Roxfort RPG

Nehéz szülés volt, de megérte. Bájitaltanról sikerült lenyúlnom egy nagy üres palackot... azóta a ládámban rejtegetem, és ebbe gyűjtöm a pergamen tekercseket. Leveleket, amiket a szüleimnek írok. Talán egyszer vízbe dobom, és hagyom, hogy az ár messze vigye.


Célba nem érhet, de ki tudja... Kharon, ha létezik még megsegíthet. Bolond gondolat, más nem maradt, csak egy palack, mi óvón rejti titkaimat.

Kedves Anya és Apa!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele ebbe az egészbe. Olyan rég volt már… olyan rég, hogy utoljára láthattalak titeket, hogy beszélhettünk egymással. Már eltelt két év, de még mindig ugyan olyan, mintha az egész csak tegnap történt volna. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól az estétől… de szeretnék. Nem, nem azért, mert el akarlak titeket felejteni… egyszerűen csak… fáj. Túlságosan is.

Néhány napja történt, hogy az elmúlt két évben először beszéltem a dologról. Margaret mamáék akkoriban erőltették, hogy el kell mennem egy „pszichoizéhez”, hogy segítsen „feldolgozni” az elvesztéseteket. Én nem akartam… senkit sem akartam, nem akartam beszélni róla. Szerencsére anya szülei valamilyen csoda folytán, hatni tudtak rájuk, és nagy nehezen letettek róla. Ám a hallgatásom, megtört. Tudjátok, találkoztam egy lánnyal… igen, apa ne somolyogj! Tudom, hogy azt tennéd!

Szóval megismertem egy lányt, de a megfogalmazás még így sem pontos, hiszen már évek óta ismerem, immár negyedik éve járunk együtt a Roxfort óráira. A családjával Japánból költöztek Angliába, és látom rajta, hogy néha elveszettnek érzi magát itt a távoli nyugaton. Sokat betegeskedett, emiatt sokat is hiányzott, talán ezért is kerültük el egymást eddig. Kicsit összefüggéstelenek a gondolataim, ne haragudjatok… sosem voltam jó levélíró, de igyekszem összekapni magam.

Miyuu… Sawai Miyuu. Így hívják, sajnálom, hogy már nem találkozhattok vele. Az ő ötlete volt, hogy írjak nektek levelet, hogy talán így könnyebb lesz, talán végre megnyugszik a lelkem. Úgyhogy így teszek, írok, és majd szeretnék még többet. Persze, tudom, hogy butaság, és ezeket a sorokat már nem olvashatjátok, de mégis jól esik leírni. Ha nem bánjátok, mesélek róla egy keveset… az elmúlt napokban úgyis egyre többet jár a fejemben.

Egy szerda este volt, hogy vacsora után kóvályogtam a kastélyban. Szoktam ilyet, az elmúlt két évben lettem a rabja. Ilyenkor csak baktatok, ha lehetőségem van akkor zenét hallgatok, és igyekszem kikapcsolni az agyamat. Egy huzatos folyosón találtam rá… egy elhagyott hollóhátas talárként feküdt a földön. Rosszul volt, nem voltak nála a gyógyszerei. Felkísértem a tornyukhoz, beszélgettünk egy keveset… Egy csendes, visszahúzódó, ám aranyos lányt ismertem meg benne. Olyan szépek a szemei, és a félénk mosolya, mindenképp szimpatikus. És képzeljétek, még egy puszit is kaptam! Nem tudom voltam e életemben olyan zavarban, mint akkor… talán mikor általános iskolában, Maggie, a negyedikes farsangi mulatságon táncolni hívott, de nem, ez teljesen más volt.

Azt hiszem ő lesz az, aki ki tud rángatni ebből a folyamatos melankóliából. Szinte repülnek az együtt töltött percek, és észre se veszem, de egyre jobban kötődöm hozzá. Pillanatok alatt lopta be magát a szívembe, és elmozdíthatatlan helye lett ott. A mardekáros lányok sokszor piszkálták, meg persze mások csínytevésének is célpontja volt… tudom, hogy mennyire konfliktuskerülő, így inkább csendben visszavonul, mintsem szembeszálljon velük. Ezért határoztam el, hogy vigyázok rá, hiszen fontos nekem. A legutóbb két mardekáros fiú elvette a Rúnaismeret tankönyvét, és ott cicáztak vele. Szegény hiába kérlelte őket, hogy ne dobálják, mert elszakad, nem foglalkoztak vele. Miután az átkom következtében megjelenő rémdenevérek összecsipkedték őket, már annyira nem voltak virgoncak. A gyengélkedőn persze ellátták őket, én is megkaptam a magam büntető munkáját, de nem érdekelt. Ezek után kétszer meggondolták, hogy bántsák Miyuut.

Persze tudom, hogy a hátunk mögött összesúgnak. Cukkolnak, komolyan, mint a gyerekek… általános iskola óta nem hallottam ezt a „Két szerelmes pár…” maszlagot… „Sawai meg Flanagan”, ez a másik kedvencem. Nem értem, hogy miért. Fiú és lány között nem lehetne barátság? Igaz sok időt töltünk együtt… legyen az tanulás a könyvtárban, eldugott vacsora az óratoronyban, vagy csak egy nagy beszélgetős séta kint a réten. Kedvelem őt, ezt nem tagadhatom, és talán ő is engem, gondolom… ha nem így lenne, akkor terhére lenne a társaságom, és nem keresne. Igen anya, tudom, faék férfi logika. Többre (még) nem gondoltam, de örülök, hogy van nekem, és semmiképp sem akarom, hogy ez a dolog, ami kialakult közöttünk, legyen bármi is, hívjuk akárhogy – megszakadjon. A piszkálódásra visszatérve, engem igazán nem érdekel, nem veszem fel az ilyeneket, de Miyuut nem tudom. Majd rákérdezek valamikor, talán holnap vacsoránál.

No, de később mesélek még, úgy érzem, rengeteget írhatnék, és fogok is, ám mostanra be kell fejezzem, későre jár. Így újra átolvasva, hogy mit is alkottam, úgy érzem jó ötlet volt. Egy újabb dolog, amiért hálás lehetek neki. Nem tudom, hogy mit érzek, mi kavarog bennem, de jó, és ebben biztos vagyok. Egy picit olyan, mintha még mindig itt lennétek. Hiányoztok.

Szerető fiatok,
Ted.

Kedves Anya és Apa!

Napok teltek el mióta utoljára írtam. Tegnap délután engedtek fel a gyengélkedőről, majd két napot töltöttem ott, hála drága mardekáros társaimnak. Szokásos esti sétámat töltöttem, gondoltam vacsora után fellopódzom az Óratoronyba. Ám rossz ötlet volt, s mögülem már csak a varázsszót hallottam... késő volt, hogy bármit is cselekedjek. Elmémben még visszhangzott a mély hangon elmormolt „Stupor”, és éreztem, ahogy az átok eltalál, mikor eszméletemet elveszítve rongybabaként csuklottam össze.

Mire magamhoz tértem immár egyedül az Óratorony lépcsőjénél, rendesen elagyaltak. Tele voltam kék, lila folttal, zúzódással, de nem tört el semmim… csak kegyetlenül elvertek, úgy éreztem nem maradt ép testrészem. Taláromat cipőnyomok, arcomat lassan már rászáradt vér borította. Nagy nehezen összeszedtem magam, és hosszú szenvedés árán eljutottam a gyengélkedőre. Kérdezték, hogy mi történt, de az igazat nem mondhattam… csak még nagyobb bajba kerültem volna. A jelenlegi helyzetben a mardekárosok majdhogynem érinthetetlenek. Valószínűleg emiatt történt ez az egész, mert a legutóbb helyben hagytam azt a kettőt, akik Miyuut piszkálták. Így hát „legurultam a lépcsőn”, baleset történt. Madam Pomfrey persze akadékoskodott, de látta, hogy én is hajthatatlan vagyok. Megkaptam a kötéseket, a jobb bokámat sínbe is tették, talán az egyik bordám is megrepedt. Innom kellett valamilyen különösen gusztustalan ízű főzetet, amitől az oldalam már másnapra jobban lett.

A legnagyobb meglepetés délben ért, mikor is ebédidőben Miyuu érkezett meg sietve. Hallotta, hogy mi történt velem, és rögtön odajött amint tudott. Hozott nekem egy szendvicset és almát, meg egy kis dugi csokoládét... és persze hiába mondtam neki, hogy kutya bajom, nem tágított csak mikor órára kellett visszamennie. Ám délután visszatért, segített átírni a leckét, így le sem maradtam. Bután hangzik, de talán egy kicsit örültem a verésnek…

Jó kedvemet letörni igyekezve estére felszökött a lázam. Kaptam rá borogatást, és ismét valamilyen borzasztó löttyöt. Előbbit Miyuutól, utóbbit Madam Pomfreytől… aztán szegénykém elszundított a mellettem lévő ágyon. Bár maradni akart, éjszakára mégis visszaküldték a hálókörletébe. Szomorúan, de távozott, és egyedül maradtam. Én viszont nem tudtam aludni… kimerülten, de álmatlanul forgolódtam. Csak járt az agyam, mindenféle apró hülyeségen. Egyre többször visszajutottam oda, hogy lassan vége a tanévnek, és szeptemberig mindenki megy a dolgára. Hiányozni fog ez a lány… tagadhatatlanul. Össze kell szedjem magam, és el kell hívjam a Mézesfalásba, mert nem lesz rá időnk.  Remélem, valahogy ki tudunk lógni. Azt hiszem Brand ismer valakit a felsőbb éves griffendélesek között, aki tudja merre található az a titkos alagút, amiről néha sutyorognak a diákok.

Délután aztán kiengedtek végre, kissé bicegősen, de visszatérhettem a tornyunkba. Utána persze elsiettem a könyvtárba, Miyuuval megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Hosszan beszélgettünk egészen vacsoráig. Fantasztikus ötletei vannak a mugli gyógyászat és a gyógyító varázslatok ötvözésére, nagy szakértője a témának… fogalmam sincs, hogy honnan. Persze említette, hogy szeret olvasni, de akkor is. Ám sebaj, mindig meglep valamivel. Egy igazi kincs ez a lány.

Aztán este kint ültem a tornyunk ablakában és bámultam a csillagos eget… mint rég, amikor apával kempingeztünk kint az erdőben, és egész éjszaka az égboltot lestük. Türelmesen végig mutogatta a csillagképeket, többször is… alig aludtunk valamit, de annyira jó volt. Most ismét csak bámulok felfelé, és a ragyogást a sötétben cikázó dementorok körvonalai árnyékolják. A hideg is kiráz, ha csak rájuk nézek… borzasztó teremtmények. Azt beszélik azért őrködnek ott, hogy ha felbukkanna Harry Potter akkor ne juthasson be a kastélyba. Nem tudom mit keresne itt… idén már nem jött vissza a Roxfortba, itt biztosan elkapnák, hiszen várnak rá, de ez annyira nem érdekes…

Nem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék rátok. Csak szeretném ha tudnátok, hogy történjen bármi, mindent megteszek, hogy büszkék legyetek rám. Történjen bármi rossz, nem fogom feladni, már csak miattatok sem. Hiányoztok.

Szerető fiatok,
Ted.

Kedves Anya és Apa!

Hatalmas bolondságot tettem, ami miatt majdnem megütöttem a bokám, nem sok hiányzott hozzá, hogy bizonyosan kicsapjanak a Roxfortból, de elkezdem az elejéről.

Biztosan emlékeztek még Miyuu-ra, hiszen annyit meséltem már róla. Legutóbb említettem, hogy el akarom hívni Roxmortsba. Végre meg is tettem. Egyik délután történt, mikor tanítás után a birtokon sétáltunk, összegyűjtöttem a bátorságomat, és feltettem a kérdést. Boldogsága határtalan volt, és persze már ő is alig várja a dolgot. Az egyetlen problémát az új szabályozás jelenti. Mugli származásúak nem hagyhatják el a Roxfortot., így Miyuu nem jöhetne velünk, amikor a roxforti diákok közösen lemennek a faluba. Próbáltam más utat találni, még ha tilos is, megígértem neki, hogy valahogy megoldjuk. Ám hiába sikerült beszélnem Brand ismerősével, Phillel – aki egy hetedéves griffendéles - sajnos lelombozott. Az összes titkos alagutat lezárták vagy megfigyelik, esetleg a Szükség szobáján keresztül lehetne kilopózni, de annak megtalálási módját pillanatnyilag csak a szökevények ismerik. Ám mielőtt teljesen feladtuk a reményt Miyuunak - ennek a csodálatos lánynak – támadt egy fantasztikus ötlete. Százfűlé főzet! Ez lesz a megoldás!

A könyvtárban utánanéztünk a dolognak, és sikerült szereznünk egy R.A.V.A.SZ.-ra felkészítő könyvet, ami teljes egészében tartalmazta a receptet, hozzávalókat, elkészítési módot. Összenézve együtt örömködtünk, majdhogynem ugráltunk, hogy végre van egy esélyünk. Aztán a hozzávalók listáját végig bogarászva jókedvünk alábbhagyott.

3 maréknyi teliholdkor szedett meghajtófű
2 kötegnyi disznópázsit
3 kaparókanálnyi huszonegy napig párolt Juharfa fátyolka
4 pióca
2 teáskanálnyi bikornisszarv-őrlemény
3 csipet szárított bumszalagbőr
Legalább egy száll haj a kívánt személytől

Ennyi minden, és legalább a feléről azt sem tudtam, hogy micsoda. De nem adhattam fel, nem adhattuk fel, ha már ilyen közel voltunk a célunkhoz. Tucatnyi könyvet átnézve felderítettük, hogy mik azok, amiket mi magunk is beszerezhetünk a birtokon. Az eredmény lesújtó volt, sajnos a piócán és a disznópázsiton kívül semmi mást. Egyetlen megoldás maradt, ami miatt tudom, hogy nem lesztek büszkék rám. El kellett lopnom a Bájitaltan szertárból.

A kockázat nagy, ám nem tántoríthatott el. Egyedül mentem, Miyuu-t nem akartam veszélybe sodorni. Először persze nem akart engedni, de végül csak meggyőztem. Ha menekülésre kerülne a sor, egyedül sokkal gyorsabban mozgok, és titkon persze az is benne volt, ha engem még el is kapnak ő mindenképp megússza.

 Így hát egy szombat éjjelen neki is vágtam a dolognak. A tornyunkból a déli szárnyba való észrevétlen átlopózás kihívásnak bizonyult, ám szerencsés voltam, nem futottam össze senkivel. Nem is volt semmi probléma, egészen a szertár ajtóig. A hatalmas és biztosan tartó lakat teljesen elbizonytalanított, de eszembe jutott egy ősrégi varázs, amit még a Roxfortba kerülésünkkor tanultunk, és órán kívül még nem volt lehetőségem kipróbálni. Pálcámmal a kezemben elsuttogtam a zárnyitó bűbájt, és az „Alohomora” kegyes volt velem. Halk kattanás, ahogyan a lakat szára szétcsúszott, és immár elhárult minden akadály. Szinte teljesen nesztelenül suhantam a raktárba, és húztam magamra az ajtót. Egész este csak a recept hozzávalóit memorizáltam, hogy el ne felejtsem mit is kell magammal vinnem. Még sosem jártam itt korábban, így aztán egy „Lumos” kíséretében először csak körülnéztem. Teljesen meglepett ez a hatalmas polcrendszer… mindenhol csak üvegcsék, tégelyek, dobozok, tárolók. Ha eddig biztos is voltam a dolgomban, és abban reménykedtem, hogy csak besurranok, és már itt sem vagyok, na ez itt elmúlt. Percek óta keresgéltem és fogalmam nem volt, hogy mit merre találok. Tudtam jól, hogy minél tovább húzom az időt annál nagyobb az esélye, hogy lebukom. Már majdnem eluralkodott rajtam a kétségbeesés, de nagy nehezen sikerült lenyugtatnom magam. Arra gondoltam mit tenne Miyuu… ő biztosan tudná, hogy melyik fiola micsoda. Hiába vannak ezek itt felcímkézve, majdhogynem beleszédülök a polcok végtelenébe, ahogy tekintetemmel a hozzávalókat keresem. Ám ekkor jött az isteni szikra! Begyűjtőbűbáj! Immár az „Invito” használatával sikeresen összeszedtem mindent, amire csak szükségem volt. Már majdnem elindultam, mikor eszembe jutott egy nagyon fontos dolog. Persze ez is az Ő ötlete, - de nem is tudja mennyire imádom érte - ha már elhozunk néhány dolgot a szertárból tegyünk zsebre még néhány más hozzávalót is, amivel félrevezethetjük az embereket. Ne legyen egyértelmű, hogy Százfűlé főzetet akarunk kotyvasztani. Ennek örömére, az előre felderített "alkatrészből" még begyűjtök néhányat, immár csak az elterelés kedvéért. Az üvegcséket elrejtettem a talárom zsebeiben, kisurrantam a raktárból és helyére kattintottam a lakatot.

Ez volt az a pillanat, amikor előre ittam a medve bőrére. Túlságosan is felszabadultam, hogy túl vagyok rajta, és teljesen elfelejtettem, hogy még vissza kell lopózzak a hálókörletünkbe. A folyosó túlsó végéről fény derengett, és lépteket hallottam. Szinte meghűlt bennem a vér, majdnem megállt a szívem, de egy ütemet biztosan kihagyott. Megdermedve álltam a szertár ajtajában, nem sok kellett, hogy legyűrjön a pánik, de csak erőt vettem magamon. Itt már nem bukhattam el… Igyekeztem minél halkabban és minél gyorsabban mozogni, hogy merre? Csak el onnan. A folyosón egy beugrónál fekete, függöny-szerű vászon lógott, gondolkodás nélkül suhantan át rajta, és bújtam el a mögötte kezdődő csigalépcső nyújtotta menedékben. Még a lélegzetemet is próbáltam visszafojtani, ahogyan ott kucorodtam a lépcsők alatt. A léptek egyre csak közeledtek, hallottam a járőröző prefektusok halk beszélgetését. Majd elmentek mellettem… de nem mertem megmozdulni. Nem tudom meddig voltam ott mozdulatlanul… a percek szinte óráknak tűntek. Aztán csak összekaptam magam, a szívem a torkomban dobogott, ahogyan kisurrantam a fekete függöny mellett, és a tornyunk felé siettem.

Az égiek ismét kegyesek voltak velem, már nem történt semmi baj, amíg visszaértem a hálókörletünkbe. Az értékes kincset a ruháim közé rejtettem, és visszafeküdtem az ágyamba, ám aznap éjjel már nem tudtam aludni.

Másnap Miyuuval hosszas tanakodás után kiválasztottuk a megfelelő helyszínt, hogy hol is fogjuk megfőzni a „Mézesfalás akció” kulcsfontosságú hozzávalóját, a Százfűlé főzetet. És ismét Ő volt, aki a pompás ötlettel előállt… a harmadikon talált egy kis négyzet alaprajzú szobát. Sosem jár arra senki, egyszer még Frics pakolta tele mindenféle lim-lommal,  ez lesz a legideálisabb hely a Juharfa fátyolka párolására, és a bájital megfőzésére.

Azóta már több mint két hét telt el, a fátyolka már mindjárt kész, ám a neheze még csak most jön. Remélem sikerrel járunk. Kérlek szorítsatok értünk!

Szerető fiatok,
Ted.