- Próbálkozom vele! - javítom ki a fiút. - A kettő távolról sem ugyanaz. Ilyet például nagyon jól tudok csinálni... - halászok ki egy kis kék amigurumi labdát, amit oda is dobok neki. Természetesen fejre megy, de a kviddics csk-tól nem azt várná az ember, hogy nem tudja elkapni. - Próbálkoztam már figurákkal, de... maradjunk annyiban, hogy egy horror film kellékesének jelen szintemen elmehetnék - nevetem el magam, ahogy a torz figuráim eszembe jutnak. Legalább nem porcelán babák, mert azoktól a hideg futkos a hátamon. Kevés dologgal lehet megborítani, de a magasság, a porcelán babák és a bohócok ilyenek.

Egyelőre nem javítom ki, hogy nem csak neki készítettem ilyen dolgokat, mert akkor egy hosszabb, számomra jóval kínosabb vizekre evezné a beszélgetést, amire nem vagyok felkészülve lelkileg. Talán sosem leszek. minden pillanatát kiélvezem Robert zavarának, úgyis ritkán látni őt így.

"- Szeretnéd? Persze, miért ne. Legyen randi."

Ritkán hagynak cserben a szavak, de ez most egy ilyen pillanat. Hirtelenjében köpni-nyelni sem tudok, így csak elkerekedett szemekkel pislogok a srácra, és érzem, ahogy forrósodni kezd körülöttem a levegő. Majd belém hasít a felismerés: Merlin szakállára, teljesen elvörösödtem! Gyorsan el is kapom róla a tekintetemet, és sűrű mély levegővételekkel próbálok megnyugodni. Majd kijelentem, hogy én csak vicceltem. A következő pillanatban pedig egy közepes erősségű Anne hurrikán csap le rá: azaz a kezemben lévő könyvvel úgy kellő mértékben megcsapom, hogy érezze a törődést.

- Hülye! - szólok rá erélyesen, hogy leplezzem saját zavaromat. Sosem gondoltam rá úgy, és kicsit megijesztett a dolgoknak ezen aspektusa. Ha úgy nézzük, Robert beleillik az én "románcról alkotott képembe": jól kijövünk, egy hullámhosszon vagyunk, talán még barátok is vagyunk... Na nem. Ha ilyeneken most elkezdek gondolkodni, akkor később nem lesz megállás! Minden ilyen jellegű gondolatot elmém leghátsó, legelfeledettebb, legsötétebb zugába rugdosom, bár tudom, hogy minden igyekezetem ellenére ezek a gondolatok valamikor újra a felszínre fognak törni...

- Soha, ismétlem soha ne így hívj el randira egy hölgyet, mert akkor egy életre megharagszanak rád! - kezdem komolyan, majd azért elmosolyodom. - Szerencsédre én nem igazán merítem ki a tipikus hölgy fogalmát, így nem is haragszom rád emiatt. De komolyan. Ne csináld ezt, annyira romantika romboló az egész... asszem. Vagy legalábbis számomra. Bár lehet nem nekem kellene erről előadást tartanom, aki ilyen téren romantasy-kból és dark romance-kből táplálkozik... - gondolom végig hangosan a dolgokat egy grimasszal.

- Én? A helyetekre pályázni? Ugyan, kérlek... - legyintek egyet kissé nagyképűen. - Én vagyok a Roxfort viccmestere, ti kispályások vagytok hozzám képest! - vigyorgok rá. Majd mielőtt ehhez bármit is hozzáfűzhetne, közelebb hajolok a füléhez. Ettől megint zavarba fog jönni, és elfelejt majd erre visszaszólni, tehát nyerek. - Egyébként meg nem csak neked készítettem ilyen apróságot, de te vagy az első és értelemszerűen eddig az egyetlen, aki megkapta - suttogom halkan, majd kuncogva elhúzódok a reakcióját figyelve.

-Huh, akkor megnyugodtam! - lélegzem fel megkönnyebbülten. - Azért eléggé szemfülesnek gondolom magam, hogy mondjuk ne vegyek  észre valamit 1,5-2 évig mondjuk, de a nyelvpiercinged mondjuk azért elég rejtett helyen van, hogy ne szúrja ki azonnal az ember. Erről jut eszembe, képzeld, a minap megkérdeztem az egyik háztársamtól, mióta jár oda, mert eddig észre sem vettem, erre kijelentette, hogy a mi évfolyamunkra jár. Szerintem full kamu, azért hat év alatt csak feltűnt volna csávókám - mesélem neki nagy beleéléssel. Kajak nehezen tudom elhinni, hogy a csávesz évfolyamtársunk. Egyszerűen nincs az az isten, hogy idáig legalább egyszer ne tűnt volna fel, hogy létezik... na mindegy.

-Merlin szakállára! - kiáltok fel gyönyörömben. -Igen, igen, IGEN! - egy kicsit csodálom még a bokáján lévő tetoválást, nagyon magával ragad. Ló is, kicsi is, esztétikus is, nem vájja ki a szemed, de ott van, és bizonyos alkalmakkor látható is. - Pont ilyesmre gondoltam! Jajj, képzeld, még olyat is láttam, és ez szerintem lovakkal is szintén szép lehet, hogy valakinek repülő madársziluettek voltak a tarkójára tetoválva, amik akkor látszottak, amikor fel volt fogva a haja. Vagy vannak ezek a one-line rajzok, nem tudom láttál-e már... - végig gondolom, amit mondtam volna és legyintek. - Biztos, hogy láttál már, szóval azok is nagyon tetszenek nekem. De mint mondottam vala, én sosem tudnék szerintem ilyeneket bevállalni. Vagy... nem tudom, csak nem érzem magam olyan embernek, akihez ez illik - vonom meg lemondóan a vállam. - De neked eszméletlenül jól áll, irigykedem! -jegyzem meg csillogó szemekkel, mosolyogva.

Látom Ophelián, hogy nem győzte meg őt az érvelésem. Komolyan nem értem, mit láthattak ők, amit én nem. Ez az arcomra is van írva. Most rajtam a sor, hogy összehúzzam a szemöldökeimet. Nevetés? Nevetés... próbálok visszagondolni.

-Mármint arra gondolsz, amikor keresgélni kezdte a bájitalt a könnyvben? - gyullad fel az a bizonyos villanykörte a fejemben. - Hát, tekintve, hogy úgy gondoltam nem lenne illendő tanórán teli pofával kiröhögni, így maradt a visszafogottabb verzió - még egy utolsó próbálkozást teszek a meggyőzésére, de úgy gondolom innentől kezdve ha csak magyarázkodni próbálok jobban, akkor az méginkább "gyanúsabb" lesz a szemében. Meg igazából nem különösebben zavar, ha ezt hiszik rólam, nincs olyan, aki valóban tetszene. Meg ha lenne is akkor is igazából mindegy lenne a dolog, szóval ha erről szeretnének diskurálni, akkor hajrá. - Alaphelyzetben én is így gondolom, de... lehet tényleg túl sok romantasy-t olvasok, de nekem van egy olyan érzésem, hogy azért O'Hara nem alapból kőbunkó, hanem ez csak valami torz védekezőmechanizmus nála. Én továbbra is azt gondolom, hogy valahol mélyen legbelül jó srác Ő, és ha igazak is a pletykák, hogy bejön neki Zafira, akkor ennek hatására ez felszínre törhet! - maradok pozitív. Szeretem azt hinni, hogy minden emberben van jó, és ezalól jégcsapf***fej Connor O'Hara sem kivétel. Uff, mondjuk ezen kijelentésemmel lehet, hogy csak vágom magam alatt a fát... meh. Azt már fel sem hozom, mit véltem látni bájitaltanon, ami miatt ezt gondolom, ahogy azt sem, hogy most is az előbb említett két személy egymással szemben ücsörögnek az asztaloknál, és falatozás közben beszélgetnek. Lehet, hogy reménytelenül romantikus vagyok emiatt, de nagyon remélem, hogy igazam van, és Zafira hatására Connor jobbik énje a felszínre tör.
A következő megjegyzésére csak legyintek. Nem gondolom, hogy igaza lenne, csak kedves akar lenni. Na meg különben sem zavar nagyon a tény, lesz nekem elég dolgom az állataim körül, hogy ne unatkozzak. Na meg így büntetlenül növekedhet könyves háremem tagjainak száma, hehe.

Majd következik a másik kérdés. Követem tekintetemmel az iránymutatását, mire elkerekednek a szemeim, de egyből fel is ragyog az arcom.

-DE IGEN! Imádom már most! - nevetek  fel. - Nagyon szívesen odamennék hozzá koncert után, de az gáz lenne, nem? - kérdezem kissé abban reménykedve, hogy az lesz a válasza, hogy nem, és együtt odamegyünk hozzájuk a koncert végén mondjuk gratuláció ürügyén, és akkor megnézhetem a nagybőgőst. Talán még autogramot is adna!

Veletek is fordult már elő, hogy az éjszaka közepén arra riadtok, hogy nem bírjátok elviselni a tudatot, hogy noha tudjátok ki kivel fog összejönni a könyv végén, de még nem volt leírva? Na, velem pontosan ez történt ezen az éjszakán. Édesded álmaimból, ahol tiszteletét szokta tenni egy-egy alkalommal az összes könyves szerelmem (nem egyszerre, hanem egyesével, nyugi, nem vagyok a háremépítés híve...de tényleg) hirtelen ébredek meg. De olyannyira hirtelen, hogy szó szerint felpattannak a szemeim, és már nem vagyok tovább álmos. Utálom ezt az érzést, mert ilyenkor addig nem tudok elaludni, ameddig el nem olvastam a könyvet, utána meg azért nem fogok tudni aludni, mert azon fogok fortyogni, hogy mennyire klisés a könyv. Kedvenc hobbim az olvasás és köztem ilyen love-hate kapcsolat van. imádok olvasni, de cserébe csak olyan könyveket olvasok, amiket utálok, de letenni sem tudom őket, hogy valami mást olvassak... szörnyű.
Felülök az ágyamban és meglepődve tapasztalom, hogy Fogykos nincs mellettem. Ezt csak azért találom furcsának, mert éjnek évadján nem szokott útnak indulni, mert nincs ki etesse. Hacsak...
Körülnézek a hálókörletemben. A többi szobatársam, köztük a művészlelkű Poppy csak úgy húzzák a lóbőrt. A mellettem levő ágy azonban üres.

Vajon hol lehet Sienna?

Volt már pár alkalom a múltban, amikor nekem is álmatlan éjszakáim voltak, és tapasztaltam ilyet nála is. Sosem mentem utána, hiszen ilyenkor gondolom inkább egyedül akart lenni, mi pedig nem voltunk sosem olyan kapcsolatban, hogy zaklassam jelenlétemmel. Most is így teszek... megpróbálok visszaaludni. A probléma csak az, hogy bármennyire is próbálkozom újfent bebocsátást nyerni az álmok világába, a kapuk zárva vannak. Felkelek és kiülök az ablakba, hogy egy kicsit csodáljam az éjszakai égboltot. A csillagok vakítóan pislognak rám. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak jó lennék asztronómiából. Világ életemben lenyűgözött a csillagos égbolt, de nincs meg a képességem a csillagok olvasására, legnagyobb bánatomra. Órákig tudnék olyan embert hallgatni, természetesen nem órai kereteken belül, aki mindezt odaadással és teljes átszellemüléssel tudná nekem átadni.

Végül megadom magam a belső kényszereimnek és egy sóhajtással felkelek a párkányból és battyogva megindulok le a klubhelyiségbe.


Sienna ezen az estén is társaságot élvezhet egy macska személyében. Szobatársnőjének, Anne-Rose-nak a lerobbant, csapzott szőrű, alul harapásos teknőctarka macskája, Fogykos szórakoztatja a lányt társaságával. Egy jó pajszmirigy túlműködéses macskához méltóan igyekszik kaját kunyerálni a lánytól. Dorombolás és keserves akadozó nyávogás váltja egymást, miközben dörgölőzik a lány lábának, majd ha Sienna engedi fel is ugrik az ölébe és nyekeregve dagaszt rajta (karmait nem engedi ki közben, így nem is fájdalmas).

BUMM

Tompa puffanás, majd egy halk szitkozódás.


Megindulok kifelé a lépcsőn, a ropogó tűz fénye, és a meleg félhomály fénye az addigi sötétséghez képest vakítóan hat. Erre szeretném fogni a tényt, mintsem saját kétballábasságomra, hogy az utolsó öt lépcsőfokon gyönyörűen leborulok a francba. Egy nyomdapapírt nem tűrő káromkodássorozat kicsúszik a számon, de szerencsére csak halkan, moderáltan, és nőiesen. Egy kocsis is megirigyelhetné ezt a szép alliterált káromkodási sort, amit itt lenyomtam. Nyögdécselve és a fenekemet dörzsölve felállok. A belépő megvolt, az biztos. Fogykos ott is hagyja erre Siennát, és odajön hozzám, hátha tőlem nagyobb eséllyel sikerül bevágódnia.

-Ha nem láttam volna ma, hány embertől kaptál eddig vacsorát, még adnék is neked. Lehet nyáron elviszlek egy vérvételre, rengeteget zabálsz, de egy ideje nem hízol, sőt fogytál egy kicsit... - nézek a szerencsétlen kinézetű állatra. Milyen jó, hogy van ez a macska, végig láb alatt van. Nem volt elég egy megborulás az estére.
Nagy nehezen eljutok a kandallóig, ahol a lány is állomásozik.

-Szép esténk van egy jó kis álmatlan éjszakához, nemde? - kérdezem tőle mosolyogva, laza mindennapi stílusban, ahogy lehuppanok a másik fotelbe a kandalló elé. - Meglepően gyönyörűek most a csillagok. Te vágod a csillagképeket? - kérdem tőle.