nem biztos, hogy képes volt erre. Elmosolyodtam majd az asztalra s székekre néztem ahol nemrégiben ült.
-Kíváncsi volnék merre voltál.- mondtam neki és kibújtam öleléséből akármennyire is akartam, hogy még akár évekig is így álljunk, majd kissé közelebb húztam a széket s egyenlőre kezét nem engedve ültem le arra. Ami azt illeti egyáltalán nem haragudtam rá, ugyan miért is tettem volna? Hiszen biztos volt egy magyarázat amivel elő tudott drukkolni, hogy elhiggyem a dolgokat.
-Eric...-mondtam halkan. -...lehet még mindenek előtt egy kérdésem?- zavaros zöld szemeimmel arcát fürkészték, s hasam már jelezte, hogy kérdésemre a válasz sorsdöntő lehet.

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép." <3

Borzalmasan éreztem magam.
Ott álltunk, egymás karjaiban ismét. Nem ettől éreztem magam rosszul. Dehogy! Szerettem ezt a lányt akkor is mikor elmentem, és miután visszajöttem. Szégyelltem magam, hogy így megbántottam (ha egyáltalán megbántottam...), és féltem attól, hogy következő mondata az lesz, hogy távollétemben megismert valami latin szívtiprót és vele akarja leélni az életét. Megőrültem a gondolattól is...
Szinte az idő múlása sem volt érezhető, ha a közelemben volt. És most, itt volt a karjaimban. Mennyei érzés.
Hirtelen elengedett. Kibújt az ölelésből, és mintha hirtelen megváltozott volna minden. Mintha édes álmaim fellegét robbantották volna szét, úgy eszméltem rá arra, mennyire is hiányzott nekem.
Kis ideig csak néztük egymást, aztán íves ajkai mozogni kezdtek.
Megkérdezte, merre is voltam.
Jól esett volna elmesélni valakinek, hogy milyen tapasztalatokat szereztem, hogy mennyi mindent tanultam egyes emberektől, mind Párizsban, mind Dániában. Az új nyelvek, varázslatok és fortélyok ismerete, melyeket itthon talán sose tapasztalok és tudok meg. Örültem volna, ha azt mondhatom neki, hogy borzalmasan megbántam, hogy elmentem.
Ha megbántam is, az is csak miatta volt. Ha ő nincs, talán vissza se jövök...
Annyi mindent szerettem volna mesélni neki! Elmondani, mennyire fájt, hogy el kell hagyjam, mennyire ostobán éreztem magam, miután elmentem. Azonban még várnom kellett.
 - ...lehet még mindenek előtt egy kérdésem? - pillái édesen mozogtak, miközben félénken feltette a kérdést.
Hangja selyme érezhetően megremegett, de már régóta vágytam volna hallani édes szavait. Ezek tartalma azonban megviselt. Gyomrom összerándult. Most kell bevallania, hogy már rég mást szeret? Nem élném túl.
 - Ne! - ujjaimat ajkára illesztettem gyöngéden, ám érintése megviselt - Van egy szobám nem messze. Nem lenne kedved... feljönni és megbeszélni a dolgokat?  
Egyből a közepébe!
 - Tudod... Nagyon hiányoztál! - nem bírtam tovább.
Közelebb húzódtam hozzá, és édes (gondolom vajsörös) csókot leheltem szájára. MInden fájdalmamat, minden szeretetemet beleadtam, ami felgyülemlett bennem az elmúlt idők során. Egyszerűen, fenomenális pillanat...
Azt akartam, hogy sose legyen vége.
Végtére is...
szeretem őt.

Kérdésére elmosolyodtam. Tudhatta volna, hogy annyira nem érdekel, hol vagyunk, csak beszéljük meg. Tudni akartam, hogy mi volt vele ennyi idő alatt, hogy egyáltalán miért ment el. Ha erre választ kaptam akkor már édes mindegy volt, hogy egy kocsmában vagy egy kellemesebb környezetben vagyok...a lényeg, hogy Vele.
-Ha neked ott kényelmesebb.- mosolyodtam el kissé erőltetetten. Még mindig álomszerű volt a dolog. El sem hittem, hogy ez pont most történik meg. Hogy egyáltalán ennyi idő után újra látom és még kíváncsi rám. Miért pont rám? Egyáltalán megérdemeltem én ennek a férfinak az érzéseit?
Ahogy kimondta azt az egyetlen szót: Hiányoztál.
Hasam úgy ugrott össze mintha gyomorszájon rúgtak volna, de ez sokkal kellemesebben érintett. Mondani akartam, hogy ő is hiányozz, hogy most úgy érzem tényleg egész, vagyok és nem csak egy valaki, egy fél aki bolyong a világban. De szavak helyet sokkal többre tartottam én is azt, amit ezek után tett.
Csókja édes volt, gyengéd és kissé tartózkodó. Valószínűleg neki is ugyanaz játszódott le hirtelen a fejében, hogy lehet már más is magába bolondított. Micsoda őrült... A szenvedély mely eddig fejünk fölött lebegett most összetömörödött ebbe az egy gesztusba, ami most többet jelentett akármennyi szónál.
Gyengéden tarkójánál hajába túrtam, és próbáltam nem azzal törődni, hogy mellkasomból a sok kis pillangó és szívem majd ki akar törni. Olyan volt ez a csók, mint az első melyet még gyermekileg régen loptunk, hogy észre ne vegyenek minket. Mennyi mindent változott. És mégis ez ugyan az maradt. Az érzés, a lágy csók Ő és én. Annyira önmagam tudtam lenni mellette, de senki más nem volt akiben ennyire megbíztam, akit ennyire tiszteltem, hogy igazán önmagamat adhattam. Mindenkinek egy teljesen más világ voltam és most ugyanolyan lehettem ismét.
Menni akartam...mennünk kellett így elhúzódtam tőle, bár szám úgy vágyott övére mintha összetartoznának.
-Menjünk akkor...- ismét rámosolyodtam de ez már sokkal őszintébb volt. Azért is akartam már menni mert biztos voltam benne, hogy ezek után nincs más akitől "félnem" kéne. Nincs más akit szeretne és ez olyan melegséggel töltött el, hogy tényleg jobban szerettem volna Csak vele lenni. Hogy megbeszélhessük az egészet, hogy újra szerethessem mint már nagyon rég.

Vajon mire gondolhat? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem legelőször, amikor a nyári bálokról beszélt, amikre a szülei szokták elrángatni. Lehetséges, hogy egy kalap alá veszi azt a szitut ezzel és most is az jár a fejében, hogy én sem akarok mást, mint azok a nevenincs alakok, akiknek addig tart a becsületük, ameddig az ital a poharukban? Tény és való, nem zárkóztam volna el a lehetőségtől – sőt, az igazat megvallva kifejezetten élveztem volna a szituációt -, de ugyanakkor nem ezért voltam itt, nem ez volt az elsődleges célom. De akkor tulajdonképpen… mit akartam?
A szerelem vak, mondják, de én nem vagyok az: tudtam, hogy nem zúgtam bele (még), mint ahogy azt is, hogy nem terveztem a dolgot, hanem inkább ellene voltam. A titoktartás egy bizonyos fokig jó buli, de egy kapcsolatot nehéz lett volna nem a nyilvánosság elé tárni, márpedig egy griffendéles és egy mardekáros együtt… nos, megmozgatott volna pár olyan nyelvet, amiknek nincs más céljuk az életben, csak kevergetni a barnamacit. Mondjuk ha végül ez lenne a vége, engem személy szerint az sem zavarna, mert megvannak az eszközeim arra, hogy elbánjak a nemkivánatos közönséggel… mint ahogy vélhetően neki is, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy figyelmen kívül tudná hagyni őket. Nem, ez a dolog csak bonyodalmakat szőne. Tény, hogy vonzó forma, de azért egy ilyen dologba csak hosszú gondolkodás után mernék belemenni.
A másik véglet sem kifejezetten az, amit én keresek. Nem tagadom, hogy jól esne a dolog, hiszen már elég régóta nem volt részem benne, de ugyanakkor talán több van ebben a kapcsolatban, mint egyszeri kaland… és lehet, hogy jobb lenne igy venni a dolgot legalább addig, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Persze ha Ő is szeretné, akkor megint más lesz a leosztás, de egyenlőre erre nem volt konkrét jel, szóval tegyük is félre a dolgot.
A legvalószinűbb, hogy a titokzatossága vonz. A kettőssége, a rejtélyessége, a kiismerhetetlensége… ez mind olyan dolog, ami meg tud fogni egy emberben, nemtől függetlenül. Vonz a kihivás, hogy felderitsem az igazi személyiségét, hogy rájöjjek milyen is valójában, hogy melyik arca a valódi… és még az sem lehetetlen, hogy csak emiatt tartom most különösen vonzónak a lányt. Tény, hogy szemrevaló, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy az esetem (ha egyáltalán létezik a fogalom, amiben annyira nem hiszek), de sok szemrevaló leányzó akad a kastélyban, mégsem érzek igy mindegyik iránt. Van pár flúgos alak, aki minden nőbe szerelmes, de én tipikusan ennek ellentéte vagyok. Ennyiben is hagyom a dolgot, mert egyrészt ez a legvalószinűbb, másrészt pedig mert igy kényelmes.

- Hát ez felettébb kellemetlen lehet – feleltem. – Igazából nálunk is vannak ilyenek, de szimplán ignorálom őket. Bár gondolom ez a te köreidben nem lehet olyan egyszerű… de egyszer lehet, hogy megérné megpróbálni. – kacsintottam rá pajkosan. Következő szavai egy kicsit megleptek, de természetesen ebből semmi nem volt az arcomra irva, csak a mosoly maradt jól megszokott helyén. – Hát ha muszáj, akkor muszáj, de inkább csak óvatosan. Még a végén úgy végzed, mint én… pedig hidd el, abban semmi köszönet nincs. Amikor napról napra élsz, szinte céltalanul, és egy pohár borocska meg egy jó cigi már elég ahhoz, hogy feldobja a hangulatot; na ekkor már tudni fogod, hogy valami gond van.
Alighogy elvettem a bók élét a bocsánatkéréssel, elejtettem egy újabbat, de úgy tűnt, ezt már nem vette annyira mellre. Lehet, hogy benne volt az is, hogy elsőre nem fogta fel – talán túl mugli szót használtam? -, de lényeg a lényeg, ez most sokkal kevésbé bizonyult vaktölténynek, mint az előző: úgy tűnt, zavara ellenére kifejezetten élvezni, hogy dicséretekkel halmozom el. Más kérdés, hogy ez megint olyan talajra vezet, amire egyenlőre még nem éreztem magam teljesen késznek.
- Félni? – kérdeztem vissza és szántszándékkal titokzatos arckifejezést öltöttem, mintegy belemenvén a játékba. – Talán igen, talán nem. Tanár ugyan nem vagy, de ebben a mai világban sosem lehet tudni, semmi sem biztos… bár annyit megsúgok, ritkán szoktam az ellenségeimmel borozgatni.
- Persze, aztán ezzel a tendenciával egy fél órán belül már a kocsma közepén püföljük egymást, aztán meg az öreg kihajit minket de úgy, hogy csak leshetünk. Volt már szerencsém végignézni, ahogy elbánt a részeg vagy beszámithatatlannak tűnő alakokkal: hidd el, nem tennénk zsebre    amit levágna a tiszteletünkre.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy töredelmes vallomásom megértő fülekre talált, sőt, hasonló érzéseket véltem felfedezni szavaiban – ez pedig eléggé meglepett, de túl sok időm nem volt rágódni a dolgon. Az biztos, hogy pozitiv érzéseket váltottak ki belőlem a szavai.
- Na akkor ezt megdumáltuk, szót se többet. – feleltem, ismételten vidámságot csempészve hangomba, újfent száműzve minden vélt vagy valós komolyságot a beszélgetésből. Aztán ismét kiült vonásaimra a műmegrökönyödés, ahogy szavai eljutottak a tudatomig. – Józan?! Ezt te sem gondolhatod komolyan… mit keresünk egy kocsmában, ha nem inni jöttünk? – szemforgatva néztem fel a mennyezetre, majd megenyhült hangon tettem hozzá egy félmondatot. – De ha komolyra fordulna a helyzet, az Öregnek mindig van 1-2 kiadó szobája ilyen esetekre, aztán holnap majd csak fellógunk valahogy. – A rejtett utalást nem lehetett félreérteni, de valahogy mégsem voltam tudatában a dolognak a szavak kimondásáig: csak utána esett le a dolog, amikor már kár lett volna visszakozni, hisz csak saját magamat kevertem volna még nagyobb kulimászba.

Furcsa volt ez az egész dolog: valami új, de mégis: valami régi. Ezek az öntudatlan célozgatások… régebben nem álltak távol tőlem, sőt, kifejezetten gyakran éltem velük, része volt a kiszámithatatlanságomnak, de mostanában a lényem e része eltűnt valahol a süllyesztőben, megbújt a háttérben: a túlélési ösztöneim felfogták, hogy bizony az itteni bigék nem buknak az ilyen tipusú fickókra, új taktikát kellett kitalálni. S most mégis itt van ez a Damien, minden jellemvonásával együtt… és úgy látszik ezúttal partnere is akadt az élcelődésben, habár a kisasszony még elég gyakran elpirult a kétértelmű félmondatok nyomán… de nem állt neki sipitozni, pofozkodni s ami a legfontosabb: nem vette menekülőre a dolgot.
Érdekes estének nézünk elébe, az bizonyos.

(http://www.kepek.us/images/3w6j947cvmngfvbgo.png)

Kellemetlen... - ismételte magában.  - Fogalmad sincs, mennyire. - szakadt ki belőle minden előzetes gondolkodás nélkül.
Erre mondják azt a nyomorultak, hogy megszívtad...
Az alattomos kis hang a lelkiismeretében arcátlanul felröhögött. Szinte látta maga előtt, ahogy a testetlen alak a hasát fogja, és elégedetten pillant a lány szemeibe.
Én mondtam neked, hogy ne kísértsd a sorsod - búgta, negédesen. Olyan volt, mint egy sunyi dög. Hízeleg, a bizalmadba férkőzik, aztán már csak azt veszed észre, hogy a nagykés a hátadban pihen. Jó alaposan megforgatva, nehogy véletlenül is elfeledd a leckét. - Én mondtam, hogy ne gyere ide, és ne engedd el magad, de te persze sosem hallgatsz rám. - csóválta a fejét - Hát ilyen egy jó aranyvérű kislány? Ugye, hogy nem... - sóhajtotta szívszaggatóan mindenféle válasz nélkül.
Megmerevedtem. Mindig is utáltam, ha másnak igaza van, de ezt tényleg nem kellett volna. Még a végén azt hiszi, hogy nem vagyok büszke a származásomra, holott erről szó sem volt, de... Nincs más. Próbálj csak meg összetenni két mágnes az azonos pólusuknál fogva. Olyan messzire mennek egymástól, amennyire csak lehet.
Nincs de... - lágyult el a hangja - Te is tudod, hogy még megmentheted a helyzeted, ha hazamész, mielőtt nem késő. De válassz! Vagy Ő, vagy a családod. A kettő együtt nem megy, ezt te is tudod.
Nyeltem egyet, amint Damienre néztem. Képtelen lennék most itt hagyni. Végre nem arról kell beszélgetnem, jajj, milyen jó, hogy visszatért, és jajj mi lesz velem, ha hazautazok a szünetre. Vele feloldódhatok, önmagam lehetek...
- Ezt nem kellett volna. - sütöttem le a fejem. - Ne is foglalkozz vele - próbáltam menteni a menthetetlent - Igazából... - eltűrtem a hajam, és ha nem ellenkezett:közelebb hajoltam hozzá - Ez titok. Ha mások megtudnák, leszednék a fejem. Szeretem a bálokat. De nem ÍGY. - fejeztem be a magyarázatot, amit igazából nem is tudom, miért kezdtem el. Talán tartozok neki annyival, hogy legalább kifejtsem, ha már belekezdtem. Még akkor is, ha nem mondtam el mindent...
Mi a jó francot csinálsz, Morrison?! Hát nem elég buta így is a helyzet? Muszáj neked azt még rosszabbá tenni?!
Vettem egy mély levegőt, hogy kitisztuljon az agyam. Igaza van, tényleg félnie kellene tőlem. Ha nem a saját kezemmel fogom egy napon a sírba vinni, ha csak nem történik valami csoda - mert abban aztán nem hiszek, hogy Potter lenne mindannyiunk számára a Megváltó - akkor megteszi más helyettem. Aztán boldogan mehetek mellé én is, mert ilyen gyalázat után kétlem, hogy életben hagynak. A NagyÚr nem arról híres a csatlósaival egyetemben, hogy könyörületes lenne...
Felszegtem a fejem, miközben arra gondoltam, hogy lehetne a legjobban kijönni ebből a helyzetből. A hangnak igaza van. Előbb utóbb meg kell hoznom a döntést, méghozzá úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzam.
- Vagy csak nem tudod, hogy épp az ellenséged-e, akivel szemben ülsz. - vontam fel a szemöldököm a pohár felett.
És tényleg nem tudja. Mert lehet, hogy most jól elvagyunk, de ki tudja, mi lesz a szünet után? Ki tudja mi vár, rám, és milyen feladatot kapok, ha döntés elé állítanak?
Most azonban nem akartam ezzel foglalkozni. Lehet, hogy csupán felfújom a dolgokat, és... ugyan, mit nem lehet ezen felfújni?
- Most komolyan el tudod képzelni rólam, hogy hagyom magam tudattalanra itatni? - nyomtam meg szántszándékkal az utolsó szót. Túlzottan odaillő volt ahhoz, hogy kihagyhassam. - Jó ez aljas volt - tettem fel a kezeim védekezőn - Nem kell leitatni, ha így folytatjuk, én fogom rendelni a következő kört. DE az nem bor lesz, hanem feles. - fenyegettem szelíden - Na, benne vagy, vagy nem? - kérdeztem finom mosollyal.
Talán nem érzékelte a hirtelen váltást, talán érzékelte... Hülye helyzet. Próbáltam szívből jövő mosolyt varázsolni az arcomra, de úgy éreztem egy percre, mintha megfagyott volna. Mintha még most is ott lenne az álarc előtte, és nem engedné láttatni a valódi vonásokat.
Aztán megpattant valami. Lejjebb süllyedtem a székben, és tovább bontottam a nyakkendőt. Most nem azért vagyok itt, hogy merengjek olyasmiken, amin talán nem is kellene, hanem azért hogy szórakozzak. Ha túl messzire mennénk, mindig lesz annyi bennem, hogy idejében felálljak. Vagy... legalábbis remélem.


//Köszönöm, hogy újra veled játszhatok, és felvettük innen a fonalat <3 //