s í ð a s t i d a g u r i n n á j ö r ð i n n i
Ritkán érzem magam komfortosan mások társaságában. Nem tudom befolyásolni, hogy mit gondolnak rólam, mindig tartok tőle, hogy teszek valami apróságot, vakon rálépek egy lefedett veremre, mely visszafordíthatatlanul magába ránt. A jobb napokon csak az elmém szélén táncol a szorongás, a rosszabbakon viszont nem tudom, hogy képes leszek-e mondani valamit, és nem csinálni semmit is lehet éppen olyan rossz, mint valami visszafordíthatatlan, végzetes hibát elkövetni. Nagyon boldog vagyok mindig, amikor egyedül lehetek, azzal a néhány emberrel, akikkel nem vagyok sötétben, és Giáról talán már a harmadik vagy negyedik beszélgetésünk során is úgy éreztem, hogy közéjük tartozik. Olyan vele lenni, mint egy ösvényen járni, melynek már ismerem a lépéseit, az otthonom, ismert és kedvelt.
Közelebbről is megnézem a növényt, amit mutat. Reménykedem, mélyen reménykedem benne, hogy segít, mert szeretném legalább az árnyékát érezni annak, amit vele, Freyával és Florával, amit apával érzek, akikről mind tudom, hogy bármi is történik, bármit is rontok el ismét, mindig számíthatok rájuk. Talán nem fogok többet idegeskedni, talán olyan könnyen fogok járni az erdőben, mint Freya, talán egy idegen mellett sem fogom azt érezni, hogy bármelyik pillanatban úgy tekinthet rám, mintha nem lennék ember, és mintha valóban elkövettem volna azt a rengeteg szörnyű dolgot, melyet gyerekként terveztem.
- Nagyon szépnek tűnik.- tudom, mások nem neveznék annak, de nem tudom levenni a szemem a szárított növénykéről, mely gyönyörű a lány ujjai között. Ami azt ígéri, hogy hátrahagyhatom azt, ami miatt hiába rendelkezem rengeteg dologgal, örökre undorító, rothadó iszony lesz a borítóm, ami lehetetlenné teszi az összes tervemet. Elég azokra a félmegjegyzésekre, a zavart, ijedt mosolyokra gondolnom, ahogy az arcomra néznek, arra, ahogy kialszik minden, ahogy az emberi ösztönök azonnal jelzik, hogy valami nincs rendben velem, hogy tudjam: soha nem lehetek Izland Mágiaügyi Minisztere, politikus, professzor, soha nem mehetek emberek közé, még csak romantikus partnerem sem lehet, ha nem szabadulok meg ettől. Eleget olvastam hozzá, hogy tudjam, a mágikus módon történő mentális manipuláció maradandó sérüléseket hagyhat, de félek a gondolattól, hogy soha nem lesz jobb. Látni akarok, repülni, hátrahagyni azt a rengeteg félelmet és szorongást, azt a rengeteg szégyent.
Nem tudom levenni a tekintetem arról, ahogy a növény vörössé lesz, ahogy élénk színűvé válik Gia ujjai között. Van valami gyönyörű a színben, mintha a növényből közvetlenül az a valami lett volna előhozva, ami megszínezi az elmémet, mintha a sötét telet, a fehér és a fekete játékát ugyanúgy varázslatossá tehetné, mint az északon játszó varázslatos fények. Szeretném megfogni Gia kezét, puhának tűnik, és érzek valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot felé, talán mélyebbet, mint hálát. Nehéz elhinni, hogy ennyire tisztán, ennyire érthetően és megkérdőjelezhetetlenül fontos vagyok valakinek, hogy egy pillanatra se kérdőjelezze meg ezt.
- Ezek elfogadható mellékhatások.- veszek egy mély levegőt, biztos, hogy most árasztom magamból a reményt, láthatóan, a reményt arra, hogy jobb legyek, hogy megszabaduljak mindentől, ami visszafog engem, lenyom és elsorvaszt. Az alapján, hogy Gia használja, az alapján, hogy látott engem évekig bukdácsolni azon a rögös ösvényen, ami az élet, biztos vagyok benne, hogy megérti, hogy mit érzek.
Nem is igazán gondolom át, hogy mit teszek, ösztönösen teszem a kezem a lány alkarjára. Nehezen fejezem ki az érzéseimet, és még ha mély szókincsem is van, nem hiszem, hogy megfelelő szavakat használhatnék rá, hogy körülírjam a mélységükben, amit mondani szeretnék.
- Köszönöm, hogy megbízhatok benned!- érzelemmentesen, szinte mimika nélkül mondom a szavakat, de tudom, hogy Gia talán megérti, hogy mit érzek. A legtöbben, akik látják az elmémet a takarók nélkül, menekülnek, iszonyodnak, de úgy érzem, hogy Gia előtt nincs okom titkolózni. Tudom, hogy ha az elmém teljes valójában, meztelenségében előtte állna, sem szúrna meg. Ha mindenki úgy látna, mint ő és Freya, talán nem is akarnám ezt most.
- Neked segített?- tudom, hogy rengeteg dolog bántja őt is. Csak most jövök rá, hogy talán nem is beszéltem vele közvetlenül, kettesben ezekről a dolgokról, mindig úgy éreztem, hogy Freya az ő régi barátnője, és minden bizonnyal nincs szüksége az én segítségemre. Érzek valamit magamban most, vágyat rá, hogy segítsek, meghallgassam. Ahogy ő segít nekem.
Közelebbről is megnézem a növényt, amit mutat. Reménykedem, mélyen reménykedem benne, hogy segít, mert szeretném legalább az árnyékát érezni annak, amit vele, Freyával és Florával, amit apával érzek, akikről mind tudom, hogy bármi is történik, bármit is rontok el ismét, mindig számíthatok rájuk. Talán nem fogok többet idegeskedni, talán olyan könnyen fogok járni az erdőben, mint Freya, talán egy idegen mellett sem fogom azt érezni, hogy bármelyik pillanatban úgy tekinthet rám, mintha nem lennék ember, és mintha valóban elkövettem volna azt a rengeteg szörnyű dolgot, melyet gyerekként terveztem.
- Nagyon szépnek tűnik.- tudom, mások nem neveznék annak, de nem tudom levenni a szemem a szárított növénykéről, mely gyönyörű a lány ujjai között. Ami azt ígéri, hogy hátrahagyhatom azt, ami miatt hiába rendelkezem rengeteg dologgal, örökre undorító, rothadó iszony lesz a borítóm, ami lehetetlenné teszi az összes tervemet. Elég azokra a félmegjegyzésekre, a zavart, ijedt mosolyokra gondolnom, ahogy az arcomra néznek, arra, ahogy kialszik minden, ahogy az emberi ösztönök azonnal jelzik, hogy valami nincs rendben velem, hogy tudjam: soha nem lehetek Izland Mágiaügyi Minisztere, politikus, professzor, soha nem mehetek emberek közé, még csak romantikus partnerem sem lehet, ha nem szabadulok meg ettől. Eleget olvastam hozzá, hogy tudjam, a mágikus módon történő mentális manipuláció maradandó sérüléseket hagyhat, de félek a gondolattól, hogy soha nem lesz jobb. Látni akarok, repülni, hátrahagyni azt a rengeteg félelmet és szorongást, azt a rengeteg szégyent.
Nem tudom levenni a tekintetem arról, ahogy a növény vörössé lesz, ahogy élénk színűvé válik Gia ujjai között. Van valami gyönyörű a színben, mintha a növényből közvetlenül az a valami lett volna előhozva, ami megszínezi az elmémet, mintha a sötét telet, a fehér és a fekete játékát ugyanúgy varázslatossá tehetné, mint az északon játszó varázslatos fények. Szeretném megfogni Gia kezét, puhának tűnik, és érzek valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot felé, talán mélyebbet, mint hálát. Nehéz elhinni, hogy ennyire tisztán, ennyire érthetően és megkérdőjelezhetetlenül fontos vagyok valakinek, hogy egy pillanatra se kérdőjelezze meg ezt.
- Ezek elfogadható mellékhatások.- veszek egy mély levegőt, biztos, hogy most árasztom magamból a reményt, láthatóan, a reményt arra, hogy jobb legyek, hogy megszabaduljak mindentől, ami visszafog engem, lenyom és elsorvaszt. Az alapján, hogy Gia használja, az alapján, hogy látott engem évekig bukdácsolni azon a rögös ösvényen, ami az élet, biztos vagyok benne, hogy megérti, hogy mit érzek.
Nem is igazán gondolom át, hogy mit teszek, ösztönösen teszem a kezem a lány alkarjára. Nehezen fejezem ki az érzéseimet, és még ha mély szókincsem is van, nem hiszem, hogy megfelelő szavakat használhatnék rá, hogy körülírjam a mélységükben, amit mondani szeretnék.
- Köszönöm, hogy megbízhatok benned!- érzelemmentesen, szinte mimika nélkül mondom a szavakat, de tudom, hogy Gia talán megérti, hogy mit érzek. A legtöbben, akik látják az elmémet a takarók nélkül, menekülnek, iszonyodnak, de úgy érzem, hogy Gia előtt nincs okom titkolózni. Tudom, hogy ha az elmém teljes valójában, meztelenségében előtte állna, sem szúrna meg. Ha mindenki úgy látna, mint ő és Freya, talán nem is akarnám ezt most.
- Neked segített?- tudom, hogy rengeteg dolog bántja őt is. Csak most jövök rá, hogy talán nem is beszéltem vele közvetlenül, kettesben ezekről a dolgokról, mindig úgy éreztem, hogy Freya az ő régi barátnője, és minden bizonnyal nincs szüksége az én segítségemre. Érzek valamit magamban most, vágyat rá, hogy segítsek, meghallgassam. Ahogy ő segít nekem.
